Egy messzi-messzi tájon, egy csodásan szép hercegnő körül csak úgy nyüzsögtek a daliás hercegi kérők. De neki csak egyetlen kék szempár láttán dobbant meg a szíve, noha az ifjúnak két bátyja is volt. A derék fiú is azonnal beleszeretett a lányba, és azon nyomban meginvitálta palotájába, ami a kerek-erdő mélyén lapult. Abba a palotába hívta, ahol szebbnél szebb kincsek sorjáztak egymás után, és ahol egy csodás aranytollú holló énekelt földöntúlian szép hangon, sőt az emberi beszédre is képes volt.
A leány, és királyi édesapja beleegyeztek abba, hogy a legközelebbi adandó alkalommal meglátogatják a hercegeket.
Amint az ifjak elhagyták a palotát, a hercegkisasszony levetette fenséges ruháit, hogy aztán paraszti gúnyát öltve felfedezze az erdő mélyén rejlő csodaszép palotát. Az erdő sötét volt, vad és barátságtalan. A királykisasszony ruhája elszakadt, haja összekócolódott, gyönyörű arcát pedig több helyen is tövisek okozta vágás csúfította. De még ennek ellenére is ő volt a legragyogóbb teremtés az erdő fekete fái közt. Hirtelen megpillantotta az arannyal és gyémánttal futtatott palotát, ahogy az erdő közepén lévő tisztáson pompázott. Borzasztóan éhes és fáradt volt már, így gyorsan odasietett. Amint belépett az ajtón, elámult a rengeteg szépséges kincstől, amik mind úgy sorakoztak a szobákban, ahogy azt a hercegek elmesélték. De abban a pillanatban, hogy betette a lábát az első terembe, egy angyali hang szállt felé:
– Menekülj hercegnő, különben nem térsz haza, soha már!
A hercegkisasszonyt egyáltalán nem rémítették meg a szavak, hiszen olyan gyönyörű volt a hang, de nem értette, hogy ki szólt hozzá, hiszen látszólag a palota teljesen üres volt. Így hát folytatta útját a mindenféle pompával felruházott termeken keresztül. Mégis, minden egyes teremben újra hallotta a hangot:
  – Menekülj hercegnő, különben nem térsz haza, soha már!
Mikor már ő sem tudta követni, hogy hányadik alkalommal jutottak el hozzá ezek a szavak, eszébe ötlött az, amit a hercegek mondtak: egy aranytollú, angyali hangú holló van a birtokukban. Ahogy belépett a következő szobába, megtalálta a hollót, ami egy aranykalitkában ülve nézett rá.
– Menekülj hercegnő, különben nem térsz haza, soha már!
A hercegkisasszony pedig eldöntötte, hogy most már biztosan hozzámegy a legkisebb herceghez, mert neki bizony kell ez a fantasztikus madár. Ez után az utolsó szoba következett, ami egyszerű volt, minden pompát nélkülözött. Festetlen kőfalak zárták be a hercegnőt, a szobában nem volt más, csak egy ágy és egy szék. A lány azonnal vissza akart fordulni, de már eltűnt az ajtó, csak egy gombot talált, amit azonnal meg is nyomott. Ekkor kinyílt a háta mögött lévő fal, és a hercegkisasszony egy borzasztóan mély szakadék szélén találta magát. A szakadéknak alja a sötétbe veszett, falából pengék és szögek álltak ki.
Ebben a pillanatban tértek vissza a hercegek egy másik hercegkisasszonnyal. A tilosban járó lány hirtelen az ágy alá mászott, onnan hallotta meg az aranytollú holló figyelmeztető szavait.
– Menekülj hercegnő, különben nem térsz haza, soha már!
De ekkor már az újonnan érkezett hercegnő nem menekülhetett, a három ifjú bevezette őt az utolsó szobába. A lány halálra rémült, mert abban a pillanatban a hercegek mind zord, gonosz és kegyetlen haramiává változtak. A rablók megszaggatták a lány ruháit, kitépték hajából a koronát, elvették ékszereit, majd a szakadékba lökték. Sikolyai nem tudták elnyomni a roppanó csontok hangját. A hercegkisasszonyt a hideg rázta, ahogy a lány haláltusáját hallgatta. De a nyakláncról a leghatalmasabb gyémánt leszakadt, és begurult az ágy alá, ahol a hercegkisasszony rejtőzött. A szíve kihagyott egy dobbanást, ahogy az ékkő elé gurult. Lélegzet visszafojtva nézte, ahogy az álherceg döngő léptekkel egyre közelebb és közelebb ért búvóhelyéhez. Érezte, hogy elveszett.
A legfiatalabb gonosztevő lehajolt, hogy megkeresse az elgurult kincset, és megpillantotta a hercegkisasszonyt. Lehetett rajta akármilyen szakadt a ruha, lehetett akármennyire elcsúfított az arca, egyből felismerte őt. Hajánál fogva rángatta ki az ágy alól.
– Ide nézzetek, fiúk! Na, mi bújt meg az ágy alatt?
A másik két haramia röhögve nézte a lány vergődését, élvezettel hallgatták sikolyait. A hercegkisasszony tudta, hogy csapdába esett, úrrá lett rajta a pánik. Innen lehetetlen volt a szabadulás, ő is ugyanúgy végzi majd, mint az előző lány.
– Ez bizony az a hercegnő, akinek ma reggel kértük meg a kezét.
– Mi van, szépségem, ennyire nem bírtad nélkülünk?
A legidősebb legény olyan közel hajolt a hercegnőhöz, hogy ő érezhette borgőzös lehelletét. Gyomra felfordult az undorító szagtól, ereiben pedig megfagyott a vér, ahogy a szakadék széléhez cibálták. Lábai előtt terült el a tátongó mélység, ő pedig szinte már érezte, hogy zuhan. Látta maga előtt, ahogy teste eltűnik a semmiben, bőrén érezte a pengék és szögek hideg, éles érintését. Utolsó erejével könyörögni kezdett.
– Ne, ne tegyétek! Bármit megadok nektek, akármit, kérnetek sem kell! – rimánkodott keservesen.
– Épp ez az, hercegnő. Nekünk mindenünk meg van, amit csak akarunk. Csak az életedet nem kaptuk még meg, de már az sem várat sokáig magára – magyarázta hátborzongató nyugalommal a középső kegyetlenkedő, mélyen a lány szemébe nézve. Kék íriszeiben nem tükröződött semmilyen érzelem. Hideg volt, akár a szakadékból áramló levegő.
– Mit ártottam nektek? Mit tett az a hercegnő, hogy ezt érdemelte?
– Ó, kedvesem! Ostoba vagy, ha azt hiszed, hogy ez ellened irányul. Ez a rengeteg kincs, a csodás palota, mind a meggyilkolt hercegnők ékszereiből épült. Belőlük lettünk mi hercegek. Te csak egy vagy a sok közül.
– De miért? – suttogta könnyezve a hercegnő.
– Mert élvezzük – felelték kórusban a haramiák, azzal belelökték a leányt a szakadékba.
Vérfagyasztó sikolyának visszhangjai nem jutottak ki a palotából. A holló búsan üldögélt ketrecében tudva, hogy innen egy leány sem szabadul ki, soha már.