Az idén márciusban, Csáky Pál hatvanadik születésnapja alkalmából jelent meg A pacsirta éneke című válogatáskötet, amely a szerző három kisregényét tartalmazza. Az egyes művek különböző nézőpontból, mégis egy dologról, a családtörténet és a történelem összefonódásáról, a kisebbségben élő magyarság sorsáról szólnak. A politikus-író történeteinek főszereplői a huszadik századi kollektív traumák feldolgozhatatlanságával küzdenek, hátukon cipelve családjuk, népük és szülőföldjük múltjának terheit is.

„A pacsirta éneke című regény legfőbb mondanivalója, hogy tiszták csak úgy leszünk, ha számot tudunk vetni a múltunkkal, ha el tudunk mélyedni abban a világban, ami mögöttünk van, amit az elődeink, az őseink, akik előttünk jártak, hoztak létre, de amit mi is alakítottunk, s amit az utánunk következőknek örökségül hagyunk” – olvasható Csáky Pál új kötetének borítóján Pomogáts Béla ajánlása, amelyben hangsúlyozza, hogy a szabadság nem azt jelenti, hogy kezünkben van a hatalom, hanem, hogy a kezünkben van a múlt és a jelen. Bár az irodalomtörténész csak a kötetben szereplő utolsó, címadó írással kapcsolatban fogalmazta ezt meg, gondolatai a válogatás mindhárom regényére igazak. Az egyéni és a közös múlt megismertetésének és feldolgozásának kísérletei ezek a szövegek, amelyeknek középpontjában a fiatal értelmiségi lét, a változtatni akarás és a folytonos kudarcok állnak.

A válogatáskötetben szereplő első mű, az Úton, a szerző egyik fiatalkori írása, amelyben egy életét és pályáját kezdő, fiatal értelmiségi fiú egzisztenciális kérdéseit és útkeresését követhetjük végig, dédapjának élettörténetével párhuzamba állítva. „Itt állsz hát az első lépés megtételének határán, a sokszor elképzelt, régóta halogatott döntések határmezsgyéjén.” (8.) A férfivá és felnőtté válás határán álló fiatal családtörténetéből merítve igyekszik választ kapni dilemmáira, és próbál meg egy értelmes jövőképet kialakítani, meghozva az azok eléréséhez szükséges döntéseket. Ma talán kapunyitási pánikként definiálnánk az 1992-ben írt kisregény főhősének szorongó, várakozó, kilátástalan lelkiállapotát, ám a fiú félelmei mögött nem elsősorban a jövő bizonytalansága és a felelősségvállalás hiánya állnak, hanem sokkal inkább a huszadik századi történelmi tragédiák, amelyek a családi emlékek által elevenednek meg. A dédapa bukott 48-asként menekült el Erdélyből, hogy életét újrakezdve egy kis magyar faluban alapítson családot. A két generáció az otthonkeresés motívuma által kapcsolódik össze és alkot párhuzamot.

Míg az Úton egy egyes szám második személyben elbeszélt filozofáló, elmélkedő jellegű történet, addig a Harmatos reggelek álmai egy egyes szám első személyben írt dokumentumregény, amelynek hangvétele vallomásos, ugyanakkor tényszerű is. A fiatalkori írás megszólító jellege és szimbolikus képei miatt nehezebben olvasható, olykor didaxisba és giccsbe forduló. A szerző a főhős egzisztenciális útkeresését a természet változásaival párhuzamba állítva, költői nyelvezettel ábrázolja: „A táj, vívódásaid színtere, mint magához tért tetszhalott ébredés után, újra megtelik színekkel, zörejekkel.” (61.) A 2008-ban írt dokumentumregény ehhez képest teljesen más hangot üt meg, ebben az egyéni sors és a történelmi, politikai tények találkoznak egy sokkal letisztultabb, egyszerűbb stílusban.

A Harmatos reggelek álmai szintén egy fiatal értelmiségi, egy felvidéki tanító kálváriáját követi végig, középpontban a ’68-as eseményekkel és azoknak következményeivel. Ez a regény egy élettörténet meséje, amely az 1930-tól 1996-ig tartó időszakot beszéli el, dokumentumokkal alátámasztva. Az elbeszélés a felvidéki magyarság történelmével párhuzamosan követi végig az egyéni sors ívét a tanulástól és a sikerektől a rendszerben való csalódásig és a meghurcoltatásokig. „Megpróbáltunk emberek maradni egy bonyolult évszázadban – s ma is úgy gondolom, ez nem volt kevés.” (220.)

Csáky Pál politikusként és íróként hiteles történelmi elbeszéléseket hozott létre, amelyek nemcsak dokumentálják, hanem ki (és olykor túl) is beszélik a határon túl élő magyarok problémáit és lehetőségének határait. A pacsirta éneke a három írás közül a legkomplexebben mondja el a felvidéki magyarság huszadik századi krónikáját. A címadó regény egy család öt generációjának története által az Osztrák-Magyar Monarchia, a két világháború közti időszak, a háború és az oroszországi hadifogság, majd a kitelepítés és a reszlovakizálás, végül az 1989-es bársonyos forradalom eseményeit dolgozza fel, tehát egyfajta sűrített szlovákiai magyar történelmet beszél el. Ennek a családregénynek színpadi adaptációja is készült, Hit és hűség címmel mutatták be Boráros Imre rendezésében két évvel ezelőtt.

A pacsirta éneke tehát egy családregény, amelyben az egyes nemzedékek apái és fiai váltakozva szólalnak meg, az elbeszélés itt egyes szám harmadik személyű, a különböző generációk történetei párbeszédet alkotva állnak egymás mellett. Mindhárom kisregényre igaz, így erre is, hogy az egyéni sorsot elsősorban a történelmi, társadalmi és politikai változások felől, nem pedig a magánéleti sorsesemények felől ábrázolják, azok legfeljebb mintegy mellékszálként, vagy háttérként bukkannak fel.

Csáky Pál regényeinek kétségtelenül van egy fontos missziója: a határon túli, azon belül is a felvidéki magyar kisebbség történetének, traumáinak elbeszélése, megértetése. Történetei a rendszerváltásig, a remény fellobbanásáig tartanak, nem dolgozzák fel az azt követő évek csalódásait, ugyanakkor a kommunista diktatúra éveiről pontos képet adnak. „Nem azért mondja el mindezt, hogy bárkit is vádoljon, hanem azért, hogy ne engedje az emlékezet mögötti végtelen gödrökbe zuhanni az egész témát.” (374.)

(Csáky Pál: A pacsirta éneke, 2016, Ab-Art Kiadó, 414 oldal.)