Bejegyzések kategória bejegyzései

Charles Bukowski : A szerencsések

beragadva az esőben a pályán, 18.15 du.,

ezek a szerencsések, ezek a

kötelességtudó alkalmazottak, a legtöbbjük rádiója úgy üvölt,

ahogy tud, ahogy próbál nem emlékezni vagy gondolkodni.

 

ez a mi új civilizációnk: ahogy az ember

egyszer fákon és barlangokban lakott, úgy lakik most

az autójában és autópályákon

 

a helyi hírek ismétlődnek újra és újra, amíg

egyesből kettesbe váltunk, majd vissza az egyesbe.

 

egy szerencsétlen lerobbant elől a gyors sávban, felhúzott

kapucni, az autópálya-korlátra támaszkodik,

újságpapír a feje felett az esőben.

 

a többi autó utat tör magának az autó körül, kiállnak

a másik sávba, szembe az autókkal, eldöntve, elzárják az utat.

 

a jobboldali sávban a vezetőt követi egy

rendőrautó villogó kék és piros fényekkel – bár biztos

nem gyorshajtásért

 

hirtelen leszakad az ég, mindent elmos és az összes autó

megáll és

 

még felhúzott ablakkal is érzem, hogy valaki kuplungja

leég.

 

bárhogy is, remélem nem az enyém

 

a vízfal kicsit megnyílik és mi visszaváltunk egyes

sebességbe, az otthon

még mindig messze van, amíg memorizálom

az előttem lévő kocsi sziluettjét és a formáját a

 

vezető fejének vagy

amit

látok belőle a fejtámla felett, amíg

lökhárítóján a matrica az kérdezi tőlem

MEGÖLELTED MA MÁR A GYEREKEDET?

 

hirtelen vágyam van, hogy üvöltsek

ahogy egy másik vízfal leszakad és a

férfi a rádióban bejelenti, hogy 70 százalék lesz

az esélye a holnapi esti esőzéseknek.

 

 

                                      Farkas Kristóf Liliom

 

Nyelvzavar

Majdnem kiesem az ágyból, amikor a fülem mellett felüvölt a telefon. Súlyos könyv zuhan az ölemből a padlóra. Begyógyult szemekkel nyomom ki az ébresztőt, aztán szó szerint átesem az imént leesett könyvön. Undorral nézek rá. Kanji és kana. Még most is vonások táncolnak előttem.

Levágom a Kanji és kanát az íróasztalomra, és kibotorkálok a fürdőbe. Út közben beleütközöm anyába.

– Jó reggelt – köszön anya.

Ohayo – nyögöm, és elsunnyogok mellette.

Ráborulok a mosdóra, és próbálom kimosni a szememből a fáradtságot és a kanjikat. Anya utánam jön, megáll a fürdőszoba ajtóban.

– Reggeli? – kérdi.

Hai – vetem oda.

– Nagyon vicces – jegyzi meg, mire kérdőn nézek fel rá. Nem értem, mire gondol. Megrázza a fejét, és kimegy a konyhába. Meghallom a kávéfőző szürcsögését. Zene füleimnek.

Ma reggel valahogy nem akar helyreállni az egyensúlyérzékem – általában esetlen vagyok ébredés után, aztán hamar rendbe jövök. De ma nem. Visszabotladozok a szobámba, közben vagy kétszer meg kell kapaszkodnom egy-egy könyvespolcba, hogy el ne essek.

Azért sikerül felöltöznöm, de az út ki a konyhába legalább olyan keserves, mint a szobámba vezető. Furcsán érzem magam. Ezt megmondom anyának is.

Kibun ga hen.

Anya sóhajt. – Nincs korán a hülyéskedéshez?

Nani? – kérdezem. Nem értem, mi a gondja.

– Hagyd már abba. Amikor angolul szórakoztok az öcséddel, azt még megértem valahogy, de ez a japán! Mintha halandzsáznál.

Nihongo? Dou iu imi? – kérdezek vissza újból, de valami motoszkálni kezd a fejemben. Nagyon furcsán érzem magam. Tudom, hogy valami nincs rendben, de nem jövök rá, mi az.

Okaasan, nankia hen desu. Wakaranai demo kibun ga okashii – magyarázom kétségbeesetten anyának, mire ő dühösen felém fordul.

– Ne beszélj japánul! – kiabál rám.

Végre fény gyúl a fejemben. Szóval ez a gond! Mégsem érzem jobban magam. Hiszen ez lehetetlen. Én magyarul beszélek. Magyarul akarok beszélni.

Fukanou! Hangariigo de itteitai! – mondom ki hangosan is, amire gondolok. De megint japánul. Megrémülök. A szám elé kapom a kezem. Anya szeme villámokat szór.

– Nagyon elegem van ebből a bolondozásból. Először a rajzfilmek, most meg ez. Talán nem kellett volna engednünk, hogy ilyeneket tanulj.

Könnyek szöknek a szemembe. Nem értem. Egyszerűen nem értem.

Magyarul, szuggerálom saját magam. Mondd magyarul.

Watashi – kezdem, de elharapom. Nem jó.

Nem értem.

Valami baj van a fejemmel. Beverhettem, hiszen szédülök is.

Igen, ez lesz az. Valami különös afázia.

De hogyan magyarázzam el anyának?

Okaasan – kezdem, megint japánul. Elkeseredettségemben kicsordul a könnyem. Nem tudom megszólítani a saját anyámat a saját anyanyelvemen. Nem megy. Nincsenek meg a szavak. Csak vonások, kanjik vannak mindenütt.

Okaasan – suttogom.

Anya majdhogynem hozzám vágja a reggeli rántottát, és kiviharzik a konyhából. Kinyitom a szám, hogy utána kiáltsak, de nem megy.

Egyszerűen elfelejtettem, hogyan kell.

Majdnem kiesem az ágyból, amikor a fülem mellett felüvölt a telefon. Súlyos könyv zuhan az ölemből a padlóra. Begyógyult szemekkel nyomom ki az ébresztőt, aztán szó szerint átesem az imént leesett könyvön. Undorral nézek rá. Kanji és kana. Még most is vonások táncolnak előttem.

Levágom a Kanji és kanát az íróasztalomra, és kibotorkálok a fürdőbe. Út közben beleütközöm anyába.

Ohayo – köszön anya.

Nem értem, mit mond…

Fordíts Nádasdy Ádámmal!

Horizont Műfordító Műhely, 1. felvonás

Kettős debütálásnak lehetnek szemtanúi a résztvevők május 28-án 19.00-kor, ha ellátogatnak a RoHAM Bárba: a FISZ Világirodalmi Sorozatának, a Fiumének a kilépése a virtuális térből egyben a Horizont Műfordító Műhely bemutatkozása is. Kezdetnek mindjárt Nádasdy Ádámmal, angolból fordíthat majd a közönség.

A könyvekkel a tervek szerint már idén jelentkező FISZ Fiume névre hallgató világirodalmi sorozatának szerkesztői, alfabetikus sorrendben Izsó Zita, Lesi Zoltán, Urbán Bálint és Zelei Dávid szeretnék, ha sorozatuk a fő profilnak számító könyvkiadáson túl érdemben hozzájárulhatna a magyarországi világirodalom-értés szélesebbé és mélyebbé tételéhez. Hogy ezt hogy képzelik el? Röviden: a túl sokszor érdemtelenül a láthatatlanság ködébe vesző, a könyv kiadása előtti (fordítás) és utáni (befogadás, kritika) folyamatok színpadra léptetésével. Mindezt hosszabban blogjukon fejtik ki kérdezz-felelek formában.

A koncepciónak megfelelően a sorozatszerkesztők már a könyvek kiadása előtt megkezdik hadjáratukat: az első cél annak a fölöttébb népszerű hiedelemnek a cáfolata, miszerint a világirodalmi könyvek csak úgy maguktól „fordulnak le” (copyright by Benyhe János) magyarra. Hogy a műfordító erőfeszítéseinek mértékét el tudjuk képzelni, a Horizont Műfordító Műhely keretében nyár kivételével minden hónapban egy neves fordító invitálja intenzív szövegrágásra a bátrakat s érdeklődőket, hogy együtt tárják fel a szövegek magyarításán keresztül a felmerülő problémákat, s megoldási stratégiákat keressenek rá, amit aztán később, alkalmi vagy professzionális fordítóként maguk is hasznosíthatnak. Hogy pontosan hogyan képzeljük el az est folyását, mit várjunk tőle és hogyan készüljünk rá, azt itt fejtik ki bővebben a szervezők.

Ami az első alkalmat illeti, első műhelyvezetőnk Nádasdy Ádám lesz, aki május 28-án 19.00-kor a RoHAM Bárban várja a felkészült műfordító-tanoncokat. A Tanár úr nem henyélt, már közszemlére is bocsájtotta a három szétcincálandó szuperrövid szövegrészletet, melyek, az est folyamán felmerülő problémák és témák mellett itt olvashatók. Az eseményhez Facebookon itt lehet csatlakozni, a szervezők extra anyagok sokaságának megosztásával segítik majd az érdeklődők felkészülését, akiket, mondani se kell, nagy szeretettel várnak most és a későbbi alkalmakkor is.

 

horizont_műfordító_műhely_plakát

Kedden történt

10341534_876210022394946_4979639074055219387_n

Kedden történt. Egy esős keddi napon. Botond magányosan sétált hazafelé hajnalban a vizes macskaköveken. Még nem volt igazi hasadás csupán kettőt ütött az óra. Minden mélybevesző volt, sötét és kihalt. A padok kongtak a lélektelenségtől, míg a park szél fújta sóhajjal nyugtázta hiányát. Botond nézte a lábait, ahogy a megtört köveken baktatott előre. Kínosan ügyelt néha, hogy ne lépjen repedésre, de máskor nem érdekelte: untatta játéka. Bár nem is volt igazságos, mert szemei cserbenhagyták. Nem látott semmit csak homályt, mint mikor a buszablakokon lefolyó esővíz szertetükrözi a kinti lámpák fényét. Azt érezte, ha ő sem lát mások sem veszik őt észre. Nem jött rosszul gondolata, mert szíve szerint elbújt volna, elment volna messze. Vándorként mászta volna meg a legmesszibb hegyek legészakabbik csúcsát. Szemüvegének hiánya nem zavarta annyira, mint látásának elvesztése. Elvesztette az élesség fokát, melyért cserébe mélyen ülő ködalakokat kapott. Néha felderengett előtte egy fémszerkezetnyi halom-homály, majd közelebb érve meglátott egy korhadt padot, egy asztalt, egy lámpaoszlopot, egy hirdetőtáblát. Megalázva kellett volna éreznie magát, hogy ilyen csúnyán kirabolták. Kirabolták, jó vicc; hiszen csupán fekete keretes szemüvege tűnt el. Megmert volna esküdni, hogy mindössze pár percre csukta be a szemét és merült le az álmos tengerfenékre. Pár perc ennyi elég is lett volna? Bár valóban, mennyi idő leakasztani egy műanyag protézist a fülfáról? Pár másodperc csupán…e ladni kellett vagy hordáscéljából: nem érdekelte. Bár kissé nevetette a gondolat, hogy valami laikus messziről bemérte a dioptriáját, majd boldogan konstatálta, hogy éppen annyi amennyi neki kell. Lehet ajándék lesz, vagy szegény apa szegény fiának. Lehet, mániákus szemüveg élvhajhászról van szó. Esetleg egy csenő manó csente le csodával határos módon. Akárhogy is történt, a lényeg a lényeg: a szemüvegének lába kelt. Ő pedig most baktat hazafelé valamerre valahonnan valaki nélkül. A szó szoros értelmében…hiányolt valakit, hiányolta a lányt, akinek szemébe mindig bele tudott veszni. Botond arra gondolt, hogy így félvakon is látná élesen azokat a bogárvesztő helyeket, felfigyelne mélyre beszívó hatásába és könnyedén siklana bele barnaságába. Olyan hiányt érzett, hogy ordítania kellett, el szerette volna mesélni az éjjelnek bánata okát. Bár nem tudta, hol is kezdené? Talán elmondaná, hogy napos szerdán találkoztak körülbelül két-három éve. A lány belépve a szobába csendes volt, mégis látszott rajta, hogy csendessége csak a pillanatnyi idegen helyzet következménye. Nem emlékezett pontosan, mit viselt, mert nem érdekelte a ruha, álmatag meztelensége tette kíváncsivá és az arca, mely rejtett valamit. Rejtette azokat a dolgokat, amik miatt most szomorúan ballag, miközben nem is lát semmit sem csupán félerőséggel.  Álmodozásai élekként történtek: simán felidézte az első boros este hazamenetelét, mikor lopott táblák kísérték útjukat. Emlékezett a hajnali másnapos cigarettának ízére, melyet nem is kívánt csupán indokot akart találni, hogy a lányhoz kimehessen az erkélyre. Jól emlékezett arra is, hogy a Duna mellett lettek együtt. Akkor is kedd volt, bár nem esős. Szél fújt, de hidegnek sem mondható az idő. A fényeket már lekapcsolták, félvakságban ültek, és egész város olyan volt, mintha beborult volna egy sötét ládába. Emlékszik, kezeivel arcához ért, puha volt, de először ujjai begye riadalmat váltott ki. A lány picit hátrahőkölt, majd másodpercek töredéke után gyorsan visszabújt a pórosuk mélyébe.
Egy autó haladt el mellette, körülbelül két méterre. Piros lehetett, bár az elől utazó fénylő bálnák eltakarták a valódi színt. Botond pirosnak képzelte. Kezdte felismerni az albérletet, kezdte felismerni a hatalmasan tátott szájjal ázó vaskaput. Kód. Elmosódott számjegyek. Pittyegés és máris otthon volt. Sajnálta, hogy ilyen rövid volt az útja, hisz a történet másik felét még nem hallotta az egyre kíváncsivá váló éjjel. Lassan lépdelt felfelé a lépcsőkön, miközben nem látott semmit sem nagyon, csupán gondolatai vetültek ki meseként az este levegővonalaira. Elhagyták egymást, mert összevisszaság volt. Mindketten másra vágytak, pedig egyetlen dologra kellett volna. Elgondolkodtak, elálmodoztak, elszomorkodtak egymás mellett. Nevetésük sem volt összhangban. Hosszan ejtőztek az ágyban reggelente, de mégsem beszéltek. Akkor még nem tudták, hogy lassan a vége lesz, mely nem lesz könnyű. Azóta eltelt pár hónap és nem is látták egymást. Botond sokszor úgy gondolja, hogy látta a lányt, de akkor mindig pofon vágja a tudat, hogy csupán a képzelet az ami láttatja vele. Felérve az első emeltre, elkapta egy igazán furcsa érzés. Mintha figyelné őt valaki az ablakon át, mintha ő lenne a szembogár tárgya. Kinyitotta a fehér ajtót, ami rávezetett a körgangra. Valóban fekete hollóként ült valaki neki támaszkodva a falnak.

– Hát te?

– Kedden történt, emlékszel?

– Kedden?

– Igen, fújt a szél, de nem volt annyira hideg. Duna mellett, fénytelenség. Apropó kontaklencséd lett? Nem azért kérdezem, nem rossz…

– Hagyjuk. Hosszú volt az este. Te mi járatban?

– Hozzád jöttem

– Hozzám?

– Tudom, hogy hiányzom éppen annyira, mint te nekem.

– Bejössz?

–  Be.

A konyha csempéi még hidegek voltak a mezítelen lábak cipőtelenségének. Kávé illat terjengett a narancsos lámpabura körül.

– Olyan mintha semmit sem tettél volna máshová, mióta utoljára itt volta

– Akkor mikor elmondtad, mennyire messze vagyunk egymástól?

– Érdekes reggeli volt, de legalább ágyba kaptad.

– Nem vagy vicces, szerintem.

A fiú megpróbálta kitalálni vajon hová is tette a másik szemüvegét, melynek lencséje ugyan gyengébb, de legalább látásjavító segédeszköznek minősül. Feltúrta szobájának egyetlen fiókját. Nem látott sokat, pedig egy hatalmas ablaka volt. Olyan volt, akár egy baromi nagy szem, melynek látása a kinti fény és retinája a városi nyüzsgés. Az utca általában csendesebb, viszont a nagy fáival szépnek is mondható.

– Nálad aludhatok?

– Miért?

– Van nálam bor.

– Fehér?

– Édes.

– Keresek egy bornyitót.

Botond gyorsan kisietett a kisszobába, ahol sok limlom mellett múltkor hagyta a borbontót. Nem látott sokat, így nagyjából kezeire támaszkodott. Kutatott, markolt, eltolt, mélyre nyomta. Fémeset érzett: végre.

Visszaérve a tágasságba a lány már az ágyon hevert. Meztelen volt, amit Botond onnan vélt, hogy a szétmenő ecsetvonások bőrszínű tónusra váltottak. A ruhák az ágy előtt hevertek, olyanok voltak akár a kimondatlan szavak, míg a festmény maga a tett. Botond óvatosan odabújt és megcsókolta. Belebújt a takaróba, és érezte a lány hideg testének félelmét, tisztában volt az elmúlt hónapok távolságával. Nem érdekelte. Nem látott semmit, de nem is akart. Becsukott szemekkel akarta átélni az egészet. A lányt furcsamód nem érezte közel magához, bár sokszor bizonygatta neki, hogy ő végre itt van, rájött és akarja. Kicsit olyan volt, mintha félrekenték volna az elfojtani vágyó sóhajt: félresikerült és érzelmes. A combok mezítelen fiatalsága, melyen az ujjak olyan könnyedséggel képesek voltak végigcsúszni, mint egy finomszemű anyagon. A mellek bátorító magabiztossága, a test illata, mely ágy meleg volt és érezhetően finom. Együtt töltötték az éjjel maradék maroknyi részét. A percek teltek, ők pedig azt érezték, hogy inkább néhol lassul néha pedig gyorsul az egész. Az ágy recsegése finomra hangolta a szoba dermedtségét. A szekrények feléjük tódulva lesni próbáltak, de a takaró bátran állva a sarat nem mutatott többet csupán hullámnyi mozgásokat viharos tengeréjjelen.

Reggel a fiú késve ébredt fel. Gyorsan felült és beleszippantott mélyen a levegőbe. Kávéhiány és csalódottság keserédes illata terjengett az ablakon beszűrődő fények körül. Az ágy rendetlenül, és csupán Botond ült benne egyenes háttal. Szemeivel pásztázta a szobát. A tárgyak jól kivehetőek voltak. Látta a másik szobában az asztalon álló bögre pöttyeit, a kinti fák leveleit, sőt még erezetüket is.
Botond ülve semmisült meg. Olyan mélyen lékelte meg gondolathajóját, hogy csoda, hogy még nem fulladt meg.

Akkor jutott eszébe, hogy ő bizony sohasem viselt szemüveget. Akkor eszmélt rá arra is, hogy illúziókkal tarkított estét töltött el a homályba vesző múltjával.
Akkor érezte meg a lefolyó piros ízét, melyet nem tudott eldönteni, hogy az orrából vagy a szemeiből jöttek elő.

Margó

Egymás árnyékában fürdünk.
A zsugorodás
emberátszövődés.

A különálló darabkák
hússzirmokba szorulnak.
Átlüktetnek az indulatok.

A fátyol dallama ismerős,
a köztes barázdák összetartanak
az emberközi sötétségben.

Az ék alakú szivárvány
kifeszül, nyitva tart.
A szövetségünk repedés.

Opálos vagyok, páraoltár.
Sormintám vagy.
Felfeslett a távolságod bélése.

deszka_0262

fotók: Nagy Károly Zsolt

Martin Buber a nevelésről

 

„Nevelni”

 

Paul Geheeb kilencvenedik születésnapjára

Arra hajlok, hogy a nevelés [Erziehung] fogalmán belül egyfajta „előhozás” [Hervorziehen] jelentést tartsak meghatározónak. Eszerint az egész folyamat célja és értelme – ellentétben azzal az elterjedt és közkedvelt tevékenységgel, hogy észrevehető vagy észrevehetetlen módon előírjunk és másoknak megszabjunk bizonyos, már meglevő véleményeket, viselkedésmintákat, pl. egy párthoz tartozó beállítódást, amit propagandának neveznek – az, hogy a gyermekből vagy a fiatal emberből valami benne rejtetten jelenlevőt előhozzunk, kiemeljünk és tovább képezzünk [ausbilden], kibontakoztassunk.

De mi az, amit elő kell hoznunk? Az ilyen kérdésekre adandó választ általában néhány elnagyolt etikai kategóriával szokták elintézni. Ez azonban nem elég! Megengedhetetlen leegyszerűsítés volna azt feltételezni, hogy minden gyermekben az Általánosan Jó rejlik. Mindannyian, összes közös adottságunk mellett is, végső soron egyediek és megismételhetetlenek vagyunk, és az a Jó, ami minden gyermekben ott van, valami redukálhatatlanul személyes. Az anyaméhtől az iskoláig, és rajta kívül később is számtalan és sokféle szörnyű károsodás érhet minket – bármilyen erősek is ezek a hatások, sérülések, teljesen biztos vagyok minden személy eredendően pozitív rendeltetésében és meghatározottságában. Újra és újra megtörténhet, hogy rossz helyen keressük ezt valakiben, vagy tévesen ítéljük meg – de ez soha nem hiányzik.

Mit jelent tehát, ha ilyen értelemben beszélünk előhozásról, nevelésről, felnevelésről? Ez nem egy kijelentés tartalma, hanem a beszélő hang; nem kioktatás vagy betanítás, hanem pillantás, mozgás, a tanító jelen-léte – ha mindezekbe beleíródik a nevelői hivatás. A kapcsolat, a viszony nevel, az nevel fel és az hozhat elő – feltéve, ha valóságos nevelői viszonyról van szó.

 1960.

A feladat

A nevelés – legalábbis jelenleg uralkodó meghatározása szerint – egy nemzedék értékeinek átadása egy következő generációnak, mégpedig úgy, hogy az ezeket ne pusztán elfogadja, hanem olyanokként ismerje el, amelyek sajátjai, hozzá illeszkednek, maga is megmutatkozik bennük, és képviselni szeretné őket. Ez a felfogás működik – különféle burkokba vonva – a jelenlegi társadalmi berendezkedés bizonyos szervezeteiben.

Mindez visszavezethető az embert emberhez fűző egyik alapviszonyra, amit politikainak nevezhetünk. Ebben az esetben egy személy az őt körülvevőket teljesítmény- vagy szolgáltatás-központoknak tekinti, amelyeket képességeik, alkalmasságuk szerint rendszerezve kell használni; számára senki nem több kiismerhető, befolyásolható, irányítható és kihasználható tulajdonságok kötegénél. Számára mindenki egy Ő,[1]ésbárkiről összefoglalható egy listában, hogy ilyen és ilyen adottságokkal rendelkezik, ilyen és ilyen lehetőségeket hordoz magában, amelyek közül azoknak a kibontakozását kell támogatni, amelyek egy bizonyos fajta használat, alkalmazás szempontjából célszerűek és hasznosak, egy adott elvárás teljesítését szolgálják. Ebből az alapviszonyból nő ki korunk közélete, a nyilvános szféra szerkezete egyes közösségeken belül vagy akár csoportok, népek között. Ez mélyen érinti a személyes életünket is, és ezt csak néha szakíthatja meg a szeretet, a barátság, a bajtársiasság egy-egy pillanata a Te kinyilatkoztatása által, amelyeket követően az ember, mintha mi sem történt volna, újra felveszi a megszokott gyakorlat szálát. Ennek a beállítódásnak a  rávetítése a felnőtt és a gyermek, illetve felnőtt és a fiatal ember viszonyára eredményezi azt, amit manapság általában nevelésnek neveznek.

A modern ember ezen eredendő betegsége már-már azzal fenyeget, hogy megsemmisítse őt és egész világát. A gyötrelem, a kérdezés, a forradalom e percében ezzel szemben emelkedik a menekvés és gyógyulás lehetőségének szava – azok előtt, akik szenvednek és gyötrődnek, mert világuk biztonsága megingott, akik kétségbeesetten kérdőjelezik meg világukba vetett hitüket, akik egész világuk szeretetével lázadnak.

Ez a szó: a téged körülvevő lények mindegyike számodra nem „Az”, hanem „Te”; nem áttekinthetőek és nem elhelyezhetőek, hanem végtelenek mindig folytatódó, kibontakozó és mégis mindig egyedinek megmaradó lehetőségeikben; ők neked nem használatra, hanem feltárulkozásra és megváltásra adattak, mindenkinek mindenki; ha kihasználod és céljaid szolgálatában alkalmazod őket, romlásba döntöd őket, és elpusztítod saját magadat.

A nevelés is így emelkedik elénk, mint ez a szó: nem a politikai viszonyok szolgálatába állítva, hanem azzal a szándékkal, hogy a politikai természetű ember-birodalmat szétolvassza és átváltoztassa – sietség nélküli szilárd elhatározottságban, vak rajongás nélküli állandó készenlétben, várakozásában türelmesen, és mégis kezdeményezőként. És szüntelenül elmélkedve annak titkán, ahogyan a csillagos ég, az erdő, és minden önkényesség nélküli erő megfoghatatlan pillanatokban nevel minket – ebben az elgondolkodásban és szemlélődésben az ember már benne is áll új művében.

A nevelés feltárás és feltárulkozás. De kezdettől fogva tudomásul kell venni, hogy ez többet jelent annál, mint a fiatal lényt magából kiemelkedve kibontakozásában létrejönni hagyni és önmagává válásában oltalmazni. Hiszen az érintkezéseinkben, találkozásainkban – még ha oly kevéssé akarnánk is beavatkozni, mint a mennybolt vagy az erdő – elkerülhetetlenül jelen van valami hevesen, már-már erőszakosan felkavaró: az, hogy Te-t mondunk.

Itt kezdődik titkos hatalmunk és felelősségünk. Az ember még legkevésbé hatalomra törő pillanataiban is, teljesen önkéntelenül – és önkény hiányában is – erőszakot tesz. Minden azon múlik, hogy tudja-e, mit cselekszik, és képes-e ezt feladata törvényének alávetni. Mi is volna a szeretet, ha nem volna egyszerre felelősség is mindenért, amit hatalma által okoz és megindít?

Akár tervezzük vagy akarjuk, akár nem, mindig valamire, valami felé nevelünk; rajtunk múlik, hogy ez olyasmi-e, amit nem akarunk, vagy olyasmi, amit akarunk – amit önkényesség nélkül akarunk. Jogszerű azonban csak egyvalami lehet, mégpedig az, amit mi magunk nevelve, a nevelésben teszünk, hiszen az embert mint a velünk szemben álló Te-t éljük meg, és számára így élünk: őt nem kitapasztalva és ebben végleges, megállást jelentő ítéletre jutva, hanem szüntelenül, vég nélkül szemlélve, nem kihasználva, hanem kibontakoztatva, megvalósítva.

Hogy ő a vele szemben álló lényeket így élje meg és számukra így éljen, valódi jelenlétükben és számukra valóságosan jelenlevőként, Te-t mondva nekik, felébresztve bennük a Te-t, a mindenséget bizalmasan ismerve, és a mindenség bizalmát kiérdemelve; hogy hozzá való kötődésünk a mindenhez-kötöttséget hozza működésbe benne: ezt akarjuk, ha nevelve önkényesség nélkül akarunk.

Nevelni csak az tud, aki az örök jelenlétben áll; nevel, amint ebbe valakit bevezet. Ennek egyik területe, a vallásos nevelés szükségszerűen egyre problematikusabbá válik – de a nevelés csak összefüggő egész lehet, és egy összefüggő egész csak akkor nevelés, ha egészként és egészében áthatja a vallás. Láthatóvá válik az az elv, ami a megsemmisülés ellen lépni tud. Ha az ember szétolvadt és átváltozott, csak akkor jöhet létre, akkor bontakozhat ki az ember-birodalom.

 1922.

 

 

Vallásos nevelés

Ha a hit nem puszta meggyőződést vagy bizonyosságot jelent, ami Valami, hanem magunknak-Valamihez-kötését, saját személyünk belevetését, egy mértéktelenül elkötelező merészséget – akkor nem létezik hitre nevelés.

Van viszont olyan nevelés, ami rávezethet annak belátására, hogy mi hit és mi nem az.  Senkit nem lehet a valódi hithez elvezetni, de meg lehet neki mutatni a valódi hit arcát, mégpedig olyan tisztán és kivehetően, hogy soha többé ne tévessze össze a hitet annak mutatványokra betanított majmával, a „vallásos” érzülettel.

És még azt is meg lehet tanítani, hogy mivel hiszünk, amikor igazán hiszünk: a megélt pillanattal és mindig újra csak a megélt pillanattal. De ha valami, akkor ez a fajta nevelés egészen biztosan a legmélyebb önvizsgálat tartományában kezdődik: ott, ahol magunkat kérdezzük, magunk döntünk és magunkat tesszük próbára.

 1930.

 

 

Buber, Martin: Nachlese.  Heidelberg: Schneider, 1965.

 

„Erziehen”, 88-89.

Die Aufgabe, 90-92.

Religiöse Erziehung, 123.

 

[1]Martin Buber Te és én című szövegében megkülönbözteti az Én-Te és az Én-Az alapviszonyt. Ez utóbbihoz tartozik az Én-Ő viszony is: valakire nem Te-ként, hanem Ő-ként tekintünk, nem lépünk vele valódi kapcsolatba, hanem csak elhelyezzük valahol a világunkban, mint egy tárgyat – pl. meghatározás, statikussá merevedő leírás, ítélet által. (Ford.megj.)