Bejegyzések kategória bejegyzései

A varázsló

 

Aludni térnek mindannyian. És egész estig csendes, kihalt a ház.

 

*

 

               Óracsörgés. Kinyitotta szemeit, s azok kedvetlenül tértek magukhoz. Nagyot nyújtózkodott, majd felült, papucsába lépett, készülődni kezdett. Poros bútorai között csoszogott, hol a reggeli újságot, hol kávéját szorongatta. Hiányzik, motyogta. Mint minden áldott nap. Most megyek, munka után jövök.

 

– Halló, tessék?

– Jó napot kívánok! A Varázs Kft. üdülést kíná…

– Hagyjon engem békén!

– Hogy rohadnál meg!

– Halló!

– Jó napot kívánok! A Varázs Kft. üdülést kínál önnek és családjának. Nincs is más teendője csak válaszolni néhány kérdésre.

– Nyö.

– Akkor térjünk is rá az első… Baszd meg, erre lerakja.

– Igen, tessék?

– A Varázs Kft.-től telefonálok, és lenne önnek egy nagyszerű ajánlatom.

– Hallgatom.

– Két hetes üdülést nyerhet, amelyhez nem is kell mást tennie, csak válaszolni néhány egyszerű kérdésre.

– Hallgatom.

– Hányan élnek egy háztartásban?

– Hallgatom.

– Khm… Ahogy az imént is kérdeztem, hányan élnek egy háztartásban?

– Kettő. Izé… Cicuka meg én.

– Tehát ön és a kedves élettársa?

– Nem. Én és a macskám.

– Tehát egy, köszönöm. Lépjünk is a má…

– Nem! Cicuka velem lakik. Kettő.

– Ó, hogy… Rendben, ketten élnek egy háztartásban. Repüljünk is a második kérdésre. Szokott… Khm… Szoktak üdülni járni… cicukával?

– Izé, igen.

– Remek! Inkább külföldön vagy belföldön szoktak kikapcsolódni?

– Igen.

– Akkor most melyik?

– Az első.

– Külföld?

– Ja, nem. A második.

– Értem, köszönöm. El is érkeztünk a negyedik kérdéshez, melyben…

– Mennem kell.

– Tessék?

– Megyek.

– Ne, kérem, várjon! Hisz butaság lenne most félbeszakítani, amikor már csak egyetlen kérdés választja el a… Tedd is le! Vén macskabaszó fasz!

 

             Este 6 órakor kitört a szokásos mozgolódás. A gépek megálltak zúgni, az élére vasalt nadrágok és szoknyák megemelkedtek, a székek hátratolódtak. Az aktatáskák rengetege egyszerre suhant a magasba és vágódott a tulajdonosok hóna alá. Őszes szakálla kitűnt a borotvált arcok közül. Halántékán lüktettek az erek. Letette a telefonkagylót, lekapcsolta asztali lámpáját, és mélyet sóhajtott. Vége. Autójába ült, meglazította nyakkendőjét. Hajtott.

            A Népfelkelő utca 71-ben fordult a hatalmas vassárkány kulcs, a faajtó megremegett, majd ropogva félreállt. Megjöttem! Végigsétált a hosszú folyosón. Két oldalt a gyertyák viasza szikrázva hullott a fekete padlóra. Zakóját a fogasra dobta, végigvonult a folyosón, belépett a hálószobába. Egy öreg tölgyfa szekrényhez lépett, kinyitotta az ajtaját, majd belépett rajta. Mikor kilépett, bársony köntöst viselt. Ma is el kell végeznünk a dolgunkat, suttogta. Egy, kettő! Legörnyedt és egy apró ajtón keresztül egy kis szobába lépett. Jobbra-balra hat-hat szalmazsák a földön, mindegyikben vastag, szürke por pihent. Végigsétált az ágyak között, kezével sorjában mindet megérintette. Mennetek kell, igyekezzetek, sziszegte, azzal lámpást gyújtott és leült. Várlak titeket. Csak nehogy felébredjenek a kutyák vagy a gyerekek, csak nehogy felébredjenek a kutyák vagy a gyerekek…

             A Népfelkelő utca 69-ben Szatyi bácsi az ablakból figyelte, amint szomszédja hazaérkezik, átsuhan a hatalmas fekete fák között, elforgatja az öreg díszes kulcsot, és belép a házba. Szatyi bácsi nagyot szürcsölt az ölében gőzölgő bablevesből. Egy eltévedt csepp végigfolyt ráncos arcán, leszaladt lógó tokáján és beleivódott a trikójába. Ezzel csatlakozva a többi folthoz. Már szürkült. A bableves maradéka teljesen kihűlt, és Szatyi bácsi hatalmasat horkantva fejjel az ablak üvegének dőlt. A koppanástól felriadva észrevette, amint szomszédja köntösben kilép a kertbe, és az avarba feküdve hangosan vihogni kezd. Tépkedte a virágokat, némelyiket arcához simította, némelyiket a magasba emelte, nevetett. Szatyi bácsi kidüllesztette hályogos szemeit és orrát az ablaknak nyomva figyelt. A kurva istenit, ez megzápult, dörmögte. Még egy ideig elnézte, ahogy szomszédja elméje megbomlik, majd hemperegve eggyé válik a lehullott levelekkel. Leoltotta a lámpát, és aludni ment.

            Amikor a szomszédban kihunytak a fények, ő még mindig ott fetrengett az avarban, ám vergődése lelassult. Lassan az égre emelte tekintetét. Egyre halkabban és halkabban kacagott. A csillagok közül tizenkét szempár szegeződött rá. A széles mosoly hirtelen lezuhant arcáról, zokogni kezdett. Tépte a virágokat, üvöltött. Miért nem jöttök?! Merre jártok?! Miért hagytatok el, patkányok?! Fekete szeméből kristályok hullottak, a földre érve vérré váltak. Bűn. Halhatatlannak lenni bűn. Átok. Halhatatlannak lenni, egyedül maradni átok. Felpattant a holt virágok és levelek közül, berontott a házba, és egy hatalmas kovácsoltvas ajtóhoz rohant. Egy kis fiókba nyúlva idegesen kotorászott, majd kiemelt egy kulcsot. A vasfigurák közé dugta, kattant a zár. Ahogy az ajtó kinyílt a verejtékező arcot aranyak, ezüstök, briliánsok, gyémántok fénye világította meg. A fényáradat felett polcok, a polcokon pedig kis üvegek. Az üvegek sorba rendezve álltak, méret szerint növekedve. Az elsőben egy egészen apró fejecske pihent, a másik végen nagyobb, tíz éves gyermek feje ázott tágra nyílt szemekkel. A szoba közepén kis asztal állt, rajta álarcok, tőrök, pisztolyok. Megragadta az egyik tőrt, majd óvatosan áttolta szívén. Hátából kristályok zúdultak a földre. Összerogyott. Apróbb kristályokat köpve hörögte, vége, vége. A serlegek, nyakláncok és aranytallérok közé zuhant.

             Óracsörgés. Kinyitotta szemeit. Most megyek, munka után jövök, szólt halkan.

Save your soul, madöfakö!!!

– rap –

 

„Minknek van ősveli iramatunk,

melyben foglalva van szlittya szlájdunk fittyes ereménye.

Hujj a cínyes cihelőkre lető há.

Hajrá Csalaország, hajrá csalivér.”

 

(Grósz Vadák, Budapest, 2006.)

 

„Értésére esvén a Tanátsnak,

hogy némellyeknek a sertései a városon szerte széjjel járván,

a felett, hogy a Piatzon és utzákon túrásokat tésznek,

némellyeknek károkat is okoznak…”

 

(Protocollum magistratualis, Szamosújvár, 1802.)

 

 

Ideges vagyok, ja, I’m angry. Addig nyugtatgattam a barátaimat, hogy ne hiszterizálódjanak politikailag, hogy én kezdtem el hiszterizálódni. Mert okos és racionális dolog ahhoz, ami Magyarországon mostanság amúgy „közérzetileg” zajlik, valahogy analitikusan viszonyulni, mikor a többség ordít, petíciót szerkeszt és ír alá, demonstrál, protestál, és, szép magyar szóval, „anyázik”. A dolgoknak ez az oldala a mi királyi többesünket nem érdekli. Mégis „anyázni” fogunk. Ez lesz, sajnos. Már amennyire ez így a szöveg elején számunkra megjósolható.

 

Mert valami nagyon bosszant minket innen, a kolozsvári Magaslesről, valami nagyon nyugtalanítja periferikusan királyi tekintetünket, amilyet ez a soron következő Nautilus-publicisztika megkövetel. Minket a hétköznapok érdekelnek, fuck my life, mert megszoktuk, hogy senkinek se hihetünk, így hát kénytelenek vagyunk a dolgok érzületi oldalára hagyatkozni. De közben kibaszott idegesek vagyunk, és mindjárt fölszabjuk a tenyerünk élével az asztalt.

 

Attól, hogy mindenki be van szarva, és senki nem tudja, mit kéne csinálni. Attól, hogy irtó szar a közhangulat, meg a közérzet, meg az emberek, barátok közötti viszonyrendszer van veszélyeztetve személyen kívül okokból. A KÖZ szar, egy zseb szar. Hogy is? Idéznünk kell, hogy majd újraértelmezzük a nagy Grósz Vadákot, aki 2006-ban, amikor történt, ami történt, a következőképpen összegezett: „Tudnod kell, hogy Mária húgom szerint is, akinek én mindent elhiszek, misztikus pályára állt az ország. Szavak, mondatok, gesztusok ismétlődése, semmi konkrétum. Az este az országos rendőrfőkapitány az Operában a szívére tette a kezét. Azt hiszem, kezdenek eposzi színezetet ölteni az események.”

 

Mostanában viszont mintha túl sok lenne a konkrétum, olyannyira, hogy szinte nem merünk hinni a szemünknek/fülünknek. S mindez azt sem könnyíti meg, hogy eldöntsünk: egy homéroszi eposz közepén vagyunk-e, amúgy in medias res, amelynek a vége egy városállam totális megsemmisítése, vagy a Békaegérharc reloadja zajlik. Eljött a seggtitánok békaegérharca, hogy egy barátunkat idézzük?

 

Sok-sok problémánk van, nem hiába vagyunk ilyen intertextuálisak, hiszen az egyik problémánk éppen a nyelv, amin mindenki elkezdett hirtelen beszélni, azok is, akik nem feltétlenül beszéltek eddig ezen a nyelven: a politika nyelvén. Mindenki azt mondja, igen, most már vérre megy a játék. Dühösek, ja, they are angry too.

 

Hogyan is tudnánk úgy elmondani, mitől lettünk ennyire idegesek, hogy ne gondolhassák azt, itten csak viccelődünk, itten csak védeni próbáljuk politikai szimpátiáinkat (nincsenek), hogy a mundért védjük (nem is tudjuk, mi az), hogy itten csak cikkezgetünk szabad perceinkben, miközben József Attilát kellene bújnunk a következő szemináriumra. Hogyaszongya az igazat mondom, nem csak a valódit, fuck myself. Hogyan kéne elhitetnünk, hogy nem magunkért, hanem a barátainkért aggódunk, és rajtuk keresztül, oh yeah, aggódunk Magyarországért is.

 

Zavar minket, hogy barátainkat, akik Magyarországon laknak, egzisztenciális bizonytalanságban látjuk, amiért egyesek azt fontolgatják, hogy elhagyják az országot. De pontosítsunk: nem pusztán egzisztenciális bizonytalanságban látjuk (ilyet láttunk már eddig is), hanem szellemi, pszichikai, pszichofizikai, erkölcsi bizonytalanságban, sőt fenyegetettségben. Ilyen szavak jutnak eszünkbe, hogy: szabadsághiány, világvesztés, elveszettség, paranoia, stb. Mind túl általánosak, mert még nem értjük, hogy mi is történik valójában. Kezdők vagyunk e gőzfürdőben. Olyasmi, mint amikor a rád nehezedő társadalmi nyomás, vagy a társadalmi pszichózis miatt paranoid módon és kényszeresen visszatérsz ugyanazokhoz a problémákhoz, és ugyanazokhoz a rossz megoldásokhoz, mert nem bírsz kibújni a pszichózis determinációja alól. Saját magadat és a másik embert egyszerre veszíted el. Mintha hipnózis alatt élnél. Te gyáva.

 

Elkeseredetteknek, rosszkedvűeknek, lehangoltaknak, életuntaknak, depressziósaknak  látjuk őket, és ez nem azért van, mert nem kaptak virágot névnapjukra. Hanem mert szép lassan beszivárog az életükbe, a magánéletükbe a társadalmi és a kulturális rossz közérzet, és föleszi energiáikat. Vannak író barátaink, akik például nem tudnának egyik írószervezet kitüntetésének vagy díjának sem örülni, mert „nagy részben az lenne benne, hogy ismernek, nem tettem keresztbe nekik, és csináltam is valamit. Ez utóbbi persze az utolsó szempont, mint ahogyan a tavalyi díjak esetén is lehetett látni. Szóval nem tudom, mit is mondjak.” – írja egy emailben a barátunk. Mit is mondjunk arra, ha valaki szereti a szakmáját, jó is a szakmájában, de szakmai hitelétől a saját szakmai közössége fosztja meg? Nem akarjuk, hogy ez így legyen, nagyon nem.

 

És közben hideg lesz a barátaink lakásában, a fűtés is kurva drága, nem is érzik otthon magukat benne, pedig elég sokat kell dolgozniuk, hogy kifizessék az albérletet, de nem tudják azt sem, hogy hova menekülhetnének saját maguk elől, mert mindenhol ugyanazzal az elhasználtsággal, ugyanazokkal a panaszokkal, ugyanazzal a kiszolgáltatottsággal, kedvetlenséggel, ugyanazzal a mindenen áthatoló, a lelki életet átíró hatalmi hipnózissal találkoznak. Ezért otthontalanul bolyonganak az utcákon, pedig a betont még szülőföldjükként is szeretni tudják jó pillanataikban, s egyesek fejében megfordul talán még az öngyilkosság gondolata is, mivel saját magukat okolják életük kilátástalansága miatt.

 

Hát van az szint, mondják már barátaink, amikor nem lehet különválasztani többé a magánéletet és a közéletet, mert minden közélet lett, a hatalom szétszórta már a fejekbe saját paranoid logikáját, s ebből csak a teljes elszigeteltséggel lehet megmenekülni, de hát hova lehetne menekülni, ugyebár. És emiatt a klausztrofóbia miatt is nagyon dühösek tudunk ám lenni, nem is mondjuk ki ennek a rendszernek a nevét, csak eláruljuk, hogy „d” betűvel kezdődik, ezt mondják a barátaink, madöfakö, mert félnek és menekülésre érzik kényszerítve magukat.

 

Valami elhasználtság, vagy mi, valahogy minden reménytelenül közömbössé válik. Elöregedik a világ a barátaink tekintetében. Nagyon zavar.

 

Mert ahhoz még hozzászokunk, vagy találunk valamiféle választ arra, ha van egyfajta általános elkeseredettség, hogy van szegénység, hajlam a panaszkodásra, érzék és vonzódás a negatívumok felé. Ez még szép is lehet, bizony, szeretjük a negatív esztétikát. Azt mondjuk nekik esetleg, hogy „ja, nehéz az élet”, „whatever”, „carpe diem”, „nosce te ipsum”, „mondj le a vágyaidról”, „értékeld át, hogy mi fontos és mi nem”, „nézd a dolgok jó oldalát”,  „kérsz egy cigit?”, meghívjuk egy kávéra, adunk kölcsön, ha tudunk és más hasonló okosságok. Azt viszont nagyon nehezen viseljük már, ha ez a rossz közérzet felőrli a barátaink magánéletét, a halálra gondolnak, vagy a kivándorlásra, vagy már nem is tudunk velük beszélgetni, mert totálisan paranoiddá, szétszórttá és világvesztetté váltak. Ettől dühösek leszünk, és elkezdünk olyanokat mondani egy plágiumgyanús disszertációról szóló hírre, hogy: „sok hazug, idióta, lepcses szájú, szenteskedő, karrierista faszkalap, mocskos lesz tőlük az ember szeme, ha rájuk néz, még a képernyőn keresztül is.” Kezd elszakadni a cérna, basszameg.

 

Megalázva érezzük magunkat, igen, hogy vannak ezek a körülmények. That’s why I’m angry. Megalázottságból fakadó dühöt érzünk, én és a többiek is, a barátaim. Noha mi csitítgatni szoktuk őket, ha sikerül. De újabban felidegesítjük magunkat, miközben csitítgatjuk őket. Ilyeneket szoktunk mondani újabban egyetértőleg, hogy „a kurva élet faszába”, meg hasonlókat. Ez legalább semleges politikailag.

 

Mert ugye van ez az ország. Sok bajt, bánatot megért. Vannak traumái, vannak problémái. Rendjén van ez így, mindenkinek vannak, ezt el lehet hinni, még a boldog Romániának is vannak, ahol élünk, bármilyen hihetetlen is, meg nekünk is, a királyi többesünk ellenére. Megértjük ezt, igyekszünk tenni érte, hogy ne legyenek, gondolkodunk, csináljuk, amit tudunk, ahogy lehet, tudják. Attól viszont el tudunk keseredni, hogy a politikai ellenzék a barátaink paranoiájára játszik, azt szítja fel, a kormány meg kézi vezérlése kapcsol, és mondjuk láncfűrésszel megy a könyvtárba, hogy kiszelektálja nekünk a kultúrát.

 

És itt van megint ez az ország, ugye, ami egyre inkább olyan képet mutat, mint egy elhagyatott falu. Olyan szomorú lett minden, beköltözött mindenhová a magyar falvak depressziója, kilátástalansága. Csak a hatalom őrei büszkék és boldogok, puha arcukon nincs egy karcolás, váltogatják áruló és megmentő-maszkjaikat, ha kell, még kurzusra éheznek is.

 

Egy másik barátunk meg azt mondta a múltkor, hogy úgy érzi, mintha halottak között élne. A mumifikált élet, a bebalzsamozott művészet, a preparált tudomány – ezek is zavarnak minket, ez az elcseszett nietzschei trió. Meg a vákuum, amibe mindén szürkén lehull, és még csak nem is koppan, mert alja sincs. Nem értjük még pontosan, hogy milyen anyag ez a balzsam, ez a szívóerő. Barátaink a politikát okolják, de mi gyanítjuk, hogy vannak itt mélyebb rétegek is, hogy ez így túl könnyű válasz. Csak most kezdtünk el keresgélni. Muszájból, hogy csesszék meg, muszájból kell a szarban kotorásznunk. Mert tudni akarjuk, hogy a barátaink miért akarnak kivándorolni, miért gondolnak a halálra, miért veszítették el életkedvüket, az alkotásba vetett hitüket, a tanulásba vetett hitüket, a munkába vetett hitüket, a másokért vállalt felelősség értelmébe vetett hitüket, az élhető élet reményébe vetett hitüket.

 

Mintha valami hipnotikus mérget szórtak volna szét mindenfelé, mintha a légzéssel terjedne ez a rossz hangulat, a kibaszott bebalzsamozott élet. És emiatt személyes dühöt, és személyes indulatot érzünk azok irányába, akik barátaink életkedvére játszanak. Nevezzék akkor ezt érzelmi politikának, vagy bárminek, de ez valahogy nagyon nincsen már a rendjén így közérzetileg. És mindegy is nekünk, hogy melyik politikai irány mit karattyol, de ebbe a közérzeti problémába kutya nehezen nyugszunk ám bele a barátaink életkedve miatt. Mert a személyes viszonyainkat basszák szét, meg a bizalmat, meg a nevetést, meg a valóságos szomorúságot helyettesítik itt nekünk narcisztikus önsajnálattal.

 

Azt látjuk innen a Magaslesről, hogy a közhangulat úgy en block, hát az egyszerűen iszonyatos kezd lenni, eddig sem volt jó, már régóta nincsen olyan, hogy jó, de most még szarabb kezd lenni. De nem hiszünk még a barátainknak sem, nem hisszük el, hogy minden a politikán múlik. Ismerjük ezt a mechanizmust, ezt a társadalmi pszichózist, amikor a saját megoldatlan problémáink miatti frusztrációt éljük ki a politikai hisztériákban, vagy az értelmes szellemi aktivitást pótoljuk politikai konspirációkkal, s amikor a politikától reméljük az élet nyomorúságainak megoldását, és már csak lebegő lábnyomokat látunk lépkedni a levegőben, amik vagy minket üldöznek, vagy mi üldözzük őket. Hát nem, basszameg, ezt azért nem vesszük be olyan könnyen, láttunk már varjút karón, karó nélkül, s karót is varjú nélkül. Elegünk van a politikai tüneti kezelésekből.

 

De mégis kurvára kiverte nálunk a biztosítékot ez a félelem, ez a szorongás, ez a rettegés. Mert vajon honnan gerjed ez? Az egyszerűbb válasz, hogy a hatalom részéről, s csak egy kicsit bonyolultabb, ha azt mondjuk, hogy a másik oldal rutinrettegése, tök egyszerű áldozati szerepretorikája ugyanezt a hipnotikus mérget generálja, s hogy együttesen tolják ezt a témát, mert segglyuk van a lelkük helyén. Csakhogy ez még mindig nem magyarázza, hogy barátaink, akik mindezt eddig is tudták, mostanában mégis miért hiszterizálódtak, és miért vált homályossá a tekintetük, és miért akarnak kivándorolni, és meghalni, és így tovább. Így hát szeretnénk válaszokat kapni, a kurva élet faszába, mert nem akarjuk elveszíteni a barátainkat, meg nem akarunk félmagyarázatokkal, manipulatív okoskodással és hisztériákkal megelégedni.

 

És lenne még egy megjegyzésünk a rap kódája előtt a „függetlenség” szóra vonatkozóan, amely, egyre inkább úgy látjuk, naiv szó, mintha Magyarországon erre most már echte nem lenne esély, eddig is csak a látszata volt meg, most meg már még az se. Újabban sokat gondolkodtunk ezen a dolgon: van-e politikai függetlenség? Hogyan is állunk mi a saját vélt vagy valós függetlenségünkkel? Mi azt látjuk, hogy nincs ilyen, hogy nem lehet függetlennek lenni. Csupán a politikum fogalmát szeretnénk tágítani és szűkíteni is egyszerre, mégpedig úgy, ahogy kommersz rapekben szokták, fuck MSZP, fuck Fidesz, Bajnai, Semjén, s a többiek.

 

Mi talán klasszikus arisztotelészi republikánusok, és pragmatisták vagyunk inkább, mint idealisták: a társiasság érdekel, az együttműködés, a barátság, a barátainkért viselt felelősség, a tudás, meg a megértés személyes szintjei, rétegei, a figyelem, az odafigyelés a közvetlen környezetünkre, a személyes szabadság meghagyása, meg a türelem, a megosztás, a kreativitás szabadsága, iróniája, térteremtő tevékenysége, a közös eredmények és a közös élmények, ez érdekel minket, mert mi kicsiben gondolkodunk, nem államokban, sok kis közösségben, nem egy nagy közösségben. Nem zavar a nagy közösség sem, mindenki abban hisz, amiben akar, csak hagyják létezni a kicsiket is, ez a személyes kérésünk az illetékesek felé, hiszen mi magunk is több vagyunk egy személyben, több kicsi én, fuck my brain, más szóval káptalan a mi fejünk, úgy ám, bassza meg. Így értjük mi a politikát.

 

És mostantól kezdve mi sem vagyunk függetlenek, politizáljuk a lelkivilágunkat, mert érdekel a barátaink sorsa, élete, közérzete, reményeik, halál- és kivándorlási gondolataik, és érdekel a kicsiközösségek élete, dinamikája, ami mozgásba hozhatja a nagyot is, ha az nem akarja kannibál módjára fölfalni a kicsiket, egyszóval érzelmi politikát folytatunk ezen túl, és baszunk a pártokra, mert mi gerillázni fogunk, és keresni fogjuk az okokat, mert meg akarjuk érteni ezt az elcseszett hisztériát. Kell ez, mert kell. Mert kényszerítve érezzük magunkat, hogy ne meneküljünk tovább az ellenséggyártásba, és a paranoiába, és az önsajnáltató nárcizmusba, meg a politikai álmegoldásokba.

 

Meg ugye a művészet, meg annak függetlensége, példának okáért. Ahogyan egyesek gondolják, hogy akkor legyen csak egyfajta a fűszál, s mindegy, hogy leszárad, s újranő, s megint leszárad. Meg a másik oldal, ami nem ezt mondja, de ugyanezt akarja. Nem kérdés már akkor ez se este, se reggel, se éjféltájt. Hogy azért kapjál díjakat, mert vannak barátaid az akármelyik bizottságban, amelyik vagy egyik, vagy másik politikai oldal felé húz, s azért kapjál támogatást is, mindegy, hogy megérdemled-e, csak az számít, hogy épp jó oldalra hajló fűszál vagy-e. (Leszárad.) Hogy azért alkoss, hogy csak konzerválj, hogy konzervgyáros legyél, hogy Turul Tóni egyik felől, s hogy Paprika Jancsi majd másik felől? Hogy folyton a kisebbik rosszra kell játszani, mert nincs alternatíva, csak ez a sok kibaszott állatkodás és hipokritázás, áldíjak, protokollok, pszeudo-intézmények, álkérdések, álválaszok, álproblémák, egyébként is ki nem szarja le őket.

 

Hogy ne legyen pénzed, és ne legyen hited, és ne legyen hiteled, s hogy elkeseredj, hogy a bolondját járatják veled. Mert tudjuk, hogy van igazságtalanság, és azok követik el a legnagyobb igazságtalanságokat, akik maguk is elszenvedték. Mégsem mentség, és nem bántunk mi senkit, de mégsem nyugszunk bele, és nem akarjuk, hogy ez így legyen, és küzdeni fogunk, hogy ne így legyen, mert nem lehet, hogy mindent beszennyezzenek, hogy mindent leokádjanak jobbról, balról, középről és a szélekről egyaránt és szép sorban egymás után, hogy ne maradjon tiszta hely, egy szép szemétdomb legalább, hogy ne legyen tiszta a barátaink tekintete, és hogy az nem lehet, hogy csak menekülni lehet, van olyan is, hogy már nekünk is sok, innen Kolozsvárról, egyszóval elkezdünk radikalizálódni, átállunk a magas költészetről a magas politikai rapköltészetre, ami azért jóval agresszívebb, de még mindig elég szublimis forma, és aztán ha már ez sem elég, akkor ki tudja, mi fog még következni, szóval save your soul, madöfakö.

 

 

Guido Guinizelli: Láttam a fénylő hajnalcsillagot

(Vedut’ho la lucente stella diana)

 

 

Láttam a fénylő hajnalcsillagot, 
Amely feltűnik, mielőtt a nap kél, 
S mely ölt magára emberalakot, 
Jó Úrnőm fénye szebb más hölgyekénél. 

 

Fehér hóarcán gránátpír ragyog, 
Szerelmes szeme fényesebb az égnél, 
Hozzá senkit sem hasonlíthatok, 
Hisz nincs, ki többet bírna ily erénynél. 

 

Szép tisztasága, bája megrohant, 
Ádáz csatába hív a sóhajokkal, 
Hogy én a félszbe rejtem hangomat. 

 

Látná, mint küzdök néma vágyaimmal, 
Bár elfogadná szolgálatomat, 
S gyógyítaná fájdalmam szánalommal.

 

M. József Karcsa fordítása

A város és a költő

Kinevetnék őt ma már a jobb társaságokban. Hisz a tények,

a tények, ugye? Akkor mért kell ilyen megszállottan, ilyen őrülten,

ilyen eszeveszetten, ilyen sóváran? Beleszeretni szavakba,

városokba, nőkbe, darabkákba. Tájakba is… ó, jaj!

 

A szavakon múlik minden. Meghalni Kecskemétért?

Gyászolni Püspökladányt?  Otromba dolog lenne. De vannak nevek,

kacér nevek, könnyed nevek, kis női nevek, igézőek, kerekdedek:

arcuk van, lábuk van, szívük van és örökre húszévesek.

 

– Nem keresztény név az! – dohog a pap a sekrestyében.  – Lehetne Jolán,

Ilona, Anna, Erzsébet…  – No de Szabadka!  Mintha egy kiégett gavallér

húgocskája lenne, egy izgatott, gyanúsan csillogó-villogó játékszer.

 

Meghalni más városokért is lehet. De utánajárni, hajlatairól

verseket írni, beleigéződni, belebolondulni, fölé- vagy beleszabadulni

sóváran, eszeveszetten?  És tudod, barátom, a szokások

változóban – ma már csak a halott nők ilyen engedelmesek.

 

De micsoda rossz szokás a halottakat hívogatni? Egy aggódó szerelmes

kitartásával szólítgatni valamit vagy valakit, aki már nem, aki már régesrég

nem-szabad ? Vagy talán azóta a legvonzóbb, a legelevenebb

és a legszabadabb, hogy csak a szavakban…

Pelikánymadár

 

 

 

Örülök, hogy végre ezt letisztáztuk. Szilvi már egy hete meg van rám sértődve valami ostoba suli buli miatt. De mit ne mondjak, fölöslegesen pattog, csak megmentettem az alkohol káros hatásaitól; valaki becsempészett egy üveget a haloween partyra, de hát nem volt annyi, hogy csak úgy osztogassuk.

Lényegesen nyugodtabb légkörben, karonfogva sétálgattunk az Andrássy úton, nézegettük a csillogó kirakatokat, miközben Szilvi ódákat zengett egy erdélyi várkastélyról, ahol a szüleivel volt a hétvégén. Mikor elkezdtem unni, közelebb terelgettem a kedvenc üzletéhez, mert tudtam, az végre beléfojtja a szót.

  • Apa azt mondta, az érettségire kaphatok egy pénztárcát – Lehelte vágyakozva, miközben aLouis Vuitton bolt előtt ácsorogtunk. Egy pillanatra megsajnáltam, nekem apa mindig hoz valami király cuccot az üzleti útjairól.

  • Gyere, az érettségi még messze van, inkább igyunk egy kávét. – húztam tovább, miközben egy nagyon jóképű férfival szemeztem. Ezért is siettettem Szilvit, ha sokat álldogálunk, a végén még idejön. Így arra gondoltam, hogy még dobok egy mosolyt neki, majd elindulunk. De túl későn, a férfi megindult felénk.

  • Sziasztok lányok, nektek ebben az időben nem az iskolában lenne a helyetek? – kérdezte mosolyogva.

  • Hát, szünet van – vágtam rá habozva – így inkább az esti bulihoz nézegetünk ruhákat.

  • Ó, valóban? És kinéztetek már valamit? Itt akarjátok megvenni? – intett a fejével a Burberry kirakata felé.

  • Áh dehogy – vágta rá lemondóan Szilvi – talán valamit a H&Mben.

Úgy tűnt, jó kedve lett ettől, felcsillant a két gyönyörű, sötét szeme, ám elpillantott a vállunk felett.

  • És mit szólnátok, ha azt mondanám, hogy nem kell lemondani, például erről a ruháról?

  • Tényleg, és hogyan? – kapott az alkalmon Szilvi, miközben epekedve mustrálta a piros overállt.

  • Pont ilyen szép, fiatal, okos, üde lányokat keresek, mint ti – mondta mosolyogva.

  • Maga valami modellügynök? – igyekeztem gyanakvást csempészni az amúgy izgatott hangomba.

  • Hát, mondjuk. Kíváncsivá tettelek titeket? Ha megadjátok a számotokat, egy kollégám felhív titeket a részletekkel.

Kisebb tárgyalás után megállapodtunk, hogy attól még semmi sem fog történni, ha megadjuk a számunkat, és kár lenne kihagyni egy ilyen lehetőséget, ami csak úgy az ölünkbe hullik. Miután elváltunk a férfitól, azt is megbeszéltük, hogy amíg nem tudunk meg mindent, nem mondjuk el a szülőknek, úgyis csak kotnyeleskednének, megfogadva ezzel a szép idegen tanácsát.

 

  • Engem máris hívott valaki! Veled is pasi beszélt? – hallottam meg a barátnőm izgatott hangját a telefonból.

  • Nem, itt semmi se. Most hívtak? Már nyolc is elmúlt. – feleltem fáradtan.

  • Hát, nem régiben. Mindegy, holnap nem megyek törire, úgyis dogát írunk.

  • Azt én se akarok, elkísérhetlek? Legalább megnézem, hogy mi ez a titokzatos álommeló.

  • Hát, már mondtam nekik, hogy egyedül megyek, szerintem meg kéne várnod, amíg téged is felhívnak.

  • Ne csináld már, most miért nem akarod, hogy elkísérjelek?

  • Jaj, nem tudom, lehet, hogy direkt külön akarnak találkozni velünk.

Mit ne mondjak, nem tartottam most Szilvit túl jó fejnek, de gondolom ez a kicsinyes bosszúja azért, hogy kihagytam a legnagyobb muriból. Fogadjunk, hogy komplexusai vannak mellettem, azért nem akarja, hogy elmenjek. Különben is, csak ő zsebeljen be lóvét, nekünk úgyis sokkal több van. Önző kis szuka.

  • Jó, akkor menj nélkülem. Bár egyedül egy ilyen szép, fiatal lány? Az utca sok veszélyt tartogat.

  • Szerintem azért meg fogom oldani.

  • De hova kell menned amúgy?

  • Mmm…várjál – motoszkálás a másik oldalról – Papírgyár utca 3.

  • Hát, az fogalmam sincs, hogy hol van. Mindegy, mivel én megyek órára, ezért belenézek az anyagba, szóval puszika, és sok sikert holnapra.

  • Köszi, akkor suli után, kettőkor a Snapszban. Puszi

 

Üveges szemmel meredtem a jegyzeteimre, képtelen voltam Mária Teréziára koncentrálni, amikor az a sármos idegen lebegett előttem. Nem értettem, hogy miért Szilvit hívják előbb. És ahogy tanulás helyett visszagondoltam a délelőtt eseményeire, egyre inkább furcsálltam, hogy semmit nem tudunk a munkáról. Biztos azért felejtettünk el hosszabban kérdezősködni, mert annyira megnyugtatott a férfi megjelenése és a magabiztossága. Töprengve gurultam a számítógép elé, beütöttem a címet. Az iskolába vezető úttól kívül esik, de a 136–os busz kivisz oda. Biztos Szilvi is ugyanígy ül, ábrándozva a Google térkép felett. A műholdas képre meredve csak egy fehér téglalapot láttam. Talán egy gyárépület lehet. Minél többet bámultam a képernyőt, annál inkább körvonalazódott bennem a terv.

 

Reggel hét. Az őszi idő morcosan gomolyog kint, ki hinné, hogy az enyhe nap felszárítja délre ezt a nedves ködöt. A tükörképem sötét karikákkal néz vissza rám. Az ágyam melege hívogatóan húz visszafelé, de elszántam magam. Kilencre odaérek, Szilvi egy órával később megy csak, nem is fog tudni róla, hogy ott jártam, csak bekukkantok.

 

Korgó hassal lépett ki a szabadba, hangtalanul csukta be maga után az ajtót, majd szórakozottan elmosolyodott. Apja ismét üzleti úton van, a cselédnek meg semmi köze ahhoz, hogy hova megy. Mégis halk léptekkel hagyta el jól ismert utcákat.

 

Mire elsétált onnan, ahol a busz letette, a nap is derengeni kezdett. A térkép elég pontos volt. Egy fehérre meszelt hatalmas épület előtt állt. A néhol törött ablaküvegek, és az égbe meredő kémények kissé kísérteties hatást keltettek, nem beszélve a súlyos, fekete vasajtóról, ami résnyire nyitva állt, és az előtte szotyolázó kövér pasasról. Így hát kézenfekvőnek tűnt, hogy először az épület hátsó részét fedezze fel. Hisz egy ekkora gyárnak kell, hogy legyen hátsó kijárata is. Átlépett egy rozsdás kerítés oszladozó maradványain. Úgy érzete, elefántszerűen trappol a fűben szétszórt törmeléken, az izgalom heve ott dobolt a halántékában, aggódott, hogy meghallja valaki.

Hatalmas kő esett le a szívéről, amikor meglátott egy kisebb, piros ajtót az épület hátuljának szélén. Gyorsan odalopakodott, s egy mély levegővétel után lenyomta a kilincset. Ő maga is meglepődött, amikor nem állta semmi sem az útját. Ahogy kitárta az ajtót, sok ember beszéde csapta meg a fülét, tétovázás nélkül besurrant az ajtón.

Arra számított, hogy belülről is olyan rosszul néz ki a gyár, mint kívülről; romos, omladozó vakolat, a rácsok és szilánkok különös játékával átszűrődő napfény, ilyesmi. De e helyett, egy elfüggönyözött térben találta magát. A hatalmas vörös anyag eltompította a benti hangzavart, mintha nem is magyarul beszéltek volna, egy értelmes szót sem tudott a kurjantásokból kivenni.

 

Közeledő léptek zaját hallotta, két hosszú pillanatot arra vesztegetett, hogy a terület kellős közepén toporgott, majd a helység egyetlen széke felé vette az irányt, és gyorsan bebújt a függöny mögé. Hál istennek jól számolt, csak a fallal találta magát szembe. Abban reménykedett, hogy a szék majd elleplezi dudorodó alakját.

  • Nem sokára tíz, három új lányt is várunk – jött félelmet keltően közelről egy hang.

  • Marcus, az a Casanova, minden napra jut neki egy pár lány, akárkit felszed.

  • Én bezzeg egyedül alszom éjszakánként – fejezte be a nyilvánvaló gondolatot a másik férfihang egy kis szünet után.

  • Na, hát legalább milliókkal alszunk

  • Az már igaz – horkantak fel közösen, hosszan, öblösen nevettek.

  • Mit álltok itt, két marha, nem adtam nektek feladatot? – csendült fel egy ismerős hang. – Te menj ki az első lányért a buszmegállóba, hadd érezze úgy, hogy törődünk vele. De vegyél magadra valami normálisat, úgy nézel ki, mint egy közönséges bűnöző.

A harmadik félből – csak találgathatott, hogy biztosan csak hárman vannak, s azon aggódott, nehogy észrevegyék, remeg a függöny – egy kuncogásszerű nyikkanás szakadt ki, majd három pár láb lépdelését hallotta távolodni.

 

Kibújt az anyag mögül, majdnem feldöntve az oda helyezett újságtartót. Önkéntelen mozdulattal leporolta ruháit, majd rápillantott az órájára: 9:27, még van időm. A függönyhöz lépett, alig várta, hogy elhagyja ezt a furcsa piros szobát. Úgy egy percet töltött el – önmagán is szégyenkezve – azzal, hogy lehelet finom mozdulatokkal próbálta megtalálni a körfüggöny szélét. A háta mögé pillantott – csak a biztonság kedvéért – , leguggolt és résnyire nyitotta a szöveteket. Sötét. És csend. Hova tűnt az a nyüzsgés, amit hallottam? Egy határozott mozdulattal szétnyitotta a függönyt. Most már tényleg a gyárban volt, tőle jobbra végig ajtók sora, és balra ugyanez – próbált terepszemlézni, míg behúzott nyakkal elsietett egy oszlop mögé. Kifújta az izgalomtól rángó levegőt, majd a pillér mögött guggolva folytatta a felmérést.

 

  • Az azt hiszem világos, hogy nem valami gyárhangulatú fotózás lesz. De akkor mi?

    Nem volt sok ideje tovább töprengeni, kiáltozást hallott, majd egy korabeli lány viharzott be a főbejáraton.

  • Hol van Marcus? Beszélni akarok vele! Azonnal! – ordított türelmetlenül, leginkább az üres gyárépületnek, nem úgy tűnt, mint aki valamibe is veszi a nyomában lihegő biztonsági őrt.

  • Dórikám, galambom, hát mi van, nem vártunk ma. – Jelent meg az a férfi, akikkel már ők is találkoztak. Hajszál-csíkos öltönyt viselt és egy lefegyverző mosolyt a szája szélén.

  • Pelikán, mi? – szemrehányóan nézett a vele szemben állóra. Dühében penge vékonyra préselte ajkait, s várakozásteljesen állt.

  • Kinyitottad a táskát? – kérdezte lemondóan, míg intő mozdulatot tett a kezével – És hol van?

  • Bedobtam a folyóba. Harminchat kört húztam le. Harminchatot! Mit ne mondjak, undorító férgek vagytok – Látszott, még folytatná, de akkor két marcona ragadta meg két oldalról. A félelem belé fojtotta a szót, dermedten, kerekre tágult szemekkel még kipréselte magából: Mi a fene?

  • Sajnálom, hogy nem követted az utasításaimat. Igazán sajnálatos… Így most fel kell ébrednie a kis királylánynak az álmából. – tette hozzá kis szünet múlva.

 

A férfi gondterhelten indult el, épp a búvóhelye irányába, és a két másik követte, maguk között húzva az ernyedt lányt, majd a gyár közepén megállva, megnyomott egy gombot.

Addig észre sem vette, hogy az épület nem csak ajtók sorából áll, míg fel nem tűntek a vidáman nyaldosó lángok. S egy pillanat sem telt bele, bedobták azt a szegény lányt a kemencébe. Egy percig még kísértetiesen visszhangzott a sikoltása, ám az is elhalt. A tűz elégedett morgása maradt, saját szaggatott légzése, és Marcus parancsoló hangja:

 

  • Örülök, hogy már átöltöztél, és az a fruska nem szakította el az öltönyöd. Sokba került nekem. Indulj a lányért. Most már biztos, hogy szükségünk lesz utánpótlásra. A másik csitrit is fel kell hívnom, noha nem akartam. A dörzsölt lányokkal csak a baj van.

A csatlós egy ideig megdermedve állt, de félt főnöke haragjától, így elhaladt mellette is, majd szétnyitva a függönyt, a buszmegálló felé vette az irányt.

 

Halálra váltan támaszkodott az oszlopnak, arcán fel nem száradt könnyek, orrában égett hús szaga. Meredten nézte Marcus hátát, aki ugyanilyen meredten bámult a kemence elhaló lángjai közé. Csak akkor eszmélt föl, hogy őt említhették az előbb, amikor a férfi elővette a telefonját. Szédült iramban kapott a sajátjához, és lóhalálában kikapcsolta. Ennél hosszabb ideig még sosem tartott a mobilnak, hogy leálljon. Mire a füléhez emelte a telefont, az övé már süket volt. A férfi beszélni kezdett, és kimért léptekkel haladva eltűnt az egyik ajtó mögött.

Nem is engem hív – nyugtatta meg magát. A barátnője öt perc múlva ideér. Nem tudta, mit tegyen most, a kemencés jelenet után nem sok kedve volt ficánkolni. Élni se nagyon, mardosta a bűntudat és az önsajnálat.

Kihasználva a gyár ürességét, egy ládát cipelt a függöny egyik oldalához, hogy bunkert biztosítva magának hallgathassa a tájékoztatót.

 

  • Örülök, hogy el tudtál jönni, sokat kellett utazni? – Hallatszott a kedélyes hang az anyag másik feléről. Erről az oldalról kifejezetten mézes-mázosnak hangzott, felfordult a gyomra. Míg ő a rosszullét ellen küzdött, tovább folyt az udvarias társalgás.

  • Szóval, gondolom már igazán kíváncsi vagy, hogy miről is van szó pontosan – tértek végre a lényegre. – A kollegám mondta a telefonba, hogy egy szállításról van szó?

  • Aha.

  • Mesélt még valamit esetleg?

  • Csak azt, hogy nagyon értékes és vigyázni kell rá. Mármint a csomagra. Meg hogy épp ezért, titkos.

  • Valóban így van, és gondolkodtál rajta, hogy mi lehet ez?

  • Hát vannak ötleteim, de… mi?

  • Nos, az első és legfontosabb az, hogy sosem lehet a táskát kinyitni. Hogy miért? Azért, megmondom neked, mert egy hibernált madár van benne.

  • Mi? Egy madár? Miféle madár?

  • Egy pelikán. Az a lényeg, hogy a pelikán nagyon értékes, és ez azért is van, mert nem szállítható rendesen. Most felmerülhetne benned a kérdés, hogy akkor még is hogyan. Úgy működnek, mint a papagájok – csak drágábbak annál – ha teljes sötétben vannak, akkor nincs gond. Épp ezért a legfőbb szabály az, hogy soha de soha és ezt tényleg jól jegyezd meg, soha ne nyisd ki a táskát. Megértetted?
    A saját érdekedben, ha kiszabadul, halálra csipked. – tette hozzá némi szünet után.

  • Meg. És mennyit kapok érte akkor? – Jött az ambiciózus kérdés. Látszik, hogy nem tudja, amit én tudok – gondolta magában.

 

A szokásos helyükön, a kávéház teraszán, sült krumplit majszolva ücsörgött. Rögtön szólni akart a lánynak arról, hogy mit látott, de nem érte el a buszt, amivel Szilvi visszaindult, és a kihallgatott címen is hiába várta. Míg fagyoskodva várakozott, eszébe jutott, hogy a telefonja még mindig ki van kapcsolva. A két egybefonódó tenyeret figyelve a képernyőn, a pelikánon morfondírozott: Micsoda hülyeség. Bár arra elég, hogy ne akarjam kinyitni a táskát… a gondolatokat félbeszakította a telefon pittyegése. Három nem fogadott hívás, és egy sms. Szia, el tudnál jönni hozzánk valamikor?

Az első ötlete és vágya az volt, hogy most azonnal menjenek a rendőrségre, fújjanak riadót, de belegondolt abba, hogy ha becsörtet két tini lány a kapitányságra, csak úgy, és hatalmas leleplezésről beszélnek, nem is fognak hinni nekik. Pláne ha megemlítik a pelikánt is. És már a táska sincs náluk.

  • Vajon mégis, mi lehet benne? – Míg morfondírozott, mellé toppant Szilvi boldogan.

  • Na, mi volt? – kérdezte gépiesen, alig elszakadva előbbi gondolatmenetétől.

  • Jaj, semmi különös, fotóztunk, holnapután kell visszamennem a pénzért.

  • Na ne, tényleg? Fotóztatok? – Kérdezte akaratán kívül leplezetlen gyanakvással. – Biztos?

  • Mi biztos, megkérdőjelezed a szavam? Igen. És azért engem hívtak, mert én szebb és ügyesebb vagyok, és jobban kellek nekik. – mondta büszkén, indulattól fűtve.

  • Jó, de akkor egyszeri alkalom volt legalább? – ment bele a játékba, nem akart veszekedni azon, hogy követte őt a gyárig. De azért aggódott.

  • Hát ezt majd megbeszéljük, ha visszamegyek. De szerintem kelleni fogok még nekik. – mosolygott kacéran. Ó, és oly ostobán!

  • Jaj, Szilvi, kérlek, inkább ne is menj vissza, tényleg, veszélyes lehet! – Ragadta meg a kezét, a sírás kerülgette hirtelen, szólni akart: „Láttam”, de a másik haragosan belé fojtotta a szót.

  • Te hülye vagy? Majd nem megyek vissza a pénzemért, valószínű! Csak azért mondod, mert féltékeny vagy, hogy kivételesen nem te vagy a középpontban. És tudod mit? Elegem van, hogy az árnyékodban élek! Ez a lehetőségem, hogy saját lábra álljak, meg hogy nekem is legyenek végre márkás cuccaim. A legjobb lenne, ha ezt most itt befejeznénk, sőt meg fogom mondani a csávónak, hogy ne is hívjon téged, mert nem vagyok hajlandó együtt dolgozni veled. Fogadjunk, hogy nem is hívtak. Törődj bele, hogy most Én kellek valakinek, és nem te – hangja hideg süvítésből rendkívül gyorsan áttért harsogásba, s a járókelők furcsálló pillantásokat vetettek rá, de csak addig, míg sarkon nem fordult, faképnél hagyva a tátogó lányt, akinek esélye sem volt lebeszélni a makacs tinit az álmairól.

 

Tanácstalan volt barátnőjével kapcsolatban. Kicsinyesnek látta most, aki nyilván tudja, hogy valami nincs rendben, de inkább nem kérdez, csak jöjjön a pénz. Ugyanakkor féltette is őt, de az igazság feltárását kénytelen volt elnapolni, és csak reménykedhetett, hogy az a konok lány nem keveri még nagyobb bajba magát.

 

Az az alak várta kopott öltönyben, akit tegnap fogta a lányt. A gondolattól újra összeszorult a gyomra. Csendben sétáltak a gyárig, majd beléptek a már ismerős piros ajtón.

  • Ülj csak le, vegyél egy magazint, mindjárt jön a főnök és elmond mindent.

    Különös volt a függöny ezen oldaláról várakozni, de így legalább tudott időt szakítani arra, hogy lenyugtassa légzését és remegő lábait. Eltelt öt perc és nem történt semmi. Szórakozottan felkapott egy újságot és lapozgatni kezdte. Szinte a végén járt, mikor lépteket hallott. Az ölébe ejtette a lapot, s ökölbe szorította izzadó tenyerét.

  • Szervusz…Hanna, igaz? – Marcus maga elé húzott egy hokedlit, és egy pillanatra elmerengve, profihoz egyáltalán nem illően, állatias tekintettel meredt rá. Talán ő maga is rájött, mert barátságos mosolyra húzta a száját – s még rettentőbbnek tűnt az, hogy még a szeme is mosolygott, Hannát kirázta a hideg.

Ugyanazt a béna mesét mondta el a hibernált madárról, és így utólag csodálkozott is, hogy hogy lehet, hogy a barátnője egyáltalán nem akadt fent a hibernáción a sporttáskában. Na de sosem volt jó fizikából. Elmosolyodott a gondolatra, s a férfi ezt bíztatásnak vette.

  • Szóval ezt kell elvinned itt a megrendelőnek, a boldog madártulajdonosnak. Rendben?

  • Rendben, de miért nem lehet autóval szállítani? – nem akart sokat akadékoskodni, de úgy érezte, hogy muszáj belekérdeznie a képtelen mesébe.

A férfi nem jött zavarba:

  • A rázkódás miatt, könnyebben felébred a madár. Ne aggódj, mi mindent kitaláltunk, neked csak el kell vinni a címre és aztán meg felmarkolni a pénzt.

  • Hát akkor ide azt a táskát, és már jövök is este a pénzért – mondta kényszeredett mosolyra húzva a száját.

  • Ez a beszéd, ilyet várok valakitől, aki autós magazint olvas.

Egy pillanatra zavarba jött, majd letekintett az ölébe. Az olvasatlanul átlapozott magazin egy hatalmas terepjárónál volt kinyitva. Zavartan belenézett a másik szemébe.

A titokzatos sötétség, ami az étcsokoládé szemekben ült mélyen, eddig sokkal vonzóbbnak tűnt. Ma inkább fenyegetőnek látszott. S ott álltak bénultan, a férfi meleg tenyerében a lány ernyedt, hideg keze, a vállára valaki egy súlyos csomagot akaszt, és már tessékelik is kifele.

 

Lihegve dobta a táskát a padra. Izgalommal vegyes félelemmel húzta a cipzárt az egyik oldalról a másikra. Mélyet lélegzett, a fagyos levegő átjárta minden porcikáját, megborzongott, majd elszántan a bőrönd fölé hajolt. Nem döbbentette meg túlságosan a látvány.

A fiúk nem aprózzák el a dolgot, nem csak drog, hanem még fegyverek is. Úgy néz ez ki, mint egy induló bűnözőknek-csomag.” Nem akart kotorászni a táskában, a tévéből tudta, hogy senki nem látná szívesen az újlenyomatát a bizonyítékon. Így becsukta a táskát, és végre a rendőrkapitányság felé vehette az irányt.

 

Közlemény

 

Kiss János, alezredes BRFK, VII. kerület, a mai napon 2012. november 13. eljárást indít ismeretlen tettesek ellen.

Egy kislány (név szerint Vörös Hanna, született: Budapest, 1998. december. 27) jelentette a törvénysértést. Az III. Kerületi Papírgyár utca 3–ban drog és fegyvercsempészet folyik. Az elkövetőnek jelenleg csak a keresztnevét tudjuk (Marcus) és két cinkostársról is értesültünk, de feltételezhetően többen vannak. Bizonyítékként egy Adidas márkájú sporttáskában csempészárut hozott be a kapitányságra, több kiló kokaint, extasyt és 2db Smith & Wesson .500–as Magnum revolvert és egy kis zacskó gyémántot. Miután a labor mintát vett, a táska visszakerül a lányhoz, aki saját biztonsága érdekében kiszállítja az árut. Még nem született bírói döntés az elfogatásról, szükségünk lehet a lányra, mivel valószínűsíthető, hogy fentebb említett Marcus, kapcsolatban állhat a híres –„szamárcsempész”–szel, Marco Amado Escobarral, és akkor mindenképp szükséges a tanúvallomás.

Nem veszélyeztethetjük a gyermeket. A probléma előterjesztve, bírói végzés és házkutatási parancs nov. 15–re várható.

A férfiakat kábítószer-és fegyvercsempészetért, illetőleg emberölésért kőrözzük.

Csatolva a tanúvallomás, a sporttáska képe. Arra kérek minden kollegát, hogy fokozottan figyeljen a sporttáskás tinédzserekre.

 

2012. november 13.

 

Két nap múlva csöngött a telefonja, ahogy ígérték.

  • Szia Hanna, Fiedler nyomozó vagyok, megérkezett a végzés.

  • Rendben, akkor menjek be a kapitányságra?

  • Igen az lenne a legjobb, de előtte meg kell kérdeznem, biztos vagy benne, hogy jönni akarsz? Ez nagyon veszélyes lesz, könnyen bajod eshet. Nem lesz bent veled senki sem.

  • Igen, Dóriért és Szilviért is muszáj megtennem. És az összes lányért, aki belesétál a könnyű pénz csapdájába.

  • Bátor lány vagy. Akkor itt várunk bent.

 

Elgondolkodva válogatott a szekrényében. Kezébe akadt a rózsaszín pulcsi, amit még édesanyja kötött neki. Elszorult a szíve, s arcát az anyagba temette, magában pedig arra gondolt, „Jaj Mama, hogy kerültem én ebbe bele?” A percnyi elgyöngülés után összeszedte magát, hideg vizet locsolt az arcára, elkészült. Mélyeket lélegezve figyelte magát a tükörben. Nem is arra volt kíváncsi, hogy hogyan fest, csak úgy érezte, még utoljára bele kell vésnie az agyába, hogy hogy nézett ki. Halni készült, rettegett. A konyhaasztalról felmarkolta a rendőrség lapját, épp ahogy számított. Apja anélkül írta alá az engedélyt, hogy megnézte volna, mire adja, már el is repült messzire. Tényleg nem volt meglepve, de nem is volt most szüksége a felesleges bonyodalomra. Fogta a cókmókját, és a hetedik kerület felé vette az irányt.

 

A rendőrkapitányságon mindenki izgatottan rohangált, felbolydult a hangyaboly. Anélkül sétált át a várótermen és a folyosókon, hogy bárki megkérdezte volna, ki ő és mi járatban van. Mikor már úgy érezte, eltévedt, egy barátságos kék szempárral találta szembe magát.

  • Hanna, igaz? – kérdezte mosolyogva az ismeretlen ember.

  • Igen – szűkítette össze a szemét, nem tudott róla, hogy a homlokára lenne írva a neve.

  • Ó, Fiedler nyomozó vagyok, valóban, csak telefonon beszéltünk.

    Hirtelen úgy érezte, szája ismét lefele görbül. A félelem jeges marka szorította gyomorszáját, legszívesebben apja meleg szorításában pityergett volna otthon. Siratta volna Dórit, és önmagát.

  • Látom izgatott vagy, ezt megértem. Nem is tudom, hogy engedélyezhették ezt az akciót – megnyugtatóan a vállára tette a kezét, s a lánynak vissza kellett fognia magát, hogy ne bújjon a férfihoz.

  • Csak, fogja meg a kezemet, kérem, nagyon félek – mondta elhaló hangon. A férfinak magasba szaladt a szemöldöke, s megszorította a pici kezet. Itt bent, mióta először tűnt fel, mint a mérgezett egér készülnek az akcióra, lépten-nyomon úgy hivatkoznak erre a szegény kislányra, mint „a csaj”, és időközben el is felejtette, hogy egy apró, törékeny lányt fognak a bevetésnél használni.

  • Mindjárt jövök Hanna, addig várj rám a néni irodájában – vezette be a pszichológusnőhöz a kislányt.

 

A fülében dübögött a vére, míg megtapogatta a téli kabátja alatt lapuló golyóálló mellényt. Hiába magyarázta a rendőröknek, hogy őt bizony előbb emészti fel a tűz, vagy lövik fejbe, nincs erre semmi szüksége, de a nyomozó ragaszkodott hozzá. Kényelmetlennek találta, alig bírt mozogni, ernyedt végtagokkal állt a sötétített üvegű minibusz mellett.

 

  • Hanna figyelj rám, nagyon fontos, hogy ne hibázz, mert akkor semmi értelme nincs, hogy kockáztatjuk az életedet. Bemész, és kérdezgesd, hogy honnan jön a csomag. Amint elegendő információnk van, bemegyünk. Tarts ki, a mikrofonon hallunk téged.

  • Ta-talán ha lenne nálam valami, nyugodtabb lennék. Mondjuk egy kés. – maga sem tudta, mikor szedte fel a dadogás új szokását, rájött, hogy sürgősen meg kell nyugodnia, mert halottsápadt arca Marcusnak is fel fog tűnni.

  • Nem, semmi értelme, közelebb leszek hozzád, mint gondolnád – igyekezett bátorítóan mosolyogni. Hanna még megszorította a fiatal nyomozó kezét, és határozottan az ajtó felé indult.

Öles léptei egyre közelebb vitték az ajtóhoz, s fülében úgy lett erősebb a zsongás. Hátrapillantott, még utoljára: a nyomozók elhelyezkedtek, egyiket sem látta. Még vett egy utolsó mély lélegzetet, majd lenyomta a kilincset. A gyár ismét csendes volt. Tétován húzta szét a vörös függönyt, és vékony hangon kiáltott a térbe:

 

  • Hahó, valaki? – egy hosszú percig semmi, majd valahol valaki lenyomott egy kilincset.

  • Ó, te vagy az? Ja, a fizetés, igaz? Majd elfelejtettem. – Marcus jókedvűnek tűnt.

  • Igen – felelte haloványan mosolyogva. – és a barátnőm is volt itt? – kérdezte, csak hogy elindítsa a beszélgetést.

  • Igen, tegnap – mondta fel sem nézve kezéből, ropogós deákokat számolt. – Tessék, ez a tiéd – Ejtett a kezébe hármat. – Hmm, várjunk csak, mondjuk, gyere vissza holnap is, jó?

  • Nem, az nekem nem jó, akkor inkább most vinném el. Megint egy táska?

  • Igen. Azt hiszem, ma is elviheted, nincs akadálya – mondta, míg a kijárat felé terelte a lányt.

  • És amúgy honnan hozzátok őket? – Fordult a férfi felé, nem akarta, hogy ilyen gyorsan kitessékelje.

    Egy pillanatra megakadt, majd felé fordította az arcát, és mosolyogva mondta:

  • Afrikából jönnek, hajón. Az elringatja őket.

  • És… hogy jött ez a pelikán biznisz? Ha én ennyit kapok, gondolom megélsz belőle, de azért szokatlan. – erőltetett ő is könnyedséget magára.

    A férfi most már összevonta a szemöldökét, a lány megdermedt.

  • Hát, a jó lehetőségeket ki kell használni – mondta, majd éleset füttyentett. Hanna értetlenül nézett rá.

  • Csak a táska – intett szórakozottan a háta mögé.

  • És tök egyedül viszed az ipart? Mennyi táskát szállítasz egy évben? – úgy érezte kifogy az időből, izgatott lett. Míg a férfi válaszára várt, jobb oldalról az egyik verőlegény bukkant fel egy újabb Adidassal a kezében. Marcus gondterheltnek tűnt, még egyet füttyentett, majd végre ránézett.

  • Eleget. Miért érdekel ennyire?

  • Nem tudom, tök érdekes, soha nem hallottam még ilyenről. De viszik rendesen, azt látom, milyen gyakran jön a hajó? – kétségbeesett, a férfi éber volt, és nem kotyogott.

  • Túl sokat kérdezel. – nézett rá gyanakvóan. – És a sok kérdést nem szeretem.

  • Jaj, hát csak kíváncsi vagyok – kezdett pánikba esni, de tudta, ez kívülről még nem látszik. S folytatta volna újra a puhatolózást, de akkor két vasmarkot érzett a két karján. Hátrapillantott, s egy vigyorgó aranyfogsorral találta szembe magát.

  • Kinyitottad a táskát, igaz? – kérdezte zordan.

    Érezte, hogy nem irányítja saját testét, halkan nyüszíteni kezdett, míg a katlan felé húzták.

  • Kérlek, állj meg, mit csinálsz? – kiáltott fel hirtelen. – Igen kinyitottam a táskát, láttam a drogot meg a fegyvereket. Ha már úgyis megölsz, mondd el, mi lesz. Hogy gondolod, a rendőrség nem veszi észre, hogy sorra tűnnek el a lányok? – mire befejezte a mondatot, már érezte a kemence irtózatos hőjét. Reményvesztetten próbált kiszabadulni a szorításból, hogy a férfi szemébe nézhessen.

  • Majd tovább állunk, úgy ahogy tovább álltunk Bulgáriában vagy Szlovéniában is. – hirtelen elfelejtette minden gyötrelmét, és reménykedni kezdett. A férfi likvidálni akarja, de nem sejti, hogy mikrofon van rajta. A csevegés a gonosztevők ostoba hibája –gondolta

  • Akkor régóta nyomod, megdöbbentő. Ez valami drogkartell?

  • Most már nagyon elegem van belőled, kotnyeles csitri – feje bólintásával jelezte csatlósainak a feladatukat. Elemelkedett a talajtól. Sikítani kezdett. Saját visszhangját hallotta, de nem történt semmi. Egy nyaldosó láng belekapott lófarkába, megcsapta az égett haj szaga. A pánik cselekvésre késztette, hatalmasat rúgott az aranyfogó férfi térdébe. A férfi ordított, és elengedte a vállát, társa pedig meglepetésében nem tudta megtartani, feje hatalmasat koppant a betonpadlón.

 

Pittyegésre ébredt. Mielőtt még kinyitotta volna a szemét, tudta, hogy korházban van, a szag elárulta. Fáradtnak érezte magát és sajgott a feje. Lassan körbepillantott, miközben megpróbált felülni.

 

  • Maradj nyugton Hanna, pihenésre van szükséged. – Az ismeretlen hang irányába nézett. Középkorú férfi ült a sarokban, ballonkabátban. – Nagyon ügyes voltál. Fiedler nyomozó is itt akart lenni, de még mindig a kihallgató szobában van. Makacsak a bűnözőink, de hála neked, ezúttal nem csúszhatnak ki az igazságszolgáltatás markából. Én amúgy Morvai nyomozó vagyok. Azért jöttem, hogy tájékoztassalak, mert mikor behatoltunk az épületbe, te már ájultan feküdtél a földön. Fiedlerre kellett volna hallgatnunk, ő már rég ott topogott a bejárat előtt, hogy kihozhasson. De szükség volt arra az utolsó pár percre is. Nagyon ügyes voltál, már előterjesztettek kitüntetésre. Hogy érzed magad?

  • Megmaradok – felelte halványan mosolyogva. – de szeretnék majd beszélni a nyomozóval – maga sem tudta, hogy miért, vagy, hogy miről, de látni akarta a férfit. – Mindenki jól van?

  • Rendben szólok neki, ha végez. Igen, meglehetősen gyorsan, és pontosan zajlott le az akció. Szükséged van valamire? Beszéltem az orvossal, és még egy napig itt kell maradnod.

  • Annál szeretnék előbb kijutni. Hogy hátam mögött hagyhassam a történteket. És boldogan élhessek, míg meg nem halok – tette hozzá kis szünet múlva.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Herczeg Lili