Halkból csöndesbe váltva szuszog, ahogy precíziós sercegéseivel finom óraszerkezet-szívet szerel, hosszú idő után megszólal és sajátos frekvenciák hullámhosszán mély hangon káromkodik.
Én a könnyliftre várok.
Fújom a szappanbuborékot kifelé, benne vannak, amik nem kellenek, szép szivárványos hártyával körülvéve.
Mindazonáltal szeretném visszakapni a tócsarobbanáskor belőlem kiszakadtakat.
Megemésztett évek törmeléke alatt, a verandán várlak.
Ettől a világtól elhúzódva, a napfénytől hunyorogva.
A szavak jelentését felfrissítem majd úgy, hogy a te szemedbe mondom őket. Náthás zöngével téli utcán. Állunk majd. Megvédesz a ködösségemből. Bírsz kiégettségemmel. És az a zongoraszó!

Pszicho-ozmotikus vákumfordulat. A harcosságod védett engem jóhiszeművé, és beletolódtam nembaráti örvénylésekbe a tonnahajó ólomvizén. Irtó lassan kanyarodsz, így sajnos még azt is látod, ami nincs.
Szobabelsőben, tapétamintát simogató magányos szívek szipogására a görbület mentén siklok tovább, nem hiába olajoztam hangtalanná vágyaimat. A szexváró köntösben rajzol.

A mélyünk épp egymásra néz. Vagyunk és megpihenünk hosszú utunk felén. Kösz, hogy értékeled lassúságom. A zöld dzsungelpára lecsapódásaiban, a porszemek színházában.
A zizzenet okosszemű lovai hátán, hiába vágyom arra a végtelenül önfeledt buta vágtára, amit ezen a bolygón nem lehet, csak felfogni a ménes zörrenését és ottlétüket a napon.
Szavak olajban sikamló indulása, kitekeredése, hirtelen kitisztulása. Ha összerakod a képet, akkor nem volt hiába.
De mégiscsak azok a nanocseppek, azok az alakváltoztató felhősemmik vagyunk, akiket egymás mellé fújt a szél. Gomolygó kis ködök egymásba úszása éppen most.
Ő szavak talicskája, érzések ólomhajója, szívében jegenyefa mozdulatokkal imádkozik. Lelki kezeivel lelki vállamhoz ér, míg evez az utca vizén, és a házak homlokáról olvassa le az irányt. Az érzékeny észlelő világa bent zizzenős, egyemberes. A semmibe akar folyni, egy teljes változásért.
Reggel. Összetett mondatokkal magyaráz. Mégis megválaszolatlan marad legbelül. Az élet, hogy mi. És miért és ki tol, húz és merre. Ezt a mozdulatlanná merevedettet. Él a fenti világban. Néz és hallgat. Tisztelettel a szavak szépsége és sorrendje felé. Lassú sóhajokban a szexiség önmagába hajló köreiben nyüszít.
Ha van semmi, akkor abból vesz levegőt, fejét abba dugja. Megpihen, a gyűrődések ráncait számolja a sárga függönyön. Szűri a fényt, amiből táplálkozik, felfolynak érzések a zongora dallamára.
A jövő valahány útjából kivontam a múltat, ahogy javasolták és így járkálok az utcán. A sohamegnemértem-et lenyugtatva. A keresésnek irányt bár nehezen adok. Nem talállak, hiszen te is a múltban vagy.
Szeretnék visszajutni hozzátok élve, egészben maradva. A szavak zöngésében jelentést találni újra. Az ehhez szükséges változáshoz óvatosan állok.
Lassú kenuból nézem a hullámokat körülöttem. Otthont keresek, szagokat, meleget-hideget, levegőrezgéseket. Belémálló, nekemvaló, engem nézőt.
A pontosan megszőtt pókháló a fejben, vigyázok, nehogy szétszakítsd, te vad.A nem cselekvő vákuum orra bök. Felé lejt az út. Néha visz a szél. Nem értem a Taot. Nem értem egyre. Felvenni a szálat, ha már üres lapot nem találok. Te belül, te belül, te belül, téglafal és dús mező.
(Mi itt vagyunk, nyugi , itt vagyunk és nem fáradó fejjel látjuk mi történik.)
Írom megint mindenemmel. Időm már nincs. Bent vagyunk a földszagú rókalyukban, és melegítjük egymást. Csak itt van meleg a hidegségben. Ebben a speciális csöndben.

(Illusztráció: Nemec Mariann: Főnix)

Mindenhová lődörgő gondolatai végül bebújtak a hullámtér alvó zugaiba, légzések szüneteibe, és humusszá lassítva
végigtolják a nanojárataikban ülő pisszenetet.

Az aggodalom joga és kibontakozása félúton megáll, szeme lesütve, ólommal festve. Kifújom, ami neki kell, beszívom, amit ad… szimbiózisunk odavisszája. Mosolytalanul is kedvesen bambul ránk a Semminek mondott Valami. Nem messze, itt ülünk.

A ceruza hegyére figyelek, gömbölyödnek a vízgöbök pókháló szaggató szálai mentén, vonatrajz ablakán, átomlik a táj. Irányba tolva szétterül. Benne ők, füstöt fújva a valóságon nevetnek, mert látják. Ott kint.
Te meg vissza tudsz-e jönni a sok nem szavaknak született közül? Ha a türkizszemű tinta letegez, ne félj! Átvisz a papír vastagságán és visszahoz a folyón kompon.
Nem ad meg az apátiának. Kiszed, kikapar a kocsonyás karok közül. A kintiek közepébe rak. És a hideg párában végre nevethetsz.

A lezúgó szemhéják keltette szélben várakoznak az álmok.
Befordulva magam opálos vizébe, mindig felfelé emel a levegőbuborék. És a test finom ritmusos úszása.

A náthás hang drámai töltésében rezeg az űr szegélye. Mi ez az anyag, ami motyog, miközben kapaszkodok belé?
Ha lesz átjáróm hozzád, akkor több jobban illő szavakkal indulok neki az éjszakádnak. A zongorista billentyűlépéseivel. Utánam lebegő szabad kacifánttal.
A lapok, amiket teleírtam, ott vannak még mindig tintával átitatódva, darálják a múltat illékony masszává, amiből kiszöktem a megújhodókhoz.
Követni a légmozgást a belváros szűk utcáinak cikcakkján. Több száz variációból az egyiket. Követni, bár tömény szemetet csap fel az ég felé. És belső sivatagom kvarcait a szembejövők szemében látom.

A balettvirágszál rögtön hasra esik szóültetvényeimen, néhol indák törnek az utcákba be, letörik autók visszapillantó tükreit. Autómentes világért tüntetnek, a fotonmotor csendességében.
Mélymosollyal az istálló mögül előlép. Szép. Holmi szemmel, hassal, csípővel nem foglalkozva. Szembogarát az értelmen tartva világok átfedésén gondolkodik. Ha robban, hát robban. A szavak pergését akármilyen csendben, szeretném elsimítani.

Lenne, ha menne. Partra szállni a betűk tengeréből, valami egzotikus rakománnyal, hajókürt hangjára. Ha várnátok.
A haladás előszobáját festem meg, az irányok, a színek, a nincs baj végett. A fellélegzők szabad sóhajaiból párnát hajtogatnék a sarkokba.
Kék legelőt nyelek más nyelvek szavai köré. És ott fekszik a szóközökben. A jövőből néz a záporon keresztül.
Szavak mentén kalapálva ki kell tartani. Mindenképpen. Feltölteni az üregeket belevaló természettel. Kihajózni a szavak óceánjából. Megrajzolni a víz térképeit. Ügyesen. Szárazulatra vetődve az ólmokat leválasztani és a mélybe süllyedők vágyának adni. Megmaradni a jelennek ezer karral több verzióban éppen most. Nem kell a tuti. Csak szemenként gyűjthető világerő.

(Illusztráció: Kazuya Akimoto: The Abstract World Sea Routes)

Ír, mert neki ez van. Jóleső szavak rezgését nyeli le vagy megakad  a torkán. Felnőni akar, kicsírázni szép mohos magvaiból. Az időt végigvárva, fényként körbefaragva. Pislong.
Meglesz. Mondom. De ő türelmét vesztve menne.
Hosszú volt az idő, míg a mészkövek alatt fosszilizált.
Hogy mennyire nincs baj, azt nem tudom. Az utcáról tompa autózaj szűrődik be. Ő tervezi az útját balzsamos helyekre, tengerszemekben hisz.
Sötétet evő szobából a tér nyúlánk lábaival, a levegő szöszeivel, barátaimmal kimegyünk a szipóka hajnal színeire.
Van páncél a jeges króm élei ellen. Nevet szétforgácsoló állkapcsai között.
A szemem lasszót vet a távoli jegenyefákra. Belekapaszkodom. Lassítom. A vonat lelassul, megáll. Minden áll. A jegenyefa, a vonat és én. Bizonyíthatatlanul. Utastársaim száján ömlik ki Kelet-Magyarország.
Hangjából a leheletnyi remegést a földbe ásottak szörcsögik ki. Pedig ő saját vélemény veteményén lépeget tovább. Az átgondolatból határozottan beszél ki. Jó lenne tovább tolni az értést. Kihúzni a nehézsárból, és megírni mindent, amíg van ujj, szem, toll és papír. Átjárót faragni a betűgömbölyítővel és az ágybanforgolódóval. A röhögő férfiak távolodnak.
És a vágatlan gondolataimból kifújó szél megáll a felhúzott cipzár előtt.
Ma sokat motyogtam magamban. Novemberi kezdéssel nézzük a dolgokat. Legyek a fejben, és valahol a Volga tankja árad. Nedves fázásban, az összes cseppet látni az esőben nem tudom még. Várok még, beszéli unalmasait. Jó ha eljön az a pont, ahonnan van hová visszanézni. Ködvirágos életemet, ha szeretsz, veled vinném tovább.
A toll sercegése elijesztette a gondolatfoszlányt. A vonaton utazók összmasszahangulata telepedett rám, és a táj bennem festődik tovább.
Testszagom otthonos köreiben a betűk sokasodnak. A villamos hangosodó zajtölcséreiben darálom a kávét.
Kellemes kifáradással süllyedek a vashiány nyugalmába. Pár percre le és el. Aztán újra kihúzom magam valami fix szárazulatra. Szeretnék visszajutni hozzátok. Szavak zöngésében is érzést találok. Kifeszítve a kétségekben, tisztulok. A változást írással, sírással hozza, a lassú szürke székben evezve a hullámzó világban. Megszokva hogy az erősödő pulzálást halkuló csillapodás követi. Újra és újra. Körbe és körbe.
Bár a magány szárító főn szél. Nem cselekszik, vákumol. Tűri a jelen viszontagságait. Tűzfalra mászik érzésből akarva. Betűt gömbölyít a katlanban, szavakat simogat a tetőn. Egy saját jót épített fel az idegenből. Egy porosmeleg fülkébe összegyűltek költőnői. Tüsszögnek. Együtt engedik el a megírt múltat.

(Illusztráció: Евгений Гордиец: The shadow)