Na, hát itt vannak már, látom a kocsit. András, elférnek ezek? No jól van. Hát szervusztok! Puszi-puszi, könnyen idetaláltatok? Hát a kerülő, igen, állandóan csinálnak valamit, ezek az utak… nade vegyétek le a kabátokat, Ilikém, hogy vagy? Van üdítő várjál, a Ciliék mikor érkeznek, nem tudod? Péterék már itt vannak, csak megnézik a kertet, bár ilyen esőben… Nade üljetek le, gyertek, meséljetek. Maga meg ki, ne fogdosson, tudok én ülni. Hol van Márika? Na, itt van, jól van, no, hogy megy a suli? Hányadikos is vagy?  Úgy, hát mekkorát nőttél mióta nem láttalak, aztán szereted a tanárokat? Helyes, no menjél köszönjél a nagyapának, ad majd csokit. Majd mindjár’ jön az Anna is, vele majd tudtok játszani. András! Hol vagy? Nézd, mekkora leány a mi kis Márikánk! 215-ös szoba bővebben… →

    Zágráb, Kanizsa I.

Kanizsán a zágrábi tévét nézte. Ezüstszínűre festett tetőantennával fogták. Sohase tudta meg, hogy miért ezt a színt festették az antennákra a városban. A gráci tévé is bejött, néha havazott a kép. A Szabad Európa adását folyamatosan zavarták. A város határőrkerület székhelye volt, tizenkilenc kilométerre húzódott a Jugoszláviától. Feltűnő jele ennek a római katolikus temető mögötti határőrlaktanya – a városban található öt kaszárnya közül a második legnagyobb – és a Kanizsára tartó vonatokon és utakon történő rendszeres igazoltatás. Kiskatonák, civilek. Torkig volt velük. Minden idegszála tiltakozott ellene. Tartott is tőlük. (Fortélyos félelem igazgat.) A határőrlaktanya mellett húsz méter mélyen elhagyott téglagyári gödör, mérete futballpályányi. (Országos Cserép- és Téglaipari Vállalat. Nagykanizsa. I. Számú Téglagyár.) Itt alakították ki a Nagykanizsai Dózsa futballpályáját. A határőrség szervezetileg a belügyhöz tartozott. A Dózsa meze lila színű, és egy balra dőlt stilizált D-betű volt a ráhímezve. Szemet gyönyörködtető gyepszőnyeg. A Vén Diófa felöl indultak a meccsre. Meredek út vezetett odáig, nem bánták, bírták szusszal. A pálya valóságos katlan. Beszorul a levegő, a bekiabálások és a füttyök hangorkánná válnak. Az ülőhelyre a déli kapu mögött kellett elvonulni. Nyolc sorban hosszú padok az oldalvonalak mentén. Közel a játéktér, kihallatszik az összes szaftos káromkodás. Odamenet megzörgették a hálót: „Lesz gól!” Megszállottan kívánták, hogy a labda a hálóban kössön ki. Zörgött a háló, ahogy megrázták. Lesz gól! Megbíztak a futballbabonában. Lesz gól! A zágrábi adón vasárnap esténként összefoglaló a jugoszláv labdarugó-bajnokság mérkőzéseiről. (Lásd a bajnokság állásáról: Tallózás az őszi-tavaszi táblázaton. Egy talált tárgy megtisztítása. Tandori Dezső versei. Budapest, 1973. 64-67.) Sneff izgatott. Várja, hogy a fiumei pályát mutassák. Végre! Végre! A pálya egyik oldala magas kőhegy, rajta a vaspilléreken lelátó. A pálya másik oldala a kék tenger. A pálya belóg az Adriába. A sarokzászlók is tengerbe voltak kitűzve. Sneff nem tudott betelni a látvánnyal. A Dózsa pályára gondolt.

Egy forgalmi érkeztető lelkivilága.

Nehéz idők. Sneff azt érezte, hogy örökre elveszett. Az első munkanap után elsírta magát az ágyban fekve. A félelemtől és megaláztatástól elzsibbadt mindene. A fogyó holdat bámulta. Így fogy el az ő élete is. Nincs mit tenni.

A reggeli kávé után Sneff elhatározásra jut, megalkuszik a helyzettel. Elhessegeti magától az éjszakai fenyegető rémeket. Leveti a mártírpózt, beiratkozik az élet iskolájába. Jó lehet ez még valamire, összegez. Szállítómunkások között éli egy darabig a mindennapjait. Délutáni műszakba jár, késő este végez. Irodista lesz. (Vágóhíd utca. Azon túl kezdődik a külváros. Nem merészkedne arra. A Nagyvárad téri metróállomáshoz a kórház hosszú téglafala mellett vezet az út. Fél a sötétben. Nincs mitől félnie. Erőpróba, imádkozik magában. Árnyak fogják közre a szeles úton. Mindig felhős az ég. Örökké csepereg az eső. Széttaposott cipőben jár. Kabala. Ebben államvizsgázott. Önvigasztalás. Csak az aluljáróban nyugszik meg. Nincs egyedül.) A munkásokkal illedelmes, ez nem esik nehezére. De gyanakszanak rá, apró jelekből észreveszi. Átnéznek rajta, amikor átadják „érkeztetésre” a fuvarlevelet. Sneff idegen a számukra. Sneff nem is létezik a számukra. Amikor ellépnek a kicsi, föltolható ablaktól – Sneff mögötte ül –, azonnal megfeledkeznek róla. De az az egy-két perc Sneff számára idegőrlő.

Komor arcok.
Holtfáradt tekintetek.
A köves folyosó reng a lépteik alatt.
Bakancsok, gumicsizmák, berepedezett körmök.
Elharapott szavak.
Álom nélküli életek.

Sneffé is az. Nem tudják. Honnan is tudhatnák?

Prelűd III. Kutyák.

Fölfelé a huzatos hegynek kutyák gyűltek mögéje. Jöttek mindenfelől. Gyorsan szedték a lábukat, Sneff is gyorsan szedte. Hideg volt, sötét, Sneffet fagyhalál környékezte. A kutyák hőháztartásával nem versenyezhetett. De a kutyák is reszkettek. Kitartóan követték. Egyre többen voltak. Jöttek a mellékutcákból, a dérvirágos kertek mélyéről, a fészerek fűrészporos aljáról. Átfúrták magukat a kerítések résein. Jöttek nyüszítve, fölhorzsolt pofával, sántítva.  Egész sereg kutya. Sneffet aggodalom tölti el. Összezavarodik. Még nem félt kutyától. Most se fél. Az érzéseit képtelen szavakba foglalni. Nem tudja, hogy mi történik. Csak azt hallja, hogy kopog a talpa alatt a jeges föld. Csak a jajongó, nyüszítő kutyákat hallja a háta mögött. Földes úton megy, hegynek fölfelé. Zománcos tócsákat kerülget a Holdsütésben. Nyomában a kutyák, távolságot tartva. Egyre több kutya. Visszahangoznak az üres, kifosztott utcák. Parasztházak sorakoznak a sötétben. A parasztházak igyekeznek észrevétlenek maradni. Sehol egy világító lámpa. Sehol egy pislákoló fény. A falusiak korán fekszenek, a tyúkokkal. Sneffnek összeszorul a torka. Megcsúszik egy kavicson. A kitaposott földútból kavicsok állnak ki. Eddig a kavicsok éle nem jelentett akadályt. Előrebukott a felsőteste. Irhakabátja combközépig ér. Két kitáruló karja megállítja a zuhanó mozdulatban. A kiáltás a torkába szorult.

Hazaér.
A gázrózsa égője fölött melengeti az ujjait.
A mennyezetre vetett árnyékot nézi.
Nem biztos magában.
Nem biztos semmiben.

Mikor a folyópartra ért, látta, hogy a férfi egy kis darab fával csinál épp valamit.
Érdekesnek találta a dolgot, ugyan nem értette, mit is csinál pontosan és miért, hiszen mindenük megvolt. Ahogy közelebb lépett volna, hogy megkérdezze, a férfi hirtelen felugrott és a folyóba hajította a fadarabot meg az éles követ is, amivel dolgozott rajta.
A kő elsüllyedt, de Éva még látta a fát lebegni. Egy kacsa mellett úszott épp el, és kicsit hasonlított is hozzá.
– Mi az?
Ádám nem válaszolt azonnal. Kezeit ökölbe szorította, mellkasa nagyokat lüktetett, a feje piros volt és csillogott az izzadságtól. Szeme sarkából könny fordult ki. Éva látta már őt ilyennek, ha játékból a kertben kergetőztek. Majdnem pontosan igy festett, mikor elterültek a füvön, csak épp a szája görbült másfelé. Dehát most nem lehetett szó kergetőzésről, hiszen ahhoz ketten kellenek, ő pedig nem volt itt. Tehát nélküle melegedett ki, nélküle kacagott. Nélküle.
Eszébe jutott, hogy Ádám már őelőtte itt volt a kertben. Erre nem szívesen gondolt. Olyan érzés fogta el, mint az éhség, vagy inkább a fáradtság, de ezt nem tudta azonnal csillapítani.
– Nem sikerül  – nyögte ki végül Ádám, és hallani lehetett, hogy nehezen veszi a levegőt.
– Micsoda?
– Nekem miért nem sikerül?
– Mi?
– Még csak formára sem.
Éva lassan belátta, hogy Ádám nem vele beszélget. Új, ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Szeretett volna valamit tenni, de nem értette mi történik. Persze megkérdezhette volna, mi a baj, de az olyan szavak, mint “baj” meg “gond” ekkor még hiányoztak a szótárából.
– Ádám, mi történik?
– Teremteni akartam.
Éva megkönnyebbülten nevetett fel.
– Hát mi abban a nehéz? Szedret szeretnél? – kérdezte és kinyújtotta a kezét. A tenyerére hatalmas, fényes szedreket hullajtott egy bokor, ami egy pillanattal azelőtt még a közelükben sem volt.
– Nem érted.
– Tudom már! Körtét.
És továbbra is mosolyogva szakított egy dundi, zamatos körtét az ágról, ami azalatt nyúlt ki a feje fölé, és növesztett gyümölcsöt, hogy ő a szót kimondta – Tudom, mennyire szereted a körtét.
– Nem!
Ádám rákiáltott. Olyan hangerővel, mintha a folyó túlpartján állt volna, pedig ott állt mellette. És a hangja színe is más volt. Éva úgy érezte, mintha valami a mellkasának csapódott volna. A szíve nagyot dobbant, és ezt megérezte Ádám is.
– Nem érted. Ezeket nem te teremted, hanem Isten.
Éva döbbenten állt. A mellkasában még mindig ott terpeszkedett ez a borzasztó, ismeretlen érzés. Most meg ez a szó. Mit akar ez jelenteni. Ahhoz van köze, hogy ő gyümölcsöt szedett? Dehát ez a világ legtermészetesebb dolga volt. Isten?
– Isten?
– Akitől a kertet kaptuk. Ezt az egészet. A folyót, a fát. A szedreidet meg a körtéidet is!
Az ő szedreit?
– Miért hívod így?
– Így neveztem el.
– Miért kell nevezni valahogy?
Ádám megint kipirosodott. A légzése szaporább lett. Éva nem értette, miért.
– Hát mert ez a neve. Nevet adok minden dolognak, és attól fogva az a nevük. Ez a rend.
A rend. Erre már nem kérdezett többet. Közelebb lépett Ádámhoz és átölelte. Simogatta a haját, és közben nézte a folyót. A faragvány most is ott volt. Megakadt a part közelében a nádasban.
– Azt minek nevezted el?
Ádám odanézett.
– Semminek. Az egy semmi – elfordult és kibontakozott Éva öleléséből.
– Kacsát akartam teremteni. Olyat, mint azok ott. Amiket Isten teremtett. De azok szebbek is, mint az enyém. És úsznak, hápognak, a tollukat rázzák. Az meg…
Elhallgatott. Megint ökölbe szorult a keze.
A nádas megzörrent, és a semmi újra nekiindult a folyón. Éva utána. Úgy volt vele, hogy még akár mozoghatna is, tollai is lehetnének, hápoghatna, ha Ádám tovább ügyködik rajta. Miért is ne?
Hosszasan követte a folyót, abban a biztos tudatban, hogy a semmi valahol ismét meg fog akadni.
Az egyik kanyarulatban el is tűnt a vízről. Itt különösen sűrű volt a nádas, de ez Évát nem zavarta. Megszokta, hogy a növényzet szétnyílik előtte, amerre menni akar, épp úgy, ahogy a fák is tenyerébe ejtik a legszebb gyümölcseiket, ha megéhezik. Mikor épp nekivágott volna a nádasnak, ismeretlen hang ütötte meg a fülét.
– Ssz. Ssz.
Visszasétált és körbenézett. Először nem látott senkit.
– Sz. Szomorú, nem igaz?
Szomorú? Éva nem értette. És a hang is furcsa volt. Kicsit sem hasonlított Ádáméra. Rajta kívül pedig más hangját nem ismerte.
– Ádám – folytatta a hang – Szomorú.
Akkor megértette. Az az érzés a mellkasában. A görcs, Ádám kezében, az arca feszülése. Ahogy erre gondolt, a kert színei fakóbbak lettek.
– Igen – válaszolta – Igen, azt hiszem, szomorú.
Az egyik fa mögül egy alak lépett elő. A bőre fénylett, mint a víz és ragyogott, mint a nap. Kezében egy éles követ tartott. Föl-földobta. Éva ugyan nem ismerte föl, de ez az a kő volt, amit Ádám előzőleg a vízbe hajított.
Az idegen hátat fordított neki és elindult a fák között. Hosszú, fatörzsforma teste kétembernyi hosszúságban vonaglott, vaskos, pikkelyes farkával csapkodta szét maga mögött a növényzetet, igy szabva széles ösvényt, amin Éva követni kezdte őt.
– Azért szomorú – magyarázta, miközben Éva igyekezett a nyomában maradni, hogy hallja – mert nem olyan, mint az Isten. Nincs birtokában a tudás. Túl sokat akar. Túl nagyot. Szabni akar, de nem ismer mértéket. Nem ismeri a jót és a rosszat.
Sorjázta a szavakat, amiket Éva sosem hallott azelőtt, mégis, úgy-ahogy érezte, mit jelentenek.
Ekkor már bent jártak a kert közepén. Két fa nőtt itt, messze minden mástól. Magasabbak, sugárzóbbak voltak a többinél. Ami ratjuk termett, más volt, mint bármely gyümölcs a kertben. Éva soha nem áhítozott rájuk.
Az idegen az egyik fa törzse köré tekeredett, majd felsiklott a lombok közé.
– Ha ennek a fának a gyümölcséből esztek, olyanok lesztek, mint az Isten.
– Akkor elmúlik? – Éva szája olyan szavakat formált, amiket soha azelőtt – Akkor elmúlik a szomorúság?
– Hát persze – felelt az idegen, és halkan, izgatottan sziszegni kezdett.
Éva kinyújtott a kezét, de a fa nem nyújtott neki gyümölcsöt. Akkor hirtelen visszahúzta. Eszébe jutott, hogy Ádám korábban már elhozta őt ehhez a fához, és elmondta, hogy ezekről tilos. Ez a rend.
Az idegen farkát az egyik gyümölcs köré csavarta, és húzni kezdte maga felé. Az fa alig engedte, de az idegen erősen megrántotta, és az ág nagyot csapott az ég felé.
– Tessék – mondta és Évának nyújtotta a gyümölcsöt.
Elmúlik a szomorúság.
Éva elvette, és elindult vele Ádámhoz.
Nem kellett keresnie, mindig érezte, merre van. A szőlő között sétált, nem messze.
– Tessék – mondta és odanyújtotta a gyümölcsöt – A tiéd. Elmulasztja a szomorúságot.
Ádám gyanakodva nézte. Ez a gyümölcs más volt, mint amikkel Éva rendszerint kínálta. Azokat ismerte egytől-egyig. Ő adott nekik nevet. De ez nem tűnt ismerősnek. A héja fénylett, mint a víz és ragyogott, mint a nap.
Éva biztatta volna, hogy egye csak, mert finom, de valójában maga sem kóstolta még, hát most beleharapott.
Az ég elszürkült fölötte.
A szomorúság, gondolta, most múlik el.
A formák, amik körülvették hullámzani kezdtek. A színek előbb felragyogtak, majd elsötétedtek, és megmozdult minden, ami addig nem, vagy csak alig mozgott. Folytak, örvénylettek. A mindenség háborgó masszaként áramlott körülötte, és minden, ami eddig egy egész volt, kíméletlen különséggé töredezett. A masszából minden apró elem úgy vált ki, hogy éles kontúrjával mind messzebb húzódott a többitől. Minden ág és minden levél között a kietlen üresség ásított fenyegetően.
Ádám mindezt nem látta még.
Elvette a gyümölcsöt és beleharapott.

(R. Magritte: Szerelmesek)