Egy forró nyári délután parancsoltak ránk, foglalkozzunk már vele: odatolták elénk, de ő meg se nyikkant, csak állt, mint aki karót nyelt.
Koszos fehér póló volt rajta, hosszú aranyszőke haja kócosan lógott a hátára meg a vállára. Volt valami frufruja, ami teljesen eltakarta a szemeit.
Mindenki tudta, még én is, hogy az Alexandra ki nem állhatja, ha bárki is foglalkozik vele. Általában csak túrta az orrát, vagy a homokot, bogarakat gyűjtött, tudomisén, felmászott a barackfa tetejére és elaludt ott. Úgy kellett sötétedés után leszedni onnét.
A Csipke nézte, nézte, mintha most írná a regényt, amibe kívülről, parancsra került bele ez az új szereplő. A Kovács Lujza akkor épp dolgozott, a Szabó K. pedig a szobájában tévézett, úgyhogy rettenetesen sok idő jutott magunkra.
Mit szeretesz?, kérdezte tőle a Csipke.
Az Alexandra lesütötte a szemeit. A földet bámulta. Hallottuk, idegen gyerekek sikítoznak az utcán. Tollasoztak. Fociztak. Szívesen leszartam volna ezt az egészet, és mentem volna inkább a Lackóval számítógépezni, de épp elutazott nyaralni a szüleivel. A Csipke megismételte a kérdést, de nem kapott választ.
Akkor az lesz – mondta erre dühösen, az orrcimpái tágulásából láttam, hogy dühös -, akkor az lesz, amit ÉN parancsolok neked!
Előre untam az egészet. Csipkével csak az esti beszélgetések voltak jók, de azok se mindig. Előre láttam, hogy az Alexandra lesz a szolga, mi meg a király meg a királynő, ő főzni fog nekünk, hűvös gödröt ás a homokban, ahova befeküdhetünk, és átmászik a szomszédba, hogy friss zöldborsót lopjon uzsonnára.
Ásítottam.
Mit ásítozol?!, ordított rám a Csipke. Rossz napja volt eléggé. Aztán azt mondta: -Na, csináld!
Nem értettem. Meleg volt, szomjas voltam, kólát akartam inni a Lackóval, meg pizzát akartam enni. Ürítenem is kellett. Rég voltam vécén utoljára. Általában az izgalmasabb játékok után jött meg a kedvem hozzá, hogy vécére menjek.
Térdelj le!, ordított rám a Csipke.
Akkor értettem meg nagyjából, amikor végül letérdeltem hogy ne hisztizzen már, és felnéztem az Alexandrára. Magas volt, a haja körül fény, a tartása egyenes, mozdulatlan. Egy hang se jött ki a torkán, csak nézett minket mereven.
Mit parancsol, hajbókolt neki a Csipke. A földet érintette a homlokával, tiszta kosz lett a haja. – Mit parancsol, mit parancsol?!
Mit parancsol, mondtam én is. Már élveztem kicsit. Eddig csak a Csipkének engedelmeskedtem bármiben is.
Az Alexandra aztán továbbra is csak nézett minket mereven, egyenes testartással, mint aki karót nyelt. Mint aki soha többé nem mer, vagy nem akar megmozdulni.
Parancsol?!, ordított rá a Csipke, de ez se használt.
Akkor odavezettük őt egy törött műanyag kerti székhez, beleültettük, és odakötöztük hozzá. A széket ketten felcipeltük a homokozó tetejébe. Épp volt ott egy nagy vár, ami alig süllyedt be az Alexandra meg a szék súlyától. A Csipke úgy tudta, imádja az édességet. Azért megkérdeztem, biztos-e ebben, mert ugye, a lehető legjobbat akartuk neki.
A Csipke erre azt mondta: megkap mindent, amire csak szüksége van, amiről királylány csak álmodhat.
A fő kérdés az volt, hogy honnan szerezzünk neki édeset, ha nekünk is alig van. Belopóztunk a konyhába. A konyhából nyílt a Szabó K. szobája. Hallottuk, olyan hangosan horkol odabent, hogy beleremegnek a falak. Édeset kerestünk, a Csipke sejtette is, hol lehet eldugva. Vajon miért nem kerestük eddig magunknak is?, gondoltam, és nyeltem egyet, mikor a Csipke óvatosan odahúzott egy széket a szekrény elé, felállt rá, és kinyitotta a fenti barna szekrényt. Felfelé kellett nyitni, és egy léccel kitámasztani. Elképzeltem, ahogy rácsapódik a Csipke ujjára az egész.
Halkan kotorászott, én néha lopva hátranéztem, nem jött-e ki a Szabó K. A horkolását úgy megszoktam, mintha a légy zümmögését vagy egy távoli repülőgép zaját hallottam volna csupán. A Csipke leadogatott nekem dolgokat: én megfogtam őket engedelmesen. A végén már alig fért el a kezemben. Sötét volt a konyhában és hűvös.
Akkor hirtelen, pont, mikor már lecsukta a szekrényajtót, megcsúszott a Csipke alatt a szék, és a Csipke hatalmas csattanással a földre zuhant.
Semmi baj!, suttogta rögtön, és közben a fejét fogta, amit a konyhakőbe ütött. – Semmi baj, rohanj ki a kertbe!
Majdnem elejtettem mindent, de a Csipke parancsa erős volt. Rohanni nem tudtam, mert remegtek a térdeim. Lihegve bújtam el egy bokor alatt, és ott kushadtam, míg végre kijött a Csipke olyan öt perc múlva. A tarkóját fogta egy vizes zsepkendővel, és azt mondta, semmi gáz, menjük, mert a Kisálynő már epekedik az édes után. Akkor vettem szemügyre, mit is tartok a kezemben tulajdonképp: tábla csokoládékat, régi mikulás-és nyuszifigurákat, összeragadt zacskó cukrot: mind régi, mind rohadt. Kukacos.
Ezt?, kérdeztem, és a Csipke bólintott. Úgyhogy visszamentünk a Királynőhöz.
Úgy tűnt, mintha aludt volna, de lehet, hogy csak elbóbiskolt, mindenesetre mikor odaértünk hozzá, újra csak nézett minket mereven, szótlanul. Eszébe se jutott megmozdulni vagy elszökni, a homok tökéletesen érintetlen volt alatta. A Csipke újra hajbókolt neki, de én nem csatlakoztam, csak tartottam a sok rohadt és kukacos csokit. Felismertem párat közülük, még a nagyitól kaptuk őket évekkel ezelőtt ilyen-olyan alkalmakkor, de a Kovács Lujza nem engedte, hogy megegyük, „mert még a végén rosszul leszünk a túl sok édességtől.”
Tudjuk, mire vágysz, Királynő, mondta a Csipke -, kiolvastuk szemedből leghőbb vágyaid, és most mindent megteszünk, hogy teljesítsük őket!
És letört egy kockát a kukacos csokoládéból, és az Alexandra szájába tömte.
Rögtön felkavarodott a gyomrom, ahogy néztem, de az Alexandra még csak be se hunyta a szemét, a Csipkét bámulta mereven, és közben rágta és nyelte, rágta és nyelte a rohadt édességet.
Ahogy néztem, furcsa izgalom járta át a testemet, remegni kezdett a térdem és a gyomrom, úgyhogy egy távolabbi bokorhoz rohantam, és „kiürítettem a beleim tartalmát”, ahogy a Csipke mondaná, aki sok könyet olvas, és nem szereti a csúnya szavakat.
Mire visszaértem, a Királynő szája és arca, sőt még az orra is, csupa fekete meg színes maszat volt, mint egy moslékban túró malacnak.
Akkor rájött a Csipkére is, úgyhogy azt mondta, míg nem végez, folytassam én. Szemben álltam a Királynővel. Képtelen voltam rá. Belenézett a szemembe. Barna, égő szemei voltak, mint két öreg nap. Letérdeltem elé a homokba.
Te meg mit csinálsz ott, hallottam hirtelen egy hangot meg egy röhögést. A Lackó volt az. Épp most, épp most értek haza!
Legszívesebben azonnal átmásztam volna a kerítésen. A Lackó vihogva tovább kérdezősködött, de nem tudtam neki válaszolni. Az Alexandrát nézte, aztán engem, és tovább röhögött. Megjött a Csipke. Nem üdvözölte a Lackót, csak megkérdezte tőle, van-e édessége.
A Lackó azt mondta:
Van.
Akkor beszállhatsz, mondta a Csipke. Szemügyre vette a kínálatot: a tábla karamelles tejcsokoládét, ami már kezdett olvadozni, és a málnás szopogatós cukorkákat egyenként külön átlátszó csomagolásban. A kezét tartotta, a Lackó adott neki egy-egy kockával a csokiból és két szem cukrot. Én is tartottam a kezem, én is kaptam.
A Csipke odabotorkált a Királynőhöz és letérdelt elé.
Most hunyd be a szemed, mondta nekem -, és úgy add oda neki.
Lehunytam a szemem. Már épp nyújtottam volna előre a csokoládét, mikor meghallottam a Lackó pisszenését.
Oldalra lestem: a Csipke mindent, a csokit is, meg a cukrokat is, a saját, a saját szájába tömte!
Fogtam magam, azzal a lendülettel kioldottam az Alexandra kezeit meg a lábait a kötésből, és átugrottam a kerítésen. Nem mertem azt ordítani, hogy „csaló!”, pedig nagyon kikívánkozott, meg ha a Lackó is ott volt mellettem, sokkal erősebbnek éreztem magam, még a Csipkével szemben is, mint csak egymagamban. Néztem a kerítés másik oldaláról a saját kertünket, és azt, ahogy az Alexandra lassan, remegő lábakkal felkel a székről, elbotorkál, mint ahogy a Szabó K. támolyog esténként, mikor kijön a kertbe rágyújtani, a legközelebbi bokorhoz, és, ügyet sem vetve arra, hogy hárman nézzük, köztünk egy teljesen idegen is, hogy mit csinál, a ribizliborok tövébe ürítette, hangos fingások közepette, belei tartalmát. Ami kijött, az fényes volt és kukacos. Nem tudtam eldönteni, hogy a kukacoktól fényes-e, mert azok fehérek, vagy önmagában is fényes, mindig.
Hittem, hogy önmagában is fényes, mindig.
