Feith Judit összes bejegyzése

Feith Judit vagyok. Miskolcon születtem, Budapesten élek. Biológus és környezetvédelmi referens vagyok. Tanítok. Érdekelnek az élőlények és a sorsuk, de az irodalom az én titkos kamrám, ahová szeretek bezárkózni, szavakkal bíbelődni, azokat összefűzni és próbálom megfogalmazni a megfogalmazhatatlant.

A tér nyúlánk lábai

 

Ír, mert neki ez van. Jóleső szavak rezgését nyeli le vagy megakad  a torkán. Felnőni akar, kicsírázni szép mohos magvaiból. Az időt végigvárva, fényként körbefaragva. Pislong.
Meglesz. Mondom. De ő türelmét vesztve menne.
Hosszú volt az idő, míg a mészkövek alatt fosszilizált.
Hogy mennyire nincs baj, azt nem tudom. Az utcáról tompa autózaj szűrődik be. Ő tervezi az útját balzsamos helyekre, tengerszemekben hisz.
Sötétet evő szobából a tér nyúlánk lábaival, a levegő szöszeivel, barátaimmal kimegyünk a szipóka hajnal színeire.
Van páncél a jeges króm élei ellen. Nevet szétforgácsoló állkapcsai között.
A szemem lasszót vet a távoli jegenyefákra. Belekapaszkodom. Lassítom. A vonat lelassul, megáll. Minden áll. A jegenyefa, a vonat és én. Bizonyíthatatlanul. Utastársaim száján ömlik ki Kelet-Magyarország.
Hangjából a leheletnyi remegést a földbe ásottak szörcsögik ki. Pedig ő saját vélemény veteményén lépeget tovább. Az átgondolatból határozottan beszél ki. Jó lenne tovább tolni az értést. Kihúzni a nehézsárból, és megírni mindent, amíg van ujj, szem, toll és papír. Átjárót faragni a betűgömbölyítővel és az ágybanforgolódóval. A röhögő férfiak távolodnak.
És a vágatlan gondolataimból kifújó szél megáll a felhúzott cipzár előtt.
Ma sokat motyogtam magamban. Novemberi kezdéssel nézzük a dolgokat. Legyek a fejben, és valahol a Volga tankja árad. Nedves fázásban, az összes cseppet látni az esőben nem tudom még. Várok még, beszéli unalmasait. Jó ha eljön az a pont, ahonnan van hová visszanézni. Ködvirágos életemet, ha szeretsz, veled vinném tovább.
A toll sercegése elijesztette a gondolatfoszlányt. A vonaton utazók összmasszahangulata telepedett rám, és a táj bennem festődik tovább.
Testszagom otthonos köreiben a betűk sokasodnak. A villamos hangosodó zajtölcséreiben darálom a kávét.
Kellemes kifáradással süllyedek a vashiány nyugalmába. Pár percre le és el. Aztán újra kihúzom magam valami fix szárazulatra. Szeretnék visszajutni hozzátok. Szavak zöngésében is érzést találok. Kifeszítve a kétségekben, tisztulok. A változást írással, sírással hozza, a lassú szürke székben evezve a hullámzó világban. Megszokva hogy az erősödő pulzálást halkuló csillapodás követi. Újra és újra. Körbe és körbe.
Bár a magány szárító főn szél. Nem cselekszik, vákumol. Tűri a jelen viszontagságait. Tűzfalra mászik érzésből akarva. Betűt gömbölyít a katlanban, szavakat simogat a tetőn. Egy saját jót épített fel az idegenből. Egy porosmeleg fülkébe összegyűltek költőnői. Tüsszögnek. Együtt engedik el a megírt múltat.

 

(Illusztráció: Евгений Гордиец: The shadow)