Az utazás és olvasás sokféleképp kapcsolódhat össze.
Ki vitatná, hogy minden regényolvasó egyszersmind utazó is, hiszen minden elbeszélő mű és vers kiragadja a befogadót a megszokott világából. De miként nevezhetnénk az utazókat olvasóknak? Létezhet-e olyan útikönyv, amely „bevezet” bennünket a szépirodalomba? Magyary Ágnes útiesszéje, a Madrid a latin-amerikai irodalom miatt sajátos árnyékba került klasszikus spanyol irodalmat szeretteti meg velünk.
Az effajta „expedíciók” a spanyol irodalom szellemétől sem idegenek. Federico Garcia Lorca első könyve, az Impresiones y paisajes (1918.) a granadai egyetem professzora által inspirált tanulmányi kirándulásoknak állít emléket. Ezek a hajdani leóni, galíciai, andalúziai utazgatások nyilvánvalóan hatottak a Cigány balladák, a Galego dalok, Lorca sajátos, romantikus és avantgárd elemeket keverő versnyelvének megszületésére.
Az utazás, mint felkészülés az alkotómunkára. A Madridot húsz-harminc év múlva talán majd Magyary Ágnes írói felkészülésének dokumentumaként fogjuk olvasni.
De egyelőre ez a sajátos műfajú, megkapóan besorolhatatlan  útikönyv az irodalomtörténeti vonatkozásai miatt érdekes olvasmány. Magyary Ágnes két nagy korszakba kalauzol bennünket, a spanyol aranykorba és a polgárháború előtti avantgárd pezsgés idejébe. Madrid csak apropó a nagy arcok, életművek, irodalmi találkozások felvillantásához. Mindvégig Cervantes, Góngora, Calderón, Dali és Buñuel „utcáiban” járunk.
Könnyű volna összehasonlítani a Magyary-féle irodalomtörténet-írást Szerb Antal nevezetes útiesszéivel. De a kétféle látás- és persze olvasásmód meglehetősen eltér egymástól. Magyary iróniája metszőbb, ő  Szerb Antalnál ritkábban „hatódik meg”, nem akar minket „beavatni” a spanyol irodalom rejtelmeibe, nem oktat, nem bűvészkedik, nem varázsol – sokszor az az érzésünk, csak csúfolkodik a „szerzőivel”. Ám miközben elmeséli, hogy trollkodtak egymással az aranyszázad nagy költői, milyen végtelenül nevetséges módon rivalizáltak és utálták egymást, belegabalyodunk remek verssoraikba is. Magyary Ágnesnek remek érzéke van groteszkhez – de egyben a lírai költészethez is.  Sok a kötetben szereplő versfordítások közül a szerző műve.
És a bizarr, a groteszk iránti hajlam akkor sem hagyja cserben, mikor nagy „lakomákról”, gasztronómiai élvezetekről tudósít bennünket. Minden nagyon finom, minden nagyon különleges, és természetesen a legtöbb ilyen eszem-iszom hatalmas gyomorrontással vagy émelygéssel végződik. Az ilyen lakomáknál kevés barokkosabb élményt tudunk elképzelni.
Madrid „kóstolgatása” nem szorítkozik a barokkosan agyafúrt verssorokra vagy a sajtokra és a csodálatosan fűszerezett, kis kolbászkákra. A spanyol főváros nem úgy valamilyen, nem magától értetődően olyan fókuszpont, mind Róma vagy Párizs – hiszen nincs olyan földi halandó, aki az utóbbiak kulturális vagy politikai tekintélyét kétségbe merné vonni. Madrid csak 1561 óta Spanyolország fővárosa – már-már parvenü város, a legendásan patinás Toledóval vagy Salamancával összehasonlítva. Se nyersanyagkincsek, se tengeri kikötő nincs a város közelében. A fekvése nem olyan elragadó, mint Nápolyé vagy Velencéé – nem is olyan könnyű egy pillanat alatt beleszeretni. De bele lehet szeretni. (Ezt én magam is tanúsíthatom.)
Madrid, mint irodalmon túli társadalmi valóság (ha létezik ilyen valóság egyáltalán) azért Magyary Ágnes könyvében is megjelenik. Bár már senki nem él, aki felnőtt fővel élhette át a polgárháborút, a madridiak viszonya a városukhoz meglehetősen traumatizált. Az esszében megszólaltatott figurák még számon tartják, az ő dédapjuk-ükapjuk melyik oldalon állt, hol végeztek velük, a város melyik börtönébe hurcolták őket. A XX. század földrengésszerű eseményei beleivódtak a város történetébe – Madrid az én szememben már csak ezért is hasonlít annyira Budapestre. Szétszaggatott, traumatizált, mégis elpusztíthatatlan város. Legyőzhetetlen – bár történelme során sokan legyőzték. Magyary Ágnes azt sugallja, nem antik romok, nem csodás kikötők, hanem verssorok adják a város erejét.

A magyar olvasók és tévénézők Madridot egyfajta fenyegetett városnak látják. A történelmi Spanyolország középpontjának, mely büszkén dacol a különféle autonómia-törekvésekkel, mely ellenáll a baszkoknak, galegóknak, katalánoknak. A könyvben oly gyakran megidézett aranyszázad lényegében a spanyol múlt egyik legfontosabb hivatkozási pontja és kötőanyaga. Ha valamiért hiányérzetünk támadhat, az az, hogy a könyvből nem érzékeljük világosan, hogy ez a hagyomány mennyire releváns még a ma élő spanyoloknak, hogy mennyire számít a szemükben közös múltnak. (Én 2002-ben voltam ösztöndíjas Santiago de Compostelában. Akkor néhány galegó kifejtette nekem, Cervantes nagyon jó író, igen… és bár könnyedén értik az irodalmi spanyolt, de Cervantes mégiscsak „külföldi, nem a „sajátjuk”.) Nagy kérdés: kinek belföld még Madrid – és vele a klasszikus spanyol irodalom?
Nem minden kérdésünkre kapunk választ, de hát azért „utazunk” Magyary Ágnessel, hogy legyenek kérdéseink. És nemcsak a spanyol irodalommal kapcsolatban.
Mert ez a megkapó stílusú, annyi műfaji elemet variáló könyv (eszé?, útleírás?) azt a nyugtalanító kérdést is felveti, írott művek (versek, elbeszélések) nélkül hogyan is érzékelhetnénk egy táj különlegességét vagy egy város topográfiáját? Ha igaz, amit a könyv sugall, hogy csakis a nyelv, a verssorok és a történetek teszik belakhatóvá a helyeket, akkor hogy találhatnánk meg egy hagyományok nélküli Európában az otthonunkat?

Magyary Ágnes: Madrid. Bookart, Budapest, 2022.