Bejegyzések kategória bejegyzései

önárnyékharc

Lilla a szoba közepén állt. Kihúzta magát és meztelen lábfejével finoman dobolt a padlón. Szemei körbe-körbe cikáztak. Kerestek valamit. Becsukta szemeit és egy nagyot ugrott, azonban elvétette. Az árnyéka megint a háta mögé került.

–          Miért csinálod ezt velem? – mormogta – csak egy kis sminkről lenne szó. Pirosítóval megpamacsolnálak. Neked se ártana a szín, olyan sötét vagy. Kihúznám a szemed sarkát és kikenném a szádat. Gyere már ide.

Azonban az árnyéka csendesen folyt szét a fapadlózaton. Lilla megállt, kivárt és megint ugrott egy hatalmasat.

–          Miért vagy ennyire makacs? Nem hiszem el, hogy nem tudod megérteni, mennyire kínos nekem ez. Mennyire rossz rád nézni. Teljesen lerombolod a szépet.

Lillának már folytak a könnyei. Régóta nem értette az árnyékát. Esti órákban kinyitotta a bejárati kaput és kiállt az autó nélküli úttest közepére. A lámpáknak hála előre tudta kergetni a mihasznát. Bámulta őt és csodálkozott, hogy lehet ennyire suta az egész. Lépdelt előre és hátra. Nem tetszett neki megnyúlva és tömzsiként sem. Nem tetszettek neki a lábai. Véznának találta. Az árnyék karjaival sem volt megelégedve. Hosszúak és olyan lelógóak. A feje túl nagy. A csípője széles. A felsőteste terebélyes.

–          Gyere már elő. Szépnek találod magadat így? Hm? – bökte ki fogai közül a kérdéseket.

Az árnyéka azonban nem hagyta magát. Folyamatosan kitért az ugrások elől. Az egész szobát már betöltötte a zsíros, színes porfelhő és a falakra is került a fekete tusból.

–          Akkor öltözz fel maximum. Rendben? Rejtsd el, hogy meghíztál. Van egy nagyon jó praktikám. Bő, bő és még bővebb ruhák. – csillant fel a lány szeme.

Odaszaladt a szekrényhez és elkezdte kidobálni egymás után a ruhaötleteket. A pólók, ruhák csendesen szálltak fel és alá.

–          Ez tetszik? Vagy esetleg ez? Igazad van. Ez tényleg nem jó. – mondta szakadatlan – Aha, hát itt van ez. Ez lesz a tökéletes.

Kezébe kapott egy lenge zöld színű ruhaszerűséget, amelyen még oldalt lelógott az árcédula.

–          Kérlek, gyere ide és próbáld fel!  – Már ő sem értette magát, de a mihasznát sem.

–          Gyere ide! Ha már téged kaptalak, akkor nézz ki mellettem valahogy. Én mindent megteszek a sajátom érdekében, akkor kérlek te is foglalkozz magaddal.

Az árnyék makacs volt és hajthatatlan. Próbálta rádobni, rátenni a ruhát, de az suhanó szellőként szaladt tovább. Lilla megunta az egészet. Megállt a tükör előtt és megigazgatta hajcsomóit. Hosszasan bámulta magát.

–          Még itt tudnék fogyni, ez is lemehetne. Úszógumi. Remek, akkor ez is mehet a többivel együtt. – méregette testét, ujjaival pedig megragadta a kicsi zsírpárnákat és gondolataival megtöltötte azokat.

–          Milyen jó lenne, ha egy plasztikai sebész lenne majd a férjem. Nem tetszik valami, szólok neki. Aláfekszem és pár ollókattogás, masinaberregés és meg is van a kívánt forma. Az ideális testsúly. Az álom alak. Vajon ő ezzel a kis fekete mitugrásszal is tudna valamit kezdeni?

Lilla teljesen tehetetlen volt. Idegesítette őt az egész. Úgy érezte gúnyt űz belőle.

–          Megkérdezem anyát, hátha tud segíteni nekem…

 

 

 

Már sokkal jobb. Ebben a fehér, gumiszerű szobában végre békén hagy az a mihaszna. Soha többé nem kell látnom őt. Bár a szobai tükröm kicsit hiányzik, de megleszek nélküle.

 

 

 

 

Párhuzamos Nemzetik – szcenírozási kísérletek

imrezoltanA „nemzeti színház” kifejezés írásmódjának-ejtésének nyelvi sokszínűsége demonstratívan jelzi az általa takart jelenség összetettségét. Kisbetű vagy nagybetű? Hol a hangsúly? Lehet-e a Nemzeti Színház „nemzetietlen”, illetve fordítva, a „nemzeti színházhoz” asszociált jelentésháló és elvárásrendszer a konkrét épülettől és társulattól független vagy annak relációjában, de tagadásként meghatározott? Imre Zoltán még szóösszetételt is gyárt belőle (l. „nemzetiszínház-elképzelés”), amelyben mintegy virtuális toposzként tételezi. Egy biztos: nyelvünkben a „nemzeti színház” bonyolult és folytonosan változó, de önálló fogalomként, identitás-meghatározó emlékezeti helyként működik. A nemzet színpadra állításai című könyvében Imre Zoltán mikrotörténeti megközelítéssel, esettanulmányok láncolatában tesz kísérletet arra, hogy feltárja e toposz nem törvényszerű kialakulásának, és még kevésbé magától értetődő fennmaradásának okait. Teszi ezt egy-egy kiemelt előadás politikai, történeti, társadalmi és színháztörténeti kontextusának részletes és mélyreható elemzésével, miközben az egyes momentumok nemcsak a magyar színháztörténet, de a nemzet történelmének ívét is kirajzolják. Ez az átfogó jelleg határozottan erőssége a kötetnek, amely témájának komplexitását szerkezetében tükrözi: a színház esztétikai összetettsége (összművészeti karaktere) és társadalmi beágyazottsága folytán olyan intertextus, amely utaláshálójába képes a múltat komplex módon befogni – és közben persze konstruálni is azt. Ettől identitásképző, és ugyanakkor az alternatív múltelképzelések és az azokban kódolt eltérő perspektívák és normarendszerek örök politikai csatatere.

 

Bár Imre rendre hangsúlyozza, hogy a múlt önmagában éppúgy nem létezik, mint a vizsgált, efemer előadások, módszere szempontjából a könyv egységes íve és a megrajzolt kép történeti jellege némiképp megtévesztő. A megközelítés kerete és körülményei ugyanis óhatatlanul is erősen változnak a kötet 1837-től 2011-ig terjedő időintervalluma okán – a stílus a történeti esszé távolságtartásából előbb a kritika közvetlenebb, szabadabb hangvételébe, majd a kortársi témára reflektáló publicisztika agitatív stílusába csap át. Így az utolsó, Zárszó helyett alternatívák című fejezet valóban nyit: perspektívájából a tanulmányok mintegy Imre Zoltán és Hudi László 2007-es Nemzeti Színház-pályázatának elméleti háttereként és vitaanyagaként olvasódnak újra. Minthogy a történeti, illetve kvázi-aktuálpolitikai elemzések ennek fényében válnak összebékíthetővé, a Zárszó helyett… leginkább az első, A nemzetiszínház-elképzelés és változatai fejezetet felvezető (hiányzó) előszónak kívánkozna. Az ebben vázolt nemzetiszínház-koncepciót alapozza meg a történeti áttekintés, amely a mindenkori nemzet-fogalom és a nemzet történelmi helyzete szempontjából határozza meg a Nemzeti Színház kiemelt jelentőségét és szerepét, majd – a szocialista évtizedek két színházi eseményén keresztül eljutva a közelmúltba – a nacionalista nemzet-, és az annak megfelelő nemzetiszínház-elképzelésekkel szembeni érvelés, amely egyszerre kísérli meg egy új nemzetfogalom, és az abból következő nemzetiszínház-tervezet kidolgozását.

 

Az 1837-ben megnyílt, magyar nyelven játszó Nemzeti egykor a Habsburg Birodalom részeként létező Magyarország önmeghatározásának, nemzeti létének és függetlenségi vágyának manifesztuma lehetett. Részben innen érthető meg a mai konfliktus, amely az emlékmű-koncepció és a nyitott, a változás és változtatás mellett elkötelezett színház víziója között húzódva a Nemzeti Színházat élő emlékezeti hellyé, és mint ilyen: politikai ringgé avatja. Az, hogy a külső elnyomással szembeni egységképzet megtestesüléseként létrejött Nemzeti a változó történeti feltételek között mit sem veszített jelentőségéből, talán éppen annak köszönhető, hogy kezdettől az emlékezés virtuális és konkrét helyszíneként funkcionált – a hatalom éppúgy reprezentatívnak tekintette, mint a közgondolkodás. Ennek eredményeképpen története egyre összetettebben tükrözte a magyar történelmet, amelynek viharait a kötet kiválasztott, efemer előadásai – paradox módon – pontosan rögzítik. Világossá válik például, mikor ki tartozott a nemzethez és milyen eszme fért bele a fogalom keretébe – mert aki és ami nem, annak nem volt helye a Nemzetiben (l. az 1938-as Nóra leányait). Ugyanakkor a közgondolkodás és a hatalom kommunikációjának mindenkori színtereként nemcsak reprezentatív versus megtagadott gondolatok-állampolgárok, de (külső vagy belső) elnyomók és elnyomottak macska-egér harcának, illetve a lehetséges alternatív nemzet-(és ezzel összefüggésben színház-)elképzelések asszóinak terepe is. A Nemzeti Színházat körbevevő parázs politikai légkör teszi lehetővé, hogy a történet ne csak a kizárás, de az ellenállás gesztusainak lenyomatát is őrizze (mint például a 1981-es Halleluja esetében). Imre elemzéséből természetesen nem hiányozhat a „nemzet gödrének” története sem a leállított Erzsébet téri építkezéssel, illetve Bán Ferenc és Siklós Mária tervének összehasonlításával; az előadás-elemzés ebben a tanulmányban el is törpül a keretet adó események leírása mellett. Ennek oka az lehet, hogy a „hozzárendelt” bemutatónak, a 2002-es Szikora-féle Tragédiának valóban szükségszerűen ez adta ugyan a kontextusát, a kimutatott összefüggés Imre konklúziójában mégsem több, mint hogy a rendező naivul figyelmen kívül hagyta azt – aminek jelentősége a jobboldali, illetve baloldali sajtó egymással ellentétes esztétikai ítéletében mutatkozik meg.

 

theater_27A nyilvánvaló politikai hozzáállás kimutatásánál jóval izgalmasabb a 2011-es Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe című darab megjelent reflexiókat összegző, mégis önálló elemzése. Ebben a tanulmányban a legsikerültebb a szűk fókuszú megközelítésből nyitott tág perspektíva módszere, amitől az írás elevenné, megkapóvá válik, míg máshol sokszor némiképp száraz, tudományos, leheletnyit iskolás a stílus vagy a szerkesztési mód. Utóbbi a szövegek felépítésének helyenkénti szervetlenségéből adódik: a szerző esetenként a történeti-politikai kontextus feltárását és a társadalom-, történet- és színháztudományi elméletek „elősorolását” nem az előadásokból kiindulva, hanem azok leírását-elemzését megelőlegzve-megalapozva végzi el, ami nemcsak kevéssé elegáns, de időnként unalmassá, vontatottá teszi az izgalmas tematikájú kötetet, és nehezen befogadhatóvá a mozgásba hozott impozáns tudásanyagot. Az utalásszerű megidézés helyett összefoglalt-leírt elméletek ugyanakkor szélesebb közönség számára is elérhetővé teszik a könyvet, ami azért nagyon fontos, mert A nemzet színpadra állításai – éppen tárgyának összetett társadalmi dimenziói miatt – határozottan nem szakmai „belügyekről” szól.

 

A mikrotörténeti megközelítés érzékenységével és az elemzések finomságával szemben a szöveg stilisztikailag gyakran nehézkes, a többértelműséget lehetővé tevő zárójelek sokasága legtöbbször felesleges modorosság csupán, a helyenként egyeztetés nélkül mondatba emelt idézetek pedig gondatlan szerkesztésről árulkodnak. Kevésbé szembeötlő és jóval ritkább, de a tanulmányokat végigkísérő jelenség a tanári didaxissal kimondott tételmondatok és tanulságok esetlensége („Pontosan azért kell ezeket az eseményeket nyomatékosan az emlékezetünkbe idéznünk…”; Ne fordulhasson elő többé…”; „Mindezt pedig azzal a felelősséggel kell megtennünk…”; „magára valamit is adó európai országban szégyenletes”; „egy önmagára valamit is adó szakma identitása elsősorban nem a politikai viszonyok függvényében, a politika által kialakított keretekhez képest jelenik meg…”), amit a közelmúlttal foglalkozó esettanulmányokban az agitatív hangnem és a kritikai távolságtartás igényének ellentmondásából születő stílusidegen kifejezések egészítenek ki (pl. „botorság”)

 

Így tulajdonképpen a színházi szakmának nincs miért csodálkoznia, hogy jöttek és sűrű tömött sorokban egyre jönnek a politikusok – pirosak, fehérek, zöldek, sárgák –, és a népre, a magyarság vagy éppen Európa vagy a liberalizmus és pluralizmus érveire, valamint saját felelősségükre hivatkozva, és saját politikai orientációjukat előtérbe állítva el merészelték és el is merészelik választani az ocsút a tiszta búzától. (…) jelenleg sincs konszenzus a Nemzeti Színház működésére és funkciójára vonatkozóan (…) Aki tehát nyer, mindent visz!”

 

– szól a negatív végkicsengés, amelyet a Zárszó helyett… nyitott, plurális, nem konkrét-kötött társulattal és épülettel, de virtuális hálózattal operáló nemzetiszínház-elképzelése követ. A lezárás paradoxona, hogy Imre vitairatának a jelentőségét éppen az a konszenzus-hiány teszi lehetővé, amely révén a „nemzeti színház” diskurzusként működésben lévő, élő emlékezeti hely. Hiszen annak a disszenzusnak a felszámolása, amely a mindenkori Nemzeti Színházat politikai keretbe helyezi és reprezentatív, identitás-képző funkcióval látja el, szükségszerűen megszüntetné azt a kiemelt szerepet, amely révén a „nemzeti színház” az önmeghatározás fölötti szüntelen polémia terepeként örökké vitatott, de vitathatatlanul fontos.

 

Imre Zoltán: A nemzet színpadra állításai. A magyar nemzetiszínház-elképzelés változásának főbb momentumai 1837-től napjainkig, Ráció Kiadó, Budapest, 2013.

  

Elektronok az égen

Elektronok az égen

 

 

Kerítések között haladtunk, egyszerre legfeljebb párszázan, de a nap folyamán nyilvánvalóan több ezren is közlekedtek ebben az ijesztő húsketrecben, ami a város széli vasút mentén több száz méteren át terelte az embereket, míg át nem keltünk magunk is a síneken, az erre felbérelt szakemberek legszigorúbb ellenőrzései mellett, átvizsgálva mindenkit, a nők táskáit és a férfiak zsebeit vágóeszköz vagy bármiféle illegális szer után kutatva. Az idő úgy tűnt, hogy mellénk áll, és bár volt pár felhő az égen, nagy esély volt rá, hogy a tömeggel való menetelést megússzuk mindenféle csapadék nélkül, ami az utóbbi évek tapasztalatait tekintve szilárdtól folyékony halmazállapotúig, a kettő közötti átmenetet is beleszámítva akármi lehetett. Sokunknál volt esernyő, de persze a legtöbben inkább kapucnis ruházattal érkeztek, mert az egy ilyen sok embert tömörítő helyszínen sokkal praktikusabb és kevésbé balesetveszélyes, mint az ernyő, és mindezzel együtt persze kényelmesebb is – jobb, mintha egy hosszúkás, zsebre aligha eltehető tárggyal lavírozna az ember.

Utunk, a több évtizede épített és épp ezért már töredezett, kátyús és foltozott betonutat elhagyva, mely több irányba kanyargott, több lehetőséget hagyva és ennyiben tulajdonképpen szétoszlatva a tömeget, egyenesen vezetett. Egy homokkal vékonyan felszórt szakaszon haladtunk tovább, hogy majd egy fás, lugasos részbe kanyarodva további, alul ritkított fűzek és platánok szegélyezte járdaszerűségen haladjunk tovább, mely ugyan még mindig homokos volt, de a szélén valami szegélymaradvány jelezte, hogy ez az irányított közlekedést szolgálta egykor. Közel jártunk a vízhez, így még hallhattuk a hajók és a közelben cirkáló motorcsónakok zaját, melyet azonban a belépést követően megtört egy kisebb kiáltozás, amint egy műanyag épületegyüttes közül, ami mellett éppen elhaladtunk, a földre rogyott egy tizenhat éves forma fiú, hófehér pólóját végzetesen bemocskolva ezzel. Mellette két lány pánikszerűen kiáltozott, amitől persze mi is megzavarodtunk, de szerencsére hamar ott termett két fekete ruhás, kopaszra nyírt jókora férfiember, akik felültették a fiút, majd számomra értetlen okokból ordítozni kezdtek vele és a két lánnyal. Miután elhaladtunk mellettük, s mert megállni nem nagyon lehetett a még viszonylag megritkult, de még mindig sűrűn áramló tömegben, vissza-vissza fordultunk, hogy lássuk, lesz-e ebből nagyobb baj. De ezek ilyenkor itt gyakorinak számítottak, órákkal később pedig nyilvánvalóan nem fogunk már ennyire meglepődni egy hasonló eseten. A vállas férfiak pedig kifogástalanul és ellentmondást nem tűrően dolgoztak.

            Pár napja, mikor fent voltunk a hegyen, már hallani lehetett a zajokat, és lent vízparton is tudtuk, hogy elkezdődtek az események, nem azért, mintha közel lett volna, sokkal inkább, mert a víz magával hozta valamelyest a közepesen távoli hangokat, s mert megnövekedett a rendészeti forgalom ilyenkor a part közelében. Természetesen aggódtak amiatt, hogy egy-egy váratlanul lecsapó zivatarlánc elsodor valakit, ezért indokolt volt a komolyabb felügyelet, ami furcsa érzést keltett bennünk – mintha egy fesztiválon vennénk részt a Canal Grandén. A rend őrei persze mit sem sejtettek róla, milyen furcsán kettős hangulatot kölcsönzött számunkra a jelenlétük, s a különös vízi fények játéka mellett nem kevés frusztrációt is ébresztettek ez erre járókban. Persze menet közben nem volt idő ennyi mélázásra és bámészkodásra, ha megtorpant az ember, a sötétkék ruhás urak azonnal odaléptek a vétkeshez és agresszívan tovább tessékelték. Ezt a szigort ugyanakkor senki nem vette zokon az utóbbi évek halálos eseteit, főleg a taposásokat figyelembe véve. Mégis azt hiszem, a munkaköri előírásokra vonatkozó ismereteimet tekintve is, míg élek, érthetetlennek és feloldhatatlannak fogom találni azt az abszurd kettősséget, ezt az ijesztő, szelídített udvariasságot, melyet ezek a férfiak magukra erőltetnek ilyenkor, a biztonság határozottan megnyugtató érzetét biztosítva ezzel együtt. Egyszer engem is tovább taszítottak a sorban, mikor egy afro-európai – vagy hát hogy is mondjam, esetleg amerikai – férfi miatt megtorpantam, mert a frizurája a megszólalásig hasonlított… Viszont nincs erre idő megint, mert közben észrevehetően lelassultak a lépteim, amit abból érzékeltem elsősorban, hogy a társaság tagjai már jóval előrébb jártak, és olykor-olykor hátrafordulva kerestek tekintettükkel, vagy épp hátraszóltak, hogy figyeljek a cuccokra, ne üssem azokat semminek. Biztosan jobb lett volna valami járművel, egyértelműen jobb lett volna, hamarabb odaérni úgy, és az egész valahogy kényelmesebb lehetne, de oda másképp bejutni nem lehet. 

            Közben a külvilág furcsa állapotának megfelelően a bensőmben is szokatlan, már-már bizarr kettősség lett úrrá. Mert egyszerre éreztem ennek az utóbbi időben gyakran rám törő sodró, súlytalan és nemtörődöm életformának a vészjósló jeleit és visszautasíthatatlan hívását, melyet eltagadni, akkor már egy ideje ugyan próbáltam, a napokban tovább már mégsem bírtam. Az ellaposodó, türelmes mindennapok kilátásai, és az egyhangú szürkeségnek meg még csak a gondolata is undorral és a halál unalmával fenyegetett, de éreztem magának ennek az állapotnak a megsemmisítő értelmetlenségét is. Szokásos halálfélelmem, az ilyentájt felébredő, valamiféle túlvilági nyugalomba vetett bizalomból fakadóan megszűnt, s a test pusztulásától  való életféltésem is háttérbe szorult. Még távol álltam azonban attól, hogy ezt lehetetlen együttállást megérthettem volna, teljes felszabadulást nem éltem meg, az ideiglenes romlás állapota előtti izgalom és a felette érzett félelem beteges kellemetlenséget ébresztett bennem, s igen, talán ez a legmegfelelőbb megfogalmazás. Tudtam, hogy csak az első löket, az első taszítás hiányzik a feloldódáshoz, az elmerüléshez, az egészben való felszabaduláshoz, a mámor semmisítő és vissza nem fordítható lendületéhez, ami után már igazából mindegy lesz, s dolog felett érzett aggodalom megszűnik.

            A hangolódás alatt, mi legalábbis így hívtuk, aztán meg is kezdődött ez a rituális átvezetés a mindennapi szorongásból a karneváli gondatlanságba. Viszont míg kényelmesen ücsörögtünk, megfigyeltem, csak nálam ilyen komoly ez az egész, s a többiek hanyagsága engem nemhogy megnyugtatott volna, régebben még talán igen, de most sokkal inkább felhergelt és zavarba hozott. Úgy éreztem, nekem ettől a dologtól egyáltalán nem lesz semmi sem jobb. Izgalmasabb minden egy pár pillanatra, kitágul az észlelés és csodás szédületet élünk majd meg, melynek ugyanakkor lassú megszűnte után pokoli zuhanás várható, és annak felismerése, hogy tényleg, semmitől nem lett jobb. De hát így nem lehet gondolkodni, sugallja itt most előttem Bobó könnyelmű terpeszkedése, nem lehet mindig az egészet nézni, nem lehet csak arra koncentrálni, ami amúgy is megfoghatatlan és leírhatatlan, és amiről talán sosem bizonyosodunk meg igazán, és sejtések helyett jobb lehet az ilyen rendkívüli pillanatokra koncentrálni. Csak hát ez akkor is: mérgező – ez az állapot, még ha igaza is van Bobónak, nem természetes, még ha szerinte ez az anyatermészet ajándéka, akkor is az. De már mindegy volt, értelmetlennek tűnt magyarázatokat találni, már túl voltam rajta, már „hangolódtunk”, már átléptük azt a határt újra, amin túlról egy ideig legalábbis semmiféleképpen nem tudunk, és ha már itt vagyunk, nem is érdemes visszakozni. Csodáltam a többiek nyugalmát, őket nem izgatja a kozmosz.

            Később, újra a ketrecek között, de már egy keskeny hídon haladva, a monstrum mögött, mintha lassú és hátborzongató – ha kívülről nézném, azt mondanám: epikus –esemény előttiségben közelítettünk a helyszínre, ahol már várt a súlyos mámor, az általam áhított óriás mindenség leheletnyi szellője, a tudatvesztés olyan állapota, melyről csak általános sejtésünk, hogy olyan, mint a mindenségben feloldódás pillanatnyi ajándéka, s talán csak ezért fogadtam el korábban én is. A többiek továbbra is bizalommal tekintettek rám, és én is kezdtem átlendülni azon ponton, amin túl már csak a cselekvés van, mely bár maga a puszta élet, mégis valami eszmélet nélküli állapot miatt ijesztőnek tűnik nekem. Tudtam persze, hogy ha átérek a hídon, ha megkerüljük az óriási falat, ha szembenézek a sokasággal, ha közéjük lépek, meglátok majd egy lelkes arcot, és átérzem, hogy mindenki Egy tulajdonképpen, abban az értelemben, hogy ugyanazt akarja, engem akarnak, azt hogy legyek a lehető legfelszabadultabb, mert akkor lesz mindenkinek a legeslegjobb. Tudtam, hogy ha megkerülöm a falat és odaállok közéjük, akkor hirtelen az egész rám omlik és jó lesz, mert semmi másra nem leszek majd képes, mint cselekedni, csinálni, ami akkor ott jön és ott és akkor jónak tűnik. Hihetetlen nyugalmas lesz.

            A kerítésfal közben a lassan stadionnyi tömeg egyenletes mozgásától remegett és döngött. S itt, ezen a szakaszon már végig sorban álltak a kék és fekete ruhás hajcsárok, űzték és átkozták, visszatartották a sötétlő űrből alászálló démonokat, akik le-le csaptak karmaikkal és plútói álkapcsukkal. Rájuk nézni nem volt szabad, az őrökre sem, akik egy-egy ilyen tekintetet kérdőre vonásként értelmezhetnének, hogy vajon végzik-e, jól  teljesítik-e a munkájukat, emiatt aztán fél vállamon cipelve a táskájából már kibontott súlyt, másik kezemmel támogatva azt, egyenesen a földet bámultam, mindig közvetlenül a lábam előtt fogyó félmétereket, a szemembe lógó hajcsápokat, élveztem a hajópadlószerű közlekedő enyhe kilengéseit, majd ennek átváltását abba a furcsa rögtönzött műanyag tákolmányba, ami már a fal szélességében felhúzott fekete függönyt kísérte. Lényegében ez volt a kapu. A lépcső előtt megállva aztán belenéztem Leila arcába, akit egész úton szemmel tartottam, még ha nem is kerestem a társaságát vagy nem is akartam vele végig beszélni, mert nem akartam a terhére lenni, és a pupillája körül, melyet igen sokáig néztem, felsejlett az univerzum, s olyan volt, mint egy zöldes-kékes csillagköd, melyet narancsszínű átcsapások szélnek át, megdöbbentő életet és mozgalmasságot adva ennek a női szemnek, melyben az volt a leginkább meglepő és csodálatos, hogy ez külső színes pereme a szemnek csak általában verte vissza a fényt, a bogarában láttam magam, de körülötte abban szivárványos tartományban csak az örökkön áhított brutálisan szétomló világmindenséget. Rám mosolygott és az arcomra tette a kezét, s ő még nem volt az enyém, nem tartozott hozzám, nem tartoztam én sem hozzá, de mikor ezután felléptem a lépcsőre és haladtam felfelé és hallottam a lüktetést, ami már csak engem várt és hívott, s tudtam, hogy rögtön közéjük lépek, valahogy izgalom töltött el – hogy milyen jó lesz utána majd.

            Mikor ott álltam már a sokaság fölött és között, és az agyam közepéig hatolt az egy pontba összegzett és irányított mesterséges, égető, emberi fény, éreztem, sejtettem, hogy pár pillanat és azonnal megszűnik az egész. Valami eleminek a közeledtét éreztem, valami cikázott odafönt. A kékruhások, a fekete ruhások, a sárkány és démonsereg és az elektronok az égen, a méteres lángok a tömeg körül, a tökéletesen moccanatlan fülledt augusztusi éjszakai levegő eltűnt, kábulat és zavarodottság lett úrrá rajtam, izgulni kezdtem, izzadt a tenyerem, izzadt a homlokom, s  hátamon, melyet most semmi fény és sugárzó meleg nem ért, mert háttal voltam mindennek, jeges hullámok csaptak át, az éltető levegő mint lényeg, most hirtelen megfogyatkozott, eltűnt, elvesztette elemi súlyosságát.

Egyszerre abbamaradt minden.

Valóban nem vehettem levegőt, pár másodperc halál volt ez, légszomj nélküli levegőtlenség és ritmustalanság, egy villámcsapás előtti nyugalom, olyan pillanat, mikor még az istenek is hallgatnak és figyelnek, várják, izgulnak, kinyitják a mennybolt ablakát odafent, és együtt vizslatják egymást és minket a démonokkal, menny és pokol teremtő együttállása ez, mely várja, hogy felzúgjon a többtízezer titáni watt, a levegő fémszalagok keltette kozmikus rezgése áttörjön egy ördöngös, ember alkotta, mégis, a szempontunkból lényegtelenül kicsi rendszeren, hogy mintegy jó ötven fékeveszettül rezgő és lüktető tányéron felvisítson a nyugalom, az én személyes békém, mely ma este is megment a pusztulástól.

 

                                                                                                    

Grúz strófák Szakasvilinek

1.

 

Mélység nélküli kút lett az

idő, valami végképp eltűnt a

világból. Az sincs, amire

visszanézhetsz, szétmorzsolódik

arcod, kövek szétszórva

rókányi időd sivatagosabb tájain.

 

Majd mesélhetsz,

ha lesz kinek. Mint a hiéna,

testvérei romlott húsától

keserű szájízzel. Ordíthatsz,

ha már nem jut más eszedbe,

hiába, késő lesz az is,

minthogy késve érkezik

minden hang az emberi torokba.

 

Meghalsz, meghaltál,

majd eztán fogsz meghalni.

Na és. Rettenetes egy hely ez,

hogy is mondta valaki:

„két nemlét között”.

 

Ha legalább fogaim közé kaphatnám

ezt a habosított semmit,

hogy lenyeljem. Vagy gyűlölhetném

ellenségeimet, vagy megátkozhatnék

születést és halált, vagy

hihetnék abban, hogy bármilyen

hazugság megéri a fáradtságot.

 

Jég, az kellene, még több jég.

Minek írod a nemlét betűit?

Rohan tovább a jeges ár, a folyó,

jégtáblák koccannak össze,

mint kések a tálban. Az elejét nem

látod, a végét sem látod, körülvesz

mégis a végesség szorítása.

Hiába minden, minden hiába.

 

2.

 

Megvesztegethetnélek

most is a szavakkal. Tegnap

így kezdtem el ezt a verset például:

az almafa kivirágzott. Majd

figyeltem az alap repedését

és folytattam: aztán

el is hullottak a virágok. Aztán

már nem volt, ahogyan folytatni.

 

Azt kellene mondanom,

ne hallgass rám,

most öreg fájdalom szaggat,

egy vagyok a sokból,

ki nem tud mit kezdeni

ezzel a hülye csodával.

De ezt sem mondhatom,

mert meg kell hallgass előbb,

hogy belásd: nem érte meg.

 

Látod, mint a vakok,

elsüllyed minden

világ a homályban,

mint óváros az újban.

Reménykedsz, hogy talán

az anyag is emlékezik.

 

A szóban forgó almafa mellett

például a tegnap nagyapámat láttam

egy el nem készült fényképen.

Arc nélküli kép volt, és fa nélküli

ugyanakkor. Valahol máshol álltak.

Ilyen az, amikor nem mondhatod

azt, hogy kösz, de nem. És minek

örülni, ha mindez így történik.

 

A részletekről ezúttal le kell mondanod,

amiképpen a kép művészi

kidolgozásáról is. Ha tudnám,

hogy mi van, hidd el, nem itt állnék.

Csak kezd elegem lenni a hazudozásokból,

és legszívesebben azt mondanám:

bárcsak mindenki, aki él a világon,

hallgatna el egy évre, vagy egy napra legalább.

 

Igyál vizet és ne gondolj arra,

hogy hallgatsz most egy napig,

ne gondolj semmire.

Nyugodj meg. Egyetlen ilyen nap

elég lehet, hogy megértsd:

az almafa kivirágzott.

És hogy el is hullottak a virágok.

 
 
 

Charles Bukowski: Nők tején nevelt művészek

 

a jó idő,

mint

a jő nők –

nem mindig fordul elő

és amikor mégis,

akkor nem

tart sokáig.

a férfi

stabilabb:

ha rossz,

valószínű, hogy

olyan is marad,

ha pedig jó,

lehet úgy

marad,

de egy nő

változik

a

gyerekek

kor

diéta

beszélgetés

szex

a hold

a nap hiánya

vagy jelenléte

vagy jó idők miatt.

egy nőt fel kell nevelni

a fennmaradásért

szerelemmel,

míg egy férfi erősebb

lesz,

ha gyűlölik.

 

 

         Farkas Kristóf Liliom fordítása

Nick Cave balladái

Ahol a vadrózsa nő

 

         Ismernek Vadrózsa néven

         Pedig úgy hívtak, Elisa Day

         Hogy mért lettem rózsa, nem értem

         Hiszen úgy hívtak, Elisa Day

 

Már első nap tudtam, hogy ő az a lány

Ahogy mosolygott, tudtam, hogy ő

Az ajka mint vérvörös rózsa

Mely a folyónál vadon és szabadon nő

 

Állt ajtóm előtt, a szobámba jött

És félelmem karjában csitult csak el

Nekem ő volt az első, és arcomon pergő

Könnyeim gyengéden itatta fel

 

         Ismernek Vadrózsa néven

         Pedig úgy hívtak, Elisa Day

         Hogy mért lettem rózsa, nem értem

         Hiszen úgy hívtak, Elisa Day

 

Másnap virágot vittem

Szebb nőt még nem láttam sohasem

„Eljössz-e, mondd hát, hol a vadrózsák bontják

Szirmukat szabadon, vérvörösen?”

 

Másnap egy szál vörös rózsát hozott

Azt mondta: „Rám bíznál mindent, ami bánt?”

Az ágyamon fekve csak intettem erre

„Elviszlek a rózsákhoz, gyere hát”

 

         Ismernek Vadrózsa néven

         Pedig úgy hívtak, Elisa Day

         Hogy mért lettem rózsa, nem értem

         Hiszen úgy hívtak, Elisa Day

 

 

Harmadnap levitt a partra

És megcsókolt ott, hol a vadrózsa nő

Ahogy fölém hajolt, még súgott egy szót

És láttam, hogy markában ott van a kő

 

Utolsó napon a rózsákhoz mentünk

Ő feküdt a parton, fölkelt a szél

Egy búcsúcsók még, szóltam: „Vesszen a szép”

És vadrózsát dobtam az ajka közé

 

         Ismernek Vadrózsa néven

         Pedig úgy hívtak, Elisa Day

         Hogy mért lettem rózsa, nem értem

         Hiszen úgy hívtak, Elisa Day

 

 

 

 

Az idegenek kedvessége

 

Ágyához láncolva találták meg

Szájában rongyok, a fejében seb

            Mary Bellows, szegény

 

Otthon az éhség volt meg a nyomor

El is jött örökre Arkansasból

            Mary Bellows, szegény

 

Akarta látni az óceánt

Utazott, utazott Tennessee-n át

            Mary Bellows, szegény

 

Útközben beszélt egy férfi vele

Richard Slade, azt mondta, ez a neve

            Mary Bellows, szegény

 

Szegény lány azt hitte, bele is hal

Mikor a tengert meglátja majd

            Mary Bellows, szegény

 

Volt ott egy kopott kis olcsó hotel

Cókmókját Richard Slade vitte fel

            Mary Bellows, szegény

 

„Én rendes lánynak tartom magam

Azt hiszem, be se jöhetne, uram”

            Mary Bellows, szegény

 

Slade egyet kacsintott, szót se szólt

Kalapját megbökte s ott se volt

            Mary Bellows, szegény

 

Hazagondolt és az ágyára ült

A tenger felől csak a szél fütyült

            Mary Bellows, szegény

 

Remélt is, nem is, hogy valakit vár

Kiosont, ajtaján kattant a zár

            Mary Bellows, szegény

 

 

Másnap az ágyában találták meg

Szájában rongyok, a fejében seb

            Mary Bellows, szegény

 

Anya, a lányodat tartsd mindig otthon

Vigyázz rá, egyedül ne csavarogjon

A világ veszélyes, tudjatok róla

Idegen férfival ne álljon szóba

            Mary Bellows, szegény

            Mary Bellows, szegény

 

 

 

Havasi Attila fordításai