Bejegyzések kategória bejegyzései

“Egy jó tromfot csináltam…”

Móricz Zsigmond-átirat

     Kacsa Tóni harmincéves, tipikus újgazdag volt, vastag aranyláncot és márkás napszemüveget hordott. A hasa nagy volt, ennek ellenére Tóni meg volt róla győződve, hogy csakis a fehér izompóló és a szűk farmernadrág áll jól neki. Néha elment a szoláriumba, a haverokkal motorozott, és minden este ellátogatott a legfelkapottabb szórakozóhelyekre, ahol az apja pénzét szórta, akinek több nagy gyára is volt: különféle tápokat állítottak elő szarvasmarhák, sertések, és háziszárnyasok számára; még külföldön is ismertek voltak, rengeteget exportáltak, így a család röpke pár esztendő alatt meggazdagodott. Az apa ugyan tudta, hogy fiacskája nem túl eszes, és abszolút tudatlan üzleti téren, de vígasztalta a tudat, hogy intézői majd csak eligazgatják a céget Tóni idején is. Pénzből meg úgyis volt elég, ha a Tónikának jól esik, csak szórja két marokkal…

     Természetesen a sok pénz, a motor és az autó mellé egy megfelelő kinézetű barátnő is dukált. Tóni hamarosan erre is szert tett, a szőke cicababa, Poszáta Terézia személyében, aki korábban egy éjszakai szórakozóhelyen sztriptíztáncosnő volt, itt figyelt fel rá Tóni, aki gyakran töltötte a bárban az estét. Terézia kapott az alkalmon, és otthagyta egykori munkahelyét, hogy ezentúl főállásban költhesse Tóniék pénzét, és első feladata az volt, hogy felfrissítse ruhatárát, amely ezentúl a Kacsa-villa egy teljes szobáját elfoglalta, majd elrohant a kozmetikushoz és a fodrászhoz. Tóni szüleit különösebben nem érdekelte a lány, hiszen alig találkoztak: Tóni apja a gyárban töltötte minden idejét, anyja egy szanatóriumban pihent, más meg nem volt a családban. Terézia természetesen kitűnő háziasszony is volt: nagyszerűen értett az instant kávé elkészítéséhez, például. A többire meg ott volt a személyzet.

     Tóni egy napon a szokottnál később, délelőtt fél tizenegykor ért haza egy buliból, és meglepte, hogy milyen csöndes a ház: a bejárónő már elment, a kertész szabadságon volt, a szobalány pedig nyilván vásárolni ment a szakácsnővel. Tóni belépett a villa ajtaján, és nem értette a dolgot. Halkan felosont az emeletre, és közben fülelt, nem hall-e valamit. “Mi ez má’, há’ nincs itthon senki? Ammeg hogy lehet?” egyre csak ez járt a fejében, miközben elhaladt a két fürdőszoba, a billiárdszoba és a konditerem mellett. Aztán hirtelen hangok ütötték meg a fülét, méghozzá női hangok.

     – Ó, igen… igen… még… még… most jó… igen… – Tóni döbbenten ismerte fel a női nyögdécselésben Terézia hangját. Mintha villám csapott volna bele, majdnem összeesett. A helyzet nyilvánvaló volt: Terézia, ez az aljas kis liba visszaélt a szeretetével, a pénzével, és most éppen csalja őt… A saját házukban! Felháborító! Tóni keze ökölbe szorult. Azon tűnődött, mit tegyen, de semmi nem jutott eszébe, így csak várt, egy könyvespolc mögé bújva: legalább most az egyszer hasznát tudta venni ennek a bútrodarabnak. Aztán kisvártatva megjelent egy férfi, aki sietve távozott a házból. Tóni eltátotta a száját meglepetésében: hisz ez Mókus Bandi volt, a legjobb barátja! Legalábbis eddig az volt… A szemétláda! Aljas kis csóró, mindig tőle kért kölcsön, és soha nem is adta meg a tartozását… A mocsok, hogy dögölne meg! Nem szégyelli magát, hogy idejön és… Tóni agyát elöntötte a vér, és elrohant. Hú, ez a két mocsok, most megfizetnek azért, amit vele tettek! Lement a garázsba, és először megeresztett egy telefonhívást: felhívta egy pár gorilláját, és kiadta nekik, hogy még ma végezzenek Bandival, lehetőleg nyom nélkül, aztán felkapott egy baltát, és elindult, hogy maga gondoskodjon a hűtlen Teréziáról.

     – Te aljas ribanc! – üvöltötte Tóni, amikor berúgta Terézia ajtaját. A lány az ágyon ült, és a körmeit lakkozta elmélyülten. Ruha nem volt rajta, és az első, ami felkeltette Tóni figyelmét, a melle volt. “Még a mellnagyobbítást is én fizettem neki!” gondolta keserűen.

     – Mi az, cukinyuszim? – érdeklődött nyugodtan Terézia, és a körmeit tanulmányozta. – Valami baj van talán?

     – Hogy tehetted?! – kiabálta Tóni, és lesújtott a baltájával. Poszáta Terézia még mindig értetlenül nézett rá, és hamarosan több darabban, egy tápszeres zsákba csomagolva, a szeméttelepen végezte be rövid földi pályafutását.

     – Na, ezzel meg is volnánk. – állapította meg elégedetten Tóni, amikor visszatért a szeméttelepről, és megivott egy vodkanarancsot: nagyon megszomjazott a hőségben, pláne ilyen izzasztó tennivalók után. Ekkor csörgött a telefonja, és emberei jelentették: immár Bandi is halott, a dolgot balesetnek álcázták. – Nagyszerű. – dőlt hátra Tóni a nyugágyában.

     Ebben a pillanatban megszólalt a kapucsengő. Mivel egyedül volt a házban, Tóni kénytelen volt felkelni és személyesen ajtót nyitni. A masszőr volt az, Terézia masszőrje.

     – Maga meg mit akar? – förmedt rá barátságtalanul Tóni.

     – Terézia kisasszony küldött el egy órája, hogy hogy hozzak át neki abból az új kenőcsből, és azzal folytassam a masszírozást. – felelte a férfi. – Bemehetek?

     Tóni nem mondott semmit, de továbbra is elállta az utat. Elsápadt: olyan volt, mint a frissen meszelt fal. “A francba, hiszen a masszázs…” jutott eszébe.

     – Ezek szerint maga itt volt korábban, és Teréziát masszírozta? – kérdezte. A masszőr bólintott.

     – Negyed tíztől, mint minden nap. – felelte. – És most szeretném folytatni.

     – És találkozott Bandival? – folytatta a kérdezősködést Tóni. A masszőr ismét bólintott.

     – Igen, a kisasszonnyal beszéltek, miközben én masszíroztam. Azt hiszem, valami partiról, amit a kisasszony akart rendezni a hétvégén.

     – Ezek szerint maga végig ott volt, amíg beszélgettek?

     – Igen, mivel a beszélgetés alig tartott vagy fél óráig. Amikor András úr jött, már a javában folyt a masszázs. Azt mondta, csak beugrott, mert erre volt dolga. –      felelte a férfi, és látszott rajta: nem érti a faggatózást.

     – Elmehet. – közölte Tóni. – Teréziának időközben dolga akadt.

     A masszőr ezek után – bár nem értette a dolgot- elment, Tóni pedig felpattant a motorjára, és elindult az apjához, a gyárba.

     – A francba, ezt elszúrtam. – állapította meg.

     Az apa nem értette, mi ütött a fiába, hogy felkeresi a gyárat, hiszen utálja a munkát, tehát kíváncsian fordult egyszem gyermeke felé. Amikor Tóni előadta, mi történt, egy ideig hallgatott, aztán így szólt:

     – Ezt jól megcsináltad, te marha! De remélem, tanulsz belőle, és legközelebb gondolkozol, mielőtt cselekszel.

     – Megígérem, apu. – mondta megszeppenve Kacsa Tóni.

A vőlegény

 

     Louis- André de Montfort jó katona, dicső lovag volt, halála mélyen érintette a családját. A királyt annál kevésbé: kiutalt némi járadékot a családnak fiuk érdemeiért, és számára a dolog ennyivel el is volt intézve. De ez érthető, neki sokkal fontosabb dolgai voltak: nap mint nap a bálok középpontjában lenni a palotában bizony szörnyen megterhelő feladat. Azonban a család számára a haláleset nagy tragédiát jelentett: Louis-André volt az egyetlen fiú, az örökös, és jóllehet, szülei azon voltak, hogy benépesítsék a nagy családi kastélyt gyermekeikkel, számtalan kudarcba fulladt kísérlet után Louis-André mellett mindössze egy lányuk született, Marie, ebbe a próbálkozásba viszont az anya halt bele. Az apa nem nősült újra, így mindössze hárman éltek a hatalmas épületben, no meg persze a cselédek. Louis-André volt a család reménysége, és eddig úgy tűnt, jó úton halad a felemelkedés felé: a család vagyona ugyan korántsem volt jelentéktelen, de Louis-André egy évvel ezelőtt eljegyzett egy nagyon fiatal, nagyon szép, és nagyon gazdag lányt, Julie Bouquet-t, és ekkora vagyonnal már nem létezett volna számára lehetetlen. Csak hát közbejött egy vadászbaleset, ahol egy golyó teljesen véletlenül éppen szíven találta. Bölcsen meg is magyarázták, hogy a golyót nyilván a férfitól legalább három méterre álló vaddisznónak szánták, csak hát az elkövető személyére nem derült fény. Emiatt az idős apa és Marie tépelődhetett eleget, ez senkit sem érdekelt, hiszen az ügyet lezártnak tekintették.

      A szép Julie Bouquet is gyanakodott, hogy jegyese halála nem baleset volt, de nem tehetett semmit azon kívül, hogy divatos ruháit feketére cserélte. Az apja különben is közölte vele, hogy nem érdekli a dolog, mert már sikerült is találnia egy megfelelő férjet a lányának, és egy hónap múlva (ennyi ideig azért illett gyászolni az elhunyt vőlegényt) meg is ejtik az eljegyzést. Julie viszont szerette vőlegényét, és átzokogott éjszakák után, amikor úgy érezte, már tud józanul gondolkodni, kitalálta, hogy apáca lesz. Apja legújabb tervét hallva azonban Julie nem tudta, mitévő legyen, hiszen kedvenc lányregényeiben ilyen probléma sosem fordult elő: ott mindenki dícsérte a hősnőt magasztos cselekedetéért.. Az apja viszont még csak nem is volt vallásos, és lánya nemes elhatározásán nem meghatódna, hanem inkább pár jól irányzott atyai pofonnal és szobafogsággal próbálná megnyerni ostoba gyermekét a földi hívságoknak.

      Marie és Julie, akik közel egyidősek voltak, gyakran találkoztak, méghozzá a legnagyobb titokban. Erre a legalkalmasabb hely pedig a temető volt, azon belül is a Montfort-család kriptája előtt, ahol nem járt már egy teremtett lélek sem: a temetésen még nagy tömeg zokogott, de az élet ment tovább, egyedül Marie járt ki (az apja is jött volna, de már öreg volt, nehezen mozgott) és Julie (az ő apja alig várta, hogy leteljen a gyászidő, és akkor majd megtilthassa lányának a temetőbe mászkálást, és ez a fekete ruha is mennyire ronda, ráadásul semmi értelme sincs), mindketten kísérők nélkül. Nem féltek: késő ősz volt, az idő hűvös; épeszű ember nem jött ilyenkor a temetőbe.

      Ezen a hajnalon is ők ketten tartózkodtak csupán a temetőben: Marie már régebb óta várt, Julie pedig most érkezett: megölelték egymást, majd elhelyezték virágaikat a síron. Ezután Marie a hideg kőnek támaszkodott, és szomorúan lehajtotta a fejét.

      – Mi a baj? – tudakolta Julie, és odalépett hozzá.

– Apám… – Marie nagyot nyelt. – Tegnap este közölte velem, hogy egy unokatestvérem, bizonyos Joaquim de Saint-Pol, egy nincstelen kis senki a kezemre pályázik. Természetesen a pénzünk kell neki.

      – És apád elutasította, nem? – kérdezte aggódva a másik nő. Marie nemet intett a fejével.

      – Joaquim unokatestvérem megfenyegette, hogy ha nem ad hozzá feleségül, akkor bíróság elé idéz minket, és elkobozza a vagyonunkat, lévén ő a legközelebbi örökös. – felelte. – Sajnos nincs mit tenni.

      – De csak van megoldás! – mondta Julie. – Szökjünk el otthonról, és tegyük le a fogadalmat egy távoli zárdában!

      Hűvös szél söpört végig a temetőn, és a nagy csendben csak a száraz falevelek zizegését lehetett hallani. A nap fénye egyre erősödött, de nem adott meleget. A két fiatal nő megborzongott.

      – Ha megteszem, azzal kiszolgáltatom apámat annak a gazembernek. Mellesleg semmi kedvem ahhoz, hogy életem végéig egy sötét lyukban bolyongjak, fanatikus vénasszonyok között. – szólalt meg végül Marie. – Ó, ha tudnád: én legszívesebben meghalnék, de még azt sem tehetem meg!

      – Nyugodj meg, kérlek. – simította meg társnője arcát Julie. – Valamit ki fogunk találni… Ami mindkettőnk problémáira megoldást jelent…

      Marie most felemelte a fejét, és szőke haja alatt élénken csillogott kék szeme: mennyire hasonlít most Louis-Andréhoz, gondolta Julie, csak éppen Marie bőre fehér volt, mint a porcelán, a bátyjáé pedig napbarnított.

– Ami azt illeti, van egy ötletem. – felelte Marie. – De ahhoz szükségem van a beleegyezésedre, mivel…

      – Miről van szó? – kérdezte izgatottan a másik. – Mondd, gyorsan!

      – A cselédeim hallottak egy nőről, egy boszorkányról, aki még a halottakat is fel tudja támasztani. – Marie suttogóra fogta, jóllehet senki nem tartózkodott a közelben. – Érted? Fel tudná támasztani Louis-Andrét!

      Julie sikolyát messzire vitte a szél, hangja ott kongott az ódon sírok között, míg végleg el nem enyészett.

      – Neked elment az eszed? – kérdezte. – Tudod, mire készülsz?! Ez bűnös dolog!

      – És amit a bátyámmal, a te jegyeseddel tettek, az nem volt bűn? – kérdezte élesen Marie. – Megölték! Aljas módon meggyilkolták! Hát mi ez, ha nem bűn?

      – Igazad van. -suttogta Julie, de korántsem látta a dolgokat olyan feketén-fehéren, mint Marie. A sötét alvilági praktikák hallatára pedig végigfutott a hátán a hideg. – De ha ilyet teszel, a kárhozatra jutsz!

      – Na és, azzal majd ráérek akkor törődni! – vont vállat Marie, és hátravetette a haját. – Egyébként is, a kárhozat még lehet, hogy jobb is, mint ami itt várna rám!

      Ennek ellenére Julie habozott.

      – Ugyan, neked nincs semmi vesztenivalód, legfeljebb nem az Úr menyasszonya, hanem a bátyám felesége leszel. Most még lelkesedsz az ötletért, hogy apáca leszel, de ha megteszed, úgyis megbánod. És ahogy apádat ismerem, ő sem hagyná annyiban. – mondta Marie ingerülten. – Nos?

      – Beleegyezem. – felelte végül Julie, akit egyre jobban vonzott az új lehetőség, és azzal is tisztában volt, hogy az apácaélet nem éppen egy magafajta fiatal lánynak való. Sőt, már annyi kedve sem volt hozzá: félt, hogy apja még a kolostorból is haza tudná hozni. És akkor nagyon megbüntetné. Julie máig sem felejtette el, hogy tizennégy évesen, amikor egy barátnőjétől nem akart hazajönni, az apja bezárta őt annak az aknának az aljába, ahová a birtokon elhullott állatokat dobálták, és az éjszakát két döglött disznó társaságában kellett eltöltenie. Ha akkor, ezért a csekélységért így megbüntették, mit kapna, ha elszökne? -De mégis mit kell tennem?

      -Semmit, csupán ha a bátyám feltámad, legyél a felesége. – közölte Marie. -Meg kell ígérned, különben nem sok értelme van az egésznek.

      – Ígérem. -mondta halkan, szinte suttogva Julie. -És mikor…

      -Ezeket bízd csak rám. Én elintézek mindent. – jött a magabiztos válasz. – Ma este megyek el a boszorkányhoz.

      – Légy óvatos. -mondta Julie, és búcsúzóul megölelte barátnőjét, majd elindult haza. Rohant, mert amit most hallott, az túl sok volt neki. Marie még várt egy darabig, nehogy bárkinek is feltűnjön, hogy találkoztak, aztán a kastélyuk felé vette az irányt.

      A nap folyamán sikeresen el tudta titkolni azt a félelemmel vegyes izgalmat, amely majdnem szétfeszítette belülről. Ebéd közben elnézte apját, aki alig nyúlt az ételhez. Szegény, egyre rosszabb színben van. Ha ez így megy tovább, minden Joaqium ölébe hullik majd, és ehhez semmit nem is kell tennie. Marie is alig evett, pedig éhes volt, az idegességtől azonban a gyomra görcsbe rándult, és olyannyira összeszűkült, hogy egy falat sem fért bele. Úgy tett, mintha a levest kanalazná, és közben azt tervezte, hogyan fog este meglépni.

      Délután látogatójuk érkezett, Joaquim személyében, mire Marie a szobájába zárkózott. A látogatás sokáig tartott, és édesapja még rosszabbul nézett ki utána, mint eddig. Ez is egy jel, hogy minél hamarabb lépnem kell, gondolta Marie, és alig várta, hogy lemenjen a nap. Ekkor felvette a legegyszerűbb ruháját, kinyitotta az ablakot, és a falat befutó borostyánon lemászott. Közben persze ügyelt, nehogy fennakadjon a szoknyája.

      Az udvaron már várta egy kis hintó: Marie beszállt, a lovak pedig elindultak, és szinte repítették a lányt a közeli városka felé. Marie nem tudta pontosan, merre is kell mennie, a megérzéseire hagyatkozott. Ezek pedig egy szép és nagy, kétemeletes házhoz vezették. A hintó megállt a kapuban, Marie pedig kiszállt, majd meghagyta a kocsisnak, hogy várjon, míg vissza nem tér, és elindult a bejárathoz. Szépen faragott domborművek díszítették a falakat, és első látásra teljesen átlagos épületnek tűnt. Marie épp azon kezdett el tűnődni, vajon jó helyre jött-e, amikor az ajtó kinyílt. A lány hátrahőkölt, hiszen az ajtóban nem állt senki. Nyelt egyet, és belépett. Sötét volt, de erőt vett a félelmén, és elindult, bár nem tudta, hová vezeti a lába. Akkor viszont komolyan megrémült, amikor az ajtó becsapódott a háta mögött, és hirtelen teljes sötétség vette körül.

      – Elnézést… – mondta elakadó hangon. – Elnézést… van itt valaki? -pár bátortalan lépést tett előre.

      – Természetesen. – hallatszott a válasz búgó női hangon. Marie-t ez teljesen váratlanul érte, és sikkantott egyet. Hirtelen apró lángocskák villantak fel mindenhol, és a szoba immár nappali fényben ragyogott. Marie rájött, hogy egy ugyanolyan szalonban áll, mint amilyen otthon, a kastélyban is van: sok-sok csillár, mindegyikben gyertya égett, a falakon tükrök, festmények, és az egész helységet betöltötte valami meghatározhatatlanul kellemes illat. A lány lassan megnyugodott, és meg sem lepődött, hogy egy hatalmas karosszék áll vele szemben, abban pedig egy fiatal, szépséges nő ül. A nő sötétlila selyemruhát viselt, hosszú fekete haja bonyolult frizurába volt rendezve, hatalmas, szintén fekete szemével pedig szinte hipnotizálta Marie-t. A lány ekkor döbbent rá, hogy tulajdonképpen nem is áll, hanem ül, szintén egy karosszékben, és kezében egy csésze teát tart.

      – Ön az a boszorkány… -kezdte, de a kérdést nem tudta befejezni, mert a másik nő félbeszakította.

      – Ugyan, én nem boszorkány vagyok, csupán szeretek segíteni másokon. – mondta mosolyogva. – Tudom, miért jöttél: a bátyádat akarod visszahozni az életbe…

      – Hogy találta ki? – kérdezte izgatottan Marie.

      – Valahonnan sejtettem. – mondta a nő némi gúnnyal a hangjában. Marie vonásai erre a hangra megkeményedtek.Amúgy sem volt egy nyugodt természet, most pedig annyira ideges volt, hogy bármi miatt fel tudta kapni a vizet.

      – Tud nekem segíteni, vagy nem? – kérdezte indulatosan, és felpattant a székéből. Azaz csak felpattant volna, de egy láthatatlan erő visszatartotta. – Ez a maga műve? Ha igen, azonnal engedjen el!

      – Ejnye, miért kell így sietni? -tudakolta gúnyosan a nő. Marie már kiabált, annyira mérges volt. Mérges volt erre az ismeretlen nőre, aki nyilvánvalóan a bolondját járatja vele, és mérges volt önmagára is, hogy ilyen tehetetlen vele szemben.

      – Eresszen el, maga őrült! Fel fogom jelenteni az inkvizíciónál, és akkor elviszik, megkínozzák, és a király börtönének ablaktalan pincéjében fog megrohadni! Vagy pedig tüzes vassal sütögetik, kerékbe törik, és forró olajba mártják, aztán elégetik!

      – Hm… nagyszerű. – mosolygott a boszorkány. – Mindig is ki akartam próbálni. – odalépett Marie-hoz és megsimogatta az arcát. Marie azonban annyira magán kívül volt, hogy beleharapott a kezébe. A boszorkány felszisszent és elkapta a kezét. Szemében gyilkos tűz villant, majd a mosolya is eltűnt. – Értem. Sajnálom, hogy próbáltam barátságosabb mederbe terelni a beszélgetést, és ezzel is a drága idődet húztam. Térjünk a tárgyra. Mit adsz nekem?

      – Magamat. – közölte Marie, némileg megenyhülve, sőt, némi ijedtség is bujkált a hangjában. – Mindenemet odaadom, hogy a bátyám élhessen.

      – Ó, én kevéssel is beérem. – felelte a boszorkány. – Nekem csupán egy hajfürtöd kell.

      – Mire? – kérdezte gyanakvóan Marie. A nő elmosolyodott.

      – Mindig is ki akartam próbálni, hogyan állna nekem a szőke haj. – felelte. Marie elképedten bámulta, és kezdte úgy érezni, hogy a nő egy őrült. Vagy pedig én vagyok az, hogy idejöttem, gondolta. Te jó ég, már kezd is megbomlani az elméje… Segítség…

      – Ennyi? Csak ennyit kér? – kérdezte egészen normális hangon.

      – Én igen. – felelte a nő, aki közben felkelt, és egy polcon matatott. – Viszont a bátyádnak kell egy test is, egy élő test… Jelen esetben a tiéd, mert régi már… hogy is mondjam, nem éppen megfelelő. Ha beléd költöztetjük a lelkét, hamarosan átveszi az irányítást a tested felett, amely ezzel egyidőben elkezd átalakulni. A végén pontosan olyan lesz, mint a bátyád régi teste. Viszont… -itt egyenesen Marie szemébe nézett. – … amint ez megtörténik, a lelked a pokolra távozik. Valamint ha a bátyád újra meghal, ő is a pokolra kerül. – fejezte be. – Mindennek ára van. Nagy ára. Az alvilági segítség különösen sokba kerül, és általában nem éri meg.

      – Nem érdekel. – közölte Marie. – Vágjunk bele.

      – Én figyelmeztettelek ifjú hölgy: gondold meg! – mondta a boszorkány hűvösen, és elővett egy gyertyát, az asztalra tette, és meggyújtotta. Ezzel egyidőben az összes többi fény kialudt a szobában. Marie gyanakodva nézte a lángocskát.

      – Ez meg mire kell? – kérdezte.

      – Lehet, hogy te nem szoktál végiggondolni semmit, de a bátyádnak is joga van eldönteni, beleegyezik-e. – felelte a boszorkány. – Elvégre az ő lelkéről is szó van.

– Tehát megidézi a bátyám lelkét? – ámult el Marie. A nő bólintott. – És hol van? Mikor jelenik meg?

      – Mögötted áll. – mondta látszólag unottan a boszorkány, de belül majd’ szétrobbant, mert ez a lány határozottan idegesítette. Már régen csótánnyá vagy más rusnya állattá változtatta volna, ha nem kötik bizonyos szabályok, amelyek kimondták, hogy a potenciális vásárlókat nem lehet megátkozni. Élvezettel figyelte, ahogy Marie elsápad, és lassan hátrafordítja a fejét. Most fog sikítani, gondolta elégedetten.

      Marie enyhe, hűvös fuvallatot érzett a vállánál. Ebben a pillanatban visszafordult, szembe a boszorkánnyal, és tudta, hogy aki mögötte áll, a bátyja, Louis-André szelleme. A boszorkány csalódottan felsóhajtott: azért szerette volna, ha Marie sikít egyet. Legalább egy icipicit. De nem. Most ott állt a szellem is. Hm… jóképű fiatalember. Hasonlít Marie-ra. És… igen… hát… nem éppen szép halált halt. A boszorkány tökéletesen látta a vérrel áztatott mellényt, a nagy sebet, és a belőle kilógó húscafatokat, valamint a férfi hamuszín arcát, amelybe csapzottan lógott hosszú, szőke haja.

      – Nos, minthogy mindketten itt vagytok, halljam, hogy döntöttetek. – szólalt meg. Marie az ajkába harapott, arca pedig fehér volt, akár a fal. A gyomra kavargott, jóllehet nem evett szinte semmit. Lábai remegtek: menekülni akart. Az akarata azonban erősebb volt.

      – Vállalom a feltételeket. – mondta. A boszorkány elmosolyodott.

      – És te? – kérdezte Louis-André kísértetét. A kísértet nem szólt semmit, csak bólintott. Marie annyit érzett, hogy egy újabb hűvös fuvallat megcirógatja a nyakát, aztán megszűnt a nyomasztó érzése. A boszorkányra nézett, aki bólintott.

      – Akkor kezdhetjük. – mondta az, majd az asztalra mutatott, ahol Marie egy tál vizet pillantott meg. – Nézz bele a vízbe! Gondolj a bátyádra!

      Marie a tál felszínére pillantott, majd a bátyjára összpontosított, úgy nézte saját, vízen úszó tükörképét. Aztán a kép hirtelen megváltozott, mire el akarta kapni a fejét, de a boszorkány mögötte termett, megfogta a fejét, és nem engedte, hogy elmozduljon.

      – Nono, most már végig kell csinálni. – közölte keményen. Marie ismét a tálra pillantott, és a bátyja arcát látta benne. Ekkor fehér fény villant, és Marie a földön fekve tért magához. Nagy nehezen kinyitotta a szemeit, és látta, a boszorkány ott áll mellette, és őt nézi.

      – Most miért mosolyog? -kérdezte Marie, és feltápászkodott.

      – Ó, csupán örülök, hogy sikerült a dolog. – jött a válasz. Marie végignézett magán: nem történt semmi. A boszorkány, mintha megérezte volna ezt, így folytatta:

      – Hamarosan furcsa dolgok fognak történni veled. – mondta. – A bátyád lelke már benned van, és nem kell hozzá sok idő, hogy felébredjen. Akkor pedig a tested is átalakul majd. Tehát ne lepődj meg. – kinyújtotta a kezét. -Ja, a hajad, egy pillanat… – elővett egy kisollót, és lenyisszantotta az egyik tincset. – Köszönöm, részemről ennyi volt. Sok szerencsét a továbbiakban.

      – Köszönöm. – hebegte Marie, de ekkor már a házon kívül találta magát, mintha még be sem lépett volna oda. Nem tudta, mi van vele, olyan furcsán érezte magát. Odatámolygott a kocsihoz, beszállt, és elvágtatott a kastélyba.

      Amint megérkezett, felrohant a szobájába, és nem engedett be senkit. Idős apja rémülten nézett a lány után, aki úgy vágtatott át a termeken, mint egy eszelős.

      – Te jó ég, mi történt? – vetette magát az ágyára Marie, és a párnába fúrta az arcát. Mindenütt apró izzadtságcseppek borították a testét, és nagyon fázott. – Mit tettem?

      Gyorsan letépte a ruháit, és ágyba bújt, de egyre rosszabbul volt, és ez ellen semmi sem használt. Ott kuporgott az ágyon, egy szál csipkés hálóingben, és rájött, hogy a dolog immár visszafordíthatatlan. Ideges volt.

      – Ó, ha legalább tudnám, hogy volt-e értelme… – suttogta maga elé. Felült az ágyban, átkulcsolta a térdét, és úgy érezte, belülről tűz égeti. Vajon ilyenek lesznek majd a pokol lángjai is, tűnődött, és nem bírt egy helyben maradni. Felugrott, leült a fésülködőasztala elé és elkezdte kefélni a haját. Lopva belepillantott a tükörbe, és egyik pillanatban a bátyja arca nézett vissza rá, a másikban a sajátja. Meg fogok őrülni, gondolta ismét. Rettenetesen fájt a feje, szinte érezte, hogyan lesz benne egyre erősebb Louis-André lelke. A szeme is égett, és homályosan látott. Kinyújtotta a kezét a vizeskancsóért, de nem bírta megfogni: a kancsó nagy csattanással apró darabokra törött a padlón. Hamarosan halk kopogás hallatszott az ajtón. Marie ettől kissé magához tért.

      – Ki az? – kérdezte ingerülten.

      – Kisasszony… minden rendben? – kérdezte egy félénk hangocska. A szobalánya volt az, Belle.

      – Gyere be, nem történt semmi. – mondta Marie. Kisvártatva megjelent a lány, és látszott rajta, hogy mennyire fél: sápadt volt az arca, és jól láthatóan remegett. Marie feléje fordította a fejét. – Mi az, talán valami bajod van?

      – Semmi, kisasszony. – nyögte Belle, bár legszívesebben elrohant volna. – Csak hallottam, hogy leesett valami és…

      – Úgy van. – közölte Marie, és arca idegesen megrándult. – Belle, segíts felöltöznöm! Most!

      – De kisasszony… hamarosan éjfél… – mondta ijedten a lányka. Zsupsz, Marie tenyere nagyot csattant az arcán, Belle hátraugrott, és rémülten tapogatta az ütés helyét. – Kisasszony…

      – Azt mondtam most, és az nem azt jelenti, hogy tessék vánszorogni! – kiáltotta az úrnője. – Igyekezz, különben istenbizony agyonütlek, ostoba cselédje!

      A reszkető szobalány nekilátott: felsegítette Marie-ra a legszebb ruháját, és tökéletesen biztos volt benne, hogy úrnője elméje megbomlott. Amikor az utolsó fodrot is megigazította, Marie ellökte magától.

      – Eredj, szólj a kocsisnak, hogy fogja be a lovakat! – mondta, és közben a tükörképét szemlélte. Most látom utoljára magamat, gondolta, majd elkapta a tekintetét, és összeroskadt, úgy fájt a feje. Belle rémülten elfutott.

      Marie lassan összeszedte magát, és elindult. Addigra már az egész ház talpon volt, és mire a lány leért az előcsarnokba, ott találta idő apját is.

      – Elment az eszed, leányom?! – támadt rá az idő férfi. – Mit képzelsz, hogy így bánsz a cselédekkel? És ki hallott olyanról, hogy valaki éjnek idején kocsikázni megy?!

      – Majd egy napon megérted. – lökte arrébb egy könnyed mozdulattal Marie, és kilépett az ajtón. A kocsi már készen állt, Marie beszállt, és kiadta az utasítást. – A Bouquet-palotához!

      – Nocsak, a kis Marie mire vetemedik? – tűnődött magában Joaquim de Saint-Pol, aki egy bokorban rejtőzve figyelemmel kísérte Marie indulását, de annak is tanúja volt, amikor felkereste a boszorkányt, így tökéletesen tisztában volt vele, mit tervez a két nő. Méghozzá két milyen nő! Joaquim-nak mindkettő nagyon tetszett, különösen Marie, akivel gyerekkorukban néha együtt is játszottak, és a kislány ellenszenve már ekkor is megnyilvánult: a kis Joaquim arcát nemegyszer csúf karmolásnyomok éktelenítették. Máskor meg ráküldte Louis-Andrét, aki alaposan elagyabugyálta. Ó, mennyire gyűlölte Louis-Andrét! Nemcsak azért, mert Marie rajongott a bátyjáért, hanem mert irigyelte tőle a rengeteg pénzt, ami az idős Monfort halálával várt rá. Ők bezzeg sosem kaptak abból a pénzből, pedig őket is megilletné: Joaquim anyja Montfort-lány volt, de a bátyja, Marie apja nem adta ki a hozományát, és később sem támogatták a családot. De most eljött az idő, hogy bosszút álljon rajtuk: Louis- Andrét természetesen ő lőtte le, Marie a felesége lesz, a vénembert pedig kiforgatja a vagyonából, aztán kidobja. Csak Marie mostani lépése okozott gondot: lehet, hogy a lány mégsem lesz a felesége. Helyette azonban majd megégetik mint boszorkányt, hogy ilyen aljas mágiát űz, nyugtatta magát a férfi. Milyen jó lesz majd nézni, ahogy a lány dús hajába belekapnak a lángok, és hamarosan nem lesz belőle más, csak egy marék hamu! Azzal fogja megszórni a kedvenc rózsái tövét, hogy szebben fejlődjenek tőle, határozta el.

      Joaquim egyébként nem volt őrült, csak annyira, mint Marie. Apropó, Marie… Joaquim felpattant a lovára, és a lány kocsija után eredt, előbb akart odaérni a Bouquet-palotába, mert sejtette, hogy mi fog történni.

      Julie arra riadt fel, hogy valaki megkocogtatja az ablaküveget. Felült az ágyában, és rémülten nézett körül, majd gyertyát gyújtott, és óvatosan az ablakhoz lépett. Kinyitotta, és ijedtében majdnem elejtette a gyertyatartót: Marie kapaszkodott a párkányba: szalagjait megtépázta a szél, a haja csak úgy lobogott, a szeme pedig élénken csillogott.

      – Marie… – suttogta a lány, és hátralépett. – Te meg mit keresel itt ilyenkor?

      – Julie… sikerült! – mondta rekedten Marie, aki időközben bemászott az ablakon. – Sikerült… – a lány teste megremegett, majd a következő pillanatban átölelte Julie-t és szájon csókolta.

      Julie védekezésképp felemelte a kezeit, de azok kisvártatva ernyedten hulltak le. Ez a csók… Louis-André csókolta meg így… De hát… Igen, ez nem Marie, ez Louis-André, gondolta, és lehunyta a szemét.

      – Köszönöm, Marie. – suttogta. Azért mindenesetre meglepő volt, hogy a vőlegényét így látja viszont, ezért – akarata ellenére – elnevette magát.

      – Igyekeznünk kell. – mondta Louis-André. Furcsa volt látni, ahogy Marie a férfi hangján szólal meg, de a lány ezúttal elnyomta a feltörni készülő nevetését.

      – Hogyan? – kérdezte, mert fogalma sem volt, miről beszél a férfi. Louis-André füttyentett, mire újabb motozás hallatszott az ablak felől. Julie odapillantott, és egy fiatal papot pillantott meg, aki éppen azon erőlködött, hogy bemásszon a szobába. Reverendája már kissé szakadt volt (Ó, az a fránya futórózsa! Ha nem kaptam volna azt a sok aranyat, ide sem jövök! Egyáltalán, ki ez az eszement nőszemély, ez a Marie de Montfort?! Mindegy, soha többé nem vállalkozom ilyenre!), az arca pedig mérges. – Ez meg itt kicsoda?

      – A tiszteletes a szomszédból. – mondta unottan Louis-André. – Gyerünk atyám, mire vár?

      – Te jó ég, ki maga? – hőkölt hátra a tiszteletes, és majdnem kiesett az ablakon, ahol épp az előbb tudott csak nagy nehezen bemászni. – Most éppen olyan, mint…

      – Igen, én vagyok az, Louis-André de Montfort, személyesen. – közölte a férfi. – Csak ezek itt a húgom ruhái, de ne is törődjön vele. Na, igyekezzen, adjon össze minket a kisasszonnyal!

      – De hát maga meghalt! – mondta a pap, és nem is annyira félt, mint csodálkozott.

      – Igen, persze, de ezen már túlvagyunk. – közölte a férfi unottan. – Gyerünk, tegye a dolgát! Nem véletlenül adtam magának azt a pénzt. Nyilván sejti, hogy nem a templomnak szántam, hanem magának!

      Julie eddig álmélkodva hallgatta őket, de most úgy érezte, neki is szólnia kell, ezért finoman megrángatta vőlegénye ruháját.

      – Kedvesem, én utoljára vasárnap gyóntam… – suttogta.

      – Nem baj, az éppen megfelelő. – felelte a vőlegénye. – Ugye, tiszteletes úr?

      – Igen. – bólintott a kérdezett, és ebben a helyeslő válaszban nagy szerepet játszott a penge, amelyet Louis-André egyenesen a torkának szegezett. – És maga, uram?

      – Én tudtommal megkaptam az utolsó kenetet, és utána halottként sajnos nem nagyon volt lehetőségem semmi bűnre. Egyébként meg nem sok értelme az ilyesminek, úgyis pokolra jutok. Szóval azt ajánlom, siessen, különben megremeg a kezem…

      Alig pár percnek kellett csak eltelnie, és a szép Julie Bouquet immár Montfort asszony lett, a tiszteletest pedig az újdonsült férj kitessékelte az ablakon, mondván, hogy rá már itt igazán semmi szükség.

      Joaquim még időben hátraugrott, így a zuhanó tiszteletes az ő feje helyett a rózsabokorban landolt, hatalmas üvöltés kíséretében.

      – Tiszteletes úr, Ön mit keres itt éjnek idején? – kérdezte meglepetten Joaquim. – Ó, vajon mit tervezhet ez a Marie?

      A tiszteletes, úgy látszik, nem akart válaszolni, rémülettől forgó szemmel levegő után kapkodott egy darabig, majd feltápászkodott, és újabb üvöltések kíséretében elmenekült. Joaquim még látta, hogy fennakad a kerítésen, és elesik, majd inkább az ablakkal foglalkozott, ahonnan a pap kiesett. Ott pedig nem mást látott, mint Marie alakját. Nosza, Joaquim megragadta a futórózsát, nem törődve a tüskékkel, és elkezdett felfelé mászni. De még nem járt a felénél sem, amikor látta, hogy Marie kihajol az ablakon, majd gúnyos mosoly kíséretében elvágja az ágakat. Joaquim így, mire felfogta volna, mi is történt, a rózsabokorban landolt, akárcsak kicsivel korábban a tiszteletes. Azonban még arra sem volt ideje, hogy felocsúdjon, látta, hogy Marie (legalábbis ő azt hitte, Marie) átveti magát az ablakpárkányon, és a következő pillanatban már mellette állt.

      – Marie, nocsak, ezt mire véljem? – kérdezte pimasz mosollyal Joaquim, miközben felkelt, és leporolta a ruháját.

      – Nem hittem volna, hogy ilyen hamar újra találkozunk, Joaquim. – mondta Louis-André, és élvezettel figyelte, ahogy unokabátyja elsápad. Előrántotta a kardját, és lassan elindult a férfi felé.

      – Ó… de hiszen te… – hebegte Joaquim, de hamar visszanyerte a bátorságát, és ő is kardot rántott. – Végül is… legfeljebb még egyszer megöllek! – kiáltotta, és Louis-Andréra támadt. Az viszont könnyűszerrel kivédte a támadását. – Ez lehetetlen!

      – Ugyan. – mondta gúnyosan Louis-André, és a következő szúrása célba talált: Joaquim felhördült, majd egy darabig bambán meredt maga elé, nézte, ahogy elfolyik a vére, aztán meghalt. – Hiába, világéletedben patkány voltál, úgy is haltál meg. – kihúzta a kardját a holttestből. – No, de most már szeretném felkeresni a feleségem. Elvégre ez a nászéjszakánk. – fürgén felmászott a maradék kúszónövényen, és beugrott az ablakon.

      A szobában márt várta Julie.

      – Mi történt? – kérdezte kissé ijedten. Louis-André elmosolyodott, de nem felelt semmit, csupán gyors mozdulattal megszabadult a ruháitól (azaz a pontosság kedvéért: Marie ruháitól). – De kedvesem…

      – Ugyan, ugyan… – mondta Louis-André, és az ágy felé mutatott. – Amint látod, ez már az én testem…

      Reggelig még volt pár órájuk, hogy megbizonyosodjanak róla: az átalakulás teljes mértékben megtörtént, és erről Bouquet úr is meggyőződhetett, midőn korán reggel benyitott lánya szobájába, és az igazak álmát alvó leánykája mellett egy teljesen meztelen fiatalembert pillantott meg, akinek hosszú, szőke haján a kelő nap fénye csillogott.

      Az ajtónyitásra Louis-André is felébredt, és felült az ágyon.

      – Hmm… jó reggelt, kedves apósom. – mondta barátságos mosollyal, és ásított egy nagyot. Bouquet úr azonban ahelyett, hogy viszonozta volna a szívélyes köszöntést, a szívéhez kapott, és meghalt. Louis-André álmosan szemlélte egy darabig, majd úgy döntött, még visszafekszik aludni.

     
     

Emberállat

Sötétben indulunk el testvérbátyámmal, Zsővel. Mintha álmunkból lépnénk ki. Félrészegen lebegek; távol a racionális világtól. Végre levetkőztethetjük egymásról gátlásainkat. Ha most nem tesszük meg, akkor úgy tengődünk életünk végéig, mint bábok egymás árnyékában.

Holdbéli táj. Nem tudja, hol járunk, hiába is nézi fölényes ábrázattal a térképet. Katalógust olvas lépkedés közben, divatdiktátorok által forgalmazott katalógust. Mondja: “Nézd ezt az Adidas-t!” Én mást mondanék, másról beszélnék, hisz lelke mélyén tudja, hogy mindez elpusztul. Nihil arckifejezéssel teszi hozzá: “A francba, fáradok! Forduljunk vissza, jólesne egy erős kávé!”
Kráterek, félhomály. Nincs jó irány vagy megfelelő térkép, csak az ösztön súgja merre.

Zső anyázik, mert a ránk telepedő sötéttől nem tud már olvasni. Mondom: “Te erkölcsi, szellemi tohonya, hagyd ezt abba, azonnal hagyd abba!”

Egyik domb mögül feltűnik valami barna, szőrös alak. Elbújik, majd újra. Nem fordul felénk. Csaknem összeesek a rémülettől, de Zső: “Ne gatyázzunk, nézzük meg!” Mondom: “Nem megy.” Erre ő: “Majd én, te maradj!” A dombocska mögül üvölti: “Hasadékot látok!”. A port felkapja a szél, és szürke felhőkbe forgatja. Közelebb megyek, óriási lábnyomok mindenütt. Épp ilyenekről olvastam. “Te jó ég, földemberek!” Halott tájakon, a felszín alatt élnek.

Zső mellett vicsorog és bömböl a szőrös testű. Testvérbátyám felemeli kezét, de amaz magával ragadja a mélybe. Rettenetes látni, felfogni, akkor is, ha nem adott senkinek borravalót, és a nettó nyolcszáz alatt keresőket nem tartotta embernek. Mégis csak egyvérből vagyunk.

Hazakeveredek. Mély álom után belátom, ideje szólni. Összehívtam anyát, Zső családját: nejét, Skólát és fiait, Tyút és Tyűt. G. apánk nem ért rá, kisebb baja is nagyobb, mint fia elvesztése. Tyű folyton kérdezi: “Megették az aput?” Én pedig: “Nem hinném, mert a földember agyilag fejlettebb az állatnál. Inkább amolyan amerikai filmes váltságdíj-követelés várható tőlük.” Skóla percenként törölgeti arcát, mintha sírna; az örökségi dokumentumot olvassa, mialatt arról vitatkozunk, hogy visszahozzuk-e, vagy sem.
Tyú szerint a földemberek alattvalói csigabőrű varangyok, de nem olyan aprók, mint a nagymama kútjánál, hanem óriásteknős méretűek. Skóla szól: “A rezsi, meg a biztosító! Könnyebb lesz hármasban, nem rossz az örökség!” Anyám erre: “Milyen rezsi, hülye! Talán nem zabálsz! Többet hoz, mint visz! Nézzed csak meg a múlt havi pénzt!” G. apa telefonál: “Zső beígért nyárra egy Balatoni utat, attól esnék el. Vissza kéne hozni!”

Mondom: “Nem a földember húzta le, hanem saját szellemi, és erkölcsi hanyatlása.” Tyű háromévesen ráérez a lényegre: “Apa a múltkor eltaposott egy gilisztát!”

Éjszaka indulok érte. Órák óta semmi, csak mocsaras területek. Ismerős út, erre jártunk Zsővel. Hatalmas lábnyomok… Ott a domb, mögötte hasadék.

Levilágítok. Épp ahogy Tyú mondta, nyálkás békaszerű csigák egymás hátán. Szendergő földemberek néznek fel, megszokták már a sarki fényt, a Holdat, vagy az élete csúcsán aláhulló üstököst. Suttogom: “Zső, gyere!” A mélyből bukik elő, mélyebbről, mint ahol a puhatestűek csúsznak. Undorral tolja arrébb őket, s kérdi: “Na mi van öcsémpöcs?” Én: “Jól érzed magad itt?” Ő: “Tök mindegy!” Aztán mégis feljön. Hazaindulunk, nem szól semmit az új öltönyéről, de még csak arról sem, hogy mennyibe került a legutóbbi üzleti útja.

Anya, Skóla és a gyerekek örömmel fogadják, G. apával is tudatjuk sms-ben, hogy visszatért a fia. Felhív minket röviden, szeretné, ha visszahívnánk, és mi visszahívjuk. Kérdezi: “No akkor lesz Balaton?”

Skóla félálomban a lyukas fogából szívogatja a hajnali gennyt. Felfigyel a gyerekszobában mocorgó Zsőre. Szőrös hátúnak, és koordinálatlan mozgásúnak látja férjét. Zső el-eltűnik, megjelenik. Ebben a biztonságosnak hitt bizonytalan állapotban Skólának egyedül visszaaludni van kedve. Pedig odamehetne, megrázhatná férje vállát, hogy mit csinálsz te itt, de ő belül marad, nem tör ki a kábulatból. Talán csak percekre alszik el. “Te jó ég, már reggel!” Zső sehol. Bekukkant a nyitott gyermekszobába, rettenetesen megijed, a fejét rázza, s közben mondogatja: “Ejnye-bejnye, a kis mohó!”

Zső kiemelkedett a földemberek közül, hisz minden téren emelkedettebb náluk. Mégis valamit nagyon megtanult tőlük.
Tyúból és Tyűből csupán egy halom csont maradt. Skóla a fürdőajtót döngeti. Oda zárkózott be, ott morog bűntudatosan, csendesen, túlságosan is emberin.

Illyés Gyula, Nagy Lajos és André Gide a Szovjetunióban. I. rész

Utazások és a Szovjetunió

Oroszország a nyugati utazó számára évszázadok óta különleges és izgalmas világot képviselt, a 19. század második felétől pedig egyenesen az egyetemes megújulás, az új kezdet szimbólumát jelentette. Sokan hitték, hogy a kiüresedett európai civilizáció csak a messianisztikus, romlatlan tisztaságú, szent Oroszországból kiindulva menthető meg. Így gondolták ezt maguk az oroszok is: messianisztikus önértelmezésük, az orosz ortodoxia küldetéstana a harmadik Róma-koncepció meghirdetése óta tulajdonképpen töretlen. Az 1917-es bolsevik forradalom iránti lelkesedés, majd a 30-as évek vallásos Szovjetunió-kultusza a századfordulós Oroszország-kultuszban gyökerezik.

Az 1920-as évek utazói a határok viszonylagos átjárhatóságának köszönhetően még saját elhatározásukból keltek útra és viszonylag szabadon mozoghattak a bolsevik Oroszországban. Ha pedig leírták azt, amit tapasztaltak, jó és rossz dolgokat egyaránt, nem váltak botrányhősökké, senki sem tekintette őket árulónak. A 30-as évekre azonban mindez megváltozik. Az önként vállalt utazások helyébe a koncepciós utaztatások lépnek: az utazásszervezés a szovjet állam kizárólagos privilégiumává vált. A látogatások célja a tanúságtétel lett, az utazásra kiszemeltek feladata pedig, hogy vallomásukkal meggyőzzék a nyugati világot arról, hogy a bolsevik Oroszországban maga a földi paradicsom épül. Hitler hatalomátvételét követően a Szovjetunió már nemcsak a proletárok hazája, de a fasizmus elleni harc egyedüli bástyája is lett. A bolsevik állammal szembeni viszony pedig lassan hisztérikus, irracionális, hitbéli kérdéssé vált. A 19. századi szlavofil költő, Tyutcsev sorai új értelmezést kaptak: „Oroszországot, ész, nem érted. Külön úton jár ott az élet. Oroszországban hinni kell.” Az ország iránti lelkesedést tovább táplálta, hogy a nagy gazdasági válsággal és a fasizmus térhódításával, úgy tűnt, a liberális demokráciák és velük az egész nyugati világ zsákutcába jutott, míg a másik oldalon az ötéves terv végrehajtásával ott tündökölt a messianisztikus, virágzó Szovjetunió.

Bármily meglepő, a Szovjetunió-kultusz térhódítása épp a sztálini terror kiteljesedésével esett egybe. A kommunista kísérlet iránti rokonszenv és lelkesedés folyamatos ébrentartása a Szovjetunió számára elementáris szükségletet jelentett. A kiutaztatott nyugati értelmiségek feladata az volt, hogy cáfolják a terrorról szóló híradásokat, és tanúsítsák: a munkásállamban beteljesedőben van, vagy már be is teljesedett a várva várt csoda. 1933-ban, a hatmilliós áldozatot követelő ukrajnai éhínség idején ráveszik Edouard Herriot-t, hogy tanúsítsa, Ukrajnában minden rendben van. G. B. Shaw pedig még arra is hajlandónak mutatkozik, hogy egyenesen azt nyilatkozza, soha olyan bőséget és jólétet nem látott, mint amikor Ukrajnában járt. 1935-ben Romain Rolland, a francia sikeríró pedig a Sztálinnal folytatott magánbeszélgetés alapján megrajzolja a humanista, felvilágosult bolsevik „uralkodó” képét.

A Szovjetunióban tett látogatások lassan egyfajta szentföldi zarándokutakká váltak. A meghívottak fogadtatását és programját rafinált műgonddal állították össze. Megbízható kísérőket rendeltek melléjük, és mindent megtettek annak érdekében, hogy a kirakatot a tanúságtételre kiszemeltek valóságosnak lássák. Ám a valóságot tökéletesen elfedő Patyomkin-kulissza nincsen. Ilyet még a prezentációban zseniálisnak bizonyuló szovjetek sem voltak képesek felépíteni. Bár minden kínos információtól, csúf látványtól elzárták a látogatót, a váratlan elszólásokon, ösztönös gesztusokon keresztül a valóság itt-ott mégiscsak átszűrődött a kulissza résein. Aki akarta, észrevette, s ha megvolt hozzá a bátorsága, meg is írta azt.

André Gide, Illyés Gyula és Nagy Lajos Szovjetunió-kritikája

A Szovjetuniójában tett nyugati látogatások alapján keletkezett útleírások számosak. Most három jelentős hatású útleírást, két magyar (Illyés Gyula és Nagy Lajos) és egy francia (André Gide) értelmiségi útirajzának bemutatására vállalkozom. A három mű a Szovjetunióról szóló útibeszámolók három különböző típusát testesíti meg: Gide a kiábrándult vallásos rajongó, Illyés az óvatos mesélő, míg Nagy Lajos a fanyar realista nézőpontjából láttatja az országot. Vitathatatlan, hogy a három író személyisége és helyzete, valamint utazásának körülményei jelentősen különböznek. Talán ezért is lehet különösen tanulságos utánajárni annak, miként látták éppen ők a Szovjetuniót a 30-as évek derekán.

A gazdag, nagypolgári hugenotta családból származó, homoszexuális André Gide a 30-as évek befutott francia sztárírója, a polgárellenes felforgató polgárirodalom legismertebb képviselője volt. A polgári képmutatás, a testi és szellemi önkorlátozás elleni lázadás, az erkölcsi szabályok, a szélsőséges individualizmus dicsőítése után visszatért az evangéliumi alapokhoz és ezzel eljutott az eszményi emberi közösség kereséséig, melyet végül is a Szovjetunióban talált meg. Moszkvából való visszatérése után útirajzában messianisztikus sorokkal így foglalja össze, hogy mit is jelentett számára a Szovjetunió: „Több volt, mint választott hazánk: példakép volt, vezetőnk. Amiről álmodoztunk, amit alig mertünk remélni is, de ami felé minden erőnk és minden akaratunk feszült, az valósult meg ott, azon a földön, ahol egy utópia van beteljesülőben.”

Gide 1932-es megtérése és lelkes baloldali mozgalmárrá válása hatalmas szenzációt váltott ki. Sztálinék hamar felismerték Európa új aktuális lelkiismerete személyében rejlő hatalmas propagandalehetőséget. 1932-36 között műveit óriási példányszámban adják ki: Gide maga lesz a nyugati, haladó polgáríró a Szovjetunióban. A francia író sokáig halogatja az indulást, végül az egyre betegebb Maxim Gorkij sürgetésére[1] 1936 júniusában szánja rá magát arra, hogy eleget tesz a szovjet írószövetség meghívásának.

Gide 1936. június 17-én hívőként érkezik meg Moszkvába és késznek mutatkozik arra, hogy őszintén eljátssza a neki szánt szerepet. Utazását a szervezők úgy időzítették, hogy Gorkijjal már ne találkozhasson, az orosz író ugyanis egy nappal korábban meghalt. Gide-del azonban alaposan melléfogtak a szovjet meghívók: túlzottan lebecsülték szellemi függetlenségét, szabadságszeretetét és bátorságát. Igaza lett a Károlyi-házaspárnak, akik többször is felhívták a figyelmet arra, hogy Gide-ből sohasem lesz igazi társutas. A Gorkij temetésén elmondott beszéd, amelynek fő irányvonalát a szervezők sugallták, még minden szovjet elvárásnak tökéletesen megfelelt. Ahogy azonban teltek-múltak a napok, Gide egyszer csak azt vette észre, hogy állandóan megfigyelés alatt tartják, beszédeit a fordítás során rendre „kiigazítják”, a Sztálinnak írt távirat feladását pedig csak a megfelelő „korrekciók” mellett engedélyezik elküldeni. Több mint gyanús volt az is, hogy Buharint minden eszközzel megakadályozták abban, hogy a szobájában felkeresse. Hiába a szovjetek igyekezete a luxusautókkal, előkelő szállodákkal és pazar bankettekkel, a várt tanúságtétel helyett Gide „Visszatérés a Szovjetunióból” címmel végül botránykönyvet írt. Ahogy François Furet igen találóan megfogalmazta: „Gide társutasként ment el, és a Sztálin-Hitler hasonlattal tért haza.”[2]

Illyés Gyula és Nagy Lajos 1934 nyarán látogattak a Szovjetunióba, mégpedig azért, hogy részt vegyenek a szovjet írószövetség első, a szocialista realizmust diadalra juttató, kongresszusán. A bolsevik párt mérsékeltjei, Gorkijjal és Buharinnal az élen, abban reménykedtek, hogy elérkezett a konszolidáció ideje, s az írószövetség bázisán létrejöhet egy a hatalomhoz és a forradalomhoz ugyan lojális, ugyanakkor viszonylag független értelmiségi szervezet, amely valamiféle mérséklő, ellenzéki szerepet láthat majd el. Az írókongresszusnak ennek megfelelően a nyugati demokráciák felé való nyitást, a humanizmust kellett demonstrálnia. A résztvevők zömét éppen ezért nem a proletárírók, hanem a Szovjetunióval rokonszenvező, antifasiszta polgári írók tették ki. Így esett a választás a nem kommunista Illyés Gyulára és a szintén pártonkívüli Nagy Lajosra.[3]

Illyés és Nagy kelet-európaiak és szegényparaszti származásúak voltak. Mindkettőnek voltak baloldali kapcsolatai, még a magyar elhárítás érdeklődését is felkeltik, amikor részt vesznek a szovjet ügynökként halálra ítélt Sallai Imre és Fürst Sándor melletti tiltakozó akcióban. Illyés később az 1933-ban induló népi mozgalomhoz csatlakozik, ekkor jelenik meg a baranyai magyar falvakról szóló Pusztulás című riportja, amelyért viszont éppen baloldalról kap bírálatot: fajvédő nézetek képviseletével vádolják. A Kiskunhalom című faluszociográfia szerzője, Nagy Lajos pedig a polgári társadalom egyik legkritikusabb bírálójának számított. A húszas évek végén mindketten a Nyugat szerzőgárdájához tartoznak, és kiterjedt kapcsolatokkal rendelkeznek bal- és jobboldalon egyaránt.
A magyar írók kiutazását egyébként a szovjet-magyar kapcsolatok enyhülése tette lehetővé: a két ország 1934 elején diplomáciai kapcsolatot létesített és egy évre rá a külképviseleteket is felállították. Ezzel együtt is Magyarországon a kommunizmus és a Szovjetunió természetesen összehasonlíthatatlanul másképp csengett, mint Franciaországban. Kun Béla proletárdiktatúrája után nem lehetett legitim értelmiségi divat a kommunizmus dicsőítése, ahogy a Szovjetunió szeretete sem.

A két magyar író minden bizonnyal rokonszenvezett a Szovjetunióval, de abban az értelemben, mint Gide egyikük sem volt hívőnek tekinthető. További fontos különbség, hogy az ő látogatásuk „mezei” utazás volt: Illyés és Nagy egy volt a sok meghívott közül. Az írószövetség ugyanis valamennyi külföldi írónak felajánlotta, hogy a tanácskozás előtt hathetes utazást szervez a számukra. Ám ne legyenek kétségeink: az ő látogatásuk is koncepciós út volt: az ő kényelmükről is bőkezűen gondoskodtak és ők is csak irányítottan, megbízható kísérőkkel utazhattak.

Egyébként, ahogy Gide, a két író sem minden kétely nélkül vágott neki az útnak. Illyés útirajzából kiderül, hogy már odahaza hallani lehetett az erőszakos kollektivizálásokról és az ukrajnai éhínségről, ahogy arról is, hogyan szoktak valójában zajlani a szovjetunióbeli látogatások: „Hallottam, hogy az idegeneket vezetgetni szokták, addig, amíg félre nem vezetik, hallottam arról is, hogy figyelik őket.”

A három útleírás műfajukat és hangvételüket tekintve egyaránt nagyon különbözőek. Gide írása rövidebb terjedelmű – holott kétszer annyi időt töltött a Szovjetunióban, mint Illyés –, és többnyire nem kronologikus sorrendben, hanem témák szerint mondja el a látottakat. A Visszatérés a Szovjetunióból tulajdonképpen egy rendkívül szenvedélyes politikai vallomásnak tekinthető. A francia író tömör útirajzában hol a rajongó, hol pedig az elemző szólal meg: a messianisztikus dicséret és a kíméletlenül megfogalmazott bírálatok váltogatják egymást. Illyés műve, az Oroszország 1934 sokkal hosszabb terjedelmű, tartalmát és műfaját tekintve is lényegesen kiegyensúlyozottabb, szépirodalmi igényességgel megírt utazási riport. Illyés több témára is kitér, amivel Gide nem foglalkozik. Külön fejezetet szentel a parasztoknak, a magyarok orosz földön élő nyelvrokonainak, a nők helyzetének és a kultúrának, benne a szovjet filmnek. A mű olyan, élvezetes, könnyed stílusban van megírva, amely még a humort is lehetővé teszi. Nincsenek benne indulatos és sarkosan megfogalmazott mondatok: Illyés finoman dicsér és legalább olyan finoman bírál. Egyensúlyozó művészhez méltóan körültekintően kiporciózta a méltatást és a kritikát egyaránt.

Nagy Lajos Tízezer kilométer Szovjetoroszország földjén című útirajza mindkettőtől eltér: nagyon személyes hangvételű, kronologikus sorrendben, gyakran puritán mondatokban megfogalmazott útijegyzetek. Hangvételét rendkívül fanyar, olykor sötét humor, sajátos önirónia jellemzi. Míg Gide művéből minden humor hiányzik – a rajongó mondatok és a szikár bírálatok között nincs semmiféle átmenet -, Nagy Lajosból csak úgy áradnak a fergeteges, fanyar poénok. Illyés visszafogott és egységes stílusával szemben, Nagy beszámolójában az enervált hangvétel, a szangvinikus dühkitörések és a tragikum váltogatják egymást. A tízezer kilométer egyébként befejezetlen maradt: még el sem jutott a szerző a kongresszus ismertetéséig, amikor az útinapló közlésének folytatását hirtelen megszakítja. Mivel a kéziratot aztán megsemmisíti, Illyés pedig még a kongresszus előtt hirtelen hazautazik, az írótalálkozóról egyik magyar írónál sem olvashatunk. Bár Illyés és Nagy ugyanazon az úton vettek részt, szinte végig sülve-főve együtt voltak, sőt néha ugyanabban a szállodai szobában szállásolták el őket, útinaplóik a másik jelenlétéről nem vesznek tudomást. Az olvasónak az a benyomása, mintha nem is ugyanarról az országról szólnának.

Mindhárom írónak feltett szándéka, hogy a valóságot írja le, úgy, ahogy látta. Ám míg a két magyar író elfogulatlan szemtanúnak tekinti magát, Gide kiindulópontja egészen más. Már az előszóban megelőlegezi, hogy valójában azt fogja megírni, miért okozott neki csalódást a Szovjetunió: „Szívünkkel és eszünkkel egyaránt úgy véltük, hogy a Szovjetunió dicső sorsa egy a kultúra jövőjével, ezt sokszor elmondtuk. Bár ma is elmondhatnók még!” Gide őszinte beszámolót ígér, mivel azonban a Szovjetunió számára hit kérdése, a két magyar íróval szemben meggyőzni akar: a Szovjetunió nem az, aminek sokan hiszik.

A bevezetőben Illyés többször hangsúlyozza, hogy elfogultság nélküli, tárgyilagos és őszinte beszámoló megírására készül. Megfelelő fogódzó hiányában ahhoz az elvhez tartja magát, hogy „A tárgyilagos utazó Oroszországtól a szocializmus álmát kéri számon. Illyés kiindulópontja alapvetően a szimpátia és a normális emberi kíváncsiság. Az 1934-es esztendőről óvatosan fogalmaz: „Az 1934-es esztendő a Szovjetunió történetében a föllendülés, a nagy újjászerveződés, a béke és a jólét meggyökeresedése reményének korszaka volt”(Illyés nem azt írja, hogy az is volt.!)

Nagy Lajos nem ír előszót, egyből belevág utazásának taglalásába. Később elejetett megjegyzéseiből tudjuk, hogy az elfogulatlan, semleges megfigyelő szemével igyekszik figyelni a Szovjetuniót.

Gide gyanakvó, de azért sok mindent elhisz abból, amit lát. Érzelmes sorokban számol be a moszkvai kultúrparkban és a mintagyárakban tett látogatásról. A gyermektáborokban mélyen megrendül az örömtől sugárzó gyermekek láttán. Úgy látja, mintha Moszkva csak derűs fiatalokból állna, mintha Oroszországban az emberek tovább maradnának fiatalok, mint Nyugaton. Szinte rajong az orosz emberekért: „A nyelvi különbségek ellenére sehol másutt nem éreztem magam oly túláradóan társnak és testvérnek – s ezért szívesen odaadom cserébe a világ legszebb tájait.” Ilyen érzelmes, lelkes sorok lépten-nyomon felbukkannak Gide útrajzában.

Illyés útirajzából sem hiányoznak a lelkes sorok. Az orosz emberektől ő is el van ragadtatva. Hosszasan ír róluk, különösen a fiatalok arcáról. Nagyon tetszenek neki a láthatóan paraszti származású, egyszerűen öltözött moszkvai lányok. Az általános derűt és optimizmust ő is tapasztalja.
Nagy Lajos viszont nyomát sem látja derűnek és boldogságnak, sőt: „Ődöngök, tanácstalan vagyok. Annyit érzékelek csak, hogy csupa rosszul öltözött, komor képű ember mindenfelé, szúrós, szinte gyanakvó a tekintetük. (-) „Hol van az a vidámság? Nem tudom felidézni. És ha van valami előlem rejtező vidámság, hol van az ok rá?”

Mindhárman megdöbbennek ugyanakkor a szovjet (orosz) slendriánságon és igénytelenségen. Gide azt tapasztalja, hogy mivel a Szovjetunióban minden állami monopólium, versenytárs híján a termékek zöme igen rossz minőségű, igénytelen gagyi. „Amit ma a Szovjetunióban termelnek az a legostobábban polgári, sőt kispolgári”. Illyésnek viszont az tűnik fel, miközben a hatalmas építkezéseken álmélkodik, hogy az újonnan épített házak valahogy befejezetlenül maradnak, és máris lepusztult benyomást keltenek: a festés gyakran elmarad, a cement repedezik, a falakról meg hull a vakolat.

Az igénytelenség és a slendriánság Nagynak viszont egyenesen vesszőparipája: állandóan zsörtölődik, olykor heves káromkodásokban tör ki. Már az utazás elején jól felpaprikázza magát, mivel az orosz határon nem engedik tovább, az írószövetségtől ugyanis sem az ígért pénz, sem a vonatjegy nem érkezett meg. Egy nappal később a jegy megvan ugyan, de a vonaton kiderül, hogy rosszul állították ki, ezért a vételár háromszorosát kell kifizetnie büntetésként. Itt már legszívesebben visszafordulna: „Huszonnégy óra leforgás alatt háromszor bántam meg, hogy útnak indultam.”. Az áruválaszték és az ellátás is bosszantja: a cipők ízléstelenek, az órák silányak, a női kalapok nevetségesek, a papír és a térkép „nyavalyás”, mert még az utcaneveket sem lehet belőle kibetűzni, csak kis „girhes” borítékok kaphatók, a sör „fene rossz”, a felszolgálók „lomposak”, a szállodai ágy „rémes, mint egy teknő”, a pincérnek meg belelóg a pohárba az ujja. Leginkább akkor tud csak megvigasztalódni, ha végre vonzó nőkkel találkozik: „Milyen érdekes egy szép orosz nő. (-) Fiatal, egészséges, erős, mennyivel szebb, mint például egy csúnya, nyiszlett nő selyemben, csipkében, ékszerekkel komplikálva. (-) Mesés alakú nőket láttunk és nagymellű kamaszlányokat. Teljesen szégyentelenül fürödtek, mozogtak. Ez volt a legfőbb élményem.”

Mindhárman nagy érzékenységet mutatnak az általuk látott társadalmi különbségek és a kiáltó szegénység iránt. Gide lépten-nyomon csavargó koldusgyerekekre, nyomorúságos munkásbarakkokra, szánalmas parasztkunyhókra bukkan. Megállapítása szerint olyan jelentősek a jövedelemkülönbségek, hogy hamarosan kialakul egy „megelégedett (és ezáltal konzervatív!) munkásburzsuázia”, amely majd túlságosan hasonlítani fog a francia kispolgársághoz. Illyés maga is meglepődik a moszkvai szállodában tapasztalt luxuson, a hajlongó pincéreken, a drága evőeszközökön és kristálypoharakon. Úgy tűnik, állapítja meg, hogy tisztaság, rend, udvariasság csak a luxus fokán képzelhető el: „Munkásállam? Kínosan előkelő tisztaság ott szokott lenni, ahol maga a nép meglehetős szennyben él.” A szovjet filmek taglalása során megemlíti, hogy Az igazi kaukázusi című filmben a cselédlány épp olyan alázatos tányértörő és buta, mint a polgári filmekben. Hasonló következtetésre jut Nagy is, amikor megnézi A csodálatos öntvény című propagandafilmet. De a mindennapokban is ezt tapasztalja: erős testalkatú férfiak után fiatal lányok loholnak a vállukon cipelve a nehéz koffert. Illyést megdöbbenti az emberi viszonyokat körüllengő durvaság és könyörtelenség, a szolidaritás hiánya: „Valami rideg elv páncélzatában mereven haladnak el a földön kuporgó apátlan-anyátlan gyerekek előtt. Ezekben a nyomorultakban is meglátnák az „osztályellenséget.” (-) Az aljanépet, a lumpenproletariátust például bizonyára megvetik. Elfeledik, hogy valaha annak élete, annak nyomora volt jelszavaik leggazdagabb fegyvertára.” Az együttérzés Gide szerint is kiveszett az országból. Ezt azzal magyarázza, hogy a szovjet állam a legrosszabb polgári ösztönökre (elpuhultság, élvhajhászat, közömbösség, nyerészkedési hajlam) buzdítja az embereket, és ez szorítja háttérbe az elvtársiasság, a kollektivitás és a közös élet vágyát.

Nagy Lajos viszont egyenesen szorongás fogja el, amikor a szálloda erkélyéről lepillantva azt látja, hogy a rendőrök elkergetik a szállodai bejárat elől az embereket és a rongyos koldusokat, hogy meg tudjon állni egy hatalmas, pazar autó, amelybe egy jól öltözött úriember szállhat be. Azt is megfigyeli, hogy egy rendőr éjszaka egy gyermeket rángat ki az egyik mélyedésből, és durván elkergeti: „A csillagos égre nézek, s azt kérdezem: Isten, hová kell utaznom, hogy ilyent ne lássak. Isten azonban, szokása szerint, nem felelt.” Vásárláskor pedig szarkasztikus megjegyzéseket tesz arról, hogy az átlagos munkásfizetésből mire futja: egy hónapos jövedelmükből mindössze 21 darab narancsra telik, vagy elfogyasztható belőle 16 darab bécsiszelet a vonaton.

Mindhárman megállapítják, hogy a legkiváltságosabb helyzetben az írók, művészek vannak. Illyés kitudakolja, hogy egyetlen versből egy hónapon át nagyon szépen meg lehet élni: „Másutt az írók nyomora ejti kétségbe az embert, itt jó dolguk töltheti el aggodalommal. Az írók és a művészek a tudósokkal együtt a szovjet társadalomban a létra legfelsőbb fokán állnak, néha még a pártvezérek előtt.” (Valóban külön tanulmányt érdemelne a szovjetek archaikus, az európaiak számára felfoghatatlan szemlélete, amellyel a leírt és kimondott szónak szinte kultikus jelentőséget tulajdonítottak.)


Folytatás következik


[1]
A Kirov-gyilkosságot követően Sztálin és Gorkij kapcsolata látványosan megromlott. Az író ekkor már szobafogságban volt és minden lépését ellenőrizték.
[2] François FURET: Egy illúzió múltja. Esszé a 20. század kommunista ideológiájáról. Európa Könyvkiadó, 2000., 496.o.
[3] A magyar írók személyére egyébként – az emigráns magyar írókkal való tanácskozást követően – Kun Béla tett javaslatot. Kun komolyan elgondolkodott Móricz Zsigmond meghívásán is, ám végül is Illyést kezelhetőbbnek ítélte. Az akkor kommunista és rajongó természetű József Attila neve pedig – aki hatalmas méltánytalanságként élte meg, hogy ő nem kapott meghívót -, a fenti meghívási szempontok alapján valószínűleg fel sem merült.

Finy Petra: Histeria grandiflora

Finy Petra Histeria grandiflora című verseskötete 2005-ben jelent meg a Fiatal Írók Szövetségének kiadásában, miután 2004-ben a FISZ pályázatán második helyezést ért el.
A teljes cím, mely csak a kötet belső lapján olvasható (Histeria grandiflora Vagyis ha az elme kibomlik), már önmagában is izgalmakat rejt: egyszerre játékos és metafizikus.   A Histeria grandiflora elnevezés tudományos jellegű, olyan, mintha a költőnő egy növényhatározóból kölcsönözte volna, tehát akár egy virág neve is lehetne, amely a kötet nőiességét hangsúlyozza. Ezzel szemben a könyvborító a sajátos motívumaival (léggömb, pillangó, csillag), – melyek egyszerre színesek és színtelenek – és lányos küllemével egy gyermekkönyv látszatát kelti. Ezt az ellentétet érezzük a versekben is, melyekben a naiv gyermeki tisztaság és a tudományos igény egyaránt megszólalnak. A verseskötetben látható illusztrációk is jól érzékeltetik ezt a feszültséget.
Talán az Az apróbetűs élet című költeménytől kiindulva a kötet egyetlen versében sem találunk nagy kezdőbetűt. Ez néhol zavaró, viszont napjainkban nagyon divatos tipográfiai eljárás. Szintén kérdéses, vajon miért ilyen szellős a versek elrendezése? Vannak oldalak, ahol csupán három sort olvashatunk.
Az egész kötetet átjárja a fantázia-illat, hiszen a szabadjára engedett képzelet virágai nyiladoznak szemünk előtt. A verseken keresztül és a kötet végén található rövid, de annál humorosabb információhalmaz ismeretében betekintést nyerünk a költőnő személyes világába. Verseiből önmagunkra is ráismerünk. Sokszor hibázunk, nem vagyunk tökéletesek, vannak érzéseink, melyeket olykor szívesebben rakosgatunk tárgyakként hol a szőnyeg alá, hol a fiókba. De ezek egyszer előtörnek s ekkor a boldogság kék virága fekete szomorúsággá, „halott szekfűvé” változik.
Finy Petra érzelmi túlfűtöttsége már a kötet elején, a köszönetnyilvánításnál szembetűnő. Ez tovább fokozódik a versekben, főként a szerelméhez szólókban. Legszebb szerelmes verse az Aki bújt, és aki nem című, amelyben a nő felajánlja érzelmeit kedvesének: „…melletted akarok maradni, még akkor is, ha már senkire sem vágysz, hogyha sóhajod bent ragad a tüdődben, legyen valaki, aki kiszabadítja onnan.” Annyira bensőséges, hogy már szinte magunkon érezzük a fájdalom súlyát.
A saját magáról szóló költeményekben még látszólag naiv gyermeki hangon szólal meg, s ezt az elveszett hangot váltja fel a szerelmes versek érett nőiessége, melyre eddig csak áhítozott. Kedvelt motívumai a léggömbök és az üveggolyók – melyek egyébként Finy Petra legtöbb versében előfordulnak – ám ezek a tárgyak is magukban rejtik a véget: a lufi kidurran, az üveggolyó összetörik, a pupilla kinyílik, felnövünk. „Azóta nem tudok repülni, mióta először sírtam.”
Finy Petra ars poétikája egyértelműen kiolvasható vereseiből: „… nem azért írok, hogy jobbá váljon tőlem a világ. Hanem hogy pár percre ne legyen olyan rossz. Hogy egy pillanatra felkapcsoljam a napot.”
A költőnő felhívja a figyelmet arra, hogy az élet nem szép, hiszen vannak árnyoldalai, amiket álarcunk mögé bújtatunk. Az emberek egyediségét hangsúlyozza, de azt is elismeri, hogy egy tulajdonság minden emberben közös: felnőttként ráhatással vannak gyermekeikre, akiket ezáltal kicsit megvakítják, kicsit megnémítják, kicsit megsüketítik őket, úgy hogy közben a világról alkotott képük torzul. Finyt nagyon érdeklik az emberek, főleg a furcsaságuk vonzza őt leginkább. Ennek bizonyítéka többek között a Születésnapomra című verse, melyben ráébred, többet törődik azzal, hogy mit gondolnak róla az emberek, mint fordítva.
Megjelenik verseiben a tökéletesség és a tökéletlenség ellentéte. Őt a „tökéletlen” emberek sokkal inkább vonzzák, tőlük nem fél, velük szemben nincs megfelelési kényszere. Ezt az érzését tárja elénk A relativitás gyakorlata című versében. Ezzel szemben érdekli a bandzsítás, a szürcsölés tökéletes elsajátításának igénye, melyhez a tudományosságot  – vagy legalábbis annak látszatát –  hívja segítségül a Taníts meg a komolytalanságra című versében: „…Jó lenne tudományos precizitással visítozni, avarban hemperegni úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva, vagy papírzacskót durrantani felsőfokon. “
Nem nehéz észrevenni, hogy Finy több ízben reflektál József Attilára (Születésnapomra, Ringató…), de Villonra való utalása (Ballada a senki lányáról) is szembetűnő. Finy néha felesleges axiómákat használ, sőt néhol kissé giccses szóképeket olvashatunk verseiben, ennek ellenére magával ragadó a stílusa.
A kötet végére egyre inkább a halál kérdésköre foglalkoztatja, – bár ez életkorát tekintve egyáltalán nem indokolt – Lázár Ervint idézve csontig akar hatolni. Az eddig is csak nyomokban meglévő idill végérvényesen eltűnik.
Finy Petra verseinek értelmezéséhez nem csupán a képzeletünkre van szükségünk, hanem igen kifinomult érzékszervekre is. Verseit olvasván érezzük a szagokat, élvezzük a tea illatát és ízét, halljuk a fájdalom csembalón játszott zenéjét, s újra megtanulunk gyermeki szemmel látni, hogy újra szabadjára engedhessük fantáziánkat.

Még egyszer a szegénységről

A szegénységet én elsősorban a zsidókeresztyén kultúra hagyományainak megfelelően gondolom el.

Az első est tanulságai arra is felhívták a figyelmemet, hogy nem lehet egy olyan bonyolult jelenséget, mint a szegénység konkretizálni, pontosabban ha példákat hozunk fel (hajléktalanok, munkanélküliek, nyugdíjasok, gyerekek), akkor rögtön egy olyan szűk területre korlátozzuk a szegénység problémáját, amelyből már nem lehet az egész témára vonatkozó következtetéseket levonni.

A szegénységről szóló beszéd tulajdonképpen az egyik legnagyobb akadálya annak, hogy a szegénységről beszéljünk. Hajléktalanokról, öregekről, prostituáltakról beszélünk miközben pontosan a probléma lényege sikkad el. Végül mindenki arról a területről beszélt – s nevezte meg szegénységként – amivel egyszer személyesen kapcsolatba került.

Jézus úgy tudta a szegényeket megszólítani, hogy egyszerre hívott önmagához egyvalakit és mindenkit. Három szó hangzott el a vita végén, amelyek képesek voltak végül megvilágítani a problémát: a hiány, a kiszolgáltatottság, valamint a szolidaritás. Véleményem szerint ezekkel a szavakkal próbáltuk végül felépíteni a szegénység antropológiáját.

Teológusként úgy gondolom, hogy senki sem tekinthető szegényebbnek a kereszten függő Istenembernél, mivel benne tudatosult a hiány a legnagyobb mértékben. Az evangéliumok tanítása szerint mindenkiben megvan ez a hiány, de nem mindenkiben tudatosul. Akiben azonban nem tudatosul a hiány – mint a bolond gazdag esetében – saját gazdagsága illúziójának a kiszolgáltatottjává válik. Másokban tudatosul a hiány, de pont e tudatosulás teszi őket kiszolgáltatottá.

A hiány megszűntetésére tett kísérlet szerintem a szenvedésben valósul meg. A szenvedést nem egy időszakos állapotként kell elképzelnünk, hanem egy olyan folyamatként, melynek éppen eszkatológiai horizontja ad értelmet. A szenvedés azonban csak akkor nem teszi az embert kiszolgáltatottá, ha a szenvedő képes belátni annak értelmét.

Úgy gondolom a szolidaritás szónak addig a pillanatig van értelme, ameddig mögötte az együtt szenvedés gondolata lapul. Az empátia és a szimpátia szó nélkül nincs értelme szolidaritásról beszélni. A szolidaritás szó mai közkeletű értelme olyan távol esik az előbb használt szótól, mint a törvény rabbinikus összefoglalása (amit nem szeretnél, hogy veled tegyenek, te se tedd azt másokkal) az aranyszabálytól (amit szeretnél, hogy veled tegyenek, te is azt tedd másokkal). Szemlélődő passzivitás és cselekvő együttérzés néz egymással farkasszemet. Manapság azonban mindkettőt szolidaritásnak hívják. De lehetséges-e cselekedni nem akaró emberekből társadalmat építeni? Lehetséges, de csak és kizárólag egy apatikus társadalmat, ahol minden a szegénységhez forduló aktív cselekvés csak jóakaratú devianciaként határozható meg.

Tellér Gyula a második beszélgetés alkalmával azáltal volt képes kikerülni a szegénységről szóló beszéd relativitásának a csapdáját, hogy nem a hiány felől közelítette meg a problémát, hanem egy lehetséges ideális állapotot tartott szem előtt. Nem azt kell kérdeznünk, hogy mi hiányzik az embereknek, hanem azt, hogy mely esetben lesznek elégedettek és boldogok. Egyáltalán lehetséges-e elképzelni egy olyan közösséget, melynek minden egyes tagja elégedettnek és boldognak tekinthető? Vagy a fogyasztói társadalom – különböző médiumain keresztül – a mértéktartó boldogság, és elégedettség képét az emberekből már végleg kiszerelte, megteremtve ezáltal az „ideális fogyasztót”, aki mindig jobbat, szebbet, drágábbat szeretne, de legalábbis annál jobbat és szebbet, mint ami a szomszédjának van? Azokat a problémákat kell vizsgálnunk, amely az összes fogyasztó által érzékelt relatív szegénységhez vezet. Beszélhetünk-e azonban egy ilyen társadalomról anélkül, hogy egy elérhetetlen utópia csapdájába esnénk? Lehetséges kiemelni azokat az embereket a nyomorúságukból, akik az utcán koldulnak, és egyes esetekben egy kukkot sem tudnak magyarul, mivel valamelyik külföldi országból hozták ide őket a kolduskirályok? Amikor a koldusokra egy egész rendszer települ? Meg tudjuk egyszer haladni azt, hogy a szegénységről szóló beszéd ne csak statisztikai kijelentésekben, politikai felkiáltójelekben és értelmiségi kérdőjelekben merüljön ki?

Tulajdonképpen sajnálom azokat az embereket, akik nem valamiféle elzárt világból tekintenek a szegényekre és a koldusokra, hanem minden nap találkoznak velük. Nem azokra gondolok, akik velük foglalkoznak, hiszen őket a legmélyebb tisztelet illeti meg, hanem arra a gyalogosan járó középrétegre, akik aluljárókban és pályaudvarokon kénytelenek közlekedni. Csak az érezhet a szegényekkel szemben igazi felelősséget, aki már látta őket, de nem biztos, hogy pont azoknak kellene egyedül felelősséget érezniük. Olyan mértékig terheli le ezt a réteget a szegénység látványa, hogy azt akár már zaklatásnak is minősíthetnénk. Lehet a Kossuth tér bemocskolásáról beszélni, amikor Budapesten minden egyes sarkon és minden egyes aluljáróban ugyanazt a szagot lehet érezni, mint ami a Parlament előtt egyes politikusok orrát bántotta?

A szegénység minden egyes ország sajátjaként jelenik meg, s akárki akárhogy próbálkozik, nem lehet megszabadulni tőle. Tulajdonképpen annyira lesz egy ország gazdag, vagy szegény, hogy hogyan képes ezt a problémát kezelni. Ma Magyarországon egyszerű tűzoltás folyik, vagy még az sem, s egyre kisebb esély van arra, hogy a szegénységgel kapcsolatban bármiféle társadalmi felelősség kialakuljon.

Egyetlen megoldás létezik: el kell érni egy olyan életszínvonalat, és státuszt, ami lehetővé teszi a probléma kikerülését. Költözzünk kertvárosba, vásároljuk autót stb. Fővárosunk szegénysége azonban nemcsak a hajléktalanok számában mérhető, hanem a hulló vakolatokban, az 56-os és világháborús belövések még mindig meglevő nyomaiban, az eldobált cigarettacsikkekben és szemétben, melyből olyan kevés van az országban, hogy már importálni kell, a zöld területek folyamatos fogyásában, és a mindenfelé megtalálható kutyaszarban. Szegénységünkről nem csak az emberek, hanem a színek és a szagok is árulkodnak. Amíg árpádsávos zászlókról és kormányszóvivők félpucér fotóiról fognak felettünk vitatkozni, addig nem is fog változni a helyzet. A szavazatokért folytatott versenyfutásban – s nálunk tulajdonképpen ezt jelenti a demokrácia fogalma – senki sem mer olyan szabályozásokat bevezetni, ami enyhítené ezeket a problémákat. Ki mer ma Magyarországon szembeszállni több millió dohányossal, akik szerteszórják a csikkeket az utcán, vagy hasonló számú kutyatartóval, akik nem szedik a kutyájuk után össze azok bélsarát?

A demokrácia és a szolidaritás – bár a politikai pártok gyakran használják ezeket a már szinte röhejesen elkoptatott kifejezéseket – nem lehetnek egy ország céljai, hanem csak eszközök egy magasabb cél érdekében (például a szegénység leküzdése, vagy a létbiztonság). Egy eszközt pedig nem az minősít, hogy mennyire jól van megalkotva, hanem a használata. Ha nem tudok használni egy kalapácsot, akkor hiába áll a rendelkezésemre, s akár az is megkockáztatható, hogy ezt az eszközt, mivel nem tudom használni már nem is nevezhetem kalapácsnak, vagy esetleg csak úgy nevezhetem, hogy láttam mások miként használják.

Tavaly tavasszal bizonyos körülmények miatt Magyarországon sok millió ember nem tudta használni a demokráciát, mint eszközt. Lehetséges, hogy van egy olyan eszközöm, ami formára nagyon hasonlít egy kalapácsra, csak éppen a szeg beverésére nem alkalmas. Így vagyunk mi manapság a demokráciával. Amíg azonban nem tudjuk megfelelően használni az eszközt, és folyamatosan csak a szeg mellé csapkodunk, vagy a saját ujjunkra, addig marad csak a sok felesleges erőfeszítés és fájdalmas felszisszenés. Ez már azonban egy ideálisabb állapot, mivel manapság hazánkban a demokráciát és a szolidaritást nem eszköznek, hanem megvalósítandó célnak tekintik. De ha célként tűzzük ki őket, akkor milyen eszközökkel próbáljuk megvalósítani? Az a demokrácia, amit eszközként használnak a demokráciának mint célnak az eléréséhez, mint láttuk nem más, mint a szavazatokért való versenyfutás. Tudomásul kell vennünk, hogy ez ma Magyarország, s míg a helyzet alapvetően nem változik addig marad beszédtémaként egy félpucér (azóta már sajnos visszalépett) kormányszóvivő, és az állandó terrorfenyegetettség.

 

Kránicz Gábor