Bejegyzések kategória bejegyzései

Csak sétálnék melletted

Csak sétálnék melletted, mondanám a magamét, hogy ez egy gyönyörű álom, és kérlek ne kelts fel, mert az emberek azt nem szeretik, s te csak lépdelsz mellettem, szépen csendesen, kivárod szavad, nem siettetsz, és én csak fecsegek múltról, jelenről és jövőről, hogy mióta írtam neked, nem tudok másra sem gondolni, és hogy vártalak, igen vártalak éveken át, és végre itt állsz és sétálsz, és nem merek rád nézni, mert félek akkor elillan a pillanat, és nem leszek képes elkapni, és ha ez egy álom, márpedig annak kell lennie, hát hányszor láttalak én álmaimban, és érintettem bőröd, pedig ez a valóság most elvileg, és a bőröd csak puhább, a hajad tényleg a szemedbe omlik, kisöpröd onnan, nem is nyúlok feléd, félek, eltűnsz, és csak egy esti délibáb vagy, ami mellettem kelt életre, épp most, én szerencsétlen, hogy kellett erre sétálnom nekem, pedig a fejed rázod, igen látom, mozdul a felsőtested, ring ütemben veled, és felém nyúlnál, a karomért, de még elkapom, és csak hajtogatom szavaim, mint malom a lassú vizet, és nézd, ránk telepedett az este, mint egy paplan, ring lépteink alatt a világ, pedig nem változott semmi, csak, az hogy mellettem vagy, pedig nem hittem volna, és még mindig csak csacsog a szám és a kezem, mutogatok, hadarok, nem tudom érted-e, de rám nézel, én félig rád, majd elkapom magam, és látom rajtad, látom a szemed előttem, ott villant a sötétben, nem kell ide lámpa, hogy meglássam, csillog, mosolyog, a szád is, karoddal megint felém nyúlnál, én pedig csak mondom, hogy biztos mert álmodom, ott is mindig ez van, sétálsz mellettem, de ott igaz általában megszólalsz, vagy lehet, hogy én beszélek most túl sokat, bár lehet nem, de szeretném, ha tudnád, hogy erre vártam, mióta veled beszélek, igaz ritkán, de mintha… mintha most akadna el minden szavam, rám nézel, én még mindig nem merek rád, de várod, követeled, és csak fecsegek tovább, mert nem mindegy már, mi múlik pár percen vagy sem, és köd ereszkedik a fák közé, és én csak rád nézek, mintha most tévedtem volna melléd, messziről, és megfáradva, rácsodálkozva mindenre, mintha újként teremtették volna ott és akkor, csak mert te erre jöttél, én meg feléd, és kérdem ártatlan, bár nem tudom miért, hogy szereted te is a ködöt, ugye?

Aleksandar Gatalica: Euripidész halála (részlet)

A Santa Maria della Salute-templom lépcsőin most, Euripidészem, bizonyságot tettünk, hogy minden ember hisz, és így mindenki jónak tartja magát. Rossz mégis van – vajon miért? Majd meglátod, ha átérünk a Canale grande túlsó partjára. Most! – itt az idő, anyánk rám szólt, hogy ki kell pattannunk. Úgy is cselekedtünk, mielőtt a carrozza közelebb ért volna a kapucinusok rendházához és a környező sikátorokhoz. Egyszer régen – Menyus és én még nagyon kicsik voltunk – két forgalmas utca találkozásánál a sarkon találtunk egy öreg cipőpucolót. Rögtön figyelmesek lettünk rá, mihelyt Roberto falujából beköltöztünk a nagyvárosba. Valójában hol itt, hol ott tisztogatta a lábbeliket: a kikötőben, a templom előtti téren. Zöld faládikát tett le a járdára, ferde fedelén meszingtalpazat, amelyre a járókelők fél lábbal fellépve tisztításra kínálhatják cipőjüket. Menyuska vastag talpú, sötétkék ortopéd cipőt viselt, 22-eset, én 30-as új barna cipőben feszítettem. Az öreg előbb az ő lábbelijét tette rendbe, aztán az enyémet, majd pedig kérés nélkül nekilátott kicserélni a cipőfűzőinket. Különös nap volt ez: az első kvadránsból szél fújt hét beaufort erősséggel, és az öbölben köteleket feszítettek ki a part hosszában a hajókikötőnél, nehogy valakit a vízbe találjanak lökni a szélrohamok. A cipőtisztító barna és bordó ellenzős sapkát viselt, jól a homlokába húzva, a szél szemmel láthatólag semmit sem árthatott neki. Ott, az utcán kicserélte a pertlijeinket, és majdhogynem csak úgy odavetette: „Hát azt tudjátok-e, fiúcskák, hogy a cipőfűzőt huszonnégyféleképpen lehet megkötni? A gyerekek egyféle masniról hallottak csak, a felnőttek dupla csomóról is tudnak, mi meg a javakorabeli cipészek a többit is ismerjük, én például mindennap másképp kötöm meg a pertlit.” Néhány egyszerű bogot be is mutatott akkor nekünk, némelyik legyezőszerű volt, mások meg kibomló rózsaszirmokra vagy akasztófa kötelén a hurokra emlékeztetett. Bizonyosfajta csomózások ellenben olyan bonyolultak voltak, hogy vetekedtek a legvékonyabb spagetti tányérra szedett gombolyagával. Menyus vastag talpú, betétes sötétkék cipőjére azon a szeles tavaszi délelőttön (idegenül mozogtunk ekkor még a nagyvárosban) „angol módra” kötött csomó került (így nevezte a cipőpucoló), az enyémre meg „németes” („Primo Inglesi, miei ragazzi, e secondo Tedesci”), és egyikünk sem akarta semmi áron kioldani többé. Amikor a mi összeszedett és gondos anyánk elejtette, hogy talán mégis célszerű lenne kibújni a cipőkből legalább amikor eljön az alvás ideje, kórusban rákezdtünk Menyus hangján nyüszíteni-nyafogni, szemünk le-leragadt már, mikorra, jóval éjfél után, kioldhatta cipőnkön kinek-kinek az angol meg a német csomóját. Reggelre kelve Menyus és én hiába iparkodtunk felidézni a fogások sorrendjét, nem boldogultunk. Meg akartuk keresni újra a kikötőbeli öreget; mind a ketten, az én kis féltestvérkém is meg én is, elhatároztuk aznap, hogy jelentkezünk a homlokába húzott „politure” bácsi műhelyébe inasnak, de amikor a kikötőbe értünk, a parti szél már alábbhagyott, a láthatárról eltisztultak a felhők, eliramodtak a határtalan ürességbe, s magukkal vitték az ég minden gomolygó alakzatát – ő azonban nem volt sehol. Hiába kutakodtunk utána a környező utcákban, mert azt mégsem hihette egyikünk sem, hogy Mary Poppins lenne, s a szél hátán jönne-menne. Persze nagyváros volt ez, benne mi két idegen, két árva, akik térről térre szédülve elhúzódtunk a szökőkutak vízsugarának közeléből. Azokon a helyeken, ahol a napégette arcú cipőpucoló szokta fényesítgetni a lábbeliket, egy vak kíntornásba botlottunk (idomított majom nem volt nála), egy „porcherát” láttunk, aki csont nélküli sült sertéskarajokat kínált két nagy karéj kenyér között, végül egy köszörust. Az öreg azonban, aki talptámasszal ellátott zöld színu ládikájával ügyködött, soha többé nem mutatkozott arrafelé, így tehát a pertlicsomózás huszonnégy módozatának titkát örökre magával vitte. S a víz – miért oly zöld a Canal grande vize, mint a Veronese megfestette köpenyek és drapériák? Zöld, mint a barokk; szürke, mint a gótika; zöld, mint a rizling; tört ívei márványerezetűek, fakószürkék; gótikus, mint északon az alkonyat árnyalatai; a gótika, mint a tizenhatodik századi keskeny velencei hajók; a barokk, mint a széles törzsű karavellák. A velencei dózséknak közös nyughelyet adó Szent János és Pál székesegyházban, Euripidészem, az etika szívéig-lelkéig, legbelső, sötét magjáig hatolunk. Olyan könnyedén, mintha Tibor valamelyik sebészkését tartanánk a kezünkben: szabálytalanságokra és a legrettenetesebb bűncselekményekre kizárólag eszmék miatt vetemedik az ember. Most lépjünk be. Mindegyik halott dózse nyugtalanul alussza örök álmát; Giovanni és Pietro Mocchenido szarkofágja balról és jobbról. A Szent Jánosnak és Pálnak szentelt katedrálist 1234-ben téglából kezdte építeni Giacomo Tiepolo dózse. A sekély és langyos mocsár ingoványa saras ujjaival Velencének még csak a helyét ölelte, amikor a lagúna legszélén helyet talált neki, és elhatározta, hogy hatalmas székesegyház-temetőt emel itt. A szentély építése teljes két évszázadig elhúzódott, Tiepolo holtában költözött bele, ő volt falai közt az első velencei uralkodó, aki csendben várta ki megépülését. Álljunk meg a San Domenico-kápolna félhomályában, a megfeketült féldomborművek előtt, amelyekre kívül és belül a sötét emberi történelem gyülemlett, és állapítsuk meg, szalamiszi, hogy az eszmék nem erkölcstelenek, hanem csak részlegesen, töredékesen erkölcsösek, a valóságnak olyan és akkorka darabja viszonylatában, amelyhez rendelődtek. Miért nem lehetséges, fia Mneszarkhosznak, egyetemes és ebből adódóan tévedhetetlen igazság? Miért nem lehetséges eleget tenni ilyen igazságnak, és miért nem lehet ezáltal megvalósítani az eszméket? Azért, mert lehetetlen felállítani az erkölcsös és helyes egyetemlegesen hiteles általános képét. Hogy valóban így van, azt maga a tapasztalat igazolja: az eszmék és az eszmék eszményített céljai ez esetben versengnének egymással, s a helyénvalóbb lebírná a kevésbé helyénvalót, az erősebb lehengerelné vagy bekebelezné a szerényebbet. Csakhogy ez nem lehetséges, mert akkor érvényét vesztené a szabály, hogy nincsenek kis és nagy ügyek, hanem csak kis és nagy emberek, akik ügyekkel foglalkoznak. Ha az eszmék hitelességét, Euripidészem, egyetemlegesen mérlegre lehetne tenni, egy ügy fontos lenne, s az összes többi eltörpülne mellette. Hogyha az eszméket tömöríteni lehetne a köré az eszme köré, amely idővel központi jelentőségunek minősül, akkor az emberi nem végre-valahára megépítené az eszmei Bábel tornyát, és az eszményi építmény legtetéjre felkapaszkodott szerencsések (a gátlástalanul vétkezők, akik úgy jutottak fel oda, hogy a maguk eszméibe olvasztották mind a többiekéit) a Teremtő lélegzetvételét is hallanák… Ámde, Euripidészem, te szalamiszi, ez nincsen és nem is lehet így, mert a halandók rendje nem olyan szervezet, amelyben a közösség minden, az egyes ember semmi, épp ellenkezőleg. Figyeld csak, a dózsék árnyai közt járunk most. Ügyelj a lépteidre, mert mindenhol a velencei fejedelmek sírtáblái kerülnek a talpunk alá: Leonardo Loredan, Marco Corner, Antonio Venier, Michele Morosini… Olvasd tovább a feliratokat: Laurentio Gapillo, Michaelis Hlio, E. Benefatori, Octaviano Valerio, és vigyázz, nehogy háborgasd őket, fel ne költsd valamelyiküket a padozat lemezei alól, a fali fülkékben heverő etruszk kőszobrok közt. A nekropolis mindegyik megkeményedett, minden hájjal megkent ura megérte néhány nehéz óráját a Velencei Köztársaságnak, és megtanulta, hogy a kereskedelemben ha nyerünk a vámon, veszítünk a réven. Amikor az utolsó is közülük lábbal előre bevonul a fedett gótikus temetőbe, Milánóban az inkvizíció maga elé idézi Veronesét, a festőt, és a vásznain ábrázolt jelenetekről és figurákról faggatja, s a művészt szigorú eljárásnak vetik alá azok, akik meggyőződésből és sziklaszilárd hitből – mert csakis ilyeneket tettek meg a szentegyház inkvizítorainak – oly sokakat küldtek máglyára. A festő vallatói élénkvörös pelerint viseltek, fehér csipkegallért és kesztyűt. Az én korom inkvizítorai abban az évszázadban, amelyet minden lelkifurdalás nélkül dobtunk a sutba, gyakrabban katonai egyenruhát. Ők is, akárcsak Veronese vallatói, eszméket tettek magukévá, a kíméletlen önvizsgálat egy elsietett pillanatában erkölcsi eszményeket fabrikáltak belőlük, és nyomban ezután, a jogfosztottak soraiba furakodva, szilárd célokként hirdették meg őket. Megnyíltak így a szabad bűnelkövetés ajtai, s ők saját nagyságuktól és a rájuk váró dicsőségtől elragadtatva elkövették az első vétkeket. Nézz csak rájuk: egy görög szemében talán szokatlan az öltözékük, de íme, e pillanatban itt haladnak el előtted a huszadik századi néma menetben. Most bemutatom neked őket, Euripidész. Mindőjüket sorra. 

Mozdulatlan

Fát nézni olyan,

Mint eggyel szorozni,

Az ember magával szembesül.

Semmi akarat nincs

A gyümölcstermésben,

Ahogy az árnyékban és

Az avarban sincs.

Nem tehet róla a fa,

Hogy az ablakom előtt élve

Hozzámnőtt.         

 

Nem feszegetném,
Hogy az Úristen

Oszt-e, vagy szoroz,

De használja a nullát…

 

Egy szekrényben ülünk,

Meztelenül.

Kényelmetlen és kemény,

Moccanni sincs hely.

De nem ellenkezünk,

Ahogyan a fa sem teszi,

Ha fűrészelni kezdik…

 

Nem a fa szándéka

A lomb.

Egyedül az Istené.

A könyv vége? – előadás

 

A KRE Anglisztika Intézetének meghívásában

(a Szerkesztői ismeretek című fordítói specializációs kurzus vendégeként)

 

 

Dr. Sisák Gábor

az Akadémiai Kiadó szerkesztője

tart előadást

 

2012. november 9-én pénteken

12 órakor

 

A KÖNYV VÉGE?

A könyvkiadás 
és a humán kultúra 
radikális átalakulása az internet korában

 

2. emelet, 222. terem.

Hagofia (9. fejezet)

Kilencedik fejezet

Az olvasó megismerheti, hogyan kondicionálják a gyermekeket. A szülők viszonya az utódokkal. Áthelyezés Elkörbe.

Az utolsó kerület, amit tanulmányozásra bocsájtottak, a semleges zóna. Jogilag még Hagofiához tartozott, mert a fal innenső részén volt, de innen már nem mehettem vissza a fiatalok országába. Ebben a körzetben történt a gyermekek világra hozatala, három éves korukig való nevelése, majd a burokban érlelése.

Legelőször a gépi nevelést akartam látni, mivel ezt fel nem tudtam fogni, hogyan történik. Félve, hogy attól, amit látni fogok, újra elhányom magam, aznap nem reggeliztem, csak egy nagy pohár vizet, és egy csésze hagofiai kávét ittam, mely utóbbi tökéletesen optimalizálja egész napra az ébrenlétet. Ennek erőssége is úgy van beállítva, hogy a képernyő szkennere felméri, mire van a fogyasztónak szüksége, és így főzi le az adagot. Amikor hazatérve ismét munkába álltam, sokszor eszembe jutott, mennyire nem értékeltem italukat, amikor még része volt mindennapjaimnak.

Amit láttam, igazolta elővigyázatosságom: Egy akkora csarnokban, amely felért tíz stadion nagyságával, több száz hatalmas, kékes-zselés burkot láttam. Egy-egy burokban nyolcvan-száz gyermek feküdt, békésebb arccal, mint a preparált halottak a ravatalon. Olyan érzésem volt, mint a játékosoknál, de itt nem egy-egy ember feküdt, hanem ezrek! Testükből csövek lógtak ki, melyeken át megkapták gyógyszeradagjukat, védőoltásaikat és szinten tartották fizikai egyensúlyukat. Naponta négyszer, mintha feltámadnának, egyszerre kinyílt a szemük, és a burkokban – amelyekben életkoruk szerint voltak elhelyezve –, egy hatalmas képernyőn kisfilmek, vagy hang- és képeffektek jelentek meg, amellyel elméjüket kondicionálták. Itteni tanulmányaimat nagyon rövidre fogtam, és szinte menekültem az újszülöttekhez, és az őket nevelő szülőkhöz.

Hagofiai kalandom kezdett tortúrához hasonlítani, így hatalmas megkönnyebbülés volt látni, ahogy apró csecsemők önfeledten nevetnek szüleik karjaiban, akiknek három évig egyetlen dolguk, hogy a gyermekekkel foglalkozzanak, és mindig velük legyenek. Nagyon kíváncsi voltam, milyen szülő lesz egy művészből, egy semmittevőből, vagy egy kapcsolatokra képtelen fejlesztőből. Azonban nagyot kellett csalódnom! Meg sem tudtam különböztetni, ki kicsoda volt előzőleg. Egyforma, puha tapintású, bársonyos, természetes színekből összeállított ruhákat viseltek, melyhez a babának kellemes volt hozzábújnia, és nagyobb biztonságban érezte magát benne. Háromszor akkora szobákban éltek, mint én, de nem volt terekre elválasztva, mint otthon egy lakás, hanem csak egy osztatlan helyiség volt, ahol mindenki mindig együtt van. Itt is minden szoba ugyanúgy volt ellátva, főleg a gyermek kényelmét szolgáló holmikkal. Közösségi helyszíneik csupán a játszóterek voltak, ahol robotok folyamatosan programokat szerveztek, amelyekben szülők és gyerekek egyaránt részt vehettek. Mivel a gyermekek nagyon picik voltak, és egyébként sem tűrnék Hagofiában, versenyek abszolút nem voltak. Csupa nevetés volt az egész, amely hatalmas felüdülést jelentett sok szenvedésem után.

„Hogy lehet, hogy mindenki ilyen nagyszerű szülő lett?” Kérdeztem egyszer egy robottól. „A kondicionálás része. Amint belépnek a semleges zónába, hozzálátnak a gyermeknemzéshez. Ezt addig teszik, amíg meg nem fogan a magzat. Azután beülnek egy, a szobájukból elérhető félhibernációs kamrába. Azért csak fél, mert bár kómaszerű állapotba kerülnek, a testi fejlődés nem áll le, így a baba növekedhet az anya méhében. Eközben csöveken át tápláljuk őket. Ahogyan a gyermekek a burkokban, naponta négyszer a szülők is kinyitják szemeiket, és képernyőkön át elsajátítják, mit kel tenniük a következő három évben.” Elborzadtam, ahogy hallgattam. Körbenéztem a játszótéren lévő szülőkön, és valóban felfedeztem, hogy mindegyik erős hasonlóságokat mutató mozdulatokkal dajkálja, vezeti, simogatja gyermekét. „Tulajdonképpen mivel jobbak így, mint a robotok?” Kérdeztem felháborodva. „Próbáltuk a robotos nevelést pár kísérleti alanyon, de rosszul reagáltak az egyedek. Nehezen kezelhető állatias viselkedést, antiszociális magatartást mutattak. Kutatások során arra jutottak tudósaink, hogy három év pont optimális a szülővel, utána elkezdődhet a gépesített nevelés.”

Nem akartam elhinni, hogy három év után egy anya csak úgy lemond a gyermekéről, mert azt látta egy monitoron hónapokig. Kértem hát, hadd nézzek meg egy elválási folyamatot. Egy újabb csarnokba vezetett kísérőm, ahol nők és férfiak sorban álltak, ölükben gyermekeikkel. A nők egy része már terhes volt a második gyermekkel, azok, akik pedig már túl voltak ezen, innen egyenesen Elkörbe mentek párjukkal. A sor elején robotok voltak, és most először láttam, hogy valamit hivatalosan intéznek. Mindenki ujjlenyomatával regisztrált egy kapu előtt, majd a párok a gyerekkel átmentek rajta, és mintha csak visszaváltanák az üres üveget, letették az utódot egy kiságyba, megfordultak, és tovább mentek, ki vissza otthonába, ki Elkörbe. Erősen kapaszkodnom kellett kísérő robotom karjába, hogy össze ne essek: sehol az emberi ridegséget ennyire nem tapasztaltam! Az anyák még búcsúcsókot sem adtak gyermekük homlokára, sehol egy síró, kétségbeesett szülő, vagy egy lázadó apuka! Érzelmek nélkül odaadták a legnagyobb kincsüket, hogy aztán vitamint sajtoljanak belőlük, besorolódjanak valamely körzetbe, nemzzenek két utódot, azután ugyanígy továbbmenjenek valahová, amiről semmit sem tudnak.

„Soha senki nem akarta másként csinálni ezt?” Kérdeztem a robotot. „Így vannak kondicionálva.” Jött a rideg válasz. „De mi van, ha az emberek egyszer csak azt mondják, hogy szülők akarnak lenni, nevelni akarják a gyermeküket, másként akarnak élni, mint a többiek?” „Bezárjuk őket Elkörbe, mielőtt megfertőzik a többiek ép elméjét.” Vágta rá, mintha mi sem lenne természetesebb. „Szóval végül is a robotok irányítanak mindent, és a világon nem lehet változtatni?” „A társadalmon nem, hacsak nem visz valami előre. Amiről ön beszél, az visszafele mutat.” „De ki dönti el, mi a haladás?” „Ezt a robotokra bízták. Bonyolult, önfejlesztő programot írtak nekünk a polgárháború után az alkotók. Ebbe a programba csak akkor írhatnak bele, ha a robotok logikai rendszere ezt jóváhagyja.” Csalódottan zártam le a vitát: „Tehát itt az emberek a robotok rabszolgái.” Válaszolni akart, de leintettem. Úgy képzeltem, Elkör valami olyasmi lehet, mint utolsó menedéke a normális embereknek. Ahol már nem hat a kondicionálás, elmúlik az agymosás hatása. Valami olyannak hittem, mint régen azok a szovjet munkatáborok, ahová az értelmiségi elitet zárták. Valahol büszkeséggel töltött el, hogy nincs helyem Hagofiában. „Hát vigyenek Elkörbe.” Mondtam szelíden, és közben remegve vártam, hogy normális emberek közé kerüljek. Ha akkor tudtam volna, mire vállalkozom, talán inkább könyörgök azért, hogy maradhassak… 

Mi lenne az – Nagy Noémi kommentárjával

Értelmetlen szavakat kiabálni
a sziklaszirtről a túlparti
hegyeknek, olyan szavakat,
melyeknek csak ezen a helyen,
erről a helyről kiabálva
van értelmük, két ember
az esőfelhők közt, a föléjük
boruló otthontalanságban,
~tétjüket~ vesztett mozdulatokkal,
csinálhatnák az ellenkezőjét
is, de mégis mi lenne az.

 

                                                                                                                                                                    

Tényleg – mi lenne az? 

A kiabálás ellentéte a suttogás, a hegyek ellentéte a völgyek talán – na de mi lenne a két ember ellentéte?
Ez a kis vers, miként a versbéli sziiklaszirt a felhőbe, belefúródik/beleíródik a kimondhatatlanba. És hova jut fel két ember, ezek a német romantika vándoraihoz hasonlatos utazók, akik “rájuk boruló otthontalanságban” a szemközti hegyeknek kiabálnak? De miféle sziklaszirt lehet az, ami értelmet ad a szavaknak – legalábbis bizonyos szavaknak? Ha létezik ilyen sziklaszirt, akkor az talán minden szónak értelmet adna – ugyanazt az értelmet, meglehet. Ha ez így van, akkor lehet, hogy épp a kiabálás a kiabálás ellentéte, miképpen az átellenben lévő, túlparti hegyek is csak vissz-hangjai az általunk megmászott sziklaszirtnek. Azért tudunk ezeknek a hegyeknek kiabálni – talán –, mert átellenből nézve mi is a túlparton vagyunk. Mindig az esőfelhők közt. Mindig azon a hegycsúcson.