– Elegem van már ebből a nagyvárosból! – ordította az ellenségem bátyja egyik péntek délután.

– Menjünk el valamerre, messzire és forgassunk dokumentumfilmet, ahhoz úgysem kell különösebb tehetség! – vigyorgott rám, veszem-e a lapot.

   Én pedig nem voltam soha semmi jónak elrontója, főleg ha az ő kalandozásairól volt szó, részese akartam lenni. Feltankoltam hát huszonöt literes, huszonöt éves Wartburgomat és másnap reggel kilencre odapöfékeltem lakásukhoz. Vittem egy régi Sony VHS, 501E kézi kamerát és tízezer forintot, biztos, ami biztos, hátha elkél majd egy kevésbé sikerült jelenethez.

   Két karton sör kísért minket utunkon, amíg Hort nevű kis falucskába nem érkeztünk. Az ellenségem bátyja már oda úton alapozott (ezzel megalapozva az én hangulatomat is): köpdösött kifelé a kocsiból és volt, hogy az oldalsó, hátsó üvegen landolt kesernyés nyálcsomója. Háromszor meg kellett állnunk az amúgy sem hosszú úton, ’rövid vécére’, ahogy ő szokta mondani. Mondhatom, remekül éreztem magam.

   Másfél órányi zötykölődés után megérkeztünk: ellenőriztem kis kézi kamerámat, hogy benne van-e a kazetta és egyáltalán működik-e, majd – miután megbizonyosodtam állapota felől – beléptünk az első utunkba kerülő kocsmába. Azt mondta az ellenségem bátyja, hogy ma már nem szokás házakba csöngetve, idős néniket kérdezgetve nyelvjárást, vagy más szokást gyűjteni; inkább irány egy népesebb kocsma, ott aztán van minden, ami kultúra. A tapasztalat beszélt belőle, bíztam benne és követtem.

   Majdnem mindegyik asztalnál ültek; leginkább nagy hasú, mamuszos, ápolatlan férfiak, akik nyilvánvalóan a közelből szokhattak ide. Mindegyikük arca puffadt volt, vöröses és egy kicsit jobban megereszkedett rajtuk a bőr. Helyet foglaltunk egy nagyobbacska asztal szélénél, ahol még volt hely. Négy fajta bora volt a vendéglősnek, mind a négyből kikértünk egy-egy pohárral, száraztól az édesebb felé haladva, ahogy illik.

   Óvatosan letettem kamerámat az asztalra, a helyiekkel szemben, benyomva a ’REC’ gombot. Kezdődhet a műsor!

– Jó ez a hely!  – kezdte az ellenségem bátyja a közvetítést – Kedves emberekkel mindig szívesen iszogatok néhány órácskát – szeme sarkából rám kacsintott, mit szólok az elmés szövegéhez.

Kicsit provokatív az indítás, de annál hatásosabb; az asztalnál ülők rögtön bekapták a horgot.

– Jó napot, fiúk! – köszöntött egy öregebb, őszes hajú, bütykös ujjú – Gál Péter, nyugdíjas, vasutas.

– Üdvözlet! – felelt az ellenségem bátyja – Takács Zoltán, ő pedig itt Feltizi András. Ünnepeltek tán valamit?

– Bizony ám! Annak ott ma van a neve napja, aztán nézd, hogy kiszúrtak vele! – az öregnek jó kedve volt, fél életét odaadta volna, hogy meghallgassuk, és egy jóízűt nevessünk vele. – Ott, az az olaszosan kreol úriember, pont veled szemben, Sanyinak hívják, látod, a bal szeme helyén csinos kis üvegszemmel, régi történet. Szóval elment az orvoshoz ma reggel, mert múlt héten árpát talált a jobb szeme sarkában, így hát gondolt egyet, kiveteti, még mielőtt a felesége is meglátná (bár alig néznek ők már egymásra). A műtét sikerült, nem vó’t baj, csak annyi, hogy az orvos lekötötte egyetlen maradék világát néki és asz’ondta: Hagyja, nem kell a hálapénz, csak menjen amerre lát! De hogy? – vágta rá Sanyikánk!

   Irtózatos nevetésben tört ki az ellenségem bátyja, bár egy kis fáziskéséssel. Csapdosta az asztalt, gyorsan hatott az első pohár. Annyi alkohol volt már benne, amúgy sem kellett sok neki hogy jól érezze magát.

   Én is megmosolyogtam a történetet és hozzá is fűztem valamit, csak hogy ne maradjak szégyenben:

– Na, itt tart a magyar orvostudomány!

– Ja! – válaszolt harsányan Gál Péter, nyugalmazott vasutas – Gondolhatjátok, hogy jött haza! Várt fél órát, letépte a kötést és lesz, ami lesz, kinyitotta. Úgy néz ki megmaradt az egyetlened, hiszen hazataláltál Sanyikám, nem-e?

– Hö… – kapcsolódott be Sanyi is a beszélgetésbe. – Minden jöttmentnek fecsegsz itt össze-vissza? Néha tapaszt húzhatnál a szádra, te…!

– Ők jó emberek! Zoli és Bandi, ismerkedjetek meg.

   Egy gyors kézfogás Sanyival. Azt hiszem, részemről az utolsó, mert valami nyúlós volt a kezén, erre érzékeny vagyok.

– Képzeld Sanyi, mi történt velem! A vasútnál meglátogattam az egyik haveromat, Bélust, tudod, akinek az a tanító lánya van, aki tetszett neked. Elvoltunk, kérdezgettem mi most a helyzet itt, erre odajön hozzánk valami ügynök.

– Biztos porszívóügynök! – vetette közbe Sanyi.

– Nem ez a fickó kis kézi varrógépeket árult, de hogy mé’ engem talál meg…? Azt mondta, ezzel csipkézni is lehet, és hogy a feleségem biztosan örülni fog neki. Erre kérdeztem, mennyi, azt mondja négyezer forint, de ezért kettőt kapok, egyiket ingyé’. Erre én: – Akkor az ingyenest elvinném! Nem értette, egyre csak azt hajtogatta, négyezer forint, én meg, hogy a másikat kérem, amit ajándékba ad, asszondja, nem, azt úgy nem lehet…

– Feleséged hogy van?

   Kis szünet. A váratlan kérdésre jóval halkabb felelet jött:

– Köszöni, megvan, nem túl jól, sajnos. Kedden megyünk kés alá. Majd meglátjuk…

– …Immár negyven éve mellettem van Ica, és még tudok nevetni! Ez a művészet, gyerekek! De emlékeztek a Kéri Marira – füleltünk át az öreggel és Sanyival az asztalunknál ülő másik három férfi beszédébe – Itt lakott két éve, a mi utcánkban. – Egy pityókás, vörös orrú, vörös fejű ember mesélt; láthatóan nem zavarta, hogy mi is bekapcsolódtunk, sőt… – Na, most, ez egy éve történt. Azt kell tudni Mariról, hogy folyton kéreget, beszédes neve van, mi? Minden nap végigjárta azt az utcát és kéregetett, pedig volt hol laknia, volt mit ennie.

– Akkor mért koldult? – érdeklődött az ellenségem bátyja.

– Mer hibbant vó’t, na, harmincöt évesen kiszállt az ész belőle! Tehát, először cigit kért, ha nem adtál neki, akkor piát, ha azod sem vó’t, jött a mentőkérés, amit nem tagadhattál meg, hogy mennyi az idő. És válaszoltunk neki, mert nem akartuk megbántani, legalább legyen már valami sikerélménye, ha nem kap semmit senkitől. Szóval, Sanyival jól megtréfáltuk ez egyszer. Jött Kéri Mari, mi meg előkészítettünk fain kis puskaporos cigarettát és egy flakonba italokat öntöttünk össze, hashajtóval okosítva. Készségesen teljesítettük mindhárom kérését. Vó’t most neki cigije, piája és egy kis ideje, hogy mindezt megeméssze. Szegényt három napig nem láttuk, futott egyenest anyjáho’. Aztán az anyja a lyánynak, a Beus. Múltkor a szomszéd öregasszonnyal jöttek a boltból, nem túl feszes tempóban. Tudjátok! Két lépés, fél óra fecsegés, és így. Éppen kaszáltam, amikor megláttam őket. Beus fél méterrel előrébb volt, én meg erre: – Mi van lyányok? Versenyeztek?

   Az asztalnál mindenki megmosolyogta a vörös fejű vicceit, egyedül az ellenségem bátyja volt komorabb a kelleténél. Ajjaj. Éreztem, hogy itt valami nincs rendben, nem lesz jó vége ennek, ha maradunk. Gyorsan elköszöntem, az ő nevében is, kifizettem az utolsó poharat, amit nem ittunk meg és eloldalogtunk a kijárat felé. – Na húzás a faszomba! – hallatszott néhány kósza, rekedtes búcsúszó. Mi mégsem arra tartottunk.

   Visszaúton folyton csak azt hajtogatta az ellenségem bátyja, hogy elege van, elege van… A lényeget persze elharapta, hogy miből van elege. Aztán hála égnek, húsz perc múlva elszenderedett. Úgy horkolt, alkohol fújtatott ki belőle.

   Kiszálláskor fel kellett ébresztenem, ennek nem örült. Rámtámadt, aztán meg barátian paskolgatta a fejem. És újra rákezdte, de már artikuláltabban: elege van belőlem, a mai napból, várandós feleségéből, kicsinyes öccséből.

– Mégis mi a bajod? A jó dolgodból van eleged talán?

– Örülök, hogy láttál! – válaszolta sértődötten és csöngetett a kapun. Tovább nem kísérhettem, az ellenségem miatt (abban az időben ideiglenesen náluk lakott).

   Hazafelé jutott eszembe a kamera. Francba! Ott hagytuk a kocsma asztalán. Végig a helyieket vehette, amíg a film kitartott. Ebből lesz aztán igazi dokumentumfilm, ha valamelyikük előhívatja.

Hullik a hajam, ahogy az emlékek hullnak ki a fejemből, szálanként, egyesével, mit csináljak a lehullott szálakkal, mit csináljak azokkal, amelyek nem akarnak visszajönni, mit, mit? Felszedegetni mégsem szedhetem fel őket egyenként, ahhoz túl sok, beleolvadnak a szőnyeg mintái közé, olyan régóta megvan ez a szőnyeg, emlékszem, a lengyel piacon vettük, amikor ideköltöztünk, van annak már negyven éve is, vagy talán negyvenöt. Nem… Inkább negyven… Fogtam egy hajgumit, és összekötöttem a maradék hajamat, de nem tartja meg, kiesik belőle, lehajolok, hogy felvegyem, naponta porszívózok, mert mindenhol a hajam van, a mosógépben a ruhákon, vennem kell mosóport, el ne felejtsem, a szőnyegen, a tésztában, a levesben, mindenhol, csak a fejemen van egyre kevesebb. Fiatalon olyan szép hosszú hajam volt, olyan sima, olyan erős, selymes… Volt… Meg még volt sok minden. Nagyon büszke voltam a hajamra, elöl volt benne egy ősz csík, így születtem, a többi fekete volt, olyan fekete, mint most a ruháim, a pólóm és a szoknyám, emlékszem, az édesanya hordott mindig fekete ruhákat, és fekete kendőt is kötött a fejére, és néha, amikor levette ezt a kendőt, láttam a hosszú, ősz haját, neki nem olyan volt, mint nekem, neki még ennyi idősen is sok haja volt, és néha megengedte, hogy megfésüljem. Mikor még a húgom karonülő volt, emlékszem, édesanyának sötétbarna haja volt, vagy inkább fekete, igen, inkább fekete volt, de azt is mindig kendő alá rejtette, úgy öregítette az a kendő, mindig idősnek látszott, mindig, pedig fiatal volt, fiatal és gyönyörű, velünk öregedett meg, velünk ráncosodott az arca, ahogy egyre több gyereke lett és azok egyre idősödtek. A Kati egyszer megkérdezte, gyerek volt, talán nyolc éves, miért viseli mindig azt a kendőt, nincs melege? Mert az édesanyám még nyáron is hordta azt a kendőt, harminc fokban, de mégsem válaszolta a Katinak, de igen, melege van, csak mosolygott és megsimogatta a fejét. Lehet, nem is a Kati kérdezte, hanem az Erzsi… Vagy a Kati volt, mégiscsak… Nem emlékszem, melyikük, pedig nem is hasonlítanak egymásra, és mi, többiek sem, nem hasonlítunk egymásra, mindannyian különbözőek vagyunk, csak öregen, öregen már jobban hasonlítunk, hasonlóvá rajzolnak minket a ráncaink. Kimegyek a konyhába, benyúlok a gyógyszeres szekrénybe, kiveszem a krémet, beviszem a szobába, nem, ez nem az, ez egy másik, visszamegyek, benyúlok a szekrénybe, annyi gyógyszer van itt, annyi tabletta és krém, visszamegyek, megcsinálom a ritex kötést. Egy idő után megszoktam ezt a szagot, ezt az erős, átható szagot, amitől mindig gyógyszer szagom lesz, recsegek, ha megmozdulok, recsegek, ha leülök, ha felállok, egy gyógyszerszagú, recsegő vénasszony, viccelődni is szoktunk a Lacival, ő meg már majdnem teljesen süket, nem is hallja meg sokszor, amit mondok neki, pedig ott ül mellettem a fotelban, csendben, nézi a tévében a meccset, és dobol. Ülünk egymás mellett a fotelben, nézzük a tévét és dobol, dobol a fotel oldalán, hagyd már abba, zavar, abbahagyja, aztán dobol a hasán, dobol, és csak nem akarja abbahagyni, azt akarod, hogy elmenjek? Abbahagyja, aztán csücsörít, cuppog, dobol, dobol ütemesen, cuppog, csücsörít, mint egy kisgyerek, észre sem veszi. El kell mennem megint a bőrgyógyászatra, szaporodnak rajtam a szemölcsök, főleg a hátamon, a hátamon rengeteg van, pedig nem volt ilyen, az utóbbi tíz évben van egyre több az egész testemen. Ezek szaporodnak, meg a ráncok, bár az arcomon lévőket észre sem veszem, rákúsztak az arcomra, a fülemre, a szemem és a szám köré, alattomosan, csendesen, egyre több és több van, bezzeg a hajamból egyre kevesebb, minden megváltozik, kihullik vagy megnő, egy sem marad, mint a fogaimból, vagy egyre szaporodik, mint a szemölcsök. A nyakam, a nyakam zavar a legjobban, szép nyakam volt, most pedig lóg rajta a bőr, ráncok, ráncok, ráncok mindenhol, számolni sem számolom őket már. a Laci, ő más, neki alig vannak ráncok az arcán, szerencsés a bőre, az én bőröm száraz, és az én bőrömet örökölte az Anikó is, Petrának meg kevert bőre van, néhol zsíros, néhol pedig hámlik, nem is Petra, Petra az unokám… Éva, Évának van kevert bőre… Szóval betekerem magam a ritex kötéssel, betekerem a karomat és a derekamat, de a derekamról mindig hamar lecsúszik, a karom, azon jó, ott megfogja a melltartó, néha azért, amikor próbálom kikapcsolni a melltartót, belekapok egy szemölcsbe, vérzik, volt, hogy véletlenül lekaptam egyet, leszakítottam, már nem is emlékszem, hogy hol volt szemölcs és hol nem, hol volt, hol nem volt szemölcs, fog, haj…

 *

Látom az arcát. Nyugodt. Látszatra. Nem is olyan vészes, szépen gyógyul, mondja.

Hárman vagyunk a szobában. Mari, Anikó és én. Anikó. Még csak tizenhárom. De bátor. Bejött. Nem ment ki, maradt.

Maradt, amikor levettem a pólót. Levettem a kötést.

A nagy vágás uralja a testem. Torzít. Anikó nem fordult el. Nézte a sebet. Nem sokáig. Kicsit, aztán a szemembe néz. Nem látom rajta az iszonyatot. Nem látom, hogy megijedt. Vagy hogy sajnálna. A keze remeg. A lányom keze. Pont olyan, mint a bátyjáé. Csak kisebb.

Ült a kádban a nővérével. Anikó még csak nyolc éves volt. Éva már tizenhárom. Már menstruált, megnőtt a melle. Anikó ült és nézte a nővére mellét. Neked is meg fog nőni, mondta Éva, de hát mikor? Majd. Most még örülj, hogy nincsen, hogy lapos. Nem fáj, ha a fiúk megrúgnak labdával. Kényelmesen tudsz hason aludni, semmi nem zavar, és nem is fáj, nem dagad meg. Megdagad? Anikó ledöbbent. Ha már egyszer megnőtt, miért dagad meg? Éva nem ment bele a részletekbe.

Egyszer, még kicsi volt, Évát elkezdte érdekelni a mell. Mindig nekem jött véletlenül. A mellem alá ért. Hozzám csapódott. Megpróbált felugrani az ölembe. A keze hozzáért a mellemhez. Kíváncsi volt. Nagy rejtély. Aztán elmúlt. A kíváncsisága.

Néha ellopták a melltartóimat. Tömködtek bele zoknit vagy kicsi labdákat. Felvették, és örültek. Egymásnak mentek. Nevettek. Néha elszakadt a melltartó, és elgurult a labda, kiesett a zokni. Fél mellek a pólók alatt. Mosolyogtam rajta. Akkor. Még. Vagy felfújtak egy-egy lufit, és a ruhájuk alá tömték. Hogy ők terhesek. Néha a lufi kipukkadt. Összerezzentek.

Sebes volt még a vágás. Fájt. Húzódott.

Idővel elmúlik, mondták. Elmúlik. Ez nem, ez nem múlik el soha. Ez a fájdalom.

Belém vágtak. Kivágtak belőlem egy részt. Hosszú vágás, egészen a hónaljamig. Felemás vagyok.

Érzem a szagát. Nem szabadulhatok meg tőle. Mindig érzem. Belülről, az folyik az ereimben. A gyógyszer szaga és íze. Senki más nem tudja, milyen az íze. Milyen a bűze.

Körülvesz. Belőlem árad.

Elmentünk egy szakboltba. Mellet nézni. Árultak olyan melltartót, amibe csak bele kellett tenni a műmellet. Olyan a tapintása, mint az igazi. Én nem érzem igazinak. Nem érzem. Több méret is volt. Kiválasztottunk egyet Marival. Mari segített. Kiválasztottuk a méretemet. Beletettük a melltartóba, felvettem a pólót. Eltakartuk a valóságot. Eltakartuk a fájdalmamat. Eltakartuk, hogy már nem vagyok igazi nő. Csak félig.

Akkor egyszer mutattam meg. Akkor utoljára vettem le a pólót mások előtt. A lányom és a testvérem előtt. Két nő előtt.

Ismertek. Látták a sebeimet.

A testem nem mondja el másoknak az igazságot. A testemet eltakarom. Hiányosan megyek az utcákon, mintha fél cipőben járnék. Vagy elfelejtettem volna nadrágot felvenni. Mindig.

A melltartót éjszaka sem vettem le. Sosem vettem le. Groteszk látvány lennék. Hiányos ott, ahol mindenki láthatja.

Miután elmúlt a seb, egy rózsaszín vágás maradt utána. A fájdalom nem múlt el. Fáj, érzem a sebet. A nyomát. A semmit. A hiányt.

Hogyan fájhat ennyire valami, ami nincsen?

Az ágyban sem vettem le. Akkor sem, mikor hónapokkal a műtét után először voltunk együtt. Újra. Vedd le, nem számít, mondta. Nem vettem le. Ismertem. Nő kell. Nő voltam. Anya. Feleség. Most mindig magamon tartom a melltartót. Fürdéskor bezárom a fürdőszoba ajtaját. Ne lásson senki. Ne érintsen meg senki. Fáj.

*

Na gyere, mondta, és megfogta a kezem. Meleg nyár, olyan sokat fogjuk egymás kezét, hogy összeragad az izzadságtól. Még akkor sem engedjük el. Kimegyünk Nórával és Tomival a műfüves pályára. Éjszaka van, nem jár arra senki. Egyedül lehetünk. Nem világítanak lámpák, átmászunk a kerítésen. Még őr sincsen. Csóró a tulaj. Nóra és Tomi leülnek a pálya közepén, mi arrébb megyünk pár méterrel. Olyan sötét van, hogy csak fekete árnyékokat látunk. Egymást is alig, pedig érzem Máté leheletét a tarkómon. Ülök előtte a fűben, hátamat nekitámasztom. Látszanak a csillagok, de mi a mozgó műholdakat figyeljük. Ott császkálnak az égen, kacsáznak a csillagok között. Mozgó csillagnak tűnnek.

Máté lassan benyúl a pólóm alá, nincs rajtam melltartó. Simogat. Csendben maradok, nehogy meghalljanak. Úgysem ránk figyelnek, tudom, de azért mégis. Megcsókolja a nyakamat, kigombolja a nadrágomat, benyúl a bugyimba. Először nagyon zavarban voltam. De hát senki sem lát.

Anya már alszik, éjfél is elmúlt, a szobám ablakán kopog valaki. Kinézek, de tudom, ki az. Megpróbálom halkan kinyitni az ajtót, de nagyon recseg. Beengedem a hátsó kapun Mátét. Anya sosem jön ki ilyenkor, néha hallom a tévé duruzsolását. Alszik, nem hallja meg, vagy nem akarja meghallani. Máté bejön, és becsukom az ajtómat. Lefekszik az ágyra, leoltom a villanyt. Az utcai lámpa bevilágít az ablakon, ennyi az összes fény a szobában. Máté a kislámpa felé nyúl, Ne, mondom neki. Miért? Látni akarlak. Nem baj, én nem akarom, hogy láss. Mindig takargatom magam. Máté utálja. Már milliószor láttalak, mondja, a sötétben vagy a tévé fényénél, tudom, milyen vagy. Nem baj, az más, felelem, és bebújok a takaró alá, pedig meleg van. Megmarkolja a fenekemet, olyan jó segged van, mondja. Éjjel együtt alszunk. Igazán együtt, nem külön, az ágy egy-egy szélén. Hátulról átölel, ahogy éjszaka mozgolódom, mozog velem ő is, felemeli a kezét, hogy szembefordulhassak vele. Nem ébred fel.

Nincs itthon senki. Kimegyek az előszobai nagy tükörhöz. Meztelen vagyok. A vállaim szélesek, ahogy a csípőm is. A derekam viszont nagyon vékony. A fenekem nagy, a mellem kicsi. A combomon fehér növési csíkok vannak, megrepedezett a bőr. Májfolt van a combom belsején, olyan alakja van, mint egy repülő mókusnak, mondta Máté, de hiányzik az egyik lába. Utálom a lábfejemet, mondtam neki egyszer, ő pedig körbecsókolta. Csikizett.

Féltem, hogy nem fogok megnőni. Hogy alacsony maradok, törpe. Nem leszel törpe, mondta anya, szép, hosszú sípcsontod van. Elhittem neki, és nem lettem. Pont olyan vagy, mint az édesanyád, mondta a mama, nem is, válaszolta a bátyám, egyáltalán nem olyan. Pedig de, és ti ketten is nagyon hasonlítotok egymásra. Mintha indigóval készültetek volna. Dehogy, tiltakozik.

A hasamon halvány krikszkrakszok haladnak végig, egymásba futó, egymáson átvágó vonalak. Máté rajzolta őket filctollal, összekötötte a hasamon lévő anyajegyeket. Kíváncsi volt, milyen mintákat tudna összehozni, vagyis az anyajegyeim, de nem lett belőle más, csak összevisszaság. Talán rosszul kötötted össze őket, nevettem bele a dühébe. A kézfejemen van három anyajegy, ha összekötném őket, háromszöget formáznának. Ugyanilyenje van apának és a bátyámnak is. Öröklött pöttyök. A mellem is olyan, mint anyáé. Szeretem ezért, mert anya nagyon szép. Anya gyönyörű, és kerek melle van. Ettől is féltem pedig. Hogy nem fog megnőni a mellem, hogy lapos maradok, fiútestű. Későn nőtt meg, sokáig csúfolt is miatta a bátyám, hogy nem vagyok igazi lány, mert nekem nincs. Az osztálytársaimnak már van, a barátnőidnek is, mondta, csak neked nincs, tök gáz. Majd lesz, mondogatta anya, majd megnő. Észre sem vettem, és már nem voltam lapos. Már ott volt. Nő lettem.

Máté összefirkálta az arcomat is, bosszúból. Levette a pólómat, és megsimogatta, megcsókolta a mellem. Rajzolt rá egy csillagot is. Nézd meg jobban, ez nem csillag, csak nagyon hasonlít rá. Ez egy műhold. Itt cikázik az anyajegyeid között, mondta, és a filctollal még több vonalat rajzolt rám. A lábujjamtól az arcomig tele vagyok fekete vonalakkal, műholdakkal, anyajegyekkel, családi örökségekkel. Egy kiszínezett, körberajzolt, pöttyös, szeplős test. Mint egy térkép.

Későre jár már, de nem tudok aludni. Jöjjön, aminek jönnie kell, engem már rég nem érdekel ez az egész. Még ez a pár korty kávé, meg néhány szál cigi, és vége lesz. Hogy mi az, amit igazán bánok? Az, hogy sosem mondtam el neki. Sosem mondtam meg neki, hogy én úgy szeretem őt, ahogyan sosem szerette más, és nem is fogja senki.

Ott voltam, tudod. Ott voltam mikor más ölelte át, ott voltam mikor más suttogott hazugságokat fülébe, és akkor is, mikor ugyanezek hirtelen már másfelé kacsingattak. De én vele maradtam. Már tudom, hiba volt. Megérdemeltem volna, hát persze. De ez nem az a műfaj, ahol végül győz a legkisebb királyfi, aztán jön a hét országra szóló ereszd el a hajam.

Nekem már csak egyetlen kérésem maradt: sose felejts el engem. Sose felejtsd el, hogy volt valaki, akinek kedvesebb voltál, mint hogy a saját élete élje. Dicső neved a mennybe felírom? Kérlek, én puszta kézzel vésem azt az istenek testébe.

Valahogy vicces ez az egész. Azt gondoltam, azzal, hogy más leszek, mint a többi, elérek valamit. Én tényleg azt hittem ez számít, legalább egy kicsit. Igen, mindent a lábaid elé terítettem. Te pedig a másik irányba indultál el. Az anyag lett volna átlátszó, vagy csak a te napszemüveged sötétített ennyire? Hidd el, már magam sem tudom, és nem is ez számít.

Végtére is, már mindegy. Szerelem ide vagy oda, végül mindannyian megdöglünk. A halált viszont az igaziként várom, ha már te többszöri meghívásra sem jöttél el. Mégis mit tehet az ember fia, ha egyszer szíved ennyire kemény? Nem lágyítja sem gondolat, sem szó, se cselekedet.

Végső bűnöm ez a kis levél. Azt mondják, az embernek nem illik szart kiadni a kezei közül. De már ez sem számít. Tudod, én írtam ám neked, igényeset, bizony. Többet, mint bárkinek, és többet, mint bárki írt neked. Éreznem kellett volna a vesztem. És tényleg elhittem, hogy magadra ismersz. Elhittem, hogy megérted mi az, amit ennyire el akarok mondani. Hát akkor legyen ez az utolsó ócska. Legyen csak elgyötört, zavaros, és megtört, akár csak én.

A legszebb, hogy talán értetted is. De nekem ezt a sorsot szánod. De legyen meg a te akaratod, mert te vagy az én istennőm, és tiéd az én országom. Forgasd még kardod a szívemben, és teljesítsd utolsó kérésem. Valahol belül, érzed, és tudod. Emlékezni fogsz, én ezt tudom, és ezt érzem. Talán még sajnálod is. Talán odaát még én is fogom.

Az embernek érzéke van a dolgok módszeres tönkretételéhez. Szívünkkel sincs ez másképp. Miért kéne valódi, házi szerelem, ha leértékelték a Tescóban a műanyag, import szeretetet? 2-őt fizet, 3-mat kap, csak tessék, csak tessék. A végén egy kis csúsztatás itt, plusz egy tétel ott, és a pénztárnál valahogy mégsem jön ki a végösszeg. De addigra már nem éri meg a balhét az a 20 forint, fáradjunk arrébb, hiszen mások is állnak a sorban.

Ami neked 20 forint többlet, számomra az élet. Nem is ér többet, de egy pillanatra már majdnem elhittem. Én hiába megyek ezzel a vevőszolgálatra, de ha gondolom, tehetek panaszt 30 napos elbírálási idővel. Nekem viszont nincs több időm. Elindulok, és még utoljára, út közben, szűkölve, vonyítva, vicsorítva, de visszanézek rád, egyetlenem. Arcod sugárzik, mosolyod továbbra is gyönyörű. Ennyi jut nekem az útra, ezt a túloldalra is magammal viszem. És sosem felejtelek téged.

Csak egy tompa puffanás, de már semmit sem érzek. A fájdalom gyönyöre jelent nekem mindent.

Megtanulni egy országot nem is olyan könnyű.

Katjának több Magyarországa is volt, az első természetesen az édesanyjáé. Aki talán nem is volt sváb – vagy nem volt túlságosan vagy veszélyesen az –, de 46-ben mégiscsak kisodródott a többiekkel együtt Németországba. Olyan hírt kapott, hogy a férje nyugaton vár rá  – de mint annyi hír akkoriban, ez sem volt igaz.  Katja édesapja egyike volt a számtalan tizenéves Johannak, aki eltűnt, meghalt, felrobbant, rossz helyre lépett, és nem látta többé senki sem. A mama mögött bezáródott egy ország, az itt élned, halnod kell világa, a szerelem és bánat Magyarországa. Mama kint maradt Németországban, dolgozott látástól-vakulásig, és soha nem ment férjhez.

Aztán volt egy másféle Magyarország is, a lángossütők, a balatoni bodegák, a nagy trakták, a kérincsélő rokonok Magyarországa. Hogy te, Katikám, milyen jó színben vagy! A lángos, a virslis-sajtos-tejfölös, ez az igazi! Ahol ez elfér, ott elfér még több is! Eckhardt és a lányai utálták ezt az országot.

Ám a hetvenes-nyolcvanas évek rokonlátogatásainak köszönhetően Katja már nem gondolkodott többé a szavakon, észrevétlenül visszatanulta magát az anyanyelvébe. És jött egy másik Magyarország is, a szakmai kapcsolatcseréké, a főrendőröké.  Ha résnyire is, de kinyíltak egy kicsit a határok. És Katja Stoller, a bajor rendőrség felügyelője hamarosan ott találta magát „keleti” főrendőrök társaságában.

Van egy perc türelme, Katika? Nem segít bevásárolni nekem meg az asszonynak?

A kelet-közép-európai kollégák kezdetben nem is értették, hogy egy nő nem feltétlenül adminisztrátor és nem is pszichiáter a német rendőrségen, de mégcsak Charlie angyalaira sem hasonlít. Katja is megdöbbent rajtuk. Ugyan mi köze van ahhoz, hogy milyen hűtőládát szeretne a feleségük? És mért várna rájuk szendén, türelmesen, míg végeznek az Eros Centerben vagy csak édességeket vásárolgatnak a gyerekeiknek?

Egy kis pálinka, Katika? Nem próbálod meg? Bivalyerős, otthoni.

Talán ne szkanderezzek veletek?

De a sok mézesmázas vagy szkanderezős beszélgetés közben hány kiváló rendőrt is megismert! Invenciózus, elszánt nyomozókat, remek felderítőket! Csakhogy miután egy-két év eltelt, és érdeklődött róluk valamilyen fórumon, a hivatalos elvtársak elhallgattak: persze, persze, de már nyugdíjazták, talonba tették, elsüllyesztették… Tudja, hogy van, Katika?

Katja nem tudta. Ilyen könnyen elfáradnának, vagy elcsüggednének a magyarok? Egy-két megoldatlan, csúnya ügy, és oda az invenciójuk?

Jöttek a 90-es évek, áramlottak keletről a gyerekek, feketék, barnák, szőkék, de Katja már nem foglalkozott aktív ügyekkel. Németországban is működik a Charlie angyalai-effektus? Hiszen negyven fölött egyetlen női rendőr sem rohangál nyitott bőrkabátban a gyerekkereskedők után, nem hajszol tolvajokat az autópályán, hanem ül a fenekén az irodájában, és összefogja a csapatot. Rendet csinál. Felderíti vagy legalábbis szemmel tartja a rendőrségi korrupciót. Aktív, nagyon is… Katja úgy nevezte, ezek voltak a müncheni rendőrségen az ő nagymama-évei. Főnéni lett, meg kell hagyni.

Még egyik lányának sem született gyereke, de ő már partvonalra szorult. Partvonalra – irigyelt, kívánatos pozícióba. És már alig várta, hogy ténylegesen  is nyugdíjba küldjék, hogy elkezdhesse végre a magándetektíveskedést. Hogy megint szívügyei legyenek …

De ez az Őrskút döglött ügy volt a javából Mikor is történt? Hány évtizede? A gyerekekből felnőttek lesznek, a bűnözőkből (ha óvatosak) tiszteletre méltó kelet-közép-európai polgárok!.

Őrskút! Mi történik manapság egy ilyen ici-pici városban?

Nem panaszkodhatott, mert az internetes kereső szinte ontotta a legfrissebb híreket. Kovács Robika sakkversenyt nyert. Betörtek a piacon álló virágboltba. Új nemtudommiket avattak. Új nemtudomkiket neveztek ki. Katja döglesztő unalmat érzett – és hát akkor is így érzett volna, ha magyarként a passaui eseményekre kattintgat. Az idegen arcok mindig egyformák, csak az ismerőseinkben látjuk meg a rendkívülit, a váratlant.

Új óvodát avatnak. Autópályát építenek. Felszerelik, leszerelik, beszerelik… Érkezik egy új régészcsapat, hogy a gyerektemetőben a leletmentéseket felügyelje.

Leletmentéseket? Miféle leletmentéseket, hökkent meg Katja. De nem azokról az őrskúti gyerekekről volt szó, akiket Joachim Vettel vagy a magyar rendőrök kerestek. Hat különleges gyereksírt találtak az autópálya-építésen, furcsa mellékletekkel: kerámia-állatkákkal, csont dobókockákkal, és egy rejtélyes, mindeddig megfejtetlen felirattal. Váratlan szenzáció, harsogták a magyar újságok.

Alemannok vagy alánok, vizi- vagy csak osztrogótok, gepidák vagy gepárdok… Őrület, gondolta Katja. 

De az őrskútiak ezt nem így gondolták: a honlapok és a blogok tanúsága szerint „észveszejtő büszkeség” töltötte el őket, hogy egy ki tudja mikori temető terül el a városuk mellett – egy ki tudja mikori város, amit elhagytak, feldúltak, újjáépítettek, aztán megint elhagytak és megint feldúltak…. Ki tudja már a pontos sorrendet? De most megtalálták végre a nyomait.

Őrskút talán egy igazi kincsesbánya. Köszönhetően talán a város határában csordogáló hőforrásnak, amely ha az ezredforduló pénzes turistáit már nem is, de a honfoglaláskori népeket – úgy látszik – annál inkább vonzotta.

És mi a foglalkozása Dér Krisztina édesapjának? Történelemtanár, ugye… Katja rákeresett Dér Sándor nevére. Fényképek is! Hát ez remek. A város előkelői mellett Dér Sándor is nyilatkozott a káprázatosabbnál káprázatosabb leletekről, lefényképezkedett a tanítványaival

ásóval a kezében, ahogy lefényképezkedett egy neves professzorral. Az egyik videón sejteni vélte, hogy talán soha nem derül fény az „őrskúti gyerekek” titkára. Talán megfeledkezett arról, hogy milyen titokzatos módon tűnt el a saját kislánya?

Sudár, magabiztos, jóvágású férfi. Ötvennek sem látszik.

Ilyen jót tett volna Dér Sándornak a lánya eltűnése és a felesége halála?

Ámde egy város, amely ilyen kétségbeesetten kutatja az 1800 éve eltűnt lakóit, talán az 1992-es eltűnéseknek is sok részletére emlékszik…

Megígérte magának, hogy addig nem indul el, míg nem beszél Joachim Vettellel, a nyugdíjas kollégájával.

Hány éve nem beszéltek?

– Hát szervusz! – szólt bele a telefonba, mikor Mallorcán sikerült végre elérnie. – Hát szervusz! – mondta még egyszer, hangosabban, még nagyobb nyomatékkal.

Joachim Vettel meglepetten felhorkant.

De ő legalább nem köszöngetett.

– Hallom, Katja, megint detektíveskedsz. Mit akarsz tőlem?

Katja gyorsan összefoglalta, és célzott rá, hogy Joachim szoros kapcsolatban volt az egyik eltűnt lány Németországban élő hozzátartozójával, Szenczi Lászlóval. Dehát a tanú eltűnt, sehol sem akad a nyomára. – Elnyel a föld egy izgága dokumentumfilmest? – nevetett.

De csak kényszeredetten nevetett. Mert ahogy Őrskút és Szenczi László nevét kiejtette a száján, azonnal megváltozott a másik hallgatása. Mintha az ég hirtelen elsötétedett volna Mallorcán.

– Már csak pókokkal foglalkozom, Katja, nem eltűnt gyerekekkel. A keresztespókok szokásait kutatom, nem a bűnözőkét.

– Megtaláltam a Szenczi-dossziéban a nevedet…

– Az a büdös pedofil átejtett engem! Emlékszel még a Tingel-Tangelre?

Katja emlékezett. Közismert müncheni art café volt, ami nemcsak kísérleti filmeket kölcsönzött, hanem az ínyenceknek, a legesleghozzáértőbbeknek pornóvideókat és prospektusokat is. De az egyik prospektus véletlenül nem a legesleghozzáértőbb kezébe került.

– Szenczi is azt az ocsmányságot szerkesztette?

– Dehogy! Szenczinek csak pechje volt, irtózatos pechje. Néhány művészfotón a kishúga is szerepelt. De Szenczi korábban telesírta az újságokat a szegény, ártatlan kishúga történetével, és nekem is küldött néhány fotót a hugicájáról. Csakhogy közben lebukott a Tingel-Tangel. És egyetlen gyereket tudtunk azonosítani a fotókon, a szegény, ártatlan kis Szenczi Dórit. És Dóri azokon a fotókon nem tizenkét éves volt, csak hét vagy nyolc éves. Na de hogy jut el egy német art caféba egy magyar gyereklány fényképe? Megkérdeztük volna a bátyustól, micsoda véletlen ez… Azt az art cafét az ő barátai működtették.

– Tehát mihelyt a Tingel-Tangel összeomlott, Szenczi László is eltűnt.

– Vagy nem tűnt el. Ott lakik a hajdani Tingel-Tangel mellett, csak már nem Szenczi Lászlónak hívják. – Joachim várt egy kicsit. – Egy keresztes pók olyan, mint a fajtájába tartozó összes pók. De milyen ember az, aki megrontja a testvérét, és aztán még az eltűnéséből is előnyt kovácsol? Pityereg a tévéműsorokban, rágalmaz, fogadkozik, és közben megpróbál a húga életéből a következő filmjére minél több pénzt kisajtolni.

Katja nem ismerte a pókokat. Se a kereszteseket, se semmilyeneket.

Elköszönt Joachimtól, és újra belemerült Őrskút múltjának váratlan újrafelfedezésébe. Avarok, vandálok, késő-rómaiak, gepidák, gótok egymás nyomában. Egymás szállásaira vagy egymás városaira építkezve a híres, lágyan bugyborékoló hőforrás szomszédságában. Tiszteletreméltóan kíváncsi fejek az őrskúti művelődési ház nagytermében. Ők is őrskútiak. Őrskútiak mindannyian.

Lehetséges, hogy azok az eltűnt kislányok mindannyian bántalmazott gyerekek voltak…!

De mikor elaludt, nem rájuk gondolt, hanem a negyedik Magyarországra. Ami csak egy fátyol, egy könnyű, alig rebbenő fátyol a félig betemetett romok fölött, egy párakönnyű ruhafoszlány, ami eltakarni próbál valami kimondhatatlan szörnyűséget.