Weöres Sándoré
Alvó iszapból verve a fal köré,
oszlop ha épül: árnya fövenybe szúr,
sakál homok hordozna elnyűtt,
sárga sörényt, de porondja zöldell.
Talpunk alól mint csönd-erezett kavics
ásványi szemként szívbe találva tér
a sarjú-bölcs: tevékeny, áldott
árama tiszta sugárral átjár.
Nem puszta külső fény, ami kelletik
s méltó nevéhez: szalmavirág-csokor –
Hűsöl gomolygó foglalatban:
tűzből eredt, kristály-vizü szellem.
Vágó Valter minden áldott nap, pontosan ugyanabban az időben, délután hat órakor haladt el az ablakom alatt, fütyörészve. Ha esett, ha fújt, ha tél volt, ha nyár, ő jött, rendíthetetlenül, és fütyült. Az évek során hallottam már tőle a „Hopp Juliska, hopp Mariská-t”, meg a „Tavaszi szél vizet áraszt” és a „Szerelem, szerelem” című dalokat, olykor egy-egy aktuális popslágert, no és persze számtalan magyar mulatóst, meglehetősen egyedi feldolgozásban. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben, le kellene önteni valami ragacsos lével, amit az életben nem szed ki a mindig kifogástalan, makulátlanul tiszta ruhájából. Valter igazi jelenség volt, mindenki ismerte a környéken. Kishivatalnokként tengette egyhangú napjait. Tulajdonát képezte egy másfél szobás, negyven négyzetméter körüli, második emeleti lakás, és egy szebb napokat látott, ősrégi sötétkék Lada. Ezzel a csodajárgánnyal járt be dolgozni a városba. Csodajárgány, hiszen valóságos csoda volt, hogy még működött. Valahányszor beindította a motort, az prüszkölni, köhécselni kezdett, a még otthontartózkodó, és esetleg pihenni vágyó lakók legnagyobb örömére. Valter amolyan karót nyelt típusú, hórihorgas ember volt. Vékony, csontos arcán hatalmas, kidülledő szemek trónoltak, hosszú, egyenes orra pedig úgy húzódott végig az arcán, mint egy vonal. Keskeny szája méltó befejezése volt kemény vonásainak. Állandóan öltönyben járt, élére vasalva. Frizurája minden hónapban fazonra nyírva, ugyanolyanra. Társa, szerelme nem volt, s talán nem is fért volna bele pedánsan megtervezett napjaiba. A munka, és a fütyülős séták. Ez volt az élete.
Egy késő őszi délutánon, az ablakban állva lestem Valtert, amint a szokásos szenvedélyének hódol. Fáradt, szürke nap volt, gondoltam, talán feldobja kicsit. De ahogy meghallottam az idegesítő fütyörészést, már inkább arra vágytam, bárcsak nyelné el a föld. A következő pillanatban váratlanul feltámadt a szél. Olyan erővel kezdte csavarni a fákat, hogy ijedtemben azonnal becsuktam az ablakot, ám akkor eszembe jutott Valter. Álltam hát tovább a csukott ablak mögött, a függönyt nem húztam be, és figyeltem a tomboló szelet, no és Valtert. Rajta kívül egy árva lélek sem volt az utcán. Először a táskáját tépte ki a kezéből a szél, el is repítette jó messzire, de ő csak állt tétován, sűrűn kapkodva a levegőt. Megfordult a fejemben, hogy segíteni kellene neki, ám őszintén megvallva, féltem. Féltem, hogy ha kimegyek, engem is elsodor, vagy agyonnyom az orkánerejű szél. Ahogy ezen morfondíroztam, egyszer csak láttam, amint megnyílik Valter alatt a föld. – Ez nem lehet igaz – motyogtam, és eszembe jutott a pár perccel ezelőtti kívánságom. A saját szememmel láttam, ahogy Valter eltűnik a föld színéről. Nem maradt utána semmi, még az utca végére sodródott táska sem. És akkor, amilyen hirtelen jött, épp oly gyorsan abba is maradt a szélfúvás, mintha soha nem is lett volna. Lerohantam a ház elé, hogy lássam, mindez valóban így volt –e. – Nem lehet, hogy csak a szemem káprázott, és ez az egész meg sem történt? – kérdeztem magamtól. S valóban, olyan volt minden, mint a szörnyű eset előtt. Valter sehol, elsodródott táska sehol. – Talán tényleg csak a képzeletem űzött tréfát velem – gondoltam, s visszatérve a lakásomba, hagytam is ennyiben a dolgot. Teltek, múltak a napok, a hetek. Sokáig dolgoztam, s mire hazaértem, már nem is lett volna értelme nézelődni. Valtert sem láttam, ám épp a késői hazajövetelek miatt nem is hiányoltam őt.
Egyik este a szomszédom csöngetett be hozzám, és kíváncsian tudakolta, hallottam –e a nagy újságot Valterral kapcsolatban. – Milyen újságot? – kérdeztem, s őszintén érdekelt a válasza. – Vagy három hete nem látta senki – kezdte. – Megszoktuk már, üde színfoltja volt a lakótelepnek, gondoltuk, utánajárunk, mi lehet vele, miért nem fütyörészik mostanában. Aztán a Szarkáné, tudja, a földszintről, kicsit körbekérdezett a házban, ahol Valter lakik. Ott mondták a szomszédok, hogy körülbelül három hete úgy ment haza, mint valami eszelős. Vérben úszó szemekkel, kócos hajjal, szakadt ruhában. Egyfolytában csak azt hajtogatta, hogy őt bizony elnyelte a föld, és biztos volt benne, hogy meg fog halni. Ám csak pár percig tartott a rémület, a vihar, aztán a sötétség valahol lent, a mélyben, és utána, mintha mi sem történt volna, visszakerült oda, ahol azelőtt volt. Bevitték szegényt a pszichiátriára. Azt mondták, skizofréniát állapított meg nála az orvos. Erős gyógyszereket kap, és úgy néz ki, élete végéig kezelésre szorul. Talán ki sem jön már az intézetből. Nem fog többet fütyörészni, legalábbis itt nem. Döbbenten hallgattam a történetet. Azonnal beugrott, mit is kívántam azon a délutánon. Viszolyogva ismertem fel a lehetséges összefüggést. Falfehér lehettem, amikor sietve kimentettem magam, és bezárkóztam a lakásomba. Folyton csak az járt a fejemben, hogy valamilyen módon közöm van mindahhoz, ami Valterral történt.
Azóta kétszer is meggondolom, kinek mit kívánok.
Vagy mégsem?….
A düh körbejárt, mint az égetett szesz. Feszes vállak, feszes combok, csontos könyökök. Fiatal fiúk, fiatal lányok, akiket a menekülők féltek magukkal vinni. Most összebújtak egy romos teremben, és várták, hogy véget érjen a hóesés, hogy végre-végre…
De minek kéne véget érnie? Ahol fiatalok vannak, ott megenyhül a hideg. Ha elsütsz egy viccet, vagy csak izegsz-mozogsz, akkor annyian nevetnek, hogy egy eleven, vidám hadsereg közepén érzed magad. Mintha ez a rengeteg ide-oda hullámzó barna, vörös, szőke haj egyetlen mozgékony, hatalmas testhez tartozna.
Fiúszag, lányszag. És hús, mindenütt hús, gondolta Riolda, jobbra is, balra is belemarkolhatsz. Te jó ég, hogy mennyien! Mintha a halál magával vitte volna a kisbabákat, az öregeket, de egyetlen terembe zsúfolva itthagyta volna a tizenéveseket.
Micsoda pocsékolás ez egy háborúban!
Friss, finom áru, gondolta Riolda. Mert a tízévesnél fiatalabbak hamar meghalnak, és még csak nem is a fáradtság, a hideg vagy a hasmenés végez velük, hanem a vágyakozás az anyjuk-apjuk után. Mert még a rossz szülők is felejthetetlenek, ha a szemünk láttára szúrják le őket. És hiába erősek a huszon-, harmincévesek, de fogságban ők is hamar meghalnak, mert elepednek a fiaikért-lányaikért, a feleségükért, a férjükért, a szabadságért – könnyen felfejthető minták ők a múlt szövedékében.
Tizenévesen viszont olyan szabad vagy, könnyű és hajlékony vagy, hogy belőled lehet a legjobb rabszolga. Lehetsz muzulmán, keresztény, zsidó, normann, burgundi, szász – igaz, amit játékból próbálsz ki, abból gyorsan bilincs lesz. A tizenévesek rugalmasak, frissek, és ami a fő, szépek; szépek, tehát értékesek. Úgyhogy Riolda biztos volt benne, nem valami titkos szimpátia miatt verődtek itt össze ennyien.
De nehéz volt gondolkodni ebben a nagy viháncolásban. Ha valaki meglökött egy vállat vagy térdet, öten-tízen dőltek a karjába.
– Ezek mind szökött rabszolgák – súgta oda Sjönnek.
Sjön bólintott. De mintha nem érezné a félelmet, ő is csak énekelt tovább a többiekkel. Mert a sok izgés-mozgás, nevetés összeállt egyetlen dallammá: fehér árnyék leszek, hazamegyek… ellenség vagy, ha kérdezel… ellenség vagy, ha felelsz nekem… Mindenki ide-oda hajladozott, és már minden szem csillogott a furcsa diadaltól: elbáááááánok veled, énekelték mámorosan. Fiúszag, lányszag, levegőbe lökött, összezárt öklök, ide-oda csapódó, szőke, barna varkocsok. Talán csak egyetlen mozdulat választotta el őket, hogy mindannyian szeretkezni ne kezdjenek.
Riolda is furcsa bizsergést érzett a mellében. Elbááánok én veled, énekelte engedelmesen, és közben az ujját a csuklójába vájva gondolkodni próbált.
Szökött rabszolgák, igen.
Elbáááánok veled… Elbááánok én veled…
Amíg másokba belekapaszkodsz, addig nem érnek utol. Riolda kereste rajtuk a szenvedés jelét, a sebeket, az ütések, karmolások nyomát. Hiszen minden rabszolgát engedelmessé aláznak, és a szépeket kivéve az összeset megerőszakolják – sokszor éppenséggel csak fegyelmező szándékból. Mert fájni fáj a törött ujj is, ám ha a csont rosszul forr össze, semmirekellő, eladhatatlan rabszolga leszel. No de az erőszak – ha gondosan végzik – megaláz, megtör, viszont nem látszik. Ha túlvagy rajta, mehetsz mosogatni.
Ám Riolda a megtörtség semmilyen jelét nem látta rajtuk. Vagy ez a nótázós örömmámor nem is engedi, hogy ők maguk észrevegyék, hogy már megtörtek bennük valamit? Hogy letörtek a nevükből egy darabkát?
Van-e jobb fájdalomcsillapító a közös éneklésnél?
Gus!
Riolda felpattant, mert végre valahára ismerős arcot látott.
Egy hercegi udvarban persze egy fiatal testőr nem állhatna szóba egy parancsra ide-oda szaladgáló dadussal. Az ilyen fiúknak nemcsak anyjuk-apjuk van, hanem címerük, jelmondatuk, büszkeségük. Nővéreik, akiket követek visznek hajókkal idegen országokba, fiútestvéreik, akik más fiútestvérekért meghalnak – de ennek a Gusnak már semmije sem volt. Fehér árnyék leszek, bömbölte áhítattal.
Riolda a lábához kuporodott, és meglökte a könyökét. – Emlékszel rám, ugye? Riolda vagyok. – Gus összerázkódott. Mintha nem a trónörökös dajkáját látná maga előtt, hanem Hildit, a hercegnőt.
– Nem, ő nem annyira rossz ember – motyogta.– Hát van igazság a földön?
Riolda egy szót sem értett. Miféle igazság?
Gus nem tartozott a legélesebb eszű testőrök közé, és most nemcsak ostobának, hanem részegnek tűnt. De nem volt mit tenni, most már végig kellett hallgatni a történetét.
Tizenkét beszélő sas él Dániában… Tizenkét halhatatlan, óriási madár… De ezek a különleges madarak nemcsak a hősmondákban szálldostak, hanem minden év júniusában megérkeztek Normandiába, hogy biztosítsák Gus családjának a kivételes szerencséjét. És ezek a sasok olyan páratlanok voltak – és olyannyira értettek az álcázáshoz –, hogy csak a családfő, Gus nagybátyja, Henrik herceg előtt mutatkoztak meg. Közönséges emberfia még csak meg sem pillanthatta őket. Még Vilmos herceg sem.
– Én sem láttam őket – magyarázta Gus –, de hallottam azokat a sötét szárnycsapásokat, és persze éreztem a jelenlétüket minden éjszaka.
Riolda végighallgatta, hogy Gus családja hány árulót leplezett le, hány és hány csatát nyert meg, hogy mennyi földet szerzett. Ám ez a sok apró diadal kevés volt a családi sasoknak. Rábeszélték a nagybácsit, Henriket, hogy ne elégedjék meg ezekkel a jelentéktelen győzelmekkel, mert hiszen felelősséggel tartozik a tündöklő Normandiáért is. Jókedélyű fickó ez a Vilmos herceg, üzenték a sasok, de nem véletlenül büntették az istenek terméketlenséggel az első feleségét. Most már Henrikre vár az igazi dicsőség!
Riolda hagyta, hogy a mondatok végigfolyjanak rajta.
Hogy ebben a zsivajgó, nótázó tömegben minden értelmet nyerjen. Hiszen mindig többet tudunk, mint amit elismerünk magunknak.
Hogy mi lett az ír királyfival, akit a herceg és az első felesége úgy megkedvelt, hogy többen már örökbefogadásról pusmogtak. Hogy pár év múlva – már Riolda idejében –miért kellett Hildinek, Vilmos herceg második feleségnek úttalan utakon bujkálni a csecsemőivel.
Tán csak nem ez a málészájú Gus volt, aki mögöttük lopakodott?
– És neked mit ígértek a sasok?
Gus nem felelt. Talán nem is felelhetett, hiszen nem ő volt a sasok szószólója, hanem a ravasz nagybácsi.
Mit mondhatott volna? Szegény Gusnak nem maradt más, minthogy belebömböljön a többiek énekébe: fehér árnyék leszek… A jó nagybácsi, Henrik kereket oldott, míg a hűséges Gusra már csak a hősi halál vagy a kevésbé dicsőséges rabszolgaság maradt. Riolda még tudni szerette volna, hogy ki hívta be a mórokat, ki terjesztette el, hogy az arabok nyílt csatában legyőzhetetlenek, és miképp lettek az utolsó három hónapban ilyen végzetesen irányíthatatlanok az események. Gust viszont az ilyesmi egy csöppet sem érdekelte.
Nem az a fajta volt. Csak arrébb vinni, kirántani, levágni, elárulni.
A dal újra magasra csapott. Fiúillat, lányillat.Gus magához rántotta Rioldát: okos-nagyon-okos-lány-vagy…Te-megérted-a-hősöket!
Riolda hátrébb ugrott. De olyan erővel duzzadt körülöttük az ének, hogy úgy érezte, csak az alacsony mennyezet miatt nem szárnyalnak föl a magasba.
Végre odakúszott hozzájuk Sjön, és hárman hallgathatták végig a hajdani nemes testőr fantasztikus, páratlan haditettét: hogy sikerült a szegény normannoknak megszökniük – neki, Gusnak hála! – megszökniük a mórok fogságából.
Ezek a gyáva gyilkosok, ezek az emberkereskedők, mesélte Gus, épp Namruvienben, egy épen maradt pajtából indították őket a kikötőbe. Ám a hős sasok, vagy a kiszámíthatatlan normandiai időjárás, vagy talán valami egészen más miatt hatalmas köd ereszkedett rájuk. Amolyan tündérköd, holt-idő, amitől a lovak is megrettennek, nemcsak a katonák. Ilyenkor nem szabad felnézni, de ezt ezek az ostoba arabok nem tudták. És mihelyt a lovak megbokrosodtak, Allah a becsületes normann fiatalok pártjára kelt, és azok a koszos rabszolgahajcsárok Allah szeme láttára őrültek meg. De őket sem kellett sajnálni! Mert ahogy kiszabadultak a köteleikből, üldözőbe vették őket. Világraszóló diadal volt, mesélte Gus elégedetten.
– Agyonvertük az összeset. És most várjuk a hajót, ami majd átvisz Dániába minket.
Riolda, akinek összeszorult a gyomra, gépiesen bólogatott.
Hány órája történhetett mindez?
És hol az a megmentő hajó?
Hány óra kell, hogy a mórok felfedezzék az úton az agyonvert rabszolgakereskedőiket? És ama nevezetes tündérködtől félnapi járásra a pajtát, ahol most most diadalmámorban énekelnek. Negyven fiatal rabszolga, akik egy soha nem jövő hajót várnak a kikötőben.
De Gust az ilyesmi egy cseppet sem aggasztotta. Hatalmas mellkasával szinte feldöntötte Rioldát.
– Hadd legyek én az első! – nyaggatta Sjönt. – Hiszen én és Riolda… az első pillanattól fogva, olthatatlanul, mindörökre. Ő-megért-engem… Úgy elbáááánok veled… Riolda kapálózva kibújt a szorításból.
Az ablakon át sápadtfehéren hullámzott a hó, de már csak a szél tombolt, az ég érintetlenül ragyogott – hány óra kell, hogy az arabok a kitisztult időben megtalálják a holttesteket? És van-e jobb móka, mint ködfoltok között kergetni negyven fegyvertelen fiatalt? Negyven pompás, fiatal rabszolgát, aki néhány órára szabadnak képzelte magát.
– Az a hajó, Gus! Mondd, mikor érkezik?
– Miért kérdezed? Hát nem megmondtam neked? A tenger a hősöket szeretik. Fehér árnyék leszek… Ellenség vagy, ha kérdezel.
Riolda kivonszolta Sjönt az éneklő tömegből.
Nem is volt miért sajnálnia a behemótot. Annyi átizzadt has, kar, comb volt körülöttük, amit talán még egy sasokkal álmodó unokaöccs is túlzásnak tartott.
De ahogy kiértek a biztonságot adó tömegből, rögtön elbizonytalanodott. Mert lehet, hogy a jó nagybácsi mégiscsak küld hajót… Vagy az éneklésben rejlő erő egyszerűen elröpíti ezt a sok fiatalt a szárazföldről.
Ám most már úton voltak, összefogódzkodva botorkáltak a kikötőben.
Szuvas fogakhoz hasonló házak, sárban-hóban oszladozó raktárak Vajon mért tűnik minden bomladozó épület ilyen rendetlennek? Miért jár szégyennel és szorongással minden hanyatlás és erjedés?
Sjön találta meg a kis házacskát a kikötő túloldalán. Konokul, dühösen szeretkeztek.
De semmilyen révület nem hozhatta előbbre az elkerülhetetlent.
Hajnalban irtózatos csattanásra ébredtek. Az arabok ordítva körbevették a kastélyt, és kutyákat uszítottak a menekülőkre. Harapás, halálos seb ilyenkor nem számít: hiszen hibás áru minden szökött rabszolga, aki ha egyetlen pillanatra is, de visszaszerezte a nevét. Úgy elbáááánok veled… énekelte Riolda a kunyhóban fülére szorított kézzel. Néhány óráig háborúban megcsömörlött, öreg harcosok, az éjszaka királyai gyakorolhatják a kivégzést – apró szórakozás, míg a mór sereg szervezetten vissza nem vonul a Loire mögé.
Madarak keringtek a csonkán meredező kastély fölött. Kiterjesztett szárnyú, kárörvendőn köröző madarak.
Igen, talán sasok.
(Több fejezet a facebookon:
Patrick de Mela: Fordított – fejezetek
https://www.facebook.com/pages/Patrick-de-Mela-Ford%C3%ADtott-fejezetek/679002518841709?fref=ts)
Álmok a barátok. Álmok a szeretők.
És egy férfi és egy nő: róluk azt álmodom,
hogy a szüleim. Holtan is öregednek, sárgás-
fehéren, minden ébredés segít legyőzni őket.
Emlékezem. Tehát szép lassan kinövöm őket.
Megfelelek, visszaszólok, beléjük csípek.
Gonosz vagyok, mondod. Pedig van istenem,
van valóságos testvérem. Gonosz és pontos.
Ellátja azok baját, akik kételkednek bennem.
Lépkedünk haza zavartan, benne a korban,
A rikító sárga éj virága leesett.
Látjuk, amint a lámpák felett a hóban
a sötétkék éj izzik és fenyeget.
Csak tekergünk a hosszú úton megrogyva
és mocskosan, a napok ismert fényében.
Erős Auróra elénk Őt elhozza
Vastag, elfagyott ujjaival, félénken.
Pataki Viktor fordítása
Nap közben a hőség kibírhatatlan, ég a bőrünk. Egyetlen menedékünk a hajnal lehetne, de a sátrunk nem fagy át, magába szívja a hajnali nap melegét. Fuldokolva ébredünk a forróságban, zörögve cipzározzuk ki magunkat hálózsákjainkból. Egymásra nézünk Drágával. Keljünk föl-mondja. Persze, keljünk föl. Érjünk egyszer Magyarországra, ott megnyugszunk majd.
Több mint két hete utazunk. Vonatoztunk, buszoztunk, villamosoztunk, de legfőképp stoppoltunk. Két hét magyar hangok nélkül, lassan már csak gondolatainkban élnek a beton kátyúi, a nagy bajuszú, kiábrándult arcok, a népdalfeldolgozások, a Mecsek oldalába épített otthonunk. Villogó emlékeinkben most Prága, Krakkó fényei száguldoznak, a Dunajec visszhangzik. Fáradtak vagyunk, régen tudtunk jót aludni. Ékes-fényes nappalok után barátságtalan éjszakáink voltak.
Prágában hideg volt, fogaink koccanására ébredtünk fel. Kopogott az eső a sátor falán, behúztuk lábunkat, tartottunk a víztől, pedig a sátor nem ázott be. Csak az őszies fuvallatok szöktek be hozzánk, hogy álmainkat zavarják.
Krakkó idegen volt. Lakást kaptunk, nagyot, kényelmeset, nyugalmat. Mégis féltünk. Tetőtéri lakás volt, tele rémekkel és szellemekkel, akik éjjel kibújtak a sötétzöld színű falból, odabújtak mellénk és szörnyű történeteket suttogtak fülünkbe.
Mire a Dunajechez értünk, minden készpénzünk elfogyott. Sehol egy bankautomata. Gyönyörű, hatalmas hegy nézett minket gonosz szemeivel, ahogy utolsó bögrés levesünket kanalaztuk vacsorára. Együtt nevettek a Dunajeccel, erre nagyon kevés autó jár, pénzük nincs… azt jósolták, talán örökre ott maradunk. Kárörvendően görgette köveit a folyó az éjszaka, így hahotázott együtt a hatalmas heggyel.
Egy egész nap volt, mire a Dunajectől egy szlovák-magyar határ közeli kempingbe jutottunk. Nagyjából tizenöt kilométer választ el minket Magyarországtól. Tizenöt kilométer. Pécs és Regenye között van annyi. Már nagyon fáj a szívünk a magyar tájak után. Lassan, álmosan, lüktető fejjel pakolunk a hajnali hűvösben, élvezzük, hogy nem fulladunk úgy mint a sátorban, és mint ahogy egy óra múlva fogunk a tűző napon. Egészen üresek vagyunk, gondolatok nélkül. Egyetlen kép jelenik meg újra meg újra a fejemben- az, ahogy megint ezekkel a hatalmas, tonnányi hátizsákokkal stopphelyet keresünk. Előre fáj a karom. Fizetnünk is kell még- mondja Drága, elindul. Jó, menjünk- motyogom, és követem a pénztár felé.
Fizetésnél találkozunk a nénivel, ott állt a porta mellett. Szlovákul beszél egy férfihoz, narancsszín otthonka van rajta, formátlan piros foltokkal. Ijesztő szlovák nyelven érthetetlen félelmetes szavakat mond, de közben mosolyog, amikor ránk néz. Füstölgő cigi van az egyik kezében, a másikkal egy bicikli kormányát tartja. Szakadt bicikli, az első kereke kissé le van eresztve, sérült a fekete kormány, régi időkből származik a szék is. Visszamosolygok a nénire. A fizetés után kelletlenül veszem újra hátamra hatalmas zsákomat. Nem fogjuk egymás kezét Drágával, nehezek a hátizsákok, máris melegünk van. Apró sóhaj után indulunk el a felrepedt betonjárdán, ami kivezet a kempingből. Hallom, hogy mögöttünk a bicikli nyögve indul el, ahogy a néni ráül, utánunk lendül. Hozzánk beszél a néni, de semmit nem értünk belőle. Zűrzavaros nyelv, összefolyó szavak, két hét alatt három ország halandzsáját hallgattuk. Nincs értelme, nincs vége, csak betűk folyamatos egymásutánja az egész. Belsőnk tiltakozik az újabb és újabb hangok ellen, felhasadunk a szavak mentén, belekeseredünk a néniből kiáradó zavaros törmelékbe. Szomorúan nézünk össze. Végül Drága szólal meg:
– Magyarok vagyunk, nem tud esetleg magyarul?- a néni mosolygó szemekkel néz ránk, úgy megy el mellettünk, narancssárga csíkot hagy maga után, úgy szólal meg:
-Hogyne tudnék magyarul. Magyarországból jöttetek?- már csak a hangját halljuk, és hozzá a hátát látjuk. Felderül a világ, valami megváltozik benne. A bicikli megszépül, mintha hirtelen valami láthatatlan kéz észrevétlenül kifényesítette volna. A néni hajában virágok nőnek ahogy távolodik, a ruhája hirtelen elegánssá változik, csipkék szaladnak végig az alján. Felemelkedik a biciklivel, lassan közelítenek a hűvös, világos drapp színű éghez. Önkéntelenül mosolygunk Drágával. A néni utolsó szavait már csak elhaló foszlányokként halljuk a távolból:
-Hát miért jöttetek ide abból a szép országból?
