Az autóbusz megérkezett Punta Sabbioniba. Délelőtt kilenc óra, félnapos utazás egy szűk fotelben. Igaz, a szervezők beiktattak három megállót. Hát most megálltak. Kiszállás. Kilátás. Pazar. Pazarlás. Belegondolt, hány elmaradt számlát tudna befizetni. De nem lehet mindig csak számláknak, a csekkeknek élni. Élni?
A helyi rendőrség emberei igazították útba a turistacsoportot. Néhány perces gyaloglás után felejthetetlen látvány tárult a kíváncsi szemek elé. Az Adriai-tenger e szegletének panorámája elbűvölte a messzi földről érkezett vándort. Még gyermekkorában volt szerencséje eljutni a Fekete-tengerhez, de ez most más volt, hiszen a kék vízen túl ott várta őt Velence ezeréves városa. Igazából még most sem hitte el, hogy itt lehet. Ő? Itt, a nagybetűs Nyugaton. Most járt először az egykori szocialista blokkon kívül, és egyből Itália. A sokéves bezártság még mindig éreztette hatását. Ha az ember életét kézi vezérléssel irányítják, elfelejti, hogy önállóan is tud járni. Önmaga dönthet a sorsáról. Nemcsak béna tekebábokat.
A fiatalember kék szeme illett a tenger és az ég színéhez. A hajót sirályok csapata vette körül, zajos viháncolással köszöntötték a messziről érkezett vendégeket. Mintha csak tudták volna, hogy ki ő. Ki is? Turista, nem szerette ezt a szót, mindig egy tejterméket juttatott az eszébe. „A többi túró” – hallotta felcsengeni a humorista jólismert mondatát. A bohó madarak zökkentették ki gondolataiból. Izgatott emberek vették körül, a beszélgetésekből megtudta, hogy néhányan nem most járnak először a karnevál városában. A társa is volt már itt korábban, most a tájat filmezte.
A Palazzo dello Brigioni előtt kötöttek ki. Hát mégis igaz, nem álmodik. Ez a valóság. A létező valóság. De akkor ő mit keres benne? Va bene, ragazzi! Itt van Velencében! Történelmi pillanat volt ez a Kárpátok lábaitól érkezett fiatalember számára. A Vérke üzenetét hozta el. Később a félreeső lagúnákon átkelve, ismerős érzések kerítették hatalmába. A tengerparton tarka és lármás embertömeg hömpölygött. Ott volt a város, a karnevál színes forgataga. Képzeletében a csehszlovák popsztár perdült ki a mólóra, hogy előadja világslágerét. Ma már a rádióban sem szól. Csak irigyei emlegetik.
Miközben a Keleti-Kárpátok szülötte, társával a tengerparti tömegen próbált meg átvergődni, a Szent Márk tér zajos kavalkádjában egyenes tartású férfi igyekezett a katedrális irányába. Jól ismerte az utat. Számtalanszor megtette már.
Öltözete a XVIII. század divatját tükrözte. Láthatóan keresett valakit, miközben lépten-nyomon beleütközött egy-egy álarcos alakba. Sokszáz éve rója már az ódon sikátorokat, campokat, a lagúnákon átívelő hidakat. Kétes hírneve megőrizte alakját az utókor számára, hogy méltó példája legyen a hivalkodó elvhajhászásnak.
– Signor Casanova! – szólította meg egy fekete ruhás férfi, aki festőkellékeket szorongatott a kezeiben.
– Á, Ön az, Signor Canaletto! Igazán nem panaszkodhat, most aztán akad éppen elég téma, amit vászonra vihet. Mit szól például ahhoz a csinos gésához? Ó, magyar nemeshölgyet látok amott.
– Hát igen. De kinek kellenek ma már a festmények? Láthatja, hogy kamerával, fotómasinával, meg azzal a hordozható távbeszélővel örökítik meg a kedves pillanatokat. A festményeket száműzték a templomokba és a múzeumokba. Aztán majd azokat is száműzik.
– Na, azért mégsem olyan elkeserítő a helyzet, kedves barátom. Hiszen jó ízlésű emberek ma is akadnak, akiket még mindig lenyűgözi az Ön ecsetkezelése. Apropó, kezelés. Ugye megbocsát?
A következő pillanatban a tömeg már el is sodorta egymástól a két férfiút. Casanova egy vörös ruhás dáma nyomába szegődött, akinek ébenfekete hajfürtjei reneszánsz képkeretként szegélyezték latin angyalokat idéző arcát. A Szent Márk teret és a tengert összekötő Piazettára értek. A Doge palota tatarozás alatt álló épülete vetett árnyékot a csehországi könyvtáros szándékaira. Még egyszer utoljára felbukkant a férfi vágyának tárgya, de a következő pillanatban örökre alámerült a nyüzsgő forgatagban. De szemei már egy újabb látványosságon akadtak meg, ezúttal szőke volt a tünemény. Társaival táblákra írott betűkkel adta tudtára a világnak: Európa 2010-es kulturális fővárosa – Pécs!
– Ah, már megint ezek a magyarok.– jegyezte meg, és kisétált a történetből.
A tér másik oldaláról egyik régi haragosa figyelte dühtől eltorzult arccal, de a neje becsületén esett foltot már a legmodernebb tisztítószer sem tudja eltávolítani.
Eközben a Kárpátok szülötte a Rio de Greci hídján átkelve az Arsenale felé vette útját. Valaha ez volt a köztársaság fegyverraktára, ma múzeum. A tengervíz sója megtette hatását, mint Mónika a magyar jó ízlésben. Számos ház pőrén, salétromos falakkal álldogált a csatornák szélén. Néhányuk akár Beregszászban is lehetne. Leginkább itt érezni az elmúlás áporodott illatát. Velence múlik. A város haldoklik, az emberek menekülnek. Csak a túristák nem veszik észre. Zajos áradatként öntik el újra és újra Tengervárost.
Az Arsenale bejáratánál alacsony férfi állt díszegyenruhában. Jobbját zubbonyába rejtve pózolt a vakuk fényárjában. A Canale delle Galeazze vízét kémlelte. Talán a dózse díszes ünnepi hajóját kereste, amit egykor katonái az ő parancsára küldtek a tengerfenékre. A hajóval szállt hullámsírba a több mint ezer évig virágzó köztársaság is. Ma már csak a falak maradtak, meg a hidak. A város maga. Egymaga. Dacolva idővel, tengerrel, zsarnokokkal, történelemmel, élő emlékműként kínálja fel magát az utazónak. Igaz, hogy a portéka már ódon és megviselt, de értékéből keveset vesztett. Újpesti Dózse.
No meg az övé is, ha volt neki egyáltalán. Hát persze, hogy volt. Jól emlékszik, mennyire ünnepelték, amikor nyolcvanról bevágta azt a gólt. Megyei felső. Aztán a sérülés.
Zajos társaság akasztotta meg gondolatmenetét. A vidám fickók között ismerősöket vélt felfedezni. A ruházat, a nyelv. Igen, csak a lovak hiányoznak. Anyanyelvén üdvözölte a keleties kinézetű férfiakat. Valahol Vereckénél már találkoztak korábban. Milyen furcsa, hogy sorsuk éppen itt keresztezte egymást újra. Újra írt történelem. Vagy inkább húrra. A magyarok nyilaitól ments meg uram minket! De hát bizonyos értelemben Attila hunjainak is szerepe van Velence megalapításában. Nem véletlenül találtak rá a Biennále melletti épület magyar mozaikjaira. Olyan ez, mint a genetikai kód, ami már akkor beleivódik az ember lényébe, amikor még nem is létezik. Hát létezik ilyen? Minden lehetséges. „Ne féljetek!”- hallotta Vojtyla nyugalmat sugárzó hangját.
A Biennále épülete gyerekzsivajtól volt hangos. Ezúttal az emberpalánták foglalták el a mozivászon csillagainak helyét. Mennyivel őszintébb arcok, nevetések, mozdulatok, érzések, gondolatok. A természetesség bontotta le a Patyomkin színfalakat, hogy egy még színesebb fal épüljön fel a gyerekek képzeletéből. A színpadon pöttömnyi kislány verset szavalt. Ismeretlen szerző, ismeretlen előadó, ismeretlen nyelv. Csak a belső fül érti szavát: Vízen ülő Velence, tengerkéklő szelence. Mesebeli tündérvár itt lakik a karnevál. Virgonc lelkű lagúnák, ficánkoló gondolák. Templomok, az áhítat minden lelket átitat. Adriának tengere, Marco Polo szelleme. Vedlő falú paloták hordozzák a nagy csodát.
Egy nap Velencében túl kevés, hogy mindent megnézhessen az emberfia, meg a lánya. A Kárpátok szülötte és társa igyekezett a legtöbbet magába szívni a városból. Tüdejük megtelt a történelem áporodott illatával. Velence egyszerre ódon és lüktetően élő város. A turisták zajos áradata feltartóztathatatlanul hömpölygött a szűk utcákon, a lagúnákat átszelő hidakon. A tengerparton női táskákat árusító afrikaiak menekültek az Arsenale irányába, amikor a Doge palota felől felbukkant két csendőr. Carabinieri, ahogy errefelé nevezi őket a nyelvjárás. Az egyik lagúnán ringatózó bárkáról friss zöldségeket kínáltak az árusok. A tavernákból vidám énekszó szűrődött ki, Európa számos nyelvén. Az utcákon színes forgatag. Mindenki ünnepelt, elvégre karnevál volt. A karnevál volt, van és lesz. A karnevál maga Velence, az a város, ami a modern világ sáskahadának elméjében bevillan, ha meghallja – Venezia. Ez a nép karneválja, mert a gazdagok a paloták falai mögé húzódva adják át magukat az életörömöknek. Sokszáz éve van ez így, az úr ritkán keveredik a pórnéppel. Nem azért van vagyona, hogy ne saját kedvére formálja a világot, ami körülveszi.
A fiatalember átkelt a Canal Grandén átívelő Rialto hídon. A vakító fényárban úszó kirakatok az ódon hidat is megszállták. Ahol valaha zöldséget, gyümölcsöt és más élelmiszert árultak, ma élelmes butikosok kínálják bóvlijukat. Megállt az egyik kirakatnál, ezernyi álarc és maszk. Arra gondolt, hogy már Velence sem emlékszik, hogy milyen is volt az eredeti arca. Az arc a lélek tükre. Tükörből pedig nem volt hiány. Tükröm-tükröm mond meg nékem? Ki vagyok én e vidéken? De az állandó zajban nem hallhatta a választ. Maradt a képzelet színesen bolyongó ecsetje, ami az elme zegzugos járatainak falára pingálja életképeit. Csak a valóságtól távol érzi igazán jól magát. Nincs tükör, amely szembesíti a süllyedő múlttal elenyésző jelennel. Fényképezőgép villanó vakuja taszította odább. Amott egy újabb templom, előtte tér. Zeneszó csalogat.
Észre sem vette, amikor elment mellette egy göndör hajú magas férfi. Távol-keleti öltözéket viselt, mintha nem is jelmezben volna. Kínai lehet? Ezek már mindenhol ott vannak. Gondterhelt arccal igyekezett áttörni a tömegen. Valahol a kikötőben már várta egy gálya, s a messzi távolban Kambalik.
A Canal Grande hátán egymást érték a gondolák és a vaporettók. Karnevál ide, vagy oda, a velenceiek élték a mindennapi életüket. Ők már megszokták a turisták hordáit. Kis túlzás, de elviselik, hiszen az általuk elköltött pénz Velence túlélését segíti. Ha van még egyáltalán segítség. Nemcsak a kíváncsi emberek, de a jó öreg Adria is azon van, hogy minél többet magával ragadjon a városból. Tengerváros végzete a tenger. Sós ízű ölelésének nyomai visszaköszönnek az épületek falairól. Fantagiro örökkön keresi elveszett Romuáldóját, miközben a világ összedől körötte. De a világ még ép, éppen önmaga körül forog.
A gondolások már ritkán énekelnek. Megkoptak a dallamok. Külön kérnie kell az utasnak. A Rialto alatt kecses testű gondola siklik át, az evezős talján dalt énekel. Mi mást is tehetne? Ide csak nem teszi be a lábát az amerikai gettók mondogatós stílusa. A parton többen felszisszennek, bosszúsan tekintenek a derék gályásra. Byron jól tudja miért, hiszen melyik velencei tűri el, hogy nápolyi dalt énekeljen a balga gondolás? Vidám hölgytársasága persze mindebből mit sem érzékel. Alámerültek az élvezetek lagúnájába emberi érzékkel. Pedig csínján kell bánni azzal a lagúnával! Az ember könnyen bemocskolja magát, aztán már csak vérző újbeggyel próbálja tisztára sikálni önérzetét. A becsület mi gúzsba köt szegényt, s a gazdag mázos szavakkal oldja azt. A törvény örvénye nem húzza mélybe ki jól ismeri. Hiszen ő alkotta, melyből álszent ének fakad, s adóztatja ki a sajtot a megszeppent hollótól. Panaszra tárja csőrét, s máris oda minden java. De a java még hátra van, a ravasz, máris füstté vált minden reménye. Pedig túlélő típus. Túl élő, mondja is a hatalom, s nyesegeti a rózsahimlő bimbaját. Bimm-bamm, bimm-bamm, kondulnak meg a Szent Márk katedrális harangjai. Lélekharang vagy vészharang? Mindenkinek élete szerint. A mór megtette dolgát, és csendben távozik. Imádkoztál az éjjel Desdemona? Még csak észre sem veszik azok, akikért a harang szól. A harang haragosa a modernkor zsivajának. Mert a szólam egyre többször hazug, s nem csak az agresszív apa veri félre- sikerült gyermekét. Gyermekcipőben jár az ki hitét másokba veti, akik viszont őt vetik meg.
A fiatalember is felfigyelt a déli dallamokra, mik messze merészkedtek a Vezúv lankáitól. A kanyarban feltűnt a gondola, benne Albion jeles poétája. Felismerte. Oda is intett, de amaz nem vette észre. Önmagával volt elfoglalva, s tovaillant a líra ringató hátán. A gondola eltűnt, magával vitte a XIX. század sóhaját.
– Már a szolgái sem állnak szóba velem. – gondolta a göndör hajú és megvonta vállát. Vállvetve küzdötte át magát egy újabb álarcos társaságon.
Társa a csillogó boltokat tényképezte. Kellenek az emlékek, zárjuk be a masinába, hogy otthon kinyitva gyönyörködhessünk, amikor körberöpködnek a szobában. Elégedetten vesszük készpénznek, hogy tudjuk, mi rejlik az álarcok mögött. Már az elsődleges is mögöttes szándék, önmagának ajándék. Az ember önző, ha másoknak segít, az is emberi.
A kirakatokban Macskakirálylány és Macskakirályfi. De a szem sem legelhet időtlen, hiszen itt is van, ki lehúzza előtte a redőnyt. Odébb álltak, hiszen volt még éppen elég látnivaló. Látni, nemcsak nézni. Érezni, nemcsak vérezni. A gazdagság közepén éhezni. Étek, vétek. Vétkezni a semmiért. Étkezni az enniért. Mert nemcsak étekkel él az ember, de az étek kell. Bármi áron, ha az magas és úgysem tudjuk megfizetni. A létezés rögös, még Velencében is. A hajó a hullámok hátán döcög előre. A parton vének osztogatnak tanácsokat.
– Sose öregedjetek meg gyermekeim!
Ezra Pound lépett ki az egyik palotából a tér másik oldalán. Egy idős hölgy panaszolta el, hogy a karnevál alatt nem tud aludni.
– A szépség sok nyűggel jár.– jegyezte meg az amerikai, wyomingi olasz kiejtéssel.
Az öreg hölgy megcsóválta fejét, majd intett:
– Megint egy bolond külföldi. A szárazföldi patkányok megszállnak minket, s egyre kevesebb a földi.
Az egyik palota előtt teherhordó bárka siklik a bejárat elé. Hátán zongorát cipel. Utasa komor arcú cilinderes úr. Fekete gondola, fekete zongora, fekete gondolat. Számára menedék Velence vendégszeretete, de mégis besúgók tekintete követi minden gondolatát. Veszélyes dolog gondolkodni, hol az emberi élet kevesek kiváltsága. A poroszok oroszok, németek végletek, elnyomnak népeket, s mindenek felett a Habsburgok lefittyedt gőgje trónol. Büntetlenül nem lehet soká büntetni bűntelenül élőket. A ménes lábán béklyó, de közelg már a valkűrök lovaglása. Paták alatt végzi a zsarnokság, s a szabadság lobogóját az Adria szele lengeti. A cilinderes úr arca komor, a várost megtöltő vidámság sem képes mozgásba hozni izmait. Vállán ősi teher, a Nibelungok kincse.
– Hát ezért jött Attila? – jutott eszébe hirtelen.
De nem látta sem Krimhildét, sem Brünhildét. Hacsak nem ott a kis téren a négy molett hölgy nyálig kifestve.
A kékszemű még mindig a kirakatokat bámulta. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a négy testőr integet neki. Eh, csak valami duma feküdhette meg agyát. Túl sok volt ez már így ömlesztve. Kattogtak a bitek, John Lennon sem tudta volna követni a tempót. Keménykalapos öregúr lépett oda mellé. Ránézett, amaz udvariasan biccentett. Viszonozta.
– Először jár Velencében?
– Igen. Ennyire látszik?
– Nehogy megsértődjön, kedves magyar barátom! Csak láttam a szemében a rácsodálkozást az újra.
– Igen. Nagyon tetszik. De a felszín alatt valami végtelen szomorúságot érzek. Bár lehet, hogy ezt csak én látom így.
– Engem is megérintett már az elmúlás szele.
– De, honnét tudta, hogy magyar vagyok? A többség lengyelnek nevez.
– Nem fontos. Fiatal barátom, higgye el, hogy a látszat nem mindenkit tud megtéveszteni. Mint ahogy Velence sem.
– Ön is itt él, vagy netalán turista?
– Velence a második otthonom. Nemcsak a Buddenbrookkoknak van itt házuk.
A fiatalember elgondolkodott, ismerősen csengett a név. A múlt paravánja mögül előlépett egy érzés. Keddenként a tv készülék előtt ülve nézi a mozgásba hozott regényt. Körbenézett, az öregúr nem volt sehol. Egyáltalán ott volt-e? Hiszen a magyaron kívül csak az oroszt beszéli. A keménykalapos férfi nem látszott orosznak, akkor meg milyen nyelven beszéltek? Hiszen magyar sem lehetett. Arcán kisimult az ukránc.
– Teljesen megbolondít ez a város.
Körbe tekintett. Nem látta a nőt. Az imbolygó fekete hajkoronát. Csak nem vesztette el? Itt még telefonon sem tudja hívni. De nem. Jóleső érzéssel fedezte fel ismerős alakját az utca másik felén. Még mindig a kirakatokat fotózta.
– Hogy nem unja meg? – gondolta a kérdést.
Elindult a nő irányába, de hamarosan megtorpant. Az egyik kirakat üvege mögött ismerős jelmezt pillantott meg. Harlekin volt az. Mellette pedig a Kaszás. Ez volt a legfényesebb kirakat. Elméje mégis elsötétült. Komor gondolatok furakodtak a közelébe a tömegen át. A kirakatot bámulta. Meglepődve vette észre, hogy valaki éhenkórász kárpátaljai írónak öltözött.
