Bejegyzések kategória bejegyzései

Bejegyzések

Könnyű futás (Kulturális hagyomány és tolerancia a páli levelekben)

Mit gondoljunk a politikáról?

Egy, a metafizikától és az emberi valóságtól idegen gondolkodásmód (amolyan XIX. századból itt maradt, avítt cafrang) vagy pedig az emberi létezés primér, autonóm területe, mint a beszéd és a szexualitás?

A Biblia alapján nehéz lenne a politika idegensége vagy épp istentelensége mellett érvelni. Hiszen a sugalmazott könyv annak az útnak a fokozatait is bemutatja, ahogy egy egyetlen emberre, Ábrahámra vonatkozó ígéret lassan-lassan minden emberi lényre kiterjed. Ha optimisták volnánk, akkor azt gondolhatnánk, ez a történelem.

 

Az ószövetségi Isten az elnyomottakat és a másodszülötteket pártolja (nem Ézsaut, hanem Jákobot, nem Káint, hanem Ábelt), ennek ellenére működtet egy reprezentatív intézményrendszert (királyság). Igaz, Izraelben a hatalmasok hatalmát végig ellensúlyozza egy népi-szakrális ellenzék, a prófétaság intézménye. A politika szent. Minden hatalom végső forrása Isten. Ezért lehet, hogy az apához, a férjhez, azaz a „királyhoz” való kapcsolat annyi fajtájával találkozunk az Ószövetségben.

 

Az Újszövetség viszont nem az ilyen hierarchikus viszonyokat állítja előtérbe. Az apostolok – és ez igazán különös lehetett a Biblia antik irodalmon nevelkedett olvasóinak1 – nem keresték a kapcsolatot koruk hatalmasságaival. Nem a „királyokkal” akarták kezdeni a térítést, így hát nem is voltak „bejáratosak” sehova. Egyetlen apostol sem érzett késztetést, hogy a „nép hangján” dübörögjön a császári udvarban. Valamiféle „hatalmasságok” persze az Apostolok cselekedeteiben is vannak: de nem királyok, hadvezérek, hanem katonatisztek, városparancsnokok, elöljárók, a birodalom tipikus középkáderei. Persze már ez a szokatlan orientáció is nevezhető politikainak: a kisemberi világon át bevenni a Római birodalmat.

 

Hiszen a „másik” az Újszövetségben nem a hatalom birtokosaként, hanem hozzánk hasonló kisemberként, „felebarátként” konstruáltatik meg. Nem nagyívű elbeszélések hőseként, hanem metaforák és példázatok alanyaként. Ám ebben a sajátos kisemberi világban tovább folytatódik a jogok és a privilégiumok megosztása. A leviták származáson alapuló privilégiumait már Krisztus idejében elhomályosította a farizeusok egyéni érdemeken alapuló tekintélye. Jézus Izrael „elveszett bárányait”, a farizeusok által megvetett bűnös és tudatlan zsidókat akarta a kiválasztottságba vissza-emelni. Ám nem ő, hanem az apostolok lesznek azok, akik ezt a kiválasztottságot kiterjesztik minden emberre. „Vad olajfa létedre beoltattál, és részese lettél az olajfa gyökerének és nedvének”, üzeni Pál a pogányoknak. Ez a folyamatos jogkiterjesztés az üzenet része – nem meríti ki azt teljesen, de enélkül bármiféle spiritualizmus elképzelhetetlen. Ráadásul a jogok szétosztása Jézus kereszthalála, sőt az apostolok után is folytatódik: Szent Ferenc nemcsak „szereti” az állatokat, hanem beszél hozzájuk, prédikál nekik. Átlép egy határvonalat, amit még az apostolok is tiszteletben tartottak.

 

Mérhetetlen leegyszerűsítés persze politikai olvasmányként értelmezni a Bibliát. Ez akkor is igaz, ha tudjuk, azok tiltakoznak a leghangosabban, akik azt akarnák, hogy „mindennapi kenyerünket” bízzuk rá a szakértőkre, a vezetőkre a kiváltságosakra – és milyen jó lenne, ha nem lennénk ilyen „anyagiasak”. Hogy az ige mellé Krisztus valóságos és konkrét kenyeret is osztott? Ez csak kivétel, csak egy egyszeri, megismételhetetlen tett. Az viszont igaz, hogy a Bibliával nem lehet igazolni bosszút, a múlt látványos kiigazítását, semmilyen történelmi elégtételt. Talán még verbálisan sem: senki nem pocskondiázza például a levitákat, nem próbálja meg a hibáik elősorolásával ledarálni őket. Jézus ilyen tekintetben talán kivétel: ám ő sem azért szidja a farizeusokat, hogy a tömegek bosszút álljanak, hanem hogy térjenek meg.

 

A teremtmény nem a múlt, hanem csak a jelen és a jövő felé lehet nyitott: az elnyomást meg kell szüntetnie, de elégtételt venni, a múltnak igazságot szolgáltatni már barbár tett lenne. Talán ez is hozzátartozik a „szelídség” jézusi értelméhez –nem a reménység, hanem a vissza-tekintés, az emlékezet táplálja a gyűlöletet. A jóságnak van valami időbeli dimenziója és irányultsága, ezért is lehet, hogy a szelídek örököljék a földet.

 

No de ki az a „másik”, akivel osztoznunk kell? Aki a semmiből lép elénk, mert a bűneit (a régieket) már elfelejtettük? És mit kezdjünk vele, ha már itt van? A mai példa nélküli politikai, kulturális megosztottság azt igazolja, hogy a tolerancia nemcsak tradíció és politikai elvek függvénye.

 

Talán magunkkal is kéne kezdeni valamit. Mert ha a „másik” csak addig lehet büszke a saját idegenségére, míg ez a kis szexepil megerősíti, hogy ő mégis (és mindazonáltal és mindörökre) a többséghez tartozik, akkor ez a másság nem jelent semmit. Ahogy az sem, ha valakit „elvben” elfogadunk, ám ha az illető bármilyen kérdésben ellenvéleményt nyilvánít, akkor ezt az elfogadást (mint egy állami kitüntetést, amire méltatlan lett), egy felháborodott szóözön kíséretében azonnal visszavonjuk. Ilyen esetekben a „másik” csak fityegő, kitűző, nem autonóm személy: arra való csak, hogy bizonyítsa, mi milyen határtalanul elfogadók vagyunk.

 

De hát csak kevés „ilyen eset” van. Mert csak nagyon kevés felebarátunk szeretne ilyen feltételek közt a barátunk lenni. Ezért aztán mindenkitől félünk. Csak a saját klikkjeinkben érezzük jól magunkat – és csakis az I. osztályon. Különrovat, különkonyha, különminden, hogy oda ne léphessen be akárki. A képtelen urizálás és elzárkózás mögött ott a rettegés, hogy szertefoszlunk, megsemmisülünk, ha velük személyesen találkozunk.

 

No de kicsodák vagy micsodák ezek az akárkik ? Én úgy vélem, minden idegenkedés, iszony az emlékezetből meríti erejét, és igenis van kulturális alapja Egy I. századi hithű zsidó számára aligha létezett a birodalmi kulturális reprezentációnak az atlétikai stadionoknál visszataszítóbb momentuma. A rómaiak befolyása alá vont városok mind kaptak egyet, hogy kulturálisan – hogy is mondjuk… – felzárkózzanak. De akkor a zsidó gyökerű keresztény gyülekezetekkel levelező Pál mért tanúsít oly megszállott érdeklődést az atlétika iránt? Mért beszél futókról, miért beszél a „dicsőség koszorújáról”? Ő, a rabbinikus neveltetésére büszke apostol nem lett volna „rendes zsidó”? Vagy megpróbálta volna az antik kulturális kereteket kiüríteni? A kijelentései öniróniáját mind a mai napig érezzük: hiszen ő, a „koszorús futó” – a nyugati kultúra magányos hosszútávfutóinak és magányos atlétáinak előképe – a hagyomány szerint sánta volt. Az is különössé teszi a futószenvedélyét, hogy a futás kapcsán Pál nem beszél az antik kultúra „árnyoldalairól”, nem szólít fel senkit elhatárolódásra, nem jelenti ki, hogy szabad futni, de nem „nagyon”, még csak nem is kívánja a többi futó „jó útra” térését. Az ő toleranciája nem ismer óvatosságot és méricskélést. Elég politika, hogy előre néz.

 

A futó lába csak pillanatokra érinti a földet. A tekintetével átfogja az antik oszlopsorok ragyogó arányait, de nem időz annyi ideig a földön, hogy megmérgezhesse a halottak keserűsége, a rengeteg szenvedés, ami a föld mélyéből sugárzik. Pál nem azt mondja, hogy égessük fel a stadionokat, sem azt, hogy boruljunk le előttük. Csak azt sugallja a maga merész metaforáival, hogy felszabadultak legyünk, és – akár – mindenhol otthon érezzük magunkat.

 

Erre a könnyed futásra Pált talán a magabiztossága is képessé tette. Aki az univerzum polgára, az mindenhol otthon van – a mennyben ugyanúgy, mint a szülőföldjén, vagy akár az oszlopos római stadionokban.

 

Mert futni jó.

 

 

 

1 Az antik irodalom tradíciói szerint halászok, ácsok, vámosok és más efféle kisemberek között nem is igen játszódhat tragikus történet. Komikus annál inkább.

Bejegyzések

A feleségem kilépett a tömegből

         Először mindenkit gyűlöltem, aztán már mindenkit kívántam, mindegy milyen nemű, kortól függetlenül, a pelyhes kisfiút, az aszott, félholt özvegyekig mindenkit, ugyanúgy. Nem hatott meg a fiatal lányok kulcscsontjának mélysége, feleségem hatalmas mellei, melyekre még fiatalon oly nagyokat élveztem, sem az igazán érett ötvenévesek sem, akik keményített ruhájukkal egy dióra hasonlítottak, hisz más dolguk sem volt, mint enni, barnulni séta közben és öregedni. Ruhájukat széttéptem csontos markommal, bőrük olyan erős volt és elhasznált, mint magon a hártya, de tudtam, az alatt valahol fehér édes hús van, mit jó, ha megkeserít az a hártya. Őket is megerőszakoltam, illetve, nem engedték, akarták. Jobb lett volna, ha ellenkeznek, akkor legalább az én bűnöm, de a fájó, hogy nem lehettem egyedül, akarták. Mindenki és mindig, mindenhol. Én pedig nem válogattam, mert nagyon éhes voltam. Mindent felzabáltam.

         Mielőtt az egész elkezdődött, egyszer öt napra elvesztem az erdőben. Elfogyott a türelmem, nem bírtam tovább az éhezést, mindent összeettem, amit találtam, nyersen és piszkos-mocskosan, szőrösen, pikkelyesen, tollasan, undorítóan, pedig otthon még a gyümölcsöt is mindig megmostam, mielőtt megettem. Öt nap után megmérgezve hazataláltam, s mindent kihánytam, egy hétig alig ettem, aztán olyan éhes voltam, hogy megint csak zabáltam, semmi sem tudta csillapítani az étvágyamat, majd megint kiokádtam mindent… Tönkrement a gyomrom, nem maradt meg bennem semmi és éheztem, újra és újra teletömtem azt a hatalmas bőrzacskót odabenn, ami valaha a gyomrom volt.

         Azért mondom el mindezt, mert ugyanígy érzek, csak mégis más. Mert másmilyen testiségről van szó. Nem tudok megelégedni… Elélvezni azt el tudok, pont ez az, ami nem elég. Először tartottam magam, mint akkor az erdőben, majd amikor már nem ment, mint egy állat, úgy hágtam meg valakit, ahogy találtam: részegen, az árokparton. Egy fiatal lány volt, először rúghatott be annyira, hogy a nevét se tudja megmondani, nem mintha érdekelt volna. Nem is érdekelt, nem is kérdeztem. Amikor befejeztem, annyit ki tudott nyögni száján, ami hányástól fehérlett: – Végre. – Nem tudtam mire vélni, de féltem, elrohantam. Kiment belőlem, ami feszített, egy pár napig azt hittem újra minden rendben, azt hittem boldog vagyok, de nem. Ha odanyúltam, már nem volt elég, egy idő után már fájt, kínoztam magam. Nem sokat vártam, újra az árokparton voltam, egyedül. – Ha meglátok valakit, mögé lopózom és leütöm egy kővel, aztán felhajtom a szoknyáját és megint nem lesz baj, a másik meg úgysem fog emlékezni semmire, biztos elcsúszott és beverte a fejét. – Nem így volt. Az máskor volt.

         Megláttam egy lányt, nála is üveg, rázkódott. Azt hittem magában nevet, mert nem tud egy lábon megállni. Ment a víz felé, aztán felzokogott. Sírt végig, ment a víznek, szerelmi bánat. Megálltam és szégyenteljes gondolat jutott az eszembe – Megvárom, míg kicsit vízbe fúl, majd kihúzom, megteszem amit akarok s a parton hagyom. Ő is jól járt, én is. Majd józanon nem akar meghalni és egyenesen járhatok én is – de hanyagoltam inkább. Többet lökök, mint ahány alatt a víz feljönne a tüdejéből, aztán felismerne. Ilyenek jutottak az eszembe és ez elborzasztott – mégsem véltem magam undorítónak! Szánalmas féregnek talán? Talán; az is megy és csinálja a dolgát, de nem zavarja, ha nézik…

         Halkan a lány mögött lépkedtem, mire az megfordult, megcsókolt, a földre rántott és sírva a fülembe nyöszörögte, hogy csináljam vele azt, mert akarja, mert úgysem ismer, csak látásból. Ha nem kérte volna, akkor se csináltam volna mást, már elhatároztam magam. Ott hágtam meg a parton, halkan és nehezen. A térdem sebes lett, a mellein még percek múlva is látszódtak a kavics nyomai, amikor hasra fordítottam s lenyomtam a földre. Lihegve feküdtünk egymás mellett, mondani akart valamit, de nem érdekelt. Gyorsan felálltam és menni akartam, mire visszarántott és elmondta azt, ami kikívánkozott belőle: Őt a vőlegénye megcsalta, a víznek akart menni, de meglátott és megtette azt, amire valójában végig gondolt míg az öngyilkosság lehetőségével foglalkozott. Nem köszönt meg semmit, de megesküdött rá, hogy nem fogja bántani magát. Én azt se bántam volna, őszintén szólva nem érdekelt, a holtak nem beszélnek, nekem ez jó. Már épp beléptem volna a fák közé mikor megint megszólított: Holnap is itt lesz és vár. – Nem akarok gondolkozni semmin, ki akarok lépni a testemből, úgy akarok meghalni, hogy többször megtörténhessen. – Még öt napon keresztül találkoztunk. Pár óráig egymással voltunk, nem beszéltünk.

         Aztán a hatodik napon nem jött, más volt ott, a testvére. Azt mondta, éjszaka, amikor alszom, átjön, megkötöz és rám ül, ha nem teszem máris a magamévá. Tudott mindenről, ha nem fekszem össze vele azonnal, mindenkinek elmondja, hogy hűtlen vagyok, hogy a nővérével és vele is együtt voltam, megerőszakoltam őket! Nem szeretem a hazugságokat. Kívántam és lefogtam, benne voltam. Még szűz volt, vérzett. Sírt és kacagott, hogy még egyszer!

         Másnap nem mentem el, a gyerek belázasodott. Simogattam és borogattam a fejét, a testét. Másnap, hétfőn először voltam két nővel együtt életemben, a testvérekkel. Kedden jött még egy férfi, a felesége megcsalta a nővér férjével. Négyen voltunk. Szerdán már hozzáértem a férfihoz is, később hánytam, rosszul lettem, két napig ágyban feküdtem, a feleségemnek azt hazudtam rosszat ehettem. Látta, hogy véres a nadrágom, de nem kérdezett semmit, ápolt. Mi nem érintkeztünk akkor valamiért régóta, nem beszéltünk róla, csendben léteztünk egymás mellett és nem volt gond. Szombaton elmentem sétálni, öt-hat embert láttam meztelenül a fák között, nem mertem odamenni. A lányommal otthon maradtam és tanultunk, nagyon közvetlen lett miután kiment belőle a láz, folyamatosan ölelgetett és úgy láttam jobban szeret, mint valaha.

 

         Új hét indult és egyre furcsább. Munka közben, beszélgetésekkor mindenki feszélyezett volt, mindenki sietni akart haza: lenne már vége a napnak, a feleség, meg a gyerek. Akkor értettem meg talán. A feleségek az erdőben voltak a parton, hisz ott voltam én is, le is feküdtem néhányukkal. Nem beszéltünk a mindennapokról, senkit sem érdekelt a másik feleslegesnek tűnő élete. Azt reméltem a társaság másik fele is ezt csinálja, kéne csinálnia… akkor senki sem maradna egyedül.

         Egyre többen lettünk és egyre jobban egyedül éreztem magam; szilánknak, töredéknek valami nagy egészben; ecsetvonásnak a festményen a kiragadott pillanatról, ami tobzódó testeket mutat egy hatalmas orgián, minek minden részlete az aktusról szól, de soha senkiről.

         Meguntam, pedig éhes voltam. Elvenni akartam, gyakni, hágni, elázni, kaszálni. Magányos voltam. Mindenkit akartam; egyedül; minden egyes embert, nemtől, kortól függetlenül. A találkozók helyett elkezdtem egyedül kóborolni – minden nap. Jártam az erdőt s minden emberség kiveszett belőlem. Lőttem egy nyulat, még rúgott, nem tudtam megállni, nem én, én öltem meg: enyém. Kellett és elvettem. Undorító vagyok, de az állatok nem beszélnek, ők nem olyanok. Nem tudom mit akartam, utólag összezavarodom. A többiek csak basztak, mint a nyulak s egymás között nem titkolóztak. Csak a párjuk előtt, akik a másik csoport tagjaival basztak, mint a nyulak… Nem értek én semmit! Titkolózás? …a másik nem megalázásának a vágya és sajátunk halálra alázása a szabadság nevében! Undorító minden és fáj és viszket tőle a bőröm, undorodom, mert én kezdtem, én voltam ez első, majd a második, a harmadik, negyedik fél mindenféle felosztásban, mikor lényegtelen ki vagyok; pedig éppen magamért kezdődött el minden!

         Mindenki egyenes labirintusában halad – elvakultak! – teljesen vakok lettek, nem is állatok, csak férgeknél is férgebb férgek, csúsznak-másznak előre s közben meg-megállnak, hogy végezzék a dolgukat, de nem is szaporodnak, nincs semmi céljuk – nálam is hitványabbak… Azt hitték megszabadultak mindentől, mitől csak egyenesen érdemes menni, hogy ne tegyenek többet. A teremtés pillanata mikor minden el fog kezdődni, csupán azért volt, hogy megvilágítsa a semmit, lássuk semmink sincs és ebben a tisztánlátásban éljünk tovább, míg meg nem döglünk, ebben a tudatban, hogy semmit sem teremthetünk. Kiégtek, s nézték a fényességet. Itt tévedtek el ők és itt tévelyedtem el én, aki továbbra is a szürkületben tapogatózom. Bizonyosságot keresek arra, ami van, de most már tudom, hogy amit megfogtam, azt másnak képzeltem el.

 

         A parton sétáltam, ahol a nővérrel találkoztam. Megint ott volt egy lány. Szürkült, csak nagyjából tudtam kivenni az alakját, szoknyája ráncos volt és piszkos. Felvettem egy követ, szinte mögé menekültem, mintha el akarnék bújni magam elől, mielőtt meglátnám zilált, elállatiasodott arcom a szintén zavargó víz sodrásában. Leütöttem és azzal a mozdulattal hajtottam is fel a szoknyáját, melyet a fejére terítettem, nem akartam tudni kicsoda. Az enyém lett. Háromszor mentem el benne, felőlem teherbe is eshetett, soha többé nem látom – azt gondoltam – úgyis elmegyek, itt hagyok mindent, örökre.

         Hazamentem és megmosakodtam. A feleségem idegesen töltötte a tálba a vizet, megkérdeztem mi baja. A lányunknak már itthon kéne lennie, besötétedett és még mindig nem érkezett meg. Hol van? – már kiabáltam. Rájöttem, míg mindenki az erdőkben paráználkodik, addig a gyerekekre senki sem vigyáz. A kamaszodó fiúk is otthon voltak még ekkor, segítettek a ház körül.

         Az iskola felé rohantam, ahol fiúk sírtak kigombolt nadrággal. Örömükben sírtak, mint én egyszer, akkor. Megragadtam az egyiket, rángattam, ahogy bírtam, de ő csak az égre nézett és nevetett, közben merevedése lett, azt kiáltozta: – Megtettük és most már magunk vagyunk! – Kérdésemre; hol van? – Remélem víznek megy, hátha megtisztul, úgyis újra bemocskoljuk, ha nem akarja… – ezt válaszolta.

         A part. A hasán feküdt, szoknya a fején. Üvöltöttem és öklömmel ütöttem a köveket, összeroskadtam, nem tudtam felállni, mert valamit tennem kellett. Valamit tennem kellett végre, végre éreztem a lábaimat, a düh gyorsan megáradt és elárasztott, majd peremig süllyedt, az ölembe fogtam és hazavittem.

 

         Levetkőztettük, megmostuk a testét, lefektettük, alig élt, nem csodálkoztam semmin. Szótlanul ültünk egymással szemben a feleségemmel, mire bevallotta, hogy megcsalt, mikor elvesztem az erdőben. Elmondta, mert rosszabb már nem lehetett. Nem tudtam jobban összetörni, széthullottam, elhullottam, mint állat az erdőben, elhullott bennem az ember, valahol a sűrűben.

         Felgyújtottam a templomot. Messziről látta mindenki és rohant vissza az erdőből a faluba. Szedett-vedettek, látszott, úgy kapták magukra a ruhát. Csak nézték, nem is próbálták eloltani, csak nézték. Nem azért, mert nem tudták megmenteni, azért, mert valami leomlott, megszűnt, eltűnt, füstté vált. Meleg volt és fülledt, mint szex után a konyhában, főleg fülledt, és én elmondtam mindent, amit itt elmondtam. Isten, ha volt, látott és szánt és kitagadott, a templomába úgyse tudtam volna már elbújni, nem is akartam, nem érdekelt az életem. A szedett-vedettek nem ismerték fel magukat, kitaszítottak, mert megerőszakoltam a lányom miután leütöttem, aztán ott hagytam. Én voltam a bűnös, mert nem hittem abban, amiben ők igen. Senki voltam kívül, belül.

 

         (A feleség kilépett a tömegből és egy fejszével a férjét megölte.)

 

 

 

 

 

 

 

Farkas Kristóf, 2012, Bp. 

Bejegyzések

Hagofia (14. fejezet)

Tizennegyedik fejezet

Erős honvágy. Beszélgetés a párt elnökével. Elkör ideológiai háttere. A szerző a Csodafegyver láthatását kéri.

A sok munkával töltött hónap után kaptam pár nap szabadságot. Nem tudtam igazán mit kezdeni vele: hiába volt sok pénzem, látva a megvezetett emberek nyomorát, akik boldogan élhetnének a robotok adta kényelemben, nem volt kedvem kirándulni, fürdőbe menni, vagy bármi luxust megengedni magamnak. Furcsa érzés volt, hogy bár életem végéig kitartó, magas pozíció a jövőm Elkörben, mégis a nehéz, problémákkal teli otthonom jobban hiányzott. Persze az ok egyértelmű: gyermekemet még alig láttam, a kedvesem és a szüleim pedig bizonyára kisírták már a szemüket értem, valószínűleg halottnak hisznek. Hajósként sok időt töltöttem távol szeretteimtől, így megszoktam az érzést, de akkor hirtelen igazi, erős honvágy kezdett gyötörni.

Átfutottam naplómat: több mint egy éve történt a hajótörés, amelyről szerencsésen, vagy szerencsétlenül, de megmenekültem. Ez alatt annyi kalandot éltem át, amely családom férfi felmenői között normálisnak mondható, de egy idegen számára egy életre is sok. Fogalmam sem volt, hogyan szökhetnék meg a robotok e precíz börtönéből, aminek lassan a szigetet láttam.

Hogy elindulhassak legalább valamin, és hogy jobban megérthessem Elkört, meghallgatást kértem pártom elnökétől, aki másnap készségesen fogadott is irodájában. Mint mindig, szélesen mosolygott rám, és szinte alázatos hangon megkérdezte, miben segíthet. „Nem értem, pontosan miért utasítjuk vissza a robotok segítségét, ha a kérdéssel nem követek el nagy árulást.” Kezdtem, mire jóindulatúan felnevetett. „Dehogy, semmi baj, egymás között vagyunk. Te nem vagy buta, Gulliver. Nem úgy, mint a legtöbb miniszter, főleg a hős miniszterek, akik elődeid voltak. Természetesen megpróbáltunk kényelemben élni. Századokkal ezelőtt, még a polgárháború utáni idők kezdetén. Őseink nagyon kétségbeestek, amikor kizárták őket Hagofiából. Nem tudván, mihez kezdjenek, fenntartották a régi államrendet, a főbb vezetők megmaradtak, a többiek lassan átvették a munkások szerepét. A robotok ekkor felajánlották a segítségüket. Mivel érzésekre képtelen gépek voltak, nem vette ezt tőlük senki leereszkedésnek, amit nyújtani tudtak az pedig jól jött. Így egy szimbiózis jött létre, amelyben a hierarchia élén a vezető emberek álltak, alattuk pedig azok az emberek, akik mint a semmittevők kerületében, csak lézengenek. A hierarchián kívül álltak a robotok, mert őket persze nem lehetett bántani, cserébe ők sem bántottak senkit. A vezetők hatalomvágyát pedig elnézték, hiszen emiatt a viselkedésmód miatt lettek kirekesztve. Ez volt az első íratlan megállapodás. De a vezetőknek kellett valaki, akik felett uralkodhattak. Két út állt előttük: vagy ők is vegetálni kezdenek, vagy szolgasorba hajtják az embereket. Ez persze nem volt ennyire tudatos. Valójában már így is félig beolvadtak, címeik névlegessé váltak, úgy tűnt nem lesz nagy különbség Hagofia és Elkör között.

De ekkor megjöttek az első Hagofiából érkező betanított emberek, akik már az új generációhoz tartoztak. Fejlesztésekhez nem nyúlhattak többé, nem volt annyi beleszólásuk sem az élet alakításába, mint eddig. Kérték a robotokat, hadd folytathassák korábbi életüket, de a robotok arra hivatkoztak, hogy a szabályt, amely szerint az öregeket ki kell toloncolni az országból, ők hozták. Így a fejlesztők, akik a tétlenséget nem tudták elviselni, szövetkeztek a régi, vegetálásba merült vezetőkkel. Együtt pártokat alapítottak, ahová embereket toboroztak katonának. Azzal csábították őket, hogy az új világban, amit az újabb forradalom után teremtenek, megint lesz lehetőség a vagyonosodásra, lehet nagyobb lakásuk, mint a robotok által optimálisnak nevezett apró helyiségek, amikben most élnek. A gyermek tehát felnőtt, és a maga által kreált játékvilág ellen fordult. A robotok a ténykedésben csak igazolni látták létüket: aki megöregedett, nem tudja elfogadni a fiatalok újításait, ősi, haszontalan dolgokhoz ragaszkodik, és hátráltatja a fejlődni vágyókat. Persze az egészről a fal túloldalán, Hagofiában senki nem tudott semmit. Így lassan Elkör elnyerte mai formáját, amely nagyon hasonlít a polgárháború előtti világra.”

„De ti vezetők tehetnétek ez ellen valamit!” Háborodtam fel. „Tegyétek ingyenessé az adatáramlást, világítsatok rá, mennyivel könnyebb lehetne az élet! Rendezzétek át a viszonyokat! Nem azt mondom, hogy váljatok önállótlanokká, mint Hagofia, de…” És itt a szavamba vágott. „Elkör emberei ugyanolyan önállótlanok. Mitől változtak volna meg? Így élnek évtizedek óta. Mi, a pártok irányítjuk őket. A két párt valójában sohasem háborúzik. Néha egy-egy színészcsoport eljátszik valami harcot az utcákon, és kész. A hatalmat kiszámítható időnként váltogatjuk, és amikor megkapjuk, igyekszünk mindent megtenni, hogy a tervezett Elkör és Hagofia közti háború sohase történjen meg. Tudjuk, hogy nem nyerhetnénk, hiszen a robotok lemészárolnának minket. Néha teszünk egy ártatlan kísérletet persze, hogy mindenki megnyugodjon, és ezt a robotok kevés áldozattal leverik. Ez egy újabb megállapodás köztünk: nem hangoskodunk igazán, ők pedig csak egy kicsit ütnek vissza.”

Csak ráztam a fejem. „Miért tennétek ilyet?” És a nevetés, amely sohasem fagyott arcára, újra feltört. „Mert én jól érzem így magam! Kérdezd meg az alelnököt, vagy a főtitkárt, jó-e neki! Neked nem jó a gazdagságod?” „Nem!” Kiáltottam. „Ők ezért sanyarognak, és feleslegesen dolgoznak és terheket cipelnek. Csak azért, mert lassabban reagálnak a Hagofiából való átlépés utáni változásokra, mint ti.” „Ó, nem csak azért.” Oktatott ki atyáskodó hangon. „Hanem azért, mert nekik teljesen mindegy, hogy dolgoznak és panaszkodnak, vagy otthon ülnek a képernyő előtt, vagy vadul szórakoznak. Tulajdonképp hálásak lennének, ha értenék a helyzetüket: mi célt adunk az életüknek. Tudod te, milyen boldogok, amikor megvesznek egy monitort? Amikor előfizetnek az Adatbázisra? Ha elmehetnek koncertre? Úgy érzik, megérte dolgozniuk! Ha minden nap megtehetnék, nem adna az egész ennyi örömet! Láttál te valaha igazán elégedett arcot Hagofiában? Amelyik józanul, drogoktól, alkoholtól mentesen, mámorba fulladva andalog az utcán? Dehogy. Csak szép emberek járnak le-föl, mint egy kitalált mesében. Igen, van Elkörben nyomor és éhínség. De lásd meg a másik végletet is: ha valaki igazán akarja, boldogabb lehet itt, mint bárhol a világon.”

Nem tudtam, mihez kezdjek szavaival. Zsongott a fejem, és egyedül akartam lenni. De gondolnom kellett hazajutásomra is. „Megnézhetem a Csodafegyvert?” Kérdeztem nagy csend után. „Persze. A felelős miniszter talán az egyetlen, aki tényleg ki akarja fejleszteni. Külön kémeket kellett kiképeztetnem, hogy szabotálják néha, nehogy sikerrel járjon.” Felcsillant bennem a remény, hátha a miniszter személyében szövetségesre lelhetek a lassan körvonalazódó tervem megvalósításához. „Holnap bemegyek hozzá, és beszélek vele. Az emberek folyton kérdezik, hogy állunk vele. Nem szeretem folyton úgy mondani, hogy jól, hogy nem is láttam.” Jelentettem ki. „Ha neked úgy nyugodtabb az álmod, menj. De légy óvatos! Egy ideje minden lépésedről tudok.” Hunyorgott cinkos vigyorral. „Mióta?” Kérdeztem gyanakodva. „Mióta beléptél a városomba.”

Bejegyzések

Híd a folyó felett

fellobban a hang

a hegy mögött

ahol a lombok sötétje lappang

 

reszket a szél

a híd alatt

a folyó fölé feszített acél

indái közt a sejtelem

 

nincs nyugvópont

nincs folyó nincs híd

nincs mindent átható értelem

 

valaki figyel

valamit valahol

a hídon a folyó felett

zaklatott füttyszó zakatol

 

elszürkül a hang

a csend sötétjében

a folyó felett a fény

és nehéz füst az égen

Bejegyzések

Barátom, a bértroll

Karácsony előtt egy héttel, amikor a gyerekek az adventi naptárból szedik ki a csokikat, a szülők pedig munka után a bevásárlóközpontokban izzadnak bele kabátjukba, az egyetemista Juli a Szabó Ervin könyvtár olvasótermében ült, és egy hatalmas, hervasztóan unalmas tankönyvbe temetkezett. Kint már vaksötét volt, de még egy óra volt hátra zárásig, és Juli mindenképpen szeretett volna a könyv végére érni, hogy legalább valami halvány esélye legyen a másnapi vizsgán. Ez mégsem jött össze: pittyent egyet a telefonja, sms érkezett a barátjától, Petitől, benne két szóval: „meló van”.

Juli okos lány volt, a telefonja is okos volt, úgyhogy azonnal megértette az üzenetet és megnyitotta a megfelelő weboldalt. Egy friss cikket talált egy fiatal közgazdásztól, ami a felsőoktatási reformról szólt, hogy szerinte hogyan lehetne olcsón, demokratikusan és hatékonyan véghez vinni anélkül, hogy a diákok ezrével menekülnének külföldre a hatalmas tandíj elől. Nem volt ideje tüzetesen végigolvasni, de tudta, hogy nem is erre van szükség, hanem hogy minél gyorsabban hazaérjen.

Tíz perccel később már a buszon ült. Újra megnézte a cikket a telefonján, és látta, hogy már tizenkét hozzászólás érkezett. A kommentelők lelkendeztek, hogy milyen értelmes az ötlet, és hogy milyen igaza van a szerzőnek. Juli tudta, hogy nincs veszteni való ideje: a buszmegállótól a lakásig már futva tette meg az utat. Felrohant a lift nélküli bérház negyedik emeletére, lihegve nyitott be az ajtón. Peti az egyszobás lakás egyetlen asztalánál ült, rajta egy laptoppal és egy üveg vörösborral, ami már félig üres volt.

– Hol tartasz? – kérdezte Juli, miután szájon csókolta Petit.

– Most még DrMaximus vagyok – mondta Peti, és buzgón gépelt tovább. – A kanapé mellett van a jelmezes doboz.

Akkor van tíz-tizenöt percem, gondolta Juli. A jelmezes dobozt még nem nyitotta ki, ehelyett megtalálta az ágy mellett Peti egyik szemináriumi dolgozatát, végigolvasta, aztán felvett egy dioptria nélküli, vastag keretes bölcsész-szemüveget. DrMaximus kellemetlen, személyeskedő, tudálékos stílusát már jól ismerte, úgyhogy ehhez igazította az első performanszát.

– Elküldted a kommentet? – kérdezte Juli, amikor látta, hogy Peti hátradől.

– El. Már ki is jelentkeztem. És beléptem Gyúrós Sanyika néven.

– Nagyon jó. Akkor idd ki a maradék bort, mindjárt hozom a másik üveget.

Miután Peti megitta a bort, Juli belekezdett. – A szemináriumi dolgozatod csapnivaló – mondta, és közben egy ceruzával bökdöste Peti hasát. – Végig kevered benne a francia és a német civilizáció-felfogást. Egy kisegítő iskolás is jobbat írna, mint ez a szar. Azt meg, hogy mi a posztmodern, szerintem soha többé ne próbáld meg felfogni. Egyszerűen nincs hozzá elég agyad. A helyesírásod meg rémes. Több helyen olyan vesszőhibákat vétettél, hogy én szégyelltem magam helyetted.

– Köszönöm – mondta Peti. Juli még egy jó nagyot szúrt a ceruzával Peti hasába, aztán kiment a konyhába a második üveg borért. Peti kellően felidegesedett az intellektuális megalázáson és a bökdösésén, így Gyúrós Sanyika néven egy jó hosszú, helyesírási hibákkal tarkított és dühtől fröcsögő hozzászólást írt a cikkhez, amiben öntelt, tudálékos pöcsfejnek nevezte mind a cikk szerzőjét, mind pedig a DrMaximus nevű hozzászólót. Azt sem felejtette el hozzáfűzni, hogy nincs szükség ennyi diplomásra, és inkább mennyen (sic!) el mindegyik kapálni. Aztán lehiggadt, kijelentkezett Gyúrós Sanyikaként, bejelentkezett DrMaximusként, és néhány leereszkedő sorban kioktatta Gyúrós Sanyikát, hozzátéve, hogy ennek a cikknek az olvasói 99%-ban a funkcionális analfabéták, vagy a műszaki értelmiségiek közül kerülnek ki, ami lényegében ugyanaz.

Juli közben visszatért a borral, kinyitotta és töltött Petinek. Amíg Peti megitta az újabb pohár bort, öt új hozzászólás érkezett. Kettő még az eredeti cikkel foglalkozott, három viszont már a hozzászólásokkal: az egyik Gyúrós Sanyikát oktatta ki a nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekért, a másik kettő DrMaximust szidta az önteltsége miatt. Peti ezek után Gondolkodó néven jelentkezett be, mind az öt hozzászólót egyenként seggfejnek nevezte, aztán kijelentkezett, és rögtön utána bejelentkezett Turbógejzír néven, és három sorban leírta nyolc magyar politikus nevét, aztán azt, hogy legszívesebben mindegyikük hulláját fellógatná a Kossuth téri zászlórúdra.

Juli eddigre beöltözött náci tisztnek. Tányérsapka, hosszú fekete bőrkabát és fekete csizma volt rajta. A már meglehetősen spicces Peti kezeit egy bőrövvel a radiátorhoz kötözte, aztán akkorát rúgott hátulról a térdhajlatába, hogy Peti a földre rogyott. Juli kiválóan beszélt németül, ami kapóra jött ehhez a performanszhoz: elszavalt egy Hölderlin-verset eredetiben, de üvöltve, és közben néha lekevert egy pofont Petinek. Peti egy szót sem tudott németül, fogalma sem volt, miket kiabál Juli, de meg volt róla győződve, hogy minden szava háborús bűncselekmény. Juli végül eloldozta Petit, aki visszatámolygott a laptophoz, bejelentkezett Hipster69 néven, és elkezdett írni egy hosszú, dühös kommentet, amiben náci fasiszta disznónak nevezte a cikk szerzőjét és a hozzászólók közül tízet, köztük DrMaximussal, Gyúrós Sanyikával, Gondolkodóval és Turbógejzírrel. Mielőtt elküldte volna, odahívta Julit, aki átnézte a szöveget, kijavította a félregépeléseket, és a végére odaírta, hogy „Európában ti már rég a pöcegödörben rohadnátok, bárcsak ne ezen a lábszagú, szaros Magyarországon élnék, ahol mindenki paraszt”.

Peti nagyon émelygett, hányingere volt, lefeküdt a parkettára hanyatt. Juli nézte az új hozzászólásokat: már egyik sem azzal foglalkozott, hogy miről szólt az eredeti cikk, hanem arról, hogy melyik kommentelő menjen el az anyjába. Mindjárt készen vagyunk, gondolta, már csak az utolsó fázis van hátra. A jelmezes dobozból kivette Kriszta blúzát, és a haját is hátrafogta copfba úgy, ahogy Kriszta szokta. Kriszta Peti előző barátnője volt, akibe sokkal szerelmesebb volt, mint Juliba. Már másfél éve, hogy Kriszta elhagyta Petit egy jóképű, fekete hajú izraeli fiúért, aki egy nagy multicégnél dolgozott, és remekül keresett.

– Peti – térdelt le Juli a parkettán fekvő fiú mellé, Kriszta blúzában. – Meg kell értened, egész egyszerűen kevés vagy nekem. Avner egészen más. Jóképű, gazdag, kedves, figyelmes… És isteni az ágyban. Nyolcszor volt orgazmusom vele. Akkor, amikor te abban a hülye kulcsosházban piáltál a hülye barátaiddal.

Peti hatalmasat üvöltött. Felpattant, a laptophoz lépett, és öt percen át verte a billentyűket. Utána felállt, az ágyhoz tántorgott és arccal előre a párnák közé rogyott. Juli átnézte a kommentet, kijavította az elütéseket az olyan komplex szókapcsolatokban, mint a hazátlan buzeráns zsidó féreg, meg a gennyesképű tetves hazaáruló, aztán elküldte a kommentet. Kijelentkezett, mint Szittyaharcos, a konyhába ment és főzött egy teát. Aztán visszament a géphez, és azt látta, hogy húsz új komment érkezett, amelyekben említés sem történt a cikk eredeti témájáról, mindenki az előző hozzászólókat, különösképpen Hipster69-et és Szittyaharcost szidta. Nagyon jó, ebből sem lesz már értelmes vita, gondolta. Kikapcsolta a gépet, leoltotta a villanyt és bebújt Peti mellé az ágyba.

Az éjszaka közepén Peti felébredt, átölelte és megcsókolta Julit, aztán bekapcsolta a laptopot. Juli nagyon fáradt volt, nem maradt ereje megkérdezni Petit, hogy miért nem alszik, visszazuhant a mély álomba.

Másnap Juli nem ment vizsgázni. Helyette a pártközpontban ült a folyosón egy fotelben. Petit várta, aki már fél órája bent volt az egyik irodában. Bentről dühös kiabálás hallatszott. – Te szerencsétlen hülye! Hogy jutott eszedbe mindenhova beírni az igazi neved? Mind a hat nyomorult nicknevedet leleplezted! Takarodj innen, te senki, meg ne lássalak többet!

Némán gyalogoltak a buszhoz. A megállóban Juli nem bírta tovább, meg kellett kérdeznie.

– Miért csináltad?

– Felébredtem éjszaka. Nem is emlékeztem, mi mindent írtam össze az este. Aztán bekapcsoltam a gépet és megnéztem… és majdnem elhánytam magam. És arra gondoltam, hogy hiába kapok tízezer forintot minden szétcseszett cikkért, amit fröcsögésbe fullasztok, én ezt a melót nem tudom tovább csinálni. Nem akarok bértroll lenni. Nem ilyen estéket akarok magunknak. És beléptem mind a hat nickemmel, és mindenhová azt írtam, hogy Bartha Péter vagyok, és hogy bocsánat.

– Értem – mondta Juli. – Jól tetted.

Jött a busz, felszálltak. Némán ültek egymás mellett tíz percig, aztán leszálltak. Esett a hó. A ház felé gyalogolva Juli megint megszólalt.

– Akkor ezentúl nem kapsz pénzt a párttól azért, hogy az értelmes cikkeket szétbarmold a hülye hozzászólásokkal?

– Így van.

– Szeretlek.

Összeölelkeztek a hóesésben. Aztán a házhoz érve Peti kinyitotta a postaládát. Csekk jött a gázművektől, harmincnégyezer forintról.

– Ezt nem tudjuk kifizetni – mondta Peti.

Juli hallgatott.

– DrMaximus, Hipster69 és Szittyaharcos nincs többé – mondta Peti. – Csak Bartha Péter van. És Bartha Péter nem tudja kifizetni a gázszámlát.

– Akkor majd Bartha Péterrel fogok halálra fagyni – mondta Juli.

 

Bejegyzések

A negyedik

pelikany7

A pengék tisztítása az erdei királyok szerint a gyengeség jele. Azt mondják, a vér az igazság színe, a jog pecsétje és az adósság megfizetésének valutája. Lefordítva: viseljük becsülettel.

Aztán felhívtam a figyelmet a fertőzésekre és a szagra. Rövid tanakodás után beleegyeztek, hogy lemenjek a kaszakútba takarítani. Azt nem engedték, hogy rágyújtsak a közelében, de már nem veszem észre az ilyesmit, a fivérek szava (állításuk szerint) mindig is szent és ésszerű volt.

Amíg el nem kapták őket, jut eszembe.

Hetente pucoltam ki a lyukat, az épen maradt testek nagy részét eltemettem, a többit a kutyáknak adtam, és nem sajnáltam tőlük. Tudom, hogy a fivérek módszerei az ésszerűség határait feszegették, de az alapelv soha nem változik, és meggyőződésem, hogy egy nap rá fog döbbenni a világ erre az alapvető igazságra: hiába élnek egyesek gazdagon, kényelemben, ha nem figyelnek azokra, akik nem ilyen szerencsések.

Mégis rágyújtok, mélyen leszívom a füstöt, lehunyom a szemem, mielőtt bezárom az egész kócerájt. Apám régi pipája füstöt ereszt, a füst történeteket mesél. Töprengek.

Hullt ránk a szar évtizedeken, évszázadokon át, kisanyáim, mindannyian vérrel és arannyal fizettünk olyanoknak, akiknek mozdulniuk sem kellett semmiért, és mindennek tetejébe a lányaink és asszonyaink fizették a legszörnyűbb árat. Csak úgy lehet egyenlőség, ha így teszünk mi is.

Még egy test, az utolsó. A nap fényében a vér olyan, akár a nyálka, a ragasztó: tapadnak a koponyához a falevelek. A kaszák sorban hevernek az avaron.

Szinte még össze lehet rakni a lányt, hiába tépték meg a fivérek, még rajta van az a gazdag gönce. Apám szavai jutnak eszembe, hogy a nőgyűlölet a leggyalázatosabb bűn, amit férfiember elkövethet, mert nem a tettekkel kezdődik, hanem egy gondolattal, egy hamis gondolattal, egy megmerevedő szerszámmal, fiacskám, aztán csak azt veszed észre, hogy mindent gyűlölsz, ami nem te vagy. És az csakis a te hibád.

Megnyalom a számat.

Engem ez az egész nem érdekel. Hogy a fivérek azt támadták, ami a legjobban fájt a nemességnek, az nem az én dolgom. Nőket öltek halomra, a gyűlölt gazdagok leányait: legyen pótolhatatlan a veszteség és húsba hatoló a fájdalom, azoknak is, akik a kútba kerülnek, azoknak is, akik gyászolni maradnak. Így van ez rendjén.

Ások. Egész éjjel, ha kell. Bezárom a házat. Itt nekem már nincs dolgom, már nincs többé feljebbvalóm, aki az életem megmentése jogán parancsolgathat.

A füst most rossz ízű. Eloltom a pipát.

De a bosszú, imígy gondolom, a bosszú még hátravan.

Jönnek, hallom én. Aki túlélte, meg az egész bagázs. Még felgányolok ezt-azt, aztán ideje elbújni. S talán átöltözni.

Valami ünnepibe, ha már ekkora hepajt csapnak, jut eszembe. Néha kinézek, aztán látom, hogy csináltak a kútra nagy sírhantot a holtak emlékére. A királykisasszonynak odaadták a palotát, meg azt a fecsegő tollpárnát.

Valami ünnepibe öltözni – amennyire tőlem telik: szerényen – kifizetődő. Ahogy megtámaszkodni egy fa törzsénél, az is. Aztán egy pillanatra, de csak egy pillanatra megijeszteni ezt az egyedül kószáló kisasszonykát.

Aztán mosolyogni, félszegen.

– Szegény vándorlegény vagyok. Nem akartam ijedtséget. Ne tessék már haragudni.

Így köszöntöm. Ő a tekintetének ragyogásával hálálja meg.

Nem egészen néhány nap és kimondja egy tiltott találkozásunkon, ahogy meztelenül fekszik a fövenyen:

– Ásó, kapa, s nagyharang válasszon el minket!

Biccentek.

– Úgy legyen.

Egészen figyelemre méltó, hogy ismeri a gondolkodásmódomat, hogyan próbál hatni erre az érzékeny lélekre, a negyedik erdei kiskirály alapvető érzéseire. Szép emlékek. Apám hangja, füstje. Régi mesékben mondogatta így: ásó, kapa, nagyharang.

Talán épp ezért lesz minden a legnagyobb rendben.

Ezek a kedvenc szerszámaim.

  

Interjú a szerzővel:

 

1. Mi volt az, vagy volt-e döntő mozzanat az életedben, ami írásra késztetett? Van-e esetleg egy kiemelt emléked ezzel kapcsolatban?

Döntő mozzanat nem hiszem, hogy volt. Testvérek és többnyire apa nélkül nőttem fel. Az ember ilyen helyzetben előbb-utóbb összetalálkozik a fikcióval, ami kitölti a hiányokat. Egy idő után talán jobban is ismertem azt a változatos mozaikvilágot, mint az igazit. Ehhez értettem a legjobban, és én ezt elfogadtam. Vannak olyan apróbb mérföldkövek az életemben, amelyek mindig egy lépéssel közelebb vittek az írósághoz (egy könyv, egy film, egy lelkiállapot), de ezek azóta már szintén csak mesék.

 

2. Mik a terveid a jövőre nézve? Szerinted mi a fontosabb: a népszerűség, a medialitás vagy az “igazi értékek”, amik tovább öröklődhetnek az utókornak?

Ha csak az irodalomra korlátozódó terveimet nézzük, a válasz rendkívül egyszerű: továbbra is írni, rendszeresen és változatosan. Mint jelenlegi “láthatóságom” mutatja, új játékos vagyok a pályán, ezért értelemszerűen még keresem az olvasókat és a megjelenést. De ha az irodalmi közéletbe való beilleszkedésről (szereplésről?) van szó, nagyon vonakodó tudok lenni. A népszerűség jutalom, nem célkitűzés, nem azzal kell foglalkoznom. Az irodalom kihívása hatalmas, az elképzelések megvalósítása pedig mindig sikerélmény. A szavak játszóterén nincs lehetetlen, ezért olyan vonzó. És igen, eljuthat a mű egy olyan pontra, ahol elkezd több lenni, mint ami, egyesek nekik tetsző értékekre találhatnak benne, de efelett senkinek nincs hatalma. S hogy mi ebben az összetett tevékenységben fontos, vagy sem, erről csak a tapasztaltabb szerzők tudnak érdemben nyilatkozni. Még én is keresem a választ.

 

3. Szerinted mi a jelentősége a (szép)irodalomnak korunkban? Mennyire népszerű, mennyire terjeszthető?

Valljuk be: az irodalom egy a sok közül. Valószínűleg az a gyerek, aki a leghátsó sorban ül és nem nagyon hallani a hangját. Persze, tudja magáról, hogy egy nap majd megváltja a világot. Ha elég sokáig vár. Feltehetik ezt a kérdést egy irodalmárnak: nyilvánvalóan azt válaszolja, hogy az irodalom a legjelentősebb, nem lehet nélküle lélegezni sem. De naivitás azt hinni, hogy az emberek többsége is így gondolkozik, még ha illendőségből azt is mondják: az irodalom fontos. Az inkább a kérdés, milyen többletszerepük lesz az íróknak ebben a korban; erről már vannak elképzeléseim. Ami az olvasói kultúrát illeti, már évtizedek óta emlegetik a hanyatlását, és főleg itthon látszik, hogy az olvasók nem tudják eltartani az írókat. Rengeteg jó könyv van a könyvesboltok polcain, de még a kitartó olvasók sem tudnak ennyit elbírni. Nagyon nehéz dolguk van az íróknak, ha a népszerűség a céljuk. De általában jobban tudják, mire vállalkoznak, és hogy miért vállalkoznak rá. Ebből a szempontból pedig egyáltalán nem rossz a helyzet. Ranganathan törvényeinek utópiája, hogy minden könyvnek akad olvasója, s minden olvasónak jut hozzá illő könyv. Ennél több talán nem is kell.