Bejegyzések kategória bejegyzései

Mikszáth Kálmán: Különös házasság (részlet)

Mikszáth Kálmán

Különös házasság

NEGYEDIK FEJEZET
MILYEN LEHET A TÚLVILÁG?

– Hát abszolút nem hiszesz semmiféle másvilágot? – faggatta Dőry, akit meglehetősen mulattatott a doktor elevensége.

– Nem én, míg egy olyan emberrel nem beszélek, aki már volt benne. De olyat még senki se látott. Még a Jézus se járt azóta a földön, amióta a sírjába tették.

– Patakon beszélnek egy esetet – vágott közbe Bernáth Zsigmond -, hogy egy lutheránus és egy katolikus pap sokszor disputálgatott arról, mi van a másvilágon. Egy alkalommal olyan tűzbe jöttek, mindenki a maga álláspontja mellett, hogy megesküdtek, aki előbb meghal, eljön bejelenteni a másiknak, hogy kinek volt igaza. A lutheránus pap halt meg előbb. Egy éjjel aztán megnyílik a katolikus pap ajtaja, és belép a lutheránus pap síri halványan. Nesz nincs a lába nyomán, csak jön-jön feléje, mint az árnyék, s végre megszólal: »Se úgy nincs, ahogy te mondtad, se úgy nincs, ahogy én mondtam.«

– Ezt én is hallottam – bizonyítja Dőry. – Régi történetke.

A doktor megvetőleg legyintett a kezével.

– Látszik, hogy lutheránus volt, se ide, se oda, se hús, se hal.

– De ha talán nem szabad többet mondani.

– Ejh, ki parancsolhat egy léleknek? Ha már ilyen útra elszánta magát, legalább mondott volna valamit.

– Könnyű ezt így fölállítani, de ki tudja, ha ön lett volna a helyében…

– Hát én elmondtam volna. És el is mondom, ha egyszer hazajövök onnan.

– Kezet rá, Náci! Hát mersz-e rá kezet adni?

– Ostobaság, hiszen mondom, hogy semmiben sem hiszek.

– De ha mégis van ott valami. Eljössz-e megmondani?

– Ha lehet.

– Becsületedre mondod?

– Top! – kiáltott föl élénken, s odanyújtotta a kezét a bárónak.

– Üsd szét, diák! Ámbár bolondság az egész. Sohase halunk meg! Tölts a poharakba, Gyurka!

Most aztán tósztok következtek az asztalbontásig. A gazda fölköszöntötte a diák vendégeit meg a régi kamerádját. A kamerád ivott a Mariska baronesz egészségére. Borhy, a tiszttartó, élteté Napóleont, adjon neki az Isten egészséget, amellé jó feleséget. (Akkor rebesgették javában, hogy elveszi a Ferenc császár leányát.) A doktor is fölkelt, és a csimpánzt köszöntötte fel komoly arccal, mint az olaszröszkei társadalom kiváló tagját. (Ezt a cinikus doktort egészen megrontotta a francia forradalom – dohogta Dőry.) Bernáth Zsigmond a házigazdára eresztett meg egy-két megtisztelő floskulust, elmondván, milyen jó ember, fennkölt lelkű, amitől ez teljesen elérzékenyedett, és a kezeit szorongatva rebegte: »Diák, diák, te a vesémbe látsz,« míg végül a papnak nem jutott más, csak a csont, azaz madame Malipau, kit mint kertészt ünnepelt, mivelhogy egy szép virágot nevelt mindenkinek gyönyörűségére. (A tósztot azon nyomban átfordította franciára a baronesz, mialatt a madame-nak a könnyei hulldogáltak a sajt- és almahéjra, mely a tányért borította.) Úgy látszik, Buttlerben is főtt még valami, de lassan, úgyhogy az már megmaradt el nem mondott tósztnak, mivel eközben megérkeztek a faluból az Izsépyék, az egyik kisasszony balról, a másik jobbról az öreg exgárdista karján, mintha két meszelőrúdra támaszkodnék, kisvártatva a tűzrőlpattant Szirmay-leányok is betoppantak, valamint a Pista fiú és mamájuk. Már illedelemből is föl kellett bontani az asztalt.

A doktor előkereste a csontfogantyús botját, és búcsúzni kezdett.

– Ej ugyan! Csak nem akarsz gyalog elmenni? – ellenkezett Dőry. – Várd be a tiszttartóékat, vagy befogassak?

– No persze! Majd én bolond vagyok a kedvedért megbetegedni? A holdvilág süt, egész élvezet lesz gyalog menni. Sokat ettem, és sokat ittam.

Valóban úgy szuszogott a doktor, mint egy megtömött lúd.

– Hát a Mariskának mit rendeltél?

– Levegőt. Ha a háborúhoz pénz kell, kedves báró, ahogy Montecuccoli mondta, az egészséghez meg levegő kell, levegő és levegő. Ezt én mondom. Járjon künn egész nap a kertben.

– Mikor jössz?

– Valamelyik nap benézek.

Ezzel aztán elment a doktor, a társaság kikísérte egész az ámbitusra, amit ő nagyra vett, és tréfálkozva mondá:

– Úgy, úgy! Tiszteljétek a doktorokat, hogy hosszú életűek legyetek a földön.

Egy kis borulat mutatkozott nyugat felől az égen.

– Nem akarsz egy esernyőt?

– Nem vagyok én német.

– Hát a kis pisztolyomat nem viszed el az útra? – kiáltott utána Dőry.

– Minek? Akitől én félek, azt nem fogja a golyóbis.

A parkon ment keresztül. Lustán szedte apró, húsos lábait, egypár kutyavakkantás jelezte, hogy a komondorok észrevették, egy darabig még hallani lehetett ropogni a homokot lába alatt, aztán végképp elenyésztek a léptei.

Ott bent pedig újból sorra került a vacsora előtti program, a »haragszom rád« meg a »hogy tetszik«. Olyan ez, mint a kenyér, nem lehet soha elunni. Amíg az asszonyi arcok szépek lesznek, mindig szép két játék lesz ez. De mikor már nagyon sokra felgyűlt a zálog, úgy éjféltájban, és már az egész fiatalság »kútba esett«, úgyhogy még az Izsépy-kisasszonyoknak is akad kihúzni való (a kis Szirmay Pista az egyiket, a másikat a jószívű Buttler gróf kívánta), egyszerre eszébe jutott Mariskának, hogy mi van még hátra.

– Hohó, Buttler! Én még ígértem magának valamit.

– Igen, a lelkeket. No, ide velük.

Mariska behozatta a szalonba a súlyosabb tölgyfa asztalt a kék szobából, mert a kis rózsafa asztalka, melyen most az ibolyás pohár áll, gyanút kelthetne a könnyűségével.

Mindnyájan összegyűltek az asztal körül, csak a csimpánzt kergették ki; az oktalan lény, és még derogálhatna a szellemeknek.

– Asztalhoz, asztalhoz! – hangzik a Mariska vezényszava. – Üljön le, Buttler! Add ide a kezedet, Ilonka.

A tisztelendő úr keze ide jön. Csak maradjon ott, Bernáth, ahol van, és húzza le a gyűrűjét. Apuska, te nem jössz? Pistikának is szorítsunk egy kis helyet. Vágjanak, kérem, komoly képet, mert a szellemek nem szeretik se a kétkedőket, se a pajzánokat. Ejnye, Buttler, hát ne nevessen!

Tenyereiket fölrakták az asztalra úgy, hogy a kisujjaik szakadatlan láncba összeérjenek. Valóságosan kedves az asztalon az a sok különféle kéz; a Szirmay-konteszek szép húsos kezecskéi, mintha virág hasadna ki a végükön, a bágyadt rózsaszín körmökben; érdekes kontrasztot képeznek az Izsépy-kisasszonyok kiaszott, száraz, erekkel befuttatott kezei, melyeknek felületén nyargalni látszik a vér.

Az egyik Izsépy-kisasszony, a Vilma, behunyja a szemeit, mint az álomjáró, arca átszellemült kifejezést vesz föl (ő a legkitűnőbb médium), mire elkezdi csendesen, álmosan, szinte síri hangon előmondani a szokásos imát.

– Amen – ismétlik a végén valamennyien.

– És most már jöhetnek a szellemek. Szabad az út.

Az asztalkopogtatás a rendes szórakozásokhoz tartozott ez idő tájt. Sőt mint divat dühöngött. Ami azt jelenti, hogy azok is csinálták, akik nem hittek benne, és azok is, akiket nem érdekelt. Ami a dolog lényegét illeti, a szellemekben való hit olyan régi, mint a csodálkozás iránti hajlam. De még erősebb rugói vannak. Az ember sohase képes arról leszokni, hogy ő ne legyen. A nagy akarnok örökké lenni akar valami. A halála után is. Hiszen oly önző.

A spiritizmus kétségen kívül oly régi, mint maga az ember, csak más alakban, más magyarázatban, más köntösben jön elő időszakonkint, de az első kísértet bizonyosan mégis Kain volt. A rómaiak, a görögök is hittek már az elhalt lelkek kóborlásában, s benépesítették a földet szellemekkel. Sőt, az isteneiket is lehozták a földre. Kényelmesebb volt így nekik.

A babonás magyar nép, a paraszt, ősidőktől kezdve hisz a kísértetekben, akik fehér lepedőben járnak, megkísértik, megdömöckölik az élőket, de pont éjfélkor az első kakasszóra eltűnnek. Borzad a látásukra, szóba nem áll velük, és nemhogy idézné őket, ellenkezőleg, ha valamelyik családtag feljárna, inkább misét szolgáltat a plébánosnál, vagy viaszgyertyát vesz az oltárra, hogy nyugodjék a bolygó lélek az anyaföldben.

Hanem az urak! No persze, az uraknak valami különös kell. Az olyan elhalt lelkektől, akik rájuk ijesszenek, megóvja őket a műveltség, hát olyan meghalt lelkeket keresnek, akik mulattassák őket, akik belebújjanak az asztallábba, és onnan csevegjenek velük.

Elsőbben a mágusok kezdték a szellemeket idézni, Cagliostro és társai. De ezek még szerények voltak, megidézték Asztarótot, akinek fix napja volt a szerda (mint a nádorispánnak a csütörtök). Ha szerdán hítták, megjelent, s azt a képességet adta a hívóknak, hogy tessenek a föld hatalmasainak… Kár, hogy azóta deposszedáltatott a jó Asztarót, holott felszaporodtak a stréberek, kiknek így most már nincsen segítő szellemük, kiknek most már csak nyelvük van.

Ami éppen az asztalkopogtatást illeti, az Amerikából került most elő. A derék jenkik és missek majd megbomlottak érte. Gondolták talán magukban: ha mi olyan parvenük vagyunk, hogy nincsenek se lordjaink, se hercegnőink, se királyaink, se hőseink, se páncélos lovagjaink, se nagy íróink, se világhírű asszonyaink, és nem vehetjük el Európától az élőket, hát idehozzuk a megholt nagyjaikat az estélyeinkre, a teánk és a whist-partink mellé. Kapva kapnak azon, ami merész, ami szörnyű és hihetetlen. Aló hát, iregj-forogj, kis asztalka!

Éppen ez a megindulás megy nehezen. A szellemeknek, úgy látszik, mindenféle kifogásaik vannak, amelyeket el kell találni. Valami antipatikus embernek a keze terpeszkedik az asztalon. A szellemnek már ez is elég, hogy oda ne jöjjön. Sőt, lebeszéli a többit is.

De Dőryéknél nem kell félni. Ott a két kedvenc, az Izsépy-kisasszonyok. Az innenső világban pártában maradtak, de onnanról csak úgy dől a sok kurmacher. Mariska beszéli, hogy még régi breton lovagok, trubadúrok is jelentkeztek szórványosan. S erre kevélyek is a kisasszonyok.

Pszt, csönd! Még a szívverés is megáll. Az asztal rezegni kezd, emelkedik, és néhány ritmikus mozgást végez.

– Jönnek! – suttogja lázasan a pap. (Már ti., hogy a szellemek jönnek.)

Madame Malipau maga elé teríti az ábécés köröndöt, hogy készen legyen. Egy szót se tud magyarul, minden csalás ki van zárva.

– Kit hívjunk? – kérdezi a pap a körülálló öreg urakra tekintve.

– Akárkit lehet? – kérdezi vissza az őrnagy.

– Először magától jön valami médium.

– Hogyan? Médiumot mondott ön?

– Nos igen, a szellemeknek is médiumaik vannak. Azok aztán a mi médiumainkkal állnak szóba.

– Hm. Tehát ügynökök útján megy a dolog?

– Sokszor egész zavar van, mert az alsórendű szellemek közt vannak bolondosak, akiknek kedvük telik a felültetésben, s összedarálnak mindenfélét. Különösen van egy kassai bakfis, olyan, mintha jó esze se volna.

– Ki az a kassai bakfis?

– Valami Tóth Rózsika, aki ezelőtt nyolcvan évvel halt meg. Lakodalomban volt a mamájával Eperjesen, befordultak a kocsijukkal egy mély hegyszakadékba. Pajkos egy fruska, és mindig itt lábatlankodik.

Az őrnagy, miközben bajuszát pödörgeté, csodálkozva látta, hogy a leányok összenevetnek, jeléül, hogy igazat adnak a papnak a bolondos Rózsikára vonatkozó véleményében.

– De lehet, hogy mindjárt okos szellemet kapunk – folytatta a pap, aki nagy könnyedséggel tudta magát tájékoztatni a szellemek közt. – Kit híjunk ez esetben?

– Híjuk ide II. Rákóczi Ferencet – indítványozá a tiszttartó. – Őfelségét – tette hirtelen a címet is hozzá, megijedve az asztal egy vonagló megrándulásán.

A pap ajkain fölényes mosoly jelent meg. A tudós mosolya, aki valami együgyűségre bukkant.

– Hja, ha az úgy volna! De a szellemek különböző szférákban tartózkodnak, tekintetes uram. Vannak, akik még nincsenek beosztva, és csak ezek kóborognak a földön. Ez némileg büntetés. A Tóth Rozália például már nyolcvan éve van itt.

– Nem is csinál az soha nagyobb karriert! – jegyzi meg nevetve az öreg Dőry.

– Ki tudja? Nyolcvan év csak egy perc. Azok, akik már szférákba vannak beosztva, szállnak az Isten felé.

A szférák közt egyébiránt nagy a különbség…

– Szóval nincs egyenlőség a túlvilágon sem, ott is vannak még mágnások és szegény ördögök.

– Éppen az, minélfogva nehéz közlekedni a magasabb szellemekkel. Rákóczi esetleg…

– Nem ad audienciát.

– Bizony meglehet… de bocsánat, kezdődnek a jelenségek!

Templomi csönd támadt, csak az égő gyertyák sercegtek. Az asztal remegni és dobogni kezdett a padlaton, mint egy hánykolódó élő test. Belsejéből mintha sóhaj kelne, valami lágy zsongást vélt hallani a fül.

– Ki van itt? – kérdé Izsépy Anna síri hangon.

Az asztal most nekiindult, reszketni látszott, aztán egy rejtélyes kop hallatszott, újra egy, mindig sűrűbben; kip-kop, kip-kop, amint Malipau asszony egy-egy betűre tette hosszú, vékony ujját. Csak akkor maradt ki a kopogás, ha rossz betűn volt a madame ujja, aki a másik kezével lejegyezte a betűket, melyeket az asztal akart: Bónis Mihály.

Egy Szabolcs megyei öreg nemes lelke jelentkezett. Bónis Mihály vagy öt év előtt halt meg, és sokszor megfordult annak idején a Dőry-házban. Bernáth és Buttler jól ösmerték az öreget, aki szenvedélyes vadász volt életében. (No, ez nehezen szokja meg odafönt, ha nincsenek foglyok és nyulak!)

– Nem beszélhetnénk II. Rákóczi Ferenccel? – kérdé Izsépy Anna.

A szellem sokáig nem felelt. Az asztal idomtalan mozdulatokat tett, mintha csak pajkosságból dülöngélne jobbra-balra; kisvártatva fölemelte az egyik lábát, majd a másikat, mint valami ficánkoló csikó, s aztán mintegy megtelítve a delejes áramtól, ritmikusan kezdett rezegni (mintha egy láthatatlan embernek a foga vacogna), kip-kop, kip-kop.

– Felelet! – suttogták a beavatottak.

A madame jegyezte a betűket, amint következtek.

»Rákóczi Ferenc már volt itt ma Olaszröszkén egyszer, egy diáknak a porhüvelyében.«

Minden tekintet, a hitetleneké is, a csodásnak és természetfölöttinek a varázsától megbódítva, a diákokra irányult: vajon melyik lehet? A szegény diákok nekipirultak, mint a főtt rákok, s egymásnak integettek a szemeikkel: no, minket ugyan megbecsül a Bónis Mihály bácsi, holott mikor élt, mindig szamarazott.

Később azonban azt súgta Bernáth Buttlernek:

– Nem láttad ma a kocsmában azt a cingár kisfiút, aki a csirkéket leparittyázta?

– Dehogynem. Csak nem az volt talán az a diák?

– Hátha az volt?

– Nem tudod, hogy hívják?

– Elfelejtettem.

– Ki akarja a jövőjét megtudni? – szólott a tisztelendő. – A médium oly szíves és közlékeny.

Senki se vállalkozott. Ez nem egészen tréfa, itt vérbe megy a dolog. Csak a kis Szirmay fészkelődött. Gyerek is volt, Szirmay is volt: nem félt semmitől.

– No, kérdezze meg, kis grófocska!

– Mi lesz az én sorsom? – kérdezte a fiúcska bátor hangon.

Az asztal kikopogta:

»Királyi pompa közt halsz meg.«

Az anyai szemek megteltek édes könnyekkel a fényes jóslatra[1] s azontúl vakon hitt a kopogó asztalnak, melyről ilyen dús öröm-morzsa hullott le.

Az asztal most meghőköl, mintha hátrataszítaná valaki. Az ideges fluidum mintegy kiszalad belőle. Az ember érzi, hogy most az egész csak egy élettelen fadarab.

– Elment – mondta az egyik Szirmay kontesz sajnálkozva. – Talán megharagudott valamiért?

– Dehogy – feleli a tisztelendő. – Így szoktak. Bekukkannak és elmennek. Még szép tőle, hogy felelt. De mindjárt jön egy másik. Talán a Róza. Ni, koppant! Hallották? Ez ő. Kip, kop. Jegyezze, kérem, madame!

– Ki van itt?

A madame följegyezte a betűket.

»Medve Ignác.«

– Hahaha! Hihihi! Az Ignác. – Nevettek az öregurak. No, szépen vagyunk. Buttler diadalmas, gúnyos arccal vette le tenyereit az asztalról. No, ugye, hogy mégis bolondság? Mariska haragosan ütött a könyökével a kísérteties asztalra: már megint az a kis Róza bolondozik.

Az asztal, úgy látszott, megharagudott, hogy a baroneszka megütötte a könyökével; nyikorgott és recsegett, mintha sírna, aztán forogni kezdett oly sebesen, mint az ördögmotolla ősszel a mezőkön, miközben olyan éles, félelmetes kettyenések hallatszottak hol a belsejében, hol a lábában, néha meg éppen a székek valamelyikében, hogy a jelenvoltak megremegtek.

– Ez csakugyan a doktor – mondá Izsépy Anna átszellemült arccal.

Mind a két Izsépy-leány valódi trance-médium[2] volt. Mind a kettőjüknek voltak asztráljaik[3] a túlvilágon, akik velük közvetlenül is érintkeztek, anélkül, hogy ők tudnák. Csak félig vannak ezen a világon – csak félig ők -, másik felerészben az asztrál egészíti ki őket. Arcukon, kezükön gyakran mutatkozott vonagló rángatózás. Az öreg Izsépy beszéli, hogy minden egyes szeánsz után olyan fáradtak, kimerültek, mintha egész nap kapáltak volna.

– Csend, hölgyeim és uraim! Lássuk, mit jelent ez?

Az asztal megszelídült most, s a kettyenések ritka értelmességel nyilatkoztak a kívánt betűknél. A madame alig győzte papírra vetni.

Mindenki kíváncsian hajolt oda, hogy olvassa:

»Megígértem, hogy eljövök megmondani, mi van a másvilágon. Ne fizessétek a doktorokat. A halál voltaképpen jelentéktelen csere. A lélek helyet változtat, a test alakot.«

– Megfoghatatlan! – hüledezett a pap.

Az öreg Dőry aláhajolt megvizsgálni az asztalt, s nevetve nézegette az arcokat.

– Melyiktek csinálta ezt a turpisságot?

– És mégis furcsa – tűnődött Borhy őrnagy. – Egészen a doktor észjárása. Igaz lenne, hogy a madame nem tud magyarul?

E pillanatban vágtató dobogás hallatszott az udvaron. S alig rá egy percre kísérteties koppanás az ajtón. Mindenki összerezzent, pedig az ajtókat nem lakják szellemek.

– Szabad!

Egy pandúr őrmester jelent meg a küszöbön csákósan, tarsolyosan, karddal az oldalán.

– No, mi a baj, Jeszenka?

– Jelentem alássan, méltóságos főbíró úr, a Medve doktor urat halva találta a Balbó csősz a Bényére vezető dűlőúton.

Minden arc elsápadt, minden szembe kiült a rémület üveges fénye. Mind fölugráltak a kísérteties asztalka mögül, maga a báró pedig valóságosan megtántorodott a meglepetéstől. Még a csimpánz is besompolygott a kinyitott ajtón, és szomorúan nézegette a pandúrt.

– Kutykuruty! – dadogta a főbíró. – De hiszen az lehetetlen! Két óra előtt ment el innét. Kitől hallotta?

– Személyesen győződtem meg.

– Látta kend?

– Igenis, láttam.

– No és?

– Nem ír ez ebben az életben több receptet.

– Megölték?

– Nem vettem észre semmi nyomait az erőszaknak, de az igaz, hogy nem is néztem meg alaposan, siettem jelenteni méltóságodnak, valamint utasítást kérni, hogy mit csináljunk.

– Mindjárt megírom a jelentést az alispánnak, hogy reggelre küldje ki a megyei fizikust. Egy lovas ember nyomban beviszi a jelentést. Értette?

– Igenis. De mi történjék a holttesttel?

– Azt nem szabad megmozdítani, míg én nem látom, esetleg míg a fizikus is meg nem vizsgálja. Hagyott ott valakit?

– Két pandúrlegényt.

– Megbízhatók? Nem lopnak ki valamit a zsebéből?

– Igen becsületes emberek. Jótállok értük.

– Mik voltak azelőtt?

– Az egyik, a Kázsmári András, a Jánosik bandájából került ide, ember a talpán, akár az acél. A másik pedig a Kolompos Józsi.

– Melyik az a Kolompos Józsi?

– Tetszik tudni, aki emberölésért ült Munkácson.

A főbíró haragosan szegezte rá fürkésző tekintetét.

– És érte is jótáll kend, noha embert ölt?

– Éppen az, méltóságos uram, mert aki már egyszer nagyot csinál, röstell kicsibe fogni.

– Mindamellett kend is visszamegy a holttesthez, Jeszenka, és ott őrzik reggelig, míg én kimegyek. Egy hajszálnyit se mozdítsanak rajta. Most éjjel úgyse látnék semmit. Sötét van, ugye?

– Igen, borulni kezd, félni lehet, hogy eső lesz.

– Vigyen ki innen tőlünk egy gyékényt, majd ad a hajdú, takarják be, de óvatosan. Szegény Ignác, szegény Ignác! Pedig nem is voltunk tizenhárman az asztalnál. Ejnye, ejnye! Most pedig várjon odakünn, míg megírom a levelet a viceispánnak.

Míg Dőry a kancelláriában megkomponálta a jelentést, ráírván a borítékra: cito, citissime, azalatt a megdöbbent vendégek, ahogy szokás ilyenkor, sápadt arccal emlegették fel a halott utolsó mondásait. Mindenki talált utólagosan valami érdekeset, sőt csodálatra méltót. Volt valami különös ma este azon az emberen. Mért hozta volna éppen ma szóba a másvilágot? Mert már oda készült szegény. Aztán ki emlékszik, mit mondott Dőrynek, mikor az a pisztolyát kínálta az útra? Azt mondta: »Akitől én félek, azt nem fogja a golyóbis.« – No hát nem csodálatos ez? Ó jaj, az az ember tudta már, hogy a halállal fog találkozni az úton. Rettenetes okos ember volt, meg kell adni. Olyan doktort sohase kapunk többet erre a vidékre. – Isten nyugtassa meg.

Aztán milyen kötelességtudó volt. Istenem, Istenem, még a másvilágról is eljött, mert megígérte. De tudják-e, hogy ez világraszóló eset. Még most is meg van a lelkem dermedve. (Ezt az öreg Szirmayné mondta.)

Maguk a diákok is odavoltak az ámulattól.

– Sohasem fogom elfelejteni – dadogta Bernáth Zsigmond.

– Hát maga, hitetlen Tamás, mit mond? – kérdé a baronesz Buttlertől, ki falfehéren ődöngött a szobában.

– Megadom magam – felelte elmélázva.

A baronesz odább suhant, a gyertyát megkoppantani. A pap éppen arról beszélgetett a tiszttartóval, hogy milyen nagy hátrány a lélekre nézve, ha gyónás nélkül indul rejtélyes útjára, s mennyire sajnálja a doktort is emiatt. A Mariska ruhájának suhogására megfordult, és néhány lépést feléje tett.

– Mindent tudott, de nem árult el semmit – szólt a leány halkan.

A tisztelendő úr elbizakodottan mosolygott.

– Én tettem a szájára az aranylakatot.

Mindenki sopánkodott, sajnálkozott, csak az öreg Izsépyben dolgozott némi irigység. Ah, milyen érdekes halála volt! Mennyit fognak róla beszélni a megyében! Más ember átmegy az életen észrevétlen, és kimegy belőle hasonló módon észrevétlen, mint egy hangya. Egy hangya átmászik például egy fekete kövön, ki látja azt meg? És se a kő nem hagy rajta semmi nyomot, se ő a kövön. Milyen szerencse ez a doktoré! A szegény Izsépy előtt is körülbelül már csak a halál állt, tehát azért volt érzéke az iránt, hogy milyen körülmények közt történjék.

– Fogadni mernék – motyogta az őrnagynak -, hogy a kassai kalendáriumban nyomtatásban is megjelenik az eset, mert valóban csodálatos. Kíváncsi vagyok, hogy most is benne van-e a lelke az asztalban.

Az őrnagynak a foga vacogott.

– Eleven emberektől sose féltem, de ez sok… Terringette, ezt már nem bírom.

Kérte a testvérét, fogasson be, de ha lehet, ne azon az úton menjenek haza, ahol az orvos holtteste van. Azt nem bírja meg az idegzete.

Csak a kis Szirmay merte indítványozni, hogy többet kellene kérdezni a doktor szellemétől a túlvilág felől. Az most még mindent elmondana, mert még talán nem tiltotta meg neki az istenke. Kár elszalasztani a jó alkalmat.

A visszatért főbíró ugyancsak kapott a fiú eszméjén. Mert hátha mégis gyilkosság történt. Az orvos lelke esetleg megnevezhetné a gyilkosokat. Ő pedig kivághatná a rezet a tekintetes vármegye előtt, hogy mit tud egy vén katona. Tenné magát, hogy a szimat erejével kaparta ki a bűntény szálait.

– Helyes, beszéljünk a doktor lelkével. De engem engedjetek kérdezni.

Erről azonban szó sem lehetett többé. A megrázó eset lelohasztotta a bátorságot. Még a tájékára se mert menni senki a kopogó asztalnak.

Künn szuroksötétség támadt ezalatt, s rá rögtön egy-két esőszem koppant meg az ablakon. Most az is milyen idegbántó volt.

A vendégek egyenkint búcsút vettek, lámpásos embert kérve, aki hazakíséri. A háziúr megmutatta a diákok szobáját, s azzal jó éjszakát kívánt nekik.

– Mikor akartok elmenni?

– Mindjárt hajnalban.

– Jó, megparancsolom a kocsisnak.

– És már most el is búcsúzunk, ha bátyám megengedi.

– Hát Isten áldjon meg, fiúk, de a szavatokat ne felejtsétek visszafelé.

A főbíró nem tudott aludni éjjel. A bútorok recsegtek-ropogtak, a vízzel telt ivópohara megpattant az éji asztalkán; szóval mindenféle jelek mutatkoztak.

»Jó, jó, megyek már, Ignác pajtás, hiszen mindjárt megyek. Persze, nem jólesik ott a fekvésed, de megyek már.«

Mihelyt pirkadt, fölkelt, és kihajtatott a holttesthez.

Nem talált semmi gyanúsat. Az öreg Medve aludt, megüvegesedett, nyitott szemekkel, és olyan különösen nézett rá, mintha mondani akart volna valamit. Egy csenevész körtefa alatt feküdt, arccal a földnek borulva. Kétségkívül a szél ütötte meg.

Amint föléje hajolt, meghallotta az óra ketyegését a halott zsebében. Az emberi gépecske még mozgott, az isteni már megállt ott. Valami keserűség lopódzott a báró szívébe. Olyan rossz azt elgondolni, hogy a kontár órás erősebbet, maradandóbbat alkothat, mint a mesterek mestere. Milyen nagy dolog egy ember és mégis milyen semmi. Ez itt például még egypár órával ezelőtt tudós volt. Most már csak olyan tehetetlen, mint a rög, amin fekszik.

– Jeszenka, szedje ki a zsebéből a tárcáját, óráját, írásait. Azokat itt megnézzük, aztán magamhoz veszem.

Jeszenka kikutatta a halottat, de nem sok értéktárgyat talált; egy pecsétgyűrű volt az ujján ametisztkővel; az ezüst hagyma, amelyik ketyegett, egy burnótszelence rózsafából, a dr. Guillotine arcképével, egy gyöngyös fogpiszkáló és egy pénztárca.

A tárcát fölnyitotta a főbíró, s kilencven forintot talált benne bankóban (nem sokat ért akkor a bankó).

– Nincs egyéb?

Még a nadrágzsebében volt egy kulcs, három tallér és néhány rézgaras.

– Azután itt van még, instálom, egy falatka »skartéta« (ez volt a papírcédula neve), de ez is el van már tépve.

– Mindegy, csak adja ide, hátha valami fontos van rajta.

Dőry futó pillantást vetett az eltépett skartétára.

– Semmi – szólt fölismerve a röszkei pap írását a saját kékes diósgyőri papirosán.

Eszébe jutott, hogy ez annak a levélnek a darabja, amit a pappal íratott tegnap délután, hogy a doktor jöjjön az érte küldött kocsin, mert a Mariska beteg.

Már éppen el akarta dobni, mikor szemébe villant e töredék: »hallgassa el az igazat a leány apja előtt.«

A báró megütődék: Miféle leány? Miféle apa? Hisz itt csak Mariskáról lehetne szó, s annak az apja én vagyok. Hát énelőttem hallgassa el az igazat? Miféle igazat?

Reszketni kezdett a kezében a cédula, amint kiegyenesített egy behajtást, s olvasta: »Bőkezűen fogjuk jutalmaz…« A szó kiegészítése már a következő sor elejére ment át, de minthogy a papírnak az a része el volt tépve (alkalmasint fidibusznak a pipához), már csak két értelmes szó maradt épségben a »skartéta« legalján: »csatolok ötven rénusi forin…«

– Kutasson – hörgé izgatottan -, még lenni kell ott papíroknak.

De az orvos zsebeiben nem volt több. Hanem iszen ez is elég volt. A báróval szédült a világ. Rettenetes gyanú kavargott a fejében. Szent isten, lehetséges-e? Az a tiszta gyermek… Homlokán forró veríték gyöngyözött, pedig csípős áprilisi hajnal volt, alig látható finom ezüsthártya vonta be a füveket, a kis körtefa gallyai fázósan verődtek össze. A dűlőút másik oldalán egy vékony, karcsú jegenye meredt az égnek, s azon immár két holló üldögélt, le nem véve szemeit a doktorról. Komolyan, barátságosan gubbaszkodtak egymás mellett egyetlen hajlékony gallyon, mintha magukban tűnődnének: »Ha most az a négy ember nem alkal­mat­lankodnék ott, mindjárt a miénk lenne a doktor.«

Közben megérkezett Zsombék Márton, a bényei bíró is forsponton, vele ült Koppantó Mihály és a doktor gazdasszonya. Már hallották a borzalmas hírt, és siettek a helyszínére. A bíró körülményes hosszadalmassággal kívánt a méltóságos főbíró úrnak jó reggelt, és szörnyen vakarta a fejét Koppantó Mihállyal egyetemben, hogy éppen ez alatt a körtefa alatt kellett kimúlnia a tekintetes úrnak. No, ez nem jót jelent. Sehogy se ment a fejükbe ez a dolog. Mikor itt annyi mindenféle fa van. Ezen a hosszú úton. És mégis itt hal meg. Szomorú ez, nagyon szomorú.

Máskor talán feltűnt volna Dőrynek, de most másutt járt az esze, és csak évek múlva sült ki, hogy miért kifogásolta az elöljáróság éppen ezt a fát. Mert a körtefa alatt volt elásva bádog­ládikában az eladott bor ára, a kétezer forint, amit szemfényvesztésül vasvillás emberekkel őriztettek a faluházán. Sötét arccal hallgatta Dőry az öreg bírót, és átadta neki a tárgyakat, amiket a halottnál találtak, kivéve a levélfoszlányt.

– Szállítsák haza a holttestet – szólt aztán -, itt nem forog fönn semmi bűntény.

Ezzel felszállt a kocsijába, s átadta magát mardosó gondolatainak. Lassankint minden eszébe jutott. A doktor tegnapi megjegyzése, mikor a papot beküldte leányával a mellékszobába: »Jobb volna bizony, ha te tennéd a füledet a kulcslyukra.« Mindent megértett most, és azt hitte, hogy meg kell őrülnie.

– Hajts, hajts! – kiáltá a kocsisnak.

A két pej röpült a könnyű bricskával, mint a szél.

»Megölöm, a leányt; haljon meg« – szőtte gondolatait az atya. – Minek van itt szégyenre, gyalázatra? De mi lesz aztán, aztán? Hát eltemetik. Igen, eltemetik, de mi lesz énvelem? Hát azt mondom: az enyim volt, azt tettem vele, amit megérdemelt; nemesember vagyok, nem tehettem egyebet.«

Ebbe bele is nyugodott volna, ha nem piszkálta volna belül ezer ördög. Egyik szívét tépte, másik a homlokában fúrt, harmadik egy vésővel szurkálta az agyvelejét, a negyedik oktatgatta. Az a negyedik így beszélt:

»Mit ér neked, hogy nemesember vagy, hogy bosszút álltál és megbüntetted, ha sose látod őt többé magad körül, ha nem jön reggel az ágyadhoz felkölteni: »jó reggelt, apuska«, ha nem nevet rád, ha nem simogatja meg a szakálladat, ha nem hallod a csengő hangját az udvaron és többé sehol, sehol e mindenségben? Mit ér neked az, hogy ehelyett azt mondják a hátad mögött az emberek: „büszke ember, ad a becsületre valamit”? Aztán te magad vagy az oka, mért nem vigyáztál jobban? A vér csak vér. Pezseg és lázadozik. Még a víz is fölforr a tűznél. Ki itt a bűnös? Te magad.«

Az ötödik ördög is ott volt (hisz ott van ilyenkor az egész ármádia). Az ötödik ördög azt mondta: »Hallod-e, Dőry, adok én neked egy jó tanácsot… hm, egy jó tanácsot… merész dolog, az igaz, de meg lehet csinálni…«

Dőry még jobban nógatta a kocsisát.

– Mozogj jobban, hékás!

Pedig már csupa tajték volt a két ló, száz embert meg lehetne borotválni annyi habbal. Mikor behajtottak az udvarra, lassú remegés fogta el a rudas lábait.

A báró leugrott a kocsiról. Egy mindenes legény jött vele szemben kapával és fülkosárral, attól kérdezte izgatottan:

– Ugye, nem mentek el még a diákok?

A legény tiszteletteljesen vette ki a szájából a pipát, és a bal kezében tartotta.

– De igenis elmentek, kérem alássan.

Kapott is aztán ezért a jelentésért egy olyan pofont, hogy a kapa, fülkosár és a pipa, minden kiesett a kezéből, s még harmadnapra is föl volt a képe dagadva.

Az ámbituson állt madame Malipau piros hálóöltönyben, valami fehér ruhadarabot rázogatva.

– Mi újság monsieur? – kérdezte a garádicsokon fölsiető főúrtól, kinek léptei haragosan kongtak a kőkockákon. – Mi sült ki?

Az asszonyság már égett a kíváncsiságtól, megtudni, természetes halálról van-e szó vagy gyilkosságról.

– Az sült ki – szólt Dőry ridegen -, hogy ön egy hanyag, csúf teremtés, aki ezennel el van bocsátva a házamból. Csomagoljon be mindent, és parancsolja meg a kocsisnak, hova vigye.

A madame holthalavány lett.

– De uram, hisz ez lehetetlen. Ön tréfál talán? – dadogta.

Válaszra sem méltatta, lihegve, fújva rohant a lánya szobája felé. A csimpánz ott ült a küszöbön, nem messze tőle egy nagy tarka cica mosakodott. Nézték egymást, és úgy látszik, nevettek is egymásra.

Dőry felrúgta a majmot (mire az mordult egyet, és elsompolygott), föltépte a szoba ajtaját, és bekiáltott mennydörgő hangon:

– Kelj föl, nyomorult!

Mariska aludt még hófehér csipkés ágyában; selymes, fekete pillái be voltak csukva, szép hosszú haja elbontva, s minthogy a feje a vánkos innenső végébe süppedt, lelógott a padozatig, az ablakon beszűrődő napsugár nevetve szaladgált ebben a tündér növényzetben.

Az ajtónyílásra meg a kemény hangra fölrezzent a leány. Kinyitotta szemeit, s elmosolyodott, az apját látva.

– Kiáltottál valamit?

Az öreg zavarba jött. Jaj, csak azt a mosolyt ne látta volna! Elvörösödött, szavakat keresett.

– Igen, igen, azt kiáltottam… azt mondtam…

– Mit mondtál, apuskám?

– Hogy kelj föl, kicsikém, mert beszélni akarok veled.

Hangja szelíd volt már és végtelenül szomorú.

 



[1] Csakhogy másképp magyarázta az anya és másképp rendezte a sors. E Szirmay István az, aki 1857-ben, midőn Ferenc József császár bevonult Miskolcra, ragyogó díszmagyarban lovagolván a bandérium élén, szélütéstől érve holtan fordult le lováról, tehát csakugyan királyi pompa közt halt meg. M. K.

[2] A trance-médium a spiritizmus tanai szerint elsőrangú médiumot jelent, aki csak alakra nem változik a szeánszoknál, de értelme és tudása megfokozódik.

[3] Asztrál = ikerszellem, aki rokonszenvez a médiummal és mintegy barátjává szegődik.

Anyu, drága

– Mindenki élni akar, nemde? És vannak, akik csak úgy tudnak, ha ők vannak fölényben.  Ha elmennek szülinapozni, akkor rosszul lesznek, valamijüket eltörik-elvesztik, csak hogy hogy mindenki rájuk figyeljen. Elmennek megnézni egy újszülöttet? Rá se pillantanak, inkább elmesélik, milyenek voltak ők kiskorukban. Ha valakinek fáj a lába, akkor megsértődnek, hisz az övék sokkal jobban fájt – bizony, hogy fájt, csak ők nem kerítettek ennek ekkora feneket! Az emberek utálják az ilyen nőket, utálják az ilyen „kimegyek pisilni”-fajtát, akik mindig akkor mennének pisilni, ha a másiknak öröme van, vagy valamije fáj. De azt ki tiltja meg, hogy egy ilyen nő gyereket szüljön?

Marika szünetet tartott, és ivott egy pohár vizet a csapból.

– Az ilyenek csodagyerekekről álmodnak, fantasztikus úszókról, fantasztikus zongoristákról, akik a kamerák kereszttüzében kijelentik, hogy mindent az anyukájuknak köszönhetnek. Az én anyukám, mondják, és könny szökik a szemükbe… Diadal! Világhír! Könnyek! De sok anyának nincs ideje megvárni az aranyérmet. Mert a gyereknek lóg a cipőfűzője, a gyerek felesel, nem eszik, nem úgy eszik, nem annyit… Hát másfajta kereszttűz jön, a mártír anyáé. Csattognak a szemrehányások, mint a pofonok, a gyerek vonul az anyja mellett, hallgatja, hogy ő semmire nem jó, bezzeg a másik gyerek! Anya kidolgozza magát érted, de cserébe még annyit sem várhat el… Neked aztán hiába beszélek… És tényleg hiába beszél, most már hiába, a gyerek szétszórt, figyelmetlen, elmúlt tíz éves, de még bepisil. Vonulnak az utcán, a szegény mártír-anya, a szegény mártír-gyerek: te még arra sem vagy képes, hogy a lábad elé nézz? És igen, a gyerek arra sem képes. Egy ilyen gyerek a saját utcájában megy. Egy tökéletes, boldog életről álmodik, ahol őt, az elátkozott királykisasszonyt egy herceg felismeri, kastélyába bevezeti, és jó szülő módjára becézgeti… Mi másról álmodozna egy ilyen kislány, mint a szexualitásról? Ott vonul hát az álruhás szent mellett egy álruhás szépségkirálynő, aki majdan a világot elbűvölni. Az egész világot! Mért nem nézel a lábad elé, rikácsolja anyuka. Mért nem figyelsz? Mért hozol rám szégyent? Az egésznapos litániát egy kis színésznő hallgatja. Akinek ott hever a lába előtt a világ …

– És akit egy strici indít el a pályán…

– Hát persze – bólogatott Marika. – Jó szülők nélkül nincsenek prostituáltak. Gyeregyeregyere! Most majd te is megmutathatod. És a gyerek megmutatja, ha kell az első szembejövőnek. Nem kell agyba-főbe verni egy kislányt, hogy felkészítsenek a prostituált-pályára. Ezt megteszi egyetlen mártír a családban.

– Ezek szerint Dohákné agyba-főbe szidta a lányát, akire aztán lecsapott egy héja…

– Nem, nem! Én nem állítottam ilyet! Én csak bizonyítani próbáltam, milyen keskeny a határ a rossz szülő és a bántalmazó között. Mit csináljon egy védőnő egy anyával, aki a saját gyereke áldozatának érzi magát? Vagy egy kislánnyal, aki éjjel-nappal csodálatos férfiakra vár? Dohákék itt laktak fölöttem, és ha találkoztunk, csak annyit mondhattam nekik, hogy jó reggelt. Dohákné kiváló pedagógus volt. Az iskolájában ki is tüntették.

Katja bólogatott. Milyen szomorú, milyen felfoghatatlanul szomorú dolog!  Vajon ez a dagadt Marika ki mindenkinek beszélt erről a szomszéd kislányról?

Micsoda fojtogatóan kicsi, elátkozott város!

– Ez az Évi se zongorázni, se úszni nem tudott, de nagyon különlegesen lány volt. Egy kislány, aki ketteseket hoz haza az iskolából, egy kislány, aki ha nézik, még egy összeadást sem tud megcsinálni. De azért a Marson felépített magának egy kitalált várost. Egy kockás füzetbe végtelen történeteket írt egy Illova nevű sziget elfoglalásáról. Erre az Illovára csak madarak és gyerekek juthatnak el, de ő berendezte a sziget vezérlőpultját itt a ház pincéjében. Hát nem egy különleges gyerek…?

Marikából, a szószátyár, öreg védőnőből csak úgy áradt a büszke szeretet. Mért is ne? Olyan házban élt, ami egy láthatatlan szigettel volt titkos összeköttetésben.

– Ugye, Bagolán is élnek rokonai? Ugye, ismerte személyesen Gyöngyikét is?

A védőnő felhorkant. Hogy jön ez ide? Mégis mit akar? Kit érdekel, hogy hol élnek az ő rokonai?

Katja előredőlt a székén: – És találkozott Dohák Évával, mikor az nemrégiben visszatért a városba…

Mégis mit képzel? Marika dühösen rámeredt. Igen, vagyis nem. Most már veszélyt sejtett. Igen, hallott arról, hogy a kislány kereste, igen, üzenetet is hagyott a postaládájában a gyerek. Semmi különös: itt jártam, Marika néni, szia. De ő éppen egy konferencián ült, amit az anyatejes táplálás előnyeiről rendeztek  Balatonfenyvesen.

Konferencia! Anyatejes! Katja felállt, megköszönte a felmérhetetlen, komoly szakmai segítséget. Ahogy felemelkedett a hokedliről, a piciny babakonyha a hűtőszekrénnyel, tűzhellyel szinte megfordult körülötte. A felmérhetetlen segítséget, hangsúlyozta, aztán kifordult a lakásból, végigment a pinceajtó előtt, ahol a gyerekek hajdan egy elvarázsolt sziget vezérlőpultjáról álmodoztak. A Déli krónika pattogó hangjai mellett kisétált az utcára.

Gondolkodnia kellett. Illova, Illova. Anya és lánya. A mártír anya és az ő fantasztikus felfedezésre vágyó kislánya.

Muskátli utca, Tulipán utca, Rózsa utca. Forrt a levegő, szellő sem rezdült, az őrskútiak a titkaikkal együtt behúzódtak a házaikba. Micsoda név: Illova! Most már egyre valószínűbbnek tartotta, hogy a kereskedők ennek a védőnőnek a segítségével akadtak rá a kislányokra. Marika, a minden lében kanál Marika nyilván vadidegeneknek is kifecsegte, milyen őrjítő, milyen borzasztó szülők élnek egymás hegyén-hátán egy ilyen kisvárosban. Ám ez a Marika csak fecsegőnek tűnt – igen, fecsegőnek, de nem gonosznak vagy ostobának. Akkor pedig mért nem aggódik, hogy mi történt a lányokkal? Olyan önelégült büszkeséggel beszélt erről az Évéról, mint akinek a sorsát végérvényesen sikerült sínre tennie.

Sínre tenni, sínre tenni… No de hol van az a sín?

Vagy nemcsak öt áldozata volt a gyerekrablásnak, hanem hat? A hatodik ez a kövér, gyerekvédő, akit valakik meggyőztek arról, hogy másutt jobb helyük lesz a lányoknak?

Szenczi Dóra, akit szexuálisan kihasznált az ő emelkedett családja. Kemény Rita, akinek a háború összedöntötte az életét. Szabó Gyöngyi, akit csak külföldön lehet megműteni. És Dohák Éva, ez a kis marslakó, akit a saját anyja terrorizált.

Lángolt a nap, de Katja mégis visszafordult a társasházakhoz.

Mert hogy került a kitűnő, sőt, még annál is kitűnőbb Marika pártfogoltjai közé a „nagyzoló”, a „hatalmaskodó” Dér Krisztina? Volt valami titok a pincében, ahova a lányok felszerelték a vezérlőpultot?

Megint becsengetett a parányi lakásba.

–Most már csak egyetlen kérdésem van. Ugye, Dohák Éva és Dér Krisztina barátnők voltak?

A védőnő ugyanúgy megrémült, mint mikor először érdeklődött Krisztináról.

– Honnan tudnám? Honnan? Honnan a fenébe? Eltelt húsz év! Hogy emlékeznék rá? – Elefántkarjaival szinte eltolta Katját a küszöbről. – Azt hiszi, nincs jobb dolgom?

Katja bólintott, és szinte a bőrén át érezte az öreg védőnő riadalmát.

Na de mit képzel? Nademitképzelmaga?

Katja a rendőrség felé indult a szúrós melegben. Nademitképzelmaga?  Tényleg, mit is képzel? Dér Krisztina anyjával valami nagyon furcsa dolog történhetett. Talán őt okolták a balesetért? A kislányt vádolták gyilkossággal? Egy tizenkét éves gyereket?

Még két sarok. Aztán három. Ibolya, Petőfi Sándor, Virág Benedek. Át a melegen. Át a reménytelenségen.

A Petőfi utcában egy csapzott, ideges anyuka rángat egy nyolc-kilenc év körüli gyereket.

Most már csak egy sarok. Micsoda rikácsolás! Át a reménytelenségen.

Csúnya, csapzott, kövérkés kislány. Ugyanolyan ideges, ugyanolyan formátlan, mint az édesanyja.

Míg szidta az anyukája, ő ábrándozott.

 

 

       

Korábbi részek:

 

http://ujnautilus.info/j-sibelius-hol-keresselek/

http://ujnautilus.info/sibelius-lanyok-kotve-fuzve/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-itt-elned-halnod-kell/

 http://ujnautilus.info/sibelius-tuzet-viszek-langot-viszek/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-halottakhoz-dorgolozni/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-husz-lepes/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-kicsontozom-osszehajtom-beparolom/

        

http://ujnautilus.info/sibelius-nem-az-a-fajta-erti/

 

http://ujnautilus.info/j-sibelius-hany-eves-is/

 

 

           

 

         

Akciófilm helyett… (Bestseller és kritika II.)

Az Egy csibész naplója érdekes műfajú regény. Kriminek nem mondanám, az akcióregény kifejezés pedig nem fedi teljesen a valóságot, másrészt, ha belegondolunk, a szórakoztató zsánerben kifejezetten értelmetlen meghatározás, inkább csibész-regény. Ahogy manapság talán már vannak csibész-filmek is, ezek azok, amelyekben ugyan embereket vernek és ölnek, mégis viccesek. Csabai Márk regénye viszont nem ettől ilyen, hanem attól, hogy a főszereplővel minden megtörténik, ami a mai popkultúra szerint a nagyvárosi csibészléthez hozzá tartozik. Ennyiben talán látlelete is egy kulturális jelenségnek.

 

A regény alapsztorija kissé kidolgozatlan, kifejezetten elcsépelt, és nem véletlen a filmes párhuzam, több történet-elem egy közepes hollywoodi mintára készülő akció-krimire emlékeztet. A szüzsé is eléggé sablonos, nem túl fantáziadús: a főszereplő Barabás Viktor Valentin budapesti pisztolyos-inges csibész, esetleg kisbűnöző (ennyit elég is tudnunk róla), akit beszervez magának egy magyarországi végrehajtó hatalmi szerv, hogy segítségével leleplezhessen egy nemzetközi drogbandát, cserébe szemet hunynak apró bűnei felett. És valóban van benne minden, ami a zsánerhez tartozik, és amit hasonló témájú filmekben és regényekben olvashatunk. Főhősünknek rögtön a regény elején az életére tör egy orosz keményfiú, akit természetesen Ivánnak hívnak, majd megjelenik az orosznál valamivel egzotikusabbnak és ezzel együtt keményebbnek is számító csecsen medve, a főhős barátja, Juszup, a megmentő. Eztán találkozunk olyan divatos figurákkal is, mint a bombalábú ügynöknő (az elbeszélő így írná: NŐ), aki az NNI-től, vagyis a Nemzeti Nyomozóirodától érkezett (vö. FBI), majd a rejtélyes ázsiai származású drogbáróval és annak a regényben deus ex machinaként felbukkanó csinos huszonéves lányával, aki mindent felkavar, ráadásként pedig egy elegáns francia alfőnökkel. Úgy látszik, az ilyen történetekben a gonoszság és a hatalomvágy mértéke az egzotikummal és az ismeretlenséggel, esetleg az idegenséggel egyenesen arányos. Ám ezen már a James Bond-történetek is túlléptek. Be kell vallanom, érdekesebb lett volna számomra a regény, ha szeretett hazánk bűnözőiről szól, nem pedig egyéb nyugat-közép-európai nagypályásokról.

 

A kifejtettekből táplálkozó ellenérzéseimet leküzdve viszont azt kell mondanom, hogy érdeklődéssel értem a regény végére, beszippantott a történet, pontosabban az olvasói gyengeség: saját kíváncsiságom. A főhős kedvelhető alak és a környezetében mozgó sablonos figurák mellett a leginkább hihető karakter, érdekelheti az olvasót, hogy mi lesz vele.  Váratlan munkafelkérése okán pedig nem lesz belőle titkosügynök-képességű übermensch egyik pillanatról a másikra: akció közben bénázik, időnként túlgondolkodja a dolgokat, munkaadójának pedig esetlenül, de kérlelhetetlenül udvarol.

 

Elmondható azonban, hogy a főhős alakja mellett a regény elbeszélésmódja is egységes, nem próbálkozik például ál-intellektuális humorral (ami a zsáner egyes alkotásaira jellemző) és egyéb ciki megoldásokkal. Célja nem több mint hogy egyedi stílusában elmesélje a történetet, ami gyakran humoros és megmosolyogtató ugyan, nem röhögi magát rajta halálra az olvasó. Azt pedig, hogy szorult a szerzőbe elbeszélői érzék, azt az egységesség mellett egyéb jellegzetes szituációk és megoldások demonstrálják. Egyes esetekben az előrehaladó cselekmény megtorpan, s a mesélő a képzeletében szövi tovább az eseményeket, ilyen például a masszázsszalonban zajló jelenet: egy vékony lepel választja el az egymás mellett kényeztetett főhőst és aktuális nőjét, az ázsiai üzletember, Bao lányát, Viktor pedig eljátszik annak gondolatával, hogy ott, a szalonban, magáévá teszi a lányt. Mindez azért érdekes, mert a rövid cselekményrészletről utólag derül ki, hogy képzelődés – az elbeszélő megjegyzéséből: „Élveztem a kis játékot, amit gondolatban lepörgettem, de nem sokáig, mert a hógolyó elhúzta a függönyömet, majd levetkőztetett, és qi-m (csi) kalandos és nem fájdalommentes felkutatására indultunk, és ez korántsem volt olyan izgató, mint Thue látványa.” (182.) Ennél azonban hatásosabb és ötletesebb az az öniróniát sem nélkülöző jelenet, amikor a Baoval való szembesülés alkalmával elképzeli Viktor, ahogy mintegy Jackie Chan módjára kiszabadítja magát: „Viperákat megszégyenítő gyorsasággal megfordultam, és elkaptam Ping kezét, és egy mozdulattal tőből kicsavartam. Miközben a fájdalomtól üvöltve a földre rogyott, kihúztam a nadrágja szárába csúsztatott pisztolyát, és a másodperc töredéke alatt tüzet nyitottam.” (169.) És azért lehet ez érdekesebb megoldás az előbb említettnél, mert a főszereplőt ismerve váratlan volna egy ilyen akció. Viktor gúnyolódik is magán: „Na, jó, igazából nem lékeltem meg senkit és semmit, még egy átkozott dinnyét sem…” (Uo.) Már a bekezdés elejétől kezdve – és a korábbi hasonló képzelgés függvényében – sejthető, hogy ez is csak képzelődés lesz. Mindez dinamizmust ad a szövegnek.

 

Néhány kifogást viszont meg kell még említenem, ami nem csak az írói ötlettelenségnek, hanem talán a műfaj, pontosabban a szüzsé (csibész – erős barát –  bombanő – nyomozóiroda – külföldi maffia, stb.)  kifulladásának is a következményei. Bizonyos sztori elemek, például egyes karakterek ismétlődő felbukkanásai – akár csak korábban megemlített személyiségük –, semmi váratlant nem mutatnak. Mikor egy szorult helyzetben jól jönne a főhősnek egy erős kéz, akkor megjelenik Juszup, a díjbirkózó; mikor egy bárban egy szép lábú nő áll szexi estélyiben, Viktornak háttal, természetesen kiderül róla, hogy a férfi imádott ügynöknője, Berényi Gabriella. Azt viszont már nem is fejteném ki részletesen, hogy a regény egyik fő poénja egy „golyóállómellényen” csattan.

 

A regény egészét tekintve azonban még ez sem túlzottan zavaró, mert a történet tetőpontján bizony figyelnünk kell, hogy az intrikákat és a hatalmi szálak összefonódásait követni tudjuk. És bár Csabai Márk regénye összességében könnyű olvasmány, talán túlzottan is az, merthogy majdnem olyan sebességgel lehet elolvasni, mint egy nyári popcorn akciófilmet megnézni, annyit mégis a javára írhatunk, hogy olyan elsőkönyves szerzőről beszélünk, aki egységes humorának, stílusának és elbeszélőkedvének köszönhetően – mert az láthatóan van neki –, könnyen megnyerheti magának az olvasótábort, mely az ő csibészregényeire kíváncsi.

 

Csabai Márk, Egy csibész naplója, Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2012.

 

A recenzió a Bestseller és kritika című kritikai műhelybeszélgetés keretében készült, melynek célját a hazai populáris irodalom áttekintése, illetve a köré épülő diskurzus lehetőségeinek és határainak megvitatása képezte.

“2”

két érmecsukott fedő

a felnyitott gerincű szoborcsoport

itt villamos és tér

kettesvillamos és kossuthtér

nefelejts-kék szemed nefelejcskék

kezed és a költős duna kicsiben

 

itt minden matrica tőled

eltévedt szavaim hibára futnak

de nevetsz nevetsz a hídon

minden szimbólum szimbólum itt

archetipikus karikatúra és jó hogy

félünk mert félni fogunk

Dragan Jovanovics: Erzsébet, a „magyarica”

Tizenhét macskát tartott a házban, s arról álmodozott, hogy egy magas, jóképű pénzeszsák feleségül veszi, Velencébe költöznek, ahol egész nap a gondolások énekét fogja hallgatni. Erzsébet, ez az elbűvölő töltött galamb, akinek arcát az egészség természetes pírja festette meg, valóban rászolgált nevére – teltkarcsú, szappanszagú, igéző teremtés volt. Szép arcbőrét Kleopátra híres receptjének köszönhette – annak, hogy mindennap két liter tejben mosdott. Dús kebleit tekintve túlzás nélkül mondható, hogy Erzsébet természetes folytatása az Appenni-félsziget olyan szépségeinek, mint az ott szuverénül uralkodó Gina Lollobrigida, Sofia Loren, Claudia Cardinale meg Anna Magnani. Jó háziasszony volt, mindenfélét el tudott készíteni. A Baksa környéki Kerkabarabáson született Erzsébet mindezt a nagyanyjától tanulta, aki viszont Pesten, a jó házból való úrilányok intézetében nevelkedett. Egyszerűen szólva Erzsébetben mindenki, akinek van egy kis sütnivalója, Dulcineára, a tobossai szépségkirálynőre ismerhetett. Egy jövendőmondó, még amikor Erzsébet Magyarországon élt, megjósolta: — Erzsébet, még sokáig megőrzöd csodás női bájaidat, Isten ajándékát, de vigyázz, nehogy éppen szépséged áldozata légy! Erzsébet asszony, a „magyarica”, nekünk tőszomszédunk, arany lamé ruhájában gyönyörűen domborodó csípőjével, a maga szépségében, hogy megáll tőle az ész, falunk Lou Andreas-Salomeja, és külön mese volt. Ez a csodálatos szépségű asszony, a boldogság mártírja egyszersmind, három, hajótörést szenvedett házasság után itt maradt üres kézzel, és egymagában éldegélt. Mintha a kérlelhetetlen sors, a szépasszonyok sorsa, őt is azzal büntette volna, hogy egész életében csupa balvégzetek között választhasson. Csalódásokkal, halálesetekkel és tévedésekkel teli élettörténetét itt csak röviden vázoljuk, cserébe viszont annak egynéhány fénypontját villantjuk fel. Elég az hozzá, hogy harmadik férje halála után holmi falusi kamaszok, mintha bolondgombát ettek volna, éjszakánként bezörögtek az ablakán, hogy ekképpen bekukkantsanak asszonyi fényességének éjsötét titkaiba. Mivelhogy közeledett a tavasz, e bájitalnak, a fákban a nedvek megforrásának, amúgy meg az érzéki vágyak fölgerjedésének ideje. Erzsébet – asszony volt testének minden négyzetcentiméterében. Minden pórusában csupa tűz. Különösen a katonai egyenruhára bukott előszeretettel. Egy zászlóssal szűrte össze a levet, nos, egy időben tehát ez a szerelem, a horgolás meg a szerelmes regények töltötték be egész életét. Egyszer teherbe esett olyképpen, hogy gondolatban vétkezett egy jóvágású repülőssel. Amott meg a fél falu bomlott utána. — Egy ilyen nő mellett még az emberevő cápa is kivetkőzne mivoltából – vélekedett egy rokonszenvezője, hozzátéve, hogy Bettyről (ez volt Erzsébet beceneve) bezzeg éppoly nehezen szállna le, akár a gyerek a cseresznyefáról. S csakugyan, mindenki, aki bizonyos ideig egy tálból cseresznyézett Erzsébettel, elveszítette önazonosságát. Immár nem volt ilyen meg ilyen nevezetű ez meg ez, hanem attól fogva Betty pasasaként vegetált. Erzsébet pedig, ez a párnás keblű paradicsommadár, valójában sok-sok férfi utolsó, végzetes mosolya maradt, míg az asszony maga sohasem lett boldog igazán. Annyi sok kérőjének elcsavarta a fejét. Egyikükkel, ez egészen a messzi Ausztráliába távozott, szenvedélyes hangú szerelmes levelekben tartotta a kapcsolatot, mint aki levelező-sakkot játszik. Egy Saravara nevű blazírt alak, ez meg hosszú évekig ült súlyos lopások miatt, annyira belehabarodott Erzsébet jól megtermett, nyíló orchideára formázó és némileg hattyúszerű figurájába, hogy rendőrt kellett hívni, hogy ne háborgassa már. Amikor pedig valamelyik mamlasz beállított az udvarába, és rákérdezett: — Ugye, Erzsébet, adsz, amit nem adsz? — kurtán csak a pofájába vágta: „Coki!”, s az udvari hársfa nyugalmas hűvösében tovább hűsítette magát legyezőjével, amely Héraklészt ábrázolta Omphale baldachinos ágyában. A falusi rossz nyelvek pedig kígyót-békát kiabáltak rá. A legképtelenebb pletykák jártak szájról-szájra. Suttyó legénykék mesélték, hogy disznófejű gyereket hozott a világra. Akkora feneke van, mondogatták, akár a napos oldalon megtermő legnagyobb sütőtök, hogy a gyönyör csúcsán hangosan jajveszékel, különben pedig állva pisil, meg hogy olyan hetéra, aki boldog-boldogtalannak lefekszik. Az egyik tréfacsináló, például, ilyeneket mondott neki: — Erzsébet asszony igen nemes lelkű. Magának akkora szíve van, mint egy csuklós autóbusz, rengetegen beleférnek. Ezt azután egy másik tréfamester azzal toldotta meg, hogy Erzsébetnek nem nagy szíve, hanem nagy segge van. Ilyen duma folyt. Egyik-másik falusi duhaj elhíresztelte, hogy Erzsébet éjszakánként a dogjával fajtalankodik, meg hogy meztelenül látták az egyik szuper kemény pornómagazinban, de ezeket a felvételeket senki sem tudta felmutatni corpus delictiként. Hazudtak a gazfickók. Erzsébet aztán erre fel, dacból, hogy borsot törjön az orruk alá, a legvadabb hóbortokat eszelte ki. Combig érő fekete csipkeharisnyát húzott, fejtől lefelé pedig, szakasztottan úgy, mint az éjszakai pillangók, rövidke cobolyprém bundába bújt. Nyíltan megmondta mindenkinek: — Cigizek, kockázok, eljátszok a kutyusokkal, na és!… De ez még nem volt minden, imaginez-vous ce scandal? Jól kidüllesztette a két elülső ütközőjét, majd olyan járást vett fel, mint valami csábos núbiai rabszolganő, aki kecses, keletiesen lassúdad ringással lépked felfelé egy márványlépcsőn. — Ez már döfi! — helyeselt a tömegből valaki. Virág Erzsébetnek, mert ez volt a becsületes neve, a ciklámenszín (nem egy ilyen árnyalatú ruhájára meg kompléjére emlékszem), a parfümök meg a damaszt volt a gyengéje, amelyeket a távoli Felix Arabiae-ból valamelyik udvarlója hozogatott, aki azután egynéhány hét múlva, ki tudja, miért, faképnél hagyta. Én még emlékszem, mit mondott akkor: — Nem értem, a nők mért esnek bele mindig olyanokba, akik miatt később megszenvednek, és nagybőgőnek nézik az eget. Istenem, milyen borzasztó, amikor elárul és elhagy az, akit szívből szerettél, s aki hűséget fogadott. Erzsébetnek, akárcsak Ávilai Szent Teréznek, látomásai voltak, néha extázisba esett. Előfordult, nem is olyan ritkán, hogy a maga nem mindennapi, keleties szépségében, a női bájak teljes arzenálja birtokában, piszokul vonzón és csordultig tele mindenféle zavaros szenvedéllyel, a színházi pátosz meg úri nő mivoltának összes szabályai szerint egyszerűen elájult. Ilyenkor aztán anyám meg én fellocsoltuk az alélt, sóvár asszonytestet annak a kristályvázának a vizével, amelyben fehér meg sárga rózsák virítottak. Erzsébet felépült, s utána, egy ideig, tisztes, trubadúri távolságban tartotta magától egész regimentnyi széptevőjét, mivel tartott tőle, nehogy valami idényjellegű nyavalyába essen újfent. No de hát, ajaj, alig telt bele néhány nap, s Betty újból kiválasztott közülük egyet, akinek megengedte, hogy része legyen mindennapjainak, és illatos lényétől megnemesedjen. — De hát én nem élhetek szerelem nélkül – mondogatta ekkor már azon a bizonyos „Ne hagyd magad, Ines” hangon. – Nekem az kell, hogy szeressek, és hogy szeressenek, bármi áron. Ha felforr a vér, mit sem tehetünk ellene. Nekem elég, ha csak hallom azt, hogy „szerelmesek”, máris odavagyok. Valóban különös szerzet volt ez a „magyarica” Erzsébet. Ahhoz a leszboszi költőnőhöz hasonlóan, róla is rebesgették, hogy az a veszett szíve nem egyszer asszonytársaihoz vonzotta. S ez igaz is volt. Mert Erzsébet, kétségkívül, szívesen hódolt szapphói örömöknek. Elég gyakran láttam is, amint áttetsző, dekoltált voile ruhában, kézen fogva sétál a helybeli pópa feleségével, valami Zlátával, egy nagyon csinos szőkeséggel. Mint két páva, úgy sétálgattak a réten, a patakparton, Dolék vízimalma környékén nyári hevületekbe belereszketve. A fájdalmasan kívánatos Erzsébet ezúttal, miként Pomona istenasszony hajdanán, nősziromból, cseresznyéből meg margarétából font súlyos koszorút viselt a fején. Valami ellenállhatatlan nemiség, e korallszerű női leszbosz rejtélyének vonzásában, mely sugárzott belőlük, a nyomukba szegődtem, és egészen a papné házáig kísértem őket a szürkületben. Az ablakon belesve láttam, ahogyan levetkőznek és belépnek a kádba, közben egy sziámi macska hunyorog rájuk a díványról. Az illatos fürdősóval meghintett vízben, úgy tetszett, két Seherezádé, az egyik arany szőke, a másik ébenfekete, készül az éjszakai gyönyörökre. Egymagukban, egymásra utaltan, átengedve magukat a víz meg az illatos sók gyógyhatásának, megfürödtek így a kád meleg vizében, élvezték, hogy most pihentek és ellazultak, s azt is, hogy hosszú éjszaka áll előttük, amikor idejüket teljesen egymásnak szentelhetik. S még sokáig elnéztem az éjszakában e szerelmi játék jeleneteit, amelyek valóban elbűvölők voltak: a két pőre, hajlékony női test síkamló, kígyózó összefonódását szinte hasisi bódulatban, animális szerelmi tűzben égve, csordultig telve zavaros, vak örömmel. Később aztán, amikor visszagondoltam erre a gyermekkori élményemre, felismertem, hogy mi, akik faragatlanságunkban annyira hajlamosak vagyunk elítélni a a leszbikusokat, keveset, szégyenletesen keveset tudunk a nők egymás iránti szerelméről, ezekről a gyönyörökről, az érzelmeknek, a hullámzásnak, a vibrációknak és kölcsönhatásoknak egy egész tengeréről, két nőnek erről a rejtelmes világáról, akik szeretik és kívánják egymást testük minden molekulájával. Ez a titok máig is épp olyan megfejthetetlen maradt nekem, mint – mondjuk – az idő ősörök titka, mint egy Vermeer-, Zurbarán- vagy Van Eyck-kép struktúrájának rejtélye, melyet mindmáig nem tudtunk felfedni. Meglehet, erről a misztériumról tanúskodik az alábbi szonett is „Az élő pergamen”-ből: ALTUM SILENTIUM Két ifiasszony, vadóc és gyengéd, ágyi leplek közt gömbölyödő gyümölcs, aranyló pintyek, hó testű egyvér, az éj titkait bogozza két hölgy. Ó, mily szelídek, bár nagy a zűr, a széthányt alsókon Amarige kölnivíz, hószín combokon csábos csipke feszül, óh, az a nektár, és hattyúi kebleik! Elcsitultak az arany harangok, márványt csókolt, majd tovatűnt a holdsugár, bolondos élet, s a távolból, mi vele jár, briliáns csillant, aszfodéloszok szűzi termetét ölelve kiszökkent egy hullám, s reszket a csók, mint a hajó, süllyedőn már. Eh, ez a szegény özvegy! Örök özvegységének meg többrendbeli házasságai Szibériáinak átkát nyögve az egyedüllét meg a melankólia marcangolta, ő azonban új meg új, a korábbiaknál is szenvedélyesebb szerelmekkel védekezett ellenük nem kis hevességgel. De hát sohasem szerették eléggé. A túlérzékeny, idegileg gyenge teremtés sorozatosan pórul járt, az élet szinte mindig a szerelmi kudarc tüzes vasát sütötte tomporára, úgyhogy legfeljebb még egy csalódást jegyezhetett be emlékkönyvébe mindannyiszor. Meghökkentő szépségében gyakran elbúsult sorsa miatt, kétségbeesetten küldözgetve a világűr sötétjébe elveszett lelkének SOS jelzéseit. — Így van ez – mondogatta könnyeivel küszködve Erzsébet. – Rád mosolyog a szerencse, azután meg hátat fordít. Pedig egy maréknyi boldogság többet ér akár egy hajórakomány bölcsességnél. Magányos asszony vagyok, akinek szerelemre van szüksége. Nem az a jégcsap, mint sok más nő, aki zsarolja a férfiakat szépségével. Hát igen, szívem utolsó molekulájáig odaadó voltam mindig — avatta bizalmába anyámat Erzsébet, a nagy tragika. – Olyan asszony vagyok, aki szeret, és szenved és lelke van. Valami újra, színpompásra és szépre vágyom. Szeretni akarok, fáradhatatlanul, szünet nélkül. A test legédesebb földi görcsében a magam rettenthetetlenül bátor halálával akarok farkasszemet nézni. Olyan szenvedélyes vagyok, mint egy egész hárem. Az ágyban tüzes, mint a magma, veszedelmes, mint a kancacsikó. Egyedül a szerelemben érzem magam nőnek! Márpedig az bizony fáj, ha egy hölgynek nem viszonozzák a szerelmét. Hol az a férfi, aki földi szerelmem és evilági társam lenne? — siránkozott a jóasszony, mire az anyám visszakérdezte: — Na, és hol vagy te őneki, Erzsébet? Majd amikor afelől érdeklődött, milyennek is kellene lennie annak a neki való, eszményi férfinak, Erzsébet így válaszolt: — Lovagnak, mindenesetre. Olyan vitéznek, akinek feltétlenül legyen lelke, és legyen költő. A lóháton, ráadásul fehér lovon érkező királyfit, nem, az ilyesmit túlságosan édeskésnek találom. Én a lovag szót szeretem, ő már majd tudja, hogyan kell kardot rántani és hadakozni vele. — De hát a lovagok a mennyországban vannak, kedves Bettym –érvelt az anyám, de Erzsébet sem hagyta annyiban dolgot. — A barátaim a lovagok. Nekem pedig most fontos, hogy barátaim legyenek. Mert a barát már a szagáról is kellemesnek találja a barátját, és tökmindegy, hogy együtt alszanak-e, vagy sem. Én azonban szabad vagyok. Ha éppen úgy szottyan kedvem, hogy a faliórával üzekedjek, ebben engem senki sem gátolhat meg. Mindenesetre – nőnek lenni, az mégiscsak művészet. Mert, mi asszonyok, olyasmiket tudunk, amit a férfiak még csak nem is sejtenek. — Te csak add ki magadból, panaszold el, Betty, ami fáj, akkor könnyebb lesz a lelkednek – mondta minderre anyám (akit Erzsébet egyébként általában testvérének szólított). — Úgy gondolom, a nőnek szívből kell szeretnie, igazán, vagy pedig, ha nem találja meg lovagját, lehetőleg önmegtartóztatásban éljen. Az olyan ember viszont, aki szeretett, de elárulta szerelmét, nemcsak az ellen vétkezik, ami volt, hanem Isten ellen is, aki előbb-utóbb megbünteti őt. És még valamit szeretnék mondani. Meggyőződésem, hogy egyszer eljön az a nap, amikor a férfi meg a nő az egymáshoz való viszonyukban nem két ellenkező nemnek fogják érezni magukat, hanem összefognak, hogy a közös élet és a hűség jegyében vállalják az élet minden terhét. Ami engem illet, nem sokat értettem ezekből a szerelemről szóló elmefuttatásokból. Nekem a szerelem egyértelmű volt a rettenhetetlen Tarzannal, akit a felülmúlhatatlan Johnny Weissmüller játszott, meg hőn szeretett kedvesével és élettárásával, Jane-nel. A „Me Tarzan!” és a „You Jane” szellemében, hisz ismerik. Találkoztak a dzsungelben, megszerették egymást, és kettejük szerelme nem ismert határokat. Nekem, tehát, ez volt a szerelem. Minden egyéb merő baszkódás, közönséges bábszínház volt a szememben. Igen ám, de miként a mediterráneum keleti partjain tenyésző jerikói rózsának, Erzsébetnek megvolt az a csodálatos adottsága, hogy megfonnyadtan is, az ígérkező új szerelem harmatával meghintve, újjáéledjen. — A világ mért annyira megszállottja a múltnak? — tűnődött magában Erzsébet. – Hiszen, szerintem, olyan nincs is. Itt van, például, a mai reggelink. Máris a múlté, és nekünk épp olyan távoli, mint a piramisok meg a fáraók kora. A fiatalkorom, a szépségem – mindez a múlté már, virágpor, az hát, por és hamu főleg. De nem adom meg magam. Mert nincs hozzám fogható, egyetlen bokorban sem terem még egy ilyen, mint én, biz’ isten. A holdtölte napjaiban kihívó neglizsében mászkált a faluban, tudta, hogy a férfiak ilyenkor különösen előzékenyek, gyengédek a fehérnép iránt, bolondulnak utánuk. Ezekben a napokban Zilahi Halálos tavaszát olvasgatta, kiírta belőle a szép részleteket és a mély gondolatokat, közben élete legnagyobb szerelmére, egy helyi jelentőségű költőre gondolt. — Azt elmeséltem már, Miro asszony – vette fel az anyámmal való társalgás fonalát Erzsébet –, hogyan ismerkedtem meg Csáth Tiborral? Na igen, egy júliusi estén kint üldögéltem a hársfa alatti padon, és Évával, egyik rokonommal, cserfeltünk erről-arról. A homályból ekkor öles termetű férfi bukkant elő, olyan szép volt, mint Lawrence of Arabie. Jól megnéztem magamnak, s mindjárt felfigyeltem rá, hogy milyen kellemes a hangja. Éva aztán bemutatott bennünket egymásnak, és mi két évet töltöttünk együtt. Nem váltunk el. Úgy téptük ki magunkat egymás karjaiból. Erzsébet imádta Hitchcock Gazdagok és furcsák című filmjét, és gyakorta mesélgette anyámnak: — Fred és Emily az átlagember életét élik, elsejétől elsejéig éppen hogy csak kijönnek jövedelmükből. Emily beéri a szerény háziasszony életével, Fred azonban hírnévről és gazdagságról ábrándozik. Egy váratlan örökség révén, úgy tűnik, valóra válnak Fred álmai. A házaspár egzotikus hajóútra indul. Kölcsönös kiruccanások során történt többrendbeli flört után hajótörést szenvednek… Leghőbb vágya volt némi drámaiságot kölcsönözni egyhangú hétköznapjai banalitásának, ezért aztán rögeszmésen azonosult a tévébeli szappanoperák, a színes bulvármagazinok botránykrónikáinak szépségkirálynőivel, legnagyobb sztárjaival. Így történt, hogy Erzsébet valamiképpen maga lett színésznő, film- és regényhős, úgyhogy egész élete a maga ábrándvilágának puszta visszfényévé vált. El volt ragadtatva a Hogyan fogni milliomos férjet c. filmtől Merilyn Monroe-val a főszerepben. Utánozta Jaqueline Jackie Kennedyt, Amerika akkori első asszonyát, akinek az egyszerű ruha, a sötét szemüveg, a kalap és egy gyöngysor volt az image-a. Imádta Rosinát a Sevillai borbélyból, és remekül tudta elkészíteni a sumadiai kappant magyar tokajiban. — Utolérhetetlen mezzoszoprán lehettem volna, ha egy kissé kitartóbb vagyok – mondogatta volt. Ez a birsként gömbölyödő, bögyös énekes rigó magyar románcot dalolgatott egy szívről, amely veszedelmesen vérzik, közben pedig újra meg újra elmesélte anyámnak szerelmi ábrándjai, holtbiztosan elhibázott kapcsolatai, szerelmei rövidre fogott, érzelmes történetét, azután valamennyit kétségbeesetten jegyezte be csalódásai lajstromába. Ennek tulajdonítható, hogy egy időben fejébe vette, Jézus a jegyesévé választotta, s ő ezért neki ajándékozta szíve egész szerelmét. — Ezentúl Jézus Krisztus az én eszményképem – magyarázta Betty, miközben kopasztotta a leforrázott tyúkot, majd kimarkolta belőle a belsőségeket, a májat, a szívet, a vesét. – Mától fogva a menyasszonya vagyok, és a jegygyűrűjét viselem. Tini koromban, Baksán, az ágyam fölött tartottam a képét. A keresztre feszítés, különben, jócskán szexi jelenet, n’ est-ce pas? No de mi itt nem bocsátkozunk többé Erzsébet életének lélektani elemezgetésébe. Maradjunk annyiban, hogy a kalapja mellé szalonka tollat tűző, extravagáns Erzsébetről én azt tartottam, hogy – szó szerinti és átvitt értelemben is – hattyú lelke, fehérhattyú lelke van. Isteni keblei felől, amelyek a meggypiros ruha mély kivágásában ragyogtak, a testiség bódító illata áradt. Ellenben ha mégoly vonzó és különös volt is, megvallom, azért féltem is tőle. Emlékszem, mi, gyerkőcök, fociztunk, és a labda minduntalan átesett a veteményes kertjébe, a zöldhagyma-, uborka- és zöldsaláta ágyások közé. Amikor már semmi módon nem tudott minket elzavarni onnan, Erzsébet egy szempillantás alatt dühödt sárkánnyá változott. Fölkapta arany lamé szoknyáját, mi, gyerekek pedig, holtra rémülve mindattól, amit azon a borzasan feketélő helyen láthattunk, ahol Erzsébet leginkább nő volt, hanyatt-homlok menekültünk, ki merre látott, mert korábban már alaposan ránk ijesztett valaki, hogy Betty vaginájának foga van, s ha túl közel megyünk hozzá, erőteljes kagylószirmaival bizony beszippanthat, és egyből visszaküld bennünket a nemlét sötétjébe. Én pedig akkor, míg magamra hagyottan és mélyen megrendülve reszkettem a szénapadláson, és felidéztem magamban szőrös cicájának látványát, nem is voltam tudatában, hogy nekem most itt felfedte magát egy másik asszony, életemben először, anyám! Borbély János fordítása

máriavers

 

Pont olyan, mint egy

üreges szobor semmitmondása

vagy mások világfájdalma

valami mellékszereplő a nem tudom miben

idegen kamaszok szerelme

 

Mária, az Isten édesanyja…

 

de amikor Isten neve előtt ott a névelő

akkor is el kell mondani

valamit, amit nő nem érthet

és férfinak mesélni szégyen