Bejegyzések kategória bejegyzései

Peter Rǿnnov Jessen: Fajtalankodás birkákkal

 

 

 

Nem értem hát őtet. Hogy ilyen gonosz tudjon lenni, hogy ilyet legyen képes mondani nekem! Nekem, aki főztem és mostam rá ennyi éven át, meg takarítottam. Jó, hogy elment, mert mostan a sírás kerülget, és utálja, ha sírok, azt mondja, hogy amikor bőgök, még rondább vagyok, mint egyébként. Tudom én jól, hogy nem vagyok már olyan fiatal, én is nézek tükörbe, de azért nem kell, hogy ilyen legyen hozzám, ő sem olyan már, mint egy tinédzser. De mikor ezt egyszer említettem neki, úgy bemosott, hogy utána egy hétig nem mehettem ki a monokli miatt, és aztán mikor megkértem, hogy menjen le a szupermarketbe bevásárolni, még jobban begurult. Lusta vén kurvának nevezett, de most azért mégiscsak lement bevásárolni, végül is beláthatta, hogy nem keltene jó benyomást, ha a boltos meg a szomszédok ilyen állapotban látnának és rájönnének, mitől nézek így ki.

  Egyszerűen nem értem. Biztos féltékeny, ez az egyetlen magyarázat, másra nem tudok gondolni. De miért féltékeny? Hisz nincs rá semmi oka, ő maga volt a Lásd & Halldban is meg az Extra Újságban is, úgyhogy ha én egyetlen alkalommal bekerülök a Hirdetési Újságba, az még nem ok arra, hogy így fölkapja a vizet. Rendben van, ő már régen szerepelt az újságban, de akkor is. Rólam csak egy kis féloldalacska volt, a Brugsen áruházlánc heti kiárusításról meg egy árleszállításról szóló hirdetés között, ő pedig a címlapon szerepelt meg minden. De még hogy azt legyen képes mondani nekem, hát ez érthetetlen. Hiszen nem csináltam semmi rosszat, neki is megmondtam, de erre ő még lehetetlenebbül viselkedett, aztán el is ment. De mit vár tőlem, mit csináljak? Neki megvan a maga érdeklődési köre, én nem avatkozok bele, de kénytelen vagyok csinálni valamit, nem tudok ölbe tett kézzel ülni, és mivel most odalent Indiában nagy szükség van meleg ágytakarókra, örülök, hogy tehetek valamit, egyébként is szeretek kötni, úgyhogy könnyen telik az idő, nincs hát semmi oka rá, hogy ennyire dühös legyen.

  Ha legalább lenne velem valami ötlete neki, de most már felém se igen néz, csak járkál odalent a pincében, és nagyon el van foglalva a saját dolgaival, azt mondja, én azokba ne avatkozzak bele, és ez teljesen rendben is volna, de nekem ezzel szemben az a véleményem, hogy neki meg hagynia kéne, hogy én is hadd kötögessek békében. Hisz ez sem kerül semmibe, benne van az újságcikkben is, odalenn a szupermarketben kitettem egy dobozt, amelybe az emberek beletehetik a maradék fonalaikat, ha van nekik fölöslegbe, vagy pedig öreg kabátjaikat, amiket szálakra bonthatok. Egyáltalán nem kerül semmibe, viszont príma meleg takarók lesznek belőlük, amikre olyan nagy szükség van Indiában, és szerintem igazán méltányos, hogy egy kicsit segítsünk nekik, amikor ők olyan szegények, mi pedig ilyen gazdag országban élünk, mint Dánia. Mert még ha válság van is, mi azért mégiscsak gazdagok vagyunk idefönn, itt nincsen senki, akinek azért kéne meghalnia, mert nincs egy meleg takarója, amit maga köré kanyaríthat, hisz az ember bemehet a szociális osztályra, ott legalább kap valamit, nem olyan sokat, de valamit azért mégis, össze se lehet hasonlítani. De nem szereti hallani, amikor ezt próbálom elmagyarázni neki. Ez az én dolgom, csak ennyit mond, és szó se esik róla többet.

  Ez olyan szomorú, mert én annyira, de annyira örültem, hogy a cikk megjelenik az újságban, és hogy majd megmutathatom neki. Aznap, amikor az újságíró és a fényképész itt járt, nem volt idehaza, úgyhogy egyáltalán nem tudta, hogy meginterjúvoltak, és elképzeltem, milyen lesz, amikor megjön az újság, megpillantja a képet és elolvassa, amit rólam írnak. Azt hittem, hogy büszke lesz rám, de csak mogorva volt. Én különben annyira örültem annak a cikknek meg a képnek, amin kötök, és ami alá azt írták, hogy 1000 ÁGYTAKARÓT KÖTÖTT INDIA SZEGÉNYEINEK, és ezért még jobban fáj, ha dühös rám és leszid. Egyébként is úgy véltem, olyan jó, hogy én is szerepelek az újságban, még ha csak a Hirdetési Újságban is, hiszen ő már kétszer is szerepelt – gondoltam, így egy kicsit igazságosabb. De ő nem így látta. Megorrolt. Biztos azért, mert féltékeny, mert már több mint egy éve nem volt az újságban. Csak ez lehet a magyarázat. De még hogy ilyesmit mondjon nekem, hogy ennyire gonosz tudjon lenni, ezt végképp nem értem!

  Emlékszek, amikor először bekerült az újságba – hát, ha úgy vesszük, nem is igazi újság volt, hanem hetilap, a Lásd & Halld –, akkor én aranyos voltam hozzá és együtt örültem vele a cikknek, még akkor is, ha nekem nem volt különösebben kellemes olvasni, hogy már több mint ötszáz nővel volt együtt, akiket társkereső hirdetések útján ismert meg. Úgy értem, tudom én nagyon jól, hogy nem vagyok egy világszépe, meg hogy pár évvel idősebb vagyok nála, de nekem is vannak érzéseim, én is meg tudok bántódni, nagyon el tudok szomorodni, én is ember vagyok, hús-vér ember. De láttam, mennyire büszke arra, amit a cikkben írtak róla, meg a róla készült képekre, amiken a csinos zakójában feszít, ezért úgy tettem, mintha vele együtt én is örülnék, még akkor is, ha bizonyos tekintetben kissé furcsának találtam, hogy rólam egyetlen szó sem esik. Hisz mindennek ellenére együtt élünk, de ez neki nyilván közömbös. Ez nem érdekelte az újságírót, mondta, nem azért jöttek a laptól, hogy rólam írjanak. Az is egy kicsit zokon esett, hogy mielőtt jöttek az interjút készíteni, utasított, hogy menjek sétálni, nehogy itt találjon az újságíró meg a fényképész, és csak akkor térjek haza, ha ők már elmentek, mintha szégyellt volna, vagy legalábbis ez volt a látszatja. De persze azt mondta, hogy nem erről van szó, hanem arról, hogy az a cikk vele foglalkozik, nem pedig mással, és én úgyis biztos csak hülyeségeket mondanék, vagy az újságírót ingerelné, ha csak ülnék ott és zörögnék a kötőtűkkel. Nem akartam vitát nyitni a dologról, inkább elmentem, és odavoltam egész nap, csak este merészkedtem haza, amikor úgy gondoltam, biztos elmentek már azok az emberek. Amikor hazamentem, úgy fontoskodott, mintha valami híres színész, politikus vagy ilyesmi volna, alig akart szóba állni velem, annyira fenn hordta az orrát. De amikor ágyba bújtunk, aranyos volt hozzám, és mindent összevetve én azért nagyon szeretem őtet.

  Mégsem volt könnyű számomra, és mikor azután megjelent a cikk, egy társkereső hirdetésben megírta, hogy ő volt az, aki a Lásd & Halldban szerepelt, amire egy csomó válasz érkezett, és ő minden este elment és megismerkedett azokkal a nőkkel, akik írtak neki, én meg csak ültem egyedül idehaza és szomorkodtam, mert mi van, ha megtetszik neki az egyik és el akarja venni feleségül, nekem meg marad a tévé meg a kötés. De végül aztán egyikükkel sem vergődött zöld ágra, és bár időről-időre természetesen továbbra is elhelyezett hirdetéseket az újságban, és válaszolt nők hirdetéseire is, szóval mindennek ellenére kissé elült a dolog, és egyre inkább visszatértünk a régi kerékvágásba.

  De nem teljesen. Mintha az a cikk valahogy megváltoztatta volna, mintha kissé elbüszkült volna, és kezdett volna lenézni. És nem akart már olyan gyakran együtt lenni velem – abban a bizonyos értelemben. Különben igyekeztem olyan jól kinézni, amennyire csak tudok, vettem neccharisnyát és magas sarkú cipőt, amilyeneket azokban az újságokban viselnek, amiket mindig szanaszét hagy a lakásban, ez biztosan olyasmi, amit szeret, gondoltam. De ő gúnyt űzött belőlem, azt mondta, a neccharisnya és a tűsarok a fiatal lányoknak talán jól áll, engemet viszont még jobban kövérít és öregít, meg azt is, hogy nem csupán ez vonzza a férfiakat, ahhoz egy kicsit több kell. Ekkor fakadtam sírva és mondtam, hogy ő sem olyan hej de csinos már a kopaszodó feje búbjával meg a lógó pocakjával, ő se mai gyerek már, túl a negyvenen, még ha pár esztendővel fiatalabb is nálam, és ez után ütött meg, és lett a monoklim, úgyhogy több mint egy hétig nem mehettem ki.

  De néha-néha nagyon kedves volt hozzám, mint amikor fiatalok voltunk, néhányszor nyilván úgy vélte, elég jó vagyok, mert ilyenkor mondta, hogy vegyem le a ruhám és feküdjek az ágyra, és akkor azt csinálta velem. De nem különösebben gyakran, és most már bizony elég régen. Legalábbis úgy.

  Na, hát nem leejtettem egy szemet?! Idegesít, amikor ilyeneket beszél, teljesen megőrjít. Hiszen korábban még sosem volt ilyen gonosz hozzám. Néha azon spekulálok, hogy gyűlöl-e vajon engem, de ugyan minek gyűlölne, én mindég jó voltam hozzá, mindég engedtem neki, azt tettem, amit mondott. Nem szép tőle, hogy ilyen.

  Pár hónappal az után, hogy írtak róla a Lásd & Halldban, kitalálta, hogy felad egy masszázshirdetést. Úgy gondolja, hogy akár pénzt is hozhat a konyhára a dolog, mondta, hiszen olyan sok manapság a magányos nő. Nekem nem igazán tetszett az ötlet, de egy szót se szóltam, tudom, milyen, amikor ellentmondanak neki. Az újságban elhelyezett egy hirdetést, amelyben intim masszázst kínált hölgyeknek. Szerintem nem volt valami tisztességes, mert azt írta benne, hogy fiatal és művelt, pedig már nem lehet ráfogni, hogy olyan fiatal. És még ha nekem nem is volt más férfi az életemben rajta kívül, azért láttam egyet s mást a magazinjaiban, és tudom, hogy ezen a téren nem valami nagy mester. De ez őtet nem érdekelte, így jelentette meg a hirdetést, aztán várta a kuncsaftokat. De az a kevés ember, aki telefonált, mind hülye volt, és disznóságokat mondott és csak lihegett a telefonba, úgyhogy egész rosszul lettem, ha véletlenül én vettem föl a kagylót, de egyetlen nő sem hívta, aki időpontot szeretett volna megbeszélni. Miután a hirdetés egy hete megjelent, szerintem ő már kezdte feladni a dolgot, ám akkor az történt, hogy felhívták az Extra Újságtól, és azt mondták, szívesen készítenének vele interjút, mert az nem szokványos dolog, hogy férfiak nyújtsanak intim masszázst.

Nem különösebben lelkesedtem a gondolatért, hogy jönnek az újságtól, gondoltam, úgy lesz, mint legutóbb, amikor a Lásd & Halldban szerepelt, ő viszont teljesen el volt ragadtatva. Lement, és egy üzletben vásárolt egy igen kicsi alsónadrágot, amit tangának nevezett, ha netán kedvük támadna munkaruhában lefényképezni, meg néhány testvibrátort, hogy kéznél legyenek, és látszódjon, milyen profi a dologban, és mielőtt kijöttek az Extra Újságtól, minden nap fel-alá járkált a házban a tangájában, mindkét kezében vibrátor, és arról locsogott, hogy majd kibővíti az üzletet, meg hogy mi mindent vehetne, ha négyszáz koronát kapna minden alkalomért. Szerintem egészen olyan volt, mint aki begőzölt, de ezt aztán nem mondhattam, szokás szerint tartottam a számat, és hallgattam.

Amikor kijöttek az újságtól, ugyanúgy zajlott minden, mint mikor a hetilaptól jöttek, jóval az előtt elküldött hazulról, hogy az újságíró és a fotós megérkezett volna, én meg lófráltam a városban, nézegettem a kirakatokat, így csaptam agyon az időt. Amikor nagy sokára hazamerészkedtem, igen fölényes volt, mint legutóbb, bár egy kicsit bosszús is, hogy nem akarták lefényképezni abban a kis alsónadrágjában. Nem szükséges, mondták neki.

  Másnap csalódás érte, mert semmi nem volt róla, pedig az újságíró mondta is neki, hogy eltelhet pár nap, amíg közlik. De három nap múlva megjelent a cikk. Amint rápillantott az ember az újságra, máris látta, mert a címoldalon volt róla egy nagy fénykép. Benn a lapban az interjú két oldalt foglalt el, ott is volt róla egy nagy kép, és azt írták, hogy rengeteg kuncsaftja van, hogy a városban az összes otthonülő háziasszony hozzá fordul intim masszázsért, és hogy ő jótét cselekedetnek tartja ezt, segíteni a szexuálisan kielégítetlen nőket. Szörnyen büszke volt rá, hogy ezt mondta, egészében véve pedig igencsak elégedett volt a cikkel, és azt is írták, hogy korábban már szerepelt a Lásd & Halldban, meg hogy több mint ötszáz nőt ismert. Aznap este aranyos volt hozzám, és én annyira megörültem, pedig nem rajongtam a cikkért – hisz nem az igazat írták benne. De ő azt mondta, nem árt egy kis ingyen reklám, és tényleg egy csomóan hívták, ő nem tehet róla, hogy túl félénkek, hogy nem szólnak bele, és nem kérnek időpontot, hanem csak belelihegnek a kagylóba.

  De semmi nem lett a dologból, eztet is tudtam előre, egyetlen nő sem telefonált időt megbeszélni, csak a hülye emberekből lett még több, akik trágárságokat mondtak. Lassan már képtelen voltam fölvenni a telefont, de ő mondta, hogy csak vegyem föl, ha ő épp nincs a közelben. Nem szívesen csináltam, az agyamra ment már, próbáltam neki megmondani, de rám se hederített. Igazán segíthetnék neki, mondta, meg hogy számomra is előnyös, ha sikerül beindítania a vállalkozást, hisz én is élvezni fogom a pénzt, vehetünk magunknak videót, igen, tán még bőrpamlagot is, amire mindig vágytam, tehát csak tegyek úgy, mint ha mi se történt volna, és rakjam le a kagylót, ha valaki szemtelenkedik a telefonba, én meg így is tettem, de az után, hogy megjelent a cikk, pár hétig nem volt könnyű.

  Körülbelül két hét után már sokkal kevesebben telefonáltak, hogy mocskos dolgokat mondjanak, viszont olyanok se hívtak, akik masszázst szerettek volna, és észrevettem rajta, hogy egyre ingerültebben jár-kel. Már én szenvedtem tőle, de igyekeztem titkolni, és miután eltelt egypár hónap, ő maga is beláthatta, hogy nem megy a dolog, úgyhogy visszavonta a drága hirdetést. Ez azért van, mert rossz városban lakunk, mondta, na ja, ha Koppenhágában élnénk… de egy ilyen porfészekben mindenki gyáva, hiába vannak sokan, akik szeretnék. Egészen megkönnyebbültem, azt hittem, hogy most már egy kicsit visszatérünk a régi kerékvágásba, hogy megnyugszik, ám ehelyett új ötlettel állt elő, azt vette a fejébe, hogy kisiparos lesz. Még amikor masszőr akart lenni, vásárolt ugye néhány testvibrátort – műanyagrudakat, amikben motor van, úgyhogy mikor az ember elemet tesz bele, rezegnek –, aztán lement velük a pincébe kísérletezni, azt sütötte ki, pénzt hozhat a konyhára, ha készít pár olyan vibrátort, amely jobban hasonlít, amely tehát nemcsak egyszerű fehér műanyagrúd, hanem egészen olyan, mint amit a férfiak hordanak a lábuk között. Vásárolt egy csomó vibrátort, és különféle fajta bevonatokkal próbálkozott, amelyeknek a hatására a rúd jobban hasonlított az igazira. Eleinte nem ment olyan jól a dolog, viasszal kísérletezett, amivel kívülről formázta a rudat, de használatkor a viasz szétkenődött, és lepergett. Gondoltam, elég fura dolog, de hát amikor elkészített egy új modellt, természetesen ki kellett próbálni, ez ugyanolyan, mint az autókkal meg a repülőgépekkel, mondta, azokat is tesztelni kell. Értettem én, de azért mégis különös érzés volt, amikor feljött a pincéből és azt mondta, feküdjek az ágyra, hogy megnézze, jó-e a legújabb modellje. De megtettem, és néhányszor egész kellemes volt, mégis szívesebben csináltam volna igaziból, ővele, mint régen. De nem akarta, azóta nem akarta, hogy foglalkozni kezdett a vibrátorokkal, inkább a vibrátorokat szereti feldugni belém, azt mondja, ez nagyon fincsi, és hogy csak fogjam be a szám. Párszor magához nyúl, miközben feldugja belém a vibrit – vagy a dildót, ahogy ő hívja –, de ha én nyúlok oda az övéhez, az igazihoz, dühös lesz rám, és azt mondja, vigyem a mocskos mancsomat, én meg engedelmeskedek, rákényszerítem magamat, pedig szinte fáj a testem a vágytól.

  Most már jobb a helyzet a bevonatokkal, valami képlékeny porból készíti őket, úgy tudja oldani és formálni, mint az agyagot, és sokkal jobban is tart, mint a viasz, bár előfordul, hogy ez is lehámlik. Odalent az utcán az üzletben kitették néhány termékét, de egészen biztos, hogy egyet sem adtak még el, még mindig ott vannak a kirakatban az újságok között, de ő már most “kisiparosnak” nevezi magát, amikor fölveszi a telefont, azt mondja: Karl Hansen kisiparos. Folytatja a kísérletezést a vibrátorokkal, tökéletesíteni akarja őket, és rajtam kipróbálni, és már jól észrevehető, hogy sokkal inkább hasonlítanak az igazihoz, mint kezdetben, én azonban váltig állítom, hogy jobb igaziból csinálni, mint régen, meg természetesebb is valahogy, de ő ezzel nem törődik. Megváltozott, nem olyan már, mint korábban, és persze ő sem lett fiatalabb, de nem erről van szó. Nem akarom én, hogy olyan legyen, mint amikor gyerekek voltunk – pedig akkor milyen gyönyörű volt vele! –, de most már nem olyan aranyos hozzám, mint akkor, és hogy ilyen gonosz tudjon lenni, hogy ilyeneket mondjon nekem, mint a minap: hogy egy perverz szipirtyó vagyok ezzel az egész kötögetéssel, hogy ez szinte fajtalankodás a birkákkal! Mikor pedig én csak segíteni szeretnék!

  A szememet most könny futja el, ismét eszembe jut, a kötést kénytelen vagyok letenni, ki kell fújnom az orrom. Nem értem hát őtet. Hisz én mindég annyira szerettem, egészen a születése óta. És miután anya meghalt, én viseltem gondját, én stoppoltam meg a harisnyáját, én vajaztam a kenyerét, amit tízóraira magával vitt, anyja helyett anyja voltam, ő meg mindig olyan aranyos volt hozzám, amikor meg felnőtt és kezdett bejövögetni hozzám éjjelente, azt mondta, én vagyok a leggyönyörűbb nővér, különbet el se lehet képzelni, a többi fiú közül senkinek sincs ilyen szép nővére. Vigyáztam rá, gondoskodtam róla, hogy ne keveredjen rossz társaságba, s mióta apa meghalt és mi örököltük a házat, úgy élünk itt, mint férj és feleség, még ha érthető módon nem is házasodhattunk össze rendesen.

  Voltak már veszekedéseink, mint mindenki másnak, nem volt mindig könnyű, de hogy ennyire gonosz tudjon lenni, még hogy ilyet mondjon nekem, a saját szeretett nővérének! Hogy van szíve hozzá?!

 

                                        SZAPPANOS GÁBOR  fordítása

Egy takarítónő utolsó napja

 

Gizi néni nem várta a hét kezdetét, tudta, hogy megint ugyanaz vár rá, mint mindig: a kollégium, azon belül is a tizedik emelet takarítása. Komótosan, fájó csigolyákkal lépte át az épület küszöbét. Miután sziszegve becsukódott mögötte a fotocellás ajtó, elhangzott a mindennapos jónapot-önnek is köszönés a recepcióssal, ment és átvette a takarító nénis hacukát.

Hatalmasat csattant mögötte a liftajtó, majd surrogva elindult a poklok poklába, a kis ördögök porfészkébe. Gizike lassan poroszkált végig a folyosón, takarítós kocsiját a folyosó elején hagyva. Szúrós szemmel térképezte fel a szürke linóleumpadlót minden egyes új égésnyom után kutatva. Ez még nem is izgatta fel annyira. Sajnos nem tudta az öreg pára, hogy a java még hátra van.

Ahogy az idős hölgy közeledett a folyosó vége és a vécék felé, ráncai egyre mélyebben szántották amúgy is barázdás arcát.

– Felháborító – motyogta. – Egyre több és több, évről évre rosszabb… – szitkozódott, majd unottan arrébb gurított lábával egy üres vodkásüveget. Gyűlölte az egyetemistákat. Koszosnak, még mocskosabb szájúaknak, és rosszéletűeknek gondolta őket. A cigarettacsikkek hatalmas halomban tornyozódtak a levandálkodott lámpaburában. Hirtelen éles csattanásra, majd böfögésre lett figyelmes. Megfordult.

– Jó reggelt, aranyos! – vigyorgott az asszonyra bambán egy ifjú, majd orrtúrás közepette eltűnt a fiúvécé ajtaja mögött.

– Úgy szintén, undorító vakarék – grimaszolt Gizi, majd nagyot sóhajtva visszament a kocsijáért. Meg akarta kímélni magát a vécében várható látványtól, ezért egyelőre a seprű nyelét markolta meg biztos kézzel, és a folyosó összeseprését tűzte ki céljául.

Gyakorlott mozdulatokkal kanyarintotta a csikkeket a lapátra, majd hajította őket a zsákba átadva őket az enyészetnek. Éppen a lányvécé felé indult, mikor eszébe ötlött, hogy még mindig nem jött ki a fiatalember a mosdóból. Gizi rántott egyet a vállán, úgy gondolta, ez nem az ő problémája.

Belépett a lánymosdóba és olyan látvány fogadta, ami eddig még sose. Pedig sok mindent megélt húsz év takarítónői munka alatt. A mosdó tele volt hányva mindenféle félig megemésztett dologgal, ráadásul vér is színezte a katyvaszt. A földre is jutott bőven az áldásból. A vécébe már alig merte betenni a lábát. Remegett a dühtől, úgy érezte, a visszataszító képek örökre az agyába vésődtek. Neki is hányingere támadt. Szájon szívta magába a levegőt, kilélegzett, majd felvette a gumikesztyűt, és vonakodva, de alaposan feltakarított.

A következő kihívás következett: maga a vécé. A két fehér kagyló közül az egyik tisztán, fehéren mosolygott Gizikére. Haragos, sebzett lelke megnyugodott kissé, s úgy silabizált, a helyzet mégsem olyan reménytelen. Elvégezte a szokásos hypós és domesztosos fertőtlenítést, majd továbbcsoszogott a vécé másik ikerpárjához. Kíméletlen, gyomorforgató kép fogadta: most már nem csak a korábban átélt borzalmakkal teli mosdókagyló mixtúrája fogadta, ehhez még társult emberi ürülék is. Ezek és a mértéktelen mennyiségű vécépapír együttes támadásának megadta magát a vécé és eldugulva bugyogott ki belőle a darabos, barnás lé a padlóra.

Gizi nénit elkapta az a gyomorfacsaró érzés, hogy rögtön ő is hozzátesz a szörnyű látványhoz egy kis részt magából, aztán végül reszketve kitámolygott a helyiségből, majd csöndesen behúzva maga mögött az ajtót nekitámaszkodott. Őrülten forgott szemgolyója a szemhéja mögött, szíve vadul pumpálta a vért az agyába. Nem tudta, mitévő legyen, úgy érezte, kell tennie valami emberit, hogy ne veszítse el a józan eszét.

Ebben a pillanatban ténfergett ki a korábbi fiú a mosdóból. Fehér pólója maszatos volt, bűzlött a piától és egyéb szagoktól. Nem vette észre Gizikét, aki éppen az épelméjűségéért küzdött. Letörölte szája sarkából a hányás- és nyálmaradványokat, majd ugyanazzal a bárgyú vigyorral megindult a szobája felé.

Csakhogy ahogy elhaladt Gizi néni mellett, az asszony kitette a seprűt a lába elé és a fiú szidalmak közepette elnyekkent a kiégetett padlón. Gizike elborult arccal, szaggatott és hirtelen változó mozdulatokkal ráncigálta be a vézna gyereket a lányvécébe. Most már nem érzett szagokat, nem undorodott semmitől. Nekitámasztotta a fiú fejét a poklok vécéjének, majd így szólt hozzá:

– Tessék, aranyos. Idd csak meg, ettől jobban leszel – vihogott, majd ledöntötte a fiú torkán a gyilkos fertőtlenítőszert.

Fél órával később nyugodt léptekkel, tisztán, békés mosollyal szólt oda a recepciósnak.

– Aranyos, azt hiszem, mára végeztem. Nem érzem jól magam, hazamegyek lepihenni. A műszakot megbeszéltem Judittal.

– Rendben, Gizi néni – mosolygott rá a recepciós. – Jobbulást, és további szép napot!

– Önnek is, önnek is – intett búcsút Gizi néni a recepciósnak és a világnak.

Gizike már nem hallotta a lány megveszekedett sikolyát a tizedikről. A lényeg már csak az volt, hogy eldöntötte, sosem fog többé takarítónőként dolgozni.

Az elmúlás szimfóniája (Balla D. Károly: Tejmozi)

Vannak művek, amelyek után csend van. Fülsiketítő csend. Az agy tekervényeiben leülepednek, megszikkadnak, és burjánozni kezdenek a gondolatok. Ilyen könyv Balla D. Károly regénye, a Tejmozi, olvasása közben egy Dobai Péter idézet jutott eszembe: „…az írók a szavakba menekülnek a saját életük elől is, ezért világos, hogy amíg értelmét látják a menekülésnek, igyekszenek szavakat tartalékolni az élet, és életet tartalékolni a szavak számára.”  Balla D. is hasonlóan gondolkodik, csak ő történetekbe menekül élete elől, ezért tartalékolja élete filmkockáit, amelyeket apránként tár fel az olvasó előtt. Ezekből a kockákból áll össze egy szöveg, amit jobb szó híján nevezhetünk regénynek. Maga a történet az apa-anya-én tengelyen mozog. A regény fő motívuma mégis a magány, az apa, anya és a fiú magánya. Az apa, aki elhagyja családját, és kiköltözik az erdőbe, hátat fordítva addigi életének is. Kint az erdőben filozófiai művek olvasásába kezd, választ keresve az életre? A létre? – a cselekmény szempontjából nem is fontos. Az anya nem értette férjét, mért hagyta el életét a semmiért. Gyerekeihez kezdett ragaszkodni, így akarta magát megőrizni az időben. A fiú a történet elbeszélő hőse – amennyiben a modern regénynek a szó klasszikus értelmében vannak még hősei – (nincsenek) nem találja helyét emberi kapcsolataiban. Ő is, mint apja, menekül, amint valami biztos pontot érez a lába alatt. Kapcsolataiból, munkájából, mindenből. A történetírás közben éppen az országból is elmenekült, maga mögött hagyva addigi életét. Ugyanilyen szereplő a húga, aki szintén menekül, csak ő egy másik országban meg is találja ideiglenes boldogságát. Minden emberi boldogság csak ideiglenes, nem kiszámítható meddig tart, és az sem, mikor fog bekövetkezni, és még az sem biztos, hogy pontosan tudjuk, most éppen boldogok vagyunk. Hiszen a boldogság mindenre hasonlít, csak önmagára nem.

Az önmagukba zárt szereplők mégsem próbálnak kitörni ebből a burokból, még akkor sem, ha az olvasó úgy érzi, szabadulni akarnak. A történet hőse Ulyssesként bolyong múltjában, különböző történeteket vetítve magának a tejmoziban. Minden tévút egy állomás, és általában ezekre emlékezik. A regény egy pontján ténylegesen is eltéved egy egyenes úton a kollégium és egy falu között. A halál és az iránytű című elbeszélésben Borges ír egy egyenes labirintusról, amiben már sok filozófus eltévedt. A történet elbeszélője itt azon az egyenes úton szembesül a ténnyel, hogy csak magára számíthat, saját magának kell megtalálnia a helyes utat. Hasonló séta zajlik le apjával a hóesésben, mikor egy sírhoz zarándokolnak. Nem tudni pontosan, hová mennek, csak követi apját, aki szótlanul lépdel a hóesésben. Akkor, azon a reggelen a főszereplő majdnem megszerette az apját. A szeretet tényleg ezen múlik, egy pillanaton, egy majdnemen. Szeretni valakit már önmagában irreális, majdnem olyan lehetetlen, mint regényt írni. Mert regényt írni lehetetlen, írja a történet hőse a regényben, ami talán nem is az, hanem valami sokkal összetettebb rendszer, flórával és faunával. Külön univerzum, mint ahogy minden ember egy külön bolygó a világmindenségben.

Az ember óhatatlanul számot vet olvasás közben, és összehasonlítja a mű világát saját emberi kapcsolataival, magányával, szüleivel való viszonyával. S közben kezd peregni a saját film is az agyban. Mint minden jó könyv, újra- és átgondolásra késztet. Újragondoljuk cselekedeteinket, kudarcainkat, hiszen a mindig jelenlévő másik lehetőség kihagyásán rágódunk, még akkor is, ha nem valljuk be magunknak. Gondolataink mélyén azokban élünk, míg meg nem szűnünk létezni. Balla D. is ezeket a kudarcokat sorolja fel, mint Fellini a Nyolc és félben. És tényleg ez is mozi, amit olvasunk, csak itt szavakból állnak össze a képek, keveredve életünk epizódjaival, amik óhatatlanul peregni kezdenek olvasás közben.

 

               

 

Ne szivasson, kedves

bocsásson meg, hogy néha csak tegezlek.
túlhevülsz: mellkasomon nagy nyári kazlak.
nem gondoltalak bátrabbnak, se szebbnek.
felbujtom magát, könnyelmű szavaknak.
szólítson, ne itt titokzatoskodjék.
maga senkit sem küldhet, csak a ’csába.
nem lesz illedelmes azzal, hogyha meglép.
ha most nem emel, taposson a sárba.
nagy füstökkel ködöl: ne szívasson, kedves.
nem mintha újabban bűzlene, hogy nem vagy.
ha nem bánja, nem nézem el csak. úgy nem megy.
más valaki lesz, ki legközelebb elhagy.
amikor majd hívom, te vedd fel a mobilt.
vagy csak üzenj, hogy épp más ágyában fekszel.
üres magányomban maga nem lesz manír.
hagyom, vigasztalj csak, álommal és szexszel

Reneszánsz mindenkor

Mondják,

 

Brazíliában, a mérges hangyák földjén,

a halál ezer szolgája kényszeríti térdre

két hiábavaló szívdobbanás között.

 

Pápua Új-Guineában

egy örök éhezésre kárhoztatott krokodil az utolsó,

aminek az állkapcsa a fülébe csattog.

 

Nem messze onnan,

 

Vanuatu szigetén,

hiába kap két kézzel

égig érő felhők fényindái után,

(a tornya alá sereglett tömeg nehogy a mélybe rántsa) :

 

a korházban nem halnak meg a gyerekek…

 

Nem meghalnak, rosszabb:

felnőnek és megöregednek,

 

örökre…

 

Nem aznap hogy kórházba kerülnek,

nem is azt követően, hogy a doktor, a „fehércsuhás” ,

(aki elvárja, hogy készpénznek vegyék,

amit hálapénzért kínál: a diagnózisát)

latin szavakat mormol az ágyuk fölött,

de a megannyi profán rítus,

a sok pihenés, a kevés mozgás mellékhatásaként.

 

Az ő szemének fáradt bölcsessége is így született,

a kedvenc anyukáját várva nap, nap után,

(jóllehet idebent megtanulta,

nem mondunk olyat, hogy kedvenc:

 

anya csak egy van.)

 

…és most már bármelyik pillanatban megérkezhet,

ahogyan a távoli és soha nem látott „rokon” hagyatéka is,

ami, tekintve, hogy a világ túlfeléről,

onnan is a túlvilágról „postázták”,

az Antarktisz jegében kénytelen átvészelni

a hosszú út viszontagságait.

(S amit idebent nem mellesleg donornak mondanak)

 

Száz év múlva, meglehet, semmit nem mond majd a szó:

 

donor…

 

Ám most még…

 

…az ágyában fekszik,

beteg szíve fölött kétrét hajtott mesekönyv,

körben az angyalok ülnek:

Leonardo, Donatello, Raffaello, Michelangelo,

a négy tini nindzsa teknőc,

 

hiába is próbálná hát bárki

elvédőmaszkírozott mosolyával halálba cirógatni,

ahogyan azt is hiába próbálná bárki elhitetni vele,

minden rendben.

 

Nincs minden rendben.

(Idebent nem is kell mindennek,

 

mondják.)

Bohém erdő

A felszínen lüktetett a nyugalom. Ráfröcskölni készült sárgáját az utcalámpa, magatehetetlen szürke párjára, az emberarcú betonra. A természetes és mesterséges fény, már szokásos, a naprendszer által előre megbundázott versenyét játszotta, a visszavágó biztos tudatában. Az érvénytelen csillagok vidékre szorultak ki, és a város cenzúrázott egén feltűnő holdat senki nem énekelte meg aznap este. Az újságban nem fog vers megjelenni róla se holnap, se holnapután… a kutyákon meg szájkosár van. A talajhoz tapadva, egymáson gubbasztva, bús élőlények bonyolult hálózata szomorkodik ma. A madarak ordítanak, a macskákat a szél fújja egyik háztetőről a másikra, és egy csecsemő gorombán kaparássza kedvenc emlőjét, a nyitott ablaknak és a széliránynak háttal ülő édesanyjának ölében. A szélnek, amely igazságosan átfúj a kerület hatalmas objektumain, egymásba olvasztva testek, szerves-szervetlen bűzeit, hűvös, városias, nemkívánatos felfrissülést nyújtva a gyermekét tápláló asszonyhátnak, így már átérezhető a mélyéről feltörő, a szobából érkező, férjéhez intézett női üvöltés: „Csukd már be azt a kurva ablakot!” Valószínűleg vitatkozni fognak ma is, én pedig önkénytelenül végig fogom hallgatni, én aki egy szobával arrébb támaszkodom a konyhaablak párkánya nyújtotta biztos pontot élvező könyökömre, élvezem a friss szellőt az arcomon, és almacsutkát hajítok a járókelők fejére. Évám épp nincs, hát megdézsmáltam magam.

Az ablaküveg akaratlanul is engem rajzolt meg egy utolsó portré gyanánt, a konyhakő mereven és büszkén tűrte a súlyomat, a fal festékpergetéssel tisztelgett hozzádörzsölődő combom előtt, a mikró, a bögre, a hűtő, mind-mind engem siratott. Engem, aki néhány nap múlva végleg búcsút veszek tőlük. Holnap reggel kivonulok a belvárosból – legalább másfél hónapja nem mozdultam ki – meglátogatom a szüleimet vidéken és jelzem nekik hazaköltözési szándékomat. Egy időre, egy évre biztos, talán többre is… ki tudja. Fülem alatt romantikusan leselkedett a chat hívó hangja, a laptopomhoz csoszogtam, egy gyerekkori barátom válaszolt: „olvastam, a többit majd élőben, várunk! :)”. Megírtam neki bú-bajomat, és szülőhelyemre való látogatásom szándékát. Rájöttem, hogy blogot kell nyitnom, idáig mindig úgy gondoltam, hogy naplót, vagy bármely személyeset magának címezve csak az ír, akinek bűntudata van, vagy sok szabadideje. Bűntudatom van, hogy sok a szabadidő a fejemben, még ha egész nap dolgozom is, unalmas az életem, pláne most. De leírva izgalmasnak tűnik majd, és talán úgy érzem, érek valamit. Rábámultam a tv-re, elérte célját, azonosultam, milyen felkapottak voltak mindig azok a mozik, amik szerencsétlen, hétköznapi emberek drámájából viccet csinálnak, az enyémet is elképzeltem. Az előnyös snittek és sminkek szimpatikussá tennék ezt az egész újrakezdés dolgot, látnék benne valami magasztosat, sőt szinte eggyé akarnék válni e karakterrel, akinek a bőrébe a valóságban csúnyán beszorultam, és jelenleg legszívesebben hat láb mélyre kívánnám. Semmi romantikus nincs abban, ha a tornácon teregető édesanya, botra kötött batyujával, a horizontról visszakullogni látja magzatát a szülői ház irányába, nem háborúból jön, nem aranyparipán, se limón, de a szeretett nőtől, aki már nincs többé, nem azért mert meghalt, beteg lett, megcsalt, elszerették, hanem mert „meguntuk, nem megy tovább, sajnálom.” Egy szimpatikus Ben Stiller, egy elbaszott Róbert Gida.

Nem így képzeltem el annak idején, szüless meg, nőj fel, költözz el… gyere vissza. Talán csak én vártam sokat, talán csak velem van a defekt, nagy kár, hogy legtöbb ismerősöm még idáig sem jutott. Vagy csak én ismerek túl sok semmirekellőt. Persze most újrakezdhetek mindent, egyesek szerint ennek örülni kell, azt tanácsolták, fogjam fel úgy, mintha újjászülettem volna. Nem is tudom, hogy a feszültség gerjesztette verítéktől vagy a magzatvíztől nedves a pofám. Először 90’-ben szültek meg a fővárostól távol az Alföldön sok jó barátommal együtt. A rendszer váltott, mi jöttünk! Az új alkotmánnyal és szó szerint határtalan szabadságba vetett hittel kereszteltek meg minket, a ciános Tisza szolgált szenteltvíznek, tiszteletünkre a taxisofőrök blokádoltak, öltönyösök hozták a rendeleteket a tv-ben, berlini fal bomlasztó mosolyukkal. Belénk simogatták, hogy szerencsések vagyunk, mert tanulhatunk, és jó állásunk lehet. Szabadok voltunk és annyira magabiztosak, hogy még a Napot is elsötétítettük az ezredfordulón.

Másodszor is egy hölgy tette meg, amit tenni kellett. Persze nem olyan látványosan, mint húsz évvel ezelőtt, se orvosok, se műtő, se sompolygó vérrokonok. Ő vigyáz az alakjára, karrierjét kénytelen szíve alatt hordani, mint keresztjét a hátán. Nem hibáztatom, én se vagyok egy szent. Férfi vagyok-e? Talán a gyerek tényleg jobb jelző rám. Leölök egy disznót, ha kell, de a Tescótól viszolygok, felvillanyoz a szex, ha megkaptam volna nászajándékként, de a tv és a fogmosás között kötelezően, naponta hidegen hagy. Életre nevelném jövendő gyermekemet, de azt majd megteszi egy zöld tábla ABC freskója az iskolában és néhány mocskos weboldal, én meg vehetem neki a méregdrága fröccsöntött gyerekjátékokat, a sok-sok drogot, állhatom a randikat a ribanc (vagy szelíd, de csúnya) barátnőjével, könnyezhetek a ballagási, szalag avatós, diplomaosztós (ha eljut odáig, ha meg nem akkor az lesz a baj, hogy miért nem) videó felvételeken, és a kamat, csak egyre növekszik és növekszik. Persze mindezt meg fogom tenni. Csak néhány dühös, antiszoc’ kirohanás erejéig, jól esik visszaköszönni a tizenéves énemre. Csak előtte kell egy kis pihenő. Messze innen.

Chateltem a barátommal, majd ágyba süllyedtem. Már egy hete egyedül alszom, lassan újra megszokom. Két éve élek a városban, mikor összeköltöztünk dolgozni kezdtem egy bárban, mint csapos. A lakás a szüleié. Most hazautazott hozzájuk a hegyekbe. Azt mondta ad néhány hetet, amíg összeszedem magam. Albérletet nem tudnék fizetni. Anyám nincs jól és folytatnom kell az iskolát. Különben beszippant az éjszakai élet. Legyen elég ennyi.

Amikor anyám két hónapja beteg lett, akkor kezdődtek a gondok. Hiába hagytam őt az Alföldön, nem élhettünk boldog párként, éjszakánként az ágyunk elfekvőszagú volt. Néha, amikor a sötét semmiszerű szobában feküdtünk, ő elaludt a mellkasomon. Hallgatta a szívdobogásomat, és ez megnyugtatta. Ilyenkor egyszerre volt a barátnőm, az anyám és a kislányom. De egyre kevésbé a barátnőm. Valaki, akit óvni akartam, aki közel volt hozzám, és ott a sötétben, amikor nem számít a kor, a test alakja, csak a lélegzetvétel monoton, de életről tanúskodó szösszenete hallatszik érzed, hogy közel van hozzád, és hogy te vagy felelős érte. Elképzeltem, hogy a lányom, tőlem függ az élete, s nem akartam elengedni, akár egy féltékeny apa, inkább magamhoz szorítani, hogy együtt rohadjunk el a sötétségben, a puha, langyos takaró alatt. De együtt. Olyan volt mint egy koporsó. Száguldottunk az űrben oda, ahol a szüleim vannak. És még csak házasok sem voltunk. Nappal  egyre inkább csak befelé fordultam, ő egyre inkább kifelé kacsingatott. Az érzés nem múlt, és nihillé változtatta a hétköznapjaink. A zavaros, feldolgozatlan, képzelt, kusza kozmosz rávetült körülöttem minden tárgyra. Valami furcsa lény, valami ősi feszült közénk. Végül ő mondta ki, amit ki kellett. Persze nem így indokolta.

Reggel könnyű volt elindulni. Többnyire villamoson utaztam, a kerületek, mint hadviselt páncél hullottak le rólam, ahogy kifelé gyűrűztünk belőlük és elvesztésükkel, én is egyre sebezhetőbbnek éreztem magam. A pályaudvarra tartva támadott meg és kebelezett be először a nosztalgia keserédes, fojtogató légköre, amely úgy kering köröttünk élők és emlékezők között, mint a legmélyebb fekete lyuk, amelyet egy illat, egy hang, egy tárgy könnyedén megnyithat bármikor. Esetemben egy bevásárló központ aktiválta. Régen ott magasodott kontrasztosan, a külvárosi gyártelepek mellett, akkor emelték, amikor gyerek voltam. A szocialista tárgyi emlékek nagy része ma már eltűnt, vagy felújították, és új cégek költöztek a helyükre, lakóházak, üzletek, de a koszos kis mellékutca, amelyen most átvágni kényszerültem, őrzött egy betondarabot pulyakoromból. Emlékszem indokolatlanul sokat bömbölt a tv akkoriban otthon, anyám és apám mellett ő volt a harmadik nevelőm, eszelős szókincsből és beteges fantáziából vizsgáztam általa. Amikor megnyitotta előttünk fotocelláit a bevásárló központ, mint marhák csődültünk, mi falusi népek is a Vágóhíd mellé, ami vonattal csak fél órára volt. Anyuék ezen a szűk kis utcán vezettek oda, ugyanígy néztek ki a falak. Akkor még nem voltam tisztában a politikai és társadalmi viszonyokkal, csak a kulcsszavakat ismertem fel a híradó információfolyamából, mint: munkanélküliség, pusztulás, környezetszennyezés, közel-kelet, atomfegyver. Fogalmam sem volt a kommunizmusról, arról, hogy annak vége. Hogy e romok ennek az idejét múlt, roppant hatalomnak a legyötört bástyái, és csak most szabadultunk fel. A külvilág, ha akkoriban, nagy ritkán beérkeztünk a városba, nem sokban tért el azoktól az olcsó és ma már nevetségesnek ható, B-kategóriás science-fiction filmek által generált, alternatív jövőképektől, amelyeket esténként néztünk otthon. Mit tudtam én, hogy „csak a parabola mocskot” fogtuk. Ezek az utcák ugyanúgy festettek, mint a poszt-apokaliptikus, neve nincs, külföldi mozik gagyi díszletei. Biztos voltam benne, hogy hamarosan érkezik a savas eső és az atomtámadás is. Aztán egy nem túl szép, de átlagos nap szüleim közén megékeztem a frissen nyílt üzletközpont bejártához. Pont így képzeltem el akkoriban az üveghegyet, és kurta-farkú malac is volt, és húszassal működött, a kirakatok, az üzletek termékei, a hatalmas mozi, a gyorséttermek, minden olyan nagyvilági volt. Gőzöm sem volt mi az, de azonnal kapitalista lettem. A pláza azt éreztette velem, biztonságban vagyunk e rendezett, tiszta környezetben, és az egész világ idővel ilyen lesz és csak az enyém minden, ha felnövök. A későbbiekben már az osztályfőnök is elhozott ide minket, ezt a nevetségesen alföldi csürhét, akik nem voltak kompatibilisek ezen új látképpel… még. Néhány gyerkőc szinte még a városban sem járt, vagy csak nagyon ritkán, de mind hamar beletanultunk. Tisztában voltam vele, hogy jó tanuló vagyok és szerencsés, mert majd egyetemet végezhetek, a világban szabadon oda mehetek ahova akarok és a kirakatokból bármit megvásárolhatok magamnak. Bár tudtam volna, hogy örökké csak álom marad, hogy csapda, hogy mindenhez értek, amire nincs kereslet. Most tűnődve megálltam és közelebb léptem a bejáratához, arcom, csaholó akaratom tükröződött az üvegen, és rátörte vágyaimat az árura, de a vasfüggöny mintázatú üveg most is ott feszült közöttem és a kincsek között. Mindig így éreztem viszonyomat a külvilággal, bizony szolidaritást vállalok a falusi kutyával a nagynénéméknél, aki láncra kötve sosem éri el a moslékos tálat, de majd megfojtja magát a nyakörvvel, miközben erőlködik. Most a fejemet is elfordítottam erről a szörnyű, átlátható, szerethető monstrumról, és a szerelvények irányába indultam.

A vonatvagonba, mint búgócsigát toltam be magam előtt poggyászomat, majd leülve az ablaknak pupilláztam, és izgatottan vártam, hogy a csatlós, külső kerülteket a hátunk mögött hagyjuk. Ahogy a tárgyak egyre kisebbek lettek és a sík horizont egyre tágasabb, úgy tisztult ki az én fejem is. Csak a villanyvezetékek tartották a gépies rohamot a vagonnal, vastag kábelekben úszott a kultúra döbbenetes tempóval a száraz Alföldön. A repedezett talajon, mint az áram helytartói emelkedtek a dicsőséges fellegekbe, a villanypóznák földesuraiként a háromlábú oszlopok. Dinamó formájú kobakuk a felhőket súrolta, én pedig a légnemű bárányok gyomrába betűket képzeltem, mint a képregényekben, az oszlopok, mint higgadt transzformerek társalogtak általuk egymással. Az egyik távolra volt helyezve a többitől, elmémben beleképzeltem szövegbuborékjába, Petőfi Alföld című költeményét. Egy nem túl csinos, de éppen annyira izgató lány ült le mellém, hogy megérkezésemig nyugodtan fantáziálhattam arról, hogy mi lenne, ha leszólítanám és berángatnám a WC-be. Sose ment ez nekem. Lassan leszálláshoz készülődtem. Őseim háza nem messze feküdt a vonatállomástól. A házak és gyerekkori helyszínek semmilyen érzést nem keltettek bennem. Egyelőre. Az udvarunk talajából az elmúlás és ápolatlanság szaga szivárgott, a háziállatok lassúak voltak, a varjak pedig egyre furcsább és ördögibb alakzatokat írtak le az égen. Az ajtó túl könnyen nyílott, szinte beestem rajta a lendülettől, és a magába szippantó előszoba megmagyarázhatatlanul megható miliője ráébresztett, hogy itthon vagyok. A családom a konyhában ült, csöndben, hétköznapi halálkultuszukban elmerülve fogyasztották kávéjukat, amikor letelepedtem köréjük.

De térjünk a lényegre. Áramszünet vágta félbe a világot a házsoron. Az utca végén három alak várakozott a lámpasugár alatt, amely burokba teremtette a teret, és csak az ő sugárzó sziluettjük volt biztos létező pont a fenyegető űrben. A rejtett talaj, önakaratom nélkül is feléjük vitte lábaim, feléjük, akik fejüket lehajtva, fényfürdőzés közepette motyogtak egymáshoz, miközben én, a cipőm kopogását lent és a kábelek lengését fent hallgatva fixáltam magamban, a bolygó elbújt valóságosságát. Különösen fújt a szél, a levegőből kiszagolhatatlan volt az évszak, csupán a változás tűnt egzaktnak. A lámpa görbítette térbe belépvén köszöntöttem a három személyt, kikhez időtlen barátság kötött, és már jó fél éve nem láttam őket. „Csoda, hogy mindannyian itt tartózkodunk ma éjszaka, együtt” – gondoltam. Mint hiányzó láncszem kapcsolódtam be közéjük, eredetileg egy közeli kocsmába terveztük a menetelt, legalábbis a chat beszélgetésekből ezt ollóztam össze, de ösztönszerűen az ellenkező irányba indultunk. Mivel úgy gondoltuk ma már emberek közé nem nagyon megyünk, hát a legközelebb lakó társunk pincéjéhez beugrottunk egy kis házi borért. Bizony az öröklött földhöz nem jár használati utasítás, tavaly sikerült felrobbantania egy hordót, az én lőrémtől meg hányni lehet, ezért abba bele sem szagolunk, de mivel sok időt fogok itthon tölteni, ígérem kitartóan próbálkozok majd. Furcsa utca engedte átkelni társaságunkat magán, az üveg járt kézről-kézre, és a felszínes „hogy vagy?” kérdésekre adott, üdítően ismerős válaszok sorozata, a mélyebb rétegeimet is elkezdte nyugtatgatni. A régmúltból elém szivárogtak barátaim személyiségei, mind-mind nagy hatást gyakorolva rám, tökéletes egységet alkotva bennem. Négyen ficánkoltunk bele a tinédzser korba annak idején, ezeken az utcákon vedlettünk át azzá, amik vagyunk és akkor is, mint most is a településen kívülre indultunk, a Bohém erdőhöz és a mellette fekvő földekhez. Tudtam, hogy előbb-utóbb valaki tapogatózva felteszi a kulcskérdéseket arról, hogy hogy érzem magam, mihez kezdek most, és milyen volt a fogadtatásom otthon. Elbeszéltünk egymás mellett a vacsoránál a szüleimmel, és nem hiszem, hogy értették miért költözöm haza. Ezt persze hosszasan kitárgyaltam a mellettem sétálóknak, amíg még az utolsó utca fényei simogatták elmémet, de ekkor már minden megnyilvánuló mondatom, kifejezésem és betűm állóképességét a részegség döntögette, hát hangulatvilágom is imbolyogni kezdett velük együtt. Néhány lépés a sötétségbe, és a friss, tiszta és lehűlt levegő járta körbe figurámat, és ezzel végleg magunk mögött hagytuk a falut, rátérve az ösvényre, amely az erdő sűrűjébe visz. Kántálni kezdtük a mondókát, amit a nagyobb srácok tanítottak nekünk, amikor először léptünk erre az útra:

„Jegyezz le még egy imát, ami

felülír majd minden vitát, ami

meggátol minden titánt, aki

a nyomomba jár!” 

Az énekünk olyan erővel rengett végig a vidéken, hogy a föld háta beleborsódzott, a rovarok, a madarak, az állatok és növények mind megrezzentek, hiszen évek óta nem találkoztak ezzel a pár varázssorral. Annak idején, afféle beavatási szertartás volt egy helybéli fiatalnak kijönni ide. Pedig mi már televizionált kölykök voltunk, de még elég tiszták ahhoz, hogy ne vegye be a gyomrunk a mocskot, és a tinédzserkorral együtt, a műanyagot is kivesse a szervezetünk, a tükörszerű sík képernyő darabokra tört bennem. Gyakran irigyeltem az idősebb fiúkat, akik minden idejüket itt töltötték, gyarmatosítatlan agyuk itt szabadulhatott el. Rémtörténetek jártak e helyről, amiket  a tűznél költöttek a srácok a bagolyról, aki itt ólálkodik és valami nagyon csúnyát csinál az emberrel, ha elkapja és satöbbi baromságok. A másik kedvenc horrorsztori-téma a városi fiúkról szólt, hogy mit tesznek velünk falusiakkal, ha bekerülünk majd közéjük gimnáziumba. Bizony egy korombelinek két akadályon kellett túlesnie, hogy férfinak mondhassa magát, egyrészt a Bohém erdő, másrészt a város meghódításán. Éjszakánként láttam a baglyot az udvarunkon álló fenyőfáról lelibbenni, és mint később megtudtam, minden éjszaka ide repült.

Kiértünk az erdő közepén fénylő tisztásra, és úgy mint régen tüzet raktunk. Tudom, hogy minden generáció azt hiszi magáról, hogy az övé volt az utolsó nagy, mindent megváltoztató közösség az évek folyamában. De ha nem így van, akkor miért csak mi vagyunk itt? Hol vannak a maiak? Miért nőtte be a fű a szent kis körünket? Mit csinálhatnak ilyenkor? Ropogott a tűz, rágyújtottam, röhögtünk, nem olyan volt, mint annak idején, amikor fiúk, lányok együtt, dühöngve ordítoztunk és rohangáltunk a holdfénynél, de mégis ismerős és kellemes. A tűz, az alkohol, a környezetváltozás és a barátok tünetegyüttese, elfeledteti az emberrel a szív- és érrendszerterhelő lelki problémákat akár percekre is. Az összeszoruló lábujjpercektől, a gyomor összerándulásán át, fejgörcsben kicsúcsosodó stressz, amint belehasít újra az emberbe, áldozata szinte éles késszúrásként érzékeli. Aztán hirtelen apátiától kezd büdösödni a levegő, és ezt nem akartam megvárni. Velem szemben egy jobb és egy bal agyfélteke társalgott. Tipikus példája annak, mennyire nehezen értjük meg egymást mi emberek. Az egyikőjük néhány napja, megszívva magát új impulzusokkal, érkezett haza külföldről, a másik a melóból két órája. Úgy látom nem boldog az ember a jó kereset mellett sem, nagyon szórakoztató volt hallgatni az egymáshoz intézett baráti szemétkedéseket, de egyre rosszabbul éreztem magam. Telefonálásra hivatkozva bementem a fák közé, a többiek nem kérdeztek semmit, gondolom azt hitték meggyengültem, és őt hívom, nem őt hívtam. Nehezen szedtem a levegőt a torkom gombócosodott, ujjaim elemien bizseregtek, gondoltam pánikroham, megesik, kihozza az emberből a stressz. A vizenyős szemeim előtt ráfociztak a hangyák a sötétségre, egyedül kellett lennem, egyre mélyebbre akartam merülni a lombok között, elbújni, már a tűz fényét is alig láttam, eszembe jutott, hogy ha tíz évvel ezelőtt lenne, akkor most nagyon félnék itt egyedül, de most mégsem, a pánik nem engedi. A fák törzse egyre vastagabb lett, szédültem, egy idő után mozogtak ők is és én is, a bokrok bagoly alakzatot vettek fel, a szívem üteme olyan hangosnak hatott, mintha egy nagydobot vernének közvetlenül a fülem mellett, szörnyű bulit járt az erdő velem, a tölgyek, mint hatalmas összesúrlódó testek lökdöstek, a növényzet, mint köldök zsinórok tekeredtek körém, a gaz, a bokrok, mint lengén öltözött kurvák akaszkodtak rám, futottam, vetődtem, csaholtam, verekedtem, kántáltam, jegyezz le még egy imát…, jegyezz le, jegyezz le, jegyezz le, még egy imát, minden vitát, minden titánt, mint gumibotos kidobókon törtem át magam az erdőlakókon, hirtelen kicsapódott a testem a pusztára. A sötétből megnyílt az ég, sokkal hatalmasabb és tisztább volt, mint előtte bármikor, futottam az Alföldön, messze a Bohém erdőtől. Néhány perc múlva, a szívem, lábaimmal együtt lassulni kezdett magam alatt, verejtékem a talajjal érintkezett és én is leborultam reá. Csend lett, és hirtelen nevetségesnek éreztem magam, a város nem a kenyerem, kővel dobott meg és én ide száműztem magam, ahol még az erdővel is kinevettetem magam. Mindkét gyerekkori vágyam, melyet teljesíteni akartam, megbukott. Harangoztak a falu felől, a két sötét templom, mint öreg ellenfelek óbégattak egymásnak, szüleink és nagyszüleink batár nagy házai emelkedtek a síkságra, olyanok, amelyeket mi sohasem engedhetünk meg magunknak, ha itt maradunk és mint rákos daganat csüngünk tovább öregedő testükön. A másik irányban a városra emelkedtek a távoli hegyek, tudtam, hogy valahol ott van ő is. Hiányzott, fejem rásimítottam a földre hátamon feküdve bámultam, ahogy az ég közepén a lámpa és a holdfény összecsap. A rózsaszín városi világítás, évekkel ezelőtt még csak az ég alján virított, de évről-évre, egyre nagyobb területeket igényelt magának. A templomi kongástól, megperdültek a régi lemezek, eszembe jutottak a hittanórák, a lelkész egyszer kihozott minket az erdőhöz virágot szedni, hogy kicsinosíthassuk a templomot valami ünnepségre, miközben szorgoskodtunk példázatokat énekelt bele a tavaszi levegőbe, zsoltárok szállingóztak a gyerektorkokból, az „Ó Sion ébredj!” résznél aztán leintett minket, és rámutatott a pusztára. Azt kérdezte, tudjuk-e hol lakik Isten? „A templomban” válaszra csóválta a fejét. Ujja ismét ugyanabba az irányba tévedt, és furfangos mosolyt engedett meg magának vékony, cserepes szája széle. A gyermeki elme tiltakozott, hiszen ott az ördög lakik, háromszor is megkísértette Jézuskát. Kezén fogva osztályunkat, kivitt a napfényre, a föld göcsörtös volt és még alig sarjadt, a felhők hatalmas, organikus építményként formálódtak a fejünk fölött, a földet alig láttam, úgy éreztem egy síkban lebegek a kéklő éggel. Ekkor ránk szúrta tekintetét és azt kérdezte, hogy látjuk-e a hegyeket? Akkor nem biztos, hogy értettem a hasonlatot, a hegyen lakókról, akik mindig sziklába kapaszkodva, fölmászva, a csúcsra akarnak jutni, maguk alatt tudva a talajt, kínkeservesen elérni az Urat. De ismerem magamat, nekünk alföldi embereknek nem kell mást csinálni, mint úgy eljárni magunkkal, akár a puszta teszi vidékével, „legyetek olyanok, mint e hely itt, ahol a tárgyak, a házak, a játékok, a vágyaitok nem takarják el az eget, ha gond van, ne vegyétek körül magatokat örömmel, ha gyász van, gyászolni kell, legyél kopár, mint a puszta télen!” Innen nézve nem is olyan marasztaló és nagy a föld. Az ég pedig nincs is olyan messze! „Ha problémáitok vannak, ne próbáljatok a hátukra mászni, hogy feljussatok a magasságba, csitítsátok el úgy a környezetetek, hogy ne látsszon az égtől a föld.” Szirupos? Túl édes egy felnőtt szájnak? – Kérdeztem magamtól, de akkor, ott kiterítve, tudtam, hogy csak én vagyok, az ég és a kísértő szellemeim. Tudtam, hogy tragédiáim ebben a példázatban magában foglaltatnak, hogy nem tudok küzdeni, hogy nem tudok mászni, magam alá gyűrni, csak felégetni és összebarmolni magam körül mindent, széttépni a csinos napellenzőt, lyukat fúrni a plafonba, ami eltakarja az eget, én akkor sem nyitok ablakot. A faluban most is, a takaró alatt szunnyad a vérvonalam, a hegyről pedig tudom, hogy ő tekint le rám, nem kívánkozik utánam, nem vágyik rám, de kísértete átsuhan az éjszakán, hozzám dörgölődzik és hallgatja lassuló szívverésemet. A felszínen most, lüktetett a nyugalom… „még legalább öt perc, amíg a srácok nem kezdenek el keresni, majd bevonszolni a faluba, mondván, hogy részeg vagyok, ami nem igaz” és közben háború szagot hord majd a szél…