A fogalom megjelenése

 

Bényei Tamás Apokrif iratok: mágikus realista regényekről[1] című 1997-ben megjelenő könyvét tekinthetjük a hazai kritikatörténetben a fogalom elméleti meghatározására tett első komolyabb kísérletnek. Természetesen a fogalom ezelőtt is ismert volt a kritikusok számára, de elsősorban külföldi művekre alkalmazták. Bényei monográfiájának következményeképpen kezdték el először használni a fogalmat kortárs magyar művekre is, mely által egyben a kortárs világirodalmi tendenciákkal, a fogalom nemzetközi kritikatörténetével vállaltak egyfajta folytonosságot. E kezdet vázolása fontos, hiszen megmutatja, hogy milyen elméleti alapokból indul ki a mágikus realizmus hazai tárgyalása. Bényei írása által – a fogalom nemzetközi történetével ellentétben – egy határozott elméleti háttérrel indulhatott a mágikus realizmus fogalma a hazai kritikai körökben.

Bényei Tamás írásában a mágikus realizmus szerteágazó nemzetközi történetét vázolja föl, majd elkülönítve az írásmód egyes jellemzőit, könyve második felében általa mágikus realistának tartott regényeket elemez.[2] A mágikus realizmussal kapcsolatban született elméleti műveket az egyes irányzatok köré építve részletesen bemutatja, ami által a fogalom kesze-kusza kritikatörténetéről egy határozott, alapos képet fest és ugyanakkor a saját elméleti aspektusainak beemelésével egy egyedi látásmódot hoz létre, mellyel a mű túllép az egyszerű definícióalkotás határain.

Bényei írására jellemző egyfajta posztstrukturalista szemléletmód, ami által a mágikus realizmus főbb aspektusainak egybegyűjtését a szövegek elemzése felől, a mikro- és makroszintek vizsgálatával kezdi el. Ez azért figyelemre méltó, mert így a fogalom nemzetközi tárgyalásában is a legújabb tendenciákhoz kapcsolódik. A mágikus realizmus szerinte a posztmodern regénypoétikához tartozó írásmód, és elsősorban posztkolonialista beszédstílus.[3] Bényei ezzel a meghatározással nem a mágikus realizmus posztkolonialista, geográfiai alapú meghatározásához kíván csatlakozni, hanem a fogalomnál a diskurzusok ütközését és ezek poétikai, retorikai megjelenését vizsgálja. A derridai írás-fogalomra építve olyan elemzést épít fel, melyben az írás-fogalmat tematikai szinten vizsgálja a szövegben és így jut el egy poétikai következtetéshez.[4] Az általa elemzett regények jellemzőin keresztül kívánja a mágikus realista írásmód mibenlétét meghatározni, a szoros olvasás mechanizmusa felől közelíti meg a fogalmat. Ez alapján állapítja meg az írásmód fő jellemzőit: a természetfölötti és hétköznapi közötti határok szubverziója, a történetelvűség, a genealógia, a mágikus tevékenység, a tilalmak áthágása, az excesszus és a nyelvhasználat performativitása. Szerinte nem elvárás, hogy ezek az elemek egyszerre legyenek jelen a mágikus realista művekben, azonban vannak bizonyos szükséges feltételek, melyek nélkül nem nevezhetünk egy művet mágikus realistának. Ilyen szükséges, de nem elégséges feltétel például a természetfölötti jelenléte.[5] A későbbiekben a magyar mágikus realista művek tárgyalásánál jól láthatóvá válik, hogy mely elemek jelenléte elégséges a mágikus realizmus, mint írásmód megítéléséhez, ezért ezt a kérdést a következő fejezetben kívánom tárgyalni részletesebben.

Fontos azonban hangsúlyozni, hogy Bényei a mágikus realizmus fogalmát elsősorban a nemzetközi kritikatörténet tükrében vizsgálja, de, mint ahogy bevezetőjében írja, hasznosnak tartaná az írásmód magyar irodalomban való megjelenésének vizsgálatát és fel is sorolja azon írókat, akiknél érdemesnek találja az efféle vizsgálódást. Ide sorolja Gion Nándor, Lázár Ervin, Fehér Béla ás Háy János műveit is. Előre vetíti az elképzelést, miszerint a magyar áltörténelmi regények által felvázolható lehetne egy közép-európai mágikus realizmus. Kérdéses azonban, hogy a Bényei által felsorolt jellemzők és elméleti megközelítések mennyire lennének alkalmazhatóak a mágikus realizmus ezen, regionális fajtájára.

Az Apokrif iratok[6] elméleti hozadékának fontossága tagadhatatlan, hiszen az 1990-es évek végétől kezdve a hazai kritikairodalomban a mágikus realizmus fogalmát a monográfiára jellemző látásmódban alkalmazzák és csak néhányan próbálnak meg szembemenni a mágikus realizmus mint írásmód meghatározással. A legtöbben Bényei felfogásának támadásakor lényegében olyan szemléletmódokat ismételnek meg, melyek a nemzetközi kritikatörténetben évtizedekkel ezelőtt jutottak érvényre.

Papp Ágnes Klára, a hazai és határon túli mágikus realizmus elméleti és kritikai összefüggéseinek kutatója képes olyan látásmódot felépíteni, mely a nemzetközi tendenciákat figyelembe véve és a hazai kritikairodalomra támaszkodva, a mágikus realizmus fogalmának alkalmazását kiterjeszti. Szerinte Bényei monográfiájának legnagyobb hiányossága a metafizikai alapfeltevések figyelmen kívül hagyása, mely nélkül nehezen alkalmazhatóak az általa felépített aspektusok a magyar mágikus realista művek vizsgálatára is.[7] Papp nézeteit A mágikus realista anekdota[8] című írásában fejti ki először a magyar mágikus realista írásmódról. Fontos, hogy elkülönítve a mágikus realizmus népi irányzatát, azt mondja, hogy ezekben a mágikus gondolkodásmód úgy jelenik meg, mint egyfajta belső alakulás eredménye, ami a magyar elbeszélő hagyományban gyökerezik és egyben át is értelmezi azt. Az áltörténelmi regényeket eleve kizárja vizsgálatából, recepciójukat tekintve urbánusnak tekinti ezeket a műveket. Az élesen elválasztott halmazok arra engednek következtetni, hogy az áltörténelmi regények nem, vagy csak kis mértékben köthetőek a magyar elbeszélői hagyományhoz, a bennük megjelenő mágia csupán teoretikus elgondolás eredménye. Ezzel ellentétben a 19. századi elbeszélő hagyományhoz köthető művek mintegy átértelmezik előzményeiket és így az elbeszélt történetek megalkotottságára, a múlt felderíthetetlenségére kérdeznek rá. Ez a mágikus realizmus technikáit alkalmazva pedig a művek kettős természetére kérdez rá: a valós, megtörtént esemény és annak fiktív elbeszélése között húzódó ellentétre. Papp Ágnes Klára erre a feltevésre támaszkodva kívánja az olyan művek vizsgálatát előtérbe helyezni, melyek a népi elbeszélő hagyományhoz köthetőek. Ezzel a meghatározással azonban csak látszólag választja le az általa urbánusnak nevezett művek halmazát, hiszen pont az áltörténelmi regények központi kérdése a múlt felderíthetősége illetve az igazság és a fikció kettős oppozíciója. Papp Ágnes Klára e rendszerezés által is szembemegy Bényei felfogásával, hiszen ő éppen az áltörténeti regényben látja a mágikus realizmus magyar variánsának kibontakozását.[9] Papp tanulmányának központi állítása (amellyel szintén Bényeit bírálja), hogy a mágikus realista művek elemzésénél nélkülözhetetlen a mágikus gondolkodás eredendő megjelenéseire és forrásaira rákérdezni,[10] melyek a népi hagyományokhoz köthető regényekben jelennek meg elsősorban. Ezzel szemben Bényei azt mondja, hogy a mágikus realizmus vizsgálatánál csak úgy tudunk önmagukban megálló tényeket felállítani, ha az írásmód poétikai és retorikai jellemzőit gyűjtjük össze.[11] Az álláspontok között alapvetően a két elméleti irányzat, a hermeneutika és dekonstrukció közötti ellentét figyelhető meg, azonban kérdés, hogy a vizsgálat magyar nyelvű kortárs irodalomra való szűkítésénél mennyire válik szükségessé a Papp Ágnes Klára-féle, a tapasztalásra koncentráló vizsgálati módszer. A két felfogás között alapvető eltérés észlelhető, melynek alapja, hogy Papp sokkal távolabbról közelíti meg a fogalmat. Bényei felvetése szerint a mágikus realizmusra jellemző szövegformáló eljárás valójában a létezés nyelvi megalkotottságára való rákérdezés, tehát a nietzsche-i nyelvfelfogás felől közelíti meg a problémát.[12] Ezzel szemben Papp Ágnes Klára azt mondja, hogy a szövegformáló eljárások a nem nyelvi természetű lét tapasztalatát próbálják a nem hétköznapi, különös nyelvi eljárásokkal verbalizálni.[13] Tehát a mágikus realista látásmód magja Papp szerint egy nem nyelvi jellegű élmény, míg Bényei a létezés nyelvi megalkotottságára való rákérdezést teszi központi elemmé. Ha azonban összefüggéseiben nézzük a két gondolatmenetet, akkor hamar rájöhetünk, hogy az egyik nem zárja ki a másikat, teljes képet a kettő álláspont együttes alkalmazásával kaphatunk. Pappnál az a kérdés, hogy miért kérdezünk rá a nyelvi megalkotottságra, milyen tapasztalatból származtatható, mire vonatkozik? Bényei kérdése pedig az, hogy milyen nyelvi szinteken érhető tetten a világhoz való viszony figurativitása? Hol és milyen retorikai szinten fejeződik ki ez a tapasztalás? Így tehát magától értetődővé válik, hogy Bényei szerint a mágikus realizmus eleve posztmodern, míg Papp szerint távolabbi gyökere van, az anekdotához és a mítoszhoz köthető.

A mágikus realizmus meghatározásánál ez alapján eleve két irányzat tűnik kirajzolódni a hazai kritikairodalomban. Egyesek, Bényei után a mágikus realizmust a posztmodern írásmódjának tekintik, míg mások régebbről eredeztetik és a magyar elbeszélői hagyományhoz kötik. Az itt kibomló ellentét látszólagos, mely inkább félreértésekre, mint konkrétumokra alapszik. Tény, hogy a Bényei-féle felfogás alapján posztmodernnek beállított mágikus realizmus a hazai irodalomban úgy tűnhet, mint egy külföldről átvett írásmód, melynek és meghonosodása csupán a népszerűség miatt következett be. Ezzel szemben a magyar nyelvű irodalomban gyökereket kereső felfogás a posztmodernben felbukkanó mágikus realizmust nem egy új írásmódként kezeli, hanem gyökereit a magyar elbeszélő hagyományhoz, az anekdotához köti és ezzel egyfajta folytonosságot épít fel a posztmodern írásmód és a népi eredetű anekdotikus hagyomány között. Ezzel az állásponttal a mágikus realista írásmód tárgyalásába bevonható a mágikus gondolkodás és a tapasztalás vizsgálata is, mely a vizsgálódás irányát a kulturális antropológia irányába bővíti. Ez természetesen nem zárja ki a reflexiós oldalú felfogást, ugyanis a két módszer egymás mellett való alkalmazása egy teljesebb képet tud adni a mágikus realizmus hazai vonulatáról, mely nem hagyja ki a történelmi háttér és az irodalmi hagyományokkal együtt való tárgyalást és ami ezáltal képes a magyar irodalmi irányzatokkal folytonosságot teremtve a magyar irodalomban elhelyezni a mágikus realizmust.

A két szemléletmód közötti eredendő különbség még inkább csak látszólagosnak tűnik, ha a fogalom korábbi alkalmazását is figyelembe vesszük. Mindenképpen nélkülözhetetlennek találom hangsúlyozni, hogy a mágikus realizmus a magyar irodalomban a posztmodern után jelentkezik és ezzel visszahozza a történetközpontúságot a posztmodern töredezettsége után. Ebből következően a történetmondást előtérbe helyező írókat a 90-es években gyakran, mint a prózairodalom megújítóit, a mágikus realizmus irányzatához sorolják (közülük a legnépszerűbb Darvasi László). Lehet ez egy tudatos újítás eredménye, mely annak eredményeképpen született, hogy a posztmodern után a történetközpontúság teret követelt magának, a kérdés azonban az, hogy ezen művek folytonosságot kívánnak-e vállalni a régebbi magyar elbeszélő hagyománnyal, vagy a nemzetközi tendenciákhoz szeretnének-e felsorakozni?

E kérdésre egy lehetséges, megelőlegezett válaszként értelmezhető Mészöly Miklós kései prózájának szemléletváltása. Erről a fordulatról Grendel Lajos ír A tények mágiája[14] című tanulmányában. Szerinte a posztmodern a magyar irodalomban a nyolcvanas évekre akkora teret hódított, hogy egyfajta kapcsolatszakadás történt az olvasóközönséggel. Az átlag olvasót már nem tudta kielégíteni ez a fajta posztmodern próza.[15] Ezzel kívánt szerinte szembemenni Mészöly Miklós és ezért következett be időskori prózájában az említett fordulat. Mészöly a problémát felismerve, tanítványai pályájának ellentmondva kívánta visszahozni a referencialitást a magyar prózába, úgy hogy a posztmodernben bekövetkezett változásokat felhasználva egy új realizmust hozzon létre. Grendel több ízben hangsúlyozza, hogy nem akar semmilyen összefüggést belelátni a Mészöly-prózában bekövetkezett fordulat és a mágikus realizmus elterjedése közé, de fontos kérdésnek tartja a téma szempontjából ennek a lehetséges hatásnak a tárgyalását.[16] Takáts József ezt cáfolva mutat rá a különböző összefüggésekre.[17] Egy 1970-ben készült interjú alapján, amiben Mészöly a latin-amerikai irodalom mítoszképző erejéről szól és arról, hogy ez milyen hatással volt művészetére, Takáts párhuzamokat vél felfedezni. Szerinte Mészöly munkásságában már ezen a ponton tudatosan elkezdett az akkori világirodalmi trendekhez felzárkózni. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy az 1970-es interjú jóval a Film című regénye előtt készült, ami éppen, hogy a történések objektív bemutatását hangsúlyozza és a történetmesélést iktatja ki. Takáts ennek ellenére a mészölyi-próza fordulatát az általa „dél-amerikai” paradigmának nevezett kezdeményezéshez köti és ebbe a sorba állítja be az 1990-es évek végén megjelenő mágikus realista technikákat alkalmazó regényeket is.  Ez alapján egy újabb szemléletmód látszik kirajzolódni, mely a mágikus realizmus hazai elterjedését elsősorban García Márquez-féle mágikus realizmushoz köti, melyből több író is ihletet merített. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy Grendel írása (már az alfejezet címe is ezt egyértelműsíti: Pannon mitológia[18]) egy szélesebb körű, közép-európai mitológia megteremtését vetíti előre, mely csak részben köthető a latin-amerikai irányzathoz és sokkal inkább a hazai posztmodern irodalomban bekövetkező változásoknak köszönhető. Végeredményképpen ugyanerre a konklúzióra jut Takáts József is, csak szerinte ennek hátterében a világirodalmi tendenciákkal való folytonosság felismerése áll, melytől eddig a magyar nyelvű irodalom távol tartotta magát.[19] Mindenképpen érdekes, hogy se Bényei se Papp Ágnes Klára nem említi ezt, a fogalom hazai használatának szempontjából nem elhanyagolható állomást. Kérdés, hogy ennek hátterében vajon a világirodalmi tendenciákhoz való felzárkózás elutasítása áll-e és annak a ténynek az elkendőzése, hogy a fogalom hazai elterjedésében fontos szerepe volt a garcía márquezi mágikus realizmusnak, mellyel sok, az irányzathoz sorolt író a mai napig folytonosságot vállal. Ennek egy alágaként felfogható az az irányzat, mely a magyar nyelvű mágikus realizmusban a posztkolonialista elmélet struktúráit fedezte föl és így visszatérve a Bényei-féle gondolatmenethez a mágikus realizmust elsősorban posztmodern technikának látja. Ez a felfogás lényeges a fogalom tárgyalásánál, hiszen ezáltal emelődnek be a határon túli művek is a fogalomról szóló diskurzusba.

 

Mágikus realizmus a „határon túli” irodalomban

 

A határon túli irodalom tárgyalásánál sok olyan kérdés vetődik föl, melyek a határon túli vagy nemzetiségi jelző legitimitását kérdőjelezik meg. Van-e határon túli irodalom? Ha igen helyes-e a megnevezés? Külön kell-e választani tárgyalását az anyaországi irodalomtól?

Ezek és hasonló jellegű kérdésfeltevések jellemzik a kisebbségi irodalom tárgyalását napjainkig, de ugyanakkor egyértelmű, hogy a folyamatos megkérdőjelezés ellenére nagy szerepet töltenek be a kánonalakulásban és így hatással vannak az egész magyar nyelvű irodalom tárgyalására is. Úgy gondolom témám szempontjából e problémák részletes megvitatása felesleges, de megfigyelhető, hogy a mágikus realizmus vizsgálatánál nem kerülhető meg e kérdések körüljárása.

A téma szempontjából talán legfontosabb kérdés a 20. század utáni magyar irodalom tárgyalásánál az irodalom heterogén vagy homogén felfogása. A homogén nemzeti kánon a központosított esztétikai és kulturális meghatározásokkal nem képes legitimálni a kisebbségi irodalmat, így ez az irodalom csak a centrum függvényében képes önmagát meghatározni és definiálni. Ezzel ellentétben a heterogén irodalomfelfogásban nem létezik ilyen egyetlen centrum, hanem a többközpontúság dominál. Ezzel azonban az lehet a probléma, hogy az esztétikai értéket háttérbe szorítva olyan irodalmat hoz létre, mely kizárólag a nemzeti értékek bemutatását hangsúlyozza, és ugyanakkor ebben határozza meg saját identitását is.

Eleve nehéz a kisebbségi irodalmat együttesen, egy halmazban tárgyalni, ugyanis az erdélyi/román/szlovákiai/felvidéki/vajdasági/kárpátaljai irodalom az eltérő történeti és kulturális háttér miatt más-más aspektusokat emel a középpontba saját irodalmának meghatározásakor. Elég csak az erdélyi és a szlovákiai magyar irodalomról való gondolkodás közötti alapvető különbségeket megnézni. A nemzetiség vagy az egyetemesség vállalásának kérdésköre központi szerepet tölt be a kisebbségi irodalmak diskurzusában, ami természetesen a mágikus realizmus tárgyalásakor is szerephez jut.  A téma körbejárásával jól elkülöníthetőek a különböző nézőpontok, melyek ugyanakkor együttesen a mágikus realizmus egy közös közép-európai változatára mutatnak rá.

A romániai magyar irodalom modern tárgyalásában kiindulópontként a hetvenes, nyolcvanas években lezajlott transzilvanista irodalmi fordulatot szokták említeni. E fordulat hatására az erdélyi irodalom maga mögött hagyja a diktatúra-regények zárt motívumrendszerét és a transzilvanista hagyományokhoz fordul (melyből a későbbi mágikus realista írástechnika nő ki). Az erdélyi magyar irodalmat nézve világos, hogy különállása nem csupán Trianonhoz köthető, elbeszélő hagyományában eleve jelen van egyfajta elhatárolódás. Antal Balázs a transzilvanista szöveghagyományról írt tanulmányában[20] azt hangsúlyozza, hogy az erdélyi irodalmat szükségszerű különhatárolni, ugyanis egyes motívumrendszerei olyan mélyen a hagyományokban gyökereznek, hogy lehetetlen lenne egészében beleolvasztani az anyaországi kánonba.  Érdekes, hogy Antal írásában azt mutatja be, hogy az erdélyi irodalom Tamási Árontól kezdve hogyan jut el Bodor Ádám Sinistra körzetéig és hogyan fejlődik ki az erdélyi hagyományból, a társadalmi és történeti tények által egy mágikus realista látásmód, akkor, amikor a fogalom még nem is létezett.[21]  Ennek a gondolatmenetnek kétféle lehetséges konklúziója van: egyrészt Antal elhatárolja az erdélyi irodalmat a világirodalmi tendenciáktól, e szemléletmód szerint a modern írók nem a nemzetközi vonulathoz csatlakoznak, hanem az erdélyi hagyományrendszerből merítenek, másrészt így tulajdonképpen a mágikus realizmus nemzetközi fogalmát olvasztja bele az erdélyi irodalomba, mivel az írásmód jellemzői könnyen felfedezhetők a korai elbeszélő hagyományban is.

Ennek a felfogásnak az ellentétét képviseli Németh Zoltán, aki a szlovákiai magyar irodalom vizsgálata kapcsán jelenti ki, hogy nevetséges lenne bármilyen körülhatárolást alkalmazni a felvidéki irodalmak tárgyalásánál.[22] Szerinte nincs olyan élményanyag, tapasztalat, vagy eltérő nyelv, ami miatt érdemes lenne a szlovákiai magyar irodalmat elhatárolva tárgyalni a magyarországitól. Identitás és kánon problematikája a szlovákiai magyar irodalomban[23] című írásában ezt egy kísérlettel is példázza, melyben tíz szövegrészletet közöl és az olvasó feladata pedig az, hogy eldöntse, a tíz részlet közül melyiket írta szlovákiai magyar író. E kísérlettel Németh azt akarta bizonyítani, hogy az írás, a szöveg alapján nem tudjuk eldönteni az identitás hovatartozását, a háttérolvasmányaink alapján legjellegzetesebben szlovákiainak tartott műről is könnyen kiderülhet, hogy Magyarországon élő írótól származik. Németh ezzel nem egy centralizáló felfogást mutat be, hanem azt akarja alátámasztani, hogy ahogy a magyarországi irodalom nem egységes, úgy a szlovákiai irodalom sem az, több stílus és beszédmód kapcsolódik hozzá. Ha a szlovákiai magyar irodalmat a közös sors, a sajátos kulturális helyzet felől kívánjuk meghatározni, akkor fel kéne állítani ezeknek a sajátosságoknak a sorát, ami alapján osztályozni tudnánk az egyes műveket, ez pedig Németh Zoltán szerint problémás és félrevezető kísérlet.[24] Németh gondolatmenetének egyik szembetűnő problémája, hogy nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy maga az elszigeteltség tapasztalata lehet-e – akár a kisebbségi élménytől függetlenül – esztétikai alapja egy adott műnek.

Érdekes, hogy Grendel Lajos már egy 1979-es írásában[25], a szlovákiai magyar irodalom izolációjának tárgyalásakor, felhívja a figyelmet arra, hogy az 1960-as évektől a szlovákiai magyar irodalom központi törekvése az izolációból való kitörés, úgy hogy egyszerre figyelhető meg a sajátszerűség megtartására és az attól való távolságtartásra való igény. Grendel szerint az 1970-es évektől kezdve „a szlovákiai magyar irodalom kettős prés alatt létezik”[26], az izoláció és az egyetemesség folyamatos konfrontációja figyelhető meg az egyes művekben és a hozzájuk köthető kritikaírásban. Ezen tényezők figyelembevétele nélkül egy esztétikum központú irodalomfelfogás nem nyújthat részletes képet a határon túli irodalomról. Németh Zoltán írásában nem fordít kellő figyelmet arra, hogy a magyarországi irodalomban, a szlovákiai irodalomban is megfigyelhetők olyan folyamatok, melyek a létrejövő művekben fellelhető közös vonásokra irányítják a figyelmet.

Orcsik Roland a vajdasági irodalom anyanyelvi idegenségének tárgyalásakor[27] szintén Németh Zoltán álláspontját bírálja, szerinte a heterogén irodalomfelfogásnak az esztétikumot kell középpontba helyeznie. Ezzel Gilles Deleuze és Felix Guattari,[28] a kisebbségi irodalom elméletéről szóló alapművével is szembeszáll, ugyanis a szerzőpáros azt mondja, hogy a kisebbségi irodalom sajátságos helyzete miatt szükségszerűen mindig a politikumot helyezi témája középpontjába. Ugyanakkor Orcsik túllép az esztétika privilegizációján és az anyanyelvi idegenségre fektet hangsúlyt, mert szerinte a nyelv használata és az abban megnyilvánuló lehetséges reflexió a lényeges, mely ugyanakkor folyamatosan hatással van az esztétikumra is.[29]  Így ebben a felfogásban a kisebbségi irodalom egyszerre része és idegenje az anyaországi irodalomnak, benne a Másikhoz való viszony folytonos újraírása történik és ezáltal egy állandó köztes pozícióba kerül.

Ezen eltérő álláspontok vázolásával az volt a célom, hogy bemutassam: a különböző meglátások ellenére a határon túli irodalom vizsgálatának központi kérdésköre az, hogy hogyan definiálható a határon túli identitás és ez hogyan jelenik meg az irodalomban? Ezáltal kirajzolódni látszik egy olyan elméleti diskurzus a határon túl irodalomról, mely a posztkolonializmus fő kérdései mentén szerveződik. A posztkolonializmus elsősorban a mellőzött perifériák hatalommal való kapcsolatára és szerepére kérdez rá a társadalmi és politikai jelenségek együttes figyelembe vételével. Az elmélet központi, gyarmatosító-gyarmatosított viszonypárja könnyedén ráolvasható a határon túli-anyaországi oppozíciókra is, mely a mágikus realista jelenségek vizsgálatát is megkönnyíti. A kérdés ennek ellenére mégis az, hogy miért éppen a határon túli irodalomban termelődnek újra a posztkolonializmus elméleti feltevései? Vajon csupán kritikusi túlzás belelátni ezeket tulajdonságokat a határon túli irodalom helyzetébe?

Ahogy Papp Ágnes Klára is felhívja rá a figyelmet,[30] ha azt a kérdést helyezzük középpontba, hogy mit jelent a kisebbségi lét, és nem azokat a jellemzőket keressük, amik alapján meghatározhatjuk az egyes határon túli irodalmakat, akkor sokkal könnyebbé válik a posztkolonialista összefüggések feltárása, hiszen leegyszerűsítve a posztkoloniális irodalom is arra keresi a választ, hogy milyen a gyarmatosított szempont.

  Természetesen a kisebbségi irodalmak vizsgálatánál több olyan pontot találunk melyek nem állíthatóak párhuzamba a posztkolonialista felfogással. Egyértelmű, hogy egyrészt a gyarmatosító-gyarmatosított ellentétpár is csak részben illik bele a vizsgálatba, hiszen továbbra sem beszélhetünk gyarmati tapasztalatokról a magyar irodalom kapcsán, másrészt a nyelvi és kulturális tapasztalás sem annyira különböző a határon túli szemszögből, mint a kolonializált területeken. Ha a posztkolonialista elméletet teljes egészében kívánnánk a kisebbségi irodalmakra alkalmazni, akkor egy olyan vizsgálati módszert kapnánk, mely az író földrajzi hovatartozása alapján ítélné meg a művek esztétikai értékét. Ez a vizsgálati módszer olyan geográfiai alapokra helyezné az irodalmi elemzéseket, mely semmiképpen nem összeegyezetehető egy modern szövegközpontú felfogással. Azonban bizonyos hasonlóságok feltérképezése egy olyan elemzési módszert eredményez, mely nem hagyja figyelmen kívül az egyes társtudományokban elért vizsgálati eredményeket. Balázs Eszter Anna a mágikus realizmus tárgyalásában[31] is egy olyan vizsgálati módszert tart eredményesnek, mely a posztmodern irodalomban jelenlévő mágikus jelenségeket egy tudományközi vizsgálatnak veti alá. Ezzel a módszerrel a mágia vizsgálatát kiterjeszti olyan kulturális összetevőkre (szociológiai, néprajzi, politikai), melyeket zömében nem vesz figyelembe vagy csak társtudományoknak tekint a kritikaírás. Ez a vizsgálati módszer, mely lényegében a posztkolonialista meglátásokat ötvözi, könnyen alkalmazható a határon túli irodalom kapcsán is. Erre az elemzési stratégiára épül, de ugyanakkor egyet előre is lép az a megközelítés, mely a kisebbségi és gyarmati helyzet (a köztes szerep, a kevertség) közötti összefüggéseket meglátva a hibiriditás fogalmára fekteti a hangsúlyt. Ez a köztesség, a kevertség, az örök közvetítői szerep, jellemző a határon túli és a posztkolonialista irodalomra illetve a róla szóló kritikára is. 

A határon túli magyar irodalomban a mágikus realizmus vizsgálatának egyik legújabb megközelítési módszere erre a kevertségre támaszkodik. A posztkolonialista elméletek alapját felhasználva arra a következtetésre jut, hogy a kulturális kevertség és az anyaországi kánontól való függés a közöttiséget hangsúlyozza. Ez a közöttiség a határon túli létben ott rajzolódik ki, ahol az anyaországi irodalomhoz való felzárkózás és a tőle való elkülönbözés kettősége húzódik, mind kánoni, mind nyelvi alapon. Ennek egy második rétege az a jellegzetesség, melyet az eredendően eltérő tapasztalat indukál a művekben, ami egy olyan nyelv által tud kifejezésre jutni, mely ugyan egyezik az anyaországi nyelvvel, de a tér kiemelt szerepe miatt a nyelv folyamatosan a határon létet hangsúlyozza a művekben. Tehát az a sajátságos beszédmód, ami a határon túli irodalomra jellemző a közös nyelv ellenére egy állandó különállást eredményez. Ebben a beszédmódban sűrűsödik a tér, a temporalitás és az identitás egyéni tapasztalata. Papp Ágnes Klára ezt azzal támasztja alá, hogy miután a határon túli irodalomban az írás a nyelv megőrzésének terepe, így a nyelvi tapasztalat temporalizálódik, ami természetesen kapcsolatban áll a hellyel is, ezért a térnek is időbeli dimenziói lesznek.[32]

A mágikus realizmus éppen ennek a közöttiségnek a kifejezője és megtestesítője egyben. Egyrészt a mágikus realista írásmód alkalmazása folytonos közvetítést jelent a határon túli (periférikus) irodalom és a nemzetközi irodalom között. Másrészt magában az írásmódban is kifejeződésre jut ez a közöttiség a reális-irreális, a tény-fikció és az írás-beszéd oppozíciókban. Harmadrészt a mágikus realista művek fő jellemzője, hogy az egymást kizáró dolgok egy térben sűrűsödnek, ami társul a határok folyamatos felszámolásával, mely által egy kevertség jön létre. Ez a írásmód tehát alkalmasnak bizonyul a határon túli identitás, a különböző kulturális tapasztalatok kifejezésére, mely ugyanakkor egy állandó határátlépést is eredményez.

 

 

A mágikus realizmus közép-európai változata

 

A fenti elemzés alapján a hazai mágikus realizmus tárgyalásának több típusa különíthető el.

Az elsődleges és talán legnépszerűbb irányzat, mely a mágikus realizmust a posztmodern egyik írástechnikájának tekinti. Az egyedi történetfelfogása alapján, amit az irányzathoz tartozók központi jellemzőnek tartanak, olyan műveket sorolnak ide, melyek a történelemben lehetséges fikcionalitást és szubjektivizmust emelik ki. Ezeket a műveket a kritikaírás egyöntetűen „áltörténelmi” regényeknek nevezi, melyekben a magyar irodalom egyfajta identitáskeresése zajlik, aminek alapját a mágikus realista írásmód szolgáltatja. Ebbe az „áltörténelmi” vonulatba szokás Darvasi László, Háy János, Láng Zsolt és Márton László műveit.

A másik irányzat, melyet elsősorban Papp Ágnes nevével fémjelezhetnénk, a mágikus realizmust olyan írásmódnak tekinti, aminek hazai gyökerei az elbeszélő hagyományba és tágabban értelmezve az anekdotában keresendőek. E felfogás szerint a művek vizsgálatánál az eredendő mágikus látásmódra való rákérdezés a fontos. Ez a mágikus látásmód és a történetmesélés az ami a mágikus realista művek létrejöttének alapjául szolgál. Kulcsfontosságú a szemléletmódnál a nyelv és a világ közötti viszony feltérképezése, ugyanis itt a mágikus realista látásmód alapja az egyes tapasztalatok verbalizációjának lehetetlenségéből fakadó élmény. E nézet részben kötődik a harmadik vonulathoz, ami a mágikus realizmust a posztkolonialista elméletekkel együtt igyekszik tárgyalni. Így a felfogás szerint a mágikus realizmus alapja a hibriditás, mely optimális terepet nyújt a határon túliság és a kisebbség tapasztalatának kifejezésére. Ebből a szempontból közelíti meg a hazai kritikaírás többek között Bodor Ádám Sinistra körzet című művét, Gion Nándor Virágos katonáját, Lázár Ervin Fehér tigris és Csillagmajor című regényeit, Grendel Lajos Galerijét, Fehér Béla két művét, a Triptichont és a Zöld vendéglőt, Kolozsvári Papp László novellafüzéreit, Bánki Éva Esőváros című regényét és Grecsó Krisztián Isten hozott című művét.

Továbbá egy külön (kissé komolytalan) ágként tárgyalható az a kritikai hozzáállás, mely a mágikus realizmus hazai elterjedését Ganriel García Márquez műveinek népszerűségéhez köti. E szerint a hazai mágikus realista művek írói elsősorban a latin-amerikai irodalom mítoszteremtő képességéből merítettek ihletet és a garcía márquez-i mágikus realizmus ötvözésével egy olyan hazai mitológiai rendszer létrehozását vázolták, amely a határon lét és a történelmi különállás tapasztalatának elbeszélését tette lehetővé. A vonulat komolytalanságát jelzi, hogy az izoláltság illetve a mágia és fikció jelenlétét elégségesnek tartja a mágikus realizmus fogalmának alkalmazásához és nem veszi figyelembe az írásmód többi jellemzőjét.  E kritikai álláspont alapján az egyes nézetek közötti különbségek megkerülésével a legtöbb mágikus realista írásmódot alkalmazó művet könnyedén egy halmazba lehet sorolni.

A fenti szemléletmódok alapján kirajzolódni látszik a mágikus realizmus egy magyar nyelvű változata, mely az írásmód nemzetközi jellemzőit társítja a hazai elbeszélő hagyományra jellemző stílussal. A hazai kritikairodalom által idesorolt művek alapján kijelenthető, hogy ebben a fajta mágikus realizmusban középpontba kerül az identitáskeresés és önmeghatározás kérdése, mely az „áltörténelmi” regényeknél a történeti narratíva folyamatos újraírását vonja maga után. Fontos kihangsúlyozni, hogy ez a folyamatos újraíródás, az elbeszélt történetek igazságtartalmára való rákérdezés nem csak az áltörténelmi regények sajátossága, hiszen az emlékezés és mesélés központi szerepe által, maga az emlékezés is mágikus tevékenységgé válik, mely beemeli azon műveket az irányzatba, amiknek központi témája a családtörténet kutatás és nyomozás.  A mágikus realizmus fő jellemzője, valóság és a fikció közötti ellentét feloldása egy állandó határátlépéssel társul, mely ugyanakkor a magyar nyelvű irodalomban egy speciális többletet kap: a határon túli magyar irodalomban keletkezett művekben nem csak a téma felől, hanem a nyelvi felépítettség szintjén is kifejezésre jut ez az élmény.

Az itt összefoglalt főbb jellemzők azt mutatják be, hogy a magyar prózában elterjedt mágikus realizmus alkalmazza az irányzat nemzetközi kritikatörténetében említett sajátosságokat, de ezek a magyar elbeszélői közegben, a hagyományokba beleillesztve újabb és újabb többletjelentéseket kapnak.

A vázolt jellegzetességek alapján a fent említett különböző kritikai szemléletmódok egymás mellé állíthatóak, hiszen az egyes aspektusok és a speciális közép-európai helyzet egy tágabb értelmezést kívánnak, mely komplexen képes az egyes művekben megjelenő mágikus realista vonásokat, a magyar prózahagyományba beillesztve, bemutatni.