Fellinger Károly eddigi munkáiban a magyar mese- és mondavilágot járta körül, erről tanúskodnak gyerekversei is. Legújabb kötetével, a Jancsi és Juliskával sem kíván eltávolodni ettől a pályától, hiszen már a címadás is folytonosságot vállal a meseirodalommal. A Jancsi és Juliska egy komoly alkotói és szerkesztési munka gyümölcse, hiszen egy több szinten tematizált, és így széleskörű értelmezési lehetőségeket rejtő kötetet tarthat kezében az olvasó. Főbb szerkesztési elvnek tekinthető Fellinger külön álló verseinek egymás mellé rendezése révén, a verseposzként is értelmezhető szöveglefutás kialakítása, illetve, ahogy azt már a cím is mutatja, a költő eddigi munkáiban is hangsúlyos szerepet kapó mesevilág megidézése.
A borítón szereplő illusztráció és a kötetbe való első beleolvasás is egyértelműsíti: Fellinger verseivel ezúttal a felnőttekhez kíván szólni. Jancsi és Juliska már felcseperedtek, férfiasan élére vasalt nadrágba és csábító tűsarkú cipőbe bújtak, ám egy dolog nem változott: a felnőtt életben sem szűnt meg az a szorongásos, félelemmel teli létérzés, amit a klasszikus mese a két gyerekszereplő kalandján keresztül ábrázol. Ezt a szorongást itt már nem a sötét erdőtől és a gonosz boszorkától való félelem generálja, hanem a másik elvesztésének ténye és az új élethelyzetből szükségképpen adódó, az én identifikációjának kísérlete okozza. Az első olvasatra szembetűnő, meseirodalommal vonható párhuzam a klasszikus Grimm-meséhez illetve a János vitézhez (és így a magyar költészeti hagyományrendszerhez) való hasonlítást kínálja az olvasónak. Ezen elemzői módszerben azonban nehezen kapna helyet az az egész köteten átívelő sokkal mélyebb szimbólumrendszer, ami az identitás megkérdőjeleződését, elbizonytalanodását avatja központi témává.
Fellinger Károly verseiben mindenekelőtt az a szerzői szándék érezhető a legjobban, mely a két figura közös életébe, gondolataikba és élményeikbe kíván bepillantást nyújtani az olvasónak. A szereplők tényleges életeseményei nem jelennek meg a szövegben, de a versek között jelentkező hézagokból, elejtett információfoszlányokból mégis megismerjük azt. A kötetben szereplő versek elsődleges célja a két szereplő egymáshoz való viszonyulásán keresztül való láttatás. Az olvasó nem kap a kezébe konkrét cselekményszálat, hanem Jancsi és Juliska egymásról és kapcsolatukról írott verseikből ismeri meg életüket. Ám fontos megjegyezni, hogy a kötetben kibomló többrétegű szimbólumrendszer sokadszori újraolvasás után is újabb és újabb értelmezési lehetőségeket rejt.
Az értelmezői horizontot már a kötet első verseinek bibliai színezete kiszélesíti: Jancsi és Juliska Ádám és Éva alteregóiként, a bennünk élő örök emberi tapasztalatok archetípusaiként jelennek meg, hiszen mindannyian az erdőben bolyongó Jancsik és Juliskák vagyunk a bűnbeesés óta. Ez az útkeresés a felvázolt életszituációban és a versekben nagy hangsúlyt kapó, a transzcendenshez való kapcsolódás utáni vágyban mutatkozik meg.
A bibliai vonatkozások a bűnbeesés illetve a tiltott gyümölcs történetét tematizálják. A kötet elején a tiltott fáról való evés bibliai képe mintha örökké ismétlődne: Julis tenyerén „mindig áthull az önmagán mosolygó zöld alma”. A bibliai képek szerepeltetése Fellinger versvilágában Jancsi és Juliska történetét egyetemessé tágítják és ugyanakkor egyfajta metafizikai és transzcendentális felütést is adnak a kötetnek. A sorok között olvasva egy folyamatos önmegismerésre tett kísérletnek lehetünk szemtanúi, amit a halálról, a felejtésről és emlékezésről való elmélkedés kísér.
A kötet versei két típusra oszthatóak: az objektívebb, mesélő szövegekre és a személyesebb hangvételű, Jancsi és Juliska által egymásnak és egymásról írt költeményeire. A művek között megfigyelhető egy tudatosan kialakított függőségi viszony, amiben az egyes szövegek egymást egészítik ki és magyarázzák meg. Ez a függés ugyanakkor rávetíthető Jancsi és Juliska kapcsolatára is: önmagukat a másikban és a másik által képesek megtalálni.
A hétköznapi élettörténések, felmerülő gondolatok által egy folyamatosan újrarajzolódó képet kapunk Jánosról. Ennek a „jánosi” (ön)megismerés folyamatnak egyik alappillérét képezik a kötetben szereplő Juliska által jegyzett versek. Nehezen kerülhető meg a tény, hogy Juliskának a kötetben jóval kevesebb megszólalása van mint Jánosnak. Emiatt felvetődik a kérdés, hogy a címben megmutatkozó két tulajdonnév közötti mellérendelő viszony mennyire képes megvalósulni a szöveglefutás egészét nézve. A női és férfi nyelvhasználat ugyanakkor nem különíthető el egyértelműen, nincsenek könnyen megragadható stílusbeli különbségek. Minden bizonnyal nagy gondban lenne az olvasó, ha a verscímek alatt szereplő nevek hiányában kéne eldöntenie, hogy melyik vers melyik alakhoz tartozik. Kijelenthető, hogy amennyiben a költő a női és férfi megszólalás különbségeinek játékaként hozta létre a verseket, úgy sikertelen vállalkozásnak tekinthetjük a kötetet. Azonban ha abból a szempontból közelítünk, hogy a versekben felbukkanó alakok (itt Jancsin és Juliskán túl az apa figuráját is célszerű idesorolnunk) egy-egy megszólalási lehetőségei annak az életszituációnak, amit a kötet feltárni igyekszik, úgy mindenképpen egy sikeres és egyéni látásmóddal rendelkező kísérletként könyvelhetjük el.
Annak ellenére, hogy János alakja áll a versek középpontjában, jellemének és életének megismeréséhez nélkülözhetetlenek Juliska versei. „Ha Julis mélykék szemébe nézek, ott egy vak férfit találok” – mondja Jancsi Másik című versében. Így Jancsi a másik által, a másik tekintetében képes meglátni önmagát, arcképe csak Juliska alakja által teremtődik meg.
Juliska versei ezt az „újrarajzolódást” éltetik, de ugyanakkor az itt megjelenő útkeresés, az emlékek felkutatása, mint témakör egyben a kirajzolódó életszituációnak egy másik oldalára is rávilágít. Ugyanis a kötet harmadik fel-felbukkanó szereplője Jancsi Alzheimer-kórban szenvedő apja. A betegség olyan háttérből működő szervezőerőként van jelen a versekben, ami a középpontba helyezi a felejtés elleni küzdelmet és az emlékek megtartására irányuló állandó erőfeszítéseket. Az apakapcsolat és a betegség elleni harc lélektani aspektusait azonban csak Juliska versei teszik teljessé, ugyanis a neve által fémjelzett versekben felbukkan a felejtés és az emlékezés témája, míg Jancsi költeményei sokkal tárgyilagosabban, egy-egy konkrét eseten keresztül mutatják be az apával való kapcsolatot.
Az apa betegsége Jánosban mintha haragot váltana ki („és miféle szerzet, ki mindenkit felismer csak őt nem, aki reggeltől estig vele van”), ám a kötet egészét nézve – a felejtés témáján keresztül – az identitás elbizonytalanodását eredményezi. Ezzel szemben Juliska verseiben egy erős megtartó szerep bontakozik ki, ami az emlékek megőrzésére vonatkozó szimbólumok használatában érhető tetten (pl.: családi fotók). Így a női és férfi karakterhez köthető versek szoros kapcsolatot mutatnak tematikai szinten.
Szintén a felejtés és múlandóság témájához köthető a versekben többször felbukkanó szemkivágás és öncsonkítás képe. János az Oidipus című versben a tükör előtt állva kivágja saját szemét. Ez az erőteljes motívum egybecseng a címmel is: ahogy Szophoklész Oidipusza megvakítja, saját magát, hogy ne keljen szembenéznie saját apjával, úgy János is a látástól való félelmében, a saját életétével és tükörképével való szembesülés elkerülése miatt vakítja meg saját magát és ezzel tudatosan szűnteti meg a külvilág érzékelését. Egy másik, a kötet későbbi versében szintén előkerül az öncsonkítás témája: a tükör előtt „János bölcsen, egy hirtelenjött ötlettől vezérelve levágja orrát, fülét, hadd lássa az ég, láthatatlanul a tükör előtt kivágja mindkét szemét”. Itt az öncsonkítás olyan destruktív erőként mutatkozik meg, ami a halálvágyat, a testtől és így az éntől való elidegenedést jelzi. Ez az aktus a felejtés elleni harc utolsó nagy erőfeszítéseként is értelmezhető, hiszen a szem kivágása – ahogy erre több mitológiai példa is hozható – az emlékképek megőrzésének, elmében való konzerválásának szándékát jelentheti.
Fellinger Károly Jancsi és Juliskája egy több szinten szerveződő, roppant sűrűszövésű mű, mely az Utószóban is részletezett határozott szerkesztési elven túl, egy néhol szétíródó néhol újból összefonódó, mindenképpen egyedinek nevezhető szimbólumrendszert rejt. Ez a fellingeri-világ a meseirodalom hagyományait is magában rejtve az identitás elbizonytalanodásának létérzését és újraalkotásának történetét írja újra a két alak – Jancsi és Juliska – megszólalásain keresztül.
(Fellinger Károly: Jancsi és Juliska, AB-ART, 2014.)