Egy reggel zenévé változik a táj,

fémhuzallá nyúlnak az ürességben

     kifeszített árnyékok, sóhajok,

          töredelmesen kiszáll a fagy

 

a talajba tapadt gyökerek közül,

és a húrokra ragadt tollazaton,

     mint a kőre rácseppenő olaj,

          ezüstösen madárvér csillan.

 

Fölzengenek a kóbor zivatarok,

mind az esők, a sók és a sirályok,

     jégtükrén befagyott holtidőknek

          látogatnak hozzád a szavak,

 

költők álmai, növények, bogarak,

gyöngykórók inogva hajlongó szára,

     hasogató, szilánkos szelekben

          cserépdarabok süvítése,

 

majd kiáltozások, átkok és nevek,

szitkok lepusztult, koszos agorákon,

     vézna költők és halálra szántak

          utolsó riadt vigyorgása.

 

A palaszürke tájban egy kisfiú

álldogál: játékai földbe nőttek,

     lovacskák, kocsik, kövek és gombok

          köré várossá rendeződnek –

 

s a celluloidok beleszakadnak

a képbe, a kamerákat feldönti

     a szél, madárvér cseppen a kőre,

          s megremeg alattunk az idő.