Bejegyzések kategória bejegyzései

Maradnék

– Tudod, néha úgy érzem, hogy csak egy pillanatnyi örömszerző vagyok számodra, egy intellektuális vibrátor – szólt Pierre.
Anna a szavaktól indukált szorongástól magába fordult a vörös falak között, a levesében úszó répákat szedegette apró darabokra semmittevésének redukálásaként. Ha most lelépek, akkor vajon megtarthatom a kutyát, vagy érte fog jönni?, morfondírozott.
– Az egész kapcsolatunk abból áll, hogy én talicskával hordom eléd az élményeket, hogy örömet szerezzek neked, te pedig csak unalmad kielégítéseként keresel időnként, amikor éppen nem a pasiddal vagy – folytatta a férfi.
– Ez nem igaz! Sok dolgom van és csak így jön ki a lépés. Az a kevés idő pedig a mindent jelenti számomra. Olyan vagy nekem Pierre, mint a pohár alján a málnaszörp, lehet, hogy kevés, de vízzel minden szomjúságomat enyhíti – szólalt meg végre Anna.
Ez meg mi a tökömet kéne, hogy jelentsen, elmélkedtem a másik asztalnál, legutóbb gimnáziumi algebránál gondolkodtam ilyen hevesen, pedig ehhez közöm se volt. Az órámra pillantottam, még volt időm, vártam a katarzist vagy a tragédiát.
– Egy kibaszott hülye liba vagy, aki csak le akar húzni! Érted már basszameg!? – csattant fel Pierre.
Anna szemébe könnyek szöktek és félve a szék támlájának dőlt. A férfi felállt, odament a pincérhez, váltottak pár szót, és Pierre lelépett. Anna a szemeit törölgette.

Ismertem a pincért, régen rendszergazda volt a középiskolámban. Felálltam, én is odamentem hozzá, elővettem a tárcámat, fizettem.
– Hagelmayer úr, ennek még nincs vége! – szóltam.
Ő bólintott. Mindketten tudtuk, hogy Pierre és Anna kapcsolata olyan, mint a tangó: 12 lépés és mindig önmagába tér vissza. Hazafelé még bementem megvenni egy számomra ismeretlen Krasznahorkait, nem aludtam semmit.

Végtelen nyolcasok

„Jöjj, kedvesem, gyere, mondd el, mit érzel,
Titkolni kár, hisz látom én.
Jöjj, kedvesem, gyere, mondd el, mit érzel,
Az élet nem lányregény.”

Koncz Zsuzsa

Sokat gondolok mostanában Borira. Főleg a temetése óta álmodom vele rendszeresen. Tudom, hogy nem kellene az álmoknak túl nagy jelentőséget tulajdonítanom, de nincsen rá megnyugtató magyarázat, hogy a nagynéném miért látogat meg éjszakánként rendszeresen.

Azt gondolná az ember, a falusi hétköznapok és a nagyvárosi élet közötti szakadék cseppet sem áthidalhatatlan, főleg ha csak száz kilométerről van szó. Hétvégén fogod magad, beülsz az autóba, és nem több mint másfél óra múlva már a vidéki élet lelassult gyümölcsöseiben szeded a barackot a fáról, meg egész nap csak tréningruhában igyekszel az egyik rokontól a másikig. Végtelen nyolcasok bővebben…

Lélekben a kert – IV.

 

Jó piszkosnak lenni.
És jó tisztának is.
Ügyetlenül csókolózni, a nyálat letörölni,
rúgni a port az enyésző játszótereken,
és hogy te pirulsz, mikor engem vetkőztetnek
azok, akiknek mi mutattuk meg a szabadságot.

Gyávák vagyunk.

Istentől a homokszemig ölelem magamhoz
ezt a kipattogzott csuszamlósságot,
és csak szorítom, szorítom ki belőle
leharcolt akarattal a lélegzetet:
a fölöslegessé kényelmesedett életet.

Hogy érdemes lehessek – ezért pusztítom a
közönségeset és az ellenállás nélkülit.

Nem hűs huzat vagyok, hanem szemétszag.
Váratlan és izgató – abból a lezárt utcából,
ahol az önpusztítás isten-igenlés.

 

(Illusztráció: A szerző alkotása)

Lélekben a kert – III.

 

Bennem mindig az
a nehéz, illatos eső szemerkél –
van, hogy csak beköszön,
máskor alaposan végigver rajtam;
minden cseppje: egy élet.

– ez most így sikerült,
talán a következő jobban.

Tükörből vagy, te visszanéző,
megforgattál, jól becsaptál:
hogy támadnak a védekezők,
hogy megússzuk a hétvégi nagytakarítást,
hogy a lényeg elfér egyetlen szóban.

Önzőbbnek kell lennem az egészséghez.
De azt csak pusztítva-pusztulva lehet, ugye:
kicsit bólogatni, kicsit odab*szni,
kicsit jólesően beleszakadni (?)

*

Elakadt a lift az utolsó előtti emeleten,
öregház érzésem van és fém-allergiám –
kezi’csókolom, Jézuska feljöhet a tetőre játszani?

 

(Illusztráció: A szerző alkotása)

Késővörösben (Paul Celan költeményei)

Késővörösben

 

Késővörösben alszanak a nevek:

egyet

felébreszt világtalan éjszakád,

és elvezeti, fehér bottal végig-

tapogatva a szív déli falát,

a fenyők alá:

egy embernövésű fa

elindul a cserépvárosba,

ahová az eső is betér,

a tengeri idők barátjának adva ki magát.

Kékben

mond a fenyő árnyékot ígérő lombsátor-szavakat,

és szerelmed nevei közt

tartja számon saját szótagjait.

 

(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)

 

 

 

 

Erős vár

 

Ismerem minden házaknak legesteledőbbikét:

a tiednél is mélyebb szemnek ül rajta vigyázása.

Erkélye rácsáról, ablakpárkányáról jajszóval lobog a gyász

zöld zászlóval – és nem tudod, hogy gyolcsát magad szőtted.

A szélcsendtől magasra lebben a kezed üteméről feledkező szövet.

A szó, amitől búcsút vettél, a kapuban vár, köszönt,

és ami itt szelíden horzsolt: fűszál és kalász és szív és virág,

már régóta ott vendég, odaköltözött, és téged nem érint már soha.

De amint abban házban a tükör elé lépsz,

mind meglátnak: rád néz fűszál és kalász és szív és virág.

És az a mélyebb szem a te mély szemedet issza.

 

(Mohn und Gedächtnis, 1952)

 

 

 

 

Fénylés

 

Hallgató testtel

fekszel mellettem a homokban,

fölötted a csillagok.

 

Talán egy sugár hasadásából

pergő fény szakadt rám?

Vagy pálca volt,

amit fölöttünk törtek,

az ragyog úgy?

 

(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)

 

 

 

 

 

Sötétről sötétre

 

Felnyitottad a szemed – és én látom sötétségemet életre támadni.

Látom a homályt szemed legmélyén sűrűsödni:

ott is az enyém, és ott is eleven.

 

Átvisz ez? Fordulatot, ébredést hoz?

Kinek a fénye követ most engem a parton,

ki ez, hogy révészt is talált?

 

(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)

 

 

 

 

 

A vendég

 

Még alkonyat előtt

betér hozzád, aki üdvözlő szót váltott a sötéttel,

aki a köszöntést titokban homályra cserélte.

Még hajnal előtt

felkel,

és mielőtt továbbindulna, felszítja az alvást,

a lépésektől visszhangos, kongó álmot:

hallod, amint a messzeségeket méri, áthasítja,

és odaveted elébe lelkedet.

 

(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)

 

 

 

 

Változó kulccsal

 

Változó kulccsal

nyitsz be a házba, ahol

az elhallgatottak hava kavarog.

A vér szerint, aminek

forrása szemed, szád, füled,

változik, cserél, csal a te kulcsod.

 

Változik a kulcs, igazodik a szó,

hogy belesimuljon a hóvihar zárjába.

A szél szerint, ami tovább űz,

gyűl, csak gyűl a szó köré a hó.

 

(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)

 

 

 

 

A távolba

 

Némasággal frissen festve áll a tágasság, hely van házban:

jöjj, lakoznod kell.

 

Az órák mind átokszépen sorakoznak a polcokon:

elérhető közelségben a menedékhely.

 

A maradék levegő élesebb, mint valaha: lélegezned kell,

lélegezned, magadnak lenned.

 

(Sprachgitter, 1959)

 

 

 

 

Egy nap, egy másnap

 

Ahogy a forró szél végigfut a hegyek hátán: ilyen vagy.

A csend repült elénk

egy második, világos életet.

 

Győztem, legyőztek, hittünk

a szikár csodákban, az ág,

amit sietve írtak az égre, megtartott minket, belenőtt

a hold pályájába, átszakította a huzatos fehérséget,

leveléből holnap repedt a tegnapba, úgy nyúltunk

szétporladva a fények után, és minden

zuhant, omlott,

senki kezébe vetettem.

 

(Sprachgitter, 1959)  

 

András Orsolya fordításai

 

images

 

(Illusztráció: Paul Klee)