Bejegyzések kategória bejegyzései

A varázsajtón túl

Boriék családja nyaralni indult. Roppant izgalmasan kezdődött a kirándulás! Hajnalban kellett kelni és Met Rózni egy hatalmas üvegházig, ahol a mozdonyok aludtak. Vagyis mire odaértek, már kezdtek ébredezni a nagy pöfögő-döcögő vonatok és hatalmasakat füttyentettek. Seprencs szerint ezzel fejezték ki az indulás miatti izgalmukat. Hát, Bori is igazán izgatott volt már. Mikor apu megvette a jegyeket, megkeresték az ő járgányukat és elfoglalták a helyeiket. A vonat kicsit még kérette magát, aztán lassan nekivágott a síneknek. Anyu és apu egymás mellet ültek, velük szemben Bori és Seprencs. Az ő lábuk nem ért le, de ezt nem is igazán bánták. Bori a lábát lógázta és érdeklődve pislogott kitágult szemeivel, Seprencs pedig addig-addig nyújtózkodott, míg fel nem érte az ablakot, hogy kikukucskálhasson.

­­– Mikor érünk oda? – kérdezte Bori, miután kiértek a városból. Úgy érezte, éppen eleget ült egy helyben.

– Még sokára. Menj, nézelődj kicsit a vonaton, mi majd innen figyelünk!

– Hát jó – egyezett bele a kislány és Seprenccsel elindultak feltérképezni a terepet.

Az önzáródó kapu gyerekzárasnak látszott, hiszen mindig valahogy furcsán nyílódott és záródott a felnőttek előtt és mögött. Egy lámpa kezdett el világítani fölötte, akárhányszor csak kiment raja valaki és ott magára zárt egy másik ajtót.

– Biztosan valami nagyon nagy kincset őriznek ott!

– Gondold? – suttogta Seprencs.

– Persze, különben miért lenne gyerekzáras?

– A másik ajtó mögött lehet, amit olyan gondosan becsuknak maguk mögött – okoskodott a kobold. – A felnőttek váltják egymást, biztosan ők őrzik azt a valamit.

– Mi lehet ott? – kíváncsiskodott Bori.

– Gyere, lessük meg! – csillant fel huncutul Seprencs szeme. Így rögtön izgalmasabbnak tűnt az út. – Amikor kijön a következő őrző, kislisszolunk az önzáródó varázskapun és megelőzzük a következő őrszemet!

Bori kicsit megszeppenten nézett Seprencsre. Eszébe jutott, hogy talán nem is kellene nekik odamenni. Vajon anyu és apu mit fognak szólni, ha ő csak úgy kislisszol? De nem hátrálhat meg, elvégre a kobold azt hiszi, hogy ő a legbátrabb ovis a Süni csoportban!

– A varázskapu mellett el tudunk bújni, és ha nyílik, akkor aztán szedd a lábad, mert nem tudom, meddig marad nyitva!

Bori csak bólintani tudott, mert az izgalomtól már teljesen kiszáradt a torka. Több kakaót kellett volna reggelire innom, morfondírozott magában.

A következő kitárulkozáskor megfogták egymás kezét és halált megvető bátorsággal kezdtek el rohanni az önzáródó varázskapu felé. Bori még a szemét is becsukta, miközben átszaladtak az ajtórésen. Mikor legközelebb ki merte nyitni, már a varázskapun túl voltak és Seprencs ugrabugrált körülötte vidáman.

– Sikerült! Sikerült! – Bori megkönnyebbülten sóhajtott fel és óvatosan visszakukucskált az ajtó másik oldalára, de nem látott semmi különöset. Erről az oldalról is ugyanúgy átlátott a másik oldalra, mint a másikról erre.

– Na, gyere! Lessünk be a kincshez! – kiáltotta izgatottan a kobold.

Bori négykézlábra állt, Seprencs pedig nagy üggyel-bajjal feltornázta magát a hátára, hogy elérje a kilincset. Végre ki tudták nyitni a kincstárat. Bori gyorsan felpattant és közösen benyomták a nehéz ajtót, hogy lássák, mit rejt.

– Ez egy WC! – kiáltott fel csalódottan Bori. Seprencs hitetlenkedve állt a WC előtt, majd, mint aki nem adja fel, elszánt arccal ugrott fel az ülőkére.

– De biztosan valami csoda WC!

Hirtelen meghallották, ahogy kitárul mögöttük az önzáródó varázskapu. Mindketten összerezzentek.

– Biztosan egy újabb őr! – sikkantott Seprencs és majdnem beleesett a kagylóba. Bori négykézláb igyekezett bemászni a WC mögé, de még kicsit sem tudott elrejtőzni, mikor valaki benyitott.

Apu dugta be a fejét a WC ajtón.

– Hát ti meg mi rosszban sántikáltok?

– Csak… hát… mi csak – pirult el a kislány.

– Meg akartátok nézni a WC-t?

– Ühüm – bólintott Bori.

Apu kézen fogta és mintha mi sem történt volna, elindult kifelé. De ahogy a WC kagyló mellett mentek, Seprencs véletlenül megnyomta a gombot. Hirtelen lenyílt a WC alja és a síneket lehetett látni, ahogy hatalmas sebességgel száguldanak alattuk. A két kicsi mindentudóan összenézett. Apu visszavitte őket az ülőhelyeikhez, de ők már tudták, hogy a WC csak álca és az őrzők valahogy titokban elrejtették a kincset. Valami nagy kincset. Valahol ott, a WC és a sínek között.

 

 

(Illusztráció: Rootwire train)

Nemének igencsak megfeleltetve magd’oldmeg!

 

 

– Magdolnát!

 

Nem is értem, mi ez a tipizáló szarkazmus a pult(…) – alánézek, a pohár aljára, alá nézek, hogy értsem: félig tele, vagy lássam: akképp üres, hétköznapi(k)atlan! (…) – szóval a pultból. Bár érthetnéd, hogy miként tesz boldoggá az ambivalencia. Fújj, te hülye, kettős ambivalencia!

 

Sokadik a hirtelen feltörő érzéstől versenyt suhanó szemköppenet leszakadt arcomon. A széllel versenyt suhanó. Számban megegyezik rádöbbenéseimmel: Karinthy Frigyesnek igaza volt a H. G. Wellshez írott levele mottójában­*. Emelem poharam, gurítom kortyom torkomba bele, belembe le, s íme, a szituáció:

 

(férfi belép a számozott italbolt kapuján, roskadásig megpakolva az eladásra szánt portékával) Jólesőn, bár kárörvendéstől messze járva veszem tudomásul: természetesen most is, mint minden hasonló „málhásjelmezbe-bújáskor”, akad egy üveg, amelyet épp, hogy a két kisujjával tart, ameddig tud az ember, a szamár. Az ajtót kirúgni még kitudjuk, de magunk után húzni…

 

MAGDALÉNA: Öhm. Segítsek becsukni?

FÉRFI: Dehogy! Majd megoldom!

 

Magdaléna, a cseh pultos lány – orvostanhallgató, aki cseh- herélés helyet jött helyet cserélni magyar kollégájával, Magdolnával. A beszállító Férfi kijelentését, ha őszinte lehetek, szarrá kell röhögni. <Lehetek őszinte, ha kijelentését férfi beszállító(nak) a’röhögi szarrá>, aki nem Férfi. Nyilván Majd megoldomtam volna én is, csak a dehogyot hagytam volna el, mert az a szó fura…

 

A kettősség, ami igazán fura, ráadásul az egymást kizáró érzetek érzésétől érzékenyen érintve érzékenyülhetnék el, de nem teszem. Az idézett diskurza akkora gondolatkörmaratonokat bagatellizál mint a:

 

– *nők értik férfiakat. Nem. nők akarnak férfiakat. Nem csak érteni.

– férfiak értik nőket. Nem. férfiak akarnak nőket. Nem csak érteni.

 

Ez ugye egy. A kettő, hogy én ezt szeretem. Kettős ambivalencia. Fújj! Adjatok valami olajos magvat!

 

Magától értetődő, hogy magányom s sértett Nőm tettetett fölényét csupán a többször Fújjal illetett körmondatok okán érezhetem. Szóval ambivalencia.

 

ÍRÓ: Kikérem magamnak, ez nem mazochizmus.

OLVASÓ: -???

 

Egy szó, mint száz, ez az akarás-nemakarás olyan takarásba helyezi a viszonyrendszerek velejét, hogy az szinte kibelezhetetlen. Kibontom.

A segítő női szándékkal szembeni férfi büszkeség. Hál’ Istennek a legtöbbünk szereti a két eset valamelyikét helyesen életszerűen színre vinni, nemének igencsak megfeleltetve. Ez konfliktusfészek. Szeretem: mozgásban tart.

 

RANDOM HANG BALRÓL A FÉRFINEK: Bazdmeg!

FÉRFI: -??? (tudomást sem véve a neki szóló károgásról, hetykén, hetyegésre invitáló tekintettel mered Magdaléna kéjjel izzó aurájába)

MAGDALÉNA(elpirul, elrózsaszínül, jobb kis keze kis (k)mutatóujja jelentőségteljesen magára mutat. Mutatva magát ajánlja teljesen

 

 

 

 

 

Apa, anya (Patrick de Mela: Fordított)

Mit akarsz tőlünk? Ki vagy?

Riolda sikoltozva ébredt minden hajnalban. Nem ő kérdezgette az álomban látott szörnyeket, hanem a rémek vonták kérdőre.

És aztán a hercegné: Mi van veled? Elrontottad a gyomrodat? Rosszat álmodtál? Riolda bólintott. Hát persze! Ne tessék aggódni, biztos a lencse vagy a bab. A szolgák a rémeiket is a gazdáiktól öröklik, ahogy a köpönyegüket és a becenevüket is.  

Hiszen csak egy gyereklány volt, egészen olyanféle, mint akik az utak szélén kenyeret kéregetnek. Szurtos. Illetéktelen. A rémek is úgy viselkedtek vele, mintha szemtelenségből vagy merő figyelmetlenségből lépett volna be a szobáikba. Neki nem voltak saját szobái. Ahogy nem volt saját semmije, talán keze vagy lába sem.

Nem volt ez mindig így. A szigeten, ahol született ő volt a legkisebb. Az örökös legkisebb, hiszen a legeslegutolsó is a szigeten, ezért mindenki a tenyerén hordozta. Sajátgyerek volt, akit ha kenyérre nem is, de történetekkel lakattak jól – mindenki hitt abban, hogy tőle rabolták el, hogy őbenne, Rioldában támadt fel a saját gyereke… aki meg sem született, de talán ilyen kicsi, szép, eleven, kíváncsi lenne, ha lenne… Riolda, ha az arcokra nem is, de az egymásba fonódó álmokra még emlékezett.

Csak egy királylány engedheti meg magának, hogy egyszerre ennyi helyen nevelkedjen. De az apja, Fargein – vagyis a férfi, aki a legkitartóbban hitt abban, hogy Riolda az ő gyereke – kimenekítette innen. Nem nőhetsz fel ilyen zűrzavarban, nincstelenségben.

Itt, az új világban Fargeinből istállószolga lett, őt, Rioldát viszont nagy kegy érte: pesztraként vigyázhatott a herceg gyerekeire. Nem bántják, nem ütik, nem éheztetik, akkor sem bántják, ha hajnalban sikoltozik… És még a nevét sem vették el. A hercegné nem nevezi se Kindigheilingerlisnek, se Ottmatrungungnak, se semmilyen nyakatekert néven. Ha egy gyerek megtartja a nevét, akkor a többieknél nagyobb örömöt talál a szerelemben, de saját álmai már nincsenek. És az sem valószínű, hogy ő az életben egyszer még viszontlátja Fargeint.

A szobák, ahol ennyit rémüldözik, nem a saját szobái. A sárkányfejek, az omlatag, szőke nők, a vörösszakállas katonák, a sok Ottmatrungung, Kindigheilingerlis tőle igazán halomra öldöshetik egymást! Kövérek, öregek, zavarosak, ostobák.

Nem az volt Fargein álma, hogy egyszer megérkeznek egy normális, élhető érkeznek?

Ő még álmában is hallja, ahogy a germán vezérek csikorgatják a fogukat. Mert délről az arabok, keletről a szászok, nyugatról a frankok nyomulnak… És ezek még csak emberek mindennapi szülőkkel, nyavalyákkal, gyerekekkel, betegségekkel, ilyen-olyan istenekkel! Északon mindenféle titokzatos lények élnek, belefolynak az álmainkba, harc nélkül birtokba vesznek minket. Ha a szelek túl erősen fújnak, vagy a tél négy-öt hónapnál tovább tart, Álomkirály országa kezdődik el, és itt már mindenki névtelen és fegyvertelen.

De nem a szolgagyerekek dolga, hogy aggodalmaskodjanak. Rá sem érnek, hisz minden percben ugraniuk kell, még álmukban is, mert vajúdik a hercegné, mert nem vajúdik, de azt hiszi… és közben odaég, lefolyik, kifolyik, mert a gyerek kiöntötte, ledöntötte… nem igaz, hogy ledöntötte, csak a hercegné aggódik. A nagy ide-odakapkodásban már elfelejtődött, hogy Riolda azért van itt, mert a tündérek országából jött. A szolgákról mesélik, hogy annyit szolgálnak, hogy nem képesek a saját gyerekeiket szeretni.

Hogy parancs nélkül már étvágyuk sincs.

Fargein egy csodálatos világról mesélt, szerető nagynénikről és nagybácsikról, egy termékeny földről, ahol egy szempillantás alatt megkapaszkodnak a gyümölcsfák, ahol nem is lesz más dolga Rioldának, mint kiszaladni a kertbe, és a lábával turkálni diók, mogyorók után… Ám mióta megérkeztek, ő egy menekülő hercegnével tölti az idejét, az éj leple alatt osonnak egyik bagolyvárból a másikba egyik rejtekhelyről a még titkosabba: indulj, Riolda, fogd meg, ne ejtsd el, siess…! De vajon ki az, aki az ő halálukat kívánja? Melyik összeesküvő nem tűri, hogy a hercegnek gyereke szülessen?

Nem mindegy ez, egyáltalán nem mindegy, töprengett Riolda. Hiszen már ő is beletartozik ebbe a hercegi, fenséges Ő-be, a hercegné kíséretébe. Ugyan ki kímélne meg egy szurtos kis gyereklányt, ha majd lecsapnak rájuk az ellenségek? Az összeesküvők, a rémálmok, a szorongások, a fantazmagóriák. Riolda már annyi fantasztikus, vakmerő, hátborzongató történetet hallott, hogy már-már kételkedett az összesben. Ha kitépsz a fejedről egy hajszálat, akkor az tényleg beszélni fog helyetted? Az erőszakkal kiontott vér nem szárad fel? Riolda soha nem látott effélét a saját szemével.

De talán nem is a saját szemével kéne a dolgokat nézni, hanem a felnőttekével. Az okosokéval, a hatalmasokéval, akik az álmokban látott rémalakokban a saját nagyszüleiket ismerik fel. Akik soha nem kételkednek. Akik megvonják a vállukat, ha valamivel szembesítik őket.

Legalább köszönd meg, hogy nem az út szélén! Hogy nem a kutyák ettek meg!

 

Rioldának mostanában elég ideje volt, hogy hálás legyen.

Eljött a jó idő, és ők beköltöztek egy csendes falusi házba, talán egyenesen a nyár szívébe. A kert, ahol az idő java részét töltötték, majdnem olyan derűs és mindennapi volt, mint amiről Fargein álmodozott. Nyugodt, pompás diófák az udvaron. Mohos kút teli közönséges, jóízű vízzel, egymásba nyíló, derűs, jókedvű szobák. Ráadásul június van, és ilyenkor még neki sem kell beleszakadni a lótás-futásba. Csak játszik a kisfiúkkal kertben, és turkálják a tavalyi diókat a lábukkal.

Én tényleg a sárkányok fia vagyok, Riolda?

Na ne viccelj…!

Magabiztos, boldog ház ez. A méz szinte magától csordul ki a korsókból, a búzaszemek vidáman peregnek a zsákokból – és hol van még az aratás? Dagadnak a tollal tömött párnák, jó dolog pofozgatni őket, lefekvéskor, felkeléskor, de még napközben is. A hercegnének fáj a háta, talán terhes újra, de az is lehet, hogy őt is elernyesztette ennek a nyárnak a bősége.

Neked az anyád is szolga volt, Riolda? Te honnan jöttél? Ki vagy?

Mennyi ostobaságot kérdezgetnek a gyerekek!

Riolda ilyenkor visszafutott a házba, és megint megcsodálta a kincseket, az éléskamrát, a zsákokat, a tömött ládákat. Igen, minden megvan. Minden megvan. De hol van a saját édesanyja? És ki gyűjtötte ezeket a tollakat a párnákba, ki csorgatta a mézet a kancsókba, és ki szerette ennyire ezeket a diófákat?

Manapság sokat költöznek az emberek, magyarázta régebben a herceg. Délen a mórok, nyugaton a frankok, keleten a szászok, a vorderichek, az alemannok, a kortoránok, az éjszaka mélyén a kísértetek. Manapság sokat költöznek az emberek. Mások eszik meg, isszák meg – talán mások alusszák el.

De az idő most vidáman elnyújtózkodott ebben az óriási kertben, talán mert a rabszolgatestőrök is sokat segítettek. Zszszszsrrrrrrssss, Brrrrzzzsssszsprcs dünnyögték barátságosan, ha Riolda megkérte őket valamire. Bevitték a vizet a házba, megjavították a kemencéket, megszögelték az ablakokat, sőt valami hintafélét is összeeszkábáltak. A hercegné szerint egyetlen nőnek sem lehetett félnivalója az ilyen szláv mamlaszoktól, merthogy ezek csak… De nem magyarázom el, Riolda, hisz te gyerek vagy.

Esténként eszedbe ne jusson ott csámborogni, ahol a testőrök alszanak!

A szláv testőrök között volt egy fiatal, széparcú, szeplős mamlasz is, akit talán gyerekkorában raboltak el keletről: Igrijnek vagy Lirgijnek hívták. Az öregek még a széltől is óvták, és mindenkire haragudtak, aki a kelleténél tovább bámulta szeplőit. Riolda észnél volt, és nagyon ügyelt rá, hogy Igrijt ne kérje meg semmire, se vízhordásra, se egyszerű cipekedésre. Egyszer régen parasztasszonyok jöttek a faluból, a gyerekeknek süteményt hoztak, térültek-fordultak, megbámulták a hercegné ruháit, kicsit játszottak az udvaron a kisfiúkkal, és úgy viselkedtek, mintha várnának valakit.  Ám a szeplős Igrijnek nem volt szabad előjönni. Az öregek pillantása csak akkor derült fel, mikor a két össze-vissza locsogó nőszemély betette  a kertkaput.

Hány napig is tart a nyár?

Talán a faluban összeakadt Igrij pillantása a parasztasszonyokéval?

Riolda elfelejtette volna ezt az látogatás, ám ettől a naptól fogva nem látta többé Igrijt. Talán a két nő után szaladt? Vagy – miként Illighaen, a történész találgatta – beállt muzulmánok seregébe? Vagy csatlakozott volna az összeesküvőkhöz, akiktől a herceg mindenekfelett retteg? Ha ez így lenne, akkor az öreg szlávok nem járnának-kelnének, nem morgolódnának ilyen derűsen, nyugodtan. Riolda először arra gondolt, talán az istállóban tartják fogságban hetek óta.

Hetek óta… Ha a drága, az egyetlen, a kedves Igrij az istállóban lenne leláncolva, vagy valami ritka betegségben haldokolna, akkor az öregek nem üldögélnének ilyen szép komótosan a diófák alatt.  Ám mit is számít egy rabszolga-testőr élete? Mit is számít egy rabszolgatestőr élete a többi rabszolga szemében? Ha rádől egy fa az erdőben, ha beleesik a folyóba, ha túl sokat eszik vagy túl keveset, vagy „elcsavarog” szégyenszemre? Vagy ha elcsattan egy pofon, aztán még egy…aztán még egy…

A hercegnének amúgy sem szokása megszámolni a cselédeket.

 

A fiatalság jelenti a legnagyobb veszélyt, gondolta Riolda. A gyerekekre is bárki bármikor lecsaphat, a betegségek, a martalócok is – na de a fiatalokra, a fiatalokra kik leselkednek?  Talán a parasztasszonyok látogatása után Igrij nem is léphetett elő élve az istállóból. Riolda most már rettegve gondolt a mellében befészkelődő bizsergésre, a hasában alig egy hónapja feltámadt zsibongásra.

Csak azt ne!, gondolta. Csak nehogy idő előtt!

Csak nehogy vérezzen! Csak nehogy, nehogy…

Anya, apa! Hát hol vannak?

Mert Riolda nagyon jól tudta, hogy utána igenis megváltozik a nők illata. Hogy azután nem maradhat láthatatlan, nem lehet többé ilyen ártatlan, kapd fel–hozd el Riolda. Hát nem a szolgálólányok dolga, hogy kiszolgálják egy hercegi udvarban a követeket és a katonákat? Azután már nem turkálhat a gyerekekkel dió után a kertben, az ostoba kérdések elől sem szaladhat el, ahogy nem futhat el az álomban látott rémek elől sem. Ott fogják majd marasztalni azokban a bűnöktől és titkoktól homályos szobákban.

Aki gyorsan felserdül, annak kevesebb ideje marad hátra.

 

Csóka Kata fordítása

 

 

Régebbieket lásd itt:

http://ujnautilus.info/nyelv-orszag-mela-forditott/

 

 

 

 

Trieszt

Ez már a part, s a tenger: haltemető,

egymásba nő a faág s a vezeték,

öreg tenyér, egy holt város ráncai,

zúzalék, nyálka, télközépi esők,

rókalábnyom az út mellett a hóban…

Ez már a part itt: otthon a Seolban.

 

Ez meg a város: puha, iszapos föld,

hol elvonult a magasságos tenger,

az üres égen borotva-sirályok…

Repülnek? zuhannak? szöknek? – ki tudja;

hó alatt szunnyad a sárkányfogvetés,

tengerből tó lesz, a bőségből kevés.

 

Szél támad, csontrepesztő, a hegyekből,

azt mondják, neve: hiábavalóság,

s egy sötét csillag úszkál a víz alatt…

Állj meg itt, testvér! Marhád, juhod, lovad,

ami maradt, a tengerbe tereld be,

ne emlékezhess már saját nevedre.

 

Járd be a város színét és visszáját,

kémleld a kapuk fölött a holtakat,

éjszaka barátkozz meg a kutyákkal,

hisz ez voltál te is: vándorló kutya,

hol halott isten vonta meg a fészkét,

hírlik, úgy hívták: rettenetes részvét.

 

 

HA HOMOKBA CSAP A VILLÁM,

ÜVEG KELETKEZIK

 

Egy vázában nyílik ki

a kő és az boltozat,

a sötét napba a víz is visszafolyik,

most már egész

a vállamig ér a tenger.

 

Láttam: két aszott

gyermek külön ágyban,

nagynéném meg a sógor,

aztán egy vonat,

s mint terepszínű tojás,

megérkezett vele

a téli éjszaka is.

 

Nyugodtan hevertek

kint a szétszórt falvak,

tekintetem,

mint űrbe csapó tenyér,

csontszínű árnyak

csomóztak az égre,

a köd fölé magaslott

egy hólepte erkély.

 

Majd bronzkori mező,

átlátszó virágok,

a néma Ámor

egy szobor körül futkos,

és fönt a hold is,

miként herélt segge –

most már egész

a vállamig ér a tenger.

I. Idilium

 Azhol egy vadász Violának kegyetlenségéről panaszolkodik

                      1. 
Egy megbusúlt vadász kikelet idején
Egykoron könnyü nyilat kezében vévén,
Egy sebes szarvasgémnek nyomát keresvén,
Sokat, de hiában, járt Dráva erdején.

                      2. 
Végre fáradságát hogy heában látta,
Egy nagy jegenye dült fát nem messzi láta,
Az hol fáradtságát leülve mulatá,
Gondolván, bánatját hogy evel mulatná.

                      3. 
De nem nyugodhaték itt Cupido miát,
Mely néki igy monda: “Keresd meg Indiát,
Kelj szárnyadra, járd meg az vadon Libyát,
Mindenütt ott látod erős kezem iját.

                      4. 
Tule s Islandia, Tanais el nem röjt,
Ha megnyilik Atlas, s maga gyomrában röjt;
Valamint az a’ gém bőr alatt sebet röjt,
Ugy tégedet nyilam mindenütt öl és fojt.”

                      5. 
Igy monda Cupido; és ugyan igaz lén,
Mert mindenkor benne ujult az égő szén;
Vagy vólt az esztendő ifiu, avagy vén,
Mindenkor ű szive háboruságban lén.

                      6. 
Az szép Violának nagy kegyetlenségét,
Magas kőszikláknak engedetlenségét,
Sokszor könyveivel irá keménységét,
Az dűlt fárol mostan igy kezdé el versét:

                      7. 
“Oh te szép Viola, te két szemed mely szép,
Annyira kegyetlen hozzám, mint márvány kép,
Mast vigaszik minden az kikeleti nép,
Csak az én örömöm te miáttad nem ép.

                      8. 
Mast sivó oroszlány letészi haragját,
Mast erdei kan nem köszörüli fogát:
Te kegyetlenségednek nem látom módját;
Örökkén rám gyujtod szüvednek haragját.

                      9. 
Mit használ, ha szüvem olthatatlanúl ég,
Ha kemény szüvedben van olvadhatlan jég?
Mast im jómra vagyon szépen megderült ég,
Ha szemem essőjének nem szakadhat vég.

                      10. 
Mit örülök rajta, ha hegyrül lement hó?
Ha bánat ugy hordoz, mint erős szájú ló,
Ha az én sok könyvem árvizhez hasonló,
Ha búm örökké nő, mint fára az komló.

                      11. 
Az én könyvem árviz, és tenger bánatom;
Immár csak aliglan magamat állatom,
Mert több bú engem vér, azt igazán látom,
Hogysem hab kűsziklát, vagy szél nagy fát parton.

                      12. 
Az Helka tüzei nékem kegyelmessek,
Nékem Késmárk kövei engedelmessek,
Az Dráva vizei nékem nem sebessek:
Csak az te szép szemeid nem kegyelmessek.

                      13. 
Az tigris nem örül ugy véres prédában,
Mint te, oh kegyetlen, lölköm fájdalmában,
Gyönyörködöl szüvem szaggattatásában:
O, te vadnál vadabb s kegyetlenb magadban!

                      14. 
O, hányszor kivánom: Mongibél esnék rám,
Életemmel eggyütt mulnék el bús órám!
Ha oly igen gyülölsz, ölj meg te violám!
Mondhassam: miáttad fogy el végső órám.

                      15. 
De te irgalmatlan örülsz én kínomnak,
Örülsz s nem kivánod, hogy egyszer meghaljak;
Hanem véghetetlen nehéz bánatomnak,
Bővited örökkén forrását kínomnak.

                      16. 
Ha oroszlány anyád is lett volna néked,
Scitiai medve ha szoptatott téged,
Mégis nem kellene igy kegyetlenködnöd,
Igy kínban örülnöd s vérszopóvá lenned.

                      17. 
Acél meglágyulhat tüzzel, mesterséggel;
Hangya-nyom kűsziklán esmerszik üdővel:
Heában tégedet apolgatni verssel,
Tüzzel, mesterséggel, s nem hajolsz üdővel.

                      18. 
Sohajtásim annyit lágyitnak te rajtad,
Mint gyönge szél tölgyfán, az mely nem hajolhat;
Az mint nagy kősziklát tengerhab nem ronthat,
Ugy verseim tégedet nem lágyithatnak.

                      19. 
Miért szépségedben magadat elbiztad?
Mely mint egy szép gyöngyvirág, hamar elrothad;
Mint egy csurgó patak, mely vissza nem folyhat,
Ugy fút el szépséged s változik szép orcád.

                      20. 
Futsz mast én előttem, mint galamb ölyv előtt,
De ha szárnyas vagy is, nem éred az üdőt,
Esztendő is elfút te szépséged előtt:
Azt tudod-é: szépség hogy néked örököd?

                      21. 
Leszedi orcádról az üdő szép rózsát,
Sürü barázdákkal megszántja orcádat,
Ezüstté forditja szép arany hajadat;
Bánni, de heában, fogod tett dolgodat.

                      22. 
Akkor fogod mondani: oktalan voltam,
Rózsát virágjában le nem szakasztottam!
Mikor még lehetett, akkor elmulattam:
Mast, mikor nem lehet, kezdeni akartam.

                      23. 
Ah, ne légy kegyetlen! Végy példát mindenről,
Tanúlj és végy példát keserves szivemről,
Megesmered kinját bánatos versemről;
Talám szerelemtől ment lészesz egyedül?

                      24. 
Mindenben szerelem nagyon uralkodik;
Ez széles világ is mind néki adózik.
Nézd, szerelem miát madár mint kínlódik;
Nézd szép fülemilét, mely igen aggódik.

                      25. 
Az szerelem miát nem találja helyét,
Gyürürül fenyőre változtatja helyét;
Mindenütt ujitja szép siralmas versét,
Mert bánja társának tűle távul létét.

                      26. 
Hát özvegy gilice, mert elveszté társát,
Mikor száraz ágrol terjeszti panaszát,
Untalan, óránként neveli sirását,
Bánatban nem látni néki lankadását.

                      27. 
Nem szóllok ezekről, mert gyönge madarak,
Talám nem csudálod: szerelemtül agnak;
De ki szerelmesebb, mint az fene vadak,
Griffek, oroszlányok s kegyetlen hijennák?

                      28. 
Kegyetlen az erős és vitéz oroszlány,
De nőstennye előtt szeléd mint egy bárány,
Ama külömb szőrü, szép mint egy szivárvány,
Vad tigris: társához, mint együgyü bárány.

                      29. 
De mi vagyon fenébb iszonyu medvénél?
Ez is szerelemben nem mint kegyetlen él,
Zöngnek az kősziklák ű bömbölésével,
Társot keres magának sok mesterséggel.

                      30. 
Tudja az szerelmet az szarvas, mit tészen;
Addig nyugodalmat magának nem vészen,
Míg orditásával sok panaszt nem tészen,
Míg kedves társátol örömet nem vészen.

                      31. 
Mit nem csinál az ló, és mit nem fáradoz!
Nyerit, rúg és kapál, míg nem jút társához;
Lángot fuj szájábul, szüvében halált hoz,
Más lovat ha közel lát kedves társához.

                      32. 
Azt tudod-é, az halak tengerben mentek
Szerelemtől? elhiggyed, azok is égnek,
Balenák, cethalak és görbe delphinek,
Cupidónak harácsot ezek fizetnek.

                      33. 
Mely szépen éneköl tengeri Sirenes!
Ű szép gyönge verse oly igen keserves,
Hogy még Pluto előtt is vólna az kedves,
Hát minden, világon az ki él, szerelmes.

                      34. 
O, tudja Pluto is, mit tészen szerelem!
Noha irgalmatlan s nincs nála kegyelem,
Az a’ rettenetes kevély fejedelem
Nem találja helyét, mert fojtja szerelem.

                      35. 
Nézd, Proserpináért miként szüve szakad,
Mint Cupido miát nyavalyásul lankad.
Nézd, mely igen hajtja tüzhányó lovakat,
Noha érdemetlen éli Proserpinát.

                      36. 
De mit mondjak mindenható Jupiterről?
Sokszor elfeletközik istenségéről,
Szálléttotta sokszor szerelem le égből,
Sokszor levetközött isteni köntösből.

                      37. 
Az szerelem őtet sassá változtatta,
Mikor Ganimedest az égben ragadta;
Danaera magát aranyúl szállatta,
Europa is Jupitert bikávul látta.

                      38. 
O, te kegyetlen érc, egyedül kegyetlen,
Földön, nagy kősziklákon, mély tengerekben,
Irgalmatlan poklokban, magas egekben
Van szerelem, de nincs csak az te szüvedben!

                      39. 
Mert bizony eddig ennyi könyörgésemre,
Nagy Késmárk is, ily alázatos versemre
Megindúlt vólna sok hullatott könyvemre,
Duna vissza folyna az magas hegyekre.

                      40. 
Az mérgös kígyót is megszelédéthetném,
Basiliscus haragját megenyhithetném,
Sárkánt ennyi üdőre megfékezhetném:
Ihon te kegyelmedre szert nem tehetém!

                      41. 
Talám nem hiheted sok esküvésemet,
Édes szép Violám, s nem hiszed hitemet?
De az én homlokomon látod szüvemet,
Látod bű forrásu nyavalyás szememet.

                      42. 
Bár ne higgy énnékem, kérdezd kősziklákat,
Kérdezd meg ezeket az nagy álló fákat,
Kérdezd meg ezeket az vad barlangokat,
Az honnan Echo ád sok bús választokat.

                      43. 
Nincs itt oly kis erdő, sem oly kicsin füzes,
Sem nyár, sem jegenye, sem fenyős, sem egres,
Az hol az te neved jól nem esmeretes;
Mindenütt nevedről zöngött úntalan vers.

                      44. 
Ha téged megcsallak, szerelmes Violám,
Mindjárt nagy Vesuvius szakadjon én rám;
Forduljon rám első szarvasra lűtt nyilam,
Vagy éltömben hollók kákogjanak énrám.

                      45. 
Ixion kereke törje meg csontomat,
Titius kányája rágja meg gyomromat;
Ne légyen, ki szánja én állapatomat,
Nap gonoszra forditsa én minden jómat.

                      46. 
Nálad van én lelkem, hidd meg, nem csalhatlak,
Csak annyi lélek van bennem, hogy ohajtlak;
Holtnak én magamat, téged lángnak tartlak:
Láng égben elröpül, itt holtak maradnak.

                      47. 
De te ohajtásommal könnyebben röpülsz;
Ez az holt test nem mehet oda, az hon ülsz,
Miért hát nyiladdal hóltom utánn is lűsz?
Mért érdemetlenül reám kegyetlenülsz?

                      48. 
Szüvemet elvitted, itt hagytál magamat,
Vagy add meg szüvemet, vagy vigy el magamat;
Vagy minden két résszel együtt ölj magamat;
Ne nézd ily örömmel szörnyü halálomat.

                      49. 
Az vadász nyúl után futtat sok földeken,
Erdőkön, mezőkön, hegyeken, völgyeken;
De ha halva látja függve egy törzsökön,
Nem örül már rajta, mást keres mezőkön.

                      50. 
De te, o, vérszopó, nem elég, megöltél,
Holtom után inkább rajtam gyönyörködtél;
Te sivó oroszlány, igy nem gyönyörködtél
Piramus ruhájában, kit kutnál löltél.

                      51. 
Ne fuss én előttem, o te gyönge virág,
Ne röpülj el tűlem, o ragyagó csillág,
Nézd én bánatomat, mely belől engem rág
Üzze el rólam ezt kezedbül egy szép ág.

                      52. 
Lám az vad kerecsent megszelégyithetni,
Lám sebes solymot is kézre süvölthetni,
Pannak nehéz nem volt holdot elhitetni
Hogy égbül leszálljon, s kész légyen szeretni.

                      53. 
De, o, én nyomorúlt bolond, mit csinálok?
Sisiphus kövével nagy hegyet hajgálok;
Azt tudom, kigyónál kegyelmet találok,
Azt tudom, örömre nagy bánatbul szállok.

                      54. 
Szeret az Viola, de jaj, nem engemet!
Szereti Licaont, azt az hamis ebet,
Az ki meg nem győzhet semmivel engemet
Annak adja magát, szaggatván szüvemet.

                      55.
O, haragos Viola, én ellenségem!
Csak azt mondd meg igazán, kérlek, énnékem:
Licaon mivel győz, vagy tud győzni engem?
Mivel kérködhetik igazán ellenem?

                      56. 
Musáknál laktam én, Apollót szolgáltam,
Versemmel mindenkor nagy fát mozdithattam;
És noha teveled szerencsétlen voltam,
Kegyetlenségednek tulajdonithattam.

                      57. 
Versent verset Licaon ha mond énvelem,
Ugy jár, mint Marsias az Apollo ellen;
Hogyha penig akar versent futni velem,
Ugy jár, mint sok más is Atalanta ellen.

                      58. 
Hogyha kételkedik ű az én erőmben,
Ugy jár, mint Acheolus Hercules ellen;
Változzék bár mindenné az én kezemben,
Nem lesz tágossága én erős öblemben.

                      59. 
És noha ugy gyülölsz, mint sárkánt, engemet,
Nem vagyok én oly rút, hogy sértsem szemedet;
Mert nem régen láttam magam személyemet,
Az sebes Drávában minden termetemet.

                      60. 
Ha engemet nem csal az én hamis képem,
Külömb Licaonnál én deli termetem.
O, hányszor kivánnak az szép Nymphák engem!
Hányszor csókot hánnak rám úton mentemben!

                      61. 
Esküszöm te néked az szüz Diánára,
Esküszöm Cupidóra s az ű nyilára,
Hogy mint szalma lángon, ugy ég szép Berleba
Miattam; ugy égett és ég is heába.

                      62. 
Én penig előtte, mint köd az szél előtt,
Mint te énelőttem, mint árnyék nap előtt,
Ugy futok és bujok szép szemei előtt;
Mégis én rút vagyok az te kedved előtt.

                      63. 
Szállj le, szép Violám, mint harmat az égből,
Vetközzél le immár kegyetlenségedből,
Szállj az én kezemre, mint karvoly fölyhőből;
Szánd meg ezt az szegényt, kit gyülölsz szüvedből.

                      64. 
Én sok mulatságot te néked találok,
Madarat vagy vadat, mindeneket találok;
Madárfogó hálócskát ollyat csinálok,
Hogy láthatatlanak lésznek cérnaszálok.

                      65. 
Hogyha hosszu náddal halat csalni akarsz,
Abban is énnálam mesterséget találsz,
Nálam sikos angvillát, ha akarsz, foghatsz;
Egy szóval mind ugy lész, az mint meggondolhatsz

                      66. 
Szállj le, szép Violám, és szeress engemet!
Néked otthon tartok két szép heuz kölyköt
Minap szerencsédre jártam az erdőket,
Anyjokat megöltem, megfogtam kölyköket.

                      67. 
Ugy megszelédültek, hogy járnak utánnam;
Sok játszásokat nézni ugyan kivánom.
Sokan kérték tűlem, senkinek nem adom:
Néked, édes violám, azokat tartom.

                      68. 
Esztelen, mit beszélsz, hányod panaszodat?
Mast is nem esméred-é bolond voltodat?
Gyülöli Viola te ajándékodat,
Gyülöli verseidet és temagadat.

                      69. 
Az te dolgod nem más, csak panaszolkodjál,
Bánat közt, mint Scilla tengerben, aggódjál:
Neveld az vizeket könyvhullatásiddal,
Sürősits fölyhőket sok sohajtásiddal.”

                      70. 
Igy végezé versét búsult szerelemben
Az ifiu vadász, és esék kétségben.
Az nevét nem irom ebben az könyvemben,
Mert az Diánátol tilalom van ebben.

                      71. 
Ad jobbat az Isten! Megsárgúl az kalász,
Üdővel megvídul az megbusúlt vadász,
Valaha megfordúl az rút fekete gyász,
Kit gyülölsz, viola, kedvedben lészen az.

 

 (http://mek.oszk.hu/01100/01137/01137.htm#1)

 

 

Hagofia (11. fejezet)

Tizenegyedik fejezet

Gulliver pénzhez jut. Végre utazhat villamoson. Látogatást tesz a pályaválasztási tanácsadónál, ahol megtudja, kik az élet és halál urai. Eljut a párt irodájába, ahol munkát ajánlanak neki.

Reggel a munkába indulók zajára ébredtem. Ahogy kinéztem az ablakon, ismerős látkép fogadott: csupa rohanó ember, idegesség a késés miatt, kapuból kilépő kabátgombolás, félrecsúszott sapka. Az egyetlen, ami hiányzott, a gyermekzsivaj. A nőket, miután megszülték második gyermeküket meddővé teszik Hagofiában: kevés a hely a szigeten, Elkör csak a fiatalok öregedésével gyarapodhat.

Nem volt Adatbázisom, hogy térképhez jussak, így egy robottól kértem segítséget. Furcsa, hogy eddig idegenkedtem tőlük, és most mégis biztonságérzetet adott, hogy ott vannak. Megmutattam egynek a kártyát, amit előző nap kaptam, mire útbaigazított. „Mit csináltok itt tulajdonképp?” Érdeklődtem. „Nem teszünk túl sokat. Eleinte segítettünk mindenben, ugyanazt a kényelmet akartuk biztosítani, mint Hagofiában. De az elköriek igazolták, hogy szükség van a falra. Lázadni kezdtek az újítások és a gépek ellen, elavult technikát követeltek, amely szerintük emberibb. Azt mondták, elidegenítjük őket egymástól, megöljük bennük az embert. Kértük őket többször, hogy magyarázzák el a problémát érthetően, de irracionális válaszokat adtak, mint magad is tetted sokszor, amíg tanultál. Most a technika luxusnak számít, kevesen használják és ők is csak töredékét a lehetségesnek. Az Adatbázis csak azon pároknál elérhető, ahol vettek képernyőt. Így mi most csak felügyelünk, és ha nagyon veszélyes lenne magukra, vagy Hagofiára a helyzet, közbelépünk.” Megnyugodtam, hogy valaki ügyel a rendre. Tovább is kérdezgettem volna, de akkor odalépett hozzám egy páncélozott ruhás férfi, és elrángatott. A robot felé szitokszavakat üvöltött, majd mikor arrébb értünk, erősen megrángatott. „Jobban is figyelhetnél magadra! Látom, az újak öltözékét viseled, szóval most az egyszer nem büntetlek meg. Vésd az eszedbe: a robotokkal tilos beszélgetni! Csak fertőzik az elmédet. Ha gondod van, beszélhetsz bárki mással.” Így tudtam meg, hogy erősen felszerelt rendőrség van, melynek feladata a politika szerint, hogy megvédjenek minket a robotoktól, de valójában azért létezik, hogy megvédje az embereket egymástól. Többnyire a pártok utcai harcait akadályozzák meg, de gyakran közbelépnek rablásnál, fosztogatásnál, vagy gyilkosságnál. Ezek számomra annyira régi fogalmaknak tűntek hagofiai tartózkodásom után, hogy először elszörnyedtem, mennyire rémes dolgokat tesznek itt az emberek.

Végre felszállhattam a villamosra, melyet a művészek kerületében láttam. Csakhogy nem volt pénzem rá. Láttam autókat elsuhanni, mint a fejlesztőknél. De erről egyelőre álmodnom sem lehetett. Mentem tehát gyalog.

A pályaválasztónál nagyon sokan álltunk sorba. Voltak néhányan olyan ócska ruhában is, mint az enyém: ők azok, akik velem együtt költöztek be előző nap. De voltak normálisabb öltözékűek is, akik csak átmeneti munkanélküliséggel küzdöttek. Először egy digitális jegyzetelőn ki kellett töltenem adataimat. Sajnos olyan, hogy külföldi nem szerepelt a kérdőívben, így jobb híján lázadónak vallottam magam. Több órát álltam sorba, az ügyintézés nagyon lassan folyt. A hivatalnok többször kiment, volt hogy tízpercekig nem is láttam. Rugalmas munkaidő, állapítottam meg magamban. A sorban állók többnyire még nálam is türelmetlenebbek voltak. Többször kiabáltak oda az ügyintézőnek, ami nem segítette igazán a haladást. Amikor rám került a sor, a flegma nő végigfuttatta szemét az adatlapomon. „Lázadó? Mit követtél el?” Reméltem, hogy gyorsabban fog vágni az agya, mint az eddigi elkörieké. „Nem vagyok igazán lázadó. Én egy hajótörött vagyok, akit robotok idehoztak, tanultam Hagofiában pár hónapot a megfigyelő folyosókon, és most itt vagyok, nem mehetek haza, Elkörben kell leélnem az életemet.” Meglepetésemre a nő nagyon is figyelt a szavaimra. „Végre, valami érdekes!” Mosolygott rám. „Miért vagy egyedül? Itt senki sincs egyedül, csak ha meghalnak mellőle.” „Hagofiában szigorú a népességszabályozás.” „Á, persze!” Csapott a homlokára. „Ha nőt adtak volna melléd, valakinek nem jut asszony, egy emberrel több megy el, ikreket kell szülni és így tovább. Robotlogika.” „Pontosan!” Nagyon megörültem, hogy végre valaki megért.

„Érkezett ma egy hívás a párt vezetőségéből. Egy híres lázadónk bejelentette a halálát. Holnaptól megüresedik az állása. Elmehetnél interjúra!” Óvatosan mertem csak kérdezni, így is szégyelltem tudatlanságomat: „Bejelentette a halálát?” „Persze, te nem tudod még! Emlékszel, amikor megöleltek beérkezéskor? A férfi, aki nyilvánvalóan nem az apád, valójában egy beépített ügynök. Egyrészt a Párt toborzója, másrészt egészségügyi megbízott. Ahogy megölelt, beléd ültetett egy vírust. A hagofiai orvostudomány mindent gyógyít, kivéve az öregedést. Nem tudják ugyanis igazán, mi az. Az elköri orvosok foglakoznak vele már régóta, de nem jutottak egyelőre használható információhoz. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy befecskendezzük a vírust. Ez felismeri, ha a testet eléri a végelgyengülés kezdeti stádiuma, amikor az ember már magatehetetlenné válik, és csak fekszik az ágyában. Hogy megőrizhesd a méltóságodat, a vírus működésbe lép: a bokád körül óránként vörös pöttyök jelennek meg. A huszonnegyedik pötty után a vírus egyszerűen megállítja a szíved. Egy napod van tehát, hogy dolgaid elrendezd, és nyugodtan halj meg.”

Megköszöntem a segítséget, eltettem az állásinterjú címét, és hazatámolyogtam. Tudni, hogy egy napod van hátra? Hogyan alhatnék így? Mi történik, ha álmomban kezd el pöttyözni a lábam? Veszítek hat-hét órát? És ha hibás a vírus? Meg sem kérdeztek, akarom-e! Tudom, mikor halok meg. Sokat elmélkedtem korábban, kívánnám-e ezt a tudást. Most már azt mondom, inkább nem. Mire elég huszonnégy óra? Mit fogok tenni? A mai napig van, hogy éjszaka felriadok, és leellenőrzöm bokámat. A paranoia,a mely akkor belém költözött, azóta sem hagy nyugodni.

Délutánra aggasztani kezdett, hogy nincs pénzem, fizetést pedig csak a hónap végén adnak. Róni kezdtem az utcákat, hátha találok valami bankot, vagy ahhoz hasonlót. Elkörben valójában két nagyobb város volt, egymáshoz meglehetősen közel. Egy-egy város egy-egy pártnak. A kettő között a határon állt az Országház, amelynek magas tornyai messziről is láthatók.

Ahogy sétáltam a belvárosomban, találtam egy épületet, ahol a reklámok szerint pénzt adnak kölcsön, alacsony hitelre. Itt megint sorban álltam, de hiába álltam ki, elutasították kérésemet, mivel nincs sem munkám, sem saját lakásom, mely fedezete lenne a hitelemnek. Ahogy kiléptem, egy műbőrdzsekis férfi karon fogott, és egy sikátorba vonszolt. Ellenkezni nem volt esélyem.” Ha pénz kell, adok. Nesze, ebből a fizetésedig megleszel. Akkor majd megkereslek, és visszaadod a másfélszeresét, két részletben. Vagy ez, vagy éhen halsz, nincs más választásod. És ne merj rendőrhöz fordulni, vagy átverni. Tudom, hol laksz.” Azzal, mielőtt reagálhattam volna, ott hagyott. Mindig is rettegtem az uzsorásoktól, de az éhhalálnál tényleg jobb volt. Úgy vettem észre, az új emberekre egy egész iparág épült, melynek fél-legalitását mindenki elnézi valamiért. De nem törődtem most ezzel: egy ételbárban ettem valami borzalmasan elkészített halat, aztán hogy valami jó is legyen a napomban, végre kipróbáltam hazafelé a villamost. Zsíros ülései, az izzadtságszagú emberek, a folytonos nyikorgás valahogy nem emlékeztetett a hagofiai mására, amelyet rendesen karbantartanak, ráadásul ingyen. De ezen a csalódáson már fenn sem akadtam igazán. Második napja laktam Elkörben, de már elvették ruhámat, tartoztam az államnak, a pártnak, meg egy rosszarcú idegennek.

Abban a hiszemben keltem fel, hogy munkát kapok, és akkor kicsit legalább rendeződnek a dolgaim. Felkerestem a megadott pártirodát, hogy a megüresedett lázadói posztra jelentkezhessek. Elképzelni sem tudtam, mi lehet a munkája a hivatásos lázadónak, de a pénzre nagyon nagy szükségem volt.

A párt irodájában már nem kellett sorban állnom. Valamivel előkelőbb volt ez az épület, mint a többi, nem csak kockaszerű kőépítmény volt fehér falakkal, hanem festményekkel, igényes tapétával díszített helyiségekből állt. A titkárnő nagyon csinos volt, ami azért tűnhetett fel, mert Elkörben többször láttam kevésbé szép embereket. Egyrészt sokan már nem ügyelnek megjelenésükre, jobbára azért, mert nem engedhetik meg maguknak. Ápolatlan a hajuk és emberszaguk van. Hiába a sok hagofiai sejtregeneráció és vitamin. Utóbbi egyébként Elkörben is kapható: a gyógyszertárak tulajdonképpen csak ezt árulják, hiszen minden ellen beoltják az embert élete első felében, a csonttöréseket, vagy egyéb szervi sérüléseket a kórházban azonnal ingyen meggyógyítják a robotok. Szerencsére ebben az egyben nem engedtek az elköri minisztereknek: az emberi élet védelme a legfontosabb. A vitamint is bérmentesen kapják, de a pártmonopóliumban lévő gyógyszertárak begyűjtik a szállítmányt, és pénzért adják tovább. A robotok tudnak róla, de a ki nem mondott egyezmény értelmében nem szólnak érte. Sokan egyébként belehalnak apró sérülésekbe, főleg férfiak: ők ugyanis makacsul ragaszkodnak a pártok által egységesen hirdetett ellenálláshoz, amely szerint a robotok csak ártani akarnak. A vitaminról is úgy hiszik, Elkörben állítják elő, és jobb, mint a hagofiai. Félve említem meg, nehogy az olvasó azt higgye, ítélkezem: a temetés is a pártok kezében van…

Ezt mind akkor tudtam már meg, amikor beavatott miniszter lettem. Ennek története egyszerűbb, mint a végkifejlet sejteti. Az irodában egy titkárnő azonnal elém sietett, bevezetett egy tárgyalóteremnek tűnő helyiségbe, ahol egy hatalmas, ovális üvegasztal foglalta el a legnagyobb teret, körülötte pedig fekete műbőrfotelekre lehetett leülni. Egy ilyenre mutatva a titkárnő hellyel kínált, és a türelmemet kérte. Nem sokkal később bejött a terembe négy öltönyös és egy szigorú arcú, egyenruhás férfi. Egyikük, magasabb és szebb a többinél, mosolyogva bemutatkozott, és sorra megismertetett mindenkivel. Ő volt a pártelnök. Mellette egyik oldalon az alelnök és a főtitkár, a másikon a Csodafegyverért felelős miniszter, és az egyenruhás férfi, a rendőrség tábornoka. Ők alkották a párt legfőbb vezetését. Nagyon ritkán gyűltek olyan apróságért össze, hogy állásinterjút tartsanak, így hatalmas megtiszteltetésben volt részem.

„Honnan származol pontosan, Gulliver?” Kérdezte a főtitkár. „Angliában születtem, de Magyarországon töltöttem életem nagy részét. Így kettős állampolgár vagyok. Több hónapot töltöttem Hagofiában, az ország tanulmányozásával, és most harmadik napja Elkörben élek.” Igyekeztem minél pontosabb választ adni, de nem voltam benne biztos, hogy az országok nevei sokat mondanak nekik. „Megkérdezhetem, melyik kerülethez tartoztatok?” Érdeklődtem, hogy barátságosabbnak tűnjek. Az alelnök mérgesen válaszolt: „Mi nem szoktuk firtatni, ki honnan jött, csak azt nézzük, mire alkalmas. Próbáljuk elfelejteni Hagofia szolgavilágát.” Az elnök azonban továbbra is kedvesen mosolygott. „Ugyan, ugyan, nincs miért veszekednünk. Természetesen mind fejlesztők voltunk. Nyílt titok, hogy a fejlesztőkből lesz az állami elit, a művészekből maximum valami átmeneti híresség lehet, ha szépen fest, ír, vagy énekel, a semmittevők pedig dolgoznak, főznek ránk, mosnak, őrzik a békét, vezetik a villamost és így tovább. Örömmel teszik a robotok helyett, mert végre a maguk urai. Mi azért vagyunk, és élünk az adójukból, hogy elhozzuk nekik a megváltást, a felszabadítást, visszahozzuk a polgárháború előtti rendet és a személyes szabadságot.” Nem akartam egyből hinni sima modorának, így tovább kérdeztem. „A pártok ugye a polgárháború vége óta fennállnak? Kétszáz év alatt nem találták meg a Csodafegyvert?” Most a tábornok válaszolt. „Folyamatos harcban állunk a robotokkal, akik mindig leverik támadásainkat. Most azonban hisszük, hogy eljöhet a mi időnk, amint a miénk lesz az ország vezetése, és ezzel minden bevétele, így el is kezdhetjük a hadjáratot. De addig még van egy év, és ehhez kell a te segítséged. Az emberek nyugtalankodnak, ezért találtuk ki, hogy legyen egy hős, akire felnézhetnek, akinek hallgatnak a szavára. A hős olyan kell legyen, aki egy közülük, de mégis kitűnik valamivel. Mi általában olyat teszünk meg a miniszteri posztra, aki lázadó volt, és ezért kizárták Hagofiából. Egyrészt fiatalabb nálunk, szebb a megjelenése, amelyet különleges ruhákkal felerősítünk, másrészt elmondhatja, hogy már akkor ellene volt a rendszernek, amikor a többiek még rabszolgái voltak. Egy ilyen ember támogatása mindig megnyugtatja a Párt híveit. A mostani arcunk sajnos nagyon megöregedett, bokáján megjelentek a vörös pöttyök, és ma délután negyed kettőkor meg is fog halni. Hatalmas, nyílt temetést fogunk rendezni, ahol téged ünnepélyesen felavatunk a helyére, és beszédet mondasz, amiben üdvözlöd az elköri népet, és mesélsz a saját világodról, ahol nincs elnyomás.”

Alig akartam hinni a fülemnek. Hivatásos bohócnak akartak szerződtetni, hős miniszter néven. „Miből gondoltátok, hogy én ezt vállalom? Hiszen egy igazi lázadó nem fog senkinek behódolni.” Érveltem, és próbáltam udvarias maradni. Erre ismét az elnök válaszolt: „Kuriózum vagy a számunkra. Egy olyan lehetőség, amellyel butaság lenne nem élnünk. És jó ügyet szolgálnál. Persze nem muszáj vállalnod. De ha mégis: kifizetjük a tartozásaid, az uzsorás nem fog többet zaklatni, és természetesen egy miniszter nem lakhat egy olyan helyen, mint ahol te most. Emellett járna egy sofőr, aki munkába hozna a párt valamelyik luxusautójával.” „Honnan tudtok az uzsorásról?” Háborodtam fel. Erre az alelnök mosolyodott el: „A mi emberünk.”

A hosszú csöndben, amely beállt, azon gondolkodtam, hogy ez most zsarolás, vagy megvesztegetés. Bár egyiknek sem engedtem volna szívesen, kénytelen voltam úgy tekinteni az eseményre, mint lehetőség, amellyel élnem kell, különben nem menekülök innen soha. Miniszterként talán nagyobb hatalmam lesz, még ha csak báb is leszek, és talán nagyon megerőltetnem sem kell magam a jelek szerint. Tehát lesz időm szökési terven dolgozni, és az első adandó alkalommal eltűnni innen. Ennek fényében vállaltam a munkát, mire a főtitkár tudatta velem, hogy egy sofőr vár odalent, hogy az új lakóhelyemre vigyen.