Neme? Kora (opcionális)… kérjük jelölje 1-től 5-ig mennyire igazak önre az alábbi állítások: Szeretem a lakhelyem. Megfelelő a fizetésem. Szeretem a munkámat… a keze megremegett egy picit. Hosszan bámulta a mondatot, szuggerálta az n betűt, amíg lassan annyira összefolytak előtte a rubrikák, hogy már nem is látta, mit x-el. Övé a legjobb munka a világon.

Reggeli helyett egy kis kanál csukamájolajat nyelt, korán indult el otthonról, parkolóhelyet is elsőre talált, a svédek még meg sem érkeztek, mikor ő már előkészítette az asztalát.

Délelőtt a követségi bálra készített mintákat nézték át, ebédre üres pirítós egy fél grapefruittal, egy pohár ásványvíz, megszámolta a kalóriákat, aztán még a szokásos céges találkozók következtek, promóciós csomagok, stb. Átlagos nap. Most épp csak émelygett egy picit, a vérnyomása majdnem elfogadható. A tenyere izzadt kissé, lopva törölgette, az ügyfelek csak a mosolyát láthatták…

Estére kifáradt, visszamondott egy állófogadást, és kedvetlenül indult a kocsijához. Egy apró kislány szaladt el mellette, csontos kis kezeiben különös dobozkát szorongatott. Hallotta az anyja kiáltását, a kicsi épp előtte esett hasra, a dobozkából maréknyi színes gömböcske gurult szét. Hirtelen történt, nem tudott megállni, egy roppanás a lába alatt, egy méregzöld golyóbissal kevesebb. Gyanakodva emelte fel a talpát, hátrahőkölt, mikor meglátta a ragacsos masszát, ami a cipőjére ragadt. A földön bőgő kislánnyal és méltatlankodó anyjával mit se törődve a kocsijánál termett, feltépte az ajtót, és káromkodva kutatott zsebkendő után a kesztyűtartóban. – Rohadtélet. Meginakölykök.

A rémálom nem hagyta nyugodni, ami reggel görcsbe rándulva dobta ki az ágyból, a második kanál csukamájolaj is alig segített, jobb, ha menekül otthonról, nade hova? A munkahelyére? Nem volt maradása, tehetetlenül rótta az utcákat, végül már kibúvója sem maradt, hisz parkolóhely volt bőven, beállt a legeldugottabb zugba, és felszaladt a szobájába. Nem nézett senkire, pókerarc, három tollat és üres dísztálat készített az asztalára, semmi mást, úgy várta a reggeli egyeztetést. – Ezt nektek, svédasztal.

Látogatói nem értették grimaszát, amit mosolynak szánt, mikor átnyújtották az első mintákat. – Mi a véleménye? – sokszögletű, vérvörös dobozból csomagolták ki, már nézni se bírta, ahogy gondosan elrendezték az asztalon, mégis valahogy vonzotta a tekintetét, muszáj volt merev hangon egyesével végig elemeznie, és nem bírt másra gondolni, csak arra, hogy jövő héten beadja a felmondását, bár 26 év után már közel a nyugdíj, vagy előléptetnék, mit bánja ő, inkább mégis takarítást vállal egy benzinkútnál. Ez ment estig. A másik fél grapefruitot a táskájába csempészte, ha nagyon nekikeseredett, facsart belőle néhány cseppet a nyelve hegyére. Az elmúlt években úgy vette észre, csak így lehet túlélni egy munkanapot.

És most itt ez a mocsok a cipőjén, már háromszor letörölte, de még mindig égeti a talpát, legszívesebben elhajítaná a cipőt is…

Sokan voltak az utcán, de mikor felnézett, megesküdött volna, hogy a szemközti húsbolt előtt egy hatalmas termetű cukrászt látott egy pillanatra. Őt bámulta, látta a fehér kötényt, a félrecsapott sapkát, a hosszú csontos kezeket, aztán már csak az elzúgó trolit látta, eltűnt a jelenés. Megborzongott. A reggeli lidércnyomás zakatolt a fejében. A volán mögé pattant, vezetés közben halkan mormogva kémlelte az utcát. Ott annak a férfinak félrecsapott a sapkája, gyanús… és az a fehér köpenyes fickó a sötét sikátorban, nem lehet véletlen! Követik őt, százan, talán ezren is lehetnek a városban. Civil ruhás cukrászok mind!

Üvöltve taposott a fékre. Egy fehér köpenyes, fehér sapkás, fehér hajú, fehér szemű, fehér botos nő vágott át előtte az úton, a zsebéből, ez borzasztó, szinte kiömlenek a méregzöld golyóbisok! Félrerántotta a kormányt, száguldott hazafelé. Hát őt küldték volna? Azt hiszik, ilyen egyszerű őt elkapni? Kaput be, három zár, heveder, harcikutya a lábtörlőre, cipőt a kukába, a szobák belső kulcsai mind az ő kezében, ha kell, hát felveszi a harcot. Villanyok sötéten. Várt. Sehol semmi. A kutya nem kapott még enni, így éberebb. A kilincset nézte. Úgy érezte, egy csontos kéz fogja az ajtó másik oldalán, mintha meg is mozdult volna…  A kutya jelez, jönnek, biztosabb támaszpont kell! Két takaró, egy pokróc rá. Nagyon meleg ez így… de biztos… biztonságos… olyan mele…

Dörren a bejárati ajtó, máris az ostrom. A kutya nyüszít, hát vele is elbántak, nincs kegyelem, hozzák a méregzöld golyóbisokat, ciánkék csomagban, vérvörös dobozban… beletömik, nem, nemcsak a zöldet, hoznak nagyobb adagot, ami kocsonyásan remeg, ami zsírosan csöpög, ami korhadón szétomlik… miavéleményeVÉLEMÉNYavéleményeménymivéamimimi… Jönnek, hegyes krómfekete villákra szúrva hozzák a kéket, zöldet, vöröset, de belül mind csak barnák, mint a kölyök csapdája az utcán, az anyja meg csak hagyja hogy, rohadtélet. Nyálkás barna massza, csöpög az asztalról, bekúszik az ajtó alatt, fel a karján, a szájába…

– Ne dobjatok a cukrászok elé!!!

 

Görcsbe rándulva riadt fel, kiugrott az ágyból, ziláltan nézett körbe. Csak a felkelő nap pislogott rá álmosan a függöny mögül. Csend volt és nyugalom. Nagyot sóhajtott, megnyugtatóan hatott a két kanál csukamájolaj. Milyen kellemesen keserű… Óvatosan vezetett, jól megnézett magának minden járókelőt, de csak egy kedves idős hölgy intett neki mosolyogva, mikor átengedte maga előtt az úton. Elsőre talált parkolóhelyet. A svédek még meg sem érkeztek, mikor már előkészítette az asztalt, dekoráció, prospektusok és a tálkák. Kétszer is megtörölte a tenyerét. A homlokát is. Mosolygott is. Az új minták ezúttal jókora fényesfekete ládában érkeztek, ketten cipelték. Behunyta a szemét, mikor az egyik székre állították. Halk kattanás a záron, visszafojtotta a lélegzetét és várt. Szájába került az első adag csokoládé, érezte ahogy szétárad a szájában az íz, lefolyik a torkán, átjárja minden porcikáját, ő maga is olvadni kezd, a szoba, a bútorok…

 

– Hívjanak mentőt! A kóstoló asszisztens összeesett!  

 

 

 

 

 

Neme? Kora (opcionális)… kérjük jelölje 1-től 5-ig mennyire igazak önre az alábbi állítások: Szeretem a lakhelyem. Megfelelő a fizetésem. Szeretem a munkámat… a keze megremegett egy picit. Hosszan bámulta a mondatot, szuggerálta az n betűt, amíg lassan annyira összefolytak előtte a rubrikák, hogy már nem is látta, mit x-el. Övé a legjobb munka a világon.

Reggeli helyett egy kis kanál csukamájolajat nyelt, korán indult el otthonról, parkolóhelyet is elsőre talált, a svédek még meg sem érkeztek, mikor ő már előkészítette az asztalát.

Délelőtt a követségi bálra készített mintákat nézték át, ebédre üres pirítós egy fél grapefruittal, egy pohár ásványvíz, megszámolta a kalóriákat, aztán még a szokásos céges találkozók következtek, promóciós csomagok, stb. Átlagos nap. Most épp csak émelygett egy picit, a vérnyomása majdnem elfogadható. A tenyere izzadt kissé, lopva törölgette, az ügyfelek csak a mosolyát láthatták…

Estére kifáradt, visszamondott egy állófogadást, és kedvetlenül indult a kocsijához. Egy apró kislány szaladt el mellette, csontos kis kezeiben különös dobozkát szorongatott. Hallotta az anyja kiáltását, a kicsi épp előtte esett hasra, a dobozkából maréknyi színes gömböcske gurult szét. Hirtelen történt, nem tudott megállni, egy roppanás a lába alatt, egy méregzöld golyóbissal kevesebb. Gyanakodva emelte fel a talpát, hátrahőkölt, mikor meglátta a ragacsos masszát, ami a cipőjére ragadt. A földön bőgő kislánnyal és méltatlankodó anyjával mit se törődve a kocsijánál termett, feltépte az ajtót, és káromkodva kutatott zsebkendő után a kesztyűtartóban. – Rohadtélet. Meginakölykök.

A rémálom nem hagyta nyugodni, ami reggel görcsbe rándulva dobta ki az ágyból, a második kanál csukamájolaj is alig segített, jobb, ha menekül otthonról, nade hova? A munkahelyére? Nem volt maradása, tehetetlenül rótta az utcákat, végül már kibúvója sem maradt, hisz parkolóhely volt bőven, beállt a legeldugottabb zugba, és felszaladt a szobájába. Nem nézett senkire, pókerarc, három tollat és üres dísztálat készített az asztalára, semmi mást, úgy várta a reggeli egyeztetést. – Ezt nektek, svédasztal.

Látogatói nem értették grimaszát, amit mosolynak szánt, mikor átnyújtották az első mintákat. – Mi a véleménye? – sokszögletű, vérvörös dobozból csomagolták ki, már nézni se bírta, ahogy gondosan elrendezték az asztalon, mégis valahogy vonzotta a tekintetét, muszáj volt merev hangon egyesével végig elemeznie, és nem bírt másra gondolni, csak arra, hogy jövő héten beadja a felmondását, bár 26 év után már közel a nyugdíj, vagy előléptetnék, mit bánja ő, inkább mégis takarítást vállal egy benzinkútnál. Ez ment estig. A másik fél grapefruitot a táskájába csempészte, ha nagyon nekikeseredett, facsart belőle néhány cseppet a nyelve hegyére. Az elmúlt években úgy vette észre, csak így lehet túlélni egy munkanapot.

És most itt ez a mocsok a cipőjén, már háromszor letörölte, de még mindig égeti a talpát, legszívesebben elhajítaná a cipőt is…

Sokan voltak az utcán, de mikor felnézett, megesküdött volna, hogy a szemközti húsbolt előtt egy hatalmas termetű cukrászt látott egy pillanatra. Őt bámulta, látta a fehér kötényt, a félrecsapott sapkát, a hosszú csontos kezeket, aztán már csak az elzúgó trolit látta, eltűnt a jelenés. Megborzongott. A reggeli lidércnyomás zakatolt a fejében. A volán mögé pattant, vezetés közben halkan mormogva kémlelte az utcát. Ott annak a férfinak félrecsapott a sapkája, gyanús… és az a fehér köpenyes fickó a sötét sikátorban, nem lehet véletlen! Követik őt, százan, talán ezren is lehetnek a városban. Civil ruhás cukrászok mind!

Üvöltve taposott a fékre. Egy fehér köpenyes, fehér sapkás, fehér hajú, fehér szemű, fehér botos nő vágott át előtte az úton, a zsebéből, ez borzasztó, szinte kiömlenek a méregzöld golyóbisok! Félrerántotta a kormányt, száguldott hazafelé. Hát őt küldték volna? Azt hiszik, ilyen egyszerű őt elkapni? Kaput be, három zár, heveder, harcikutya a lábtörlőre, cipőt a kukába, a szobák belső kulcsai mind az ő kezében, ha kell, hát felveszi a harcot. Villanyok sötéten. Várt. Sehol semmi. A kutya nem kapott még enni, így éberebb. A kilincset nézte. Úgy érezte, egy csontos kéz fogja az ajtó másik oldalán, mintha meg is mozdult volna…  A kutya jelez, jönnek, biztosabb támaszpont kell! Két takaró, egy pokróc rá. Nagyon meleg ez így… de biztos… biztonságos… olyan mele…

Dörren a bejárati ajtó, máris az ostrom. A kutya nyüszít, hát vele is elbántak, nincs kegyelem, hozzák a méregzöld golyóbisokat, ciánkék csomagban, vérvörös dobozban… beletömik, nem, nemcsak a zöldet, hoznak nagyobb adagot, ami kocsonyásan remeg, ami zsírosan csöpög, ami korhadón szétomlik… miavéleményeVÉLEMÉNYavéleményeménymivéamimimi… Jönnek, hegyes krómfekete villákra szúrva hozzák a kéket, zöldet, vöröset, de belül mind csak barnák, mint a kölyök csapdája az utcán, az anyja meg csak hagyja hogy, rohadtélet. Nyálkás barna massza, csöpög az asztalról, bekúszik az ajtó alatt, fel a karján, a szájába…

– Ne dobjatok a cukrászok elé!!!

 

Görcsbe rándulva riadt fel, kiugrott az ágyból, ziláltan nézett körbe. Csak a felkelő nap pislogott rá álmosan a függöny mögül. Csend volt és nyugalom. Nagyot sóhajtott, megnyugtatóan hatott a két kanál csukamájolaj. Milyen kellemesen keserű… Óvatosan vezetett, jól megnézett magának minden járókelőt, de csak egy kedves idős hölgy intett neki mosolyogva, mikor átengedte maga előtt az úton. Elsőre talált parkolóhelyet. A svédek még meg sem érkeztek, mikor már előkészítette az asztalt, dekoráció, prospektusok és a tálkák. Kétszer is megtörölte a tenyerét. A homlokát is. Mosolygott is. Az új minták ezúttal jókora fényesfekete ládában érkeztek, ketten cipelték. Behunyta a szemét, mikor az egyik székre állították. Halk kattanás a záron, visszafojtotta a lélegzetét és várt. Szájába került az első adag csokoládé, érezte ahogy szétárad a szájában az íz, lefolyik a torkán, átjárja minden porcikáját, ő maga is olvadni kezd, a szoba, a bútorok…

 

– Hívjanak mentőt! A kóstoló asszisztens összeesett!  

 

 

 

Az agyagjúdás

 

I.

Doppler─effektus[1]

 

 

I.1.a /I.2 /I.3 /I.4

Az első pillanatban a hatalmába kerített. Nem bírtam tőle szabadulni. Minden szavával egyre inkább magával ragadott. Felnyitotta a szemem, és rádöbbentett, hogy minden, ami egészen addig valóságként tűnt fel előttem, csak hazugságok bonyolult hálózata. A dolgok, amikre vágytam, amikben hittem, mind ócska szemfényvesztés voltak. Tudatlanságom börtönének nyirkos falai közt reszketve mindezt nem láthattam. De attól a perctől kezdve minden megváltozott. A fény éles késként hasította ketté a sötétséget, amiben éltem. Akkor még nem tudtam, hogy ez az üdvözítő út, amire rátaláltam, a kárhozatba vezet.

 

 

 

I.1 /I.2 /I.3 /I.4

Anyám egy kereszttel engedett el a háztól. Soha nem voltam vallásos, de azt mondta azért csak vigyem el, ez majd megvéd attól, hogy bajom essen. Az utóbbi hónapokban nagyon furcsán viselkedett. Nap mint nap felhívott telefonon, kérdezte, hogy vagyok, mit csinálok éppen, mikor érek haza, ugye eszek rendesen, meg alszom is, mert azt kell, fáradtan nem megy a munka… Minek ez a felhajtás most hirtelen, nem értettem, hiszen soha nem álltunk túl közel egymáshoz. Mindig is inkább apás voltam. Anyámat pedig folyton lefoglalta az, hogy másoknak segítsen. Amolyan szamaritánus-komplexusnak lehetne mondani. Mai napig visszhangzik egy mondat a fejemben, ha rá gondolok: „Vigyázz, mert akik a gyarlóság oltárán hódolnak, kegyetlenül megbünteti az Isten!” Hogy egy tíz éves gyerek ugyan hogy és mit áldozhat a „gyarlóság oltárán”, azt sose értettem. Apám ezzel szemben mindenben az élvezetet kereste, sokszor elvitt magával éjszakánként, miután anyám lefeküdt. Az ürességtől kongó utcákon sétálva az úttesten olajfoltokat számolgattunk, leültünk a padkára, ő rágyújtott ─ ez az éjjeli cigaretta a mi közös titkunk volt, anyám azt hitte már évekkel ezelőtt leszokott róla. Egyik este mikor visszaértünk a sétából, csendben beosontunk a házba, apám az öngyújtójával világított, persze semmit nem láttunk, de izgalmas volt a lopakodás, ami nappal egy egyszerű, unalmas családi ház volt, a sötétben rejtélyes labirintussá változott. Odabent feloltotta a lépcső melletti állólámpát, amit anyám hetente letörölt vizes ruhával, hogy a por ne tompítsa el a fényét. Felmentem az emeletre, a parketta megnyikordult a lábam alatt, amint elhaladtam anyám szobája előtt. Visszafojtott levegővel, mint aki az ugródeszka és a vízfelszín között van félúton, úgy álltam a megvilágítatlan folyosón. Az ajtó kissé nyitva volt, az ágy az utcai lámpától homályos visszfényben tűnt fel.  Hallottam anyámat, hangos levegővételek, hosszú szünetek, sóhajok váltották egymást. Közben akaratlanul kissé áthelyeztem a súlyomat egyik lábamról a másikra és a padlóból kijáró szög felsértette a talpamat. Felszisszentem és arrébb rántottam a lábam. Lehajoltam, hogy megnézzem, mennyire vérzik, de anyám ekkor már mellettem állt. Felnéztem, a sötétben, onnan lentről még nagyobbnak tetszett mint egyébként. Ő mereven rám szegezte a tekintetét, viszont amint levegőt vettem volna a bocsánatkéréshez, ő szó nélkül magára csukta az ajtót. Hallottam, ahogy elfordul a kulcs. A következő nap hiába szólongattuk, nem jött ki, estefelé apám már elvesztette a türelmét és felfeszítette a zárat.

 

 

 

I.1.b /I.2 /I.3 /I.4

Az első pillanatban a hatalmába kerített. Nem bírtam tőle szabadulni. Minden szavával egyre inkább magával ragadott. Egészen addig, ha tartoztam volna is, senkinek nem voltam hajlandó elszámolni a tetteimmel. Gyakorta még magamnak sem. Most viszont hálás rabszolgává lettem, aki csak az urára hallgat. Hittem, az Uram felnyitotta a szemem, a sötétségből, amiben egészen addig éltem a többi hétköznapi emberrel együtt, kivezetett a fénybe. De vakító volt a fény. Semmit sem láttam. Újfajta vakságomban csak egy hang vezetett az ismeretlen úton, én pedig buzgón követtem azt. Akkor még nem sejthettem, hogy az Üdvözítő út, amire Uram révén ráleltem, a kárhozatba vezet…

 

 

 

I.1 /I.2 /I.3 /I.4

Egy hete volt a temetés. Nem rajongok az ilyen szertartásokért. Semmi értelme nincs imádkozni valaki lelki üdvösségéért, aki már nincs az élők között. Ha létezik egyáltalán túlvilág, akkor egy hét alatt már úgyis eldöntetett melyik oldalra sorolták be az illetőt. Úgy tűnt, a papot sem izgatta különösebben anyám sorsa a túlvilágon: beleásított az áldozathozatalba, majd kissé zavartan hozzáfűzte, hogy csak az ördögnek nincsen szüksége alvásra. Csaknem elröhögtem magam a saját anyám temetésén. Miután az egy hétig a halotti torra koplaló harminc hozzátartozó és barát könnyek között részvétet nyilvánított, egyedül maradtam a sírnál. Ahogy elindultam kifelé megláttam valakit / egy alakot a temető drótkerítésén túl. Egy homokkupac mellett térdelt görnyedt háttal, a kezét imára kulcsolva. A kupac tetején egy botokból összeeszkábált kereszt volt. Talán egy kutyáé. Valószínűleg túlzottan elmerenghettem rajta, mert észrevette, hogy figyelem. Felállt, akkor láttam meg azt átható tekintetű sorvadó képmást, ami valaha emberi arcot formázhatott. Valami megfoghatatlan dühödt keserűség sugárzott belőle. Lesütöttem a szemem. Aljas kukkolónak éreztem magam, aki jogtalanul beleártja magát más dolgába. Ugyanabban a pillanatban indultunk el mind a ketten a sírunktól, mire kiértem a kapun már tudtam, hogy megint csak túlértelmeztem egy valószínűleg teljesen jelentéktelen szituációt feltehetően azért, hogy eltereljem a figyelmemet a tényről, hogy semmit, semmit nem érzek anyám halálával kapcsolatban. Lelkiismeret─furdalásom kellett volna, hogy legyen, de nem volt.

 

 

 

I.1.c /I.2 /I.3 /I.4

Visszanézve be kell ismernem, első pillantásra a hatalmába kerített. Képtelen voltam szabadulni tőle. Minden más sötétbe borult és attól kezdve senki mást nem láttam, csak őt. És vakon követtem volna bárhová. Egészen addig nem is sejtettem, hogy a kárhozatba vezető út ilyen üdvözítő is lehet.

 

 

 

I.1 /I.2 /I.3 /I.4

Úgy érzem, kezdem teljesen elveszteni a fejem. Képtelen vagyok másra gondolni. De nem is értem miért akarom én annyira ezt az egészet. Milyen ember az, akit az a gondolat tesz megelégedetté, hogy az élet csak a haldoklás első fázisa… Megőrjítenek már azok a hatalmas, üres, fehér falak meg azok a mélybe tekintő ablakok. Az egész lakás totál hideg és steril. Nem értem, miért jó ez neki. Beleszerettem egy kicseszett XXI. századi aszkétába… Valahogy mindig beletrafálok ezekbe a dolgokba. Talán jobb is lenne, ha befejeznénk ezt az egészet. De, Istenem… Képtelen vagyok… Annyira akarom, hogy van, hogy éjszakánként felébredek, ott fekszik mellettem és még akkor is arra gondolok, hogy mennyire hiányzik… Félek, hogy belepusztulok ebbe az érzésbe… Mert egyszerűen soha nem lehet eléggé az enyém… Nem elég, hogy kötődik hozzám, sőt, még az sem lenne elég, ha szeretne… Azt akarom, hogy eggyé váljon velem. Nem, nem valamiféle magasztos lelki egyesülésről beszélek. Ez valami sokkal elemibb annál. Közös vérkeringésben akarok élni vele. Azt akarom, hogy úgy hordozzuk egymást magunkban, mint ahogy egy magzatot hordoz az anya a testében. Érezzük egymás szívverését a saját szívünk helyén; érezzük, ahogy a megivott víz, a megevett kenyérhéj végighalad a másik belein; a tüdőnk egyazon ritmusra táguljon és húzódjon össze, ha levegőt veszünk; egyszerre duzzassza fel a nemi szerveinket a beléjük áramló vér és egyszerre ránduljon össze a lábunk félálomban.

 

 

II.

Rubik[2]

 

 

Alkatra olyan volt, akár egy kamasz fiú. A kifejlett női test jellegzetességei szinte alig voltak kivehetőek rajta. A csontos mellkasán elhelyezkedő kicsiny emlők; a körvonalak nélküli derék és csípő; a nyurga, formátlan lábak; a hosszú karok, amik menés közben céltalanul himbálóztak a levegőben. Első pillantásra inkább humoros, mintsem vonzó látványt nyújtott.

Mindennek ellenére mégis volt benne valami magával ragadó… Talán az a tiltott, torz gyönyör, amit mellette éreztem. A lányom lehetett volna, s részben talán annak is tekintettem. Ő oktalan, együgyű rajongással viseltetett irántam. Ha bántottam, vagy nem foglalkoztam vele, még jobban imádott, ebben nyilatkozott meg leginkább női mivolta. A nők szeretnek szenvedni és keserves harcot folytatni a szeretett férfi lelki üdvéért. Képtelenek felfogni, hogy némely férfi kárhozatra született. Hogy némelyikünk arra ítéltetett, hogy könnyűvérű, hazug illúziókat kergessen, hogy tudtán kívül legyen átkozott és a felismerés pillanatában önmagát taszítsa a mélybe. A mélybe, ahonnan már nincs menekvés.

 

Alkatra olyan volt, akár egy kamasz fiú. A kifejlett férfitest jellegzetességei szinte alig voltak kivehetőek rajta. A formátlan, nyeszlett felsőtest; a hosszúra nyúlt lábak; a karok, amiket menés közben görcsösen magához szorított. Első pillantásra inkább szánalmas, mintsem vonzó látványt nyújtott.

Nem volt benne semmi magával ragadó… Nem bántottam, pusztán nem foglalkoztam vele, ő mégis oktalan, együgyű rajongással viseltetett irántam. Képtelen volt felfogni, hogy a nők néha szeretnek keserves harcot folytatni a szeretett férfi lelki üdvéért. Na, igen. Sajnos arra ítéltettünk, hogy könnyűvérű, hazug illúziókat kergessünk s még a felismerés pillanatában, a mélybe tekintve se adjuk fel a reményt.

 

 

 

11. jelenet

(üres színpad. A színpad hátsó részében rendezői jobbról egy fésülködőasztal. Férfi rendezői balról be. Nagy lendülettel indul el a fénybe, de megtorpan, habozik, visszafordul és újrakezdi. Ötször elismétli. Az ötödik alkalommal kijön a színpad széléig. Beszéd közben gesztusai és hanghordozása hevesek, erőteljesek, kissé mesterkélt. ─ Nem csoda. Színész…)

 

Férfi: Elegem van belőled! Fel nem foghatom, hogy bírtam ilyen hosszú ideig egy levegőt szívni veled… Undorodom tőled… Egy rakás csődtömeg, az vagy! Azt gondoltad, hogy ha szépen kézben tartod a dolgokat, akkor minden úgy fog menni, ahogy te szeretnéd? Nem sejtetted, hogy ilyen fordulatot vesz majd az ügy, ugye? Baszd ki, elképesztő vagy. Komolyan mondom… (Sírást színlel.) Azt gondoltad, hogy neked soha nem kell majd változni? Semmiben? (Lehiggadást színlel.) Tudod, az az igazság Ilva, (Nő rendezői jobbról be. Keres valamit.) hogy utálok minden reggel a te depresszív pofádra…

Nő: Ramon, mit csinálsz te itt?

Férfi: (zavartan elhallgat. Kezeit maga előtt összekulcsolja, az ujjait tördeli.) Semmit.

Nő: Ez az én szövegem.

Férfi: (zavart csönd. Meglepetést színlel.) Tényleg? Hm… Micsoda egybeesés… Na, szia. (Eliszkolni készül)

(Nő hátraszalad a fésülködőasztalért, előrehúzza. Leül, kibontja a haját, beszélni kezd. Fojtott düh.)

Nő: Elegem van belőled! Meg nem érthetem, hogyan voltam képes ilyen sokáig egy légtérben élni veled… Viszolygok tőled… Egy retusálhatatlan hiba, az vagy! Azt hitted, ha mindent az irányításod alá vonsz, akkor a te kényed szerint alakulnak majd az események? Nem is gyanítottad, hogy így megváltozik majd a helyzet, mi? Cseszd meg, te aztán szédületes vagy. Őszintén… (Sírni kezd.) Tényleg azt feltételezted, hogy neked egyáltalán nem kell majd idomulni? Senkihez? (Lehiggad. Hangnemet vált.) Tudod, az az igazság Éva, hogy gyűlölök a te megviselt, hitevesztett tekinteteddel szembesülni minden reggel. Gyűlölök felébredni benned… (Férfi odamegy, megérinti a vállát.)

Férfi: Ne aggódj, Gyuri biztosan megérti majd. Te szánalmas, retkes csirkefaszú éjjeli pillangó.

(szünet. Nő lassan felemeli a tekintetét vagy gyorsan hátraugrik.)

Nő: Milyen Gyuri?

 

 

A dráma ezzel abbamarad, hiszen az író ihlet hiányában, kiábrándultan és hitevesztetten a „KÉPTELEN VAGYOK BEFEJEZNI” mappába mentette le az eredetileg 32 jelenetesnek szánt komitragédiáját. Később így fogalmazott, egy őssejt kutató barátjának írt e─mailjében, akivel súlyos, végül halálossá fokozódó betegségének ideje alatt ismerkedett meg:

„Kedves Feri!

Tudom, hogy lejártában van az időm, hiába minden hadakozás, odafönt már eldöntettek a dolgok. Ezzel a levéllel együtt küldök neked egy dokumentumot csatolt fájlként, kérlek, ha vége lesz a dolognak, töröld ki (delete). Ennek nem szabad nyilvánosság elé kerülnie. Ha így történne, annak beláthatatlan következményei lennének… Éjjelente azon töröm a fejem, vajon milyen sötét erő vezetett arra, hogy az ördöggel kézen fogva nézzek farkasszemet önmagammal. Olyan területekre tévedtem, ahol már nem kérdés, hogy mit veszíthet az ember, mert már semmije sincs, amit elveszíthetne. Nem adtam el a lelkem, akkor legalább életemben kárpótlást kaptam volna. A lelkem magától hagyott el, amikor besétáltam azon az ajtón. Amin most keresztül kell mennem az én via dolorosám, de nem vár rám feltámadás, Isten nem szánt nekem helyet maga mellett. Kérlek, ne hívj, ne írj, ne keress, ne félj, amikor eljön a perc, a kezemet fogja majd a halál.

El nem múló hálával búcsúzik tőled barátod,

György.”

 

 

 

Kedves Naplóm!

 

Ki vagyok készülve. Pocsékul érzem magam. Képtelen vagyok ezt így tovább csinálni. Belefáradtam, nem bírok már többet szenvedni. Már nem bírok többet… Annyira akarom, hogy működjön ez az egész, de így nem fog. Nem fog, ha ő nem akarja. Azt mondta, hogy ne találkozzunk egy darabig… Nem kell nekem már senki. Senki. Itt vagyok magamnak én, én legalább nem baszom át magam. Szeret, de nem akar bántani. És hogy ha eljön az ideje, majd mindent megmagyaráz és utána örökre együtt maradunk. Nem akar bántani… Hát csessze meg, azért van hozzá érzéke neki is. Meg mindenki másnak is. Bassza meg most már az összes… Miért kell a másik idegeivel játszani? Csak folyton ez a ködösítés, hogy így meg úgy… Mégis, mi a fenét gondol ez? Mit akar, meddig várjak rá? Mit akar, mit csináljak? Szőjem a kurva szőnyeget? Nem vagyok én Iszméné! Nekem is van életem, bassza meg! Ne játsszon velem, mert szétverem! Szétvet az ideg. Mocskosul dühös vagyok. És igazam is van. Igazam van. NEKEM VAN IGAZAM!

 

 

 

 

Kedves Íróm!

 

Senkit nem érdekel, hogy igazad van─e. Te most mindentől dühös leszel, ami nem egyenlő azzal, hogy állandóan együtt vagytok. Te akarod, ő nem akarja. Ennyi. Vagy ilyen idegbajos maradsz és továbbfolytatod a nekem való rinyálást, vagy elfogadod, hogy ez van és továbblépsz. Egyébiránt meg már nagyon unom, hogy állandóan ilyeneket írsz belém. Potyálod a tintát meg a lapjaimat. Mellesleg pedig: nem Iszméné, hanem Penelopé.

 

 

 

 

─ Please, remember to clean the knife when you’ll finish.

─ You sent me a message ten minutes ago about it, so even if I wouldn’t want to remember then I wouldn’t be able to forget it.

─ Ok. I’m just saying because yesterday I had to wash it, and…

─ Yes, I know, you don’t like to wash the blood after somebody.

─ Not just wash. I had to clean the floor, too.

─ Yes, I know. You sent an e-mail about this, too.

─ Yes, ’cause I don’t want to tell these things every single day. I’m tired.

─ You don’t want to tell them, so you write messages, and e-mails, and leave notes… but I’m also tired. It’s enough from you… You are a fucking dictator! You can’t have rest, you always have to control everything ’cause if you don’t, you become crazier than you are now. You are the biggest, fucking craziest serial killer who I’ve ever met.

─ What is your fucking problem? Did I say anything bad to you? I was hoping that we would have a nice, romantic breakfast together… I didn’t say anything.

─ Nice and romantic breakfast? Are you out of your mind?? We are not a lovely cute couple in a Barbie house with pink dining set and a pony! We are psychopaths! Both of us, not just you! You think that you are the only person who wants to kill people. No, I want to kill, too. I need it, too. I also have desires!

─ We have talked about this before… I don’t want to talk about these things… I have remorse…

─ Remorse? I don’t give a shit!

─ I don’t eat shit.

─ But You should!

─ Why? Do you think I can lose weight in this way?

─ Idiot.

─ All right. The discussion is hereby over.

─ All right.

─ Ah, today I want a fat boy. Around 12 years.

3 min later:

─ Don’t send more fucking messages!!!

 

 

 

 

Egyszerűen én csak szeretném elfelejteni a világot. Minden átkozott dolgot, ami a világot alkotja. Azt szeretném, ha a világ a földdel válna egyenlővé. Hogy mindent elsöpörjön a fájdalomtól rikoltó szél. Felhorzsolva a talajt, széthasítson minden létezőt. Legyen por. Legyen hamu. 2000 évnyi pusztaság. 2000 évnyi zsarnokság után. Nem velem kellett volna ennek az egésznek megtörténnie. Ártatlan voltam. Szeretnék eső lenni felhő nélkül. Szeretnék víztükör lenni föld nélkül… Sár vagyok. Felhőből és földből. Szeretnék megállni, belemerevedni a pillanatba, amikor még csak hullok alá az égből… Mindent elrontottam. 2000 év munkája egy ócska játékdoboz. Kipakolni és újra elrendezni. Ide a kocka, ide a labda, ide a pörgettyű, a macinak megint nem jutott hely. Pimpimpilim─pipipilim… Éjjelente kísértő dallam a fejemben. Szeretnék mindent elfelejteni. Csak ne látnám magam a tócsa víztükrében. Az az átkozott… az az átkozott víztükör…

 

 

 

 

I.1.d

Máshova: Ő (is) minden első pillanatban a hatalmába kerít. Nem bírok tőle szabadulni. Minden szavával egyre inkább magával ragad. Felnyitja a szemem, és rádöbbent, hogy minden, ami egészen eddig valóságként tűnik fel előttem, csak hazugságok bonyolult hálózata. A dolgok, amikre vágyom, amikben hiszek mind ócska szemfényvesztés. Tudatlanságom börtönének nyirkos falai közt reszketve mindezt nem láthatom. De mindegyik perctől kezdve minden megváltozik. A fény éles késként hasítja ketté a sötétséget, amiben élek. Most még nem tudom, hogy ez az üdvözítő út, amire újra és újra rátalálok, a kárhozatokba vezet.

 

 

 

III.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Lábjegyzet: