Keserű József: mindez így

A mindez így című irodalomtudományi kötet írásai mintha mélyebbre nyúlnának, mint az átlagos, megszokott kritikák, vagy pont ellenkezőleg, mintha valami magasabb nézőpont felől tekintenének a kortárs magyar irodalomra. Keserű József tíz év tanulmányait, kritikáit válogatta össze és szerkesztette egy kötetbe, mellyel 2010-ben az Irodalmi Alap nívódíját is elnyerte.

 

A könyv tizenhét szövege kortárs írók, költők, irodalomteoretikusok írásainak elemzését, kritikáját tartalmazza, ám nem áll meg itt. A regényekről, verseskötetekről, tanulmányokról megfogalmazott észrevételek ugyanis nem csak az adott életművökön belül vannak elhelyezve, hanem egy megalapozott filozófiai, művészetelméleti és esztétikai kontextusba is ágyazódnak. Mint gyűjteményes kötet éppen attól izgalmas, hogy az egyes különálló részek végül egy nagy egésszé állnak össze és egy komplex irodalomelméleti állásfoglalást sejtetnek.

 

„Lényegében ugyanaz a mechanizmus működik itt „nagyban”, mint ami a kötet egyes írásait is jellemzi.” (246.) Ezt maga Keserű fogalmazza meg, bár nem a saját szövege kapcsán, hanem Pályi András Képzelet és kánon című könyve ürügyén beszél a kritikus az értelmező szerepéről.  Kiemeli, hogy bár a kritika az irodalomhoz képest alacsonyabb rendűnek titulált műfaj, mégsem puszta lényegtelen melléktermék. Az értelmezés igénye nélkül nem boldogulhat egy magát komolyan venni akaró irodalmár. Az értékelés és értelmezés mindig szól magáról az értelmezőről is: „az írás nemcsak a megértésnek kitüntetett terepe, hanem az önértésé is” (240.). Ez az írás azért fontos, mert a Keserű egy másik könyv kapcsán saját „ars poeticáját” veti papírra. Efelől az írás felől nézve érthetjük meg a kötet egész vállalását és szerepét, azt, hogy éppen attól érdekes egy ilyen válogatás, ahogy az „előre-nem-láthatóság” ellenére a „szövegek belső utalásrendszere sajátos összeállításokat teremt.”  (246.).  Itt tisztázódik az is, hogy Keserű a párbeszédet, a belső dialógust tartja a kritika alapjának, mely révén az értelmezés valamelyest nyitva marad, vagyis nem törekszik autoritatív kijelentésekre.

 

A kötet első, talán legizgalmasabb része a Régi idők, fikciók címet viseli. Hat kortárs prózai mű recenzióját olvassuk, s nem csak az adott író korábbi művei kerülnek terítékre, hanem Keserű egymással is összeveti a kortárs regényeket, illetve reflektál azok kritikai fogadtatására is. Mindeközben pedig általánosabb téziseket is megfogalmaz a kor művészeti tendenciáival kapcsolatban, meghatározó eszközökre, motívumokra, éppen zajló folyamatokra hívja fel a figyelmünket.

 

Beszél például a műfaji határok elmosódásáról, mely megkérdőjelezi a műfaji besorolhatóság szükségszerűségét és felveti a hibrid műfajok kanonizálásának kérdését. Ír a hipertext jellegről, nyitottságról, fiktív és valós elemek keveredéséről, a hagyományos jelölő-jelölt viszony felbomlásáról. Vagyis többnyire a jelenkori teória által megfogalmazott problémafelvetésekre reagál. Az elemzések tulajdonképpen három elem körül forognak, a történelemhez (valósághoz) való viszony, a nyelvhasználat és az irónia szerepe mentén vizsgálja az adott műveket.

 

Az emlékezés mint metafora, mint filozófiai probléma és mint narrációs technika külön kiemelt szerepet kap. Keserű ugyanis a múlt rekonstruálását tematizáló próza megújulásáról ír, s kritikái ezt a tézist hivatottak bizonyítani.  Szerinte ugyanis az utóbbi években egyre több magyar regény vetette fel a történelem újraírásának gondolatát. A kortárs magyar próza elkezdte vissza(vagy félre)olvasni a történelmet, ironikusan újraírja a kimozdíthatatlannak hitt narratívákat (például a szent nemzeti történelmet).  Keserű az irodalmi és történelmi elbeszélésmód rokonságával és az emlékezés filozófiájának modernség utáni paradigmájával alapozza meg megfontolásának elméleti hátterét. 

 

Az ilyen írások elbeszélője egy olyan emlékező lesz, aki szembesül az emlékezés nehézségével és azzal, hogy nincsen objektív múlt, hiszen az emlékezés maga is egy rendszerező tevékenység. Vagyis a valóság és fikció oppozíciója sem lesz már magától értetődő az emlékezésre építő próza esetében.  És ugyanígy a nyelv is képtelen lesz a valóságot pontosan úgy tükrözni, ahogyan az volt. „A narratív forma a kizárás struktúráján alapul. Az én kizárja a másik történetét, hogy a sajátját juttassa érvényre.” (33.) Vagyis a múlt felé forduló regény már nem törekszik a tárgyilagos történelem-leírásra. A hangsúly, a központ maga az elbeszélői szubjektum lesz.

 

Mindezt a szerző Talamon Alfonz, Grendel Lajos, Duba Gyula, Bánki Éva, Háy János és Kukorelly Endre egy-egy művének elemzésén keresztül fogalmazza meg, nem szorítva háttérbe magukat az írásokat sem. Az emlékezés, a mikrotörténelem írás, az élettörténet és identitás fogalmai szerinte erősen meghatározzák, inspirálják a mai irodalmat. Közben az egyéni történetek mögött rendre kirajzolódnak egy nagy történelmi korszak eseményei. Ezek a kortárs regények „alternatív történelemkönyvként” (86.) is olvashatók.

 

Ezt követően Keserű a jelentős, figyelemre méltó poétikai irányokat veszi számba Parti Nagy Lajos és Tőzsér Árpád versesköteteinek kritikáján keresztül.  Itt is a nyelvközpontúság és irónia játssza a fő szerepet, illetve a töredékesség és a depoetizálás eljárásai. A befogadói aktivitás előidézése, a többszöri befogadás ösztönzése, a nagyobb koncentrációval való olvasás kierőszakolása. „A szándékolt félreütések, tévesztések, a felül- és alulstilizálás játéka, a rétegnyelvek és közhelyek alkalmazása, a beszélt nyelv hibáinak kifigurázása egy manapság nagyon markáns poét(ik)ai vonulat ismérvei.” (93.)

 

A befogadói szerep értelmezésének kiemelt jelentősége van szinte minden írásban. A Zöldövezet és Az értelmezés színterei fejezetekben különösen nagy hangsúlyt kap ez a téma. A befogadás mint lökés, megütköztetés, megbotránkoztatás és sokkolás kerül elő az egyik oldalon és az értelmezési nehézségekbe, a jelentésnélküliségbe ütköző olvasó a másikon. Hiszen értelmezni nem csak a kritikus és az irodalomtörténész akar, hanem az egyszerű befogadó is érezni akarja a „nyomolvasás örömét”.

 

A kötet végére már elég messzire kerülünk a szokványos recenzió világától, olyan kérdések merülnek fel, mint mi az irodalom, miért olvasunk egyáltalán irodalmi műveket, vagy mitől jó egyáltalán egy mű. A válasz valahogy így hangzik: „minden valamirevaló irodalmi műalkotás kikényszeríti a róla szóló beszédet.” (263.) És itt a lezárásban megint csak kapunk egy indokot ennek a tanulmánykötetnek a létrejöttére, mégpedig azt, hogy az itt elemzett művek valamilyen módon kicsikarják az olvasóból a reflexiót, párbeszédbe elegyednek vele, élő, eleven olvasásra kényszerítik. A reflexió pedig „ha kellően mély, magának az irodalomnak, az irodalmiságnak és az irodalmi nyelvnek a létezésmódjára kérdez rá.” (264.).

 

Keserű József írásai pontosan így működnek, beszédbe elegyednek a kortárs magyar prózával, verssel, kritikával és közben magának az irodalomnak a változó szerepe és formája felől tudakolóznak, majd adják meg a választ a szerteágazó kérdésekre egyszerűen: mindez így.

 

Keserű József: mindez így, Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 2009, 282 oldal