Bejegyzések kategória bejegyzései

Leleményes részletek

1. rész – A kérők leölése előtt

 

Kinn lefeküdt az előcsarnokban a fényes, csillogó, szemkápráztató, kockás hasú és nagyizmú Odüsszeusz. Eurünomé betakargatta a hőst, aki ezután még elbeszélgetett a mellkasát agyonverő szívével, és Athénével is csetelt egy kicsit. Választ nem kapott kérdésére, azaz miként gyilkolja le azokat, kik meg akarják szentségteleníteni az ő egyetlen asszonyát. Az istennő gyorsan álomport hintett Odüsszeusz szemére, hogy végre megszabaduljon tőle, majd puha, 100% pamut szárnyain visszarepült az olümposzi csúcsra, hogy ambroziát és mézízű sört vedeljen.

Az okos szívű, éles eszű, Avon reklámba is beleillő Pénelopeia közben rosszat álmodott, mindenféle istennek fohászkodott, meg az eltűnt férje szellemét látta. Szegény asszony. Azért érdeklődött ám az álruhában kinn heverésző vándor után, lelke mélyén bizony sejtette, ő lesz az, ki megváltoztatja életét. Hát hogy ne sejtené, hiszen olyan okos szívű. De ezt már említettük.

A reggel eljövetelével a leleményes Odüsszeusz megint csupa leleményes dolgot csinált, amiket minek részletezni, csak a szokásos formáját hozta. Sőt, igazából mindenki nagyon leleményes, már aki a jó célt szolgálta, de Odüsszeuszt csak nem ismeri fel senki. Biztos csak mindig árnyékban volt az arca… Azt a férfias vonásokkal megáldott embert, kinek hőstettei körbejárták az egész Földet, a Holdat, a Marsot, még a Nap is fényesebben sütött! Kinek oly teste volt, mit minden nő vágyott, s minden férfi irigyelhetett, esze oly éles, mint a disznóvágó bárda, haja akár az olajfáktól csillámló zsírtenyészet, keze rücskös a sok harctól és kardforgatástól… Ó, jaj, közbe Télemakhoszt meg akarták mészárolni, de persze nem sikerült, megnyugodhatunk. Athéné pöccintett egyet, és gyorsan megátkozta az átkozott kérőket, akiknek szemmel láthatóan olyan sorsot szánt, hogy a sírkövükön (már ha lesz) a halál oka nevetőgörcs és nyers hús lesz.

 

2. rész – Az íjászverseny

 

Odüsszeusz nyert.

Hagofia

Második rész

Költözés Elkörbe

 

Tízedik fejezet

Gulliver Elkörbe költözik. Belép a pártba, lakást és új ruhát kap. Meglepő különbségek Hagofiához képest.

Egy lifttel a felszínre vittek, ahol már vagy két tucat pár várakozott a fal bejárata előtt. Ahogy ott álltunk, olyan érzésem volt, mint amikor vizsgánál vártam, hogy bemenjek, és túl legyek rajta. Akkor is átragadt rám a többiek izgalma, mint ezúttal.

Most találkoztam – a nőt leszámítva – először itteni emberekkel. Ők azonban nem nagyon érintkeztek velem, sőt igazából egymással sem. A párok külön-külön álltak, és nem nagyon tudták, mihez kezdjenek a helyzettel. Eddig mindig lehetett sejteni, mi lesz: hallották az iskolában, látták az üvegen át, vagy kondicionálták őket. Megszoktam, hogy szemlélődő legyek, így odaosontam néhány párhoz, hogy belehallgassak beszédjükbe. Ezek az emberek most először találkoztak a félelem érzésével. Korábbi magabiztosságuk elveszett, és csak tétlenül lézengtek. Azt sem tudták igazán, életben maradnak-e, ha átlépik a küszöböt. (Valójában a halálról sem volt fogalmuk. Kétszáz év alatt mindössze három haláleset történt Hagofiában, még az orvostudományuk csúcsra fejlődése előtt. A haláltól való félelmük tehát inkább csak valamilyen elcsökevényesedett ösztönnek volt köszönhető)

Nagyon kilógtam közülük, bár egyenruhát adtak ránk: azt a szabást követte, amit ideérkezésemkor először adtak. Mindenki párban állt, csak én voltam egyedül. És nekem az arcom is fiatalabb volt, bár ez nem volt látványos különbség, hiszen még mindig nagyon szép emberek voltak. Ahogy gyanakvó pillantásaikból és előzetes tanulmányaimból kikövetkeztettem, lázadónak véltek, akit száműznek Elkörbe. Talán ezért álltak tőlem kissé messzebb, mint egymástól.

Amikor még két pár megérkezett, a robotok kinyitották a kaput, és szelíden betereltek minket egy fehér aulába. Amint beértünk, mögöttünk rögtön bezárult az ajtó, és egy másik előttünk megnyílt. A többiek aggódva, én örömmel és várakozással telve indultam a friss levegő irányába. Nem tudom elmondani, mennyire boldog voltam, hogy nem mechanikusan szűrt levegőt szívhatok majd és igazi nap fénye fogja megvilágítani környezetemet.

Nagy igyekezetemben az elsők között jöttem ki a kapun. Alig néztem még szét, amikor elém ugrott egy férfi, szorosan megölelt, a többiektől félrerángatott, majd zokogó hangon közölte velem, hogy ő az édesapám. „De az én apám Magyarországon él.” Mondtam elképedve, és körbenéztem, hátha valaki meg tud menteni ettől az őrülttől. Azonban azt vettem észre, hogy mindenkit ölelget valaki, és sok-sok döbbent ember néz rá egy-egy síró elkörire. A férfi, mintha nem is szóltam volna hozzá, folytatta: „Semmi baj, tudom hogy a lelketlen Hagofiában nem számít a család, de itt újra egyesülünk! Már nagyon vártunk édesanyáddal. Persze nem érted, honnan tudjuk, hogy a szüleid vagyunk: megnéztük az Adatbázisban! Otthon te is megnézheted, csak gyere, mert be kell lépned a pártunkba, hogy kaphass lakást, meg ételt, meg munkát, ruhát és a többi szükséges dolgot. De ez csak gyors formalitás. Ja, és ha más is azt mondaná, hogy ő az apád, vagy az anyád, ne higgy neki, mert ők csak embereket toboroznak a pártjukhoz. Mi vagyunk a szüleid, és majd vigyázunk rád!”

Közbe sem tudtam szólni ebbe az értelmetlen zagyvaságba. Amikor a férfi látszólag végzett mondandójával, és végre hagyott levegőt venni, közöltem vele, hogy én európai vagyok, és egy hajótörés miatt kerültem ide. „Nem baj, ha száműztek Hagofiából! Az nálunk nem hátrány, sőt inkább előny!” Fejemet csóválva magyaráztam tovább: „Én nem vagyok hagofiai.” „Nem hát, elköri vagy!” Vágta rá büszkén. „Úgy értem, soha nem is voltam az.” „Persze fiam, mind tagadni próbáljuk, amik voltunk, bár tény, hogy nem ilyen gyorsan. Sajnos igaz, ami igaz: mind voltunk hagofiaiak. Ezen nem tudsz változtatni.” Ekkor már kiabálni kezdtem: „Én a külső világból jöttem! Hagofiában csak tanultam, emberekkel szinte nem is találkoztam! Eleve Elkörbe soroltak be. Magyar és angol állampolgár vagyok, aki nagyon szeretne hazamenni, de nem tud, így itt kell élnem. Ha segít nekem beilleszkedni, nagyon hálás leszek, de semmiképpen sem vagyok a maga fia.” Később megtudtam, hogy azzal győztem meg, hogy továbbra is navigálhat. De akkor sikeremet szónoki képességeimnek tulajdonítottam, ugyanis a férfi szavaim után megadta magát, elnézést kért, tévedésre hivatkozott, egy pár percig sajnálkozott, hogy nem vagyok a fia, majd mint aki bevesz egy szem gyógyszert és meggyógyul, tovább lépett a problémán.

„Lakásra, ruhára és munkára lesz szükséged.” Meglepődtem: „Itt dolgoznak az emberek? És a robotok?” Felhorkant. „A robotok csak elvennék a munkát a becsületes embertől. Ez nem Hagofia, ahol tudatlanul hagynak! Ez Elkör!” Mondta büszkén. „Itt minden nap meg kell küzdened az ételedért, a ruhádért, a lakásodért és a közösség megbecsüléséért.” Éles váltás volt, az igaz, de nem akartam még bírálni őket. Hagytam, hadd vezessen az idegen.

„Be kell lépned a pártunkba, és akkor kapsz mindent, amit kell. Addig sajnos rendszeren kívüli hajléktalan vagy. Az meg nem a legjobb pozíció, mert nem védi őket semmi törvény, a nekik juttatott ingyen ételnek meg elég rossz íze van állítólag.” „Hogy lépjek be a pártba, amikor még azt sem tudom, mi hogy megy itt? Legalább a programjukat mondja el! Miben különbözik a másik pártétól?” „Na, először is ne magázz. Magázni csak az egyik párt szokta a másikat, meg a robotok minket. Elkörben ez nagyon sértő. A rendszert majd megismered. Két nagy párt van. Ötévente váltogatják egymást: az a párt fog majd végül örökre győzni, amelyik megoldja a problémát. Ebben áll a pártok programja is. A másik párt az Egység Párt. Azért ez a neve, mert apró, titkos egységeket hoznak létre, felszerelik őket, és meglepetésszerű támadásokat hajtanak végre a robotok és a fal ellen, hogy aztán leigázhassuk Hagofiát, és észhez térítsük ottani társainkat.” Elborzadtam ezen az abszurd ötleten. „Biztos vagyok benne, hogy a robotok ezeket azonnal megsejtik, és rögtön leverik.” Akadékoskodtam. „Persze!” Nevetett vezetőm. „Az Egység Pártiak sületlen barmok mind. Sosem győzhetnek.” „Na és a másik párt?” Reménykedtem, hogy jó oldalra kerültem. „A miénk a Csoda Párt. Mi tudjuk, hogy ezek a kis akciók semmit nem érnek. Nekünk egy titkos, földalatti laborunk van. A buta robotok azt hiszik, másoljuk Hagofiát, és oda terjeszkedünk, így nem bántanak minket. Itt építjük a Csodafegyverünket, amivel ha elkészül, leigázzuk a robotokat, és felszabadítjuk Hagofiát.” Diadalmas szavai félelemmel töltöttek el: őrültek országába kerültem a normális világ helyett. Az egyetlen, ami megnyugtatott, az hogy a robotok biztosan tudnak a fegyverről, és csupán azért hagyják, hogy készüljön, mert teljesen veszélytelen. De ezt a gondolatomat inkább magamban tartottam.

Nem akartam magamra haragítani álapámat, és az utcán sem kívántam tölteni az éjszakát. Aláírtam hát egy papírt, hogy a Csoda Párt tagja vagyok, és vártam, hogy végre ledőljek ágyamra, és kitaláljam, mihez kezdek az életemmel.

Kísérőm el is vezetett egy hatalmas, tömbházhoz hasonló épülethez, amelyből rengeteg volt egy helyen. Itt laktak a mi pártunk azon tagjai, akik pozíció nélküliek. Felvitt lifttel egy lakáshoz, átadta a kulcsait, amitől már egészen elszoktam, és magamra hagyott, mondván, neki itt már nincs több dolga. Kértem, adjon valami elérhetőséget, amin át segítséget kérhetek, de csak azt válaszolta, hogy nem az apám, oldjam meg a gondjaimat innentől.

Szobámba nyitva tapasztalnom kellett, hogy a régi, hang általi utasításnak vége. Volt egy ágyam egy szűk hálószobában, ezen felül egy kicsi konyhám és egy ugyanekkora fürdőszobám, kevés felszereléssel. Emlékeztetett egyetemi éveim albérletére. Legalább ingyen van, reméltem és pont végigdőltem a rozoga fekhelyen – mely korán sem volt olyan kényelmes, mint Hagofiában –, amikor kopogtattak ajtómon.

Azt hittem, kísérőm felejtett el valamit, de helyette egy vállas idegen állt ott fekete hosszúkabátban, egy szatyrot tartva a bal kezében. „Tartozol a Pártnak.” Mondta kertelés nélkül. Még szememet dörgöltem a fáradtságtól, reagálni sem tudtam, de már folytatta is. „Tartozol a belépési díjjal, az éves párttagsági díjjal, a lakásod albérletével. Ne aggódj, utóbbi fedezi az esetleges renoválást és a víz, áram, fűtés díjait is.” Kapkodtam csak a levegő után. „De én nem is akartam a párt tagja lenni, most érkeztem csak ide, és…” De a kabátos férfi nagyon megértő hangon azonnal, mintha csak könyvből olvasná, segítségemre sietett: „Tudjuk, hogy jelenleg nincs se pénzed, sem önálló kereseted. Holnap menj el erre a címre.” Azzal átadott egy névjegykártyát, amelyen lefordítva olyasmi állt, hogy pályaválasztási tanácsadó. „Addig a párttagsági belépődíjra elfogadjuk az öltözéked. Hogy ne kelljen fáznod, és meztelenkedned, fogadd el a párt adományát.” Ekkor kaptam meg a szatyrot, benne egy kényelmetlen, portörlő rongynak is alig használható rend ruhával. „Miért is jó nekem, hogy a párt tagja vagyok?” Kérdeztem ingerülten. „A párt ad munkát, ruhát, lakást. Hálásnak kéne lenned!” „De a robotok nem adnának semmit?” Érdeklődtem. „Nem fogadunk el a gonosz robotoktól semmit! Nem akarunk rabszolgák lenni, mint hagofiai testvéreink!” Azzal sarkon fordult, és köszönés nélkül elment. A liftből még visszakiáltotta, hogy a szükséges költségeket havonta levonják majd fizetésemből a párt javára, kivéve az adót, amelyet a másik párt kap majd, mert most éppen ők vannak hatalmon. Később megtudtam, hogy ebből az adóból képezik ki az egységeket, illetve ebből épül a Csodafegyver és ebből fizetik Elkör politikai vezetőit is. Remélve, hogy ez a nap már nem tartogat meglepetéseket, visszadőltem ágyamra, és kialudtam magam a másnapi álláskeresés előtt.

Met Ró

Anyu közölte, hogy holnap nagy nap lesz, és metróval mennek a nagymamához, Bori szíve ahelyett, hogy megdobbant volna az örömtől, inkább összeszorult. Mint már említettük, kicsit füllentett, mikor azt mondta Seprencsnek, hogy ő a legbátrabb ovis a Süni csoportban. A jó éjt puszi után, amikor már alig derengett némi fény a szobában, Bori aggodalmasan ült fel az ágyában.

– Seprencs – nyögte panaszosan. – Seprencs, én nem akarok Met Rózni!

A kobold egészen váratlanul tűnt fel a szokott helyén, és érdeklődve nézett le a kislányra.

– Miért nem? Mi az a Met Ró? Valami ijesztő?

Bori hitetlenkedve nézett rá.

– Te nem tudod, hogy mi az a Met Ró?

– Hát nem itt lakik – vágta rá Seprencs, mint aki természetesen mindent és mindenkit ismer… már azok közül, akik itt laknak.

– Hát, nem – hagyta rá Bori csöppnyi gondolkozás után. – Tudod, már mondtam, hogy én vagyok a legbátrabb az oviban, de rajtam kívül az összes kiscsoportos és középsős fél a Met Rótól, sőt még a nagycsoportosok is! A Met Ró minden gyerek rémálma – tódította a kicsi.

Seprencs kissé hitetlenkedve bújt be a virágmintás takaró alá.

– Miért? Talán gyerekeket eszik ez a Met Ró?

– Szerinted eszik? – sikkantott Bori. – Erre eddig nem is gondoltam! De ami biztos, hogy hangos, és egy hatalmas alagútban lakik. Minden reggel lemennek hozzá a felnőttek, szerintem köszönniük kell neki. Amikor apu egyszer levitt, hogy bemutassa, azt hittem, hogy többé nem jutunk ki onnan!

Seprencs egyre ijedtebben hallgatta a kislányt. Ahogy összekucorodva feküdtek a kiságyban, egyszerre csak megjelent a képzeletében ez a félelmetes, borzasztó, hangos Met Ró.

– Tudod – folytatta Bori –, ha bekukkantasz az árokba, ahol szalad, kígyókat látsz. Fényes, csillogó kígyókat, amik olyan hosszúak, hogy nem is látod a végüket!

– Akkor lehet, hogy nem kéne holnap oda menned – suttogta tágra meredt szemekkel a kis kobold. – Talán még neked is túl ijesztő az a hely.

Bori érezte, hogy meg kell védenie a becsületét.

– Hah, nekem? Ugyan már – nagyot nyelt – nekem nem is ijesztő.

Seprencs csodálattal nézett a kislányra, aki kihúzta magát és próbált bátor mosolyt erőltetni az arcára.

– De tudod, ha holnap elkísérnél, csak hogy megnézd, hogy milyen bátor vagyok, akkor nyugodtan gyere!

Seprencs nem akart szégyenben maradni, ezért hát óvatosan rábólintott a dologra.

 

Másnap reggel Bori nagyon korán kelt. Még anyu és apu is aludtak, de ő úgy érezte, nincs vesztegetnivaló ideje, fel kell készülnie a Met Róval való találkozásra. Seprencs is rögtön mellette termett, hogy segítsen neki. Először is szükség volt a dugicsokira, amit Bori a zoknis fiók hátuljában rejtegetett. Miután bemajszoltak fejenként egy-egy szeletet, a két aprónép nekiállt az öltözködésnek. Seprencs egy különösen harsány, pöttyös harisnyát vadászott elő a legalsó fiókból, míg Bori a kedvenc szoknyáját rángatta magára. Némi folyosón ólálkodás árán a piros tornacipő is előkerült. Vakmerő tett volt ez ilyen korán, hiszen anyuék bármikor felébredhettek volna. De sikerült!

Mikor már az összes ruhát magára húzta, amit szeretett volna, Seprencs jelent meg mellette. Kezében ünnepélyesen hozta Nyuszit. Bori Nyuszinak hívta a takaróját, amit anyu szerint még kisbabakorában kapott, bár erre ő nem emlékezett és ezért nem is igen hitte, hogy Nyuszi már olyan öreg, mint ő.

– Miért hozod Nyuszit? – kérdezte a koboldtól. Közben végigfutott az agyán, hogy talán biztonságosabb lenne itthon hagyni a takarót.

– Tudod – kezdte magabiztosan Seprencs – tegnap azt láttam a TV-ben, hogy ha ilyened van, akkor legyőzhetetlenné válsz! – Elmosolyodott és Bori vállára kanyarította a kis takarót, mintha köpönyeg lenne. – Így, most már te is szuperhős vagy!

Bori a tükör elé szaladt, hogy megcsodálja magát, mint szuperhőst.

– Biztos, hogy ez működik?

– Persze!

– És biztos, hogy elkísérsz?

– El én! – kacsintott Seprencs.

Mikor anyu meglátta Borit, hangosan kacagni kezdett.  Bori elmesélte neki, hogy ő most már szuperhős. Anyu elkomolyodott és megengedte neki, hogy Nyuszival induljon a Met Róhoz. Bori egész úton a Met Ró felé igyekezett nagyon bátornak tűnni, kihúzta magát és élvezte, hogy Nyuszi csak úgy lobog a szélben.

Igaz ugyan, hogy főleg Seprencsnek kellett lebegtetnie, mert nem fújt annyira a szél, de azért majdnem olyan volt, mintha igazi szuperhős lenne. Mikor odaértek a Met Ró szájához és a sok felnőtt őket kerülgetve sietett lefelé a lépcsőn, Bori egy pillanatra megállt. Anyu gyengéden húzta maga után Borit, Bori pedig Seprencset rángatta maga mögött, így értek le az alagúthoz. A kígyók ott csillogtak az árokban, és már lehetett is érezni a Met Ró szelét, mert Nyuszi tényleg lobogni kezdett. Seprencs óvatosan Bori háta mögé bújt és halkan arról mormogott magában, hogy ez igazán nem egy koboldnak való kaland. Mikor megállt a Met Ró, hatalmas kék teste hirtelen kinyílt és akár elhiszitek, akár nem, belül világos volt. Bori egészen megszeppent.

– Anyu, inkább ne látogassuk meg a nagymamát! Inkább menjünk haza! – próbálkozott, de anyu hajthatatlan volt. Hát beszálltak a Met Róba.

Mikor elindultak, Bori felcsimpaszkodott az ülésre és kinézett a Met Ró egyik szemén. De semmit sem látott, csak feketeséget. Csalódottan fordult a mellette kifelé kukucskáló Seprencshez.

– Ez a Met Ró? De hát itt nincs is semmi!

– Nincs bizony! – Seprencs irtó boldognak tűnt, megkönnyebbülten ugrabugrált a szabad helyeken és közben cipőcskéjével kalimpált és kopácsolt. Öröme csak akkor fokozódott, mikor egy megállóval arrébb a Forgách utcánál megálltak, aztán újraindultak.

– Te, Bori, szerintem egész kedves ez a Met Ró! – kiáltotta, pisze orrát az üveghez nyomva.

Bújj, bújj, zöld ág

 

 

Bújj bújj zöld ág, zöld levelecske, nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta! Rajta, rajta, beszakadt a pajta, bent maradt a macska. – Na, kábé ennyire emlékszem abból a mondókából, szóval én nyertem, mondtam, és kivettem a kezéből a borosüveget. Ez neked mindig olyan fontos volt, válaszolta, és hanyatt feküdt a fűben. Egy csillagot sem látok, tette hozzá kis idő múlva, felült és körbenézett. Túl sok a fény. Hülye ötlet volt a Margit-sziget, még hogy látni lehet innen a csillaghullást. Kivette kezemből a bort és meghúzta. Akkor menjünk fel a tizedikre, a Máténál van a kulcs. Fogtuk a bort és az üres sörösdobozokat, elindultunk. Emlékszel, mikor azt kívántam, bárcsak meghalnál, Ede? Aha, emlékszem.

Ede tizenhárom hónappal volt idősebb nálam, és úgy hasonlított anyára, mintha csak belőle lenne, mintha egyedül csinálta volna, anya kötötte volna őt abból a rengeteg fonálból, ami a szekrényben volt. Anya imád kötni, halkan ütődnek egymáshoz kezében a kötőtűk. Pulóvert köt, meg sálat, kardigánt, még táskát is, Edének például, mikor megszületett, rózsaszín sapkát. Még a kezük is egyforma volt. Anyának három anyajegy van a kézfején, háromszög alakban, és Edének is, pont ugyanott, csak anyának a balon, Edének a jobbon. Azért, hogy tudjuk így fogni egymás kezét, mikor megyünk, mondta neki mindig Ede, amikor elsétáltunk a boltig, vagy a mamáékhoz.

Én a családból nem hasonlítok senkire. Nagyanyám odahozta apa egyik gyerekkori képét a kiságyhoz, és összehasonlított minket, ezt mesélik mindig, nevetve. Sokszor mondják azt is, engem Ede tanított meg járni, sokáig csak szájtátva néztem, ahogy körbe-körbe megy a szobában, aztán utánoztam, de ez már csak így van, ha idősebb testvére van az embernek, nem kell kiakadni.

Fekete-fehér, igen-nem, mit vettél a pénzeden?

Felmentünk a Mátéhoz, tele volt a lakás. Leültünk a nappali szőnyegére, ittuk a bort. Semmi se lesz köztünk. Se ruha, se levegő, lehelte valaki hátulról a nyakamba. Te hülye vagy, Máté, nagyon be vagy állva, mi? Máté megrázta a fejét, és kiment rágyújtani az erkélyre. Körbenéztem, a kanapén Eszter dumált egy sráccal, Gergő meg, a pasija, az erkélyen itta a pálinkát. Eszter sosem volt egyedül, egyik pasi után szünet nélkül jött a másik, egyszer meg is jegyezte, neki mindig van, akinek éjszaka becsúsztathatja kezét a combja közé. Te is ilyen voltál, Ede, vagyis lettél volna. Akinek mindig van valakije, és sosem magányos. Máté elég részeg, tettem hozzá kis idő múlva, szerintem elvihetjük a kulcsot, nem fogja észrevenni. Borra sör, meggyötör. Sörre bor, mindenkor.

Ede megy előre, a bokáját figyelem, ahogy megyünk fel a lépcsőn. Emlékszem, amikor először vette fel azt a piros kopogós cipőt, feltörte mindkét sarkát. Otthon sem akarta levenni, kopogott a parkettán. Miután kinőtte, megkaptam én, de akkor már Ede szinte teljesen elnyűtte. De hát beszél, mondtam anyának, és mutattam, hogy van egy lyuk a nagylábujjamnál. Nem kaptam végül kopogós cipőt, Nincsen pénzünk most erre, mondta anya. Ede igazi lány volt, hosszú, sötétbarna hajával, engem pedig mindig fiúnak néztek. Kevés hajam volt, ezért anya levágta a nullásgéppel, hogy megerősödjön. Többször is lenyírta a fejemet, a gép a tarkómnál és a fülem mögött tépte a hajamat. Ilyenkor Ede odajött, megsimogatta a fejemet, Milyen helyes kis fiú vagy, mondta, amiből mindig verekedés lett, mert én meg leediteztem. Apa egyik kollégája a munkahelyi húsvétkor azt mondta Edének, milyen ügyes kisöccse van, mert az egyik fán megtaláltam az óriásnyuszit. De hát én lány vagyok, mondtam, ő meg, Biztos? Ne hazudozz, fiú vagy!, mondta Ede, és megcsípte a karomat.

Megérkeztünk, kinyitottuk a rácsot és kiléptünk a tetőre. Nem volt korlát, besétáltunk középre. Látni lehetett az egész kerületet, hanyatt feküdtünk és néztük a csillagokat. Ha felemeled a lábad, olyan, mintha az égen járnál, mondta Ede, és mindkét lábát felemelte, mintha gyertyát akart volna csinálni. Tényleg, feleltem, lábaimmal lépkedtem a csillagok között, próbáltam lerúgni egyet, de nem sikerült. Kábé tíz darab csillagot látok, mondtam csalódottan, mert a szomszédos házak fénye eltakarta őket. Ja, ez sem jött be, válaszolta Ede, és felállt. Lementünk a lakásba, hogy igyunk valamit, bezártuk a tetőre vezető lépcső rácsait, aztán visszatettük a kulcsot az asztalra. Hajtogassunk repülőt, vetette fel Ede, Hajtogassunk!, mondtam én is, Mármint mit, kérdezte az egyik srác. Hajtogassunk repülőt és versenyezzünk, kié megy messzebbre. Máté, van papírod? Elővett párat, és elkezdtünk hajtogatni, aztán kiálltunk az erkélyre, eldobtuk a repülőket, a mienk az ábécé tetején landolt.

Edével megbeszéltük, hogy kimegyünk éjszakaival a telekre. Csak fél óra, és elég távol van a várostól, hogy hullócsillagot láthassunk. Gyerekkorunkban minden nyarat ott töltöttünk, négy tó mellett kis faházak sorakoztak, a mamáéknak is volt ott nyaralójuk, a hármas tó mellett. Fogtunk egy üveg bort, két doboz sört, és elindultunk.

Csip csip csóka, vak varjúcska, komámasszony kéreti a szekerét, nem adhatom oda, tyúkok ülnek rajta, hess, hess, hess!

Edével egész nap kint voltunk az udvaron, vittük az ugrókötelet és a hullahopp karikát. Vittünk színes krétát, és rajzoltunk a betonra, házat, benne konyhát, nappalit, hálószobát, külön vécét és fürdőszobát, virágot, kis asztalt, napocskás takarót, ablakpárkányt, végül már a nadrágunk, a térdünk és a kezünk is tiszta kréta volt. Ede bekopogott, aztán bejött a házamba, leült a kanapéra, és krétájával kisatírozta a cserepes virágomat. Hé, kiáltottam fel, de ő elővett a zsebéből egy marék füvet és egy szál kutyatejet. Tessék, olyat nem rajzolhatsz, amit találhatunk, legyél praktikusabb, mondta, és kiment az ajtón, kezét hátradobta, mintha meglökött volna valamit. Te csak ne csapkodd az én ajtómat!, kiabáltam utána.

Bújj bújj zöld ág, zöld levelecske….

Emlékszel, mikor a Bolond Bélának pipacsot kerestünk a patak mellett? Emlékszem hát! A Bolond Béla azt mondta, keressünk neki kék pipacsot. De hát olyan nincs is, mondtuk Edével szinte egyszerre. Dehogynem, csak ritka. De hát, én még négylevelű lóherét sem találok soha, tiltakoztam, és a földet bámultam, épp elszaladt a cipőm előtt egy krumplibogár. Gyere, válaszolta, és elvitt a ház mögé, Ede jött utánunk. Ameddig csak elláttam, zöld lóherékkel volt tele a domboldal. Itt biztos fogsz találni, mondta, ha meg nem, akkor hagyd a kék pipacsot is. Kettőt is találtam, ezért elindultunk Edével kék pipacsot keresni. Letépkedtük a fejeket, és kibontottuk őket, piros, rózsaszín, fehér, de kéket nem találtunk, pedig vacsoráig kerestük.

Nem mehettek oda többet, mondta anya, amikor megtudta, hol jártunk. De miért nem?, kérdeztem, hiszen szabadon voltunk engedve, a telek környékén, a tavaknál arra mehettünk, amerre csak akartunk, de fürödni nem volt szabad, csak horgászni. Mert azt mondtam, az az ember nem beszámítható. Néztünk a mamára, aki csendben fejtette a borsót a holnapi ebédhez, csak lassan ingatta a fejét ide-oda. A Béla ártalmatlan bolond, motyogta. A Bolond Béla negyven-ötven körül lehetett, minden húsvétkor eljött, és meglocsolta a mamát, tejet kért és ivott a papával, vitt el halat az anyjának, aki külön, a házuk hátsó részében lakott. Edével egyszer mentünk be hozzá, Béla azt mondta, látni szeretne minket. Én kilenc voltam akkor, Ede meg tíz, Mámi meg hetven lehetett, mégis ugyanakkora volt, mint mi, meggyűrt, sárgás ruhában ült egy virágmintás kanapén. Közelebb mentünk, kezet fogtunk vele, két arcunkat hozzáérintettük az övéhez, megszúrt az arcán lévő szemölcsből kiálló szőrszál. Egy foga volt alul, nem értettem, hogy tud beszélni, de mégsem okozott ez neki gondot, valami Annamariról beszélt, aki elvitte az óráját.

Lánc, lánc, eszterlánc, eszterlánci cérna, cérna volna, selyem volna, mégis kifordulna. Pénz volna karika, forduljon ki Marika, Marikának lánca.

Másnap délelőtt láttuk a Bolond Bélát, a házunk mögött ment el, intett is nekünk, a kék pipacsról kérdezett, de nem tudtunk válaszolni, mert anya megjelent a kertben, Jó napot, Béla, mondta, ő meg visszaintett neki és továbbment. Ebéd után Ede félrehúzott, Menjünk fel a Bélához! De hát anya megtiltotta. Nem tudja meg, gyere már, csak nem beijedtél? Különben is el kell mondanunk neki, hogy nincsen kék pipacs a tavaknál. Gyere már, nem fogok egész nap rád várni! Nem is tudom, mondtam, de tudtam, hogy elmegyek vele. Felmentünk a kapuhoz, Ág, a kutya, ugatott minket, ahogy minden arrajárót szokott. Nem találtunk kék pipacsot, pedig kerestük egész nap, mi megmondtuk, hogy nem fogunk találni, jelentette Ede, és kiszórt a nadrágja zsebéből néhány piros és fehér szirmot. Nem találtatok? Ejj, biztos rossz helyen kerestetek, na sebaj, végigmért minket, és felmutatott az istálló felé, Akkor gyertek. Utánamentünk, kinyitotta a fa ajtót, és kiengedett egy fekete kecskét, kicsi szarva volt, utána pedig Jolit, a bocit is kivezette. A kecskét együtt vittük Edével felfelé, simogattuk Jolit, és a kezünkből etettük őket, elment az egész délután. Már sötétedett, amikor hallottuk, hogy anya kiabál a kapu előtt. Lerohantunk, kézen ragadott minket, Bélának felkiabált, sajnálja, hogy a lányai egész nap a nyakán lógtak, és elhúzott minket, miközben hallottuk Bélát, Dehogy, nem, nem zavartak, én meg néztem a kezem, zöld volt a földön csúszkálástól. Hogy néztek ki, és ez a szag, gyerekek, megmondtam, hogy nem jöhettek ide, nem megmondtam? Nagyot csalódtam bennetek, mégis, mit gondoltatok, nagyon kikaptok! De anya, Timi mondta, ő mondta, hogy menjünk, én meg tudtam, hogy menni fog, nélkülem is, tudod milyen, anya, nem fogad szót soha. Hogy én?, kiáltottam fel, kitéptem magam anya kezéből, és nekiugrottam Edének, Hazudsz!, miért kell hazudni? Anya szétválasztott minket nagy nehezen, Edének vérzett a szája, sírt. Mi ütött beléd, nem hiszem el, hogy viselkedsz, szidott le anya. Otthon bevitte a házba, én meg kiültem a padra, ahol a csillagokat szoktuk nézni betakarózva. Most nem volt takaró, Edének felrepedt a szája, körülötte sürgölődött mindenki, az eget bámultam, a sok ezer csillagot, amikor egy hosszú, fényes csík jelent meg, és el is tűnt azonnal. Bárcsak Ede meghalna, kívántam a hullócsillagtól, aztán kijött értem a mama, hogy bevigyen. Egy hét múlva már haza is jöttünk, a nyári szünet utolsó napjai voltak, Edét pedig a házunk előtti úttesten elütötték, és a kórházban meghalt.

Őszi éjjel, izzik a galagonya, izzik a galagonya ruhája. Zúg a tüske, szél szalad ide-oda, reszket a galagonya magába…

Itt vagyunk, mondtam Edének, már távolodott az éjszakai zúgása. Sétáltunk a tavak mellett, szedtem a pipacsok fejét, bontottam őket, Ha piros, akkor bort kell inni, ha fehér, akkor sört, mondtam Edének, piros pipacsot találtam, meghúztam a bort. Leültünk a tó mellett, eszembe jutott, amikor a mamánál ettük a betűlevest, én Edének kiválogattam az e, ő meg nekem a t betűket. Felnéztem, az ég világoskék volt, és egyre világosabb lett, Ede, emlékszel, a takaróinknak pont ilyen színe volt, sárga csillagok voltak rajta, Ede, emlékszel, hogy ősz környékén milyen hűvös volt a szobában, bebújtunk a takaró alá, de nem tudtunk felmelegedni, átmentem a te ágyadba, összedugtuk a hideg lábfejünket. Már látszott a dombok mögött a nap teteje, eltűnt az összes csillag. Nem kívánhatok, Ede, mondtam, hátradőltem, és elővettem a zsebemből egy szál cigit. Ha az ember egyedül van, nincs jobb, mint rágyújtani, mondta mindig apa.

Bújj, bújj, zöld ág…

 

Betlehem-inga

 

 

karácsony volt s még mindig bombáztak

vérző fülű emberek támolyogtak az utcán

a pék szekerét lovastul egy főtéri teraszra

röpítette a légnyomás. megsokasodott a kenyér:

a pocsolyák szélére habfehér morzsák úsztak

 

vattaszárnyú angyalkák birkóztak a korzón

a szürkület hályoga a macskakövekre hullott

apró madarak gyűrődtek zománctalan térképébe

valaki kutyatetemet hajított a bombatölcsérbe

drótosra fagyott pofaszőrén végképp elbomlott

 

a mélység ritmusa. feszes húrokkal holt

nyihogás szabdalta a letisztult boltozatot

mint hatalmas ingagomb függött a lódög

az utca bakelitíve fölött. égbe meredő patái

szilánkosak voltak mintha épp most

 

szakadtak volna le valahonnét. a dermata szirénái

nyersen harsantak akár egy muddy waters

a tetemből szivárgó testmeleg és istállószag

a járdára csorgott. úgy emlékeztek:

abban az évben nem maradt el a betlehemes

Meghalni kétszer, háromszor…

– Én is csak nehezen tudtam beilleszkedni, tetszik érteni. Olvasom a neten, hogy másoknak is mennyi bajuk van! Hogy mennyi bajuk van a pályaválasztással! Hogy toleránsak legyenek, hogy elfogadják a környezetüket, tetszik érteni, ugye?

Ez bizony csak a Szekeres Niki Princess lehet. Katja rögtön félreállt az országúton.

De milyen pályaválasztásról is van szó?

– Hát persze, persze, persze – helyeselt óvatosan.

Rápislantott a kijelzőre: egy franciaországi szám. Mobil, nem vezetékes.

– Te vagy a Pincesse, ugye? A Szekeres Niki? Hát nagyon köszönöm, hogy felhívtál.

Micsoda őrület!Ez a harmincéves nő tetszikeli, ő pedig tegezi, ahogy a müncheni rendőrségen a gyereklányokat szokás.

Niki csak kuncogott: – Poénból hívom, érti, ugye? Olyan jó, ha az ember az anyanyelvén is kifejezheti magát! Akkora felszabadulás ennyi munka után!

– Miért, mi a munkád?

Ez bonyolult kérdés volt, Niki nem is tagadta. Bár nincsenek papírjai, alkalmazottként él Franciaországban… Vagyis évek óta Nantes mellett él, és (hogy is mondják?) egy Arlene nevű nő alkalmazza… Azért alkalmazza, hogy vigyázzon néhány gyereklányra. Ukránok és rettentő elmaradottak, hisztisek, félősek, nyűgösek, sokan nem is szobatiszták egészen. Dolgozni jöttek Franciaországba… vagyis helyesebb lenne azt mondani, hogy a szüleik küldték dolgozni őket, gyakran felkészületlenül persze. Az a sok lótás-futás, érti, ugye? Van dolga elég, bár minek is panaszkodni…

– Szóval óvónő vagy – szólt közbe Katja.

– Hát persze, úgyis lehet mondani – sóhajtott megkönnyebbülten. – Vagy inkább lelkigondozó.

– Én meg Zsuzsa néni vagyok Pápáról. És néhány veled egykorú, őrskúti lányról érdeklődnék.

és hogy mielőbb Niki bizalmába férkőzzön, elmesélte, hogy ő is kicsikkel foglalkozik, tanítónő, nyugdíjas, de még aktív. Hát nem könnyű a gyerekekkel, nemcsak az ukránokkal, a magyarokkal sem. Dehát nagyon hálás, hogy Niki ennyire együttérző, és most a saját idejéből ilyen kedvesen… 

– Zsuzsi néni német? Mert van egy pici, finom akcentusa akcentusa. 

Katja megdermedt. Mennyi-mennyi óvatosság a tetszikelés és a gyerekes Barbie-máz alatt!

Dehát ilyenek a túlélők. Óvatosak.

Katja megerősítette, hogy ő bizony sváb, és megdicsérte Nikit, hogy mennyire jó füle van.

Niki egészen felderült: – Ó, az őrskútiak, igen! Hát ők nagyon aranyos lányok voltak, csak nyafkák, kényesek. Nehezen értették meg, hogy ott próbák lesznek, hogy többé nincs olyan, hogy fáj a hasam, hogy gyere, anyu, vigasztalj meg. – Niki, a tapasztalt óvónő egy kis szünetet tartott. – A legbevállalósabb még a Rita volt, ő rögtön megértette, ha nem fogad szót, akkor mehet intézetbe. De az a Krisztina! Ő annyira vagány csajnak hitte magát, hogy úgy kellett a próbák közben lefogni. El is törte egy angol vendég a karját, véletlenül, persze. Dehát a jövő úszóbajnokainak sem könnyű! Őket is megedzik, ahogy a tornászlányokat is.

Katja kezében megremegett a telefon. De azért egy kis együttérzést kipréselt magából: igen, a tornászok…

– Ami persze nem jelenti, hogy nincsenek balesetek a filmes próbákon. Ott volt a szegény Gyöngyike! Talán nem kellett volna annyi mindent kiállna, ha tudják, hogy szívbeteg. Dehát olyan édes volt, olyan pici, mint egy kis porcelánbaba. Tündérjelmezt kapott, aztán mindent, amit csak kívánt, selyemkalap, selyemkesztyű, nyaklánc, fodros menyasszonyi ruha. De hát nem bírta ki. Mindenki őt akarta.

A forróság megreszketett Katja körül. – Mi lett Gyöngyi holttestével, nem tudod?

Niki zavartan elhallgatott. A kérdést – ilyen perspektívából – még nem gondolta végig.

– És hol voltak a próbák? Ki szervezte őket?

– Valahol a Balatonon, tudom is én, egy nagyon menő, nagyon nívós helyen. Szobrok a kertben,  kétszáz éves tölgy az udvaron és szemben a tó meg egy hatalmas, nagy hegy. 

– És hova került Dér Krisztina innen?

– Hova került volna? Ha verekedős vagy, akkor minden  jobban fog fájni.  – A tapasztalt pedagógus, az ukrán lányok felügyelője most felnevetett. –  A  verekedős lányokat kilóra veszik. Útlevél se kell nekik, berakják őket egy házba, és várják, hogy mikor halnak meg.

– Ezek szerint itt maradt Magyarországon?

– Jaj nem! Dehogy Vagyis nem is tudom… – Niki hangja számítóan bizonytalannak tűnt. – Dohák Éva az ő útlevelével ment ki Ciprusra. Ő olyan sírós, mikor-jön-meg-az-anyukám–féle volt, de az arcuk hasonlított.

– Egy ciprusi, török úr vette meg Évát?

– Otthont adott neki. És nemcsak otthont, hanem támaszt is.

De egy tizenkét éves lány még “verekedősen”,még  törött karral is túl értékes ahhoz, hogy rögtön a Balatonba  fojtsák. Katja visszatért hát Dér Krisztinához.

– Aki nem  nem válik be, aki nem talál magának támaszt, azt begyógyszerezik, és gyorsan elküldik olyan helyekre, ahol iratok nélkül is lehet dolgozni.

És minek útlevél?, töprengett Katja. Olyan gyorsan meghalnak, hogy nincs idejük hazatérni. 

–Tetszik tudni, hogy van – sóhajtozott Niki szomorúan.

– De vannak olyan lányok, akik jól bírják a kábítószert. Akármit szednek be, csak szebbek és erősebbek lesznek. Minden a genetikától függ, vagy attól, hogy az anyukájuk meddig szoptatta őket. Tetszett látni a BBC-n a Barneby-ügyet? Az a gyilkos lány egészen úgy festett, mint Krisztina. És az a vadság! Egyetlen éjszaka lelőtt két drogdealert.

– Talán bemondta a BBC, hogy ő Dér Krisztina?

– Ó, dehogy! Az ilyen lányoknak nincs neve: a név a legelső, amit egy bordélyban kivernek belőled. Angol nevet mondtak: Meagen, Christine, Tiffany. De az arca miatt mégiscsak ő volt, azt hiszem.

Ámde Katja nemigen hitt a genetikailag kódolt csodalényekben. Ha Dér Krisztinát tizenkét évesen megvette egy bordélyház, akkor őt év múlva ő bizony nem puffogtatott senkire.

– És nem emlékszel a ciprusi jótevő nevére? Az öregúrra, aki támaszt nyújtott Dohák Évának?

– Az édesapámra? Mert Éva mindig így hívta, édesapám: édesapám, így, édesapám úgy… Nyilván meghalt a szegény édesapám, és akkor Évit visszaküldték Magyarországra.

– De a neve? Mi volt a neve?

– Honnan tudhatnám? Éva bolond lány volt, tessék elhinni. Apás-anyás-fajta, örökké csak verseket írt. Ő alapította ezt a honlapot, hogy az Andersen mesék tanulságairól beszélgessünk. Hogy öntsük ki a szívünket, hogy csereberéljünk verseket – Szekeres Niki Princess harsányan felnevetett.

– Honnan tudta, melyik az a honlap-név, amire minden elrabolt lány rákattint?

– Ó, hát a pályázat miatt, tetszik tudni! Mi mind meseírónak jelentkeztünk. Az kaptuk feladatul, hogy Pöttöm Panna-mesét újraírjuk. Ez volt az utolsó közös dolog, amit a próbák előtt együtt csináltunk.

– És ki hirdette meg ezt a mesepályázatot?

Niki most óvatos lett: – Nem tudom,  nem emlékszem. Én egy mesekönyvben találtam a felhívásra, és nem is mesét, hanem rajzokat küldtem be.

– De ki hirdette meg?

Hosszú csend a telefonban.

Katja tudta, eljött az ideje annak, hogy tetszik-tudni-Niki “bemondja az árat”, hisz nyilván nem ingyen volt ilyen közlékeny Zsuzsa nénivel.

– A szervezésről én nem tudok semmit, tessék elhinni. De ha beszél a szüleimmel Miskolctapolcán, és elmondja, hogy mennyit szenvedtem, akkor utánanézhetek. Vagy ha beszél a magyar rendőrökkel… mert engem elraboltak, én nem vagyok felelős, engem nem lehet…

– Talán meghalt valamelyik ukrán gyerek..?

Nemúgy. Nemegészen. Senkisemhibás. Nemegészenúgyahogymásokhiszik.

– De mégis mi történt, Niki?

– Én áldozat vagyok, nem vagyok felelős. És magának is mennyit segítettem!

Katja néhány elismerő szót hümmögött. És azt tanácsolta, hogy Niki haladéktalanul forduljon a francia rendőrséghez. Ne féljen senkitől!

Pedig akármilyen áldozat, akármilyen úton-módon is került Franciaországba, hosszú börtönévek várnak rá, ha kiderül, hogy részt vett egy pedofil-hálózat működtetésében. Akár mint óvó néni vagy lelki tanácsadó.

De neki, Katja Stollernek feltétlenül szüksége van egy jó tanúra. 

 

(Vajda Réka fotójával)

 

 

Régebbiek: 

http://ujnautilus.info/j-sibelius-hol-keresselek/

http://ujnautilus.info/sibelius-lanyok-kotve-fuzve/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-itt-elned-halnod-kell/

 http://ujnautilus.info/sibelius-tuzet-viszek-langot-viszek/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-halottakhoz-dorgolozni/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-husz-lepes/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-kicsontozom-osszehajtom-beparolom/

http://ujnautilus.info/sibelius-nem-az-a-fajta-erti/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-hany-eves-is/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-anyu-draga/

http://ujnautilus.info/hany-eves-a-hany-eves/

http://ujnautilus.info/aki-mast-megdob-kovel-az-maga-esik-bele/

Mindhalálig irodalom