Az idén márciusban, Csáky Pál hatvanadik születésnapja alkalmából jelent meg A pacsirta éneke című válogatáskötet, amely a szerző három kisregényét tartalmazza. Az egyes művek különböző nézőpontból, mégis egy dologról, a családtörténet és a történelem összefonódásáról, a kisebbségben élő magyarság sorsáról szólnak. A politikus-író történeteinek főszereplői a huszadik századi kollektív traumák feldolgozhatatlanságával küzdenek, hátukon cipelve családjuk, népük és szülőföldjük múltjának terheit is.

„A pacsirta éneke című regény legfőbb mondanivalója, hogy tiszták csak úgy leszünk, ha számot tudunk vetni a múltunkkal, ha el tudunk mélyedni abban a világban, ami mögöttünk van, amit az elődeink, az őseink, akik előttünk jártak, hoztak létre, de amit mi is alakítottunk, s amit az utánunk következőknek örökségül hagyunk” – olvasható Csáky Pál új kötetének borítóján Pomogáts Béla ajánlása, amelyben hangsúlyozza, hogy a szabadság nem azt jelenti, hogy kezünkben van a hatalom, hanem, hogy a kezünkben van a múlt és a jelen. Bár az irodalomtörténész csak a kötetben szereplő utolsó, címadó írással kapcsolatban fogalmazta ezt meg, gondolatai a válogatás mindhárom regényére igazak. Az egyéni és a közös múlt megismertetésének és feldolgozásának kísérletei ezek a szövegek, amelyeknek középpontjában a fiatal értelmiségi lét, a változtatni akarás és a folytonos kudarcok állnak.

A válogatáskötetben szereplő első mű, az Úton, a szerző egyik fiatalkori írása, amelyben egy életét és pályáját kezdő, fiatal értelmiségi fiú egzisztenciális kérdéseit és útkeresését követhetjük végig, dédapjának élettörténetével párhuzamba állítva. „Itt állsz hát az első lépés megtételének határán, a sokszor elképzelt, régóta halogatott döntések határmezsgyéjén.” (8.) A férfivá és felnőtté válás határán álló fiatal családtörténetéből merítve igyekszik választ kapni dilemmáira, és próbál meg egy értelmes jövőképet kialakítani, meghozva az azok eléréséhez szükséges döntéseket. Ma talán kapunyitási pánikként definiálnánk az 1992-ben írt kisregény főhősének szorongó, várakozó, kilátástalan lelkiállapotát, ám a fiú félelmei mögött nem elsősorban a jövő bizonytalansága és a felelősségvállalás hiánya állnak, hanem sokkal inkább a huszadik századi történelmi tragédiák, amelyek a családi emlékek által elevenednek meg. A dédapa bukott 48-asként menekült el Erdélyből, hogy életét újrakezdve egy kis magyar faluban alapítson családot. A két generáció az otthonkeresés motívuma által kapcsolódik össze és alkot párhuzamot.

Míg az Úton egy egyes szám második személyben elbeszélt filozofáló, elmélkedő jellegű történet, addig a Harmatos reggelek álmai egy egyes szám első személyben írt dokumentumregény, amelynek hangvétele vallomásos, ugyanakkor tényszerű is. A fiatalkori írás megszólító jellege és szimbolikus képei miatt nehezebben olvasható, olykor didaxisba és giccsbe forduló. A szerző a főhős egzisztenciális útkeresését a természet változásaival párhuzamba állítva, költői nyelvezettel ábrázolja: „A táj, vívódásaid színtere, mint magához tért tetszhalott ébredés után, újra megtelik színekkel, zörejekkel.” (61.) A 2008-ban írt dokumentumregény ehhez képest teljesen más hangot üt meg, ebben az egyéni sors és a történelmi, politikai tények találkoznak egy sokkal letisztultabb, egyszerűbb stílusban.

A Harmatos reggelek álmai szintén egy fiatal értelmiségi, egy felvidéki tanító kálváriáját követi végig, középpontban a ’68-as eseményekkel és azoknak következményeivel. Ez a regény egy élettörténet meséje, amely az 1930-tól 1996-ig tartó időszakot beszéli el, dokumentumokkal alátámasztva. Az elbeszélés a felvidéki magyarság történelmével párhuzamosan követi végig az egyéni sors ívét a tanulástól és a sikerektől a rendszerben való csalódásig és a meghurcoltatásokig. „Megpróbáltunk emberek maradni egy bonyolult évszázadban – s ma is úgy gondolom, ez nem volt kevés.” (220.)

Csáky Pál politikusként és íróként hiteles történelmi elbeszéléseket hozott létre, amelyek nemcsak dokumentálják, hanem ki (és olykor túl) is beszélik a határon túl élő magyarok problémáit és lehetőségének határait. A pacsirta éneke a három írás közül a legkomplexebben mondja el a felvidéki magyarság huszadik századi krónikáját. A címadó regény egy család öt generációjának története által az Osztrák-Magyar Monarchia, a két világháború közti időszak, a háború és az oroszországi hadifogság, majd a kitelepítés és a reszlovakizálás, végül az 1989-es bársonyos forradalom eseményeit dolgozza fel, tehát egyfajta sűrített szlovákiai magyar történelmet beszél el. Ennek a családregénynek színpadi adaptációja is készült, Hit és hűség címmel mutatták be Boráros Imre rendezésében két évvel ezelőtt.

A pacsirta éneke tehát egy családregény, amelyben az egyes nemzedékek apái és fiai váltakozva szólalnak meg, az elbeszélés itt egyes szám harmadik személyű, a különböző generációk történetei párbeszédet alkotva állnak egymás mellett. Mindhárom kisregényre igaz, így erre is, hogy az egyéni sorsot elsősorban a történelmi, társadalmi és politikai változások felől, nem pedig a magánéleti sorsesemények felől ábrázolják, azok legfeljebb mintegy mellékszálként, vagy háttérként bukkannak fel.

Csáky Pál regényeinek kétségtelenül van egy fontos missziója: a határon túli, azon belül is a felvidéki magyar kisebbség történetének, traumáinak elbeszélése, megértetése. Történetei a rendszerváltásig, a remény fellobbanásáig tartanak, nem dolgozzák fel az azt követő évek csalódásait, ugyanakkor a kommunista diktatúra éveiről pontos képet adnak. „Nem azért mondja el mindezt, hogy bárkit is vádoljon, hanem azért, hogy ne engedje az emlékezet mögötti végtelen gödrökbe zuhanni az egész témát.” (374.)

(Csáky Pál: A pacsirta éneke, 2016, Ab-Art Kiadó, 414 oldal.) 

 

„Kutyaúristen! – kiáltotta, csak úgy harsogott. – Hát állat az ember?! Tisztára állat?! És te, barom, te ezt eszed, ahelyett, hogy indulj s ölnél? Miért élsz? Cigányzabért? Barom!”

 

 

 

Valami „Szakállas Jézus” csavarog Budapest utcáin.  Harmatban fürdik, mint a mesék királykisasszonyai, cigányzabot, éretlen napraforgómagot eszik, háromszor megrágva, mint az állatok. Gyufát és cigaretta csikkeket gyűjtöget a hasznosabb élet reményében. Dallos Sándor József Attila-díjas író, újságíró, forgatókönyvíró.  Elbeszélésében a nélkülözés ábrázolásán keresztül az emberség, az emberi méltóság határai kerülnek leírásra.

A Sátorom az ég, egy összegyűjtött prózai műveket tartalmazó kötet, melynek címadó kisregénye tulajdonképpen önéletrajzi ihletésű. Enélkül talán nem is éreznénk létjogosultságát az írásnak. Dallos – a „szegénység írója” – maga is bejárta a nélkülözés bugyrait, amikor a 20-as években a Mezőgazdasági Akadémiát abbahagyva, minden szülői támogatást elutasítva, Budapestre jött, hogy íróként szerencsét próbáljon. Hosszú idő után, az éhezést, a hajléktalanságot és a kilátástalan munkanélküliséget megtapasztalva, végül sikerült egzisztenciát teremtenie. Osvát Ernő fedezte fel és közölte elsőként írásait a Nyugat hasábjain.

Ebben a műben tárgyilagosan, de mély lélektani pontossággal mutatja be élményeit, az állati szintre süllyedt létezés mindennapjait.  Az elbeszélés központi motívuma az ember és az állat közti határok elmosódása, az emberi arc kontúrjainak elhomályosodása, a létért való ösztönös küzdelem reménytelensége. „– Ide nézz, Úristen! Ide nézz! Állat vagyok! Állattá lettem! Adj három gyomrot, keserves Isten, irgalmatlan Isten, állat vagyok!” (45.)

Az éhség nagy úr, és kellően mélyre képes süllyeszteni az embert. Éhesen kelni, éhesen feküdni, kisiskolások uzsonnájának morzsáin, a Népligetben gyűjtögetett valamelyest ehető növényeken tengődni, félig érett magokat lopkodni a túlélésért. Megalázkodás és lemondás nélkül nincs remény az életre. „Borzalmasan megalázó dolog a szabad természetben éhezni, ahol az ember alig nyúlhat valamihez. Ahol az állat otthon van, de az ember, a vándor, a gazdátlan ember idegen.” (46.)

 Egy értelmiségi polgár, egy író, érettségivel a zsebében éhezik Budapesten, keresi a kiutat a nyomorúságából. Ha talál egy-egy ceruzacsonkot, meg papír cetlit, azért írogat, és kincsként őrzi egyetlen ruhájának zsebében emberi létezésének utolsó bizonyítékait, a szellemi működés, a művészi gyökerek maradványait, a kis cédulákat. A csillagok alatt, az ég sátra alatt húzza meg magát. Ha esik az eső, ereszcsatornától ereszcsatornáig vándorol éjszakákon át. Ha valaki megfizeti, takarít, zoknit stoppol, karalábét hord, vagy rózsát szemez.

Nem illik igazából sehova. Nem csak, hogy nélkülöző ember lesz, hanem az abszolút magányos, társ nélküli, elhagyott ember, aki a polgári világba sehogyan sem tud bekerülni helyzete miatt, ám a hasonszőrűek közé sem képes beilleszkedni, mindenhonnan kilóg. A gyűjtögetők is, a munkakeresők is kitaszítják maguk közül. Megérzik, hogy más, és bár el nem zavarják, mégis külön kezelik. „Szakállas Jézus” lesz belőle mindenhol, ahol csak felbukkan. Azonban ez mégsem jár együtt valamiféle messianisztikus küldetéstudattal, hanem csak a feltámadás reményével, a magányosság szakralitásával. „Eh, egyen meg a fene! – és fújt egyet. – Te szent!” (109.)

Az emberi munka, az emberi arc, az emberi étel felértékelődik, hiszen minden olyan távoli, minden olyan megközelíthetetlen lesz: „nemegyszer eszembe jutott, hogy reggel bemegyek a templomba, befurakodom az áldozók közé, és megáldozom, csakhogy emberi táplálék legyen a gyomromban.” (46.) Ilyet azonban sosem tett. És koldulni sem koldult. De azért küzdött az életéért, a jobb napokért, a betevő falatért. „De nem ettem meg az egész kenyeret, hagytam egy kis darabot. Szoktam néha így meglopni magamat estinkint, hogy reggelre maradjon pár falatom, és kenyérrel kezdjem a napot, mint az ember.” (12.)

Felfedezni saját állati arcunkat egy kirakat üvegében. Felfedezni a változást, a felismerhetetlenségig átalakult emberi arcot, mely már nem is hasonlít arra, aki valamikor voltunk. „Odamentem egy kirakathoz, megnéztem magam benne, és hátrahőköltem. Egy égő szemű, borzalmas, szakállas alak nézett velem szembe a kirakatüvegből. (…) Ilyen vagyok? Ilyen borzalmas vagyok?” (44.) Ebben a pillanatban látja meg magát az elbeszélő én, mint „Szakállas Krisztust”, mint az ápolatlan, társadalom peremére jutott, éhező alakot. Ez a szembesülés talán a mű egyik legdrámaibb pontja, amikor a főhős egyszerre felismeri saját sorsát, saját életének lezüllését. „Elvadult külsőmmel túl voltam azon a fokon, ahol meglátják az embert az emberek. Túl voltam az emberi határokon azt hiszem, már csak borzalmat, vagy megdöbbenést tudhattam ébreszteni.” (42.) Mindazonáltal pont erre a szembesülésre volt szüksége ahhoz, hogy elinduljon „az ember nyomában”.

A történetből egyébként nem csak a névtelen főhősünk sorsa bontakozik ki, hanem általánosságban is képet kapunk az „elhagyott ember” életéről, kilátásairól, cselekedeteinek motivációiról. Arról, hogy Budapest, illetve általában a városok mennyire élhetetlenek az otthontalanok számára. „Az egész Ligetben, de az egész városban sincs egyetlen szabad csap sem, egyetlen medence, ahol ihatnék, vagy megmosakodhatnék az ember. Ezt a hangos és ékes várost úgy építették, úgy parkírozták és úgy díszítették fel, hogy a kóbor és elhagyott emberek számára nem alkottak benne semmit.” (98.)

Megtudjuk azt is, hogy mi végre van az a megszállott csavargási, kóborlási mánia ezeknél az embereknél, a „csavargókór”, amely nem engedi, hogy három óránál többet aludjanak, vagy egy helyben nyugton üljenek, pihenjenek. Az otthon nélküliség, a biztonságos, védett helyhez való kötöttség hiánya az, ami vándorlásra sarkallja a hajléktalanokat. „Én most már nem tudtam megülni egy helyben, nem tudtam elnézegetni, mert a mozdulatlanság nyugtalanságot keltett bennem. Jóformán állandóan talpon voltam.” (55.) Ehhez hasonlóan az egyébként értelmetlennek hitt gyűjtögetés is tartalmat nyer az elbeszélés hatására. Az író ezzel is éreztet valamit a tapasztalatlan olvasóval abból a világból, amiről jóformán egyébként semmit sem tudunk. „S egyszer csak azt vettem észre, hogy én is összeszedem a gyufaszálakat. Buzgón, szenvedéllyel gyűjtöttem őket. Miért? Mert olyan karcsú, finom, filigrán kis dolgok voltak.” (57.)

A vándorlás, a gyűjtögetés, illetve a munkakeresés révén pedig óhatatlanul is mindenféle kalandba csöppen bele az emberünk. Időnként megaláztatások érik, máskor váratlanul segít rajta egy-egy ember, majd állatias verekedésbe keveredik, végül összeismerkedik egy prostituálttal, aki reményt ad neki a változásra.

És amikor a sebek begyógyulnak, amikor kiderül, hogy nem kell meghalni és nem kell ölni, akkor „Szakállas Jézusunk” is – aki egyébként már megszabadult bozontos külsejétől – elnyerheti a megváltást. Mert „Van igazság! Igenis van! Sohase felejtsd el: a végén az ember, minden ember, igazságot kap.” (92.)

 

  

(Dallos Sándor: Sátorom az ég,

Szépirodalmi Könyvkiadó, 1986.)

 

Keserű József: mindez így

A mindez így című irodalomtudományi kötet írásai mintha mélyebbre nyúlnának, mint az átlagos, megszokott kritikák, vagy pont ellenkezőleg, mintha valami magasabb nézőpont felől tekintenének a kortárs magyar irodalomra. Keserű József tíz év tanulmányait, kritikáit válogatta össze és szerkesztette egy kötetbe, mellyel 2010-ben az Irodalmi Alap nívódíját is elnyerte.

 

A könyv tizenhét szövege kortárs írók, költők, irodalomteoretikusok írásainak elemzését, kritikáját tartalmazza, ám nem áll meg itt. A regényekről, verseskötetekről, tanulmányokról megfogalmazott észrevételek ugyanis nem csak az adott életművökön belül vannak elhelyezve, hanem egy megalapozott filozófiai, művészetelméleti és esztétikai kontextusba is ágyazódnak. Mint gyűjteményes kötet éppen attól izgalmas, hogy az egyes különálló részek végül egy nagy egésszé állnak össze és egy komplex irodalomelméleti állásfoglalást sejtetnek.

 

„Lényegében ugyanaz a mechanizmus működik itt „nagyban”, mint ami a kötet egyes írásait is jellemzi.” (246.) Ezt maga Keserű fogalmazza meg, bár nem a saját szövege kapcsán, hanem Pályi András Képzelet és kánon című könyve ürügyén beszél a kritikus az értelmező szerepéről.  Kiemeli, hogy bár a kritika az irodalomhoz képest alacsonyabb rendűnek titulált műfaj, mégsem puszta lényegtelen melléktermék. Az értelmezés igénye nélkül nem boldogulhat egy magát komolyan venni akaró irodalmár. Az értékelés és értelmezés mindig szól magáról az értelmezőről is: „az írás nemcsak a megértésnek kitüntetett terepe, hanem az önértésé is” (240.). Ez az írás azért fontos, mert a Keserű egy másik könyv kapcsán saját „ars poeticáját” veti papírra. Efelől az írás felől nézve érthetjük meg a kötet egész vállalását és szerepét, azt, hogy éppen attól érdekes egy ilyen válogatás, ahogy az „előre-nem-láthatóság” ellenére a „szövegek belső utalásrendszere sajátos összeállításokat teremt.”  (246.).  Itt tisztázódik az is, hogy Keserű a párbeszédet, a belső dialógust tartja a kritika alapjának, mely révén az értelmezés valamelyest nyitva marad, vagyis nem törekszik autoritatív kijelentésekre.

 

A kötet első, talán legizgalmasabb része a Régi idők, fikciók címet viseli. Hat kortárs prózai mű recenzióját olvassuk, s nem csak az adott író korábbi művei kerülnek terítékre, hanem Keserű egymással is összeveti a kortárs regényeket, illetve reflektál azok kritikai fogadtatására is. Mindeközben pedig általánosabb téziseket is megfogalmaz a kor művészeti tendenciáival kapcsolatban, meghatározó eszközökre, motívumokra, éppen zajló folyamatokra hívja fel a figyelmünket.

 

Beszél például a műfaji határok elmosódásáról, mely megkérdőjelezi a műfaji besorolhatóság szükségszerűségét és felveti a hibrid műfajok kanonizálásának kérdését. Ír a hipertext jellegről, nyitottságról, fiktív és valós elemek keveredéséről, a hagyományos jelölő-jelölt viszony felbomlásáról. Vagyis többnyire a jelenkori teória által megfogalmazott problémafelvetésekre reagál. Az elemzések tulajdonképpen három elem körül forognak, a történelemhez (valósághoz) való viszony, a nyelvhasználat és az irónia szerepe mentén vizsgálja az adott műveket.

 

Az emlékezés mint metafora, mint filozófiai probléma és mint narrációs technika külön kiemelt szerepet kap. Keserű ugyanis a múlt rekonstruálását tematizáló próza megújulásáról ír, s kritikái ezt a tézist hivatottak bizonyítani.  Szerinte ugyanis az utóbbi években egyre több magyar regény vetette fel a történelem újraírásának gondolatát. A kortárs magyar próza elkezdte vissza(vagy félre)olvasni a történelmet, ironikusan újraírja a kimozdíthatatlannak hitt narratívákat (például a szent nemzeti történelmet).  Keserű az irodalmi és történelmi elbeszélésmód rokonságával és az emlékezés filozófiájának modernség utáni paradigmájával alapozza meg megfontolásának elméleti hátterét. 

 

Az ilyen írások elbeszélője egy olyan emlékező lesz, aki szembesül az emlékezés nehézségével és azzal, hogy nincsen objektív múlt, hiszen az emlékezés maga is egy rendszerező tevékenység. Vagyis a valóság és fikció oppozíciója sem lesz már magától értetődő az emlékezésre építő próza esetében.  És ugyanígy a nyelv is képtelen lesz a valóságot pontosan úgy tükrözni, ahogyan az volt. „A narratív forma a kizárás struktúráján alapul. Az én kizárja a másik történetét, hogy a sajátját juttassa érvényre.” (33.) Vagyis a múlt felé forduló regény már nem törekszik a tárgyilagos történelem-leírásra. A hangsúly, a központ maga az elbeszélői szubjektum lesz.

 

Mindezt a szerző Talamon Alfonz, Grendel Lajos, Duba Gyula, Bánki Éva, Háy János és Kukorelly Endre egy-egy művének elemzésén keresztül fogalmazza meg, nem szorítva háttérbe magukat az írásokat sem. Az emlékezés, a mikrotörténelem írás, az élettörténet és identitás fogalmai szerinte erősen meghatározzák, inspirálják a mai irodalmat. Közben az egyéni történetek mögött rendre kirajzolódnak egy nagy történelmi korszak eseményei. Ezek a kortárs regények „alternatív történelemkönyvként” (86.) is olvashatók.

 

Ezt követően Keserű a jelentős, figyelemre méltó poétikai irányokat veszi számba Parti Nagy Lajos és Tőzsér Árpád versesköteteinek kritikáján keresztül.  Itt is a nyelvközpontúság és irónia játssza a fő szerepet, illetve a töredékesség és a depoetizálás eljárásai. A befogadói aktivitás előidézése, a többszöri befogadás ösztönzése, a nagyobb koncentrációval való olvasás kierőszakolása. „A szándékolt félreütések, tévesztések, a felül- és alulstilizálás játéka, a rétegnyelvek és közhelyek alkalmazása, a beszélt nyelv hibáinak kifigurázása egy manapság nagyon markáns poét(ik)ai vonulat ismérvei.” (93.)

 

A befogadói szerep értelmezésének kiemelt jelentősége van szinte minden írásban. A Zöldövezet és Az értelmezés színterei fejezetekben különösen nagy hangsúlyt kap ez a téma. A befogadás mint lökés, megütköztetés, megbotránkoztatás és sokkolás kerül elő az egyik oldalon és az értelmezési nehézségekbe, a jelentésnélküliségbe ütköző olvasó a másikon. Hiszen értelmezni nem csak a kritikus és az irodalomtörténész akar, hanem az egyszerű befogadó is érezni akarja a „nyomolvasás örömét”.

 

A kötet végére már elég messzire kerülünk a szokványos recenzió világától, olyan kérdések merülnek fel, mint mi az irodalom, miért olvasunk egyáltalán irodalmi műveket, vagy mitől jó egyáltalán egy mű. A válasz valahogy így hangzik: „minden valamirevaló irodalmi műalkotás kikényszeríti a róla szóló beszédet.” (263.) És itt a lezárásban megint csak kapunk egy indokot ennek a tanulmánykötetnek a létrejöttére, mégpedig azt, hogy az itt elemzett művek valamilyen módon kicsikarják az olvasóból a reflexiót, párbeszédbe elegyednek vele, élő, eleven olvasásra kényszerítik. A reflexió pedig „ha kellően mély, magának az irodalomnak, az irodalmiságnak és az irodalmi nyelvnek a létezésmódjára kérdez rá.” (264.).

 

Keserű József írásai pontosan így működnek, beszédbe elegyednek a kortárs magyar prózával, verssel, kritikával és közben magának az irodalomnak a változó szerepe és formája felől tudakolóznak, majd adják meg a választ a szerteágazó kérdésekre egyszerűen: mindez így.

 

Keserű József: mindez így, Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 2009, 282 oldal