Bejegyzések kategória bejegyzései

Eugenio Montale: Az űr

Eltűnt, és nincs már űr sem,

ahova valaha menekülhettünk.
Már tudjuk, hogy a levegő is
csak anyag, mely súlyosan ránk nehezül.
Anyag és anyagtalan, a legrosszabb,
ami csak kijuthatott.
Nem eléggé telített, s ezért nekünk kell
benépesítenünk tényekkel, mozgással,
hogy elmondhassuk, hogy hozzá tartozunk,
s el nem kerülhetjük, bárha meghalunk.
Tárgyakkal telíteni azt, ami 
per definitionem a Tárgy maga,
s neki mit sem jelent vagy csak alantas 
komédia. S mily buzgón adjuk elõ!

 

Sallay Géza fordítása

Repül a, repül a…

 

– Na, tűnj a francba! Kopj le az anyámról, te féreg!

Balláéknál megint áll a bál, és a távfűtésnek hála, nem csak hallom, hanem értem is minden szavukat. Van, amikor vicces, ahogy a nagy Balla ordibál az anyja barátjával, de momentán éjjel fél tizenkettő van, és holnap korán kellene kelnem.

Hárman laknak az alattam lévő garzonban: nagy Balla, kis Balla, meg az anyjuk, időnként kiegészülve annak leírhatatlanul tirpák barátjával, Dezsővel. Ez a nagy magyar valóság, hogy hárman (olykor négyen) nyomják huszonhét négyzetméteren, nem is értem, hogy tudnak ezek magánéletet élni. Nem akarom védeni a nagy Ballát, mert arra nincs mentség, ha valaki folyton üvöltözik, de így, hogy gyakorlatilag egymás szájába lóg a lábuk, nem csodálom, hogy összezörrennek néha. Legutóbb, amikor buli volt (én már csak így hívom), Dezső még a szokottnál is hamarabb az ajtón kívülre került, és hiába toporgott a lépcsőházban, a csengőt nyomkodva órákon át (tudom, mert kilestem), nagy Balla nem engedte vissza.

Valahányszor látom az anyját, ahogy reggelente lábujjhegyen szeli a lépcsőket (azt hiszi, így nem veszik észre), iszonyú röhöghetnékem támad, és alig bírom visszatartani. Ugyanakkor igen erőteljes szánalmat is érzek iránta, mert nem hiszem, hogy ezt érdemli. Amióta Dezső, a tirpák belépett az életébe, ennek a nőnek úgy megszaporodtak a ráncai, mintha tíz évig megállás nélkül napozott volna.

– Vágd már ki ezt a majmot! – suttogom megint, a kétszáznyolcvanadik balhé után, a párnát a fejemre húzva. Korábban próbálkoztam azzal, hogy lementem hozzájuk, és szépen szóltam nekik, hagyják már abba a cirkuszt, mert aludni szeretnék, ahogy a többi lakó is. Ilyenkor legtöbbször nagy Balla nyitott ajtót, és készségesen megígérte, hogy befejezik a veszekedést. Aztán persze minden ugyanúgy folytatódott tovább, ahogy eddig. Ha Dezsőt nem ette ide a fene, akkor egész elviselhető volt a légkör. Egyértelmű, hogy ő jelentette a probléma gyökerét, leszámítva a szűkös körülményeket.

– Takarodj innen, te ingyenélő! Minek járkálsz ide? Csak kihasználod az anyámat! – süvölti nagy Balla. – Mi közöd hozzá? Te sem vagy különb! Mióta nincs munkád? – replikázik Dezső. – Most fejeztem be a szakmunkást, te agyatlan, milyen munkáról beszélsz? Ősztől dolgozom!

Érdekes módon a kisebbik Ballának szinte soha nem lehet a hangját sem hallani, pedig biztos, hogy ő is megsínyli ezt az áldatlan helyzetet. Az anyjával együtt, némaságba burkolózva, leszegett fejjel jár ő is, mintha nem is létezne. Dezső és nagy Balla viaskodása úgy dördül bele a tompa éjszakába, mint egy hirtelen kitörő, és egyre hevesebbé váló vihar.

– Kisfiam, kisfiam, legyen eszed, ne csináld! – kántálja Balla mama, s én, felbuzdulva a felismerésen, hogy anyukának is van hangja, kimegyek a folyosóra. Ha már aludni nem tudok, legalább a műsor legyen érdekes. A következő pillanatban kivágódik a Balla-birodalom ajtaja, és megjelenik nagy Balla, kezében egy televízióval. Alig bírja el a meglehetősen nagy, és nyilván nehéz, régi típusú készüléket. Egyik oldalával a lépcsőház falának dőlve, óvatosan egyensúlyozva indul el a lépcsőkön lefelé. Dezső végig mögötte van, a kezeit tördeli aggódó ábrázattal. Anya és kis Balla az ajtóban állnak, fejüket szokás szerint leszegve.

– Mit csinálsz azzal a tévével, te állat? – sziszegi tirpák Dezső, dühtől vöröslő arccal. Megállítani nem meri a fiút, mert ahhoz gyáva, így csak sunyi rókaként kerülgeti idétlenül.

– Kidobom a francba a hülye tévédet, te marha! – prüszköli a fiú.

– Nehogy már! Nehogy kidobjad már! – könyörög Dezső. S ekkor, mintha valamiféle csodában reménykedne, kimondja a szerinte bűvös szavakat, amelyek majd biztosan megállítják a felbőszült, kontrollját vesztett nagy Ballát:

– Videoton Color Star tévé!

Ebben a pillanatban néma csend ereszkedik az egész lépcsőházra, egy pisszenést sem hallani. Rajtam kívül már egész szép kis csoport verődött össze a folyosón, kíváncsian várva, hogy vajon mi fog történni. Balla fújtatva áll, ránéz tirpák Dezsőre, majd odadöcög a korláthoz, és ledobja a készüléket. Hatalmas csattanás hallatszik, a tévé ripityára törve, több száz, de lehet, hogy több ezer darabban landol a földön.

– Tessék, itt a Color Star-od! – lihegi, és diadalittasan indul vissza, a lakásuk felé. Dezső meg csak áll, a fejét vakargatva.

– Most miből vegyek új tévét? – kérdi, és óvatosan körülnéz, hátha sikerül a történtek után némi együttérzést kicsikarnia a lakókból. Ám a nézősereg percek alatt eltűnik a bezárt ajtók mögé, magára hagyva a tétován ácsorgó Dezsőt.

 

Natalka Bilocerkivec: Gyermekek

 

és mi, öregek, túl a negyvenen…

R. Aldington. «Egy hős halála»

 

Azon az éjszakán,

         mikor az új évezred

felszántja a hó és fagy ösvényeit,

mint az új hajtás,−

         azon az újévi éjszakán

ti suhancokká lesztek. Mi pedig −

mi, öregek, egyesek már negyvenen túl,

a fiatalok körétől elrekesztve,

a saját gyermekeinktől,−

         mi is egybegyűlünk,

a mostani harmincéves költők.

        

Most minden újszülöttet tisztán látok már

a kislányokat titokzatos szemekkel,

hallom már a fiúcskák hangját,

vitáktól és vallatástól törékenyek,−

mit tesznek ott, a fal mögött?

Mi gerjeszt halk röhögést,

a mozdulatok susogó extázisát −

         bor ez? kábítószer?

Ez lenne az ifjúság? ez a szerelem?

 

…S mi, öregek, egyesek már negyvenen túl,−

Duzzadt arccal és testtel,

agyonnyomnak minket az újmódi építmények

vagy a beteljesületlen vágyak

      ahelyett, hogy birokra kelnénk az új benyomásokkal −

csendben ücsörgünk.

     A kor,

ami a por leplének dacára feljegyezte,

ahogy a szűk kávézóban hallgatunk

az időben megállva…a vissza nem térő napokban

átélve szépséget, reményt, izgalmat és bánatot!…

 

Mit tesznek ott, a fal mögött, −

ezek  a tiszta ágyacskákból kibújt csecsemők,

ezek  a törékeny kis alakok álmatlan éjeken,

egy másik évezred sodorta őket ide?

…Jobbak lesztek nálunk. Ha

a változások szerencsecsillaga meg nem csal titeket,

ami minket oly sokáig váratott.

 

Kurmai-Ráti Szilvia fordítása

 

 

Federico García Lorca: A boltos fiú dalocskája

 

Buenos Airesen végig

zeng a Río de la Platán

az északi szél dudája,

hideg, szürke nyál az ajkán.

Csóró Ramón de Sismundi!

Az Esmerelda utcán, ott,

te söprögeted a boltot:

polc- s dobozok mocskát, porát.

Gallego-föld hány szülötte

ténfereg itt utcaszerte

álmodozva zöldbe mélyedt

völgyről, mit pampa szegélyzett.

Csóró Ramón de Sismundi!

Hallotta, hogy a víz csacsog

fölrémlett a hold hét ökre

amint a füvet legelte,

s futott ő a víz partjára,

jut a Río de la Pláta

fűzeit s csöndes lovait

fésülgető áradatig.

Kint a parton nem hallotta

gondterhelt zaját a víznek,

szárnyas szavát a dudának

betakarták virág-díszek.

Csóró Ramón de Sismundit,

hol víz ér össze a parttal,

az elfogyó délutánban

befogadta rőt iszapfal.

 

Botár Attila fordítása

Ne szólj

Kitátott árnyék

Ne szólj a számból

Tudom hogy hal vagy

S megannyi horgok

Artériámtól

Kíméld a pengét

A szájpadlás alatt

Egy világot hordok

Oldott oxigénnel

Terhelt a tárna

Az oxigén méreg

De e méreggel áldva

Mégiscsak élek

Mint baktériumok

És ősrégi férgek

Úszok és növesztek

Töretlen gerincet

A szárazra lépek

Tüdőket veséket

Csinál az Isten

Szénvázas izmokat

Kálciumcsontot

Kitöltő rostokat

S Önnön felszínéhez

Lapít egy bolygó…

 

Artériámtól

kíméld a pengét

Tudom hogy hal vagy

S megannyi horgok…

Kitátott árnyék

Ne szólj a számból

 A szájpadlás alatt

Egy világot hordok