Bogár Elemér imádta a könyveket. Minél régibb, porosabb és dohosabb, annál jobb. Nem is volt véletlen, hogy egy könyvtárban dolgozott. Igazából az álommunkája volt, pár utcára az lakásától, ami egyébként már magában egy könyvtárként szolgálhatott volna, hiszen alig volt benne szabad hely, annyi darabból állt az otthoni gyűjtemény.
A hely, ahol dolgozott, nem volt nagy, de mégis sokan jártak oda, talán mert olcsó volt a bérlet. Elemér viszont meg mert volna esküdni rá, hogy azért, mert akármerre járt, mindenkinek ajánlotta: legalább csak egyszer megéri egy vizit, nem fogják megbánni! Könnyen elérte, hogy az emberek szavukat adják neki, hogy elmennek, csak hagyja abba a könyvekről való szövegelését. Ő pedig nagyon büszke volt magára, amikor így el tudott érni a szívükhöz.
A munkatársai általában magát Elemért is egy nagy, régi könyvnek nevezték. Először csak a háta mögött hívták így, később aztán valamilyen máig ismeretlen módon, Elemér számára is kitudódott a dolog. Az volt élete második legszebb napja. (Az első tudniillik, amikor felvették a munkára.) Hatalmas megtiszteltetés volt neki, hogy a munkatársai ennyire felnéznek rá. Onnantól kezdve szívesebben beszélgetett velük, sőt már bujkálni sem bujkált előlük.
Így ment Elemér élete békésen és a legboldogabban a szeretett könyvei között.
Egy napon aztán nagy baj történt a könyvtárban. Szombat volt, amit Elemér egyébként is utált, hiszen azt jelentette, hogy egy teljes napig utána nem mehet dolgozni, ám ami még nagyobb szörnyűség volt aznap, hogy a könyvtár egyik legforgalmasabb pontján, a szórakoztató irodalmi részlegen, kitört a pánik. Egy hatalmas fekete bogár volt az egyik könyvespolc feletti falon. Se a dolgozók, se a látogatók nem mertek a közelébe menni. Viszolyogva, néhányan sikítozva hagyták el a könyvtárat. Nem is kellett sok idő, az egész helyiség kiürült.
Elemér ezt hallva nagyon megrendült. Végtelenül sajnálta az embereket, hiszen nem elég, hogy másnap nem tudnak majd jönni, mert zárva lesz a könyvtár, de még akkor se tudtak nyugodtan a könyvek világában járni-kelni. Elkötelezetten állt fel szokásos helyéről, hogy szembenézzen a fekete fenevaddal, ám amikor megpillantotta, ő is teljesen megrémült. Sose látott azelőtt olyan hatalmas bestiát. A kollégái viszont, amikor meglátták őt, már nem hagyták futni. A karbantartó, az egyetlen, aki talán tudott volna tenni valamit, éppen lebetegedett, nem volt a könyvtárban. Elemér munkatársai pedig őt jelölték ki az állat likvidálására, ha már egyszer a neve úgyis az, hogy Bogár, biztosan szót értenek egymással.
Elemérnek esze ágában sem volt közelebb menni, az pedig még jobban sértette, hogy a bogárhoz hasonlítják. Ám csak addig noszogatták, és csak addig érzett bűntudatot az elmenekült emberek miatt, hogy rászánta magát a küzdelemre.
Odatoltak neki egy asztalt, hogy arra felmászva tudja megközelíteni, fegyver gyanánt pedig egy partvist adtak a kezébe. Csak egy nagy, jól célzott ütés, és vége is, ezzel biztatták. Elemér pedig felkapaszkodott az asztalra mindeközben, viszont minél közelebbről látta, annál hatalmasabb volt, és persze rémisztőbb is. Szerencsére mozdulni nem mozdult, tehát tökéletes volt az alkalom.
Elemér lendítette a seprűt, becsukta a szemeit, de éppen mielőtt teljesen behunyta volna őket, meglátta a könyveket a polcon, hát azért mégse lehet, hogy azokra essen rá a bestia holtteste! Azonban már késő volt, a figyelmetlenségtől viszont az ütés félrement. A bogár menekülőre fogta a dolgot a nagy ijedelemre, amit az ellene szóló gyilkossági kísérlet okozott benne.
Ekkor derült ki, hogy tud repülni is. Egyenesen Elemér feje felé méghozzá.
A férfi sikítva igyekezett kikerülni, ennek viszont az lett a következménye, hogy lelépett az asztalról, éppen meg tudott kapaszkodni a polc szélében. A lábai a levegőben, a talaj legalább egy méterrel lejjebb. A kollégák messziről nézték a jelenetet tátott szájjal, elbújtak két könyves szekrénnyel arrébb a bogár elől.
A polcok nem ígérkeztek olyan tartósnak, hamar feladták a szolgálatot Elemér súlya alatt. A férfi a hátára esett, a testére pedig legalább húsz-huszonöt könyv hullott.
Élete második legjobb napjának a címét erre a szombatra cserélte.
Luisa Castro: Anyám egy konzervgyárban dolgozik
Anyám egy konzervgyárban dolgozik.
Egyszer azt mondta anyám:
a szerelem egy szardínia pléhdobozban. Tudod te,
mit csinálnak a halakkal,
mielőtt beteszik őket a pléhdobozba?
Egyszer azt mondta anyám: a szerelem egy műalkotás
pléhdobozban.
Te lány,
tudod, honnan jössz? Onnan, ahol
a pléhdobozba szánt
kagylókat tenyésztik. A gyár mögül, ahol rohadnak
a kagylóhéjak
meg a halas ládák. Kibírhatatlan szag, meg a kékség,
amivel nincs mit kezdeni. Na, onnan jössz.
Ó!, mondtam erre én, akkor a tenger lánya vagyok.
Nem.
Egy szabadnapnak vagy a lánya.
Ó!, mondtam erre én,
az uzsonnaidő lánya vagyok.
Igen, ott hátul, csupa olyan holmi között, amivel nincs mit kezdeni.
/András Orsolya/
Ezra Pound: Canto CXV
A tudósok rettegnek
…..az Európai elme leáll
Wyndham Lewis inkább vak lett
……mintsem hogy elméje leálljon.
Szél alatt éjjel a garofanik közt,
…..a szirmok csaknem dermedtek
Mozart, Linné, Sulmona,
mikor az ember barátai gyűlölik egymást
hogy lehetne béke a világon?
Nyerseségük mulattatott zsenge koromban.
Kifeslett hüvely ami bevégzett
…..de a fény örökké zeng
halvány jel a mocsarak felett
…..ahol a zsinegfű suttog a forduló árhoz
Tér, idő
sem az élet, sem a halál nem válasz.
És azokról, kik a jót keresve,
…..bűnt követtek el.
In meiner Heimat
…..ahol a holtak jártak
…………és az élőket mind kartonból vágtak.
Halmi Dávid Fordítása
Liszkay Zoltán: János király és a szamárfülű király
Liszkay Zoltán nagy ívű prózája mindenekelőtt az önfelmérés gesztusát gyakorolja. Ki mindenki voltam, míg az lettem, aki vagyok? A számadás lelkülete talál itt hangot, formát, nyelvet: memoárba komponált fejlődésregényt olvasunk, mely azonban – szemhatára tágasságánál fogva – rendre korrajzzá bővül, egy-egy ponton a pamflet karcosságától sem tartózkodva. Nem csoda: a szocialista évtizedek közérzeti hagyatéka s a rendszerváltás utáni időszakok felemás vívmányai a legpolgáribb öntudatot is görbe tekintetre késztetik. Ennélfogva a tizenkét fejezet tizenkét nagy rápillantásként is érthető.
Az események hol karneváli színezetet öltenek, hol lélektani mélyrétegekbe szorítják tanulságaikat; mintha Rabelais tollát parnasszista kéz emelné a papír magaslati síkjáig. Akár egy szorongó vagabund, keresi magát, s találja föl a világot az elbeszélő – egyszer távoli kontinensek, másszor még távolibb tudati dimenziók önelemzéssel átvilágított ködzónáiban. Ahogy a kötet egyik mottója, egy bibliából vett szöveghely fogalmaz: „Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük” (Zsid 13,14). Intően pontos ez a megállapítás – azzal együtt, hogy a múlékony városok szépsége sem lebecsülendő: rajtuk vezetnek át azok az életsikátorok, melyek végül romlékonyságon túli terekbe torkollnak. Az „örültem, hogy élek” vissza-visszatérő szólama is ezt híreli: a kesernyés beletörődésből újra és újra napvilágra engesztelődő élni akarás és élni tudás kiküzdött, megszenvedett és átfényesített ethoszát.
Egyszerre szórakoztató és szívet ingerlő ez a szenvedélyes sorslépték; a családi miliő anekdotizáló felidézésétől az egyetemi stúdiumok és kapcsolati hálók kibontásán át egy felnőttebb ontológia tanúságáig. Bölcsészpálya és sportélmények, újságírás és szépírói ambíciók, Debrecen és Róma szellemujjai terelgetik a főhőst mind lakályosabb útvesztőkből mind szellősebb magasságok felé. Mert bár túlnyomórészt Kelet-Közép-Európa jellegzetesen képlékeny valóságában járunk, a végtanulság mégis éppen az, hogy az ember nemcsak ürge vagy balek, hanem csillagos egek alatt járó lény is.
Följebb nyújtózkodni támad kedve az olvasónak is, mire a regény végére ér.
Stílusjátékok
Petri György: Rozsdaidő
Ma még csak pettyezi
a szerkezetet a rozsda;
de holnap? Összeroskadnak
minden konstrukciók.
Barátaim, nem volna ideje,
mint ősz végén okos erdőnek,
hó alá kéredzkednünk?
S úgy várni ki,
míg elmúlik fejünk fölül a tél,
ahogy talpunk alól elmúltak
a hős utak?
Megjön úgyis a zsenge tavasz –
és a nyár! Amikor végre megint
fullasztó por lepi életünket.
Sztyepan Pehotnij (Baka István): Tél
Itt van megint az óorosz tél
Megjött fűtetlen farkasokkal
Mint rozsdás sisakon a rostély
Erdő csikorog falka koplal
Cár atyuska évekig reszket
Megrepednek a szamovárok
Balalajka muzsik keresztek
Fagynak halálnak szalutálok
Sztarec lehel az égre holdat
Zarándoka pokolnak mennynek
Mögötte sovány tetszhalottak
Ortodox medvék menetelnek
Jaj ne maradjon szeretetlen
Már senki elrian a tajga
Dosztojevszkij ki az egekben
Ahmatova könyörülj rajtam
Lackfi János: #jóéjtnyuszi
Jesszus, hát neked milyen neved van?
De komolyan, ki hívja Jézusnak a gyerekét,
amikor lehetne Józsi vagy Ferdinánd is,
öregem, nem csodálom, hogy ilyen fura fazon lettél,
egyik nap még hawaii a mennyországban,
aztán meg porban bandukolsz akadékoskodók közt.
Figyelj, haver, nem szólok bele, ez a te életed,
a te halálod, na jó, a te feltámadásod is,
de nem lehettél volna egyszerűen csak
Betlehemffy Tivadar? Vagy Kis Pál?
És ráadásul, ez a legdurvább, még Krisztus is!
Miért adnak két nevet az embernek, ha isten?
Oké, nem tehetsz róla, te csak magadra vállaltad
a szavakat, mint a sorsot. Hogy mit? A bűneinket is?
Pláne nem értelek. Nézd csak, én is megvagyok prímán,
pedig se keresztem, se sivatagi szárazság a számban.
Csak néha nehéz. Néha nagyon nehéz. Olyankor
a húsvéti nyuszi szuszogásából is téged hallak.
Mit mondasz? Hogy szeretsz? De hát én is…
Lehet bármilyen neved, ha egyszer áldott.
Térey János: Visszatérés a szürkületbe
A polgárság korában eltévedni:
Gondos tervezést igénylő mulatság.
Ha evőeszközök csillámlanak
Hősi arcélek üdvére: világos,
Hogy étkezési etikett a munkánk,
Nem sorsot bontani el korszakostul.
Látjátok, fiúk? Ez itt az apátok
Apjának képe a falon. Akkor még!
Tudták a módját a tisztes örömnek,
És az erdőbe nem turisták jártak.
Akkor még cívis mondatok hallgattak
A rozsdakész civilizációról.
Akkor még, akkor… Íme, hazavágyom
A jobban fésült homályok közé.
Csak elindulni kell. Jöttök, fiúk?
(Illusztráció: Nancy Merkle: Rust Abstract Painting)
Paradoxon; Senki; Kétség
Paradoxon
Adj, ha kell.
Ne adj, hogy ne kaphass
arcodra
hulló
esőt
és
meddővé
zengő
ricsajt.
2022. 05. 06.
Senki
Utolsót tölt, aztán elsuhan,
megkapó és viharvert, mint utam.
Választalan, szöggel kivert,
tegnapi nevek emlékét rejti,
tétovák szavát felejti,
Ó, „ki kérdezett?”:
egy tárgyiasult senki.
Kétség
Felszabdal a valóság, maga.
rés-ajtókon lecsüngő csengő,
nyit a szatócs, a varrni várt ruha,
elbomlik lassan, mint első
kéreg, mi földre hull, a bajra
tönkretett gallyak, a merülő
lét vigasztaló pilleszárnya
robban, s téged, mint meddő
kioltott vulkánt, les arca
a kétségek apjának s nő
lábnyom sötétjében a ma,
hol teremt, és felnő,
éled, s kivet
a haza.
(Illusztráció: Ryan Molenkamp: Fear of Volcanoes 91, 2016)