Bejegyzések kategória bejegyzései

Gregorij munkába áll

  Új időszámítás kezdődött, mióta a Gazda megkezdte ténykedését, értelmetlenné váltak a korábbi rendeletek, a szakértőknek semmi egyébhez nem kellett alkalmazkodniuk, csak a Gazda aznapi hangulatához.

  Ott volt például Jani doktor, ügyvédbojtárként tengette életét az elmúlt 25 évben, erős, savanyú szaga volt, Tankcsapda pólót hordott volna legszívesebben minden tárgyaláson, abban erősnek, ifjúnak érezte magát. Az irodában korábban sem volt túl nagy tekintélye, de mióta T betette a lábát, és beférkőzött a Gazda bizalmi zónájába, elfoszlott minden addigi minimális tisztelet, ha csak megszólalt, dünnyögve röhögtek rajta, kerülték cigiszünetben, az öreg is csak úgy megdöngette a hátát, mint valami nagy testű kutyának.

  Pedig Jani doktort arra vették fel, hogy képviselje a Gazda jogi ügyeit, a Gazda vagyonáról legendák keringtek a sarki étkezdében, Jani doktor már látta magát Brüsszelben tárgyalni, Londonban odabaszni valami nagymenő ficsúrnak, igaz, hogy csak oroszul beszélt, azt is maximum a cirill betűk kiszöcskézéséig vitte, de hát ekkora lehetőséggel a zsebében bármit el tudna érni, akár még angolul, franciául is megtanul. A Gazda szerint nincs semmi értelme, ő is alig tud angolul, mégis mennyire vitte! Ezzel nyugtatta magát Jani doktor miközben belapátolta a sárgaborsó főzelék maradékát.

  Aztán jöttek a hetek, a fizetését megkapta ugyan, de a jogi képviselet annyira korlátozódott, hogy a Gazda ittas vezetésének tárgyalásain ő lehetett az ügyvéd. A Gazda kétféleképpen volt hajlandó vezetni: erős paprikától vöröslő fejjel vagy satu részegen. Parkolni is csak ott szeretett, ahol a lehetőségek szerint minél több gyalogosnak, bicajosnak volt útjában, az iroda előtti széles járdát képes volt egyetlen manőverrel lezárni. Meg a válóperek, gyerekelhelyezési tárgyalások, ebből állt Jani doktor élete.

  Idefigyelj, Jani doktor – förmedt rá az öreg olyan halkan, ahogy csak tudott. A kisbusz mögött álltak, a többiek valami csokiautomatából próbáltak minél több banános mártott szeletet kinyerni, az öregnek olyan spekulatív volt megint a tekintete: Jani bá, Janikám, gyere hátrébb. Hallottam, hogy kikötötték nálad a parabolát, levágták a ganék a zsinórt, mi!? Nem tudsz most pornót nézni, mi?

  Jani doktor sutulja zakója ujját, vigyorog, hát, hát keveset.

– Mit keveset, Jani, mit keveset, ha le van vágva a parabola, mit keveset, semmmit, baszadék!

– Ne ordibálj öreg, meghallják! – azok még mindig a banános mártott szeletekkel voltak elfoglalva.

  Idefigyelj most Jani doktor, a múltkori tortás ügyet elvittem, ugye? Bízhatsz bennem. Figyelj. – Az öreg most egész halkra fogja a hangját, Laci doktor arcába mondja – nekem elegem van, érted? Tudod, mióta nézek pornót? Negyven éve! De már csak azért, hogy felbasszam az öreglány agyát. Érted? Ott áll az a gyönyörűséges gyűjtemény! És nemcsak a szokványos pornók, hogy lovas meg apácás, meg leszbizős, neeem, Janikám, nekem olyan felhős, csatagányos, hazafias pornóim vannak, mint senki másnak az országban! – Jani doktornak elnyílt a szája, bal szemgolyója már az elképzeléstől is kidülledt. 

– Senkinek, érted Jani doktor? De kérlek, az égre kérlek! Unom!! Mindet. Berakom, felhangosítom, hogy bosszantsam az asszonyt, de már nem is nézem, ő meg rikoltozik, hogy megint mit nézel, hát szétreped a segge annak a lyánykának, minek raknak bele ekkora nagy faszt?! A segglyuk nem arra való! – Jani doktor egészen előredőlt, úgy kellett nekitámaszkodnia a kisbusz oldalának. – De tudod mire gyanakszom, Jani bá? Tudod? – az öreg itt egész suttogóra fogta – hogy az öreglány is csak rutinból üvöltözik, hogy már őt se bassza fel az én pornógyűjteményem igazán. Nagyon nagy érték. Nagyon nagy. A Gazda szerint megér vagy négymilliót. Érted? 

 

 

– Itt lesz az irodád – mutatták Gregorijnak a nagy termet. 

  Vagy hatvan szakértő ült az elkerített apró bokszokban, a bokszok közt sáros járatok, kitaposott ösvények, Gregorij két nőstény között kapott helyett, rögtön körbeszimatolták, aztán odaoldalgott egy nagyobb, fekete példány és vizeletével megjelölte Gregorij bársonyködmönét.

– A B csoportban leszel – vihogott a jobbján ülő nőstény – a B csoportba csak a legjobbak kerülnek be, csak a legjobbak – legyezgette magát egy üres flakonnal.

– Honnan helyeztek át? – kérdezte a nagyobb testű nőstény.       

– A felügyeleti tornateremből

– Oh, hohó, hohó – emelte föl fejét a szemközti boxban egy deres bajszú hím –  ez sok mindent megmagyaráz, elég sok mindent. A Gazda beszélt már veled?

– Nem, nem, még nem láttam.

– De a leveleit olvastad!? – fordult felé egyszerre a két nőstény.

– Persze, persze.

  Sötétedés után a szomszédos bokszokból rég hazamentek, néhány szakértő szuszogott összetekeredve a bokszok körül, csak Gregorij ült éhesen a monitor előtt, és olvasta vagy huszadjára a gazda Riminiből írott leveleit, hátha talál valami összefüggést a mondatok között, de bármilyen módszerrel közelített a szöveghez, csak széttartó kódokat tudott belőle kiolvasni.

– Idefigyelj, a gazda furcsa egy fasz – hajolt fölé a deres bajszú hím –  de rettenetes sok pénze van, rettenetes sok. Ha okos vagy, te is nyersz belőle. Figyelj, ez a faszi semmi mást nem csinál, csak megbassza a saját gyerekkori álmait. De megvalósítja! Gyújts rá. Leszoktál? Most visszaszoksz. Vedd el, vedd már el. Na. Látod. Nem kell beszarni, látom, beszartál, ne szarj be, kiszedünk belőle mindent, amit lehet. De ha nem akarod, az se baj, találok én mást, ne aggódj, találok mást. Látod? Látod? Annyi az egész, hogy bólogatsz, figyelsz. Itt néha elszabadul a pokol, csak rám figyelj, jelzem, mit kell komolyan venni, mit nem. Remélem, értjük egymást. Holnap feljössz hozzám, a többit ott beszéljük át.

 Másnap együtt szálltak a liftbe.

– Gyere ki egy kissé… – T. egész közel hajol, a mitesszerek felfénylenek orrnyergén – kicsit még kéne seggre gyúrnod, értő? A gazda szereti az ilyen csinos fiúkat, csak még pakolj rá, érted? Enyhe terpeszben guggolsz reggelente ötvenet, feszes lesz a segged, pár hét, annyi se kell, igazán szereti az ilyen csinos srácokat, jó ízlése van, ne aggódj, úgy válogatta össze az egész berendezést, virágok színe a kárpit mintájával, a szagokat.

  A gazdáról kérdezel? Nem, a gazda sose volt nagy kan, csak a mítosz körülötte, még megdugni sem tudott rendesen, ez inkább őt zavarta, engem kevésbé, sokkal többre tartottam azt a koncentrált figyelmet, amivel felém tudott lenni, később ez a figyelem arra korlátozódott, hogy egyre rövidülő aktusaink során igyekezett közepes méretű és változó állagú faszával kielégíteni, ami teljesen fölösleges volt, sosem vágytam arra, hogy minden tudatos kontrollt elveszítve vinnyogjak a gyönyörűségtől, inkább zavart a zakatoló igyekezet, amivel a saját kontrollvesztettségét próbálta késleltetni. 

  Nem, semmi zseniális nem volt benne, csak nagyon könnyen tanulta el egy-egy új szituáció jelrendszerét, hogy aztán ugyanazzal a lendülettel hagyja el az adott jelrendszert, nyelvet, szakmát, országot, embert, mintha soha nem ismerte volna.

  Újra meg újra ugyanazt a kódolt mozdulatsort hajtotta végre, felgyorsítva, elnagyolva, stilizálva. A múltbeli mozdulatsorok befejezetlenségére, saját töredékes létformájára szívesen hívta fel mások figyelmét, mintha ez is a produkcióhoz tartozna: nem ígérek semmit, mégis én magam vagyok az ígéret, a lendület. Olyan magabiztossággal kivitelezte, hogy az már önmagában ígéretszámba ment. És mégis, a közelálló emberek, akik sokadjára látták a mozdulatsort, elhitték, mert el akarták hinni, hogy igen, ez lesz az ő végső terepe, hogy itt majd megtalálja magát. 

 

Dragan Velikić: Asztrahánprém

Belgrád díszletei

 1.

 

Mindegyik lelkes kommunista pontosan olyan, mint a többi – és mind másképpen lesz elveszett, amikor meghasonlik. Így indította kéziratát Marko Delić. Ült fölötte szórakozottan meredve Újbelgrád betonmonstrumaira.

A makacs mondat úgy köszönt vissza a regény új változatából, mint valami kísértet; uszályában szellemek sokasága, kitartóan várakozva a lámpabura sárga fénykörében. Lökdösődnek és handabandáznak. Némelyikük egyenruhás.

Az ifjú szerző szeretné kikerülni őket.

Óvatosan oldalaz.

Írói kalandja nyitányán Marko Delić azt a gyermeteg hitet táplálja magában, hogy maga válogathatja ki szereplőit, ahogyan az olvasó választ magának olvasnivalót.

A hősünknek életkeretet adó város szívgörbéje fölöttébb különös. Törésvonalak szeldesik. A szeizmográf tűje folytonos rezgésben. Lélegzetvételnyi békesség elég hozzá, a város szervezete máris a romlást szomjúhozza. És így megy ez évszázadok óta.

A Száva és a Duna összefolyásánál ez a város hatalmas stúdióra emlékeztet, amely a legkifinomultabb magamutogatóknak is kulisszákat kínál. Legtöbbször háborús filmekhez, úgyhogy itt lépten-nyomon a szakadtság bájába botlunk. A statiszták bőrét az uniformisok durva gyűrődései horzsolják fel akkor is, ha mezítelenek. A Kalemegdan falai alá szelek sodorta hajléktalanoknak biztos vértezete a katonavirtus. Hősünk, aki született belgrádi (eme adottságát jobb lesz elhallgatnia) szentül hiszi, hogy Belgrádhoz fogható kulisszák sehol a világon nincsenek. Sem Rómában a Cinecitta, sem a mágikus Hollywood nem homályosíthatja el a Száva és a Duna összefolyásáál fekvő város csodáit.

 A belgrádiak időtlen idők óta úgy élnek, akár a mexikói és a kubai menekültek, vagyis a legnépszerűbb filmműfajnak itt kimeríthetetlenek a lehetőségei. Belgrád városnegyedeiben New York hírhedt utcái haladnak, a bűnözők, besúgók és zsaruk szövevénye képezi – pár folklorisztikus részlettel színezve – a Száva és a Duna talákozásába ékelődő metropolis endemikus tenyészetét. Itt, a belgrádi kulisszák közt a bűnügyi filmek kisstílű bűnözők életének melodramatikus tálalásától az Oscar-díjasok módjára fogukat villogtató szereplőkkel készült politikai thrillerekig terjedő palettája keleties mesék motívumaival és a bolsevik művészet plakátszerű látványképeivel bővül, ami, jó eséllyel, eredetien ható színfalakat sejtet egy új Superman kalandjaihoz.

Újbelgrád homokos, vizes talajból kinőtt szürke tömbjei – díszletek neorealisztikus képsorokhoz.

Téli éjjeleken, amikor a sötétség elnyeli a romos házakat és a szutykot, a polgárok sanyarú képét és a konténerek tövén gyülemlő szemétkupacokat, a Dorćol és a Savamala körvonalai vonzó képet mutatnak. Bumfordi villamoskocsik csengetnek a néptelen utcákon, siklanak zajtalanul végig a rakparton, majd át a hídon a Száva túlpartján terjengő pusztaságba, ahova aludni járnak az emberek és ahol minden ünnep lövöldözéstől hangos.

A pogári házak böhöm nagy díszletei a Dunán hajóztak le, Pestről és Bécsből, valamikor a század elején. És jöttek később is. Egyszer egy osztrák rendező Bécset filmezte a belgrádi kikötőben, és elragadtatással beszélt az éjszakában oly pompásan ható épületekről.

Számos világhírű rendező kereste meg látványfantazmagóriáit ebben a belgrádi filmvárosban. A dokumentaristák még most is kitartóan várakoznak a merényletekre, forradalmakra és államcsínyekre.

A díszletezők a külkerületek utcáit járják alkalmas helyszíneket keresve.

 

A dickensi atmoszférával vetekedő nyirkos alagsorokban családi manufaktúrák csíráznak ki. Ezernyi villanykörte, polc és lakat, melyeket  belgrádi tömbházak átadás előtti lakóhelyein zsákmányoltak, gépkocsiabroncsok, kazettás magnók, ablaktörlők, bundák, visszapillantó tükrök, drágább fajta lábtörlők, rakásszám buksza és karóra.

Az egész Belgrád hemzseg a kis lerakatoktól.

Bejáródott csapatmunkában, a feladatok tökéletesre fejlesztett szétosztásával a családok  már a hároméves kölyköket is a konténerek különösen hasznos kurkászóiként használják fel. A város minden talpalatnyi darabjának van gazdája. Éles a verseny értük. Mind több városlakó ér talajt. A tolvajlás nem puszta hobbi, hanem életmód is, rátermettek és élelmesek kiválósága. A közterületfenntartó tilosban parkoló autók elszállítására szakosodott alkalmazottai túlórázásra is kaphatók. Eldugott műhelyekben százszámra bontanak személygépkocsikat, kiiktatva őket a fizikai létből. A kis stiklizők a rend őreinek hallgatólagos szemhunyorításától kísérve éjjel-nappal a nyilvános parkolók körül sündörögnek.

A Belgrád stúdió sokféle foglalkozást kínál. Elegendő végigböngészni a lapok hirdetésrovatát és megfejteni a burkolt ajánlatok jelentését.

Az égbe nyúló lakótelepeken a felvonók gyakori meghibásodása emberszállítók külön osztályát temrlete ki, megfelelő tarifáért szállnak ki idősek és betegek kiszolgálására. A megbeszélt időben fel- vagy lehurcolják őket.

A nyolcvanas években, amikor az áramszünetek úgyszólván mindennaposak voltak, a Belgrád Keleti kapujánál magasodó felhőkarcolókban külön temetkezési szolgálatot szerveztek. Kézről kézre adogatták le az elhunytakat olykor a huszadik emeletről, hogy az égbe távozhasson a lelke.

A gondos városnézőnek azonban nem kerülhetik el a figyelmét  csönd tenyérnyi oázisai az óvárosban, amely koránál fogva és a gondatlanság miatt a háború óta egyre pusztul. A márványoszlopok tövében jéghideg bordái vicsorognak a fűtőtesteknek, amelyek a háború előtt a tiszta lépcsőházakat fűtötték. Az emeletek közt ósdi liftek vánszorognak.

A szépséges házakban kedvét lelők álmélkodva kérdezhetik: hova lettek azok az emberek, akik alapítványokat tettek, színházakat, templomokat és kórházakat emeltek?

Csiba te! Pontosan ezekről a jótét lelkekről készül regélni hősünk, miközben a forró augusztusi délutánon maga elé suttogja regénye nyitó mondatát és óvatosan próál elhúzódni a felbolygatott kísértetektől.

A sötét drapériák mögött pedig, Stari grad, Dorćol, Palilula, Vračar szelelő, nyirkos lakásaiban elaggott belgrádi úriasszonyok pittyegnek, mint valami kalitkába zárt madárritkaságok. Egy-egy házi szentjük napja és szenteste hozza össze őket, régóta hozzáidomultak a várost a háború után elárasztó hordák életritmusához. A megmaradt ereklye nem több a kimért beszédmodornál, egymás kötelező „uramozása”, „asszonyomozása”, itt-ott egy porcelánholmi, szentkép, egy piroti szőnyeg, ezüstibrik, mécses. A békebeli polgárok e ritka példányai, akik rühellenék a hamis családi címereket és a bécsi felmenőket, még mindig tompa fény lengi körül.

Belgrád az írók paradicsoma.

A mi ifjonti hősünk a 35 fokos augusztusi hőségben, miközben poshadó szemét bűze terjeng az újbelgrádi lakótelepek fölött, ebben a hatalmas stúdióban abban ügyködik, hogy felleljen néhányat az elsüllyedt alakokból. Kis időre hagyjuk magára a vászonfüggöny csalóka árnyékában.

Egy képzeletgazdag olvasó kénye-kedve szerint bármit elgondolhat, mégsem sikerül kimerítenie a belgrádi stúdió lehetőségeit, mert a rozoga kulisszák között olyan lények is találtatnak, amelyek nem szerepelnek a zoológia tankönyveiben. Nem ritka eset Belgrád állatkertjében, hogy egy orrszarvú végez magával, egy majom vagy egy tigris kisétál a ketrecéből. Hiszen az sem falrengető, ha a meny lemetszi az anyós nyelvét, bokszoló ökölcsapása oltja ki egy gyermek életét, a rendőr ellátja egy operaénekes baját, a kukában csecsemőt találnak.

Belgrád lesz egy napon a világ legnagyobb szafariparkja.

Mindétig Ázsia kapuja volt Belgrád, ahonnan mégis határozottan felsejlik Európa.

 

2.

 

A kanadai nyárfa rövidéletű: gyorsan nő, de gyorsan ki is szárad. A betonszörnyetegek viszont a maguk javíthatatlan rondaságában ítéletnapig itt fognak díszelegni. Kiégett nyárfák övezte bulvárokon, kátyús utakon és építőhelyeken roncsautók döcögnek.

Dermedt szerelvények várakoznak a leeresztett jelzőlámpáknál.

Az órák gyorsuló ütemben pergetnek egy másik időt.

Hősünk egy láthatatlan történet hályogán kaparász ironjával.

Opatija: ücsörgő emberek, napernyők, szállodák csipkés balkonjai. A pihenés oázisa, ahol bizony örömteli a várakozás.

Abbázia: a legtávolabbi pont, ameddig Vladimir Nabokov emlékezete el tud érni. Sziklaüregek, melyeket langyos tengervíz tölti ki, a tenger mágikus mormolása. Vladimir, a gyerkőc viszolyog a gondolattól, hogy borbélyhoz kell mennie Rijekába.

A helyszín minden bizonnyal Opatija, az Adriai-tenger, jegyzi fel önéletrajzában fél évszázaddal később (Speak, Memory).

Vladimir, a gyerkőc emlékezetében megmaradt a világoszöld-rózsaszín celluloid karperec a jobb csuklóján. Felködlő rajzolatában néhány hajtincs dereng, fagyott könnyek – a rijekai borbélyhoz való rettenetes zarándoklat nyomai.

A Neptun-villa (vagy Apollo a neve?) a kis tornyocskával és tetőterében a kerek ablakokkal, a csendes menedék, amelyet a távoli 1904. év nyarán európai vándorlásai során útba ejtett az orosz Nabokov család, még most is ott áll, a tenger legszélén, Ićićiiránt.

A láthatatlan rugó megfeszül. A felködlő celluloid karperecben bármelyik percben testet ölthetnek a szorongás tárgyai.

A sziklaüregek, melyeket langyos, állott tengervíz tölt meg, benne a hínár iszamos csomóival, álmosító locsogással lélegeznek. A fiúcskában, Markóban a leázó púderek nehéz illata marad meg, amely a fürdőkabinok korhadó deszkáiból szivárog elő. Az ő varázskörét nem haj és nem könnykristályok adják. Ellenben egészen világosan ott érzi az arcán a szőrme selymes érintését.

Az udvar mélyében elmozdultak a rozmaringágak. A fojtott sóhajokat a gyermek képzelete tette hozzá, de a határozatlan színű, homályos celluloidon a pad körvonalai valósak. Támlájára odalátni a bokor sűrűjén át.

A rozmaringágacskák egyenletes ritmusban mozognak. Vagy hajtincsek azok?

Az íróasztal szélén egy pillanatra elakad valamilyen üveg visszfénye. Marko felnéz kéziratából.

Valahol egy idegen kéz ablakot tárt ki. A szemközti háztömb harmadik emeletén Marko egy emberalak körvonalait fedezi fel a teraszajtó sűrű lyukú szúnyoghálóján keresztül.

 

3.

 

Városa felett angyalként lebeg Marko.

Ki tudja, hanyadszor, háborús romjaiból támad föl Belgrád. A kiadós vérátömlesztések friss vért fecskendeztek belé, ám a két folyó partján a dzsinn tehetetlenül lengeti karjait. Az ezeréves tetemektől kövér humuszon még nem nyílt ki orchidea.

Mohó és szívós hegylakók árasztották el Belgrádot a második világháború végeztével. Élettel telítették meg a várost, de nyugalmat nem kapott tőlük. A puszta önfenntartás erős ösztönétől vezérelve földbe tiporták kényes endemikus növénytakaróját.

Az a világ jött el, amelyet Jovan Cvijić a „pórlélektan” termékeként nevez meg. Ivo Andrić pedig a Jelek az út mentén-ben ezt írja róla: „A török hódoltságnak kitett vidékeinken, különösen a legelmaradottabb részeken, hol erősebben, hol halványabban, meglátszanak a raboskodás nyomai, s olykor mind egyszerre ütközik ki mind, teljes súlyával. Ilyenkor derül ki, hogy az életet sikerült ugyan megőrizni, de drágábban, mint amennyit az élet ér, mert a védekezéshez és a megmaradáshoz szükséges erőt a jövendő nemzedékektől kölcsönözték, azok tehát adósságok terhével a nyakukban jöttek a világra. E küzdelmet a pőre életfenntartó ösztön túlélte, miközben maga az élet kiürült, jóformán csak a neve az, ami megmaradt belőle. Ami van és él tovább, az csorba vagy torz, a születő, a most keletkező pedig csírájában mérgezett és elnyomorított. Ezeknek az embereknek a gondolatai és szavai csököttek maradnak, mert gyökerükben elmetszették őket.”

 

Belgrád bomlásnak indult azok terhe alatt, akik az életét megújították. Kiéhezett lakosai szeméttelepeken kóvályognak. Galamboknak állítanak kelepcét. Bádogviskótelepek teremnek egyre-másra.

A lankadó erejű Gulliver egyazon napon születik és hal meg.

 

                                                                                     (Belgrád, 1990. május)

Bognár Antal fordítása

Rabszolgák Velencében

Mit ad Isten, a napokban Velencébe vezérelt az életsors. És úgy adódott, hogy közben sok mindenre kellett gondolni, így akár valami összegzés-féle is lehetne ez a cikk, de persze nem az lesz. Mindössze rögzítem megérzéseimet arról, hogy hol élünk és miként.

 

Kis piros jegyzetfüzetemben az utazás kapcsán az első bejegyzés címe: haza és rabszolgaság. Hát ez lesz a vezérfonal. Nehéz innen indítani, félő, hogy egy lélegzetvétel kevés lesz, mégis.

 

Tudni kell, hogy az elérhető legolcsóbb velencei szálláson, a Cannaregio legszélső csücskében ilyenkor télen, ahol az egyik ablakszárny hiányzott a szobánk ablakáról, s hát egykönnyen befújt a szél, egy arab nő takarított utánunk. Látni kellett az ijedelmet az arcán, amikor először találkoztunk: már fogta volna menekülőre, hisz nem maradhat zárt térben egyedül egy férfival (képtelenség, hogy ellenálljak a kísértésnek már csak gondolatban is) – amikor észreveszi, hogy nem egyedül vagyok, s erre megnyugszik.

 

Az első reggel, amikor a tengerre néző, hiányzó ablakszárnyon át láthatóvá lesznek a hósipkás hegyek, magányos gerillázásom során egy szűk sikátorba tévedek. Közvetlen előttem egy néger srác bandukol, s ahogy kiér a vaporetto megállójába, megáll, leveszi a sapkáját, megfordul és felém nyújtja. Zavarba jövök. Nem tudom, pontosan mitől. Apróm nincs, úgyhogy cigivel kínálom. Komolyan, szinte feddően utasítja vissza, mintha gonoszságból kínálnám, vagy meg akarnám kísérteni. Közben a kezével különös mozdulatot tesz, a szájához emeli és a száj rágó mozdulatait utánozza az ujjaival. Egyszerre kiszolgáltatott, tárgyilagos és bábszínházi mozdulatsor. Valahogy összevillan a szemünk. S nem tudom, ez mit jelenthet.

 

Kotródnék el, ám a sikátorban nyitva van egy kapualj, benézek, naná, hogy valami minipalazzo. A fejetlen szobor, amit lefotózok, egyáltalán nem illeszkedik az előbbi gesztussorozat „antropológiájába”, itt a szokásos paradoxont látom: hogyan tudja egy klasszikus szobortörzs hiányos tagokkal és fej nélkül kifejezni az „emberi egészet”. Pedig csak egy kosárember. Ismerjük a problémát, még ha nem is egészen értjük. Most mindenesetre erre a paradoxonra valahogy ráíródik az előbbi mozdulatsor, a márványra a fekete kéz, a hiányzó fej helyén a néger koldus tekintete, lába helyén a szakadt cipő, satöbbi. A srác, miközben a fényképezőgéppel bíbelődök, tényleg visszanéz rám a vaporetto megállójából. Az antik (?) szobor, amely néz, és a néger srác, aki visszanéz, a nézéseik találkozása/ütközése rajtam, kezemben a fényképezőgéppel – mintha én lennénk az a szilárd felület, kő, hús, vagy akármi, amelyet rögzítenek, vagy amelyről visszaverődhet a fény, de csak mintha. S ez a pillanat valami rejtélyes archeológiából merítve, elhelyezi tudatomban a következő, erőszakosan beíródó szót: rabszolga.

 

A többi már erre a felületre íródik, vagy ebből a horizontból látható csak, például az árusok társadalmának hierarchiája, amelynek csak a legalsó fokozatait van időm némiképp pontatlanul „szintezni” az alatt a rövid idő alatt, amíg Velencében vagyok. Például fiatal néger srácok valami takonyszerű műanyag masszát csapnak a földhöz, ami kirajzol egy arcot, aztán elkezd összehúzódni. Viccesnek épp vicces. De a műtakony valahogy arc utáni fázis, mérhetetlenül kísértetiesebb és archiválhatatlanabb, mint a fej nélküli szobor humanista rejtélye. Vagy a hamisított (?), lopott (?) Gucci márkájú női táskákat áruló, szintén néger srácok. Este tízkor még megvan mind a tíz. Eladhatatlan termékkínálat, s innen talán csak egy lépés a koldulás.

 

És hát nem túl romantikus dolog arra gondolni sem, hogy a világ egyik leglátogatottabb városának termékbrandjét, a velencei maszkokat, legalábbis azok többségét, kínaiak szállítják, akik talán szintén nem idegenkednek attól, hogy rabszolgamunka felhasználásával fokozzák a mennyiséget.

 

Persze ez így rögtön egy talán túlexponált alulnézet. Túlexponált, mert ismereteim korlátozottak. Ám nézzük, mégis mi lehet jó Velencében egy magunkfajta kelet? közép? európai? gerillázónak. A piros jegyzetfüzet ezt súgja, most már egyéb nyugati utazásaink tapasztalatait is sűrítve: ami leginkább irigylésre méltónak tűnhet számunkra, az a Nyugat otthonossága/”nacionalizmusa”, ami egyfajta determinációhitből származik. Számukra nem létezik a kitörési vágy, az emelkedés vágya. Ami van, az a maga színvonalas igazságtalanságában mindenki számára természetes. Többnyire senkinek nem jut eszébe, hogy a dolgok máshogyan is lehetnének. Nehezen magyarázható, de benyomásaim azt súgják, hogy a nyugati társadalmak nem nyitottak, azaz egy alapvetően immanens, zárt struktúrában léteznek. A nyitottság, a tolerancia inkább csak „rendszerkövetelmény” egy olyan rendszerben, ahol igenis újra meg újra szükség van az intoleráns, rasszista, megbélyegző intézkedésekkel és logikával szembeni óvásra és a nyitottság propagandájára.

 

Másfajta rasszizmus ez, mint amit mi itthon olyan jól ismerünk. A jobbikos kisbarát ágál a maga rasszizmusával, világgá kiabálja, mintha valami igen eredeti találmány lenne, akarva vagy akaratlanul mindig elárulja magát, elárulja, hogy indulattal és előítélettel viszonyul a kérdés felé. Persze nyugaton vagy északon is megtalálható ez a típus, de van egy másik típus is, amit talán a leginkább az különbözteti meg ettől a típustól, hogy nem indulatos, hanem közönyös. A közönyös jólét rendszere azért alkalmaz keleti, afrikai, szóval idegen szolgát, mert ezt természetesnek tartja (!), mert anyagilag megengedheti magának, s mint „munkaadó” még jó színben is tűnhet föl maga előtt, s mert ez még mindig elfogadhatóbb helyzet valamiért (!?) az idegen számára és sokszor (bár nem mindig) beleegyezik, vagy kénytelen beleegyezni ebbe a szolgai viszonyba. Eszébe sem jut, hogy a struktúra a maga immanens totalitásában, melyben otthonosan érzi magát, esetleg hibás és igazságtalan, s kritikája ritkán éri el a struktúra szívét.  

 

Két kérdés is adódna itt rögtön, amire még nem tudunk válaszolni: 1. mi a közöny, a determinációhit, a „közönyös rasszizmus”, avagy a nyugati, irigyelt „otthonosság” nivelláló komfortizmusának/komformizmusának logikája? 2. miért egyezünk bele mi magunk is rendre, a román vendégmunkásoktól a magyarországi „csúcsértelmiségig” ebbe szolgaszerződésbe? Vannak-e alternatíváink, tartalékaink ezekkel szemben? Úgy tűnik, hogy a tartalékok éppen a hiányaink: hiánytartalékok?

 

Ami Velencében kifejezetten megkapó – már ha el tudunk vonatkoztatni a több ezer tonna giccstől –, az a terek és távolságok emberre szabottsága: minden akkorának tűnik, amekkora épp elég. Jórészt hiányzik az a monarchikus és szocialista monumentalizmus, ami náluk agyon nyomja a múltat és a kulturális emlékezetet, noha ez az emberre szabott múltnak örvénylő mélységei és távolságai nyílhatnak meg egy-egy reliefen, 4. századi templomban, satöbbi. S közben a világ leghíresebb városainak egyike talán az egyik legigénytelenebb is. A helyiek igénytelensége, az omladozó házak, az örökös elmúlás-szag mégis felajzza az odalátogatókat: mintha még egyszer és utoljára élni szeretnének. Aztán élnek tovább úgy, ahogyan eddig.

 

A hideg és nyirkos falak, a méretek emberi léptéke megnyugtatóan otthonos, mintha minden a fékezett vágy logikájára szerint működne, ám elsőre úgy tűnik, nincsen transzcendenciája, nincsen kívülje. A reneszánsz festészet vallási témái, vagy a barokk eksztázisok itt hangsúlyozottan emberi eksztázisok. Ami kimagasló, az nem kivételes, s nem is igazán kimagasló, mivel itt az átlag is színvonalas. Ezért a nagy művek is természetesnek hatnak, noha persze itt sem következnek egyenesen az átlagból. A tenger is: megláncolt tenger, apály, dagály, fékezett nyugtalanság.

 

Éppen emiatt érthető meg talán ezen példán, hogy miben különböznek a mi történelmi tájaink az immanencia efféle totalitásától. Hiszen a Nyugat, az „igazi Európa” determinációhite abból táplálkozik, hogy nem ismeri a frusztrált nosztalgiát és az emelkedési vágyat – két olyan vágyat, ami számunkra konstitutív. A Nyugat számára a múlt már halott archívum és nincs ahová a jövőbe, még nyugatabbra menni, csak vissza, valamiféle irreális egzotikumba, Keletre, a Balkánra, satöbbi. Mi megfizetjük ezért azt az árat, hogy sohasem élünk a jelenben, örökösen elmenekülünk a jelenből a múlt, vagy különféle elcseszett remények és tervezetek felé. Ám egy nyugati városban az ember a jelenbe befalazva éli mindennapjait, ahonnan nincsenek kijáratok: minden út Rómába vezet, de Rómából aztán nincsen kivezető út semerre se. Minden út készen áll, az embernek nem kell csinálnia semmit, a megfelelő testtartással és a szabályok betartásával csak végig kell mennie rajta. Nekünk viszont még utakat kellene építenünk. Amihez meg szegények vagyunk, vagy korruptak, vagy ostobák, vagy frusztráltak, vagy gonoszak, vagy ha véletlenül egyet-kettőt sikerül megépíteni, akkor nem a célnak megfelelően tervezzük meg. Ha még ez is sikerülne, akkor egy éjszaka ellopják az egészet. Volt út, nincs út.

 

A velencei koldus talán a föntiek miatt tűnt másnak, egészen másnak, mint amilyenekkel itt Kolozsváron, vagy Budapesten találkozik az ember. Mert az arcán rögtön látszik a menthetetlenség, az, hogy nincs kiút, nincs kivezetés, nincs exodus. Ő nem valamilyen véletlen lecsúszás áldozata, miszerint akár alakulhatott volna másként is az élete. Nem. Őt a Szerencsétlenség sújtotta le. A rabszolgaságnak, az arcra írott szerencsétlenségnek ilyen értelemben tehát mintha nem lenne szociológiája, csak egy sajátosan „nyugati”, vagy még inkább „római” ontológiája. Mert nem pusztán anyagilag, hanem szimbolikusan is másik kasztot, azaz egy másik, alacsonyabb létfokozatot képvisel: ez látható az arcán. A szerencsétlenség bélyegét hordozza, azaz megbélyegzett, determinált, immanens létállapot a szerencsétlensége, amin nem lehet változtatni, vagy ha lehet is, az is csak külsődleges változás: egy gazdag rabszolga, egy milliárdos akár, de mindörökké rabszolga. Mivel hivatalosan Európában nincsen rabszolgaság (hiszen demokrácia van, nemde?), ezért nincsen jogi út a mégis létező rabszolgák felszabadítására. Az immanencia e téren is totális: Európába csak bevándorlás van, kivándorlás nincs? Dehogy nincs, van, csak arról nem  szívesen beszélünk. Pedig talán ideje lenne kiutazni egy kicsit Európából.

 

Ha ilyen arcokkal találkozol a nyugati nagyvárosokban – s márpedig ha figyelsz, találkozni fogsz velük –, akkor fel fog háborítani az a frusztrált Nyugatra és Európára mutogatás, az állítólagosan stabilabb nyugati demokrácia, a jogbiztonság és a színvonal, amivel riogatni szokták a keleti „kistestvéreket”. Stabilabbnak tűnik, persze, de csak azért, mert nem a látványos, demonstratív diktatúra felé van kilengése a rendszernek, hanem a hétköznapi, az átlagos, a szenvtelen, a természetes, jogszerű, színvonalas, „indokolt” igazságtalanság felé. A nyugatabbik Európából esetleg tele zsebbel, mégis menthetetlenül kifosztva és megalázva hazatérő vendégmunkások a szolgasággal szembeni szenvtelenséget, s a biztonság utáni vágyat a luxus iránti elragadtatottsággal „kárpótolva” térnek meg. És a mi úgynevezett gazdasági és politikai elitünket részben milliárdos rabszolgák alkotják.

 

Ám Kelet (?) Közép (?) vagy tudomisén, melyik Európában mit kezdünk vajon a Szerencsétlenséggel? Kétségtelennek tűnik, hogy valamilyen arányban ez része a saját otthonosságunknak. Persze ez már nem egészen ugyanaz a szerencsétlenség, ám rendszereink diszfunkcionalitása, életünk örökös dezorganizálódása, disszociációink, a folytonos meghasonlás magunkkal és „mieinkkel” valamiképpen teret teremt a szerencsétlenség kihordására. Nem pusztán arról van szó, hogy van hová előre tekintenünk (elcseszett remények, tervek, álmok, utópiák), vagy hogy nem teljesen halott még számunkra a múlt (nosztalgia), hogy tehát bízni tudunk különféle exodusokban, még ha nem is feltétlenül reális utak ezek, hanem arról is, hogy valamiképpen maga a szerencsétlenség, a meghasonlás, a szakadék teresedik ki, a hiány hellyé, térré, méghozzá rétegzett térré tehető. Tudunk élni benne, együtt tudunk talán élni meghasonlásainkkal. Ez lehetne talán egy lehetséges körülírása annak, amit hiánytartaléknak, vagy hiányfölöslegnek tudnék nevezni.

 

Persze ahhoz, hogy ne uralkodjon el végleg a dezorganizáltság, a rendszer néha frusztrált önvédelemből diktatórikus üzemmódba kapcsol. A diktatórikus üzemmód voltaképpen logikus válaszként következik abból a diszfunkcionalitásokkal terhelt, dezorganizált életből, ahogyan mi élni megtanultunk. A szellem itt sohasem futhat be teljes köröket, s ha ez sikerülne, rögtön meg is teremtődne az a determinált és szenvtelen immanencia vagy otthonosság, amit a nyugatabbik Európától el szoktunk olykor irigyelni. De mivel soha nincsen biztosítva az úgynevezett átlagos színvonal, a szellemi biztonság és méltóság, így az is, ami éppenséggel csak átlagos, vagy átlag alatti színvonalat képvisel, olykor kivételesnek tűnik a számunkra, ha az itteni talajból nőtt ki, és normatív erővel ruházódik fel, ha kicsit nyugatabbról érkezik, míg a kimagaslót, amelyik nem igazodik normához, esetleg észre sem vesszük, vagy nem tudjuk értékelni.

 

Ebből a diszkomfortos életmódból olykor egyeseknek elegük lesz, és ez érthető. Ilyenkor kivándorolnak, külföldi karriert igyekeznek építeni, jobb munkahelyet keresnek nyugaton, vagy külföldi múzeumoknak adják értékes írói hagyatékukat. Minden személyes, társadalmi vagy politikai indítékát meg tudom érteni, el tudom fogadni ennek a fajta gesztikulációnak, csak azt hiszem el elég nehezen, hogy ez valamiben is különbözne annak a hagyományosan diszfunkcionális, önkifosztó, balkáni reflexekkel terhelt, önmagát le- és megtagadó rendszernek a logikájától, amiből éppen ez által vél szabadulni az illető. Ez éppen a jelen és a saját meghasonlottság nosztalgikus vagy utópikus tagadása egy másik jelen, egy másik múlt, egy másik remény nevében. Tulajdonképpen nem is ismerek tipikusabban balkáni gesztust, mint amikor valaki frusztráltan kivonul, hogy megszerezze az európai átlag biztonságát és komfortosságát, majd ebből az átlagból visszabeszélve látványosan utálkozik azon, amit megtagadott, vagy ami őt megtagadta. Hiszen mindezzel talán pusztán saját elfelejtettjét, saját be nem vallottját, saját Másikját, saját elrendezhetetlenjét tagadja.

 

Talán reménytelen, sőt kilátástalan, legalábbis elemezhetetlen, zavaróan “életszagú”, vagy civilizálatlan életformára enged következtetni, ha az ember hazatérve Velencéből az olasz akcentussal nagyzoló többek között tizenéves román vendégmunkásokkal tömött repülőn, majd felül a Sărăcia (Szegénység, Nyomorúság) gúnynevű Temesvár-Iași irányú vonatra, amelyen nyolc órát zötykölődik Kolozsvárig tömény húgy- és alkoholszagban, részeg munkások és romantikus regényeket olvasó tűsarkú cipős nők között. A vécében illegálisan ugyan, de cigizni is szabad, bár másfél centis sárga lében kénytelen tapicskolni közben a bátor gerillázó. Kellő gyakorlat után akár művészetfilozófiát is tudnak olvasni egyesek ilyen körülmények között, bár talán ez itt már igencsak fölösleges. A dadaista műalkotások képeskönyve mindenestre jobban tud működni ilyenkor. És az ember olykor tart attól, hogy soha nem fog haza érni, hogy megtagadták, és hogy senki nem érti őt meg, és ő sem másokat, s hogy végül is talán már mindenki elkárhozott vele együtt, vagy feloldódott a húgyszag transzcendenciájában.

 

De aztán változnak az utasok, beül egy fiatal cigány pár, rögtön el akarnak adni valami nagyon jó kabátot neked, közben azt olvasod a soron következő dadaistánál, hogy „amit általában valóságnak mondunk, az, ha pontosak akarunk lenni, a habosított semmi”, majd kicsit odébb ezt:

 

„dada olyan, mint az önök reményei: semmi

mint az önök paradicsoma: semmi

mint az önök vezérei: semmi

mint az önök hősei: semmi

mint az önök hitei: semmi”

 

A cigány párral van egy gyerek, csokit eszik, valaki mégiscsak vehetett egy kabátot, aztán kacagnak, és én is. És hirtelen kedvem lesz elszívni egy cigit a kriminális vécében. Büdösség van, ja, bűzlik az epém is utána, de hát a pillanat derűje, tudják…

 

 

Furcsa történet

 

 

Egy ideje már figyeltem azt a nőt. Volt benne valami szánalmas, valami enyhén groteszk. A testéhez képest valószerűtlenül kis feje volt, amihez aránytalanul nagy, csodálkozó szemek tartoztak, s ettől még inkább torzult a kép. Húsz-huszonöt perce lehettünk már a sportpályán. Én, a kisfejű nő és még néhány ember. Szorgosan róttam a köröket, egyiket a másik után, erős közepes tempóban. A kisfejű nő nem futott, csak intenzíven gyalogolt. Csípője jellegzetes mozgásából arra következtettem, hogy valaha komolyan űzhette ezt a sportot, vagy talán még most is űzi. Sovány, inas testének látványa is erősítette bennem a gyanút. Menetiránnyal szemben gyalogolt, így minden kör két pontján találkoztunk. Ő előzékenyen kikerült, ám valahányszor sor került a rövid találkozásokra, mindig motyogott valamit. Először nem hallottam tisztán, mit mond, ám, mivel felettébb érdekelt, mit szeretne közölni velem, igyekeztem még jobban koncentrálni. Két körrel és négy találkozási ponttal később megszületett bennem a felismerés. A szó, amely minden alkalommal elhagyta a száját, valahányszor csak elhaladtunk egymás mellett, így hangzott: seggfej. Nem igazán értettem, miért engem tüntet ki a figyelmével, ám hamarosan észrevettem, hogy nem én vagyok az egyetlen, akit megörvendeztet. A közvetlenül mögöttem kocogónak is előadta ugyanezt. Kezdett zavarni a nő, de nem akartam elvonni a figyelmemet a futásról, amitől azt reméltem, rendet vág a fejemben. A nő, az inas, kisfejű nő azonban csak nem hagyta abba. Talán így próbál kapcsolatot teremteni, gondoltam. Talán annyira magányos, hogy provokálja az embereket, azért, hogy legalább ilyen áron figyeljenek rá. Bármennyire is próbáltam azonban megmagyarázni magamnak ezt az értelmetlen viselkedést, a nő egyre jobban idegesített. Valószerűtlenül kicsi fejével, agresszív közeledésével belerágta magát a gondolataimba, kizökkentve abból a viszonylagos és amúgy is rendkívül törékeny nyugalomból, amelybe rövid időre kerültem. Nem tudtam, mások hogy reagáltak a seggfejezésre, én azonban egy ponton úgy éreztem, most már eleget hallottam. A következő körnél nem vártam meg, hogy megszólaljon, elébe mentem, elálltam az útját, s most én mondtam neki: seggfej. A nő valószerűtlenül kis feje e pillanatban annyira elvörösödött, hogy komolyan megijedtem, mi van, ha agyvérzést kap itt nekem. Ám, miután láttam, hogy ez azért szerencsére nem fog bekövetkezni, még egyszer, még mindig az útját állva kimondtam a bűvös szót: seggfej. A nő kicsi fején ülő hatalmas szemek értetlenül meredtek rám, mintha nem értenék, mit akarok tőlük, miért kémlelem őket mohó kíváncsisággal. De én akkor már úgy gondoltam, nem hagyom annyiban a dolgot, és intenzív seggfejezésbe kezdtem. A kisfejű nő vékony nyakán, mint vastag, kék szalagok, dülledtek ki az erek, ahogy, mintegy kontrázva, engem is túlharsogva seggfejezett. A társalgás választékosságára tekintettel, pillanatok alatt körénk gyűlt az összes futó, remélve, hogy itt valamiféle akció lesz. S akkor, ott, a hobbifutók által alkotott emberbarikád szorításában, a kisfejű nő, akinek az arca egy ideje már a szederszín különféle árnyalataiban játszott, egyik pillanatról a másikra eltűnt, mintha csak a föld nyelte volna el. Az előbb még ott állt velem szemben, vérben úszó szemekkel, sisteregve, most pedig nincs sehol. Sem én, sem a többi futó nem értettük a dolgot, jobbra-balra forogtunk, keresve a nőt, vajon hova tűnhetett néhány másodperc alatt. Megfordult a fejemben, hogy mi van, ha ez egy bűvészmutatvány, vagy valami ostoba kandi kamerás műsor, én meg jól leégetem itt magam, ám lenézve a földre, a vörös salakban megláttam valamit. Egy apró, barna gyík volt, s ahogy lehajoltam, hogy közelebbről szemügyre vegyem, meghallottam az elmúlt majd egy órában oly ismerőssé vált szót. Ám ezúttal így hangzott: sssssszeggfej. A tény, hogy a szó a gyík száját hagyta el, ráadásul sziszegett, mintha kígyó lett volna, holott gyík volt, nem csak számomra tűnt felfoghatatlannak, a többiek is hitetlenkedve csóválták a fejüket. Sehogy sem akartuk megérteni ezt a groteszk átalakulást. A gyík azonban, mintha olajat akarna önteni a tűzre, egyre csak ismételgette: szeggfej, szeggfej, ssssszeggfej, majd a következő pillanatban a gyíkoktól megszokott villámtempóban elindult, le a salakról, a zöld felé.

Több se kellett nekem, rögvest átváltoztam én is, és gyíkságom teljes tudatában utánaeredtem, tisztázni a félreértést.

 

 

Arnaut Catalan: Arnaut barátom, félúton van éppen…

Arnaut barátom, félúton van éppen

száz rangos úri hölgy, ki vízre szállott,

de nem juthatnak célba semmiképpen,

mert a hajó nyílt tengeren megállott;

hanem ha ön segítségükre kél,

olyat fingván, hogy feltámad a szél,

a száz hölgy biztos kikötőbe tér.

Nos, megcselekszi? Válaszára várok.

 

Őrgróf úr, én a szerelem s a szépnem

szolgálatára mindig készen állok,

s az említette dámák érdekében

erőmet megfeszítve is találok

módot, hogy megtegyem, amire kér,

hisz elmulasztanom bűnnel felér;

s szavamra, hogyha más már nem segél,

a fing után egy jókorát kakálok.

 

Arnaut barátom, csúfságot beszél,

s pimaszságáért megvetés a bér,

ha a Szentföldig seggével remél

elfújni ily finom hölgytársaságot.

 

Őrgróf úr, fingom százszor többet ér

holmi illem hiú eszméinél,

midőn veszélyben száz fehérszemély.

Mosom seggem, mihelyt végére járok.

 

                                                                    Fordította Havasi Attila

 

November

November

 

Hólyagos, heges házfalak.

A nyelv, a szó, a hang elakad.

Hallgat az üres ér,

a sejtben a mag.

 

Vetkőznek az útszéli fák.

Sötét foltokban vérzik át

a ködön, az éjszakán, a csenden,

a fegyelmezett napirenden

a szomorúság, amit úgy ismerek,

mint egymás testét a szerelmesek.

 

Az éber álmai mind

távolodó kontinensek.

Súrlódnak az égitestek.

A csillagok rég leestek.

 

Lélegzik és múlik a november.

Nő a hiány, amit etetnem kell.

 

2012. 11. 26.