És nem lesz soha többé úr a Halál
És nem lesz soha többé úr a Halál:
kik elporladtak, mind eggyé válnak majd,
eggyé az őszi széllel és a holddal,
a csillagok között szabadon szállva,
letisztult, csupasz koponyával s csonttal
tiszta elmével megtébolyodottan
merülnek a mélybe s felbuknak újra,
szeretők örök szerelmükbe fúlnak
és nem lesz soha többé úr a Halál.
És nem lesz soha többé úr a Halál,
a tenger háborgó, ős mélységében
fekszenek kék némaságban időtlen,
ám egy napon újra felszínre törnek,
mind megkínzatnak, s nem szenvednek mégsem,
megvívják gyilkos harcukat a léttel
a halandó fájdalmat elfeledve,
minden szertefoszlik, ám végül győznek,
és nem lesz soha többé úr a Halál.
És nem lesz soha többé úr a Halál,
nem zokog fülükben többé száz sirály,
nem hallják többé a tenger moraját,
nem nyílik nekik e földön már virág,
nem szívják be az eső friss illatát,
s bár félőrült csontvázak lesznek csupán,
büszke százszorszépek fejét döfve át
napra törnek, míg csak ég a napvilág,
és nem lesz soha többé úr a Halál.
Volt idő…
Volt idő, mikor a táncosok hegedűikkel
a gyermekek baját elmulasztották?
Volt idő, mikor átsírtak a könyveken,
de az elmúlás szeszélye végül nyomukba eredt.
Az ég boltíve alatt veszélyben élnek.
Amit soha senki nem tud meg, az a legbiztosabb e létben.
Az égi jelek alatt állnak, s az ő kezük a legtisztább,
Az övék, csonka karjaikkal, s amint a magány
szívtelen szelleme lesújt, a vak ember lát legélesebben.
Kettétörik a fény…
Kettétörik a fény, ahol nem süt a nap,
ahol tenger nem rohan, a szív vize
sodorja a dagályokat.
Férgekkel telt agyú, megviselt kísértetek,
a fény teremtményei
menetelnek át a húson, ott, ahol hús a csonthoz nem tapad.
A combok mélyén gyertya
melegíti az ifjúságot égeti el az öregkor magvait,
ahol mag már nem sarjad,
a férfi gyümölcse kisimul a csillagokban,
akár egy ragyogó füge,
s ahol nincs viasz, a gyertya feltárja hajtincseit.
A szemek függönye mögött pirkad már,
a koponya pólusaiból és a lábujjból
tengerként hömpölyög a vér;
nincs harc, nincs tét, az égbolt forrásai
zúdulnak a hajtásra,
és egy halvány mosoly sejlik fel a könnyzuhatagban.
Sötét éjszaka a gödörben,
mintha csak holdfogyatkozás lenne, glóbuszok határa,
nappali fény a csontokban;
Ahol ismeretlen a hideg, metsző jégzivatar
lengeti a tél köpenyét,
a nyár fátyla az égboltról függ alá.
Fény törik ketté a titokhalmokon,
gondolatok hegycsúcsain, hol gondolatok szaga lebeg az esőben,
amikor a logika meghal,
a föld titka keresztülnő a szemen,
a vér a napba ugrik,
és a hajnal elfecsérelt vagyona felett megdermed.
Mikor lát öt érzékem országa…
Mikor lát öt érzékem országa,
zöld hüvelykük feledik az ujjak,
hogy átfúrva félhold növényszemét
zodiákus s néhány ifjú csillag
s jeges szerelem télbe fordul át,
suttogó fülek nézik hullását,
kagylós partra a szélben mint zuhan.
hiúz nyelv kiált szótagokon át:
keserű írt talál édes sebe.
Orromnak légzése égő bokor.
Nemes szívemnek száz tanúja van,
vágy bármely országában kél a nap,
ha öt szememre éjlepel is zuhan,
e szív még akkor is érző marad.
Huszonnégy év
Huszonnégy év veti szemeimre a könnyeket.
(Temesd el a holtakat attól félve, hogy a sírba vonulnak munkába.)
A természet kapujának boltíve alatt meghajoltam, akár
egy szabó, ki egy utazásra szab halotti leplet
a húsevő nap fényénél.
Halálhoz öltözve, az érzékek gyászmenete
megkezdődött, vörös ereim pénzzel tele,
s a kezdet-város vég-irányába menetelek
az örökkévalóságon át.
Kántás Balázs fordításai