Bejegyzések kategória bejegyzései

William Carlos Williams: Sirám

Hívnak és én megyek.

A megfagyott úton

éjfél után

porhó hull a

kijárt keréknyomokra.

Nyílik az ajtó.

Derülve lépek be,

felmelegszem.

Ott fekszik az ágyán

a nagyszerű asszony.

Rosszul van,

hányhat is még,

közben vajúdik

a tizedikkel, kinek

életet ad, hurrá!

Az éjszaka elsötétített

szoba szeretőknek, de

egy arany napsugár a

redők közé férkőzött!

Szemébe lógó haját

megigazítva nézem

osztozva kínjában.

 

(Horn Ádám Zoltán fordítása)

Online Kulturális Szerkesztőségek Éjszakája

1239717_1416832545205591_154427470_n

Az online kulturális szerkesztőségek idén először rendezik meg éjszakába nyúló, közös programjukat, benne: szerkesztőségi fogadóórák, lapozó-standok, szakmai beszélgetések, nyitott műhelyek, verskoncert, lapszám- és könyvbemutatók, versperformanszok, hírrevü, lírai, szkeccs- és gasztrofelolvasások, slam poetry workshoppal, szakmai előadások, éjféli tombola, vetítések, illetve zene hajnalig, a Kortárs Online szervezésében. 

Akik biztosan ott lesznek a Jurányiban: Ambroozia.hu, Apokrif Online, Campus Online, FÉLonline, Filmtekercs.hu, Irodalmi Jelen Online, Kortárs Online, KultúrPart, Kultúra és Kritika, Librarius, Litera, Műút portál, prae.hu, SFmag.hu, Spanyolnátha, ÚjNautilus portál. A programban közreműködik a Budapest Slam Poetry, az SPN Krú és a Gólem Színház, illetve a szakmai program további résztvevői (7óra7.hu, KönyvesBlog, filmtekercs.hu, Fidelio, FISZ, JAK, Magyar Narancs, Szépírók Társasága, Színházi Kritikusok Céhe, Új Könyvpiac, A 7. sor közepe stb.). Lapkínálatát az Írók Boltja, kiadványait a Prizma és az Ellenfény hozza.

facebook


Nagyobb térképre váltás

Pál Tamás versei

god_sent_no_sign_by_vishstudio-d4nn9ofab initio                                                  

 

sötétben támolyogtunk

majd a sápadt nap

fénye ébredt lárva szemeinkben

emlékszem az első nő szagára

lélekcsíra mozdult a magban 

az első tétova vonalak

 ágyékainkban vibráló idegek

tűz tánc ziháló mágia

 

magamra találtam egy harapásban

rámvetett riadt pillantásban

szavakat kerestünk de azok még nem léteztek

így csak az esőt bámultuk a fogatlan barlangszájból

 

milyen új volt még minden

madarak röpte, sárban lábnyomaink

 s a színek kavalkádja

később ágak karcolták homlokunkra az időt

távolodtál gyűltek madártollak kavicsok a számban

tudtam maszkom nélkül nem élhetek

abszurd napok magányában

maradtam szerethető idegen

 

 

fogadd beleidbe

 

gyomrodban kavarognak gondolataid

a bűzös bárban, ahol

mindenki  olcsó töményt iszik

meló előtt, közben, után

az alkoholgőzben gőzöd sincs

héroszként mit keresel itt

ebben a kérődző nyomorban

tompán morajló szavak, böfögés

velük vagy, ők vagy, repedés

a falon és magadban

hát temesd magadba a napot

fogadd beleidbe e nyers, zöld életet.

 

 

Jéghegycsúcs

// a Jéghegy trilógia 1. része //

 

Nem vagyok többé önmagam. A hajam többé nem sötétbarna, bőröm nem fehér, szemem nem kék. Magyar sem vagyok. Tucat se, szabad se vagyok. Utazó vagyok, aki nincs úton. Nem vagyok fia anyámnak és testvére bátyáimnak, húgomnak, se kávéfüggő, se alkotó, se pusztító, se a reggeli fényben vakoskodó, se éjszakában futni vágyó, se libabőrös néhány jazz-taktustól, se fapofájú, se biciklis, se gyalogos, se lefekvő, se elhagyó, se induló, se bábművész, se író, vagy bármi, ami voltam.
Inkább állatnak érzem magam szótlan zarándoklatomon, meddőn magamba szívva a fél világot, városok, házak, romok, kövek, bogarak, porszemek és baktériumok jéghegy-csúcsát. A kisujjam körmén elfér minden, amire most emlékszem, és biztosan tudom, elég egy éles célszerszám, hogy ezt a kisujjat eltávolítsam.
A köröm meg különben is lenő, néhány nyisszantás – szűz az ujjhegy.
Állat vagyok a világ klisé-dzsungelében; nézhetek bárhova, milliószor ismételt történeteket látok. Elég egy emberekkel teli köztér képe, hogy élet-étvágyam lecsillapodjon és elég egy idegen hajszál a kávézó asztalán, hogy irritáltságom a csúcsra hágjon. Jéghegy-csúcsra.

A hőség megremegteti a levegőt, ablakom előtti elvonulásában. Talán nem is vonul, talán áll, gondolom, de néhány póznára tűzött zászló tüntetőleg hullámokat vet szemközt. Kibírhatatlan.

Lent állok a téren, középen: olcsó placebo a gyomornak; nézem a lépteket, minden lépés valahogy más, idegen, a lábak gazdája világként viseli lépteit. Viccel? Miközben próbálja magát végképp elzárni ettől a külső őrülettől, lépésről lépésre üvölti világgá személyes drámáját. Mimika meg grimasz se kell. Nem viccel. Elég néhány lépés. Ruha-teszi-az-embert-ego paradoxon. Rajtam fekete a flaneling, a húsom belül rózsaszín. Nehezen leplezem.
– Éhes vagy? – hallom balról.
Persze, hogy éhes vagyok, ha a kérdés nekem szól.
Mosolyra még nem futja, körbenézek, a hang gazdája a remegő levegőbe tért. Érzem, kiül minden érzelem az arcomra, de nem tudom behatárolni, melyik szemöldököm húzódik fel, mosoly-e vagy vicsorgás gyúrja át arcomat. Jönnek a sablonos képek, amibe bárki beleunna, a fogócskázó gyerekek, az egymás szemébe néző idegenek, akik valamit megtalálnak a másodperc töredékére, majd továbbindulnak, egy nő elejt egy kosár almát, egy öregember motoszkál a zebrán, segélykérőn tekint körbe, de senki nem segít. Guruló almák. Egy férfibe belekaroló nő. Cigis dobozzal focizó fiatalok, fekete kutya csahol, biciklit póznához rögzítő kezek, földtől elrugaszkodó lábfejek, füstfelhőt hányó száj, lehunyt szemek, egy köldök kitakarása, dacos hajlású kar a zsebben, mobiltelefonba irányzott panasz, egy napszemüveg felhelyezése, pörgő szoknya, egy hisztérikusan zokogó kislány, a koldus zörgő bögréje, az utcaseprő berregteti a gépet, pocsolya felszínén forgó olajfolt-galaxis, fekete kutya csahol, egy félszeg mosoly.
Megáll előttem az a fekete kutya. Gépiesen kinyújtom a kezemet, hogy megismerje a szagomat. Felnyüszít, elszalad.
– Jóllaktam, Mami. – Elégedett, szőke hang, hiába keresem gazdáját.

Visszabaktatni egy kávé mellé és kitépni magamból a szavakat.
Mégsem leszek más, mégsem leszek kevésbé állat.
Nem látom azt, amit ők sem látnak: mire fekszenek fel a hullámok? Van-e jéghegy a csúcs alatt?

Talán jelentkeznem kellene náluk. Talán segítenének. Hiszen megígértem. Tizenpár napja küldtem utoljára egy e-mait, akkor még vártam ezt a pillanatot. Újra látott sosem-volt barátok. Távolról mindent könnyebb átölelni.
Felnyitom a laptopot, hogy pontot tegyek a végére. A pont előtt persze még befigyel néhány felkiáltójel. Eléjük még szűkre szabott hosszban betűket, vesszőket, kettőspontokat és gondolat- vagy kérdőjeleket halmozok.
Esetleg sárkányokat, sosem tudhatod.

Akikről nem beszélünk

„Felnőttként nem éget…”

 

Integráció, szegregáció, kulturális öntudat, kulturális bűntudat, mélyszegénység, transzparensek, szociális segély, árpádsáv, fiatalkorú bűnözés, összeférhetetlenség, kétségbeesés, harag… Ez nem a valóság. Az igazság az, hogy fogalmatlanok vagyunk a valósággal szemben. A határon nincsen semmi rendkívüli, ami azt illeti, a határon iskola sincsen. Döglesztő napsütés, meddő földek, málladozó fotelek a papírablakos házak előtt, meglepő sebességgel elsuhanó birkanyáj, irreális mennyiségű légy, vigyorgó, barna gyerekfejek.

Marokra fogja a mutatóujjamat de akárhogy szedi a lábát, alig bírok olyan lassan vánszorogni a tűző napon, hogy ne húzzam magammal. Megpróbáltam levenni a szandálomat de kiröhögtek, ahogyan bukdácsoltam a kavicsokon. Jóindulatúan biztosítottak róla, hogy egy-két év után már éppen az a baj, hogy a bőrkeményedéstől a tüskét sem érzi meg az ember, ha a talpába áll. A forró aszfaltra ügyet se vet, a tarlóra érve mégis megkér, hogy vegyem fel, gyorsabban haladunk. A rét fölött sárkányok keringenek, körvonalaikat bizonytalanná maszatolja a vakító napsütés. Vadul kapkodnak egymás felé, vagy lustán forgolódnak a felhők között. Vigyorogva nézi őket, én szédülök kicsit.

Egérfogónak csúfolják, mert a poccal játszik az udvaron. Nem mintha túl sok értelme volna csúfolni valakit, aki teli szájjal röhög ha talál egy színes kavicsot vagy ha a motorzúgást utánozom a számmal. Van ugyanis egy kék motorja. Olyan gyors, hogy tud repülni is. Egészen felrepül a fák fölé és lehozza vele a sárkányokat, mert már túl magasan vannak. Ebben azonban nem mindenki ért egyet vele.

– Add ide! Azt akarom, hogy bemenjen a felhőbe!

– Hülye vagy, bazd meg! Az ég az kurva messze van.

Ezt már egy nagyobb fiú mondja, azután jelentőségteljesen néz rám, erősítsem meg a távolságokról alkotott elképzeléseit. Tétovázok.

– Miért, milyen messze van az ég?

Csak így konkrétan, nekem szegezve kérdi, szinte kihívóan. Valahol megható. Láthatóan fel sem merül bennük, hogy ne tudnám centiméterre megmondni, hol kezdődik az ég. Nagyot nyelek. Nyolc éve érettségiztem földrajzból és most egy csomó értelmetlen szakkifejezés tolul fel bennem. A nagy részük szférára végződik. Végül döntök és meglehetősen bizonytalanul elkezdek beszélni a levegőről, ami itt ahol állunk elég sűrű de fokozatosan kevesebb lesz és a végén elfogy, ott már az űr van. Közben felkészülök rá, hogy a mondat felénél elvesztem az érdeklődést de nem ez történik, sőt páran oda is jönnek hozzánk.

– Akkor kurva messze van. – szögezi le az előbbi kérdező – Űrhajóval is hetekig tart míg fölérsz, nem?

Sarokba szorított. Most az jön, hogy mennyivel bír menni egy űrhajó és akkor elvesztem a belém vetett bizalmat. Szerencsémre közben témát váltunk.

– Te voltál már az űrben?

– Nem, az űrben elég kevesen voltak.

– Mennyien?

– Százötvenen. – vágom rá, talán kissé túl gyorsan.

– Százötven az nem olyan kevés.

Na igen. Kétszázan laknak a faluban és ennek legalább a fele közeli rokona, ha a faluból százötvenen lettek volna már az űrben, akkor kutatni kéne a néhány szerencsétlen földlakó után. Persze ha százötvenen lettek volna az űrben, nem valószínű, hogy visszajöttek volna. Ide? Minek?

– De egy magyar volt már fönn. – mondom és büszke vagyok, de ez nem érdekli őket.

– És cigány volt már?

– Biztosan volt cigány is.

Furcsa, ha történetesen cigány lett volna, akkor is azt mondom, „egy magyar volt már fönn”. Néha nem fontos, hogy cigány-e valaki, máskor meg éppen ez a történet lényege.

 

„Csak tizennégynek nem kell lenni, mert akkor már büntethető vagy.”

 

Nincsenek illúzióim. Nagyjából értem, miért retteg a legtöbb pedagógus ezektől a gyerekektől. Teljesen mindegy, hogy mennyire érdeklődőek, nyitottak vagy okosak, a mi oktatási rendszerünk tökéletes kudarcot fog vallani velük. Nem vonhatok le általános követeztetéseket szűk egy hét tapasztalatai alapján, néhány dolog mégis biztosra vehető. A legfontosabb sajátosság, amit érdemes figyelembe vennünk, hogy ezekben a gyerekekben láthatóan nem él semmilyen kényszer, ami miatt figyelniük kellene rám vagy tanulniuk kellene tőlem. Ez azt jelenti, hogyha ott maradnak és játszanak velem, kérdeznek valamit, vagy csak megpróbálják megismételni amit mutatok nekik, annak az egyetlen oka, hogy érdekli őket amit csinálunk. Ellenkező esetben elfutnak és meg sem fordul a fejükben, hogy viszonozzák az erőfeszítéseimet. Részemről sosem gondoltam, hogy releváns nevelési cél, bávatag bámészkodásra szoktatni gyermekeinket, amíg egy elhivatott pedagógus többszázéve halott hírességek bölcs mondásaival traktálja őket. Persze az osztálytermek bágyatag unalomtűrése jó gyakorlat lehet a nagybetűs életre, épp csak a közoktatás létjogosultságát kérdőjelezi meg. Léteztek neveléselméletek, amelyek szerint a pedagógus feladata, hogy kéznél legyen, ha netán a gyerekben kérdések támadnának a világról (mert rendszerint támadnak). Ha komolyan tudnánk hinni ebben, akkor örülnünk kellene a megfelelési kényszer nélküli gyereknek, nem rettegni tőlük és hátat fordítani nekik.

Hasonlóan súlyos gond, a személyesség kérdése. Mégoly rátermett tanár részéről is emberfeletti erőfeszítésre lesz szükség ahhoz, hogy elfogadják a tekintélyét, enélkül ugyanis egyszerűen nem fogják érteni, miért mondhatja meg, mit csináljanak. A gyakorlatban ez szinte csak egy végletekig tekintélyelvű állapothoz vezethet, ahol a büntetéstől való félelem sakkban tarthatja őket mind a két hétig, amíg hajlandóak lesznek iskolába járni. Ennek a tanárnak értelemszerűen nem fogják feltenni a kérdéseiket, ami még csekélység ahhoz képest, hogy negyedik osztályra már mind lemondanak olyan nagyra törő álmaikról, mint a nyolc általános. Az érettségi soha fel sem merült.

Mindez azonban az oktatás problémája. Megfelelő infrastruktúra, speciális programok, tantervek, felszerelések, felkészített és nyitott pedagógusok pótolni tudnák ezeket a hiányosságokat, a társadalmi számkivetettségre azonban nincsen gyógyszerük.

Mindannyiunknak van képünk a szegénységről, egy kicsi Afrikában, egy kicsi a földszinti szomszédnál, no de szegények mindig voltak és az ott már amúgy is majdnem Románia. Adjunk hálát a kereskedelmi televíziózásnak, hogy nem kell szembenéznünk a tegnap és holnap nélkül élő tömegekkel. Hiszen ahol a közműveltséget az Éjjel-nappal Budapest, az utónévkönyvet a Schwarzenegger-mozik, a játékmotort az egerek, a napi háromszori étkezést a szilvafa, az életpálya-modellt pedig a közmunka jelenti ott még sokáig nem lesz fontos, hogy milyen messze van az ég.