Hosszú perceken át időzni tíz-tizenöt soros szövegeknél. Megállni egy sornál, újrakezdeni az olvasást, újra, mert másként is olvasható, újra, mert nem adja könnyen magát, újra mert mégis ismerős. Valahogy így lehet olvasni Varga Mátyás új kötetét.
A hajnali 3 zárt kompozíciójú verseskötet, tömör, néhol igen szikár szövegei egymásra hangoltak, egymás sorait idézik, valahogy mégsem a kérdés-felelet kettőse, vagy egy történet két oldala jelenik meg, sokkal asszociatívabb, nyitottabb szövegek állnak egymással kapcsolatban. Ugyanakkor megemlítendő, hogy a szerző értelmezése szerint a kötet regényként is olvasható. A könyv ajánlása („in memoriam Carlo Gesualdo”) és ebből kiindulva a fülszöveg metanarratívája – amely Gesualdo Tenebrae című vokális művét, illetve életének azt a tragikus eseményét idézi, hogy tetten érte feleségét annak szeretőjével, majd mindkettőjüket meggyilkolta – ajánl egyfajta olvasási módot, amely azonban a verseket olvasva felülíródik, megkérdőjeleződik.
Mindemellett a Gesualdo-kontextus nem csak a fülszöveg miatt lesz fontos, hanem sokkal inkább a kötet szerkesztésével és a szövegekben megjelenő halál témával állítható párhuzamba. A könyv két nagyobb egységre tagolódik, az első egységben három kisebb alfejezet [feria quinta]; [feria sexta]; [sabbato sancto] (nagycsütörtök, nagypéntek, nagyszombat) található, míg a második egység a responsoria címet viseli. Ezáltal nem csak Gesualdo, hanem Krisztus szenvedéstörténete – és a keresztény hagyomány általában – szintén beleszövődik a kötetbe. Nem feledendő, hogy Gesualdo is a szenvedéstörténetről komponálja Tenebrae című vokális művét. A responsoria egység e vokális mű műfaját idézi fel, miként Varga Mátyás egy interjúban kifejti: „A Tenebrae című művet Gesauldo pár évvel a halála előtt komponálja, és lényegében a nagycsütörtök, nagypéntek, nagyszombat hajnali zsolozsmához írt responsorium-gyűjtemény. A responsorum pedig egyrészt egy nagyon kötött liturgikus műfaj, másrészt eléggé különös szerkezetű alkotás, hiszen kollázsszerűen helyez egymás mellé szentírási mondatokat, és ezek interakciójából új jelentés, vagy új jelentésárnyalat születhet.”
Az idézés és a kollázs-jelleg a hajnali 3-nak is szervezőereje lesz, hiszen a második egység a zeneművet megidéző technikával építi fel bonyolult szerkezetét. A responsoria versei ugyanis az előző nagyobb egység szövegeinek egy-egy sorával indítanak, s a megidézett verseket cím helyén is idézik, így lesznek a responsoria verscímei például: I/4; II/3; III/5, római számmal jelölve az első rész alegységeit. Ám a költemények végén már az első egység soron következő szövegéből is megidéződik egy-egy részlet. Példaként, a responsoria I/4 című szövege elején megismétlődik az első egység negyedik versének „inkább hallgatsz a visszaútról, / vagy hazudsz nekik valamit” sorai, majd az utolsó sorokban az első egység ötödik versének „odakint már nincs / semmi, ami utadba állhat” sorai kapnak helyet. Ekképpen képez a responsoria láncolatot, szorosabbra fűzve a versek egymáshoz való viszonyát. Itt megemlékezhetünk a regényszerűség említéséről is, a lineáris olvasat lehetőségéről, illetve arról, hogy a lineáris olvasást megbonthatja, ha a responsoria verseit együtt olvassuk az első egységgel – a responsoria versei mindig két szöveg között állnak, azok közé ékelődve hoznak új nézőpontot.
Az új nézőpont azonban közel sem egynemű, talán nem is lehet megkülönböztetni egy jól lehatárolt nézőpontot, megszólaló hangok sokaságáról van inkább szó. Még akkor is, ha a szövegekben gyakran előfordul az én-te-ő hármassága, ami egyrészről mozgatja a Gesualdo történetet, másrészről a kötet elején idézett Seamus Heany verset (Seeing Things xii), amelyben a „Ma velem leszel a Paradicsomban.” sor, Krisztus és a két lator történetét citálja. Valamint a hajnali 3 kötetcím – azon túl, hogy a bencés regulában van meghatározott éjszakai zsolozsmázás – is utalhat ezen hármasságra, amellett, hogy az éjszaka egyszerre lehet a bűnelkövetés, a vívódás, a magány, vagy akár a virrasztás ideje. Bár a hármasság ezen utalásokon és motívumokon keresztül erősen jelenlévő, a kötetben megszólalóknak nincs körülhatárolható sziluettje, a három személy, vagy akár a mi, az ők nem rajzolhatóak meg, inkább pozíciók és viszonyok jelenítődnek meg hiányokkal, s a hiányok révén nyitottsággal.
A két nagyobb egység hangjai között azonban úgy tűnik, van különbség, a második rész ugyanis, mintha személyesebb nyelvvel bírna. Ez a személyesség leginkább abból fakad, hogy a responsoria inkább az én és a te viszonyát firtatja, mintha jobban reflektálna az én saját magára és a „mi”-re. („nyelvem folyton / az érdes felület-/ hez téved, míg-/ nem felsebzi / magát.” 56. o.; „amikor a madarakat / etettem, az ujjaimban / ráismertél apám kezére.” 60. o.) Nem nélkülözi ezt a reflexiót az első egység sem, de ott hangsúlyosabban beleíródik a távolabbi ő is, vagy általános alanyok, illetve inkább a megszólítások, mintsem a vallomásjellegű, énre vonatkoztatható szöveghelyek gyakoribbak. („szél elől a hajó oldalához/ lapulsz, és arra vágysz, hogy / valaki most így lefényképezzen” 13. o.; „mögötted egy nő ma-/ gában beszél.” 14. o.; „a férfiak végül elmozdul- / nak” 20. o.)
A cím nélküli szövegek versnyelve szikár, a hagyományos sorvégi rímeket hanyagolja, mégis van dallamuk. Egyrészt erőteljes enjambement-ok uralják a kötet egészét, másrészről a központozás és a tördelés töredékessége által is sajátos ritmus áll elő. Központozás és tördelés tekintetében fontos megemlíteni, hogy hiányoznak a mondat elejéről a nagybetűk, a pont és a vessző kap írásjelek közül nagyobb szerepet, a mondatok vége igen ritkán esik egybe a sorok végével, sőt nagyon gyakori a szavak elválasztása, szétszakítása két külön sorba. Ezen eljárásoknak köszönhető, hogy előállhatnak olyan magukban teljesen értelmetlen, kiszakíthatatlan sorok, mint „ban sok a meg-” (56.). Azonban éppen ezen nyelvi technikáknak köszönhetően lesznek a szövegek egyszerre zaklatottak és törékenyek, ez a széttöredezett textus az, amelyben a „horzsolás”, a „rothadás”, a „fásultság”; a „szorongás”, hallgatás, mozdulatlanság, az irgalom, az alázat hiánya pontosan körülírható és érzékelhető lesz.
Ugyanis a magány, a szeretetlenség és a halál kérdéskörei újból és újból visszatérnek, hol a gyilkosság nyomait eltüntetni törekvés helyzetében: „rongyokba csomagollak / inkább, vagy óriás nejlonzsák-// ba.”(30.), hol az élet-halál kettősében és a kegyetlenségben: „– akik még élnek, / távolról nézik vergődésedet. –” (37.), máskor az egyedüllét, vagy a bűntudat „ha egyáltalán nem mondanál / semmit, jobb volna.” (19.), „elérhetetlen voltál, mintha / folyton gyászolnál.”, „akkor hát mostantól majd / éber figyelemmel követed a / bútorok minden reccsenést.” (39.). Krisztus szenvedéstörténete, Júdás árulása és Gesualdo gyilkosságai a háttérben mozognak ugyan, de ennél sokkal hétköznapibb kegyetlenségekre ismerünk rá ezekben a sokszor igen szétszabdalt, mégis pontos és alaposan megformált szövegekben. Ez a ráismerés az én és te egymáshoz való félelmekkel, féltékenységgel, vagy éppen fásultsággal, meg nem értettséggel telített viszonyát jól reprezentáló nyelvnek köszönhető, amelyben saját esendőségünk köszön vissza. Elmozdulnak a szövegek a hiány vagy a hallgatás poétikája felé is, hiszen kimondatlan körülmények, tisztázatlan beszédhelyzetek és újabbnál újabb hangok jellemzik a hajnali 3-at. A responsoria ciklusnak köszönhetően azonban az ismétlésről sem feledkezhetünk meg, hiszen a korábbi szövegeket megidéző eljárások, ezen fenti tapasztalatok állandó visszatérést sugallják. Az ismétlés a kötet végén még hangsúlyosabbá válik, hiszen a kezdő vers utolsó sorait („kezdd a // halottakkal” – mondja furcsa, / idegen hangsúllyal.”) belecsempészi az utolsó szöveg zárlatába, ezáltal a kötet újrakezdhetőségét, körkörösségét erősítve.
Varga Mátyásról beszélve legtöbbször előkerül szerzetes mivolta, a vele készült interjúk, a róla írt kritikák legtöbbjében furcsa ellentmondásként merül fel, hogy bencésként ír a testiségről, vagy hogy a Krétakör szövegírójaként is működik. A kötetről beszélve azonban azt gondolom, hogy csak a megmozgatott hagyományok, a keresztény kultúra mély ismerete szempontjából lehet fontos ez az életrajzi adalék. Ugyanis elsősorban nem attól sorolható a katolikus költészet címke alá valamely mű, hogy azt szerzetes, vagy katolikus ember írja, valamint semmi rendkívülit nem kéne látnunk abban, ha szerzetesek művészi munkát is végeznek. Ebben az értelemben nincs katolikus és nem katolikus költészet, csak költészet létezik, s a hajnali 3, úgy vélem, kiemelkedő az utóbbi évek verstermése közül.
Varga Mátyás: hajnali 3, Magvető, Budapest, 2013.
