később megszülettek a legendák az emberevő Küklopszokról. felkeresték Ádámot, aki gyermekének holtteste mellett sírt. évezredekig még életben volt. míg végkép ellepték a legyek és a büdösbogarak. savanyúkáposztán élt, beszédes volt, mert feloldotta a tilalmat. az   áldás tudása is cserbenhagyta. percekig tartott, míg megtalálta a gyenge mentőövet. a helyzet kerek, por alakú és forró. hajókkal indultak útnak, hogy megelőzzék, ezért erősen eltérő eredményeket találunk. a tervek kiküszöbölésére lehetőséget nyújt. a helyzet rendezésére összehívták. megkezdték az üzleti összekapaszkodást, úsztak a folyó előtt, a nyájak mellett. kémek kopogtatták, csörgették telefonjaikat. meghódították, jártak velük körbe a horizonton. megette őket a terebélyes csönd. meghódították a válaszokat, dübörögtek és mulattak. és hűségfogadalmat tettek. a kereskedők útvonalaikat ásták, például összefüggéseket kerestek. megroppantották azt ami romlani készül. füves réteken megfeleltek a víznek, meg a sónak. végül azt javasolták a füvek kezelésére, hogy tegyenek úgy, mintha teljesen sima lenne. legyen minden színtelen álom. megrecsegtették a tornyos gomolyfelhőket a széles vizek felett. a felhők hátizmait. a lovakat, a halottakban szabaddá tenni őket. szüntessük meg a lila könyveket, a magas térdet, és a fiatalságot, mondták. elharapták a szót, a mélyenjáró foszlányokat, betiltották a fekete szemüveget, és a fehér hajat, és a hasonlatossá vált embereket, akik foszforeszkálnak és fityegnek. a lovakat a fejlődés megköveti. Kata rövid szoknyában, kezét a fűnek szorítva, gyereket szül. szemét a vese táján érzi. egy halvány, aki a fésülködés szintjén akar maradni. aki leül az erdőben, és megtudja, hogyan lehet gazdag. életek hevernek a lányok légüres hasában. egy hitvány, akit sűrű hátsó felét csinosítja. felemelte a lábát a friss ágyban fekve, a combját, a csípőjét az álmosságtól és megörvendeztette Ádámot, aki más hazában szeretkezett. fejen állva a férfi simogassa a nő fülét. a hamujával átitatott lenvásznat. a pálmatestű nő lábát, a bölcsek nyelvét, most pedig jó, mondja. elhomályosul a szeme ebben a városban. Évike nem mozdul, mindkét kezével bezárkózik. egy homályos, távolodó felhőn asszonyok nevelik gyermekeiket, harcolnak az önálló tevékenységen kívüli kötelekkel, fúvókákkal, repülőgépekkel. szabad vagy az étkezéstől, vakbuzgón a kertedet műveled, és megpróbálsz úgy manőverezni. télen múlik az idő. azok a nők, azok a férfiak, idejük amúgy is kevés. felöltöztetik a testüket, és megismerik a módszert. száríts babot, a testrészedre jeleket rajzolj. teljes hosszában és szélességben. Évike nevet és guggolva figyel. baráti hajviselet az asztalodon. a szád illatos és a torkod fehér. így történik a gyakorlás saját életünkben. Józsika bácsi a menet élén harmadaik kézzel. hím fuldoklik a víz közepén, Ádám megöli testvérgyilkos fiát, kitépi az idegeit, míg fel nem jajdul. üvegszilánkokat szórók, a hegeket sikerül begyógyítani. (Ördöggyökérből keverj virágot.) megtörtént a varázsszöveg, a rágondolás hatására, ő sem különb. a lovaglástól a lába öregujján csontkinövés. jó mélyen ástak, és keresztülbújtak a föld járatain. (Ez nem az oka elhódítani a testvére szeretőjét.) játékosan megragadták, és közel furakodtak. gyors lovak patáiba rejtett férfiak. akasztófa ódon darabjai, a szégyen, mert nem jöttél. otthon fába vágni és sziklába oltani. a tanfolyam végén, vagy két héttel előbb. ő senki, gondolta, nem használta ki a „jobbágyfelkelést”, meg a csillagászatot. (Ezzel az eljárással felhasználást nyertek.) ez a tény rendkívül érdekes. mindenki hallott róla, közben felnőtt lett, képességeket növesztett. ilyenek azok, akiken látszik. (Az arcáról leolvasható.) nagymellű szépségek formálják a kőtömböket. egészségesek, és a beleikben vizsgálódik az élet. a nagy roham után. jelenetet alkottak, és kalózkodtak, és rézzel, vassal pótolták a folyamatokat, és meggyorsították a katalizátort, mely lebegtet és szabad. Józsika bácsi megerősítette a hatalmát. apránként megismételte azt, amit az európaiak. Kata elvágta, utasítást adott, hogy a gyökereiben megsemmisítse, ez a doktrína részekre tagozódott a szerelemben.  

(Az esetleges változás igen bonyolulttá teszi. Több-kevesebb hidrogén, attól függ, milyen a nyomás. A fák csúcsainál jó hatásfokkal működik. Évike adagolható mennyiséget röptet. Ádám egész lakónegyedeket pusztít el. valami játékot, szagmintát, hogy ott járt. olyan is van, hogy nehéz leírni. A részecskék fele, egyharmada szegény. Bizonyos fajtájú, szurok és pép, lepárolható, átlós irányban, háromszögben.) bosszút áll a nyelvért. hallgatja a szerencsétlent. csoportot állít össze, törzseket hoz létre, összpontosít. buja mese, remegve vigyáz, a föld és a víz elkülönül. az egyenlítő átnyúlik a legelmaradottabb északkelet-európai területekre. filozófiai rémeszmék tűntek fel. ahhoz, hogy Józsika bácsiról példát vegyünk. ismeri a mérgeket, a csillagokat, a hőskölteményeket. balgák, téliszalámiról írtak finom gúnyt, a szökés már sikerült a legnemesebbeknek. Józsika bácsi zsoldosként harcol, elfogadja mások agyát, most mindenki AZ. kulturálisan mindnyájunk életébe beleszóló. szegénység termelő, egyik a másikon, egykor és ma, következmény nélkül. Józsika bácsi úgy emlékezik, hogy tavaly áprilisban megjelent egy temetésen. van mondanivalója, torzképet rajzol. Kata tetovált fenekén a tetthely. tudd elhagyni a házadat, ne kövess. a férfi megkopaszodik, el ne feledd, mikor megadod magad.

felérni se tudlak, mondta Józsika bácsi. úgy hívnak magukban, mondta Évike, és látod, ennek ellenére működik. megsütöttek és összenéztem velük, mondta Kata, sorsod lenyomata a tenyeremben. ilyesmiket írnak hisztérikusan, jegyzi meg Józsika bácsi. és tömjéneznek, és a gyertyatartóban táncol a szél. 

A borítókép a szerző illusztrációja.

∞ Sutari: Tranś (Wiano, 2014)

anyu nem akarta, hogy tovább beszélgessünk, bement a szobájába és nem jött ki. anyu nem jön ki a szobájából. anyu nem jön ki a szobájából négy napja, milyen lenne egy ilyet mondani, de nem igaz, a szarvasarcú bácsinak meg nem hazudhatok, mert akkor bemegy a házába és nem jön ki, nyitva marad a kertkapu, én meg nem tudom becsukni. a szarvasarcú bácsi nem jön ki a házából négy napja, mondanám a postásnak, meg hogy anyu nem jön ki a szobájából négy napja, én meg nem vehetem át a leveleiket. a postás meg akkor nem tudom, hová menne be, ahonnan nem jönne ki, és kinek mondanám tovább, hogy a postás négy napja nem jön ki.

leülök a kertben, várom, hogy anyu kijöjjön a szobájából, vagy a postást, a szarvasarcú az nem jön ide. el kéne menni a szarvasarcúhoz és hazudni neki. anyunak mondjuk igazat mondtam, és azért bújt el. ilyet még nem játszottunk, hogy bemegy a szobájába és nem jön ki, és nem beszéltük meg a szabályokat előre, az iskolában sem tanultuk még, mit kell ilyenkor, szóval várom, hogy kijöjjön, vagy a postást, a szarvasarcút, valamit. a postás négy napja nem jön, mondanám a polgármesternek, meg hogy anyu meg a szarvasarcú se nem jönnek, én meg nem tudom átvenni a leveleiket, amiket a postás nem hozott még el, mert nem jön.

anyu bement a szobájába és nem jön ki, négy órája, direkt megvártam, hogy négy legyen, mondhassam, de már nem mondhatom, mert négy óra egy. mit mondok majd a polgármesternek, polgármester bácsi, anyu meg a szarvasarcú meg a postás, meg közben még tuti más is, mondjuk a szomszéd néni, akit még sohasem láttam, mert nem is itt lakik, csak néha eljön és körülnéz, de olyankor én máshol vagyok, pedig neki még nem mondtam semmit. biztos anyu beszélt vele, mielőtt bement a szobájába és nem jön ki, hogy óvakodjon tőlem, valami ilyet. vagy hallotta, amikor anyunak igazat mondtam, mondjuk nem ezt.

nem tudom, van-e vécé abban a szobában, én már voltam kétszer pisilni. meg ettem ribizlit, anyu meg nem evett biztos, mert nincs a szobájában ribizlibokor, én meg nem adogattam be neki a szemeket az ablakon, mert nem merek az ablakához menni, ha az ajtót becsukta. a polgármester nem jön ki a szobájából négy napja, mondanám egy utazónak, aki itt jönne az utcán és kérdezné, mit csinálok egyedül a kertben. hol van az anyukád, én meg mondanám, anyu négy napja nem jön ki a szobájából. meg tuti mondanám neki a szarvasarcút meg a postást is, meg a szomszéd nénit, meg aki még közben eszembe jut, és van hová bemenjen.

például azt nem mondhatnám, az utazó bement a szobájába és nem jön ki, egy másik utazónak, aki később érkezne, mert az utazónak nincs itt szobája, hacsak nem megy oda valakihez, hogy kérjen, meg akkor azt mondanák neki, különben is, hogy a férjem feleségem apám anyám fiam lányom kutyám bement a szobába és nem jön ki, négy napja, és hogy nincs másik szobája. vagy ha van, hogy egyikbe bement a kutya, másikba a gyerek, és így tovább, minden szobába bementek és nem jönnek ki, az utazó meg akkor nem tudna hová bemenni, mondaná, hadd üljön le a kertben. mármint mind a kettő, ha kettő lenne.

az utazó, az egyik, bemehetne mondjuk a kutyaházba, ha már mondtam, hogy a kutyák is a szobába mentek be. az utazó bement a kutyaházba és nem jön ki, mondanám a másik utazónak, aki nem hinné el, és el kéne vele menni megnézni a kutyaházat, hogy tényleg be van-e menve az az utazó bácsi. de lehet, a kutyaházba meg a macskák lennének bemenve, a macskáknak meg nincsen háza szerintem. és itt gyülekeznének az utazók a kertben, mert mindenki más bement a szobájába és nem jön ki, úgy meg nem lehet megkérdezni, bemehetnek-e. idejönnének, mert látnák, hogy a kertben ülök, kérdeznék a szobát, én meg mondanám anyut, hogy négy napja nem jön ki.

van mondjuk másik szoba is a házban, ahová bemehetnének, csak arról anyut kéne kérdezni, anyu meg bement a szobájába és nem jön ki. de a kertben leülhetnek, ha szeretnének, ehetünk ribizlit, meg megvárhatjuk, mire beérik a szeder. beszélgethetünk is, hogy ők honnan jöttek, milyen szobákból házakból satöbbi. hazudhatnak is. de lehet, anyut zavarná a beszélgetés. biztos zavarná a hangom, ha hallaná, hogy beszélgetek. anyu is egyedül ment be a szobájába, meg a többi is egyedül menne, még a kutyák is, egyedül meg nem beszélgetnek, gondolom. bár lehet, valamelyik kutya ugatna egyet, mert nem jó neki a házban, vagy egyedül, vagy hogy egyedül a házban.

az ugatásra meg válaszolna egy másik, aztán megszólalna egy harmadik, hogy válaszoljon az elsőre vagy a másodikra, és lehet, vele egyszerre már ugatna a negyedik is, valamelyikükre válaszolva vagy csak úgy, új témát felvetve, és akkor talán egy ember is kiáltana valamit, mondjuk, hogy kuss legyen, vagy ehhez hasonlót, esetleg ugatna, hogy a kutyák is értsék. szóval biztos a kertben is egyedül lehet csak ülni, de hát ha már idejött ez az utazó, meg a másik, meg a többi, akik idejöttek, akkor nem küldöm vissza őket a szobáikba meg a házaikba, hogy ne jöjjenek ki, vagy hogy menjenek más kertbe, külön-külön, leülnek szépen itt a kertben és nem mennek be.

meg akkor elmennék Jankáért is, amíg anyu nem jön ki, mert anyu nem szereti többé Jankát és miatta ment be a szobájába, biztos nem jöhet többé, csak amíg anyu a szobájában van és négy napja nem jön ki. itt ülnénk az utazókkal meg Jankával, meg biztos jönnének madarak is, hacsak be nem mentek a fészkükbe és nem jönnek ki.

2017. 07. 08. 6: 31: 11

(Illusztráció: Mimi Roberts: Bowl of blackberries;
Neelia Design: Blackberries Kitchen Still Life)

Zsidó nagyapám a múlt században, a nagy gazdasági válság idején vándorolt ki Franciaországba, hadarja Jakab Rebstock a Lufthansa müncheni járatán, a megadóan hallgató Andrásnak, aki a szerteágazó elbeszélésből azt szálazza ki, hogy ismeretlen útitársának édesapja a Flandriában született, mert a jobb megélhetés reményében az egész család már korábban Belgiumba költözött. Szóval, nagyapjának számításai beváltak, a brüsszeli zsidó negyedbeli méteráru boltjuk forgalmából takarékoskodásra is futotta, de azért ez nem a Diamant Kwarter volt,  mosolyog ironikusan Rebstock úr a turbulencia okozta hirtelen liftezés közben. Nehéz lenne elvitatni azon megállapításának igazságát, miszerint  a történelem drasztikusan beleszólt az életükbe, miután a németek 1940 májusában megnyitották a nyugati frontot. Nagyapjáék rettegtek a náci megszállástól, ezért gyorsan csomagolni kezdtek, hogy a biztonságosabbnak vélt Franciaország felé vegyék az irányt, de természetesen ehhez már késő volt, több százezer emberrel együtt a túlzsúfolt francia utakon ragadtak. A Wehrmacht előretörő csapatai menetközben lesöpörték maguk elől a menekülő civileket, és ezek után nem volt kérdés, hogy lendületük kitart Párizsig. Rebstock úr nagyapja ezért úgy döntött, hogy magyar állampolgárok lévén, hazatérnek Budapestre; sok viszontagságot átélve ugyan, de vonatuk egy hétköznap délután, talán szerda lehetett, befutott a Keleti-pályaudvar harmadik vágányára. A nyüzsgő városi forgalom láttán azt gondolták, beigazolódott feltételezésük, hazatérésükkel nem csak időt, de életet is nyernek.

Könnyedén alkalmazkodtak az itthoni viszonyokhoz, Rebstock úr leendő apja a csepeli szabadkikötőben lesz rakodómunkás, akit rövid időre itt felejtünk az uszályoknál, mert fia belefog  családtörténetük másik szálának gombolyításába, majdani édesanyjáról mesél, aki egy tébai bányászcsalád hatodik gyermekeként látta meg a napvilágot. Édesapja bányamester volt, anyja a háztartási teendőket látta el a falusi portán; sváb származásúak lévén folyékonyan beszéltek németül. A família vasárnaponként szépen kiöltözött, elballagott a római katolikus templom szentmiséjére. Mintegy mellékesen, de azért hangsúlyosan, Rebstock úr azt is megemlíti, hogy anyai nagyapja tagja volt a németek magyarországi szervezetének, a Volksbundnak. Kis hallgatás után tér vissza édesanyja történetéhez, aki a nyolc elemiben plusz kétéves háztartási tanfolyamon gyarapította ismereteit; fiatalon felköltözött Budapestre, a fővárosban dolgozó nővére, Ilona fogadta be és testvéri szeretettel gyámkodott fölötte. Édesanyja kisebb éttermekben konyhalánykodott, aztán a fuss ide-fuss oda munkák után, több évig felszolgált abban a kifőzdében, ahol a tulajdonos idősebb zsidó házaspár megkedvelte őt, így jó viszonyban voltak egymással. Mit ad Isten, Rebstock úr apjának szülei és fiúk, az említett házaspár jó barátjaként, sokszor itt étkeztek.

Most pedig merüljünk el Rebstock úr monológjában: „Szóval, így találkoztak ők, apám gyönyörűnek látta a négy évvel idősebb lányt, és ahogy a mozifilmekben lenni szokott, egymásba szerettek, csakhogy ekkor már ezerkilencszáznegyvenhármat írunk, a zsidótörvények miatt szerelmük nem lehetett zavartalan, de ha ez még nem lett volna elég, ugye, mint tudjuk, 1944 márciusában jött a német megszállás, a nyilasok azonnal átvették Horthyéktól a hatalmat, már aznap, március tizenkilencedikén az utcákon  összefogdosták a zsidókat, s ezeket a szerencsétlen embereket a lóversenypályára terelték, köztük a dédapámat is, aki sohasem tért haza, utólag tudtuk meg, hogy Auschwitzba vitték szegényt. A nyilas kormány sorban hozta a zsidóellenes rendeleteket, kötelezővé tették a sárga csillag viselését, kijárási tilalmat rendeltek el, a tizennyolc és negyvennyolc év közötti férfiakat behívták munkaszolgálatra, a hetedik kerületi a gettóba zsúfolták be a pesti zsidóságot. Apám is megkapta behívóját a munkaszolgálatra, de addigra az amerikai és brit légierő agyonbombázta az országot; a légicsapások súlyos károkat okoztak a vasúti hálózatban, ezért apámék egységét Szolnokra vezényelték a vasútállomás romjainak eltakarítására. Három hétig voltak ott és apám legnagyobb meglepetésére az egyik vasárnap anyám meglátogatta, nem félt felkutatni, pedig kormányrendelet tiltotta, hogy árja személyek zsidókkal tartsák a kapcsolatot. Édesanyám ekkor pénztáros volt egy csemegeüzletben, nem törődött ezzel, Dombóvárra is elutazott apámhoz, követte Soroksárra, Pestszentimrére, végül rábeszélte, hogy Szegedre már ne vonuljon be, így apám az augusztusi szabadságáról nem tért vissza a századához. Anyám meghamisította unokaöcsének igazolványait apámnak, albérletet is talált, ahol elbújtatta; a katonai rendőrség anyámat is kihallgatta, de nem mentek vele semmire, aki ettől még jobban felbátorodott, úgyhogy nagypapámat hamis papírokkal vonaton menekítette ki a nyíregyházi munkaszolgálatból. A front elérte a fővárost, a szovjet csapatok bekerítették Budapestet, bombázásokkal, ágyúzásokkal kezdetét vette az ostrom; nagymamám, nagynéném, két nagybátyám a gettóba szorult, a két fiú óriási szerencsével megszökött, de nagymamámat és beteg nagynénémet anyám valamilyen fortéllyal kihozta onnan. A család tagjait különböző álneveken Garay téri lakásokban rejtette el, gondoskodott az ellátásukról is, amennyire ezt szűkös lehetőségei megengedték. Végül mindegyikük túlélte a háború utolsó hónapjainak borzalmait és félelmeit, hála anyámnak, szabadok voltak. A fiatalok negyvenöt augusztusában házasodtak össze, de apám családja visszavágyott Belgiumba, így a szeptemberi amerikai transzporttal elutaztak Brüsszelbe. A szüleim harmincnyolc évig éltek boldog házasságban, persze, az idő mindig meghozza a maga baját, de a háborúban átéltekhez képest azok csekélységek voltak. Édesanyámat erős honvágy kínozta, ezért már születésem után gyakran meglátogattuk a családját Tébában. Ahogy idősödött váratlan betegség vette le a lábáról, az vitte el szegényt; halála után sokáig idegen földben nyugodott, de most teljesítettem utolsó kívánságát, hazahoztam a hamvait szülei mellé a tébai temetőbe. Csodálatos, amit édesanyám tett édesapámért és a családjáért, sokat gondolkoztam azon, vajon miért vállalta az életveszélyt, ahhoz talán még a szerelem is kevés, mostanra az lett a meggyőződésem, anyám egyszerűen hitt abban, hogy a jóság legyőzheti a gonoszságot.“

Az utolsó mondat ott kavarog András fejében, miközben a Lufthansa-gép – a budapesti kora tavaszból – szakadó hóesésben landol a müncheni Franz Josef Strauss repülőtéren, rosszkedvűen nézi a terminál üvegfala mögül a sárga lámpával villogó hókotrók erőfeszítéseit, hogy megtisztítsák a kifutópályákat, ami egyelőre reménytelen vállalkozásnak tűnik. Nem tud szabadulni Jakab Rebstock történetétől, amit a München felé tartó járat szomszéd üléséről látszólag kitartó egykedvűséggel rázúdított; hiába próbálja elhessegetni, főleg az a kérése nyomasztja, hogy tébai újságíróként írjon cikket a „sztoriból“, ettől az idős férfi azt reméli, hogy édesanyja végre megkapja azt az emléktáblát, amit évek óta hiába kérvényez az illetékes hivataloknál. Ezzel a teherrel ül be az olasz caffettériába, ahol eszpresszót rendel a melírozott hajú pincérfiútól, kávézás közben azt találgatja, vajon a többi asztalnál milyen nyelven társalognak, aztán ennél a mondatnál feladja a játékot: „Oherwydd yr amser bach hwn, rydym yn hwyr yn ymuno“. Az apjától örökölt régimódi Doxa karórájára pillant, a menetrend szerint hamarosan indul a járata Johannesburgba, azonban a hirtelen havazás miatt valószínű, hogy holnap délelőtt az Oliver Tambo légikikötőben lekési a Port Elizabeth-i csatlakozást. Ezzel az utazással soha nem látott unokaöccse kérésének tesz eleget, akivel a rokoni szálak keresgélése közben az interneten akadt össze, de már szólítják a johannesburgi utasokat a beszálláshoz.

Az Airbus emberekkel tömött turistaosztályán bábeli hangzavar uralkodik, a skandináv és német nyugdíjasok körülményes türelemmel rakosgatják kézipoggyászaikat az ülések feletti polcokra; kedvtelenül várakozik a székek közötti szűk folyosón, hogy a végre a helyére ülhessen, mindenesetre elképzelni sem tudja, hogy másnap David házának teraszáról bámulja az Indiai-óceánt. Középkorú, tejfehér bőrű, enyhén szeplős, vörös hajú hölgy lesz az útitársa a hosszú repülőúton, a csinos, jól ápolt nő homlokán alig észrevehető, halvány forradás fut keresztbe, ezt akkor veszi észre, amikor befurakszik az ablak melletti ülésére, ahová a jegye szól, közben  jóformán megszédül útitársának édeskés, mégis diszkrét parfümjétől. Valós vagy képzelt bódulatából a kapitány hangja téríti magához, a tiszt a fedélzeti hangszórókból szenvtelenül közli, hogy tekintettel a váratlan hideg időjárásra, biztonsági okokból jégtelenítenik a repülőgépüket. Andrásnak ez a bejelentés még inkább előre vetíti a komor jövőt, tanácstalanul a vörös hajú nőre pillant, aki elhárítóan felvonja a vállát, és ettől a mozdulattól számítva a South African Airwais Airbus 380-asa – a jégtelenítésre várakozó éjszakai járatok hosszú sorában – közel három órát gurul a starthelyig. Ez idő alatt Andrásnak bőségesen van ideje megfigyelni a felhajtó erőt biztosító fékszárnyakon csillogó jégbordákat, amíg a speciális tartálykocsik fecskendőiből fagyálló folyadékkal elegyített meleg víz leolvasztja onnan, hogy aztán a pilóta take off-jára felpörögjenek a robusztus hajtóművek. A gép rázkódó nekifutásakor András újra érzi, ahogy utazóbőröndje megbicsaklik az otthoni küszöbön, tanácstalanul visszanéz a gondosan kitakarított lakásba, de nincs kitől elbúcsúznia, csak saját magát pillantja meg az előszoba homályos tükrében.

Az utazási magasságuk tízezer méter, András ennek elérésekor zökken vissza a valóságba; repülőjüket fagyos csillagokkal fogadja a kristálytiszta éjszakai égbolt, hogy majd félálomban észrevegye a feneketlen mélységben Róma misztikus ragyogását, ahol a fáradtságtól kábán Amerigo Tot alumíniumlemezből gyűrt fríze alatt sodródik kifelé a tömeggel a Termini-pályaudvarról. A kánikulai hőségben nem száll autóbuszra, gyalogosan vonszolja magát és csomagját a három csillagos hotelhez; szálláshelye egy bérházból kialakított családi vállalkozás, hajításnyira a Piazza di Spagnától, keskeny, fapadozatú csigalépcső visz fel az ötödikre, a dupla ágy fölött háromkarú ventilátor forgatja a fülledt levegőt. Mint egy szürreális álomban a zárt spalettákon Rachmaninov második zongoraszonátája szűrődik be a szobába, zuhanyozás közben a nyitott fürdőablakból még inkább felerősödik a hangja, a zuhanyrózsából zúduló víz alatt erről eszébe jut a késő nyári utca budai bérpalotájának első emeleti ablakából kiömlő romantikus zongorafutam, ami megállásra kényszerítette;  estefelé járt már az idő, elveszettnek érezte magát azon az alkonyi órán, egyszerűen és közönségesen rátört a magány, noha erre semmi oka nem lett volna.

Mindenesetre, amikor András felébred a repülőgép hátra döntött ülésén, nem tudja eldönteni, hogy valóban ott volt-e a hömpölygő tömegben a spanyol-lépcsőn, ami a Piazza de Spagnától a Campo Marzio dombján álló Scalinata di Trinita dei Monti-hoz vezet, és lefelé jövet tényleg megitta-e a világos pörkölésű kávéból főzött mogyorós, krémes ízű kapucsínót a turistákkal teli Antico Caffé Grecoban, és másnap vajon valóban elment-e a Szent Péter-bazilikába, ahol a „Te Deum laudamus, te Dominum confitemur” zárta a vasárnapi szentmisét, hogy aztán a Basilica di San Giovanni in Lateranon-nál megtalálja a Scala Santát, a Jeruzsálemből idehozott Szent Lépcsőt,  amin Jézust vitték Pilátus elé, az utókor ezeket a fokokat 1721-ben  barnára pácolt diófával burkolta be, hogy a márványt megóvja a fájdalmaktól sajgó zarándoktérdek okozta kopásoktól, de a faburkolaton kicsi kerek ablakocskákat helyeztek el, hogy a megostorozott, töviskoronát viselő Jézus vérének nyoma jól látszódjék; kába ébrenlétében tétován felmerül az is, hogy a térden megtett lépcsőfokok tényleg arra kényszerítették-e, hogy kínjában a tenyerére támaszkodjon, és ha igen, akkor pihentetőnek mormolni kezdte-e a Miatyánkot, és valóban az első sor végére ért-e az imában, „aki a mennyekben vagy”, amikor könnyedén, villámgyorsan megelőzték az összekulcsolt kezű, térden csúszó, egymás közt vidáman csivitelő lengyel cserkészgyerekek.

(Részlet egy készülő regényből)

Kép: M. C. Escher