Leticia hercegnő tizenkilenc emeletes guadalajarai palotájában ült és keservesen sírt, könnyei édesapja vállát áztatták.
– Oh, édesapám, én már sohasem találom meg az igaz szerelmet! Fernando elhagyott a terhes szeretőjéért, s most oly magányos vagyok! Éjszakánként a könnyeimtől le sem tudom hunyni két csillagszemem, s ha mégis sikerül elaludnom, a rémálmaimba beleborzongok!
– Oh, gyermekem! Bár levehetném vállaidról a terhet! Megesküszöm neked, ágyékom gyümölcse, hogy megtalálom a neked való férfiút, ha az életembe kerül, akkor is!
– Oh, édesapám! Soha nem kívánnám tőled, hogy életeddel fizess az én boldogságomért! – s ekkor Leticia édesapja nyakába borult, s szomorúsága még hatalmasabbá növekedett, sírás közben keservesen felsikoltott.
Ám ebben a pillanatban különös dolog történt. A guadalajarai palotába belépett három titokzatos idegen. Leticia hercegnő először szomorúságában észre sem vette a széparcú jövevényeket, hiszen a palota az ő mélységes fájdalmával, s fájdalmának szívszaggató hangjaival telt meg. Egy rövid idő után azonban a három szépséges férfiú közül a legfiatalabb szólásra nyitotta eperajkait:
– Oh, gyönyörűséges leány! Látom eget rengető szomorúságod, s igen elszomorodtam magam is. Én magam, Rodrigo Jiménez, s fivéreim, Alejandro Garcia és Juan Miguel, azért keltünk útnak, mert szépségedtől híres egész Mexikó! S hogy felvidítsunk, gyere velünk a mi hatalmas és meseszép palotánkba, s mindhárman megesküszünk édesanyánk életére, hogy oly boldoggá teszünk, hogy többé egy könnycseppet sem ejtesz!- Leticia hercegnő nem hitt a fülének, de szívében lángra lobbant a szikra Rodrigo Jiménez aranyfényű haja, s eperajkai okán olyannyira, hogy sírni is elfelejtett.
– Oh, Rodrigo Jiménez s ti, Alejandro Garcia és Juan Miguel! Hát ilyen messze eljöttetek csak azért, hogy meghívjatok felséges palotátokba?
– Oh, szépséges Leticia hercegnő! Bizony csak miattad tettük meg ezt a hosszú utat ide, Guadalajara-ba, s még a legcsodásabbat nem is hallottad! Bármely kincsünk közül a legértékesebb a flamikánunk, amely madár egy titokzatos vérfertőzés során egy flamingó és egy pelikán közös utóda. Ám ez még nem minden, hisz ez a bámulatos madár nemcsak érti, de beszéli is az emberi nyelvet, méghozzá csodálatosan szép hangon!- mondta Alejandro Garcia, s férfias arcizmai megfeszültek, arccsontján pedig megcsillant a hajnali napfény első sugara.
– Oh, gyönyörű Leticia hercegnő, gyere velünk! Ígérjük, soha többé nem akarsz majd eljönni onnan!- erősítette meg bátyját Juan Miguel, miközben tüzes latin szemei szinte szikrát szórtak szerteszét a palota márványkövére.
Leticia hercegnő egyik kétségből a másikba esett. Hogyan menjen el rögtön a három csodaszép herceg palotájába, ha még aznap délutánra bejelentkezett Mexikó legelfoglaltabb masszőrjéhez? Leticia hosszas gondolkodás után arra a döntésre jutott, hogy majd másnap reggel látogatja meg a három elragadó férfiú csodálatos palotáját.
Rodrigo Jiménez, Alejandro Garcia és Juan Miguel megköszönték a vendéglátást, majd hazafelé vették az irányt. Rodrigo Jiménez, mielőtt kilépett volna a kapun, még egyszer visszanézett Leticia hercegnőre, s jobb kezével gyengéden, de mégis erőteljesen beletúrt aranyfényű hajának akácillatú tincsei közé, s közben lágy, rózsaszínű nyelvének hegyével finoman végignyalta felső ajkát, s kéjesen lehunyta bal szemét. Leticia hercegnő ekkor
eljátszott a gondolattal, hogy hogyan simítaná végig a férfi eperízű ajkait puha kezének apró hüvelykujjaival.
Ez az apró mozzanat olyan mély hatást gyakorolt a hercegnőre, hogy amint a három férfiú kilépett a kapun, lemondta masszázsát, majd megkérte cselédjét, eszeljen ki neki egy tervet, hogy még ma viszontláthassa az elbűvölő Rodrigo Jiménezt.
– Oh, drága leány, hiszen könnyű a dolog! Felöltözködsz szegénynek, és belopózol a hercegek palotájába, ott leped meg szíved szerelmét.
Leticiának tetszettek cselédje, Maria Colombina szavai, ezért felhívta Mexikó legjobb szabászát, s követelte, hogy rögtön varrjon neki egy ruhát szegény stílusban. Sastre Tijeras menten meg is érkezett, s nekilátott a munkának. Félóra elteltével Leticia hercegnő fel is próbálhatta az elkészült ruhát.
– Oh, hercegnő! Mily elbűvölő vagy te még így, szegény stílusban is!- üvöltötte magánkívül Maria Colombina.
– Oh, Maria Colombina! Biztos vagy benne, kedves cseléd, hogy nem kövéríti a bokámat ez az összeállítás? S nem véled túlzásnak a banánhéj-fülbevalókat?- Maria Colombina, s Sastre Tijeras megnyugtatták a kétségbeesett hercegnőt, hogy mostanában minden szegény így öltözik. Leticia hercegnő megnyugodott, s rögtön elindult szíve tüzének lángra lobbantója, s annak két fivére után.
Útja hosszúra nyúlt, s többször elvesztette az ösvényt, amelyen haladnia kellett volna, így ruhája megtépázódott a szúrós növényektől, s pirospozsgás arcán több helyen kibuggyant tűzvörös vére.
– Oh, miket kell kiállnom, én szerencsétlen, hogy megtaláljam szerelmem! Fernando már nem számít, életem rózsája csakis Rodrigo Jiménezt illeti.- ilyen és hasonló gondolatok cikáztak Leticia hercegnő fejében, s észre sem vette, de egy palota elé érkezett. Már nagyon megéhezett, ezért úgy döntött, megpróbál valami élelmet szerezni a palotából. Be is lépett, s hirtelen elétárult a leggyönyörűbb és leghatalmasabb palota, amelyet életében látott. Ekkor hirtelen meghallott egy hangot:
– Oh, hercegnő, fordulj vissza, mert megbánod!
Leticia nem tudta mire vélni a hangot. Először azt hitte, csak a fejében szól, ám rövidesen rá kellett jönnie, hogy az elbűvölően szép, s fület gyönyörködtető hang egy furcsa madárból jön. Leticia hercegnő először nem tudta, milyen madár, de hosszas gondolkodás után, s mert igen jó emlékezőtehetséget örökölt édesapjától, rájött, hogy az a madár bizony a flamikán, amelyről a három meseszép férfiú, köztük az ő szívének szerelme, Rodrigo Jiménez, s két fivére, Alejandro Garcia és Juan Miguel mesélt még délelőtt tizenkilenc emeletes guadalajarai palotájában. S ezután már az is világossá vált számára, hogy hol van. – Oh, tehát ez a szépséges palota az én szívem szerelmének, az eperajkú és aranyfényes hajú Rodrigo Jiméneznek, s két fivérének, a csókolnivaló arccsontú Alejandro Garciának, és a perzselő szemű Juan Miguelnek becses tulajdona?
Ezen elmélkednie már nem volt alkalma, hiszen abban a pillanatban érkezett meg a három Adonisz-szépségű férfiú. Leticia szaladni kezdett a ragyogó palotában, s szobáról szobára vitték apró, selyemfinom bőrű lábacskái. Hirtelen egy egészen különös szobában találta magát: ahogy benyitott, éles hangok csapták meg formás fülecskéit. Látni nem látott semmit, hiszen koromsötét volt, de a hangok hatására Leticia hercegnő oly nagyon megijedt, hogy menten elbújt egy sarokban. S ekkor újra hallotta a flamikán csengő hangját:
– Oh, hercegnő, fordulj vissza, mert megbánod!
Abban a pillanatban kinyílt a sötét szobának ajtaja, ahol Leticia hercegnő gubbasztott félelmében, s a három isteni külsejű herceg lépett be rajta. Rodrigo Jiménez meztelen felsőtestének mellizmain a lemenő nap fénye, amely a nyitott ajtón keresztül áradt be, megcsillantott egy lassan legördülő izzadságcseppet. Ha a három meseszép férfiúval nem lép be egy titokzatos idegen, akkor Leticia hercegnő zavartalanul képzelhette volna tovább, ahogy csókot lehel Rodrigo Jiménez meztelen mellkasára. Ám a titokzatos idegent a szépséges fivérek bevonszolták, majd ezt mondták neki:
– Oh, meg kell tudnod, Lucia Magdaléna hercegnő, hogy mi nem vagyunk hercegek. Mi nem két szép szemedért, hanem halálodat kívánva hívtunk ide. A palotánk az olyan szépséges és gazdag hercegnők kincseiből épült, amilyen te magad vagy. Most pedig meg kell halnod.
– Oh, tüzes latin szemű Juan Miguel! Hagyd meg az életem, s mindent odaadok, amit csak kívántok!
– Oh, hisz már minden a miénk! Tudd meg, hogy mi hárman szervkereskedők vagyunk, s az olyan szép és fiatal lányok szerveivel kereskedünk, amilyen te vagy, Lucia Magdaléna.
Leticia eközben a sarokban rémülten ült, s próbált észrevehetetlen maradni, s már eszébe sem jutott Rodrigo Jiménez eperajka, Alejandro Garcia porcelánfényű arccsontja, vagy Juan Miguel szikrázó szeme.
A három eszményi szépségű férfiú ekkor elhúzta a függönyöket, s a világosságban megmutatkoztak a förtelmes hangok okozói: hatalmas kések meredtek alá a mennyezetről, melyek össze-összeértek egymással a le-fel történő mozgásuknak köszönhetően. Leticia félelme ekkor megtöbbszöröződött, hiszen a mennyei külsejű férfiak a világosban bármikor észrevehették.
Ám a három fivér csak Lucia Magdalénával törődött: letépték róla ruháját, nyakláncát, még a gyűrűjét is, ami aztán Leticia elé gurult. A megrettent hercegnő csak ült tovább mereven és reménykedett, hogy szívének egykori lángra lobbantója, és annak két fivére nem veszik őt észre.
Juan Miguel ekkor megitatott Lucia Magdalénával egy altatót, amitől az immár meztelen hercegnő rögtön elájult. Alejandro Garcia gondosan befektette a hatalmas kések alá az elernyedt testet, s ezután mindhárom angyali szépségű férfi kiment a szobából.
Leticia csak ült tovább, félelmében mozdulni sem bírt. Néhány perccel később megpróbált fölállni, s mikor sikerült, rögtön kifutott a csodálatosan szép és hatalmas palota falai közül, egyenesen a saját tizenkilenc emeletes guadalajarai palotájába. Lucia Magdaléna gyűrűje pedig véletlenségből nála maradt. Ahogy hazaért, mondta is édesapjának:
– Oh, édesapám! El sem hiszed, mi történt velem.- s ekkor szóról szóra elmondta a történetet, apja pedig csodálkozott, de áhítattal hallgatta lánya történetét.
– Oh, édesapám! És holnap délben jönnek értem! Hah, micsoda szörnyűség!
– Oh, ágyékom gyümölcse, hát ha valóban így van, akkor nem adlak hozzá az aranyfényes hajú Rodrigo Jiménezhez!
Másnap Leticia hercegnő felöltözött gyönyörű új ruhájába, s égszínkék szemeit a tizenkilenc emeletes guadalajarai palota kapujára emelte, hogy el ne mulassza a három csodaszép fivér látogatását. Rövidesen meg is érkeztek mind a hárman, s Leticia rögtön odarohant Rodrigo Jiménez karjai közé, s felhúzta az ujjára az egykori Lucia Magdaléna gyűrűjét.
– Oh, szerelmem! Te az enyém, én a tiéd. Légy a vőlegényem!
Amint a gyűrűt észrevette az eperajkú Rodrigo Jiménez, rájött, hogy valami nincs rendben, s mert nemcsak gyönyörű, de eszes férfiú is volt, megpróbált elszaladni Leticia szorítása elől. Ám a lány gyorsabb volt, elkapta az álherceg kezét, s így szólt:
– Oh, te herceg! Nem is vagy igazi herceg, hanem szervkereskedő vagy. Mindent tudok, s úgy döntöttem, hogy nem leszel a férjem, hanem megöllek a fivéreiddel együtt.- s ekkor Leticia hercegnő maga vitte mindhárom gyönyörűséges férfiút a saját palotájukba, egyenesen be a késsel teli szobába, majd megitatta velük az altatót, s lefeketette őket a kések alá. A szobát jól bezárta, hogy utána senki se be, se ki. Ezután hazatért tizenkilenc emeletes guadalajarai palotájába, s nem kesergett tovább férfiak után, nem mondta többet apjának, hogy: „Oh, édesapám, én már sohasem találom meg az igaz szerelmet!”, s nem is sírt soha többé, s nagyon boldog volt, ahogyan azt a három isteni szépségű férfiú, Rodrigo Jiménez, Alejandro Garcia és Juan Miguel megjósolta neki.
Ugyanis kiderült: a flamikán valójában egy herceg volt, Flamandro Konradosz, csak a három szépséges szervkereskedő kegyetlen kísérleteinek áldozatául esett még évekkel ezelőtt. Amint ezt Leticia hercegnő megtudta, rögtön beleszeretett a csengő hangú flamikánba. A hercegnő időközben rájött, hogy Flamandro Konradosz tollazatának rózsaszínű és gyöngyházfényű csillogása sokkal jobban fel tudja izgatni érzékeit, mint valaha Rodrigo Jiménez meztelen fesőtestének egyenletesen lebarnult selymes bőre. A flamikán kemény, sárga csőrére pedig egyenesen csodálattal gondolt, s ezután lágy csókokkal kényeztette azt nap mint nap,életük végéig.

Frank napja azon a kedden úgy indult, mint bármely másik nap. Ezt a megállapítást a pékség és a munkahelye között tette félúton, és keserűen mosolyodott el, amikor ki is mondta magában. Ennél nagyobb közhely mindez csak akkor lehetne – gondolta magában –, ha a patinás irodaépületbe lépvén valaki elsodorná a forgóajtóban, rálépnének a lábára, Miss Smith, a recepciós nem köszönne rá, vagy…

Gondolataiból hatalmas fékcsikorgás, dudálás zökkentette ki. Riadtan kapta fel a fejét, és ellenőrzésképpen az előtte álló jelzőlámpára, majd cipőire szegezte tekintetét – előbbi zöld volt, az elsőbbség tehát neki jár, utóbbiból pedig mindkettő a járda egy-egy fehér csíkján volt. A motor okozta zajt rögvest emberi hang is követte, habár Franknek igazán rátermett úriembernek kellett lennie ahhoz, hogy a fülnek legkellemetlenebb óbégatást emberi hangként denotálja. Miközben az autó vezetője elmondta a magáét, ő lélekben a tengerszint alá szégyenült, és hebegve-habogva próbálta elmagyarázni, hogy neki elsőbbsége volt, a színlépéseket pedig tartania kell, mert ha nem, akkor valami borzalmas, igazán eget rengető tragédia fog történni.
Hosszú, perceknek tűnő pillanatokba telt, míg a mondat első felét a sofőr valamelyest megértette, amitől még bosszúsabb lett, és végül, mielőtt visszaszállt volna az autóba, mely némiképp feltartotta a kis utca forgalmát, csak annyit tudott mondani:

– Nevetségesen néz ki, kisember! – A fejét rázta, talán ciccegő hangokat is kiadott hozzá, majd visszaszállt a kocsijába, és Franket kikerülve továbbhajtott.

Épp időben – állapította meg magában Frank. A lámpa pirosra váltott.

Útközben néhány járókelő, akik látták az incidenst, zavartan pillantottak felé, de mindez csak a másodperc töredékéig tartott, Frankkel igazán nem törődött soha senki. Igazán kellemetlenül érezte magát, a szíve erősebben vert, a novemberi hideg ellenére homlokán gyöngyözni kezdett a veríték, és olyan kétségbeesetten kapaszkodott aktatáskájába, mintha az hordozná őt, és nem fordítva. A mentolos cukorkára gondolt, amit mindig a kabátja bal zsebében tartott, de azon a reggelen, indulás előtt a táskájába süllyesztett. Erre is megvolt az oka, az este ugyanis borzasztóan szerencsétlen dolgot művelt, ami ismét annak volt köszönhető, hogy túlságosan figyelmetlen volt. A társasházak szemétledobói kegyetlenül vannak megtervezve, nem elég, hogy igazán rémisztő egy alig pár négyzetméteres helyiségbe belépni, ahol ráadásul a világítás is igen gyér, de megint, megint, megint elfelejtette az ajtóra öles betűkkel kifüggesztett, szabályt.

A szemétledobóba hétfőnként és szerdánként 18 és 20 óra között, valamint szombaton 11 és 13 óra között TILOS szemetet ledobni, a földszinti konténerek ugyanis ezekben az időpontokban a ház elé kerülnek kihúzásra!

Egyszerű felszólítás egy normális embernek, de az évek tapasztalata alapján Franknek hamar rá kellett jönnie, hogy ő a legkevésbé sem tartozik ezen felsőbb kör, a normális emberek csoportjába. Normális ember? Még lény sem! A sarki kóbormacska okosabb nála, ezt tudta már rég, legutóbb épp tegnap este közölte vele a gondnok olyan fennhangon, hogy azt még két emelettel feljebb is jól hallhatták. Nagyon vékonyak a falak.

Életének második pontja, íratlan szabálya volt ez azon a képzeletbeli listán, melyet úgy hívott: „Dolgok, melyeken nem lehet változtatni”. Erre kellett a cukorka is, mert a mentolos cukorkának különleges varázsereje van, erre tizenkét éves korában jött rá, amikor Donat Campbell és a bandája iskolai ebédszünetben elvette az apró dobozt, amihez senki nem nyúlhatott hozzá rajta kívül, hiszen ezt édesanyja is a lelkére kötötte. A szürke műanyagdobozka négy részre volt osztva, és titok volt, de Donat elvette ezt a titkot, és Frank hiába próbálta elmagyarázni, hogy a dobozka élénkrózsaszín és piros tartalma nem játék, ők nem törődtek vele, és miután az egyik fiú gyomormosáson esett át, az igazgatóság két teljes napra felfüggesztette. Hiába próbálta elmondani, hogy ő nem kínált senkit, kiváltképp Donat Campbell bandáját nem, hiszen őt senki nem szereti, ő senkit nem szeret… Abban az eltiltástól megmérgezett két napban jött rá arra, hogy a mentolos cukorka minden gondot enyhít. Először csípte a száját, hirtelen jött a mentolos–fűszeres íz, és a belülről szétharapott szájának ez igazán fájdalmas érzés volt, de aztán fokozatosan hűvös lett, nem csak a szájában, hanem az egész fejében, és végre erősnek érezte magát.

De most, évtizedekkel később már nem gyerek, aki a szobájában ül. Munkába kell sietnie, és az autós incidens miatt már így is késésben volt, nem állhatott neki az utca közepén a térdére támasztott aktatáskában kotorászni. Túl sok irat volt benne.

Már nem járt messze a hivataltól, onnan pedig csak tíz emeletet kellett megtennie a lifttel, hogy végre az asztalához érkezzen. Elképzelte, hogy mi lett volna, ha mégis kockáztat, ha kinyitja a szigorú bőrtáskát, és véletlenül beigazolódott volna a félelme. Minden szanaszét hullott volna, a csípős, reggeli szél pedig legalább egy utcával lejjebb vitte volna a papírokat. Valószínűleg ő azt sem tudná, hova kapjon, mit mentsen meg legelőször, és az emberek természetesen nem segítettek volna neki, hiszen sosem szoktak, akkor sem, amikor ilyen igazán nagy bajba keveredik. A táskát a mellkasához szorítva szaladna az utcán, hogy elérje az iratokat, melyeket fel–felkap a szél, mindig kicsit tovább visz. Útközben talán még a kalapja is leesne, cipőjének fűzője is kioldódna.

Elvigyorodott a gondolatra, így elképzelni lehetséges szerencsétlenségét igazán mulatságos dolog volt, habár tudta, hogy ezzel is csak menti magát. Néha, a szorult helyzetekben ragtime dallamokat kezdett dúdolni magában, úgy érezte, ha egy mulatságos balféknek képzeli el magát, minden megoldódik. Ehhez a táskás fantazmagóriához is egy igazi, század eleji ragtime jutott eszébe, olyan bohókás, amikor a zongorán csak magas hangokat játszanak, akár egy rajzfilmben.

A Jones & Armstrong a város híres tésztagyára volt, Frank pedig a kezdetektől fogva mérhetetlenül boldog volt, hogy – megboldogult apja nyomdokaiba lépve – ott dolgozhat, ráadásul igen előkelő beosztásban, könyvelőként. Irodája ennek ellenére egy apró kis helyiség volt, melyet kollegái lyuknak csúfoltak. A szoba valóban csak lepedőnyi méretű volt, egy íróasztallal, irattartó szekrénnyel, és egy rozoga székkel, ami a hosszú évek során egyre jobban kezdte megadni magát. Frank ezt már két alkalommal említette felettesének, Mr. Armstrong azonban mindkét esetben fogyókúrát javasolt, és mindehhez egy örökkévalóságnak tűnő kiselőadást tartott a beosztottak felháborító igényeiről. Frank hiába próbálta elmagyarázni, hogy a szék már egy teljesen normális általános iskolás gyermeknek is megadná magát, Mr. Armstrongot tökéletesen hidegen hagyta, és a következő pillanatban már a minigolf készletének egyik ütőjét polírozta olyan odaadással, mintha Frank nem is lenne a helyiségben. Ez volt Frank életének harmadik pontja, amitől nem remélt javulást.

A forgóajtóban senki nem lökte félre, még csak a cipőjére sem lépett rá senki, és bár Miss Smith a recepciónál csakugyan nem méltatta figyelemre, Franknek meg kellett állapítania, hogy különösen szépen indul ez a reggel. Talán az elmúlt huszonhét év legszebb reggele volt. Amikor az irodája felé vezető úton, a liftben mélyet szippantott a fánkokkal teli zacskójába, és ezért egyetlen megrovó pillantást sem kapott a vele utazó két, szigorú tekintetű kollegájától, úgy érezte, előző éjjel, lefekvés előtt élete legjobb döntését hozta.

~*~

A hétfői nap rettenetesen indult. Borzalmasabb volt, mint egy hónappal azelőtt, október negyedikén. Az a nap csütörtökre esett, ami Frank számára rendes esetben a hét egyik legvidámabb napjának számított, hiszen már csak egyetlen nap volt péntekig, ami azt jelentette, hogy kilenc órától délután kettőig kellett csak kibírnia a fullasztóan apró irodában. A gondolat pedig, hogy péntekenként három órakor már a szokásos fűszeres csirkéjét falatozhatja egy andalító rádiós műsor társaságában otthon, mindig arra késztette, hogy a hét utolsó két munkanapján a szokásosnál is kitartóbb és bizakodóbb legyen. De akkor, azon az október negyediki csütörtökön a nap végére semmi bizakodást nem érzett. Várakozásai ellenére ugyanis az égvilágon senki nem köszöntötte föl – névnapja volt pedig. Hetekkel később is emlékezett a torokszorító érzésre, amely körülölelte az egész napját, és úgy fojtogatta, akár egy óriáskígyó.

Ugyanez volt azon az ominózus hétfőn is, csak még erősebben, még inkább nyomasztóan sóvárgott a lelke néhány köszöntő szóért, éltető hátba veregetésért. Reggel szándékosan sokáig készülődött, fél órával hamarabb kelt, még a maradék haját is olyan aprólékosan fésülte oldalra, hogy azt egy borbély is megirigyelhette volna. Szemüvegét különös gonddal tisztította meg, aznap mindent látni akart, alaposan az emlékezetébe vésni.

Ötven év – kerek évszám, igazán szép kor. Nem negyvenkilenc, és még nem is ötvenegy, azok fölött az emberek elsiklanak, valójában már nem is neheztelt a tavalyiért, amikor az egyetlen köszöntés a biztosítójától érkezett, pedig tudta, hogy az nem igazi, mindenki ugyanazt kapja, egyetlen, háromsoros sablonszöveg első mondatába nyomtatják az adott nevet, a lap alján pedig a biztonság kedvéért tájékoztatnak a legújabb, jövedelmező ajánlatokról. A tavalyi év úgy sikerült, ahogy, de idén, azon a hétfőn igazán sokat remélt. Aztán lassan végigsétált az utcán, hátha összefut egy ismerőssel, gyermekkora óta ott élt, és a híres Frank Babcock zsúrokra sokan emlékezhettek. Édesanyja, az a drága asszony mindent megtett, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt, hogy normális élete legyen akkor is, ha oly sokan azt híresztelik róla: defektes. Ezekre a színes, léggömbökkel, mutatványosokkal, ízletesebbnél ízletesebb süteményekkel teli születésnapokra rengeteg korabeli gyermek kapott meghívást, és arra a néhány órára mindig azt érezte, igazán szerencsés. De az ünneplés végeztével csak ő maradt, az üres, tortakrémtől foltos tányérok, és hétfőtől Csodálatos Frank helyett Defektes Frank lett újra. A gyerekek kegyetlenek. De ők is felnőttek, és Frank sosem haragudott rájuk igazán. Útban a munkahelyére mégsem futott össze eggyel sem. A hivatal azonban más volt, ott tényleg nap mint nap találkozott kollégáival, és még emlékezett, hogy az előző héten mennyire ízletes volt Graham Thompson meglepetéstortája. Graham három irodával mellette dolgozott, huszonéves, egyszerű, feltörekvő gyakornok volt, Mr. Armstrong viszont látott benne fantáziát, nagy reményeket fűzött hozzá. A tortát és az ünneplő sereget megpillantva Graham Thompson nem tűnt igazán boldognak, elvigyorodott ugyan, és úgy csinált, mint aki nagyon örül, de Frank figyelte az arcát, látta, hogy ez nem olyan igazi, szívből jövő öröm, mint amit tőle látnának kollégái. Gyűlölte az efféle embereket, akik úgy legyintenek szerencséjükre, mintha az olyan természetes lenne, akár a levegővétel. Frank ezért elhatározta, hogy ő nagyon boldog lesz, amikor majd megkapja a tortát, hogy munkatársai lássák, minden egyes másodperce megérte a fáradozásnak. Tudta, hogyan működik ez, látta már elégszer: előtte néhány nappal azon pusmognak, hogy az alany vajon milyen tortának örülne legjobban, milyen mulatságos, pikírt köszöntést írjanak az ajándékkártyára, amit majd mindenki aláír, és a többi ilyenkor szokásos intézkedés.
Reggel azonban semmi nem történt, és délelőtt sem. Frank nem aggódott, tudta, hogy a születésnapi köszöntések általában délután esedékesek, amikor már kevesebb a munka, olyan három és öt óra között. Valójában úgy hangulatosabb is, a fáradt lelkeknek mindig jól jön egy kis vidámság a napi monotonitásban. Ezért aztán hétfőn igazán nem zavarta, hogy mindenki ugyanolyan közömbös, akárcsak máskor. Nem zavarta, egészen délután fél négyig. Akkor már egyre izgatottabb volt, izzadt a tenyere, és a lehető legapróbb semmiségekért is képes volt elhagyni apró irodáját, mintegy némán emlékeztetve munkatársait arra, hogy igen, ő már tökéletesen készen áll az ünneplésre. A közös víztároló automatából literszámra töltötte magának a vizet, a tartály körül mindig „nagy volt az élet”, de rá valahogy senki nem figyelt.

Frank utólag nem is tudta volna megmondani, mikor is tudatosult benne igazán, hogy nem lesz ünneplés. Talán fél hét és hét óra között, amikor munkája már csaknem túlórába kezdett áthajlani.
Megsemmisülten, lesütött fejjel indult haza, és öklét legszívesebben az arcába csapta volna azért, mert lényének egy kis része még mindig képes volt reménykedni, még mindig hitte, hogy a maréknyi hivatalban maradt ember csak kivár, és így lesz igazi a meglepetés. Nem lett meglepetés. Aztán akkor este, végső elkeseredésének kellős közepén jött a gondnokos incidens a szemét kapcsán. Ő is egy nagy kupac hulladéknak érezte magát. Annyira, annyira, annyira vágyott a törődésre, hogy valamiféle őrült gondolat folytán este tíz órakor leszaladt a három utcával lejjebb levő virágüzletbe. Vidám tekintetű, világos hajú nő állt a pult mögött, barátságosan kérdezte, mit parancsol.

– Néhány szál tulipánt kérek. Rózsaszínűt – motyogta, a virágos kisasszony pedig már el is kezdte válogatni a legszebbeket.

– Tudja, ma van a születésnapom – kezdte mesélni kérdezés nélkül. – A feleségemmel pedig évek óta úgy ünneplünk, hogy ezen a napon egy csokor tulipánt teszek az ünnepi asztalra.

– Igazán szép szokás – biccentett mosolyogva a nő, Frank pedig büszkén kihúzta magát.

– Az év egyik legszebb napja ez számomra. Felemelő érzés, hogy ilyenkor minden barátomtól üzenetet kapok valamilyen módon. Én mondom, ezek a köszöntések tartanak engem fiatalon – újságolta nevetve, és egyre jobban érezte magát. A virágüzlet illatos volt, kissé párás a sok növénytől. Fény volt, világosság, vidámság. Az épület olyan volt, mint egy apró, vidám tündérlámpás a sötét éjszakában. Az eladónő pedig udvariasan, már–már elismerően bólogatott, amikor elmesélte neki szerencsés életét. – Azt hiszem, a kedvencemet készíti, sült lazacot zöldségkörettel. Az illatokból legalábbis erre következtettem. Tudja, ilyenkor tilos még a konyha közelébe is mennem. – Újabb öblös nevetés, és Frank elégedett volt magával, az egész annyira hihető volt.

– Öt font lesz, remélem, méltó csokor az ünnepléshez – adta át az eladónő az átlátszó papírba csomagolt bokrétát.

– Ó, igazán semmi kivetnivalót nem találok benne – legyintett joviálisan Frank, és átadta a pénzt. – A többi a magáé, további szép estét, kisasszony.

– Köszönöm, viszont kívánom. És boldog születésnapot! – kiáltotta utána.

Frank szinte kitáncolt a boltból. Hát sikerült! Ha nagyon akarja, minden sikerülhet. Percekig sétált boldogan, hazugsága bódulatában még azt sem vette észre, hogy szemerkél az eső.  Csak a kapuban, amikor látta, hogy a hulladékkezelők visszatolják a konténereket a házba, akkor jutott eszébe ismét sivár élete. A csokrot is lejjebb eresztette, már nem akarta annyira érezni az illatát. Eljátszott a gondolattal, hogy teremt még egy sikeres helyzetet, „rúg egy újabb gólt”, és felsétál a másodikra a gondnokhoz, hogy kimentse magát az előző kínos helyzetből, kitaláljon valamit, ami után elismeréssel néznek majd rá, és nem megvetéssel. De valahogy semmi kedve nem volt hozzá. Elromlott, meg nem ünnepelt születésnapján az önámítás fontosabb volt, minthogy azt elrontsa egy kétes látogatással, magyarázkodással. A megtévesztő beszélgetés a virágárusnővel egy egész estére feltöltötte, annyira, hogy akkor este, elalvás előtt megszületett fejében a döntés. A gondolat valójában folyton ott motoszkált a fejében, évek óta, akár egy alattomos szúnyog, ami pont akkor kezd nyöszörögni az ember fülébe, amikor éppen elaludna. A gondolat is ilyen volt, de addig a napig elméje egy kis része mindig megállította. Tudta, hogy abból semmi jó nem sülhet ki.

A gyermekkorában használt szürke kis dobozkát az évek során világoskékre cserélte, az sokkal hétköznapibb, és valamivel vidámabb volt. A tartalma azonban nem változott. Hosszúkás, kúp alakú, rózsaszín, és lapos, keres, fényes piros bogyó. Gyógyszerek. Megborzongott, amikor kimondta magában a szót. Sosem akart ekképpen tekinteni rájuk, és anyja rászoktatta az önámításra, ami egész életét jellemezte. De mi van, ha… mi van, ha az anyja, az orvosok, Donat Campbell és a bandája, mindenki tévedett? Ha mégsem szorul rá ezekre a szerekre? Mi van, ha ezek többet ártanak, mint használnak? Ó, te jó ég, feleslegesen mérgezi magát évek óta! Ez a magyarázat mindenre! Nincs semmije, csak ez a két bogyó, ami elvette a fiatalságát, csaknem az egész életét. Igen, igen, más magyarázat nemigen lehet. Hogy eddig nem jött rá! De mit tegyen, mit tehetne? Az aznap esti adagot már bevette, esetleg kimehetne a mosdóba, megpróbálhatna lenyúlni a torkán, felöklendezni, hogy minden kijöjjön… Gyűlölt hányni, és szerencsésnek tartotta magát, hogy ritkán esett meg vele. Szerencsés? Miféle ember az, akinek ebből áll a szerencséje? Más azért szerencsés, mert társa van, örökéletű partnerkapcsolata, jól fizető állása, sok barátja. Ő pedig, Frank Babcock szerencsés, mert életében csak hétszer hányt. Ebből többet nem kér. Az efféle szánalmas szerencséjét áldja más, ő holnaptól merészebb álmokat fog hajszolni. Az estét elrontotta, azt az adagot már nem teheti meg nem történtté, ahogy az elmúlt évtizedeket sem, de holnaptól minden más lehet. Lendületesen ugrott ki az ágyából, felkapta a halványkék dobozkát, ami olyan hosszú ideig volt hű társa, a még ki nem adagolt gyógyszereket is felmarkolta, az ablakot sarkig tárta, és olyan erővel hajította ki élete megkeserítőit az ablakon, hogy még a tompa csattanást is hallotta, amikor földet értek. Nem érzett bűntudatot, lélekben megnyugodva feküdt vissza az ágyába.

~*~

Hétfő éjjel, a születésnapján Frank Babcock élete legnagyobb döntését hozta meg. Ezért is csodálkozott kedd reggel, amikor – várakozásaival ellentétben – a nap kezdete kétségbeejtően hasonlított a többi, eseménytelen reggelhez. De tudta, hogy most nem hagyhatja abba, most nem fordulhat vissza, a cél előtt két lépéssel semmiképp. Ötven év sok, de még mindig nem minden. Még van idő, lehetőség, hogy mindent megváltoztasson maga körül. Még lehet társa, lehetnek barátai, talán még valaki olyan is, aki egészen aprócska, és megszólalásig hasonlít rá. Szülő lehet, társ és barát.

Nem, ezek túl nagy remények, ezt ő is beismerte magának. Egyelőre megelégedett az apróbb javítgatásokkal, nem foltozhatja be széthasadt életét azon nyomban.

A legrosszabb az egészben az volt, hogy még mindig abban reménykedett mindennek ellenére, hogy a tegnap egy véletlen botlás volt, és ennyire, ennyire talán még őt sem utálják annyira, hogy teljesen megfeledkezzenek róla. Elméjének egy meghasadt darabja még mindig várta a tortát, a csokoládésat, a pikírt köszöntéssel és aláírásokkal teli üdvözlőlapot, a nevetést, a hátba veregetést, az egész ünneplést.  Egy kicsit Graham Thompson akart lenni, de nem az álszent mosollyal, hanem az igazi, szívből jövő Frank–nevetéssel, melyet előző este a virágárusnő is hallhatott.

Egész éjjel rosszul volt, úgy hajnal négy körül tudott elaludni pár órára, de az álmában megjelenő képek borzalmasabbak voltak, mint az elmúlt negyven évben bármi. Csapzottan ébredt, kissé el is aludt, bár kipihentnek egyáltalán nem volt nevezhető. Ez is közrejátszhatott a reggeli eseményekben, a dühös, ordibáló sofőr, a kellemetlen út a hivatalba mind ennek volt köszönhető. A világoskék dobozka régen mindig ott volt a zsebében, édesanyja gyermekkorában megtanította, hogy ezt az egyet sose tartsa máshol, sem táskában, sem fiókban, hanem mindig elérhető közelségben, történjék bármi. Tizenegy órakor a hivatalban már igazán rosszul volt, és be kellett látnia, hogy nem tévedett, senki nem tévedett, sőt mi több, a születésnapjáról valóban mindenki elfeledkezett. Mr. Armstrong ráadásul aznap különösen felpaprikázottnak tűnt, legalábbis ezt vette ki a szavaiból, amikor telefonon átszólt neki, és sürgősen a szobájába rendelte. A reggel vásárolt meleg fánkokból egyet már elfogyasztott, és akkor, abban a reggelizéssel töltött néhány percben minden mintha egy leheletnyivel jobb lett volna, de Mr. Armstrong hívására ismét kezdte igazán rosszul érezni magát. 

Bekapott egy életmentő mentolos cukorkát, és úgy döntött, hogy a maradék két fánkot elteszi a beszélgetés utánra. Mr. Armstrong szinte ügyet sem vetett rá, ismét a golfütőkkel bajlódott. Frankban sokadszorra merült fel a kérdés, hogy vajon egy gyárat valóban ilyen egyszerű–e igazgatni, hogy munkaidőben másra sincs szükség, csupán néhány lazító golf meccsre. A feje iszonyúan hasogatott.

– Babcock! – kezdte Mr. Armstrong köszönés nélkül. – Maga tényleg azt gondolja, hogy a tegnap átadott kimutatások hibátlanok? Még a dátumot is elírta, egy évvel korábbra.  – Mr. Armstrong hangjában több volt, mint megvetés, és Frank úgy érezte, hogy ezt már igazán nem lehet elviselni. Zavartan habogva kezdett magyarázkodni.

– Tu–tudja, uram, tegnap volt a születésnapom, és…

– Teszek a maga születésnapjára, ez itt egy munkahely és nem szabadidő központ. Vagy maga szerint nem az? Ha jobban körülnéz, lát ostoba léggömböket, svédasztalt, szaunát, nyugágyakat? – mutatott körbe gúnyosan, és hangjából csak úgy fröcsögött az indulat. Pedig Mr. Armstrongot még soha, semmi nem hozta ki a sodrából.

Utólag Frank nem is tudta pontosan, mi történt a Mr. Armstrong szónoklatát követő néhány pillanatban. Valami egyszerűen eltörött benne, és néhány perccel később már Mr. Armstrong golfütőjét tartotta a kezében. Kettétörve. Aztán magából kikelve üvöltött.

– ÚJ SZÉKRE VAN SZÜKSÉGEM! ÖSSZE FOG TÖRNI! HUSZONHÉT ÉVE DOLGOZOM ITT, ÚJ SZÉKRE VAN SZÜKSÉGEM!

– De kérem, micsoda viselkedés ez! – hőkölt hátra döbbenten Mr. Armstrong. – Babcock, ez már tényleg túlmegy minden határon, és…

– Határon? HATÁRON?! Maga a harmadik pont, maga, és az átkozott székem, amit nem hajlandó kicseréltetni. Az első pont Donat Campbell és a szürke kis dobozom, ami már kék, mert a szürke rossz, tudta, hogy a szürke valójában nem is szín? A kék boldog, én is boldog lehettem általa, de nem akartam, az első pontot egy tollvonással át kellett húznom, nem akarom az első pontot, nem akarom a színes orvosságokat, utálom a rózsaszínt, utálom a pirosat, a rózsaszínből is csak a tulipán volt jó, az áldott szép tulipán! Tudja, milyen borzalmas érzés? A virágos kisasszony nem tudja, neki azt mondtam, hogy a feleségemnek lesz, a jó feleségemnek, aki sült lazacot főzött otthon, zöldségkörettel, mert ez az ünnepi vacsora nálunk, ezért vettem a rózsaszín tulipánt is, kellett az asztalra, szinte szökdeltem haza, olyan jól sikerült a hazugság, végre valaki felnézett rám, irigyelte a példás életemet. MAGA irigyli a példás családi életemet, Mr. Armstrong? – Olyan hirtelen emelte fel a hangját, hogy főnöke ugrott egyet ijedtében. Amikor pedig Frank, a köpcös, alacsony férfi közeledett felé, és már a falhoz ütközött, tudta, hogy már nincs több menekülési útvonal. Frank a gallérjánál fogva ragadta meg a férfit, akin látszott, hogy igazán meg van ijedve. Frank látta, hogy ugyanúgy gyöngyözik a homloka, mint aznap délelőtt neki, amikor az az őrült sofőr megfeddte őt. Mr. Armstrong nem válaszolt a feltett kérdésre, pedig Frank elborult elméjében valami ezt egyre sürgetőbbnek érezte, és miközben őrülten csak azt ismételgette, hogy „válaszolj, válaszolj, válaszolj”, észre sem vette, hogy Mr. Armstrong feje egyre lilábbá válik, szemei kidüllednek, és szinte szűkölt félelmében. Mr. Armstrong lába rángatózott, és Frank csak akkor kapott észbe, amikor két erős kar lefejtette főnökéről, aztán már csak az éles fájdalmat érezte, ami kezei hátracsavarásakor tört be tudatába.

– Megvan, főnök, nincs semmi baj, elmúlt a veszély. Jól van?

Persze megint nem tőle kérdezték. Sürgölődés, zizegés, a szoba hirtelen megtelt élettel. A földre rogyott főnököt vízzel itatták, a pulzusát vizsgálták, orvosért kiáltottak, szörnyülködtek, a nők pánikba estek. Frank szinte fel sem tudta fogni az összes impulzust, úgy érezte, mindenből többet lát, minden zavaros volt, mintha százan, nem is, kétszázan lettek volna a szobában. A törött golfütőt látta a földön, és valaki még mindig úgy szorította hátra a karjait, hogy felnyüszített fájdalmában. Aztán az a valaki arrébb vonszolta, a tágas iroda másik végébe, a lehető legmesszebb a krákogó Mr. Armstrongtól.

– Idióta kisember, én mindig tudtam, hogy egyszer be fog kattanni. – Az beszélt, aki lefogta őt. Rögtön felismerte a hangot. Graham Thompson, a feltörekvő gyakornok volt az. – Ne félj, Phil, erősen fogom. De most tényleg, láttál már ennél szánalmasabbat? Mondjuk, köztünk legyen szólva, Phil – fogta halkabbra a hangját –, hogy ez a bolond kapóra jött nekem. Nem akarom elkiabálni, de azt hiszem, a vén Armstrong tárt karokkal fog várni néhány napon belül, hogy kinevezhessen a cég kizárólagos könyvelőjének. Én hallottam, hogy ez a fószer defektes, azt is pletykálták, hogy dilibogyókat szed. Nem hallottad, tényleg? Pedig igaz, ez most már kétségtelen. Valójában várható volt, hogy valami történni fog körülötte. Még jó, hogy nem lőtt szét minket egy fegyverrel! Hiába, huszonhat éves vagyok, nem tagadom, Phil, hiszen tudjátok mind. Azért ennyi idősen, ilyen menő állást szerezni nem semmi, ugye? Anyámék táncolni fognak örömükben, a hétvégén el is újságolom nekik.

Phil nevetett, de Franknek hirtelen nem ugrott be a kolléga arca. Graham Thompson szavai keservesebbek voltak, mint Donat Campbell bármelyik tette, fájdalmasabb, mint a gondnok üvöltése, az emberek közönye, a megünnepeletlen születésnapja. Iszonytatóbb, mint a kék dobozka, a rózsaszín és a piros gyógyszer, a normális élet hiánya.

– Nekem nem kell normális élet. Csak élhető. – Frank nem is tudta, hogy valójában kimondta gondolatait, azt sem vette észre, hogy a szobát rendőrök és fehér köpenyes alakok lepték el, akik átvették, és egy hordágyra fektették. A szíjakat sem érezte a testén, akkor, abban a pillanatban azt sem tudta, hogyan kell megmozdulni. Ajkai szavakat formáltak, de fogalma sem volt arról, hogy üvölt-e, vagy suttog, hogy tényleg beszél, vagy mindez csak a fejében történik-e. Az iroda neonlámpáit sem tudta elkülöníteni a vakítóan fehér, novemberi égbolttól, amely alatt egyszer régen, a feddhetetlen múltban világra jött.

Talán ismét ott volt, a védelmező gyerekkorában, a vidám szobájában, mentolos cukorkákkal és léggömbökkel. Nem tudta pontosan.

– A csendes belenyugvás kétségbe ejt. De azt hiszem, ez kényelmes. Kényelmes, mert kétségbeejtő életem eseményei könnyen megvalósulhatnak egy vállrendítés formájában. Én nem akartam bántani Armstrongot. Én csak születésnapot akartam, és megenni a fánkjaimat. A születésem napja benne van a nyilvántartásban, mindenkié benne van. Az enyémnek lába kélt volna? Ez lenne a magyarázat? Azt hiszem, nagyon rosszul vagyok. A golfütő pedig egy vagyonba fog kerülni. De kifizetem, ígérem. Én igazán kitűnő jellem vagyok, ugye tudják?

Senki nem hallotta.

(Qui a pillé la banque des noisettes?)

 

 

– Ah, ez lett a vége! –
zümmögi a méhe.

– Hát nem vigyáztatok? –
csak így tátog a tok.

– Valaki jót nevet! –
makogja az evet.

– Nem túl sok a duma? –
veti fel a puma.

Ki törhette fel az erdeimogyoró-széfet?

– Biztos a róka az! –
a fóka már szavaz…

– Úgy ám, soknak adós! –
szól a kos, a tudós.

– Nem igaz, dehogy ő! –
védi meg az ünõ.

– Brekegjetek halkan! –
varangy vartyog karban.

Ki törte fel vajon az erdeimogyoró-széfet?

A hangya felrikolt:
– Én tudom, hogy ki volt!

A bagoly se gügye:
– Elárulod, ugye?

– Na jó, bevallom: én! –
szólt végre a görény.

– Nos, mit tud felhozni Ön a mentségére? –
szavait a szarvas előkelően mérte.

– Én a bankot csupán azért vittem jégre,
hogy a tisztás mellett végre
egész nyáron nyitvatartó
kuglipályát hozzak létre!

Mind egyhangúlag szavazott
a görény felmentésére!!! 

 

 Sashegyi Gábor fordítása

 

Lencsi baba te sose nézed

A játékot vagy a szép képet,

A legszebb dolgokat mutatom,

Ám te, Lencsi, csak ott ülsz vakon.

 

Kitalálós, vagy tüdérmese,

Mind hiába, nem beszélsz sose,

Várom egyszer majd felelsz talán,

Ám te, Lencsi, csak ott ülsz némán.

 

Ha hívlak téged, Lencsi kedves,

Nem figyelsz rám, még meg se rezzensz,

A kiáltással sincs sikerem,

Mert te, Lencsi, csak ülsz siketen.

 

Ne szomorkodj, hogy csak ülsz vakon,

És némaságod se zavarjon,

És kérlek, ne bánd siketséged

Mert én, Lencsi, szeretlek téged!