Bejegyzések kategória bejegyzései

Az idegenek titka

Az ablaksáv karcsúságán autók riadt fényei cikáznak. Úgy tűnik, mintha felületté válna az utca éjszakája, az ezernyi összehangolt mozdulat. Csak a távoli zajok vallanak arról, hogy mindez mélység és titok. Közben ismeretlenek sétálnak el a ház előtt. (Pedig olyan helyen, ahol ez a szöveg íródik, ahol minden csupa rejtély és kaland, senki sem ismerős, legföljebb láttuk valahol, valamikor, de semmi több.) Mi láttuk, esetleg, akik azt is megcsodáltuk, amint a karcsú ablakszárny kitárul, s mintegy tavaszi illatban kivirágoznak a törékeny szálúak, melyek kerekded fényt tartanak, ilyenkor, novemberben. A törékeny szálúak, melyek kerekded fényűkkel megvilágították a ház előtti néhány idegent, akik e szövegre, ez írásra kiválasztattak. Néhány kockás ing, gallér, az eső ellen. Mert esik. Már három álló napja esik. Akkor is permetezte az ablaküveget, amikor őket megláttuk. Az esőcseppek lassan folytak a keret alá. Aláfolytak. Kellemes és egyben megnyugtató látvány volt, amint hajlongó törzsek simogatták, kavarták föl a sárgában játszó fényköröket. Az ablaküvegen, amelyen esőcseppek folytak a keret alá, és ahol autók riadt fényei cikáztak.

Nemcsak azért csupa rejtély az ablaküveg távolba látó felülete, mert idelátszik a torony, melynek ablakai dermedt csöndet és halk neszezést, állhatatlan csoszogást egyaránt rejthetnek. Ha ez eltűnne, a szívdobogás reményteljes izgatottsága nyilván vándorlásba fogna, s új rejteket keresne. A torony persze a helyén marad, a rézsút világító távoli fényszóró némileg érinti is. Nem fonja körbe, mint a halványzöld kiszögelléseket az épületek oldalszárnyain, csupán érinti. Mintha ez elég volna, hogy megszelídítse a látványt, s megfossza rémült magasától. Pedig éppen ellenkezőleg: így válik dermesztően közelivé a seszínű téglasor egyenetlen, kúszó mozdulatlansága. Közelivé és hihetetlenül távolivá egyaránt: éppen ez kölcsönzi titkát, melyet megfejteni legalább annyira lehetetlen, mint megfeledkezni róla. De nem lehet elégszer hangsúlyozni, nemcsak a toronytól rejtélyes az itteni csillagtalan éjszaka s a fülledt levegőjű helyiség, ahol a szöveg lassacskán íródik, hanem mindattól, ami filmbe és képzeletbe illik. Egyszerre. Mindkettőbe. Az esőcseppek permetezte ablaküvegtől, a fehér, bár némi élénkséget igénylő sápadt kerettől és a karcsú szálúaktól, melyek kerekded fényűkkel megvilágították a guggoló bokrokat. (A sárgában játszó fényköröket hajlongó törzsek simogatták.

Az ablaküvegen, ahol autók riadt fényei cikáztak, s esőcseppek folytak a keret alá. Megállíthatatlanul.) Az ismeretlenek csak néhány szót váltottak. Egymással. Hallani nem lehetett. Nem az izgatott szívdobogás miatt nem hallottuk őket: Nem is kellett hallani. Csupán kiválasztattak e szövegre, ez írásra, és ekképpen jelentek meg a ház előtt. Így és nem máshogy. Sorsuk egyszerivé vált, megismételhetetlenné, s mégis leíródik, megjelenik. Pár kockás ing, (talán piros) gallér – az eső ellen. Mert esett. Már három álló napja esett.

A kerekded fényeket hajlongó törzsek simogatták. Az ablaküvegen, ahol riadt mozgolódás folyt, s folytak az esőcseppek is lefelé, a keret alá. Távolról fényszóró világított rézsút.

A nyugalmas órákat nem kellett kivárni, elérkeztek maguktól is. A fülledt levegőjű helyiség mintha vonzotta volna őket. S megérte ébren maradni addig, amíg a karcsú ablakszárny kitárul, s felületén áttetsző, igazgyöngy nagyságú porszemeket görget. Mintegy játékos lassúsággal. Kimérten. Aztán valóban csönd következett: a felhőkbe burkolózott éjszaka mélységes csöndje: titok és hallatlan ígéret, meg némi melegség a szív körül. Reményteljes dobogás.

A három idegen a torony közelébe ért. Még nem kerültek ki látókörünkből; az ablak négyszögletű biztonságába húzódtunk, s figyeltük őket. Amint elhaladnak a ház előtt, a guggoló bokrok tövében, a nyálkától csillogó járdán, s a torony felé indulnak. Lassú léptekkel. Az egyenetlen fal elmosódó-sötét ablaka, mely még inkább kísértetiesnek tűnt a torony magasában, néma mozdulatlansággal osztotta két össze nem illő részre a seszínű téglasort. Füst szállt fel a súlyos, álomterhes levegőbe, s ahelyett hogy oszladozott volna, váratlanul megrekedt a fényszórók kereszttüzében, s finom puhaságában könnyed lebegésbe kezdett, akárcsak a tündérhaj egy leheletnyi sóhajtól. Halk kopogás hallatszott az úton, ahol riadt autók cikáztak, s sárgába hajló vonalvezetést rajzoltak fürkész tekintetünk elé.

A levegőbe, ahol elnehezült füstfelleg engedett a fokozatosan átható, erősbödő derengésnek. Pillanatok varázsa volt ez, magával ragadó hangulat, amint az eső egyhangú patakzása változatlanul ömlött végig a széles úton. S nem lehetett tudni, abbamarad-e valaha. Számunkra persze örömtelibb lett volna az érzékelhetetlen ismétlés végeláthatatlan csöndje, ami csak az idegeneknek tűnhetett zavart keltő, s nemsokára megszűnő, az álmok mélységébe visszahúzódó morajlásnak. Némi levélhullásnak, kínos-kelletlen közjátéknak, ami pusztán átmenet…
A járdaszegély is csillogott már. A kőlapok között résnyi szünetek mutatták sötét színűket.

A léptek a torony irányába vezettek. Félreértést nem tűrve, mintha ott majd megfejthetné titkát a három idegen, akit még soha nem láttunk, csak most. A három inget rubinszínű hártya fedte be. Az eső ellen, mely már három napja áztatta a téglás ház környékét. Az ablakszárnyakat, ahonnan csöndesen figyeltünk. A guggoló bokrok tövében karcsú járda húzódott. Úgy tűnt, mintha felületté válna az utca, a riadtan cikázó autók sárgában játszó vonalvezetése. A halk kopogás.

(Talán csak a tavaszi illat tette – novemberben, talán csak elbódított, s olybá tűnt, hogy a gyöngéd fényköröket hajlongó törzsek simogatják az ablaküvegen.)

Rasszizmus

avagy hogy kerül polszki a színpadra
Félhomályos kertekalji ösvény, szürkületnek megfelelő fényekkel. Jobboldalt egy rendőrségi Uaz orra lóg be a színpadra, az oldalán a feliratból annyi látszik, hogy REN.
Cigány (érkezik)
Rendőr (előlép az Uaz mellől): Pályinkás jó estét kívánok! Hovahova?
Cigány (nem reagál, csak megáll)
Rendőr: Háhá, rossz a lelkiismeretünk! Na meséljük el szépen, mi járatban erre, ilyenkor.
Cigány: Haladok A pontból B-be, ahogy azt más emberek is gyakran teszik.
Rendőr: Haladok A pontból B-be! Én úgy láttam, osonás inkább az a haladás.
Cigány: Elnézést, erről nem informáltak, hogy már a mozgáskoreográfia se mindegy.
Rendőr: Természetesen mindenki szabadon választhatja meg az előrehaladásával együtt járó mozgási stílust. (felemelt ujjal) Még. Sőt, megelőlegezem, hogy meglehet, hogy csak azért mész így, mert nálatok ez így automatizálódott már a törzsfejlődés során, hogy ti így mozogtok.
Cigány (színlelt riadalommal, körbenéz): Jézus atyám! kik?
Rendőr: Ti. Ti…. Hát ti, ti, ti. Ráutaló magatartás. És nekem kötelességem meggyőződni róla, hogy ez a ráutalás… megvalósítja-eaöö… fennforgást.
Cigány: Csak kijöttem a levegőre. Most van jó idő. Most van hűvös.
Rendőr: De miért itt, a kertek alatt? Máshol nincs hűvös?
Cigány: Mert itt a fák illatát is érzem közben.
Rendőr (csúnyán néz)
Cigány: Ez egy kitaposott ösvény. Vagyis: emberek járnak rajta, nagy gyakorisággal.
Rendőr: Méltatlankodunk? Meggondolnám, hogy beszélek a törvényes rend képviselőjével –
Cigány: Szerintem a törvényes rend képviselője most éppen ok nélkül egy olyan állampolgárt zaklat, aki tiszta, mint a patyolat.
Rendőr: Ezt meséld el azoknak, akik itt laknak, és tőled félnek! Jaj, értem már, te azt hitted, hogy én vagyok az, akinek baja van veletek?
Cigány (körbe nézeget, unja)
Rendőr: Ne nézegess! Tudod te azt jól, miről beszélek! Ráutaló, a fennálló körülményeket figyelembe nem vevő magatartásod indokolatlan feszültséget gerjeszt! Indokolatlan, mondom, pedig valójában egyáltalán nem érzem magam meggyőzve, hogy tényleg az is! Ha tényleg annyira tiszta a szándékod, miért nem lehet ennyi együttműködést, hogy nem osongatunk kertek alatt szürkületkor, amikor tudod, te is tudod és én is tudom, hogy a népek milyenek? He?
Cigány: Én csak azt tudom, hogy nekem is jogom van ott és úgy járkálgatni, ahogy és amikor mindenkinek.
Rendőr (ráordít): És az a zsák a válladon?!! Mit viszel benne, te sárgavérű!!
Cigány (rémülten odébb ugrik, oldalra kapja a fejét, nincs is zsák a vállán)
Rendőr (kacag): Na ezt most megetted! Nincs is zsák a válladon!
Cigány (visszanyeri az egyensúlyát, végigsimítja a ruháját): Barom.
Rendőr (még mindig kacag, de már nem annyira): Nana! Mondom, én meggondolnám azért, hogy beszélek a törvény és a rend…
Cigány: Baszd meg a törvényedet! Kiestem.
Rendőr: A ráutaló magatartás most bizonyosságot nyert.
Cigány: A szerepből! A szerepből estem ki, te barom!
Rendőr: Ezt mondom én is, !
Cigány: Idekavartad ezt a hülye zsákot, te hülye fasz, hirtelen tényleg azt hittem, hogy végszó.
Rendőr (az Uazhoz megy, rácsap a motorháztetőre): De megetted!
Cigány: Elbasztad, kész, ennyi volt.
Rendőr (a motorháztetőre csap): Játszunk! Nézzél már ki! Ezek még mindig azt hiszik, hogy játszunk! Nézd, hogy csillogtatják a szemüket, még most is, amikor azt mondom, hogy azt hiszik, hogy játszunk, még mindig ezek után is azt hiszik, hogy még mindig nekik játszunk, úgyhogy pofa be és játsszunk.
Cigány: A faszt. Ez már odavan. Elment az ihlet. Azt se tudom, melyik viccben vagyok.
Rendőr (a Cigány arcát simogatná, hogy valami vigasztalót mondjon, de undorodva lerázza a kezét): Böee. Kezd olvadni a cigánymázad, gusztustalan.
Cigány: Ja, meséld el nekik még ezt is, milyen trükkökkel dolgozunk! Itt van ez a verda, azt hiszik, igazi, pedig csak addig létezik, ameddig látszik, és túloldala sincs, csak ez a kibaszott jobb első fele e!
Rendőr: Befejezted?…
Cigány: Holnap már be se kenem magam, he, azt hittem, ez a vicc 2 perc, nem egy fél napig kell pácolnom a pofámat ez alatt a kurva reflektor alatt.
Rendőr: Miért, maguktól is gondolhatják, hogy nem cibálunk be egy igazi Uazt a színpadra.
Cigány: Nem gondolnak már semmit, mert te mindent elcseszel.
Rendőr: Mert te meg túlspiláztad ezeket a hülye állampolgári jogokat, ki a faszt érdekelnek? Ebben a témában kettő adok-kapok max., aztán haladunk tovább, nem így volt megbeszélve?
Cigány: (a száját rángatja)
Rendőr: Amúgy ha éppen tudni akarod, Debrecenben a Csirkefejben felraktak egy igazi kispolszkit a színpadra. Kilencvenben. Micsoda ötlet! És nem Spiró írta bele, az biztos, mert én olvastam is, nem csak láttam.
Cigány: Nem mondod! És hogy vitték be a művészbejárón?
Rendőr: Szétszedve. Hát nem? Volt egy haverom, azt is így szívatták meg. Felvitték szétszedve a Trabantját a hatodikra, fent a szobájában meg összerakták. Gondolták, amikor majd megy haza, biztos meglepődik.
Cigány: Igen, és? Meglepődött?
Rendőr: Ja, annyira, hogy azóta is ott van a Trabant a szobájában, mert azt mondta, ő most már le nem viszi, inkább vett egy másik Trabit (egyedül röhögcsél). Na de azért egy Uaz… hát az más.
Cigány: Na akkor most mi legyen.
Rendőr: Mivel mi legyen.
Cigány: Hát most, hogy megtudtuk, hogy vigyünk fel a hatodikra egy Trabantot, akár visszatérhetnénk a jelenetre.
Rendőr: Ja, ja, ja! Amúgy ez az egész vicc-dolog az én ötletem volt, nem tudom, mo…
Cigány (ideges mozdulatokkal simítgatja az arcáról a kulimászt)
Rendőr: Egyszer egy vicctopikba írtam be ezt a viccet. Egyből rám támadtak hárman, hogy rasszista köcsögök húzzanak hazafelé. De miért rasszista ez a vicc, könyörgöm. Tisztázni akartam, beírtam, kezdjük ott, tisztázzuk fogalmilag, mi a vicc maga egyáltalán. Miért nevetünk? Mindig valami fogyatékosságon, nem? De ez így csak még rosszabb volt, kimondtam: szóval szerintem a cigányok fogyatékosok?!! Az addig még béketűrő emberek is nekem jöttek, hogy offolok, mert ez vicc-humor, és nem metavicc-topik. Idősebb hölgytopikoló azt szegezte nekem, hogy csak azt áruljam már el, hogy ha kivesszük a viccből, hogy cigány, akkor mit találok viccesnek azon, hogy egy szegény sorsú embertársamnak ellopták a kertből az áramfejlesztőjét.
Cigány: Most már a poént is lelőtted, fasza! Mehetünk is, gyere menjünk. (indulna, de a rendőr tovább beszél)
Rendőr: Erre én hirtelen felindulásból búvalbaszottnak neveztem, mert ezzel a kérdésével árulta el tulajdonképpen, hogy ő és a humorérzék egymástól olyan távol eső fogalmak, mint… ööö, mint…
Cigány: (üvölt) Játsszuk már végig ezt a kurva viccet, aszt’ húzzunk innen a picsába!!
Rendőr: (üvölt) Na cigány, a ráutaló magatartásodért elő is állíthatlak, jobban jársz, ha itt helyben tisztázzuk ezt a honnan-hovát!!
Cigány: (innentől egyre jobban felpörögnek) Jaj, jól van, elmondom! Hát éppen a rendőrségre indultam! hát még engem raboltak ki!!!
Rendőr: Nananananaa, nekem neee, sárgavérű! Mi a rákot loptak volna el tőled, há’ neked semmid sincs!!
Cigány: Hát tévét, dévédét, automata mosógépet…
Rendőr: Na hagyjuk ezt, cigány, hagyjuk eeezt. Hozzátok nincs is bekötve az áram!
Cigány: Já jó hogy mondjá á biztos úr! Hát ázs ágregátort is ellopták!…

Astoria lenn

A cigarettacsikk levettetett a földre.
Egy női félcipő sarkát mardossa épp talán,
míg az aluljáró oszlopos egét elöntve
neonfény birodalmat teremt a magány.

Elkerülhetetlenül nem létezem most.
Elmúltam; már tizennégy perce várok itt.
Hallom már mindenek felett a villamost,
s a mozgólépcső mélységes kínjait.

Metaforák nehéz húgyszagában állok,
az ember, ki elragadtatott.
Ilyenkor értem, hogy a bolyongó világok
között félúton senki sem vagyok.

Otthon

„Anya, anya
ebben a sivatagban,
mért hagytál itt, ebben a sivatagban?”
P. J.

1

Miféle nyomás alatt szűkül össze
annyira bármily csöppnyi értelem,
hogy a nyeldeklő nyomorúság körbe-
tűnődik gyanútlanul, mindenen?
Mert csak a düh, az érzelmek zsebemben
eddig kockára hajtott tájai
áldozatot keresve húznak engem
bosszúvá tágítva határaim.
A gyilkos nem latolgat – olvasom.
De mégsem, hogy barátod ellen törjek.
Most felravatalozom otthonom,
bár tudom, a szabadság egyre szűkebb.
Számomra a bűnről beszélni
mindig is a legnagyobb nyomorúság;
hol ész dönget kapukat s reméli:
az ítélet enyhébb lesz, mint a vád.

2

Nyugodtan ülnöm tényleg nem lehet,
most jut eszembe, s látom,
milyen veszélyes ütközet jöhet
s benne egy mozdulásom,
akár valami csecsemőnek,
hisz nem tud szólni még,
szögein a veszélynek egyre
tudatlansággal ég
és csak tolulnak egyre feljebb
az értetlen közök,
amit nem jár be semmi ember,
nem tölt ki semmi rög,
és az utalást csak e lomha
kis pillanatban értem;
miféle álmot vártam én, ha
mi sosem voltunk ébren?

3

Mivel feltorlódik minden mögém,
leküzdhetetlen, hogy megértsem,
mi is zajlik, mi evődik be rég
a csakis engem megillető térbe.
Ott ül. És ezt mindig látni fogom,
hogyha nem leszek egyre bátrabb,
ő nem szégyenkezik megadni mindent
az én tulajdonomból, önmagának,
s valahogy mindig az az érzet
kerít be, hogy én vagyok a hibás.
Ha őt ölöm meg, vagy magammal végzek…
sem lesz csendes az elmúlás.
Valahol legbelül érzem az ízét
a húsának, amint jogom szétveti,
s talán ez jobb; csak ideiglenes lesz,
hogy anyám hiányom követeli.

A tanár és a hálapénz

Januárban egy költözésnél egy pálma levele majdnem kiszúrta a szememet. Kínlódtam vele, csepegtettem, hol jobb lett, hol rosszabb, végre kedden ujjnyi daganat jelent meg a szemhéjamon. Oda jutottam, végtére is nem azért fizetem a tb-t, hogy csendes magányomban vakuljak meg, bejelentkezem a helyi SZTK-ba.

Ingerült nő a telefonban:
        Azt mondja, hogy kihez jár!
        Csókolom, senkihez, nem tudtam, hogy kellett volna.
        De – ki – nek – a – be- te – ge? –  kérdi, mintha gyengeelméjű volnék.
        Ritkán szúrom ki a szemem majdnem, nem vagyok a betege senkinek – vallom be szégyenkezve. Hallom a rosszallást a hangján, nem igazán tudja, mihez kezdjen velem. Péntekre kapok időpontot, 11-re. Aggasztónak tűnik a hátralévő három nap az egyre liluló izével a szemem fölött.
        Bejön, fizet, fölmegy – tájékoztat még a nő lakonikus tömörséggel, majd leteszi.
Izgulok kissé, a családomban sok az orvos, ritkán megyek idegenhez. Igyekszem pontosan érkezni, bemegyek, fizetek, fölmegyek. Európai érzés, nem várakoztatnak, időpontra megyek, vagyok valaki a pénzemért. A lila izé közben visszahúzódott, majd eltűnt, igazán nincs mit mutatnom, de ha már időpontom van… A vizsgáló ajtaján akkurátus kiírás: „Az egyeztetett időpont csak iránymutatás, a leletek számítógépes nyomtatása miatt csúszás lehetséges.”
Rosszat sejtek. Hárman várnak előttem. Nem sokkal múlt 11. Kijön valaki, de nem hívnak be senkit. Most nyomtatnak, a nyomtatás nagy szakértelmet, odafigyelést igénylő munka. Időigényes. Pláne, ha számítógépes. 11:30 körül bejut a 10:30-ra rendelt beteg, 11:50 körül a 10:40-es, majd egy helyes bácsi, akit a nővér önhatalmúlag előrevesz. A 10:50-es dühösnek tűnik, távozik, tehát én jövök. 12:15-kor hívnak be, ahogy sejthető volt, nem látnak semmit, a nővér fölír valami cseppet, az orvos elfoglalt. Az egész vizsgálat pontosan  4 percet vesz igénybe. Nyilván a nyomtatás, gondolom, de az is kész van, a nővér várakozó arckifejezéssel nyújta át a leletet. Nem pontosan értem a szituációt, csak azt látom, szeretne valamit.
Kezd megvilágosodni előttem a telefonos nő faggatózása. A kérdés innen nézve mintha inkább a következőket jelentette volna: Mondja már meg végre, ki az az orvos, akinek hálapénzt szokott adni, hogy eldönthessük, mennyire sürgős az ügy, mennyire tartsuk be az időpontot, mennyi időt szánjunk a vizsgálatra, mit írjunk föl, kihez utaljuk tovább!
Nem ez az első dolgom a magyar egészségüggyel, apám átlag évi négy hónapot tölt kórházban, azt hittem, mindent láttam. Az az intézmény, ahol a nyarakat tölti, az ő megfogalmazásában, lepratelep. Tízen egy szobában, kerekes székkel, elképzelhetetlen szag. Az ebédlő falán, az étkezőasztalok fölött dekorációként 18. századi csonkolóeszközök képe (fűrész, fúró, bárd) bekeretezve (tudom, hogy nem hiszik, lefotóztam, ha valaki kéri, elküldöm a képet), valamint egy indiánokról szóló képregény – németül. Minek ragozzam, ez nem Kafka, nem Ellis, ez  maga a Stephen King-be oltott Kusturica. Cserébe viszont a személyzet eszelősen ért ahhoz, amit csinál. Apám jó beteg, nem problémás, aztán a neve előtt szerepel a dr. – „kolléga bestiális” –állatorvos, és hálapénzt, azt soha nem fogadnak el tőle.
Ezért aztán nem tudok hálapénzt adni. Iszonyodom a jelenettől, úgy érzem, kikérik majd maguknak, az arcomba vágják, nem szégyeníthetek meg vele senkit. A lepratelepként aposztrofált intézményben még a nővérekre se mindig tudom rátukmálni, pedig ha valakiknek, nekik létszükséglet. Általában azt mondom, menjen el és vacsorázzon meg belőle a barátjával. De a lényegi különbség, az, hogy tudom, akár adok, akár nem, ugyanúgy ellátják az apámat.
A szemészetes nővér kérdő arckifejezése viszont inkább azt a falumbeli embert juttatja eszembe, aki Esterházyt megszégyenítő nyelvi leleménnyel adta az orvos tudtára, hogy nem fizet:
        Köszönöm a segítséget Doktor Úr!
        Köszönömmel már tele van a padlás!
        Ezt az egyet még szorítsa be!
Én viszont csak állok hülyén. És arra gondolok, hogy a hálapénz bele van kalkulálva a szemészorvos fizetésébe, és azért annyi amennyi, hogy majd a betegek, és én őt most tulajdonképpen meglopom.
De egy másik analógia is felrémlik előttem. Tanárként nem keresek túl sokat. Mi lenne, ha a hallgatók egy jól sikerült vizsga után – és kizárólag utána!!! – pénzben fejeznék ki a hálájukat, hogy olyan szépen megtanítottam nekik Iser imaginárius-fogalmát. Hasznát veszik, ha tanítanak majd, ebben biztos vagyok. A hallgatók, diákok, szülők közt informálisan terjednének az árfolyamok, stilisztika 4-es 10.000, elmélet 3-as 8.000. Környezetismeret 4-es 3.500, matematika 5-ös 6.000, félév végén újabb 5.000.
Nem korrupciónak neveznék, hálapénznek, csak a hálájukat fejeznék ki, mert tudják, milyen kevés a pénzünk, és tudják, a hasznukra vált, amit tanultak. Hogy ez egészen más? A tanár is keveset keres, és a jövő generáció tanítása legalább olyan fontos, mint az egészség – ha már mindenképpen demagógiával operálunk.
A jelenet, amint kis borítékot csúsztatnak egy tanár zsebébe még 2008 Magyarországán is elképzelhetetlen. Sok vacak tanárral találkoztam, igazi rohadékokkal is, de ilyen aljasságot egyikről sem feltételezek. Pedig mi is keveset keresünk, a mi munkánk is fontos.
Lehetetlenség: egy ilyen tranzakció után nincs az a szabolcsi kisegítő iskola, ahol el tudnék helyezkedni.
Őszintén mondom, boldogít ez a tudat. Nem fizettem. A szemhéjam reggelre megint beduzzadt. Talán majd a cseppek.

A nyugati vendég (A hard-boiled krimikről Varga Bálint tanulmánya kapcsán)

Manapság hálás dolog krimikről írni.
Évente tízezerszámra jelennek meg a jobb vagy rosszabb detektívregények, és közben a krimit azzal „tiszteli meg” az irodalomelmélet, hogy a posztmodern egyik emblematikus műfajának tekinti. Természetesen nem elsősorban a „kemény krimiket”, hanem a klasszikus detektívregényt átkódoló metafizikus- vagy anti-detektívtörténeteket[i]. A könyvesboltok polcait megtöltő hard-boiled scoolnak többnyire csak a mostohatestvér szerepe jut ezekben az írásokban. Ezért is érdekes most – jelentős, magyar nyelvű elméleti-kritikai olvasmányok[ii] után – egy olyan tanulmányt kézbe venni, amely a bűnügyi regényt a kemény krimik, a hard-boiled thrillerek, vagyis lényegében a realista regények alapján értelmezi.
            Minden irodalmi műfaj előfutárait az utókor teremti meg. De melyik utókor? Mert mintha nem ugyanabban a térben és időben élnének a kemény krimik és a posztmodern hibridek olvasói – másféle kritikai nyelv, másfajta olvasói elvárások, másféle „emlékezet”. A metafizikus detektívtörténetek elemzői Edgar Allan Poe-t tartják a detektívregény megteremtőjének, míg a kemény krimikre összpontosító Varga Bálint az első nagy magándetektívek, Vidocq és Allan Pinkerton emlékiratait elemzi részletesebben.
Hiszen a krimi együtt születik a „tudományos” bűnüldözéssel. De a bűnüldözés már a 19. században sem csak társadalmi, hanem textuális-irodalmi feladat is: elfogni és megírni – ez volt az első, dokumentáltan létező magándetektívek célkitűzése is. És már ezekben az emlékiratokban kialakul a referencialitás és fikció, dokumentumszerűség és kalandregény jellemző egyvelege. De vajon tényleg olyan átjárhatatlan határvonal választja el a hard-boiled thrillereket és a posztmodern művészkrimiket?
            Minden detektívtörténet egyazon alapsémára, egy ismétlődve variálódó hermeneutikus kódra, azaz egy bűncselekmény elkövetésére és a tettes lassú, fokozatos leleplezésére épül. A társadalmi tér, ahol a tettet elkövetik és leleplezik, csak a kód, a bűnöző és a detektív közötti játszma háttereként érdekes. Hiszen a jó krimikben minden mozzanat, minden kis részlet a játszmával (a gyilkosság elkövetésével és leleplezésével) összefüggő szemiotikai funkciót kap. A krimi realizmusa a kódnak alárendelt – így hát ez a valóságábrázolás természeténél fogva is más, mint a 19. századi nagyregények társadalomábrázolása. Ez a redukált realizmus nemcsak utólagos „engedmény” a realizmusnak, hanem már a klasszikus detektívtörténeteket, Conan Doyle történeteit is jellemzi.
            A fiktív és való, a hermeneutikus kód (a séma) és társadalmi környezet viszonyát Varga Bálint egyfajta mitológiaként értelmezi. Vajon helyénvaló-e ez? Természetesen nem a bűnügyi regények alapvető metafizikusságáról (rejtély és felderítés), rituális alapsémájáról (beavatás, áldozat, bűnbakkeresés) beszélek. A detektívek nemcsak azért mitikusak, mert Oidipusz módjára nyomoznak, vagy mert Thészeuszként szállnak le az „alvilágba” – a rejtély után nyomozó hőst a kód, a feladat köré szerveződő társadalmi valóság is mitikussá teszi. Hiszen csak a játszma szabályai biztosítják, hogy ábrázolhatók legyenek bizonyos életformák tapasztalatai. A realista regényhagyományt ma már többnyire csak a hard-boiled krimik mesterkélt játékszabályai éltetik.
            A logikusan okoskodó, a „mi lett volna, ha” kérdését is felvető, a múltat rekonstruáló, a tényeket tisztelő történész gondolkodásmódja[iii] – nagyon hasonlít a detektívekére. Léteznek a történelmi regényeket és hagyományos detektívtörténeteket ügyesen kombináló regények[iv] (Gordianus-történetek, Rózsa neve stb.), de a két elbeszélés-típus között talán szorosabb a rokonság, hiszen a kemény krimik „redukált realizmusa” hasonlít a történelmi regények simulacrum-valóságára. A történelmi krimi (és tulajdonképpen minden hard-boiled detektívtörténet) – az ókori retorikák szóhasználatával élve – nem fabula és nem historia, hanem argumentum, azaz olyan „kitalált dolog”, ami akár megtörténhetett volna. Ezek az elbeszélések nem a történelmi bizonyosságot járják körül, hanem a történelmi valószínűséget. De ez még nem minden. A logikus gondolkodás bajnokai, a minden kérdésben véleményt nyilvánító, matematikus, sakkozó, a szivarhamuk fajtáiról is tudományosértekezést író „nyomozók” – jellegzetes prototípusuk August Dupin és Sherlock Holmes – azt a mindennél nyugtalanítóbb kérdést is felvetik, hogy maga a múlt egyáltalán rekonstruálható-e. (Talán ezért is ír olyan sok történész detektívtörténeteket.)
            Ez a mesterkeltség azonban nemcsak a krimik vagy a történelmi krimik sajátja. A lovagregények is – attól függetlenül, hogy épp mely játszma, a Grál megszerzése, a Hölgy megszabadítása áll a történet középpontjában – egy aprólékosan bemutatott társadalmi szokásrendet tükröznek. Természetesen e regények zárt tere nem egy rendőrőrs, egy kastély vagy egy vasúti kocsi, hanem egy hangsúlyozottan fantasztikus tér, az artúri meseerdő. Ám itt is valószerűség és játékszerűség oppozíciója működteti az elbeszélést. A részleteknek, tárgyaknak, társadalmi típusoknak – mint ahard-boiledkrimikben – itt is szemiotikai funkciójuk van, hiszen a mimetikus mozzanatok csak a feladat (többnyire a queste) köré szerveződve jelenhetnek meg. Erich Auerbach épp emiatt a „fogyatékos realizmus” miatt tartotta csekély értékűnek ezeket az elbeszéléseket[v].
            Bár a magándetektíveket (a puhafedeles kiadványok fülszövege alapján) szokás „kóbor lovagoknak” is titulálni – és azt is tudjuk, hogy „lovagok játszmáját” a hard-boiled krimi nagymestere, Raymond Chandler beépíti nagy regénye, a Hosszú álom motívumrendszerébe –, én mégiscsak túl jelentősnek érzem a két elbeszélés-típus közti eltéréseket. Bár vannak a műfaji egyezéseket felderítő érdekes elemzések[vi], azért könnyű beláthatnunk, hogy egy szüntelen elágazásokra épülő lovagregény és egy logikai indukción alapuló, többnyire minimalista stílusban íródott hard-boiled krimi nagyon is különbözőek.
            Ám a cselekményesség, az igazságosztó hős személye, a játszmának alárendelt, „redukált” társadalmi valóság mellett más párhuzamok is léteznek. A lovagregény is a populáris és arisztokratikus regiszter között lebegő műfaj, hiszen a középkor végén már tömegével gyártottak megszokott kódokat sablonosan variáló, „puhafedeles” lovagregényeket. A két elbeszélés-típus szociológiai hatása is hasonló. Hiszen a lovagregények játszmái – miként a detekregények játszmái is – nemcsak irodalmi sablonok, hanem társadalmi minták is egyben[vii].
            Ilyen ellenállhatatlanul varázslatosok lennének a sematikus játszmák köré épített valóságok? Ám ezek a társadalmi életet is befolyásoló álvilágok nem jöhettek volna létre létező társadalmi minták nélkül. A Grált kereső és a történelemben valóságosan is felbukkanó lovagok – tudjuk – egyazon század szülöttei. Az első nagy, krimikre szakosodott betseller-író, Conan Doyle pedig attól kezdve lett hallatlanul népszerű, hogy Angliában megjelent Hasfelmetsző Jack, az a híres sorozatgyilkos, akit soha sem sikerült leleplezni. Mert miközben a nyomozás végérvényesen megfeneklett, a viktoriánus közönség kárpótolhatta magát egy tévedhetetlen detektívvel.
            Elfogni és megírni. Varga Bálint Magándetektívekje nagyon felkészülten ezt az izgalmas olvasásszociológiai folyamatot járja körül. Hogyan lesz a Sureté megalapítójábó, a „megtért bűnözőből”, a „legendás” Vidocqból, (maga is író), romantikus és realista regények főhőse (Vautrin, Jean Valjean), sorsa hogyan íródik majd tovább Dupinként vagy Sherlock Holmesként a klasszikus detektív-történetekben.
            De mikor a szerző a kedvenceiről, a kemény krimikről beszél, áhítatosan emlegeti ugyan a „valóságot”, a társadalmi problémákra való „érzékenységet”, ám nem gondolja végig, hogy az ilyen vérvalóság a szövegekben miképp is szerveződik[viii]. Márpedig a hard-boiledkrimiknek könnyen megállapíthatók a közös jegyei: kihagyásos szerkezetek, sűrítettség, gyakorta alkalmazott monológ-forma, minimalista stílus; a műfajnak léteznek zsáner-figurái és unalomig ismert helyszínei[ix]. A „kemény krimi” realizmusa némelykor oly sablonos, hogy eszünkbe juthat Stendhal előszava a Pármai kolostorból: „…ha délről észak felé haladunk, kétszáz mérföldenként új tájat írhatunk le, s újabb regénybe kezdhetünk.[x]
            Ám én úgy vélem, mégsem pusztán ez a dokumentarista hűség és ódivatú realizmus teszi a hard-boiledkrimiket olyan varázslatossá. Miközben a műfajtól megkövetelt „hitelesség” nem engedi, hogy szöveg és valóság viszonyáról megfeledkezzünk, az ismétlődve variálódó kód (a játszma, a nyomozás) azt is lehetővé teszi, hogy ezeket a regényeket szöveg-szöveg viszonylatában is vizsgáljuk. Mintha a kemény krimi maga sem tudná eldönteni, hogy a modern irodalomhoz vagy a posztmodernhez tartozzon. És nekem (vagy nekem is) épp ez az eldönthetetlenség tetszik. Bár a detektív könyvekből tanul, és réges régi narratív sémák alapján cselekszik – azért ő mindvégig bel captiv, a valóság fogja.
Amúgy a hard-boiled thrillerek többféle módon is reflektálhatnak a művész-regényekre. Chandler Kaliforniája nem a „hitelesség” miatt marad emlékezetes az olvasóknak, hanem azért, mert a hős, Marlowe olyan ábrándos iróniával viszonyul hozzá. Itt a detektív nincs a többi szereplő módjára teljesen alárendelve a cselekménynek és játékszabályoknak: Chandlernél nem a kód és a társadalmi keret közt támadó feszültség, hanem a romantikus távlat, a hős líraisága élteti az elbeszélést.
            A metafizikai bonyodalom és szorongás sem kizárólag a metafizikus krimik vagy anti-detektívregények sajátja. Ed McBain Csitt! című regényében egy hosszú börtönbüntetésből visszatért művész-bűnözöt, a Süketet lépteti fel a más regényeiből már jól ismert 87. körzetben. A Süket – hogy megtévessze a nyomozást, és hogy csillogtathassa intellektuális képességeit – névtelenül küldözgetett Shakespeare-idézetekkel, palindromokkal, anagrammákkal bombázza a 87. körzet rejtvényfejtésben járatlan, eléggé tompa elméjű nyomozóit. A cél: egy muzeális értékű hegedű elrablása – metaforikus szintén a hős önmegváltása, hiszen egy „süketről” van szó.
            Bármilyen hihetetlen, a 87. körzet nyomozói – legyenek intellektuálisan bármilyen középszerűek is – mégiscsak megfejtik a titokzatos üzeneteket. A bűnöző a saját csapdájába esik. Az utolsó oldalakon visszatér a regény nyitófejezete: a hős pisztollyal a kezében egy nőt fenyeget. De most a pisztoly „fordítva” sül el: a férfi marad a szobában holtan, a Süketet leteríti a nő golyója. A palindrom így lesz a történet metaforája. Mintha Ed McBain a mindenütt jeleket kereső, saját csapdájában elpusztuló Lönnrot professzor történetét (Borges A halál és az iránytű) fordítaná vissza – de egy hard-boiled krimi, azaz egy majdnem-realista elbeszélés szabályai szerint.
            A tudat – legyen bármily hétköznapi – legyőzi a tudalattit. Nincs megfejthetetlen titkosírás – a tudatalatti vágyakat törvényszerűen leleplezi véletlen információkkal, köznapi ismeretekkel operáló felettes én – a testület, a társadalom, Steve Carella és kollégái, a 87. körzet nyomozói. A dokumentarista társadalomrajz csak felerősíti meglévő szorongásunkat és felnagyítja intellektuális esendőségünket. Tehát nemcsak a posztmodern anti-detektívregények képesek kibontani a klasszikus krimikben rejlő intellektuális és metafizikai lehetőségeket.
            Ám nem szükséges tovább erőltetnünk ezt a gondolatmenetet. Egy mű nem teljesen azonos a szövegével, a jelentését azok is befolyásolják, akik elutasítják vagy rajonganak érte. Borgesnek és Ed McBainnek – ezzel senki sem vitatkozhat – teljesen más az olvasóközönsége. Én megelégszem azzal, hogy kijelentsem, a két elbeszélés-típus között számos átjárás, kiskapu képzelhető el.
            Hiszen a valóság sohasem annyira egyszerű – még a Varga Bálint által annyira kedvelt, és a kritikusok által oly sokszor lenézett hard-boiled krimikben sem. Egy jó krimiírónak a szokványos játszma, az alapséma, a társadalmi környezetbe sűríthető realista mozzanatok, a detektív-gyilkos-áldozat hármasságába csempészhető reflexivitás számos izgalmas játéklehetőséget tartogat.
            Ám térjünk vissza a Stendhal híres kétszáz kilométerére! Vajon melyek egy közismert narratíva „meghonosításának” a feltételei? Varga Bálint természetesen nem délről északra, hanem nyugatról kelet felé „halad” – hiszen ő a magyar krimi hiányát kutatva a kelet-közép-európai bűnűgyi regény esélyeit próbálja feltérképezni. Bár a cseh irodalomelmélet eredményeit közvetítő Benyovszky Krisztián nézőpontja teljesen más, azért mégis sajnáljuk, hogy Varga Bálint egy pillantást sem vet a cseh(szlovák) krimi-irodalomra.
            Hiszen milyen érdekes, hogy még a játszma szabályai is átalakulhatnak a „kétszáz kilométeres szabály” következtében! Egy nyugati nyomozó lehet dekadens, mint Sherlock Holmes, lehet érzelgős balek, mint Philip Marlowe, de sohasem indulhat ki bevallott ideológiai premisszákból. A rend szerkezete, maga a rendszer (és az ehhez kapcsolódó politikai intézmények) sokkal magától értetődőbbek egy nyugati detektív szemében – így hát a bűnügyi nyomozás nem is igényel ideológiai érveket.
De a szocialista krimi azért nem okvetlenül olyan szájbarágós, együgyű, hazug, mint a magyar szocialista sztárírók, Mág Bertalan vagy Berkesi András rémséges oeuvre-je. A csehszlovák bűnügyi regények – majdnem olyan mértékben, mint az amerikai hard-boiled krimik – olvashatók társadalmi regényekként is. Míg a Sherlock Holmes-történetekben ott lappang az angol-gyarmati ellentét (tudjuk, Conan Doyle-nál a gyarmatokról „fertőzés módjára” behurcolt rejtély lesz sokszor a titok megoldása), addig Antonín Winter történeteit nyíltan tematizálja, sőt szinte traumatizálja a nemzetiségi, főként a cseh-német ellentét (pl. Tizenhármas tipp). Itt nem a méregkeverő nagynénikkel teli angol kastélyok, hanem egy félelmetesebb építmény, Kafka Kastélya vet árnyékot.
            Ezek a csehszlovák regények fanyar iróniájukkal, borongós szomorúságukkal, idegesen szöszmötölő detektíveikkel, tempósabb cselekményvezetésükkel és jellegzetes kelet-közép európai problematikájukkal mintha egy cseppet sem hasonlítanának a hard-boiled krimik feszesebb, elliptikusabb szerkesztésére. De azért ugyanazt az amerikai krimikből ismerős „redukált realizmust” valósítják meg.
Akkor hol a magyar krimi, kérdezhetjük.
            Természetesen nem szabad arról megfeledkeznünk, hogy igenis van magyar krimi. Ám a magyar írók (Darvasi László, Lengyel Péter, Tandori Dezső, Németh Gábor, Szilasi László, András Sándor) elbeszélései inkább a posztmodern anti-detektívregény, és nem a hard-boiled krimi hagyományait folytatják. Pedig 1945 után már oldódni látszik a magyar értelmiség ódzkodása a korábban „művészietlen ponyvának” tekintett kemény krimiktől. A Nyugat utolsó évfolyama – mint erre Varga Bálint felhívja a figyelmet – épp egy bűnügyi regényekről szóló vitával zárul.
Sőt. A hatvanas évektől az angolszász kémregényeket (Green, Le Carré), a „kemény krimiket” (Chandler) már egyfajta sznob aura veszi körül, a híres detektívek neve hivatkozásképp felbukkan rangosabb szerzőknél (Ottlik, Tandori, Petri, Radnóti), sőt a „kemény krimiknek” létezik jelentős kritikai recepciója is[xi]. Ám érdekes, hogy az egyetlen hard-boiled-elbeszélésként is olvasható magyar társadalmi regény, a Szürke galamb nem látszik tudomást venni sem a posztmodern magyar művészkrimikről, sem a kis magyar Chandler-reneszánszról. Meglepő módon inkább a móriczi prózahagyományból építkezik.
            Márpedig, ha van egy kemény krimikben is felhasználható magyar elbeszélő-hagyomány, akkor miért nem léteznek Tar Sándor előtti és Tar Sándor utáni kemény krimik? Ismerve a hard-boiled krimik realizmus-minimumát, „röghöz kötöttségét” Varga Bálint is szociológiai-történelmi érvekkel kísérletezik. Az individualista etikának szerinte nincs igazi hagyománya a Kárpát-medencében, a bűnügyi hatóságoknak pedig nincs erkölcsi tekintélye – hiszen ezt először a Habsburg-államapparátus (Metternich) szervezte meg, és (nyíltan vagy titokban) mindig is bevetették a másként-gondolkodók megfigyelésére. És tudjuk, a magyar közgondolkodás inkább a hős betyárt (a bűnözőt) szereti és nem a hős detektívet.
            Ám Varga Bálint megállapításait néhány ponton ki kell egészítenünk. Az elitekkel kapcsolatos – Magyarországon szokásos – differenciálatlan gyanakvás sem kedvez a kemény krimiknek. Magyar viszonyok között nehéz is egy annyira lordot vagy hercegnőt elképzelni, akiknek a „becsületéért” derék fickók (mondjuk Sherlock Holmes) kockáztatnák a kisujjukat is. Egyáltalán nem véletlen, hogy Szerb Antal a jó főurat és annak hűséges rajongóját Angliába telepíti. Márpedig, ha egy nyomozó válogatás nélkül minden hercegre vagy hercegnőre gyanakszik, akkor nem detektív többé, hanem forradalmár.
            A társadalmi individualizmus hagyománya viszont Magyarországon sem hiányzik teljesen, hanem inkább tragikusan szétzilálódott szerintem. Az 1848-as polgárosodással két nagy társadalmi osztály, a birtokos parasztság és a zsidó kispolgárság előtt is megnyíltak az individuális távlatok. Szerzés, birtoklásvágy, társadalmi nyugatalanság, a felszámolódó családi-vallási-nemzetségi kötelékek mellett addig elérhetetlennek hitt lehetőségek – igazi kis milleniumi Kelet-Kalifornia itt a Kárpát-medencében. Létezhetett volna-e ennél kedvezőbb társadalmi háttér egy hard-boiled krimihez?
            A kérdést másfelől is megközelíthetjük. Felvethetjük, hogy a magyar kritikai hagyomány sokáig mintha nemcsak felületesnek, hanem sablonosnak és egyben gyerekesnek is tartaná a hangsúlyozottan cselekményes, a megszokott kódokat variáló vagy kiforgató elbeszéléseket. Jókait régóta elnéző mosollyal szokás emlegetni. És talán az sem véletlen, hogy a János vitézt és a Ludas Matyit ma is az általános iskola alsóbb osztályaiba száműzik – noha ezek mégcsak nem is regények, és a nyelvezetük is nehezen befogadhatóvá teszi őket. Talán ez is közrejátszik abban, hogy huszadik századi komoly magyar írók – a huszadik századi komoly cseh írókkal ellentétben – miért kerülhették sokáig az olyan „sablonos” narratívákat, mint a detektívregények.
            Ráadásul a kemény krimik társadalmi élményanyagát biztosító gazdasági-társadalmi lendület is megtört az I. világháborúval. A magyar társadalomfejlődés más vágányon haladt: Vanek úrból nem lett Budapest rendőrkapitánya, és Túri Dani sem vezetett megyei rendőrfőnökként izgalmas nyomozásokat. De azért mégiscsak e két réteg ábrázolásából nőttek ki egy esetleges/eljövendő hard-boiled krimiben felhasználható hagyományok. A krimiszüzsé elemeit számos írásában (Barbárok, Forró mezők) variáló Móriczból nem lett ugyan a kelet-közép-európai noir nagymestere, de megteremtett egy pompás minimalista (naturalista?) stílust, amely a maga elliptikusságával, drámai sűrítéseivel, kihagyásaival emlékeztet a kemény krimik nyelvezetére.
            Rejtőt egész életében ponyvaírónak tartották, fantasztikus nyelvi találékonysága miatt később lett csak alternatív irodalmi körök kedvence, és a magyar irodalmi kánon részévé. De az abszurd nyelvi humornál akadnak abszurdabb dolgok is Rejtő életművében. Álvárosok, álvilágok, álexpedíciók, álsikerek: három hős légionárius hatalmas erőfeszítéssel hozzájárul egy „léginárius paradicsom” leleplezéséhez, szétveréséhez és megsemmisítéséhez, aztán dagadó kebellel átveszik a köztársasági elnöktől a kitűntetésüket (A három testőr Afrikában). Furcsán fanyar emlékezete ez a Monarchia szétverésének… Annyira kelet-közép-európai, hogy jobb se kell[xii].
            De az előképeket is az utókor teremti meg. És egyelőre még nem születtek meg azok a kiváló magyar hard-boiled krimik, melyeknek olvasói lelkendezve, vagy épp elutasítóan tekinthetnének vissza a fenti szerzőkre.
            Úgyhogy izgatottan találgatunk és várakozunk… Mint krimi-olvasás közben.
 
(Varga Bálint: Magándetektívek, Oknyomozás valóság és fikció területén,
Agave könyvek, 2005.)
(A kritika korábban megjelent: Kalligram, 2008.II.)


[i] Csak néhány példa: Jorge Luis Borges: A halál és az iránytű., Vladimir Nabokov: Pnyin professzor., Thomas Pynchon: A 49-es tétel kiáltása., Muriel Spark: Robinson., Alain Robbe-Grillet: A radírok., Italo Calvino: Ha egy téli éjszakán egy utazó., Paul Auster: Tükörváros.
[ii] Magyar szerzőktől: Bényei Tamás: Rejtélyes rend. A krimi, a metafizika és a posztmodern. Akadémiai Kiadó. Budapest, 2000., Benyovszky Krisztián: A jelek szerint. A detektívtörténet és közép-európai emléknyomai. Kalligram. Pozsony. 2003.
[iii] K. Horváth Zsolt: Az ötök jele. Nyom, nyomozás, értelemképzés a microstoria látószögéből – In: A narratív identitás kérdései a társadalomtudományokban. Szerk.: Rákai Osolya, Z.Kovács Zoltán. Pompeji. Budapest-Szeged, 2003, 173-209.
[iv] Az ilyen regények tipológiájáról ld. Benyovszky Krisztián: Ókori Poirot-k, középkori Holmes-ok – in: Prae. (Pop History c. tematikus szám) 2005. november. 5-16.
[v] Erich Auerbach: Az udvari lovag kivonul – In: E. A.: Mimézis. A valóság ábrázolása az európai irodalomban. Ford.: Kardos Péter. Gondolat Kiadó. Budapest. 1985.
[vi] Xavier Villarrutia: Tres notas sobre Jorge Luis Borges – In: Jorge Luis Borges. Szerk: Jaime Alazraki. Columbia Univerity Press. New York. 1971. 64-68., Francis Lacassin: Mythologie du roman policier. C. Bourgois. Paris. 1993., Uő: Mythologie du fantastique. Rocher. Monaco (Paris). 1991., A lovagregények a mai popkultúrára tett hatásáról: Pál Ferenc: A jövő regénye: a telenovela – In: Filmkultúra. 1998. május
[vii] Ezt a fikcionalitás, mítosz, társadalmi élet határán létrejött konglomerátumot ragadja meg Johan Huizinga A középkor alkonyában. (Ford.: Szerb Antal. Helikon Könyvkiadó. Budapest. 1976.)
[viii] Emiatt már megrótta a szerzőt egyik első kritikusa, Rácz I. Péter. (Litera.hu. 2006. 03.23.)
[ix] Jean-Noël Blanc: Polarville. Images de la ville dans le roman policier. Presses universitaires de Lyon. Lyon. 1991.
[x] Stendhal: Pármai kolostor. Ford.: Illés Endre. Európa Könyvkiadó. Budapest. 1966. 6. old.
[xi] Mohai V. Lajos: Szerb Antal tévedése. Uő: Édes csábítások (irodalmi esszék). Felsőmagyarország Kiadó. Miskolc. 2000.
[xii] A szándékos illúziókeltés („a patyomkin a bűnös!” ld. Elátkozott part), az egyéni vagy közösségi önáltatás (pl. részvénytársasággá „alakuló” néger törzs) nemcsak politikai értelemben tematizálják a Rejtő-történeteket. Csülköt, A három testőr elbeszélőjét így vigasztalja Hopkins a regény végén: „…Ne törődj vele. Azért megy a leány Senki Alfonzhoz, mert így akarja leplezni, hogy téged szeret.”