Bejegyzések kategória bejegyzései

Sánta Ferenc: Sokan voltunk

 

Már harmadik hónapja éheztünk, s két hete csak egyszer ettünk egy nap. Anyám már marékkal mérte a puliszkát. Egy marék, két falás, másnapig semmi. Négyen gyerekek ágyban feküdtünk a nagy pokróc alatt. Ott melegedtünk, és láb alatt sem voltunk. Apám már nem járt napszámba, élet után. Eleget próbálta. Sok volt a szegény, kevés a gazda, neki nem jutott. Ült egész nap a kis vékán a kályha mellett. Nagynéha odajött hozzánk, és mesébe fogott. De amilyen hirtelen jött, olyan váratlanul abba is hagyta. Ilyenkor így szólt: „Majd holnap elmondom a többit.” – Azzal ment vissza a maga gondolatához. Sohasem mondta végig. Nem is bántuk. Akkorákat hallgatott mesemondás közben, hogy jobb volt, ha megül a helyén.

Nagy dolog az éhség. Aki nem volt benne, el sem gondolhatja. Mikor megkaptuk a marék puliszkát, és behabzsoltuk úgy forrójában, ahogyan volt, ugrottunk le az ágyról, ölbe vettük a nagy lapító deszkát, amin anyám szétvagdosta a porciókat, és ki ujjal, ki bicskával, lekapartuk róla, amit találtunk, és ettünk. Pedig több volt közötte a szálka, mint az étel. Ilyen éhségben minden száj számít. Minél több van belőle, annál nagyobb a baj. Mi pedig voltunk elegen.

Egy este történt, hogy nagyapám, aki már túl volt a hetven éven vagy már a hetvenötön is, nem ette meg a maga adagját, hanem odahozta az ágyunkhoz. Nagy, ráncos kezével szétszórta közöttünk, s mi kaptunk rajta, mint a csirkék. El sem gondolhattuk, s így szóval sem mondtuk, hogy mi lelte, hogy eladja a magáét. Néztünk nagy csodálkozó szemekkel; és ettünk. Csak apám szólalt meg. Felnézett beesett, szürke szemével nagyapámra. Aztán elfordította magát a kemence tüze felé, és azt mondta: – Azt bizony jól teszi. – Én gondoltam is, hogy igen, mert ha kevés is volt, jólesett a váratlan falat, de egyebet nem. Nagyapám tovább kapargatta tenyeréről a puliszkamorzsát, és mintha csak magának mondaná, csendesen odaszólt.

– Gondolod, Ferkó?

– Én igen! – válaszolta apám.

Anyám leejtette a nagy mosdótálat, és arra ráfigyeltünk. Nézett megijedt arccal a beszélőkre, hol apámra, hol nagyapámra, mintha maga nem is lett volna. Aztán találkozott apám szemével, és lassan elfordult, mint amikor nem asszonydologba üti a fejét. Nagyapám végigtörölte a kezét a nadrágján. Utána igazítani kezdte fejünk alatt a vánkost. De olyan gonddal és lassúsággal, mintha pesztra volna, vagy legalábbis asszony. A keze még a fejünk alatt volt, de már fordult, és indult apám felé. Mikor a kályhához ért, lehajolt, és elkezdte törni az ágat. Egyenként, szépen sorba rakosgatta őket, s hogy végzett vele, azt mondta apámnak.

– Jövőre próbáld meg a Kácsa András földjét negyedében. Másként úgysem adja. Jó föld a Fehér Martok, s addigra a Ferikét is használhatod.

Apám nem nézett rá, valamit vett a foga közé, és rágott.

– S amit a Tótos Jani mond, azt is gondold meg. Vigyétek a borvizet a városba. Három esztendő alatt lovatok lehet.

Apám csak hallgatott. Régi zsémbe ez már nagyapámnak. A borvíz meg a Fehér Martok. Máskor apám végig sem engedte mondani, de most hallgatta, és azt sem tudtuk, hogy hova legyünk a csodálkozástól. Nagyapám is gondolhatta, hogy hiába beszél, mert felállt, s rátette a kezét apám vállára.

– Hát akkor, ne késlekedjünk, Ferkó, hallod-e, fiam?

Apám felállott, megrázta magát egy kicsit, s mintha anyámnak mondta volna, odanézett.

– Hát készüljön. A többit majd én elrendezem.

Akkor láttam, hogy anyám már ott áll az ajtóban, és sírt, mintha temetésen volna, és hogy apám felállott, nyúlt az akasztóra, adta a kabátját meg a kucsmát. De mintha adta volna, nem is. Olyan volt, mint mikor tudja, megverik, ha nem úgy tesz. Apám csak vállára vetette a kabátját, pedig nem volt szokása, és vissza sem nézett, úgy ment ki az ajtón.

Én már nagyobbacska voltam, és néztem, mi ez a nagy szótlanság. Addig néztem, míg nagyapámat nem éreztem magam mellett.

– Aztán… hallod-e! Azt a fészket, amit mutattam a Bálványos oldalában, leszeded-e te?

Nézett rám, s olyan volt, mintha sírna.

– S azt a parittyának való szép bodzaágat levágod-e te?

Néztem, és nem tudtam, hogy hova gondoljak.

– Aztán tavaszon azt a szép, erős rókát, amit megmutattam, kifüstölöd-e? Te, Ferike, te?

Néztem, és nem tudtam, könnyezik-e. Anyámra pillantottam, de nem találtam a szemét. Odafordultam nagyapámhoz.

– Magának mi baja van, nagyapó?

De nem nézett már rám. A furulyát fogta, amit a párnám alól húzott ki, és annak lyukacskáit tapogatta, simogatta, mintha nem is ő csinálta volna. Szájához is emelte, de alighogy beléfújt, letette. Odament anyámhoz.

– Add azt a változót, te, Anna.

Eddig is furcsa volt minden, de most már nem tudtam sem apámat, sem anyámat, sem nagyapámat, hova tegyem. Mert anyám kinyitotta a nagyládát, és adta sorjában a tisztát. Gatyát, inget, harisnyát. S olyan szépen adta, nem mintha parancsolnák, hanem mint nekünk, gyerekeknek, ha templomba öltöztetett. Nagyapám felvette mind. Az arcát is megkente egy kicsinyke vízzel, és leült az asztalhoz. Olyan volt, mintha vendégségben volna. Nem nézett se le, se föl, csak ült ott magának, két kezét az ölébe engedte, szipákolt egyszer-kétszer, s csak olyankor mozdult, ha megtörölte az orrát a keze fejével. Még anyámra sem nézett, s még rám sem.

Anyám vizet tett fel a nagy fazékba, pedig már megvolt a puliszka, meg is ettük – s rakta alája a tüzet, hogy főjön. Csak azt, hogy minek, azt nem tudtam. Mert apám a szemét kiverte volna, ha csinál még a puliszkából. Így szokta mondani, ha anyám megsajnált minket, s lopva adni akart még.

Mikor apám megérkezett, még mindig azt csinálták, mind a ketten, anyám is meg nagyapám is. Az egyik vendégnek mutatta magát, a másik meg főzte neki a meleg vizet. Hogy apám nem jár egyenes úton, mindjárt láttam. Tyúk volt a hóna alatt, szép nagy kendermagos, a kezében pedig pálinka. Azt meg csak hitelbe kérhette, s nem tudom, ki lehetett az a bolond, aki adott neki. A tyúkot anyám kezébe adta, a pálinkát meg nagyapám elé. Levette kabátját, s úgy ült le az asztalhoz, mint aki éjszakától dolgozott. Pedig egész nap csak melegítette magát.

Amíg kész lett a tyúk, hallgattak. Apám a körmeit vagdosta a bicskával, nagyapám meg ivott.

Olyan szag áradt a fazék felől, hogy nyál gyűlt a szájam sarkára, bökdöstük egymást a pokróc alatt, igazítottuk a lábainkat, hogy legyen helye a lábasnak. Aztán nem kaptunk egy falatot sem. Nagyapám ette meg egymaga, mind az utolsó szálig. Tekintett felénk, és egyszer adni akart. De apám úgy megfogta a kezét, mintha haragosa volna.

– Őköt csak hagyja, egye meg, mert ez mind a magáé.

Ha nem lett volna minden, amit csináltak, olyan bolond és értelmetlen, mint még soha, biztosan elsírtam volna magam. De a nagy meglepődöttségtől most még azt sem tudtam. Bámultam, hogy eszik nagyapám, hogy szaggatja ujjaival a húst, s csak akkor vettem le róla a szemem, mikor láttam, apám rám néz. Verés volt a szemében, nagy verés. A csöndességben, ami megülte a házat, csak nagyapám szuszogása és csámcsogása hallatszott. Mind megette, mind egy szálig.

Anyám az asztalt kezdte takarítani, s nagyapám meg sem várta, hogy végezzen vele, felállt, vette a lájbiját, kabátját, fejszéjét. Apám ott állt mögötte olyan megnyúlt arccal, mint a pap előtt áll az ember. Hirtelen mintha félne, hogy becsukják előtte, az ajtóhoz ment nagyapám. Kinyitotta, már félig kint is volt, amikor megcsendesedett és visszafordult. Olyan szégyenlősen, vagy mint ahogy a siratóban szokták, igazítani kezdte a bajuszát. Most már mégiscsak úgy láttam, sír egy kicsit. Anyámra nézett, s onnan rám. Anyám hozzám jött. Felöltöztetett, apám hagyta, s ez sem volt még soha.

Kimentünk a setétbe. Csillagos, nagy éjszaka volt. Kegyetlenül hideg, mintha a levegő is megfagyott volna. Apám hajadonfővel állt, én a bátyám papucsában, és megfeledkeztem arról is, hogy fázzam. Néztem a nagy csuda dolgot, s valami sírás feszült a torkomban, mint amikor nagy baj van, a ház ég vagy megvernek. El nem vettem szemem a nagyapám alakjáról. Ott állt a tornác lépcsőjén. Egyik kezét a zsebében hagyta, a másikkal fogta erősen a fejszéjét úgy, mint amikor medvétől tart az ember. Éppen úgy. Éppen olyan is volt. Apám sem mozdult. Valahová elnézett, pedig nem sokat láthatott. Nagy soká nagyapám szólt bele a csöndbe.

– Holnap reggel gyertek ki, mert mindent otthagyok.

Apám csak a fejét mozdította az ég felé, mintha a csillagokat számolná. Nagyapám beakasztotta a fejszét a karjába, s elköszönt.

– Isten áldjon benneteket, fiam!

Apám megmozdult, lenézett a földre, és úgy mondta, mintha annak beszélne.

– Isten áldja.

S mikor nagyapám elindult, nagyon csendesen utánaszólt.

– Aztán vigyázzon magára.

Én csak néztem nagyapám után, ahogy ment át az úton a sikátor felé, és akartam kiáltani neki, hogy el sem köszönt, s Isten áldja. Már szaladni is akartam, mikor éppen megállt. Topogott egy kicsit, de mégiscsak megfordult. Alig lehetett hallani a hangját.

– A Ferikét… Hadd jöjjön sze… el velem egy kicsinykét!

Mintha akkor vett volna észre, úgy rám nézett apám kucsmától a nagycipőig.

– Eredj nagyapádhoz!

Ott állt egy helyben, s ahogy odaértem hozzá, megfogta a kezem. Úgy vitt, mint mikor málnázni mentünk, s útközben mondta a szép meséket, tanítgatott erre-arra, tojást szedni, mézt találni, bakszakállt s más füvet keresni. De most nem szólt. Nagy lassan lépegetett, meg-megszorította a kezemet, mint olyankor szokta, ha nagyot mondott a mesében. Én botladoztam mellette, mert őt néztem, és nem tudtam, hogy bolond-e, vagy ki bántotta, s akartam mondani, ne csinálja, mert nekem sírni kell mindjárt. A kerítésnél megállt. Lekuporodott hozzá. Nézegetett egy darabig, aztán megköpdösött háromszor egymás után keresztre, ahogyan az újszülöttet vagy a kicsi beteg gyereket szokták, hogy ne fogjon rajta soha semmi rossz. Meg is csókolt, amit soha nem tett, és csúnya rekedt hangon azt mondta.

– Menj be, s mondd meg anyádnak, ügyeljen rád, mert engem többet nem látsz!

Olyan gyorsan felállott, mintha szólították volna. Többet nem is nézett rám, s mire észbe kaptam, csak épp hogy láttam a nagy hóban, ami közben eleredt, hogy megy, és elvész a fák között, mert ott volt mindjárt az erdő.

Apám még ott állt, ahol hagytam. Ugyanúgy nézte az eget, és beküldött egyedül.

A kisebbek aludtak, anyám nem volt a szobában. Leültem a nagyapám helyére, és hogy bejött apám, megkérdeztem, mert tovább már nem tarthattam magamban – nagyapám mikor jön vissza?

– Ő akkor, amikor te nem kérdezed! – mondta, és nagyon mérges volt. Húzta a szemét, járkált fel s alá, mint láncolt medve a botos ember kezén. Megfogott ezt, azt, le is tette mindjárt, míg végül leült a vékára. Elkezdte nézni a tüzet. Mikor anyám behozta az ágat, elkezdte rakni rá. Csak rakta, rakta. Akkora tűznek, hogy olyant még nem láttam a kemencében. A lángja kicsapdosott a fejin, az ajtaján is úgy fújta ki magát, mint az istennyila, úgy forogtak, pattogtak a szikrái, mint a pokol tüze. És ropogott, nyöszörgött az egész alkotmány. Ő meg ott ült, és rakta olyan félelmetes arccal, hogy gondoltam, pisszenni sem volna jó, mert biztosan agyonütne.

Valaki topogott az ajtóban, anyám kiment fogadni, és Csűrös Ignáccal jött vissza. Kelemen nagyapjával, az én nagyapám komájával.

– Jó estét!

– Adjon Isten – fogadta apám, de nem mozdult, csak a kályha ajtaját csukta be. Anyám széket törölt, s Ignác bá’ botjára támaszkodva leült. Nem szólt hozzá senki, pedig láttam, erősen beszélni akar. Mozgolódott, köszörülte a torkát, pislogott kis öreg szemeivel, és hogy sokáig senki sem firtatta, megszólalt.

– Hát apád hol van?

Apám most nem nézett rá.

– Láthatja, hogy nincs bent.

Ignác bá’ elővette a dohányát, de mintha elfelejtette volna, mit akar, nem gyújtott rá. Körülnézett. Ránk is, anyám arcára is, végül a kicsi székre, ahol meglátta nagyapám levetett ciháját. Nyugtatta rajta egy darabig a szemét, elkezdte bocskorát piszkálni nagy, horgas botjával, s fel sem nézve megkérdezte.

– Aztán igaz-e, hogy elment?

Apám felkapta a fejét.

– Hová? – kérdezte, és nézett Ignác bá’-nak a szeme közé.

– Fel a Büdösbe – válaszolt az.

Akkorát lökött a szívem, mintha megütötték volna. Olyan száraz lett a torkom, mintha most hirtelen beléfúttak volna. Olyan forró lett a takaró, mintha tüzes vas volna.

Jaj, a Büdös. Aki csak belészippent, mind megfullad egy sorban. Onnan élő fia ki nem jön. Ha madár belérepül, ki nem száll, mert meghal. Nagyapám is meghal. Csak vigyázzon, baja ne essék, apám is mondta, mikor utánaszólt. Pedig nem jön vissza. Hát éppenséggel oda ment, és apám akarta, anyám is hagyta, hacsak nem ők küldték. Jaj, édes Istenem, nagyapám! S utána sem mennek, nem is akarnak, én sem tudok. Volt már egy hónapja, hogy más mesélte, és azt mondta, ez a rendje. Csak azt nem tudtam, hogy így csinálják, és így készítik. És éppen a nagyapámnak. Jaj, jó Istenem, merre tart már? Az Uzonkán biztosan túl van. Biztos a fenyőpadján is. Farkasos vidék, baja ne essék, le ne üsse egy is közülük. Elöntött a sírás, csuda gyáva módon, de apám meg ne lássa, úgy vigyáztam.

Apám Ignác bácsit nézte.

– Maga azt honnan tudja?

– Áron mondta, a fiam. Beszélik, hogy kocsmában voltál pálinkáért. Tyúkot is láttak nálad.

– Az igaz – válaszolta apám, s már megint olyan volt, mint az előbb. Még a kályhaajtót is kinyitotta, hogy lássa a tüzet.

– Rég ment-e el?

Apám nem beszélt többet. Észre sem vette Csűrös Ignácot. Anyám szólt, de alig jött hang a torkára.

– Úgy fertályórája megvan.

Ignác bá’ bólintott rá, felállt, és elindult. A kinyitott ajtónál visszafordult, mireánk nézett, és azt kérdezte anyámtól.

– Őköt megcsókolta-e?

– Egyet se – mondta anyám, s kötényével a szemét kezdte törölgetni.

Mikor anyám visszajött, leült, és elkezdett varrni. Apámnak újból erősen jött a baja, mert lángoltatta a tüzet jobban, mint előbb. Nem szólhattam, és nem is szóltam. Úgy aludtam el a nagy sírásban.

Reggel apám keltett fel. Olyan volt, mintha le sem feküdt volna.

– Készülj, mert megyünk az erdőre favágni.

Igaza volt, mert egy szem fa sem volt a háznál, mind elégette az éjjel. Délig fát vágtunk, az én eszemben nagyapám járt, az apáméban nem tudom, mi, de egyszer sem ütött meg, pedig az ujjamba is belevágtam.

Mikor azt mondta, mehetünk, én nekifordultam az ösvénynek hazafelé. De visszaparancsolt: „Nem arra, te!” És nekivágtunk a köves partnak, fel a Büdös felé. Kiabált a szívem, mint a vészben meghúzott harang. Lépkedtem apám nyomában. Ő nem fogta a kezem, mint nagyapám szokta volt.

A barlang szájában megtaláltunk mindent. Szép sorjában rakva ing, gatya, kabát, a nagyapám holmija. Legfelül a kucsmája, lenyomtatva egy nagy kővel. A fejszéjét elvitte magával. Olyan kicsi, semmi volt az a rakás ruha, mintha nem is a nagyapámé volna. Mintha bele sem férne egy ember.

Apám lehajolt, és elkezdett sorba adogatni mindent a karomra. Mikor a kucsmát adta volna, valami kiesett belőle, kigurult messzire a hóba, s mi megnéztük: egyik combja volt a tyúknak. Nem tudtam mozdulni érte. Apám vette fel. Méregette a kezében, s utána olyan gyöngéden, szelíden, mint valami kis madárfiókot, becsúsztatta a tarisznyámba. Közel lépett hozzám. Még sohasem tette, s most úgy a keze fejével végigsimította az arcomat.

– Majd otthon megeszed – szólt –, mert most fagyott.

Nem gondolt arra, s nem is mondta, hogy többen vagyunk otthon testvérek, mert tudta, én voltam nagyapám szíve kedvese.

Lejjebb, a barlang feneke felé még egy holmi feketéllett. Megismertem. A Csűrös Ignácé volt. Azért még nem jött senki, s talán ezután sem jön majd, mert még így is látszott, lyuk lyuk hátán, egy garast sem adna érte senki.

Erőszak

Erőszak

 

 

megérni arra, hogy nincsenek

sem istenek, sem végtelen hegyek

felnőni ahhoz, hogy meglásd, nincsenek

az ablakok mögött végtelen kezek

a szem nevet, a száj bevarrva elfeled

mások mindent tudnak,

de szavak nincsenek!

szobasarkok! nekem meséljetek!

most ti sírjatok, zokogva szorított plüssállatok!

székek, szekrények, ágyak, asztalok!

mind hatalmasra duzzadjatok!

nőjenek fölétek hatalmas-örök kezek!

had verje az idő tengerként testetek!

szakadjatok ki a fényből, ti falak!

pontokban lássatok víz alatt!

törjön, mi ép volt, mind, üveg!

zúduljanak rád morgó hegyek!

bújjatok párnák alá vérző szavak,

keressétek hős bajnokotokat!

képzeljetek, porszemek, nagyot!

mindent legyűrő vastagok

gyengévé, porrá váljatok!

gyűljetek körém, zsiráfok, tigrisek!

a vergődő űrt csak ti értitek!

meneküljetek tíz évek előre, vadon

bujkálva, rombolva, hazudva, vakon,

ordítsátok világba a kényszer kínjait…

hallgass sötét, a fény csak elvakít!

figyeld kis gyík, az oroszlán hörög

kiborult az asztalon a tejesköcsög

a méztengerbe alvó légy ragadt,

fogd meg, és szorítsd erősen hajad!

 – és ordítsd, ordítsd, hogy nincsenek

sem istenek, sem semmilyen hegyek…

 

 

Az orja, a közérzet meg a kultúra versus zacskós leves

Kiültem a Fiume teraszára Békéscsabán. Azt javasolták a színházban, menjek oda. Ízletes, bőséges, olcsó az orjalevesük. Az ilyesmi bizalmi kérdés. Az ember nem adhatja oda akárkinek a gyomrát, csináljon vele amit akar. Az orja egyébként is ritkaság. Mindössze két helyet tudok, ahol még létezik. Igaz az is, hogy egyszerűen nem lehet középszerű lélekkel enni. Úgy van vele az ember, mint az írással vagy a borral, bele kell merülni. Zsíros, mocskos, önfeledt lesz, aki jól eszi. A csontot muszáj kézbe venni, közel menni hozzá, szembe nézni vele, és ki-ki alapon nekikezdeni. Mértékletességgel az orját lehetetlen élvezni is. Kell hozzá némi humor, öngúny, az élet igazságaiban való jártasság és főképpen tehetséges oralitás. Azontúl olyan vendéglős is kell hozzá, aki nem csak a lakbérre főz, hanem merő életszeretetből. Nem is nagyon készítik sehol, mondom, sok hasonló életigenlő ételünkkel együtt ki van zárva a pluralizmusból, a sokszínűségből és a fenntartható fejlődésből is. Jól jön tehát a tanács, hol megmunkáltabb az étel, hol van még némi kölcsönösség szakács és vendég között, hol akad valami korántsem demokratikus, ám mégis a méltányos jó érzésre és emberi viszonyokra elgondolt gasztronómia?

 

A Fiumében lakott Munkácsy is. A márványtábla ezt adja hírül. Szerencsés fickó volt ez a Munkácsy, hogy nem manapság kell a tábláját fölpatkolni a falra, ma egy jelentős városunk jelentős irodalmi orgánumának névadó költője nem kaphat olyat. Nincs rá keret. De az ember ne bosszantsa fel magát minden csip-csup (szir-szar) ügyön, mindjárt ehet, a fák lombsátra jó kis árnyat ad, jön az orja, szinte már érezni is az illatát. Az étlap jó. Ragadós címsorok jönnek a szemek elé, egyik cupákosabb, mint a másik, velők, csülkök, főtt, rántott sertéslábak, egészen új megvilágításba kerül minden, ami az asztalon kívül esik. Választani nem volna könnyű, ha az ember nem tudná pontosan, hogy mennyit ehet el abból, amennyit elihat. A pincérek fürgék, az idősebbje tüsténkedős, a fiatalabbja ruganyosabb. Cigarettára gyújtva is minden olyan, mintha még emberszámba vennénk a másikat. Botor világ! Az ember átszellőzik ilyenkor, érdeklődő lesz, kíváncsi, gyanútlan, fegyvertelen. Újságot nyit, hátradől. Tájékozódna. De dőreség az is. Tájékozódni tájékozódjon az, aki megy valahová, de mi már úgysem megyünk. Jön az újságból a tájékoztatás. Hogy egyszer betelik a pohár. Ennek is meg annak is. (Én meg mindig kiiszom… Le vagyok maradva. Mentálisan és politikailag is.) Meg hogy előbb utóbb elcsattan egy pofon. Az már igaz. Mert ahhoz, hogy bármiben elismerjenek, valahogy sokkal “többnek”, potensebbnek kell látszanod, mint ami vagy. Az orjalevesnek minimum kéne valami fantázianév. Meg el kéne felejteni belőle a leszopogatható, zsíros csontokat. A tormával sem kell vesződni többé, a húst bele lehet adjusztálni a lébe, úgyis egy helyre megy. Gasztro-pornó. Az ember örüljön annak, hogy legalább meleg. Igenis, minek vesződni némi tehetséggel, ha megy középszerből is?! Nem is kardinális kérdés. A pornó és a középszer is bír valami kultúrával. A zacskós levesnek is megvannak a maga érdemei. A publikum szereti. A színházakban is zacskós levest kéne játszani. Olcsó, laktató, pár órára megtölti a hasat. Több marad a nem tudom mire. Lapozom a lapot, jön az idősebb pincér, kérdi, bánom-e, ha ő közben megterítene? Fene bánja! Ördögbe a közélettel, úgyse lesz belőle egyik se már, se köz, se élet, jöjjön a tányér, a villa, kés, kanál, szépen elrendezve, szalvéta mellé, paprika, bors, savak. Ha én színházat csinálnék, gondolja az ember, mert az ember az olyan, hogy egy Fiume teraszán várva az orját mindenhez ért, akkor az évadomban biztosan lenne velős pacal. Zsírosan, szaftosan, paprikásan. De hát már minden diéta, nem csak a híres pozsonyi. Jön a leves. Ruganyosan hozza a fiatalabb. Hatalmas lavórban áll előttem az asztalon, mellé a hús, égnek meredő remegős csontocskákkal, szép sorban, mint egy széttett lábú tánckar, egészen tetszetős. Ez beletrafált! Ez is csak színház! Merítek mélyen, a répák közé, hozzácsapom a tésztát, olyan, mint honi konyhán az olasz spagetti valamint a közhangulat, megszívta már magát a lével, omlós és éppen csak tartja magát, ám ez jelen esetben dicséret, levesben a tészta kissé már ájultan jó, ha tudniillik kicsit már összeesett. A lé derűs, gyöngyözik, mint a Balaton könnyű esőben, a répák édesek, otthoni ízek, kétszer is eszem belőle, az ízén túl már csak az önálló merítés élménye miatt is, mindig egy kicsit, mert ebből is látszik, hogy komolyan vagyok véve – nyomatékosan használt rút, de fontos germanizmusok: vagyok, aki képes eldönteni, mennyit és hogyan, mikor, milyen adagokban eszik -, és főleg megadva a kedélyét, módját az evésnek, bízik eltökéltségemben a leves elfogyasztása terén. A hús friss, kellően zsíros, porcogók, inak, remegők, olvadozzanak csak! Előbb késsel, villával, merthogy szertartásosnak látszani mindig elég jóindulatra ad okot, s a tormás falatokhoz alkalmasak is ezek az eszközök, később már kézbe véve, ahogy muszáj, amíg a tánckarból csak egy halom megbecstelenített csont marad. Némi kézmosás és szárítkozás után újra az árnyak között, maradék darazsakkal hadakozva, kik gyűlnek a húsra, leülhet az ember, kezében újra egy újság, mert csak nem tanul, hogy nem az a dolga. Nem az a dolga. Nem az a dolga. Ez kattog az agyamban, ahogy most Zalánra, Kovács Frigyesre, Kobzosra gondolok, kik ugyan nem ma kezdték, de elkezdik ma is újra meg újra, hogy megtudják, elmondják, hogy mi volna az ember dolga végül. Mi a dolga annak, aki főz? Mi a dolga annak, aki a földet műveli? Mi a dolga színészeinknek, íróinknak? Van-e dolgunk, azontúl, hogy még felismerjük az évszakokat? Olyan zavaros lett mostanában minden. Ül az ember a Munkácsy emléktáblája alatt, kergeti maga körül a darazsakat, és nézi hogyan bontják fel a sétálóutat. Aztán kér egy túrós palacsintát. Nem mintha éhes maradt volna. Úri hetykeségből! S a drága pincér megkérdezi, hogy tejfellel hozhatja-e? Könnyek szökése! Talán húsz éve, lófaszt (már bocsánat, de a férfias döbbenet elragadtatása kivédhetetlenül jelentkezik…), harminc, a Siposban ettem utoljára ilyet! Azóta mindenen van valami vanília. A marhapörköltön is. Emléktáblákon és közintézményeken, jelképeken és idézett verssorokon. Bezárt színházakon és az az ellen tüntetőkön. Pofonokon és feljelentéseken. Munkácsyn is ott a világhír vaníliája, élete további részleteit a zacskós levesbe nem főzik bele. Hiába, no! Magyarnak lenni a legjobb a világon, csak itthon kurva nehéz! Például, hogy más szóba se kerüljön, kereskedők írnak könyveket, és írók terjesztik azokat. Ej-ej, mindig képesek vagyunk elrontani a szépet, tessék, egészen megkeseredett a számban az íz, mintha ecetet itattak volna velem. Hagyjuk is! Szedelőzködik az ember, egy ilyen jó délutánozás után is mennie kell, nem maradhat mindörökre vendég, akit az egy levese mellett is tartanak valamire. Az ember szusszan még egyet a hírek felett a palacsinták után, megtörli száját, amivel mocskosakat beszélt magában, kifizet ötszáz forintot az orjáért meg az időutazásért, elköszön, s pár őszinte jó szó, dicséret után, mit elmondott pincérjeinek, meg egy percre valami szépbe emésztve magát, elindul a színház felé, hol pár tehetséges színész az ő darabját olvassa majd, s ha emléktáblában nem is, de abban bízik, hogy munkájának íze, zsírja is van, nem csak pártfogói és hirdetményei. A jó orjához is elég volna ennyi, mégsem megy semmire szegény ebben a modern gasztronómiában, ami drága, de legalább rövidke élményt jelent, mert időhiányában kiveszett lassan minden, amiből az élet áll, s ha bár maga is csak egy ilyen kis levesmerítésnyi vacak izé, mégis milyen laktató belemerengeni egy adag tormás orja felett.

Űr mögött a semmi

 

-Minek jöttél ide, ha megint tökrészeg vagy?

Lita undorodva nézte a falat támasztó fickót. Lita szőke, száraz haja összevissza volt gubancolódva.

-Én már nem bírok nélküled létezni… Szükségem van rád! – David próbált közelebb hajolni hozzá. A pólója tele volt porral és száraz fűszálakkal.

-Úgy nézel ki, mint egy hajléktalan – Lita csípőre tette a kezét.

Kék kombiné volt rajta: előnyös ruha.

-Tudom. Ezért akarok visszajönni hozzád. Csak te tudsz egyenesbe állítani…

-Többször is megpróbáltuk, de be kell látnunk, nem megy. Miért tennénk föl állandóan a régi, lejárt lemezt?

-Szeretek nosztalgiázni.

-Pihend ki magad, David és szerezz egy állást – sóhajtotta Lita, és becsukta az ajtót.

David csak pár másodperc után jött rá, hogy egyedül van. Egy ideig csöngetett és dörömbölt még az ajtón, el is bőgte magát egy kicsit, majd lebukdácsolt a lépcsőn, és a kocsijához szédelgett. Jó ideig matatott a zsebében, mire megtalálta a slusszkulcsot, és szinte beesett a kormány mögé. Az anyósülésen papírba csomagolt whiskey, kinyitotta, ivott belőle pár kortyot, majd beindította a motort.

-Na jól van, akkor hagylak a francba.

Nagy lendülettel indult el, de hirtelen valami irtózatosat puffant a kocsi elején. David olyat fékezett, hogy majdnem lefejelte a kormányt. Egy pillanatig még ült, mielőtt kipattant volna a kocsiból, elkente szemében a könnyeket, hogy tiszta maszatos lett az arca. Aztán nagy levegőt vett, és kiszállt.

Majdnem leállt a szíve, amikor meglátta: egy gyerek. Egy gyerek hevert előtte az úton, sötét hajú, rongyos kisfiú. Baseball-sapkája jó pár méterre tőle. A fiú még nyögdécselt.

-Nem láttam a kurva könnyeimtől… nem láttam!

David leguggolt, de hatalmas testével majdnem rázuhant a parányi testre. A kisfiú felnyögött, és valamit mintha suttogott volna. David közelebb hajolt.

-Apu…ó, apu…végre…

David távolról hallotta saját eszelős ordítását, aztán nem bírta ki, felállt, és visszatámolygott a kocsihoz. Visszaszállt, belehúzott a whiskey-s üvegbe, aztán tolatni kezdett. Mintha puffant volna valami hátul is, mindegy. Mint egy idióta horrorfilmben! Rohadt macskák. David távolról hallotta, ahogy eszelősen dörömbölt saját, régi munkától megkérgesedett hatalmas tenyereivel Lita ajtaján.

Lita helyett egy férfi nyitotta ki az ajtót.

-Lita! Lita!!!!

-Nincs itt – mondta a férfi közönyösen. – Húzz el innen, amíg én mondom.

David nekitámaszkodott a falnak, és majdnem bőgni kezdett.

-Muszáj, érti, muszáj beszélnem vele!

A férfi beleszívott a cigarettájába, és ráhamuzott David lukas cipőorrára.

-Már engem sem ismersz meg, te szerencsétlen? Mindegy. David, figyelj ide, Lita egy emelettel följebb lakik. Én Dave vagyok.

David még mindig a falat támasztotta és nem válaszolt. Mire ismét kinyitotta volna a száját a vele szemben álló alak, ellökte magát és elindult a lépcsőn fölfelé, rohanva. Az ajtó halkan csukódott be mögötte. Minden egyes fokot egy örökkévalóságnak érzett.

Egy emelettel följebb ismét dörömbölni kezdett az ajtón.

-Litaaaaaaa! Litaaaaaaaaaaa! Nyisd ki, az ég szerelmére! Borzalmas dolgot tettem! Litaaaaaaa! –David bömbölni kezdett.

Egy ideig még cirkuszolt a bejáró előtt, aztán összegörnyedt és a földre ült. A kezén folyt végig a könny. Egy idő után már úgy tűnt, földöntúli nevetés az, amit kiad magából, olyan borzalmasan bőgött.

-Te jó ég, mi az istennyila van magával, fiatalember –nyitott hirtelen ajtót egy iszonyú öreg, szinte vak asszony.

– Litát keresem, ugye még itt van?

-Lita, az az aranyos kislány? –David bizakodva bólogatott. –Nos, nem, ő egyel alattunk lakik, fiam.

Davidben megállt az ütő. Mintha rendőrszirénát hallana. Otthagyta az öregasszonyt a kis kukucskálóján keresztül és kinézett a lift melletti, utcára nyíló ablakon. Onnan nézte végig, ahogy Lita és Dave kézenfogva futnak a kisutcán át. Aztán eltűntek a látószögéből.

Nem kevés időbe tellett, míg David össze tudta magát szedni annyira, hogy újra megtaláltja a lépcsőt. Már szinte kóválygott, feje neki-nekütődött a hideg falnak, és ez fura mód rettenetesen jól esett neki, mintha magát büntethetné. Egy pillanatra lenézett a lukon, amit körülfolytak a lépcsősorok, de aztán annyira megszédült, hogy bele kellett kapaszkodnia a korlátba. Hirtelen valaki megérintette a vállát. -David, mit keresel itt?!

Lita már nem kék kombinét, hanem sportos tréningalsót és kapucnis pulóvert viselt, a vállán bevásárlószatyor csüngött.

David térde megrogyott, gyomra furcsán kezdett remegni a látványtól. Össze kell szednie magát.

-Lita… – kezdte. Aztán újra könnyek szöktek a szemébe. – Lita, a fiunk…

Lita mintha megszédült volna, homlokára tapasztotta a kezét, aztán kisimította a kócos szőke tincseket a homlokából, és mély levegőt vett.

-David, te jó ég, miről beszélsz? Nekünk nincsen gyermekünk. Nem volt, és nem is lesz soha! Mit tegyek veled? Már megint én fürdesselek, ahogy eddig? Én zuhanyozzalak le hideg vízzel? Én tömjem beléd másnap a savanyú uborkát?!…

Távolról szirénák vijjogtak fel.

-Lita… -sóhajtott David. – Lita, ha én felmegyek oda hozzád, megint kezdődik minden elölről, mert megint elfelejtek valami iszonyú fontos dolgot, mint a múltkor, és másnap ugyanúgy fogok felkelni, ahogy eddig mindig: elviselhetetlen lelkifurdalással, amiről nem tudom, hogy miért érdemlem.

-Ez mindig is így lesz. –válaszolta közönyösen Lita.

-De én nem akarom így. Egyszerűen csak újra akarom kezdeni. Úgy, ahogy van, mindent. El akarom felejteni, milyen hülyeségeket és ocsmányságokat csináltam veled.

– Istenem, David, gyere… – a nő kinyitotta az ajtót Davidnek, lerakta a csomagot a konyhában és betámogatta a nagyszobába. Leültette a kanapéra és melléült. David kicsit könnyebbnek érezte magát, hogy mellette foglalt helyet. –Szevasz, Dave. –bólintott oda az előtte elhaladó alaknak.

A férfi megállt David előtt, értetlenül ránézett, majd Litára:

-Ki a franc ez, Lita? Honnan ismer ez engem és miért hoztad ide?

Lita mintha kicsit elmosolyodott volna, aztán felállt, odalépett az alakhoz, és a fülébe súgta, de úgy, hogy David minden egyes szót kitűnően hallott:

-Dave, ne szórakozz már vele, légy szíves. Olyan meggyötört és fáradt. Mindjárt elintézem.

A férfi gúnyos pillantást vetett Davidre, és mielőtt átment volna a fürdőszobába, rákacsintott: -Szevasz, te skizofrén állat – és megpaskolta David roggyant vállait.

David nem bírta tovább.

-Lita, én elcsaptam egy gyereket! Elcsaptam a fiunkat!!!

Lita ingerülten beletúrt a hajába, és fölülről nézett Davidre, mint egy szigorú szent.

-Elég legyen, David! Elég! Igen, tudom, múltkor is elcsaptál egy gyereket, csak történetesen kislányt, igaz?! Ott bőgtél a whiskey-s üvegedet szorongatva a kocsi hátsó ülésén, és állandóan a nevemet ordibáltad. Aztán meg meg akartad hívni a szomszédomat, az öreg hölgyet a kocsmában egy felesre, mert rájöttél, hogy jaj, hiszen csak az ő macskáját gázoltad halálra! Csak egy macska volt, David!..

Lita fel-alá járkált a szőnyegen, és egyre idegesebbnek tűnt.

-…David, hányszor kell még elmondanom, hogy nem akarok tőled gyereket. Ez az egész egy kurva olcsó és nagyon átlátszó fogás! Kihúztunk téged a szarból párszor már Dave-vel, de úgy látszik, hiába, teljesen hiába, te skizofrén áll-…

-Sssssss – Dave odalépett Litához, mintha csak egy szellem volna, akit Lita hívott életre a kétségbeesésével, és megsimogatta a lány vállát. – Nyugodj meg – s csókot adott a homlokára.

Dave másik kezében egy csurig töltött whiskey-s poharat tartott. Odanyújotta Litának, aki egyből, habozás nélkül felhajotta.

David szájtátva bámulta a jelenetet.

-Még – sóhajtotta Lita. – Kérlek, Dave, hozz még egy üveggel. Igen, egy üveggel. A pohár felesleges – és Lita leejtette a kezéből a poharat, ami ripityára tört a padlón.

-Mennem kell. –pattant föl a kanapéból és mire Lita oda tudott volna nézni, a bejárati ajtó becsapódott David mögött.

Sebesen szedte a lépcsőket, páron meg is csúszott, de szerencséje volt, hogy reflexből azért rámalkolt a lefelé vezető kövek szegélyezte korlátra. Aztán megállt, ahogy leért a Lita lakása alatt lévő emeletre. Leült a lépcsőre és a falat bámulta.

Nem véletlenül, hiszen meglátta Litát, ahogy az ajtóban áll a kék, csipkés kombinéjében.

-David, azt hiszem, mondanom kell valamit. –mondta a nő az ajtófélfát támasztva.

Pár másodpercig teljes csönd vonta be az egész lépcsőházat.

-Tudod mit, Lita? Nem érdekel. –simította át az egész arcát David. –Tudom, hogy nem vagy itt. Már nem lehetsz itt.

-De itt vagyok, nagyon is. –fogta meg David vállát. Tényleg ott volt. Tényleg érezte. –Gyere be. –hívta beljebb úgy, hogy a kezén fogva kezdte húzni. David nem állt már nagyon ellen. Ereje nem volt hozzá.

-Ülj le, szépen. Így, ni. –szorította le a kanapéra Lita és ült mellé szorosan. Valamivel ismét könnyebbnek érezte magát, hogy ott van mellette Lita.

-Daveeeeeeee! Kérlek, gyere egy picit! Itt van ismét! –kiáltotta a nő vékony, sipító hangjával.

Dave lehajtott fejjel kullogott be a szobába. Rá se nézett David-re.

-Mondd el neki, kérlek. Tudom, hogy nem könnyű, de muszáj. Rajta. –szugerálta Dave-et Lita.

Pár másodpercig csönd lett, majd nagy sóhaj után Dave belekezdett:

-David. Be kell vallanom valamit. Én igazából te vagyok. Szó szerint, csak jó pár évvel fiatalabban. –mondta, miközben a barna, szépen összerakott parkettát bámulta. –Csalódott vagyok, hogy nem ismertél föl. Csalódott vagyok, hogy nem ismerted föl magadat.

Akkor Lita hirtelen felnyerített. Úgy kezdett röhögni, hogy a hasát fogta, és közben nyálcsöppek fröccsentek szét a szájából. – Dave, hozz egy whiskey-t!

-Jézusom – suttogta David maga elé. De ezzel már nem ért el semmit.

Forogni kezdett a szoba körülötte. Látta, hogy Dave óvatosan és gyöngéden megcirógatja Lita combját, és az ujjai feljebb csúsznak a csipkés kombiné alá. Látta, hogy Dave haja jól ápolt, feketén csillogó, a koponyájára simuló; látta, hogy Dave karjai erősek, nem ahogy az övéi, amik már gyengék és puhák voltak. Dave fantasztikusan jóképű volt: felkapta Litát a levegőbe, és David orra előtt a szőnyegre fektette, aztán ő is ráfeküdt, de gyöngéden, nehogy összeroppantsa. Lita elejtette a whiskey-s poharat. Mielőtt újra csókolózni kezdtek volna, mindketten mélyen belehúztak az üvegbe. A whiskey szaga belengte a szobát, ahogy a meztelenre vetkőztetett testek és a pina szaga is…

-Ne! – David a saját ordítását hallotta, de eleinte úgy, mintha a kocsin kívülről érkezett volna.

Nagy lendülettel elindult, de hirtelen valami irtózatosat puffant a kocsi elején. David olyat fékezett, hogy majdnem lefejelte a kormányt. Egy pillanatig még ült, mielőtt kipattant volna a kocsiból, elkente szemében a könnyeket, hogy tiszta maszatos lett az arca. Aztán nagy levegőt vett, és kiszállt. Távolról mintha szirénák hangját hallotta volna. Ennek sosem lesz vége?! Mint egy idióta horrorfilmben. David leguggolt, de hatalmas testével majdnem rázuhant a parányi testre. A kisfiú felnyögött, és valamit mintha suttogott volna. David közelebb hajolt.

-Apu…ó, apu…végre…

Hagofia (2.fejezet)

Második fejezet

Melyben a szerző szerencsésen megmenekül, találkozik egy furcsa idegennel és ismerkedni kezd egy számára eddig ismeretlen világgal

A hatalmas hullámok darabokra törték a csónakot, és szerteszét sodorták legénységét. A mentőmellény a víz felszínén tartott, de még így is nagy volt a veszélye, hogy a dühöngő viharban megfulladok. Gondoltam, ha nem csinálok semmit, a biztos halál vár, így erőmet megfeszítve küzdöttem életemért. Úsztam, ahogy bírtam, bár tudtam, esélyem sincs, hogy szárazföldet találjak. Végre egy hatalmas sziklát pillantottam meg, melyet a sötétben eddig nem vettem észre. Elborzadva néztem, hogy fodrozódnak a habok, ahogy a kiálló kövekhez csapódnak. Talán így szaggatja majd darabokra a testem is! Elöntött a rettegés, és ahelyett, hogy bármi fontos még utoljára eszembe jutott volna elájultam.

 Amikor felébredtem, biztos voltam benne, hogy a másvilágra jutottam. Próbálgatni kezdtem végtagjaimat, majd amikor megbizonyosodtam arról, hogy életben vagyok, összeszedtem bátorságomat és felültem. Az első, amit észrevettem, hogy egy fekete motoros áll mellettem. Persze nem volt motoros, csak annak véltem. Két méter magas lehetett, és olyan volt, mintha egy varrás nélküli kezeslábast viselne, melynek valahogy része volt a fején egy ugyanilyen bukósisak. Az egész alak fekete volt és fényes. Sehol nem törte meg zseb, cipzár, vagy gyűrődés, ami ijesztően hatott.

Egy óvatos pillantással felmértem környezetemet: egy kisebb nappali méretű szobában feküdtem. A falak és a plafon a narancs különböző árnyalataiban voltak kifestve, ami nagyon megnyugtatóan hatott a szememnek. A helyiségben az egyetlen tárgy az az ágy volt, amiben feküdtem, még ablak és ajtó sem volt, úgy tetszett, a fény mintha a falakból áradna. A matrac kellemesen pihentette gerincemet, a hófehér párna és takaró pedig valami finom, puha anyagból volt, mintha a feleségem ölelne magához, illata pedig olyan biztonságérzetet adott, hogy egy pillanatra elfelejtettem megijedni is.

Ahogy mindent szemügyre vettem, újra a türelmesen hallgató szobatársamra néztem. Szégyellem, de pusztán egy reszketeg hellót tudtam köszönni neki. Pillanatnyi hezitálás után – sokkal magabiztosabb, bársonyos férfihangon – ugyanígy üdvözölt ő is. Ettől kicsit megnyugodtam. Bemutatkoztam neki hirtelen angolul, franciául, spanyolul és a biztonság kedvéért magyarul is. Erre hosszabb szünet után angolul azt válaszolta, hogy nagyon örvend. „Ön tehát angol?” Kérdeztem immáron én is bátran. „Nem.” Felelte. „Ha megfelel ez a nyelv, kommunikálhatunk rajta. De választhatunk másikat is.”  Ez egy kissé meglepett, és meglehetősen arrogánsnak tartottam, hogy egyből nyelvtudásával kérkedik, még mielőtt elmondaná, kicsoda. Gondoltam, házigazdám be akarja bizonyítani többnyelvű bemutatkozóm után, hogy ő is tud annyit, mint én. Készséges vendég kívántam lenni, aki engedi megmentőjének megcsillantani nyelvtudását, de azért próbára is akartam tenni. Végül magyarul folytattam a társalgást. „Így azt hiszem, könnyebb lenne.” „Ahogy óhajtja.” Felelte akcentus nélkül a sisakos. Próbáltam hangjában a cinizmust, vagy a gőgöt felfedezni, mellyel az én kiejtésemet gúnyolja, de szó sem volt ilyesmiről. Aztán hirtelen rádöbbentem, hogy meglehetősen abszurd helyzetemben a lehető legképtelenebb dolgok járnak a fejemben.

„Tehát ki ön, és hol vagyok?” Tettem fel végre a legkézenfekvőbb kérdést. „Az utóbbi kérdésére egyszerű választ tudok adni: Hagofiában. Az előbbit nehezebb pár szóval elmondani. Azt hiszem, az önök nyelvén megfelelőbb lenne a kérdés: mi vagyok? Létem megnevezéséhez legközelebb a robot szó áll.”

Már korábban is hallottam kísérletekről, melyek emberszerű gépek alkotására irányultak, de nem gondoltam, hogy van olyan ország, amely idáig jutott. Hagofia: életemben nem hallottam róla. „Pontosan merre vagyunk?” Kérdeztem a lényt, hogy tudjam, merre juthatnék majd haza. „Erre a kérdésre nem válaszolhatok.” „De miért? Fogoly vagyok? Tagja az ön népe valamilyen egyezménynek, szövetségnek, uniónak?” Faggattam aggódva. „Teljesen külön álló állam vagyunk. Bizonyos értelemben fogoly az első törvény szerint, aki azonban államunk tagja lehet a második törvény szerint.” Bízva abban, hogy minél többet megtudok a robottól, annál könnyebben meg tudok szökni innen, további információkat követeltem. „Mi az első törvény?” „Hogy soha ne fedjük fel birodalmunkat.” „És a második?” „Az emberi élet megmentése kötelező, amíg nem ütközik az első törvénnyel.” „Sok törvény van még?” „Kedves Gulliver úr. Biztosítom, hogy az elkövetkező időkben minden szükséges adatot megkap világunkról, az ön számára sűrített, logikusan tematizált oktatás alatt. Az ön szervezetének most pihenésre van szüksége. Holnap visszatérek, addig nyugodtan használja a szoba nyújtotta lehetőségeket.” Szétnéztem az üres helyiségben. „Az ágyat?” „A szoba hangvezérelt. Képernyőt!” Adta ki az utasítást, mire megjelent egy hatalmas monitor a szemközti falon. „Startra indíts oktatófilmet a szoba használatáról!” Majd ajtót parancsolt a fal felé fordulva, és egy, számomra a semmiből előtűnőnek tetsző nyíláson át távozott. Nem volt jobb ötletem, így megadóan startot kértem a képernyőtől.

Mint kiderült szobám annyi különleges titkot rejt, amit első hallásra meg sem tudtam jegyezni. Hónapokig éltem e négy fal között, de még így sem használtam ki minden lehetőséget. Így csak azokról tudósíthatok, amiket magam is kipróbáltam. Először ennem és innom kellett, mert már nagyon gyenge voltam. Egy „Ágyat el!” paranccsal eltűntettem fekhelyemet, és a szoba így teljesen üressé vált. Csak a négy fal, a plafon, meg a talaj, amit valami parkettához hasonló, de annál tartósabb, és teljesen sima felület alkotott. Ezután asztalt és széket kértem, amely szintén – számomra – a semmiből tűnt elő. Csak később tudtam meg, hogy a lakószobák alatt, fölött, között bonyolult üregrendszer van kialakítva, amelyekben a legkülönfélébb használati eszközök vannak miniatűrré hajtogatva.

Hamarosan lett asztalom, székem, evőeszközeim, de étel még mindig sehol. Egy étlapról kellett választanom, amelyet a monitor mutatott. Kizárólag tengeri és édesvízi halakból készült minden. Viszont abból volt előétel, leves és főétel is. A desszerteket nem nagyon értettem, micsodák, gondoltam helyi különlegességek, és ráérek még megkóstolni őket.

Tonhalat kértem, ami a durva fordítás szerint olyasmi módon volt elkészítve, amit nálunk panírozottnak hívnak. Ez otthon és a hajón sem számít drága ételnek, és mivel fogalmam sem volt, miből kell majd hitelemet megfizetnem, valamint árakat sem láttam sehol, nem akartam bonyolultabb fogást rendelni. Természetesen ugyanezen megfontolásból egy nagy kancsó vizet kértem hozzá.

A tonhalat szinte azonnal kiadta a vízzel együtt egy ablak, ami a bejárati ajtóhoz hasonlóan tűnt fel, majd el a falban. Amit megkóstoltam, annak köze sem volt a mi rántott ételeinkhez! Olyan íze volt, melyet nem igazán tudnék leírni, és amit soha nem fogok elfelejteni. Évekig kísérleteztem itthon, hogy hasonlót alkossak, de lehetetlennek tűnik.

Emellett fogásaik egytől egyig igen táplálóak voltak. Rendes adagot adtak, amellyel pont jól laktam. A robotok egy beszélgetésünk alkalmával elmondták, hogy a monitor szkennel az ételkéréskor, és pulzusomból, testtömeg-indexemből, hangszínemből, a gyomrom legvalószínűbb térfogatából megállapítja, mennyi ételre van szükségem. Minden főfogáshoz hozzáadnak egy vitaminkészítményt is, mely íztelen és szagtalan, viszont fedezi az ember optimális vitaminbevitelét. A gépek arra is figyelnek, hogy ezt biztosan mindenki megkapja valahogyan minden nap, de csak egyszer, nehogy valamivel túladagolják. De ezt persze akkor még csak nem is sejtettem, inkább azon aggódtam, hogyan fogom tudni üríteni ezt a sok finomságot, ha eljön az ideje.

Ne haragudjon a kedves olvasó, hogy ilyen részletekre is kitérek, de úgy vélem, a legtöbbjükben ott motoszkál, hol tudja az ember az alapvető higiéniai problémáit megoldani. Rettegtem a közös fürdő és mosdóhasználat gondolatától, mert azt a hajón is nagyon utáltam. A monitor oktatófilmje azonban ezúttal is felvilágosított: a „Fürdőszoba!” utasításra egy másik falon újabb ajtó nyílt meg, és egy majdnem ugyanekkora szobába vezetett. Itt minden tisztálkodó igényemet kielégíthettem végre.

Mire végeztem, már a film nélkül adtam ki a „Ruhát!” parancsot. Meg sem lepődtem, hogy öltözékem finomsága olyan volt, mint ágyneműmé, és szabása olyan elegáns, hogy bármelyik kapitányom megirigyelhette volna az esti banketteken. Nem kétség: úr voltam valami luxusszálló szobájában. De miből fogom én ezt kifizetni, ha félig fogoly vagyok? Vagy ha ilyen a börtön, milyen lehet a szabad élet? 

Allah mindenkit szeret (Patrick de Mela: Fordított)

 

Allah mindenkit szeret.

De legjobban mégis a köveket és a szavakat szereti. A biztonságot, az állandóságot. Ezért aki Allahhal él, azt nem gyötrik kísértetek, nem csorbítják régi bánatok. A hitetlenek háromszor halnak meg, de egyszer sem tudnak a szeretteiktől elbúcsúzni. Egyáltalán vannak-e szeretteik? Vagy csak ide-oda hányódik a lelkük: amikor megpihennek, akkor futni szeretnének, mikor futnak, akkor aludnának, és ha alszanak, akkor pedig… AlFaid csak legyintett: vannak-nincsenek.  Egyedül az a félelmetes bennük, hogy nem hagyják az ember képzeletét megnyugodni. Ha megölöd őket, akkor visszajönnek, tétován bámészkodnak a szobád küszöbén, mintha kérdezni akarnának valamit. Mint a szagok, nem lehet tőlük megszabadulni. De vajon Allah nem könyörületes a szagokhoz, a kagylókhoz, a füvekhez, a madarakhoz, a szokásokhoz?

AlFaid, a lókereskedő nem szerette mások emlékeit. Egy elhagyott lápvidéken épített házat, mert nem saját szolgáival építtetett házat, mert nem akart mások múltjával megbarátkozni. Ha nem vigyáz az ember, akkor a saját szolgái úgyis telebeszélik-telelélegzik félelmeikkel, rémtörténeteikkel a folyosóit. Hogyaszongya holdtöltekor mindennek vége lesz, újév közeledtével kiszabadulnak a lelkek, jövőre már a tulajdon gyermekeink sem ismernek meg minket. Al Faid gyorsan megszabadult az ilyen kótyagos, teliholdat bámuló rabszolgáktól, biztos, ami biztos: keletről megbízható szlávokat hozatott.

Lovak, igék, fűszerek, selymek – álmok egy magabiztos, fényes valóságból. A normann vagy frank előkelők, ha beleszeretnek egy pompás kancába, várakkal is hajlandók fizetni érte. Gazdag háziasszonyok talizmánként hajlandók hordani a kalifák aranypénzeit. Hányféle betegséget gyógyít a mentafű? Hány fiút nemzettek egy darabka gyömbér segítségével a magtalanok?

Babonák, mosolygott AlFaid, egy elöregedett világ gyanús téveszméi. Hogy lehetne egy kiszáradt gyökeret vagy egy fűcsomót a damaszkuszi piac fényáradatával összehasonlítani? Aki beszippantja egy ilyen kavarodás illatát, az kiszáradt gyökerek nélkül is képes oroszlánokat nemzeni.

Oroszlánokat? AlFaid kilenc fiút nemzett – ami tiszteletreméltó –, de a fiúk erejét elsorvasztotta, hogy nem Allah ege alatt születtek. Persze minden ég Allahé, a ködös, a napfényes, a bánatosan szürkés is, de a Mindenható nevének ragyogását mennyivel könnyebb egy valóságos, azaz valóságosnak is látszó országban átélni. A kilenc közül csak AlFaid harmadik és hetedik fia élte meg a felnőttkort. Elmegyünk, mondták, és aztán itthagyták az újonnan épült várat, a csődöröket, a reményt, apjuk egész háza népét, a napi ötszöri imát, talán még a nevüket is. Ha már te sem hiszel Bagdadban apa, akkor mi mért ragaszkodjunk a rögeszméidhez?

De hát milyen fiúk voltak?

Néhány paripán észrevenni, hogy fiatalon fognak meghalni.

De csak a hit tartotta vissza AlFaidot, hogy ne eredjen a fiai nyomába. Igen, a hit… mert megszedte ugyan magát a paripákon, de őt nem szegfűszeget, lovakat, álmokat árulni küldték Bagdadból. Hát ezért sem költözött be egy római kövekből összetákolt, huzatos szellemvárosba, hanem inkább sólymok, keselyűk közt teremtett otthont. Nem pletykált, nem közösködött, nem szomszédolt, katona volt, igazi harcos. A saját várában fogadta a kalifa megbízottait, itt számolt be a fűszerzacskókkal jövő-menő katonatiszteknek, hogy hány folyó van Dániában, milyen hajókkal lehetne a fjordokba behajózni. Ő beszélt először a kalifa felderítőinek, hogy Anglia fölött van egy másik sziget is, ahol énekszó védi a partmenti öblöket.

Mert nincs irgalom – a képzeleten túli világ is megérett Allah szeretetére. AlFaid már csak az áradásra várt, amely áttör a Pireneusokon, kiszabadítja a jövőt, megmenti ezt a kiszikkadt, valószerűtlenségében is vonzó világot.  Dehát áradásra várt ebben a kiszikkadt világban mindenki! Az asszonyok a konyhában, a kísértetek, a csavargók az utakon és minden rendű-rangú földönfutó, aki csak ebben a sáros országban levegőt vett. Antrakarantrakarantrakrarum! Öt nap és mindennek vége! Mind halottak vagyunk, akikre egy távoli világból az élők visszaemlékeznek.

A szolgáknak persze az a dolguk, hogy féljenek. A rettegés a legolcsóbb izgatószer. Nem fáj, nem piszkol, talán meg sem rövidíti az életet. De hát nem is a csavargók vagy a rabszolgák voltak a legrosszabbak, hanem a hozzá vendégségbe járó, arab ménekről diskuráló harcosok. AlFaid hízelegve kísérgette őket: milyen volt a termés, barátom, hogy van a kedves feleséged, hol építkezel, hogy építkezel… és közben hallgatta az eltűnt hercegekről, láthatatlan hadseregekről, levágott fejekről szóló meséket. És közben észre sem vette, hogy a hite olyan puha lesz, mint az omlós tészta, amit a szolgáló tálcán körbekínál a vendégeknek.

Haragudna-e Allah, ha néhány napot kihagyna? Egyáltalán még észrevenné-e?

A felderítőknek persze könnyű volt: megköszönték a vendéglátást, összegöngyölítették a térképeiket, és ahogy pirkadt, mentek is tovább. AlFaid bólogatott, és elnézést kért, hogy nem kíséri el a vendégeket: hiába, no, Allah sasokat küld oda, ahol a verebek elfáradnak. És ittmaradt egymaga a szláv rabszolgáival, a kilenc fiú emlékével (hét meghalt, kettő használhatatlan), a zavaros félhomályban, a sopánkodó, a világvégére váró szomszédokkal. Majd jövőre, mondogatták a hírszerzők, majd jövőre, meglátod testvérem, hiszen tudod, hogy mi Hispániát is egyetlen karcsapással… Ilyenkor AlFaid reménykedett és próbálta száműzni a gondolatot, hogy ez az örökös készenlét mégiscsak mennyire beleillik az általános romlásba…

Vajon tényleg mátka- és fűszerillatú-e a Földközi-tenger? Tényleg léteznek a kalifa palotái? Aki szereti a Szunnámat, az szeret engem, és aki szeret engem, az velem lesz

Ám a szent szavakból áradó nyugalom vibrálóvá lett Sárország ablakaiból kitekintve. Mert hiszen hinni mindenki hitt: ki az őseiben, ki a tündérekben, ki a holnapi világvégében, ki Jézus Krisztus országában, bár ami azt illeti, erre egyre kevesebben emlékeztek. AlFaid legszívesebben a gyomrát is kitisztogatta volna, ha egy normann jött hozzá vendégségbe.

De az itteni nyughatatlanságok közül a legrosszabbak mégis a nők voltak. Az egész áradat: öreg nők, a fiatalok, a kislányok, a szoptatósok, a szépek, a csúnyák, a sánták, a nyurgák, a kövérek, az erős körtefához vagy az összetöpörödött falevélhez hasonlók. Igazhitű férfinak nem tévelyeg a képzelete, de AlFaidé bizony tévelygett, ha a szomszédok feleségeire, az asszonyok áradatára, a fehér, fekete, szőke, barna, vörös, elomló, kemény, friss, kiszáradt nők seregére gondolt. Hiszen ezek a nők már átkeltek a Pireneusokon, sürögnek, forognak, térülnek, fordulnak, ők telelélegzik Allah igéje nélkül is a világot, és AlFaid másra sem vágyott, mint megnézni, megszámolni, megkóstolni, megvizslatni őket. Épp az akármilyenségük izgatta: a szőkeségük, a barnaságuk, a vörösségük, a frissességük, a fonnyadtságuk, ami akkor is ott lebegett, ha a nők már kimentek a szobából, vagy eltemették őket.

Az esős napokon, mikor a kilovaglást is a szolgáira hagyta, AlFaid nőkről álmodozott. Nőkről, aranykincsekről, pompás aranyhalakról. Vadász módjára ott kuporgott a toronyszoba ablakában, és ábrándozás közben előfoglalta Allahnak Normandiát. Képzeletben végigsétált a termeken, palotákon, valóságos és kitalált tereken, és foglyul ejtett annyi nőt, ahányat csak bírt az áradatból.

Halak, halacskák, kékek, pirosak, zöldek, sárgák….

De néha elcsípett igazi nőket is: szolgálókat, pocakosan vándorló anyákat, a mezőn ide-oda sodródó lányokat, akiket szinte láthatatlan szél emelt az út fölé. És vajon nincs-e valami fonnyadt varázslat a hitetlenek temetőiben? Ahol még mintha a sírokra szórt virágok is az eltemetett asszonyokat éltetnék! A hitetlenek másként viselik magukat, másképp éreznek, nem úgy halnak, és főképp nem úgy temetkeznek, ahogy kéne. Nekik ez az izgatott örökkévalóság jutott.

Ám soha nem mert a felderítőknek, a mór vendégeknek a halott nőkről szóló álmairól beszélni – tudta, elég mondat vagy egyetlen sóhaj és kinevetnék. Allah, meggyógyítja, testvér, a zavaros szíveket.

De a magányosság díszletei, a sáros dombok, kilátástalan utak már összezárultak körülötte. Mindig fáradt volt, de nem tudta kialudni magát. Minden reggel izgatott szoknyasuhogásra ébredt. De talán ma…! Ma, ahogy kibámult a szemközti bagolyvár udvarára, furcsa hercehurcára lett figyelmes.

 

Ez a düledező palota egy frank előkelőé volt, aki hitt abban, hogy a fürdője mozaikdíszei, a kopott római madárkák rémálmokat hoznak rá. Miután a frank belehalt a képzelt rémálmokba, kóborló gyerekek foglalták el a várat: kibontották a vízvezetéket, elmocsarasították a kertet, és éjjel-nappal a romok közt hujjogattak. AlFaidot zavarta az örökös hujjogatás, de az volt a kalifa parancsa, hogy éljen hangya módjára, kerüljön minden békétlenséget. A csavargó gyerekek helyét aztán csavargó felnőttek foglalták el – hogy rokonok vagy ellenségek, azt mindig nehéz eldönteni a hitetleneknél. Ők nem hujjogattak, az egyikük vörös szegélyes köpenyt hordott, és Normandia császárának nevezte magát.

Akik most érkeztek, nem látszottak ilyen bolondoknak. A toronyszoba ablakából pattogó vezényszavakat hallott, aztán vezényszavakra felelő, fegyelmezett dörmögést. De az az a rejtélyes, az az incselkedő szoknyasuhogás… AlFaid felmászott a tetőre, ám a várudvaron sem látott szoknyákat, csak széles, lapos katonaarcokat. Szláv rabszolgatestőrök, gondolta.  Aztán az engedelmes, nyugodt dörmögésbe belehasított egy csecsemő hangja.

Hát nemhiába várt! Ahogy a köd feltisztult, átszaladt az udvaron egy kislány, ámde a fekete haja, a sápadt bőre senkire nem emlékeztette. Rokongyerek, szolgáló? Talán ír földönfutók költöztek a palotába? A kislány olyan törékeny, mintha bánattal etették volna gyerekkorában. Csak hat-éves lehet, de a normannok nem vetnek meg ennél éretlenebb gyümölcsöket sem. Beszalad, kiszalad, kosarakat, ládákat cipel – nem lehet rokongyerek, csak egy kiscseléd. Néhány perc múlva feltűnt mögötte egy karvalyarcú öregasszony. Arannyal dúsan szegett, vastag selyemköpenyt viselt, ami egy hercegnőhöz illett volna, nem egy romos palotában bujkáló földönfutóhoz.

Az öregasszony elgyötörtnek látszott, ahogy a fegyvereket tisztogató katonák is. AlFaid biztos volt benne, most néhány órára nyugovóra térnek, neki pedig lesz ideje felkantározni a lovát és átvonulni a birtok másik végébe, hogy jobban megfigyelje őket. Mert nincs az a csavargó, aki ilyen köpenyt mások szeme láttára viselne.

Mikor érzi meg az ember, hogy kicsinyes események után egyszercsak a világtörténelem sűrűjébe csöppen? Ezeknek az idegeneknek túl sok volt a ládája, túl sok volt a testőre, de AlFaid igazából akkor döbbent meg, mikor a birtok határán kitekert tagokkal, átvágott torokkal megtalálta „Normandia császárát”, a vörös szegélyes köpenyt viselő aggot. A csavargók – úgy látszik –, nem voltak hajlandók szó nélkül elvonulni.

De csak nagyon magabiztos emberek engedhetnek meg maguknak ilyesmit.

Gyereksírás, dörmögés… gyereksírás, dörmögés. Az udvaron megint átszalad a kislány, vizet hoz, rendezkedik, levegőzteti a csecsemőt, ami azért is furcsa, mert hiszen az előkelő férfiaknál csak az előkelő csecsemőknek van nagyobb háreme: mindenféle rendű-rangú száraz- és szoptatósdada, kiscseléd, öregasszony – hát hogy lehet, hogy egy csecsemőt, akit testőrök kísérnek, egyetlen ugrifüles szolgál ki?

Talán van valaki bent, aki küldözgeti ezt a kiscselédet. És a várudvaron egyszercsak tényleg megjelent egy magas, szőke, várandós fiatalasszony, az a csendesen nyugodt fajta, akit a normannak az asztalfőre ültetnek. AlFaid, aki hajnal óta várt erre a szoknyasuhogásra, most belereszketett.

A serleg, amit csordultig töltöttek…

De AlFaid nem mert tovább gyönyörködni benne, mert csak egy sehonnani nem ismerte volna föl ebben a szőkében Vilmos herceg feleségét – márpedig AlFaid mindig nagy súlyt fektetett arra, hogy az uralkodókat illőképp köszöntse az esküvőjükön. Gyorsan a háza felé fordult, mert megint eszébe jutott szegény „császár” dicstelen halála. De mi történt? Mért menekül egy ilyen hercegi szőke egymagában? Hol vannak az udvarhölgyek és hol van maga a herceg?

A holnap a holnap… De még hány nap van holnapig? Hány álmatlan éjszaka, hány álmatlan óra, mikor az ablakból a sáros dombokat bámulja? Holnap minden megtörténhet – ez a holnapok szokása, éltetik a vak reményt, de most mintha megmoccant volna az idő ebben a ködös sárfészekben. Pártütés, járvány, gyilkosság, trónviszály? AlFaid olyan izgatott lett, mintha egy éjjel kifogott csodás aranyhalat tartana a kezében.

A hitetlenek minden zűrzavara közelebb hozza a megtisztulást. Hispániát nem egy kardcsapással foglalták el az övéi? Vége a sok melankolikus bámészkodásnak! A hajnali szoknyasuhogásnak! Talán kisüt a nap, és ez a borzalmas tavaszi sár is felszárad!

És ha beindul az áradat, akkor ennek a három nőnek, a hercegnének, a kicsikének és a vénasszonynak védelemre lesz szüksége.

Allah majd megbocsát nekik.

 

                                                                                          Csóka Kata fordítása

 

 

Korábbi részek:

 http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-forditott-reszlet/

Patrick de Mela: Fordított II. (Hiábavaló jelek)

A királyné kertje (Patrick de Mela: Fordított III.)

Mi is az igazság? (Patrick de Mela: Fordított)

Ugye, nem felejtesz el? – Patrick de Mela: Fordított

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-forditott-vi/ 

Anyád, igen (Patrick de Mela: Fordított)

http://ujnautilus.info/patrck-de-mela-viii-majd-megjutalmaz-a-kepzelet/

 

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-ix-szabad-vagyok/

http://ujnautilus.info/a-dolgok-rendje-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/vedd-le-az-ingedet-patrick-de-mela-forditott/

 http://ujnautilus.info/csak-hadd-kisertsek-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/se-nem-rajban-patrick-de-mela-forditott/