Mindenhová lődörgő gondolatai végül bebújtak a hullámtér alvó zugaiba, légzések szüneteibe, és humusszá lassítva
végigtolják a nanojárataikban ülő pisszenetet.

Az aggodalom joga és kibontakozása félúton megáll, szeme lesütve, ólommal festve. Kifújom, ami neki kell, beszívom, amit ad… szimbiózisunk odavisszája. Mosolytalanul is kedvesen bambul ránk a Semminek mondott Valami. Nem messze, itt ülünk.

A ceruza hegyére figyelek, gömbölyödnek a vízgöbök pókháló szaggató szálai mentén, vonatrajz ablakán, átomlik a táj. Irányba tolva szétterül. Benne ők, füstöt fújva a valóságon nevetnek, mert látják. Ott kint.
Te meg vissza tudsz-e jönni a sok nem szavaknak született közül? Ha a türkizszemű tinta letegez, ne félj! Átvisz a papír vastagságán és visszahoz a folyón kompon.
Nem ad meg az apátiának. Kiszed, kikapar a kocsonyás karok közül. A kintiek közepébe rak. És a hideg párában végre nevethetsz.

A lezúgó szemhéják keltette szélben várakoznak az álmok.
Befordulva magam opálos vizébe, mindig felfelé emel a levegőbuborék. És a test finom ritmusos úszása.

A náthás hang drámai töltésében rezeg az űr szegélye. Mi ez az anyag, ami motyog, miközben kapaszkodok belé?
Ha lesz átjáróm hozzád, akkor több jobban illő szavakkal indulok neki az éjszakádnak. A zongorista billentyűlépéseivel. Utánam lebegő szabad kacifánttal.
A lapok, amiket teleírtam, ott vannak még mindig tintával átitatódva, darálják a múltat illékony masszává, amiből kiszöktem a megújhodókhoz.
Követni a légmozgást a belváros szűk utcáinak cikcakkján. Több száz variációból az egyiket. Követni, bár tömény szemetet csap fel az ég felé. És belső sivatagom kvarcait a szembejövők szemében látom.

A balettvirágszál rögtön hasra esik szóültetvényeimen, néhol indák törnek az utcákba be, letörik autók visszapillantó tükreit. Autómentes világért tüntetnek, a fotonmotor csendességében.
Mélymosollyal az istálló mögül előlép. Szép. Holmi szemmel, hassal, csípővel nem foglalkozva. Szembogarát az értelmen tartva világok átfedésén gondolkodik. Ha robban, hát robban. A szavak pergését akármilyen csendben, szeretném elsimítani.

Lenne, ha menne. Partra szállni a betűk tengeréből, valami egzotikus rakománnyal, hajókürt hangjára. Ha várnátok.
A haladás előszobáját festem meg, az irányok, a színek, a nincs baj végett. A fellélegzők szabad sóhajaiból párnát hajtogatnék a sarkokba.
Kék legelőt nyelek más nyelvek szavai köré. És ott fekszik a szóközökben. A jövőből néz a záporon keresztül.
Szavak mentén kalapálva ki kell tartani. Mindenképpen. Feltölteni az üregeket belevaló természettel. Kihajózni a szavak óceánjából. Megrajzolni a víz térképeit. Ügyesen. Szárazulatra vetődve az ólmokat leválasztani és a mélybe süllyedők vágyának adni. Megmaradni a jelennek ezer karral több verzióban éppen most. Nem kell a tuti. Csak szemenként gyűjthető világerő.

 

(Illusztráció: Kazuya Akimoto: The Abstract World Sea Routes)