Menjünk be, amíg eláll, és a következő villámlásnál már a romos tornácról integetsz. Hajad lobog a szélben, eső veri arcodat. A kertkapu hangosan csikorog. Nem érdekli, hogy leszakad-e. A kerítés helyét benőtte a gaz. Vakondtúrás-szerű lyukakban gyöngysorként víz csillog. Gyere, hívsz. Játsszunk Titanicost, és kitárod a karod. A cseréptető egyetlen robbanással omlik a házba. Visz magával téged is. Kiabálva kutatok utánad. Egy téglák közé szorult paplanhuzatot vitorlává dagaszt a szél. Törmelék táncol villámfényben. Álmodom minden éjjel. Nappal meg fekszem. Nincs erőm felkelni. Se. Enni se. Vizet néha iszom. Mikor már szédülök. Akkor jut eszembe. Hogy ma még nem. Bútorokra támaszkodva vonszolom magam a konyhába. Kiereszteném a vizet, hogy ne legyen langyos és fehér, de elfogy az erőm. Lerogyok a székre. Kortyolom az undorító löttyöt. Lassan emelve a poharat. Gyorsan eltelek tőle. Hosszan nézem a változást, ahogy a ködös víz áttetszővé lesz. Mint az életem. Fordítok egyet a poháron. Változik a pohár mögötti kép. A szalvéta cseresznyéje abnormálissá dagadt. Torz. Két vége elhajlik. Egymástól. Egymásba. Hányinger fog el a cseresznyéktől. Az étel gondolatától. Iszom még két kortyot és visszatámyolygok az ágyba. A poharat az éjjeliszekrényre teszem. Egy utat megspórolok. Ellenőrzöm a telefonomat. Nem keresett-e valaki, amíg a vizet engedtem. Hátha nem hallottam a pittyenést. Vagy a csörgést. A kijelzőn csak a szokásos óra világít. És a hőmérséklet. Huszonkilenc fok. Októberben. Már a jégesőt se bánnám, csak legyen vége a nyárnak. Kitartanám a bögrét, hogy összegyűjtsem a hideget. A jégszilánkok véresre sebeznék a karomat. Odatartanám a másikat is. Elvesztem az időérzékem. Csak az éjszaka a biztos. Olyankor kinyitom az ablakokat. Én is. És próbálok levegőt venni. Nem mindig sikerül. Visszafekszem. Talán el is alszom. Bódulatban élek hetek óta. Mint aki beszívott. Vagy beivott. A depresszió az új drog. Szeretnék újra tiszta lenni. Kívül is nemcsak belül. Két napja nem tusoltam. Csak a pólókat cserélgetem, miután vizesre izzadtam. Meg büdösre. Utálom a szagomat. Is. Vacsora hangjai, szagok a szomszédból. Háromnaponta palacsinta. Lekvárral, kakaóval, túróval. Bár ezt egyik gyerek se szereti, mert mazsola van benne. Ami undorító. Anyjuk mégis belerakja. Minden harmadik nap. Megéhezem. Aztán elmúlik. Maradnak a hangok. Kívül és belül. Győzködnek, hogy vessek ennek véget. Ott az az éles konyhakés. Nem is fog fájni. Észre se fogom venni. Csak átsiklom a létből a nemlétbe. És akkor végre fel tudok majd kelni. Le tudok tusolni. Fel tudok öltözni. Még az utcára is ki tudok menni. Beszélgetek egy kocsma udvarán. Előttünk sör gyöngyözik a korsókban. És te is megérkezel. Végre. Újra. A fejeden nem látszik a seb. A karod is ép. Ahogy az összes többi csontod. Hátizsákodra kötve a bakancsod. Viharfelhők gyülekeznek a távolban, de mi elindulunk. Egy romos házba menekülsz az eső elől. Hugyoznom kell. Eltűnik a kocsma, az utca, a kedves emberek. Eltűnsz te is. Újra. Útközben belebokszolok a falba. Vérzik az öklöm. Sós. Rózsaszín márványcsíkokat húz a mosdókagylóba.