A Festő gondolatokban pácolta magát, míg az Író egy újabb csalival próbálkozott. Valószínűleg hiába, szellemcsalival talán csak szellemhalakat lehet fogni, és nem mintha a halaknak olyan sok elintézetlen ügyük lehetne, ami visszatartja őket a túlvilág örök vadászvizeiről vagy mi. Habár ki tudja.
– Ott vagyunk már? – kérdezte az Író.
– Nem – felelte oda sem figyelve a Festő, míg a vízbe hajította egy kő gondolatát. Kapás bővebben…
Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.
Zhé Shi és Ju Fu az erdőben sétáltak. Kék volt az ég, mint a halál, ilyen erős és derűs csak októberben. A fák nyújtották felé ágaikat, melyeken a fény koppant, már szobor fák voltak ezek, márvány ágakkal, a fény hideg véső. Fémbe fordult erdőben arany levelek repültek az ágak és az ég között tájképeket formálva. Világok egy-egy csónakformában repültek egyik ürességtől a másikig. Két csupasz ág között a libegő aranyszemek, és az ezüst nedvesség az avar felett, más és más fémek, amelyektől csengett a levegő és a zajok is mind csengők hangjaihoz lettek hasonlatosak. Egy elzúgó repülőgép szimfóniává alakult, egy motorbicikli a lenti úton akárcsak nesz az avaron.
Ebben a lépkedésben egyszercsak elértek egy résre, ahol még zöld és puha levelek rezegtek. Ju Fu csendesen továbbsétált, hagyva Zhé Shit töprengeni, Zhé Shi pedig hagyta Ju Fut előrébbsétálni és szintén töprengeni magában. Megállt és átölelte az egyik zöld fát.
Közben megállt Ju Fu is.
Zhé Shi még mindig a fát ölelte, arcát hűtötte a kéreg, sok-sok zsibbadást és fájdalmat csillapítva még a múltból. A jelenből nem, a jelen Ju Fu mellett túlságosan gazdag volt és nem adott helyet csillapítanivaló zsibbadásoknak, mert Ju Fu foglalkozott velük.
Megfordulva Zhé Shi kezét látta, amint a kérgen körbeér.
Gondolta, továbbmegy, lépett is néhányat, egy világos távlatot pillantott meg az erdeifenyők között, amely hajnalsárga és rózsaszín volt és egy völgyet sejtetett. Éppen érdekelni kezdte, mi van ott és Zhé Shihez akart fordulni megkérdezni, vele tartana-e a völgybe vezető ösvényen, amikor hátrfordulva még mindig a fák között látta, ezúttal az arcát is, amint a kéreghez nyomta.
Egy kérdés ébredt benne és némi féltékenység. Ők ritkán ölelték meg egymást. Igaz, ez főleg miatta, Ju Fu miatt volt így, ő szabadkozott távolságtartóan. Gondolta, bölcsebb, ha nem mindig enged Zhé Shi gyerekes kéréseinek. Most láthatja, amint szabadon öleli a fákat, mert a fák nem tiltják meg neki és nem húzódnak el. A fák között kitárulkozott Zhé Shi ölelése, jobban, teljesebben, mint vele valaha, úgy tűnt neki, mintha őt igazából sose ölelte volna meg. Zhé Shi csak a fákat tudja megölelni.
Figyelte és lassacskán elvesztődött ebben a figyelemben. Amint Zhé Shi megadta magát bizalommal a törzsnek, és ha lehet, mindjárt belelép, átlép rajta keresztül, vagy egy ág lesz, valahol a többi ág között, megadással, amely ember számára nem lehetséges. Kezdte megérteni, milyen ez az ölelés, mit is kaphatott volna tőle, ha elfogadja. Közelebb lépett és mikor hangját a beszédet kivehetően hallani lehetett, megvárta, Zhé Shire szegezve tekintetét, amíg feléje fordul.
– Megölelsz engem is?
Zhé Shi, arcát még mindig a kéreghez tapasztva, felnézett a korona felé, amennyire csak fejét megfordíthatta, és a törzs védelméből Ju Fura.
– Te nem vagy fa. Ő hagyja magát.
Ju Fu semmit sem szólt, megfordult és ment tovább a völgy hajnali-napnyugati sárgasága felé, az erdei fenyők irányában. Lassan lépkedett. Zhé Shi maradt egy darabig a tisztáson és kezdte magát megkopasztva érezni. A tölgy, amelyet ölelt, azt mutatta neki:
– Épp most vitték el egy ágam.
Az előbb még teljes volt a tölgy. Mióta Ju Fu kérdezett és elment, eltűnt egy része. Ju Fuban ez volt szép, csodálatos és fájdalmas: vele és utána a dolgok nem lehettek ugyanolyan elégedettek önmagukkal, mint nélküle, amikor kérdéseiről mit se tudtak.
Most már Ju Fu is létezett a fával együtt, mert az előbb itt állt és kérdezett felőle, úgyhogy utána kellett menni. Zhé Shi elköszönt a tölgytől, remélve, találkoznak még, talán elhozza Ju Fut, és továbbment, amerre elmenni látta. Az ösvényen sehol senki. Az erdei fenyők susogtak, a völgy fényei sárgán játszottak és a tűlevelek feketébe váltottak előttük. Zhé Shi gyönyörködött a képben, miközben egyre nyugtalanabb lett.
Oldalt fordította fejét és egy sötétebb részen, ahová kevés fény esett, megpillantott egy testet, ami nem volt fa, de mozdulatlan tömegként vesztegelt.
Ju Fu magasságát és nyúlánk törzsét magában sokszor nyírfának becézte. Most ott állt, sápadt arca világított fekete haja mögül. Odament hozzá.
Ju Fu mozdulatlan maradt.
– Mit csinálsz? – tette fel Zhé Shi a gyerekes kérdést.
Amikor választ nem kapott és Ju Fu csak nézett előre, ismét nyugtalanság fogta el. Jelentkezett a zsibbadás, amelyet Ju Fu máskor meggyógyított egy felismeréssel. Kezét kinyújtotta feléje, a mozdulatlan felé, és óvatosan taszított rajta egyet. A törzs némileg megingott, aztán erőt vett magán és még inkább változatlan maradt.
Zhé Shi örömében szólni sem tudott. Nevetett és megint fürkészte Ju Fu arcát, vajon mit szól a nevetéséhez, vajon elmosolyodik? Ju Fu továbbra is nézett előre, mozdulatlanul.
– Lám, megállja – gondolta Zhé Shi tisztelettel, mert tudta, ő nem állaná a tekintetet, elnevetné magát és egy hirtelen mozdulattal átölelné, elgáncsolná, vagy szaladni kezdene, valamit, ki ebből a mozdulatlanságból. Ju Fu nem, – és éppen ettől volt kiegészítője.
Ott állt felemelt karokkal, mintha úgy született volna, az ujjai meg-megrezdültek. Zhé Shi kinyújtotta megint kezét, és végighúzta a rezgő ujjakon, amelyeket csak lábujjhegyen ért el, a csuklón és a karon, ezzel kérdezve Ju Fut, aki továbbra is állt mozdulatlanul. Az arcán, amint a sötét részben a holdhoz hasonlóan sápadt. Lábtól fejig taszigálta, hol húzta, hol lökött rajta, és a törzs ugyanolyan apró rezdüléssel válaszolt. Végül megállt előtte, egészen közel, ahol Ju Fu tekintete épp szembenézett, mígcsak azt vette észre, ő is mozdulatlan és ki tudja, mióta állnak ott. Karját óvatosan nyaka köré fonta és rátámaszkodott. Ju Fu karjai a levegőben maradtak, az ütőéren keresztül hallotta Zhé Shi a szívdobbanásokat.
Hát még mindig távol vagy? nézett rá némán, és elengedte.
Kezét felemelte. Ju Fu előrehajolt és támaszkodni kezdett rá.
Most nem szabad beszélni. A fák nem beszélnek.
(Illusztráció: Varga Borbála: Rengőkői fák; Peloponnészoszi fák)
a mi poklunk Novemberében
a madarak még mindig repülnek
vagy megölték őket
a macskák.
a mi poklunk Novemberében
a bokszerek meghallják a csengőt
és felkelnek, hogy tegyék,
amit tenniük kell.
a mi poklunk Novemberében
a mi poklunk Novemberében,
December
közeleg.
a mi poklunk Novemberében
lesétálok a lépcsőn
mint öregember.
leérek az aljára
kimegyek
egy több millióéves
világba,
lehajolok, hogy megcirógassam
a macskát, szemével az enyémbe néz
és elmúlt
a nap
a mi poklunk Novemberében,
December jön
mindkettőnkért
mindannyiunkért.
otthagyom a macskát
beszállok az autómba,
a motor indul,
kihajtok a kocsifeljárón
óvatosan tolatva
kifordulok az utcára
az élő tömeg
felé
az ő pokluk Novemberében
December jön,
December jön,
nézd, nézd, nézd
micsoda arcátlanság!
elhiszed ezt?
és December után?
milyen hónap?
milyen idő?
mi?
Mussó Erika fordítása
Nyelvek ostora elől rejtve[1]
A bűnös elme árnyékában a tiszta ész
Isten látja, amit gondolsz.
Veronika kendőjét leoldanád.
Kibontanád vörös haját.
Ajkaira illesztenéd a szád.
Becsukod a szemed.
Nincs tovább!
Van, amit nem lehet.
De mintha megtörténne a képzelet.
Maga a művelet. Befékez az eszed.
Várja majd, hogy kitakard, levedd.
S több ilyen csomag van, lepel alatt.
Halott terv, tiltott akarat.
Azután találsz másik izgalmat.
Vágyat. Elérhető tartalmat.
S illúziónak tűnik majd a megvalósítás.
Más ajkakon talál megnyugvást a szád.
Milyen más, amit gondoltál és tettél.
Az emlék emléke lett testté.
[1] Jób 5. 21.
Lepaktálni az angyalokkal?[2]
Morál és mátrix
A történet széttörik.
Remélni, eltűnik a bensőnkből
Az Isten formájú hiány. Vagy betölti Ő?
Karfiol alakú talány.
Megunhatatlan a hátralévő idő.
Nehogy elmulasszuk a pillanatot,
Amikor kihajt a rügy, a héjak közül.
Az édesvízi hold. A távoli világok
Összeszövője, összeollózója.
Az áldott.
Szakadások által komponál.
Ő, Aki perceket ültet be.
Hogy megjelenjen az új spóra,
Ami nem a mi teljesítményünk immár,
Hanem megengedés, menóra.
Beleszőve a szóba.
Minden annyira fénnyel teli,
Hogy nincs is szükség beszédre.[3]
[2] Anne Sexton címe, Fenyvesi Orsolya fordítása, 1749.
[3] Thomas Stangl: A 105-ös szoba halottai, Benkő Gitta fordítása, Alföld.
A fénysebesség álma
Amit a nyelv gondolni tud, az a beszéd
Fény kezdettől fogva van.
A dolgok előtt lett.
Az angyalok a tábortűznél
Istennel időztek.
Miért ülünk itt a sötétben?
Hiszen Nálam van, lefagyasztva
A világosság.
Miért ne adnám nektek?
Emberek, tenger, ország.
S a kerubok behozták
De olyan gyorsan történt minden.
Hogy nem vették észre: nincs csend.
Az apró, töredék zajokkal
Bejött a néma aggodalom: sok hal.
Nem lett igazzá, hogy a sötétség meghalt.
S ami rejtve működött korábban, most baj.
Isten kifürkészhetetlen, de megtart.
Lehet háború, járvány.
Szívünkben él a mennyei látvány.
Értünk jön. Akik várják.
Leszünk spirálból örökkévaló iránnyá.
(Illusztráció: Kim Boden: Through the fish school)
Csaknem áttetsző, fakó fellegvárak, paloták a sok száz régi képeslap egyikén, egymás hegyén-hátán, néhol szűk sikátorok homályától tagoltan. Falra dermedt borostyán: javarészt kíméletlen satírozásnak hat. Árnyékához igazítva a karcsú óratorony mutatója vesztegel. Az elenyésző tér hófehéren vakító padján senki olyan, akit Káró szem elől téveszthetne.
Hátoldalán címzett nélküli, elkezdett, szép cirkalmas, nagy és jobbra dőlt fekete betűkkel írt üdvözlet, magyarul, a Rua do Almada párás és levegőtlen antikváriumában. Reménytelen, kuncogott Káró magában, az anziksz ára után kutatva zsebében.
Fénytelen tócsákat kerülgetve baktatott fölfelé az utcán, egészen a dombtetőig, ahol egy pékségben kiflit és tejet vett. Reggelije közben hol a szürke égboltot, hol a gőzölgő háztetőket fürkészte; az éledező szélből kiszagolva a tengert, mi tagadás, jóleső nyugalom árasztotta el.
Izgatta kíváncsiságát a lap. Alig fér ki a láthatatlanul, alaposan eltervezett szövegből valami a túlságosan nagyméretű betűkből adódóan. Akkorák, amekkorák, kicsinyítésre vagy nagyításra, egyáltalán, további formázásra alkalmatlanok. Mekkora ember az mégis, aki így ír? – könnyen felmerül ilyesfajta kérdés, amennyiben az alaki összefüggés indokolt. Az Óriás isiben tanultakon nehéz változtatni. Rögzült, igen, meglehet. Másrészt, élve a gyanúval, mi van, ha másról van szó. Se kisebb, se nagyobb betűkkel írt mondatok nem hagyhatták el szerzője kezét, bármekkora tér is kínálkozott, számos megoldhatatlan próbatétel elé állítva ezzel rögtön a sorok mögött megbúvó, egyre talányosabb figurát.
Itt írja alá, a kipontozott vonalon, nem, nem ott, és nem is ott; na, még egyszer, újra! – szegény, ezerszer hallhatta, amin persze nincs mit csodálkozni, ismerve már az átok működését.
Mivel korán ért a lap széléhez, első szavát kénytelen volt alatta, új sorban, kissé a már leírt betűkbe hurkolva, befejezni. Hogy aztán újult lendülettel folytatva jusson a következővel szinte nyomban a papír végére. Hiába nézte, forgatta hosszasan Káró.
Hamarosan lát, mindössze ennyit írt valaki.
Állandó szerzőink ezúttal hat lap anyagából állították össze tízes listájukat, a Prae, a Tiszatáj, a Székelyföld (Enesey Diána), illetve a Kalligram, az Alföld és a Látó (Bodrogi Csongor) számukra legfontosabb szövegeiről írtak.
A TIZEDIK: Darvasi László: A legrövidebb vidám költeményem (vers) [Látó]
Darvasi Lászlót nem elsősorban költőként ismerhetjük, Látóban megjelent költeménye azonban vérbeli lírai mű. A szavak mintha szabad asszociációkat követve cikáznának témák, ritmusok és hangulatok között, ám e cikázás valahogy egy pillanatra sem válik unalmassá. Gondoskodik erről a szerző parádés nyelvi kreativitása, mely folyamatosan facsarja, tekeri a szókat és rongálja a szintaxist. Mi körül forog a terjedelmes költemény „tartalma”? A vidámság, a boldogság és a létezés hiábavalósága körül, a megélt élet elmondhatatlansága, bősége, vidámsága és „ádázsága” körül — élmény végigolvasni. [B. Cs.]
A KILENCEDIK: Ferdinandy György: Önbizalom és hazaszeretet (rövidpróza) [Székelyföld]
A történeti tények és a személyes sorsok különös elegye ez az írás. Manuel Gilberto Medina Escalera Versos a la Patria (Versek a szülőföldről) című kötetének eszméi a történelem kiszámíthatatlan mozgásainak ellenálló szilárdságot jelentenek. A költő fő üzenete az, hogy „hit és remény nélkül nem élhetünk”. Bármit hozzon is magával a történelem sodrása, a hazaszeretet és az ehhez kapcsolódó önbizalom és remény a gyarmatosítást is túlélték Escalera hazájában, Puerto Ricóban. Escalera üzenete pedig túlélte a 2002-ben elhunyt költőt: Ponce de León, a spanyol gyarmatosító szobrát ledöntötték.
Ferdinandy soraiban szinte tükröződni látjuk a jelen történéseit. Kelet-európai köntösbe bújik a hit, a remény és a hazaszeretet. [E. D.]
A NYOLCADIK: Győrfi Viktória: Vajon miért viszi haza a hullákat? (novella) [Alföld]
Egy krimiírónő mindennapjaiba nyerünk bepillantást Győrfi Viktória novellájában. Miközben készül a pszichopata sorozatgyilkosról szóló regény, az írónő saját magánéleti válságát igyekszik kiheverni. A szöveg minden pontján, ahol csak megszúrjuk, dupla fenekű; szól a gyilkosról, a kapcsolatot meggyilkoló egykori társról, és persze az írónőről, aki talán maga sem volt e gyilkosságban egészen ártatlan. Ám az egész fantasztikus történet a leghétköznapiasabb valóság hátterén épül, megtudjuk, az írónő hogyan szőrteleníti magát, kivel telefonál, látjuk, ahogy beindítja a mosógépét, és a Nők Lapja Pszichét olvasgatja. Az alkotás folyamatába olyannyira belekúszik a szerző mindenféle ügye-baja és lelki sebe, hogy már az is kétséges marad, elválasztható-e mindezektől maga a regény; sőt: van-e egyáltalán regény, nem a képzelet játéka-e csupán, hogy egy elhagyott nő a férfi alakját pszichopata bűnözővé stilizálja?… [B. Cs.]
A HETEDIK: Pataky Adrienn: A marginalizációtól a fiatal magyar „női líráig” (tanulmány) [Prae]
Időről-időre felmerülnek bennem a női irodalom kérdései. Beszélhetünk-e ilyenről? Ha igen, mi tartozik ebbe a körbe? Hogyan ragadhatjuk meg? Az bizonyos, hogy sajátosan női témák vannak, a női költői vagy írói „hang” kérdése már összetettebb. Pataky Adrienn a fiatal, kortárs női költők versein keresztül közelít a női irodalom mibenlétéhez. A nő és az írás viszonyát Derrida és Freud nyomán igyekszik tematizálni, míg a nő-kép és írás relációjának bázisát Georg Simmel gondolatai jelentik.
A női irodalom felé haladás emancipációját Pataky Adrienn Virginia Woolf Saját szoba című regényétől számítja, amelyben Woolf a női irodalom rövid történetét és a női irodalom lehetséges kibontakozási tereit vizsgálja. Felmutatja a Hélène Cixous képviselte feminista irányvonalat is, amely szerint a nő írása a női testhez visszatéréssel azonos. A testiség elemi megnyilvánulásai viszont sokszor (és sokáig) tabuként szerepeltek/ szerepelnek. A női test kiszolgáltatottsága és az anyaság tematikája kapcsán Polgár Anikó Régésznő körömcipőben című kötetét emeli ki Pataky Adrienn. A beteg test szintén tabusított témájára Katona Ágota, Szabó Imola Julianna és Horváth Veronika verseit hozza példaként. Horváth Veronika költői bátorsága a meddőségre utalásban is megmutatkozik. A kiszolgáltatott női testtől induló és azzal összefüggő „traumacentrikus irodalom” szintén a női témák közé tartozik. Somogyi Aranka jeles képviselője ennek az irodalomnak, az íráskép töredezettsége is a traumák széttörő hatását mutatja be. A szövegtesten nyomot hagyó, emberi testre tett erőszak közötti kapcsolatot Fenyvesi Orsolya ábrázolásában láttatja Pataky Adrienn. Csupa fájdalom, merő feltépett seb lenne a női líra? Korántsem. Az irónia ugyanúgy ott mozoghat benne, miként Vida Kamilla „Konstruktív bizalmatlansági indítvány” című kötetének egyes verseiben. Persze a nemek és társadalmi nemek (szexuális) hatalmi játszmái is elmaradhatatlanok.
Pataky Adrienn a nők elnyomása elleni harcot is hangsúlyozza, s egyúttal irodalmi küldetést is kijelöl. E feladat magva, hogy egy erővel rendelkező nyelvet és hangot adjon a nőknek, s mindazoknak a témáknak, amelyeket nem szabad elfojtani. Ily módon terelheti a „női irodalom” a marginalizált témákat a figyelem centrumába.
Emellett persze nem feledkezhetünk meg azokról a női költőkről sem, akik bár nem (vagy nem csak és nem tipikusan) női témákról írnak, de mégis a női irodalom körvonalait erősítik. Ilyen például Terék Anna (a Prae új számában szereplő) verse az utunk elvesztéséről, a bennünk élő világok kiszakadásáról és a lehetőségekről. Vagy éppen Élő Csenge Enikő „kimarad” című verse a végeláthatatlan tanulásról, annak nyereségeiről, s a végül domináló veszteségéről. [E. D]
Petőcz András: Szomorú vers
A HATODIK: László Liza: Világatlasz (versciklus) [Alföld]
László Liza tíz részből álló versciklusa első megközelítésben egy világ körüli hajóút leírása. Közelebbről szemügyre véve a szöveget, kiderül azonban, hogy ez az utazás sokkal inkább az én belseje felé halad, mint a Föld másik vége felé. Az egyes részek lazábban kapcsolódnak egymáshoz, mint a versszakok, de az összefüggés köztük nyilvánvaló. Számos kulturális utalás lelhető föl a szövegben, számomra főleg persze az irodalmi allúziók voltak sokatmondók. Mindenekelőtt A világ fölmérése című elképesztő Daniel Kehlmann-regény, amely (Gaussé mellett) Alexander von Humboldt életútját követi végig, akinek mániája volt, hogy a világ igenis fölmérhető, megismerhető, számszerűsíthető — e költemény persze némi szkepszissel viszonyul a természettudós csodálatos kísérletéhez. [B. Cs.]
AZ ÖTÖDIK: Czilli Aranka: Amikor a kapuban (vers) [Székelyföld]
Vajon az együtt töltött idő öröme közös öröm-e? Az én boldogságom a szeretett másik boldogságával összefonódik? — kérdezgetjük, vagy legalábbis kérdezhetjük. Czilli Aranka verse a szerelem otthonteremtő, sőt új, saját világot teremtő erejét ábrázolja. Amelyben persze ott mozognak a valóság felé támasztott kétségek. A non-verbális jelek üzeneteit és non-verbális értelmezésüket igyekszik verbalizálni a költő. Az érintés szárnyalássá válik, a szeretett másik felé fordulás pedig hazatalálást jelent. Talán ilyen a másiknál önmagunkra lelni? [E. D.]
A NEGYEDIK: Kállay Eszter: az egyedüllét határai (vers) [Prae]
A Prae friss száma, amelynek tematikája a kortárs magyar női irodalom, igen nehéz döntések elé állított. Kállay Eszter „az egyedüllét határai” című versét emelném ki, s ennek nem pusztán az az oka, hogy egészen magával ragadott a vers szókészlete és képi világa. Kállay Eszter verse az egyedüllétet egészen különös kontextusba ágyazza. Az „egyedüllét határai” itt egybeesnek az „én” és a test határaival. Ahol leválunk a másikról, talán ott kezdődik az egyedüllét. Az anyaság tematikája központi szerepet kap a versben (de a határok meghúzása éppúgy érvényesülhet egyéb élénken intim viszonyokban, legfőképp a szerelemben). A hiány szokatlansága egybeforr a hiány értelmezésével és az anyai szeretet fő céljával: hogy jó legyek.
A hiány értelmezéséből pedig kibomlik az elszakadást szükségképp követő egymásra tálalás. Mintha a téridő új dimenziója születne, amely párhuzamos a külső világgal, a forgalom zajával, az „egymáshoz bújó buszok” útjával, de mégis elemi módon saját. [E. D.]
A HARMADIK: Molnár Flóra: Égőáldozat (vers) [Látó]
Ez a költemény egy roppant súlyos és felkavaró témát érint: a bántalmazásét. Hogy mennyiben szexuális jellegű a bántalmazás, azt a szöveg homályban hagyja, de úgy sejtjük, éppen azért hagyja homályban, hogy ne nagyon kételkedjünk benne. Ugyanakkor a vers motívumhálója fölidézi a bibliai Izsák történetét, akit apja, Ábrahám égőáldozatnak szánt Isten oltárán. A lírai én számára ez a láng azonban a szégyen lángja és az arc pírja. Mégsem csak ezzel a megrázóan szép metaforával kapcsolódik a szöveg a bibliaihoz: az Isten jóságába vetett hit hasonló próba alá kerül a bántalmazott gyermekben, mint Ábrahámnál; és hogy ezt a próbát ki tudja-e állni, azt a költemény nyitva hagyja:
arcom elsötétül,
majd kigyullad,
mint a láng.
Fénylő arccal, elfátyolozva,
sétálunk némán, évekig.
[B. Cs.]
A MÁSODIK: Gyenge Zoltán: Az emlékezés hiánya. Avagy a felejtés boldogsága (próza) [Tiszatáj]
A Tiszatáj májusi száma több, szívemnek kedves filozófiai írást kínál az olvasók számára. A 2021. szeptember 23-án, Esterházy Péter emlékére tartott Írók-filozófusok est „születésnap” témájára írott szövegek közül kiemelném Vajda Mihály ironikus írását, amely ráébreszti az olvasót a „születésnap” jelentés-torzulására, amely a Facebook-korszakban következett be, Laczkó Sándor szócikk-folyama pedig remek orientáció a születésnap jelentésrétegei közötti eligazodáshoz. Gyenge Zoltán írása a felejtés és az emlékezés közti feszültséget ábrázolja. Az igazság — mint a filozófia egyik kulcsfontosságú fogalma — a felejtés megszűnéseként jelenik meg itt. Gyenge Zoltán elhatárolja a felejtés két válfaját: az időbeliséghez kötődő empirikus és a tapasztalatot kikerülő, intelligibilis felejtést. A felejtés hiánya a boldogtalanságba vezet. Talán ezért könnyebb az állatok boldogsága — gondolhatunk Nietzsche szavaira. Valójában a feledés az „emberek kicsiny boldogsága”. Vajon sikerülhet-e kicselezni az időt? Hogyan fonódik össze a létezés felett érzett kétségbeesés az elmúlással?
Az idő lehetőségeink felől nézve más színezetű, mint a valóság irányából, ahonnan a szükségszerűség „tétova” szülőjének tűnik. Az elvesztés a „még élők” elvesztésében is magában hordozza a visszahozhatatlanságot. Mit kezdjünk hát az idővel és a lehetőségeinkkel? Hogyan juthatunk el általuk a világ megteremtéséig, s milyen világ lesz ez? [E. D.]
AZ ELSŐ: G. István László: Hasonlat helyén (vers) [Kalligram]
Az ukrajnai háború, vagyis a tény, hogy Európa területén újra második világháborúshoz hasonlítható hadicselekmények dúlnak, megdöbbentette a hosszú békéhez szokott európai közvéleményt. Egyelőre még korai, túl nyers az esemény ahhoz, hogy irodalmi feldolgozását várjuk, G. István László költeménye azonban az egyik legkifejezőbb kísérlet arra, hogy mégis mondjunk valamit — ha nem is a háborúról, de arról a döbbenetről, amit kiváltott. A vers maga egyetlen hasonlat, pontosabban hasonlatok sora, melyek hasonlítottja a mondásra való képtelenség. A leírt, félúton megálló, tétovázó cselekvések már megjelenítésükben is a kimondhatatlanság, az elképzelhetetlenség határát súrolják. Ezek a képek önmagukban is döbbenetes erejűek volnának, a záró sor azonban olyan kontextust teremt hozzájuk, amely a szöveget hovatovább elfelejthetetlenné teszi.
(A Kalligramban nemcsak ez a nagyszerű vers olvasható, de nagy örömünkre szerkesztőtársunk, Hacsek Zsófia roppant aktuális problémákat feszegető novellája is, mely a brit bevándorlási hivatalban játszódik, és új szemszögből, megrázóan mutatja be a „beengedhetünk-e mindenkit Európába” kérdéskörét.) [B. Cs.]
