Bejegyzések kategória bejegyzései

Mennyi idő száradás – Pilinszky Remetén

Középiskolás koromban sokat szavaltam. Az utolsó dobásom Pilinszky Apokrifje volt. Éreztem a lehetetlenségét annak, hogy ezt a verset el lehessen, el tudjam itt mondani. Ez a kiszikkadt, száraz versvilág, a lángra kapott emberi szférának ez a maradék égésterméke közvetíthetetlenül idegennek tűnt egy olyan közegben, melyben rendületlenül kapaszkodni illett a túlélés ösztönébe, a kisebbségi helytállás patetikus, hordalékos éthoszába. És a természeti díszletezés is: sűrű zöldjével, a medencét gyűrűként körülölelő hegyeivel (biztonság vagy a tekintet erőszakos, szemhatárt szűkítő lehatárolása?), a földutak maradék patriarchális biztonságával, hol csak a földművesek jártak vállukon kaszával, villával, gereblyével, kapával – mintha mind közül épp ezek egyenesen az Úr színe elé vezetnének. S mintha béke lenne és rendben minden.

A versvilág mozdulatlansága, nominális szerkezetei ugyanakkor valami rejtélyes irónián keresztül illettek a szavalók görcsös testtartásához, a test mellé leszorított karhoz és a merevre regulázottan iskolai színpadra (kínpadra?) állított törzsektől koreografikus szándék nélküli egyenetlenséggel (vagy épp valamilyen rettenetes guillotine-koreográfia szellemében) elütő, róluk egyre lelógó, betanult egzaltáltsággal hangsúlyozgató szavalófejekhez. Nem játék és felszabadulás volt a versmondás, hanem „tartás”, „kiállás” példamutató üzenet „helytállásról”, a szülőföld iránti hűségről és egyebekről, amiknek nem annyira a témája tűnik most a leginkább kérdésesnek, hanem az árnyalatok és a hangsúlyok gazdagságát nélkülöző görcs és mesterkéltség, a szavaló test merev kánonja, a regula, a ragaszkodás, a rend, a béke színfalai mögött bujkáló lefolytott erőszak. Kicsit mintha ők, igen, a versmondók lennének „tagolatlan kosáremberek”, kiket „tehetséges fiataljainkként” prezentált és osztályozott a helyi zsűri.

A bevezető körökön sikerült is határozott fölénnyel tovább jutni, aztán a nemzetközinek nevezett (valójában az „egyetemes magyarság” középiskolásainak színe-javát felsorakoztató) végjátékban kíméletlenül megbuktam. A produkciót a remetei temetőben gyakoroltam be délutánonként, agyamat hasogatta a nyári nap, a temetőben kedvesen külön parcellába temetett öngyilkosok domborulatai között találtam magamnak árnyékot, ahonnan a szöveg mondása közben a folyópartra lehetett látni. Nem messze a parttól a sík mezőn egy aprócska lombú vadalmafa is bojtosodott, s még ha nem is volt olyan, magamban mégis sikerült „lefordítani” ezt a fát azon vesszőnyi fák egyikére, melyek olyan sötéten állnak „a haragos ég infravörösében”. Akkor már tudtam: a lényeg, hogy nem szabad semmit túlhangsúlyozni ebben a versben, no apocalypse, not now, vagyis mindig. Az elhasználódott világ közönyös tárgyiságát kell „színre vinni”, az elvándorlás és hazatérés rettenetes értelmetlenségét úgy, hogy az egész egyszerre kapjon hangsúlyt. Éreztetni a Mórija fölperzselt humuszába süppedt szenes kövek súlytalanságát. A valós tájban, ahol gyakoroltam, csak az égető nap hasonlított talán egy kicsit arra, amit a vers megkövetelt. (Jóval később a magyarországi Alföldön utazva a vonatból láttam olyan „levelenkénti szálkás kicsi erdőket”, melyekről megint Pilinszky-szövegekre kellett gondolnom.)

A döntőbe azonban nem sikerült magammal vinni ezt a „fordítást”. Egész az utolsó pillanatig készen álltam, de ahogy elkezdtem a szöveget, bekapcsolt az a hírhedt automata, a szám kattogni kezdett, ormótlan betonkavaró, fröcskölt, locsogott a szájüregben a nyál, a memóriám ipari gépsorként, obszcén rendetlenségben vagyis begyakoroltan értelmetlen rendben dobálta ki a sorokat. Mire a végére értem, halálosan untam az apokalipszist, a remetei temetőt, önmagamat, a „nemzetközi egyetemes magyart” és mindazt, amit elképzeltem a versről, magamról meg a világról. Sőt az Apokrif szövege is összezsugorodott, mint egy elkopott cipősarok, mint egy elhalt, bennrekedt embrió. Egyszóval elhasználódott bennem a szöveg, tárggyá vált, benne az elhasználódott világégéssel együtt.

Ad 1: szavalatom tökéletes fércmunka lett, tehát vannak fordíthatatlan tapasztalatok, vagy legalább számomra elmondhatatlan versek, s ez a képtelenség bizony nem a képességek hiányán múlik, meredekebb lehetetlenségről van itt szó. Ad 2: nincsenek örök értékek, s örök tanulságok, ilyesmikre képtelenek vagy kevesek vagyunk. Ergo: soha többé nem fogok szavalni, nem megyek a színészképzőbe, mert ha elmondani nem is, de valamiképpen sikerült kihordani, egészen pontosan bennhordani, testembe beleásni ezt a szöveget, ezt a lángnyomos kavicshordalékot, aminek nincsen többé szüksége elmondásra, minden elmondás csak paródia lehet – s ez legalább tanulság.

Amire azonban most magyarázatot keresek a magam számára, hogy mit keresett akkor Pilinszky Remetén. Az első középiskolás-kori ikon ugyan Jim Morrison volt, aki mostanra meglehetősen idegen lett, de akkor még az is jó érvnek tűnt, persze titokban, hogy akárcsak Pilinszky meg én, ő is a Nyilas jegyében született.

De Pilinszkyről Sanyitól hallottam először, ő diakónus volt és sajátosan túlartikulálta a szavakat, amikor a remetei kántort helyettesítette, vagy vallásórán azt az éneket tanította, hogy „Zakeus, a fő vámszedő ember…” Ha Sanyival beszéltél, főleg ha ivott is egy kicsit, jelöletlenül Pilinszky, Mészöly, Tamási, Kányádi, Mándi stb. idézeteket kevert a mondataiba, pedig ő még nem olvasott Esterházyt. Ahogyan ő beszélt, az valóban súlyos szövődményeknek helyt adó szöveg volt, nem pedig puszta mondatok egymásutánja. Kíméletlenül lecsapott a mellékjelentésekre, váratlan allúziókra és asszociációkra, irodalmi párhuzamokra. Műveltsége sem az a tipikus és jól emészthető anekdotázó, sztorizgató irodalmiaskodás volt, hanem a soknyelvűség eufóriája. Nem volt könnyű követni mondatai csapongó, indázó burjánzását, észrevenni és kontrázni a stílbravúrok árnyalt kritikai zsilett-metszéseire. Egy-egy nagymonológjában, akárcsak Kant gótikus kategoriális katedrálisában, ott is összefüggést, értelmet, arányt, ívet lehetett fölfedezni, ahol ilyesmire naivan nem gyanakodtál. A Pilinszky-összest tényleg fejből tudta, par coeur, úgy mesélte, hogy a katonaságnál apró cetlikre felírta az összes verset, a cetliket a katonazubbonya mellső zsebébe tette, így sorakozáskor meg a különféle unalmas katonasági ténykedésekkor ezeket magolta rendületlenül. A világ dolgai közüli válogatás kényszerét nélkülöző enyhe őrületből és gazdagságból beszélt, gondolkodott és élt Sanyi, talán ez is közrejátszott abban, hogy el kellet költöznie ebből a konok, olykor cinikusan agresszív, agresszíven „életrevaló”, „vastagnyakú” mentalitásására büszke községből. Mintha egy-két fokkal szellemibb szinten lett volna ő életrevaló, folyton zizegett az agya, fürdőzött saját jól hangzó, csak félig megvalósított, vagy éppen a túlzásig végigjátszott ötleteiben, mondataiban, melyeknek inkább csak hallgatói akadtak, válaszadói kevésbé. Kicsit morbidnak tűnhet, de én szerettem azt is, amikor az éppen beszélni tanuló kisfiával is az Apokrifet magoltatta.

Ami ebből most lényeges, hogy Sanyi szájából Pilinszky szövegei a környezeti inkommenzurábilitásokkal együtt sem hatottak puszta szecessziós dekorációnak vagy nyelvi manírnak. Úgy hiszem, remélem, a vágtázó szóbőség őrületének szakadékaiban ő is értette, hordozta a Pilinszky-szövegek tárgyias világtalanságát, ami számomra végül is a legfontosabb lett belőlük, de lehet, ez csak a testvériség akkori illúziója, hisz megtörténik az ilyesmi. Aminek a tétje, megint csak számomra, éppen ez az összemérhetetlenség lehetett. Hogy minden jel, a családi, falusi, kisvárosi, középiskolai pályaminták és az ezekben rejtőző világértelmezések szerint én, vagyis én mint egyszeri, egyedi, saját magam számára is értelmezhetetlenül különös lény (ugyanúgy, mint a többiek) a magam „vanságával” vagy „létezőségével”, egy értelmes világba kellene tartozzak. Ez az értelmes világ, ennek megélése és megértése, az ebbe való illeszkedés, a hely megtalálása, valamiféle otthonra lelés, vagy mi, szóval ez lenne a cél maga, ez az életfeladat. Hisz ez egy célszerű és értelmes világ, mindent túl lehet és kell élni, vagy mindent meg lehet és kell szokni, el kell viselni, a rosszra jön a jó, mindent megold a változás meg az idő, helyt kell állni, hisz ez kötelesség, meg szükséglet is, és így tovább. Ezzel szemben a Pilinszky-versek egy ezzel szögesen ellentétes sejtést erősítettek, csíráztattak a remetei tájban: hogy ez a világ egész egyszerűen por és hamu, Istent pedig rendre közönyösen meggyilkolják, meggyilkoljuk („hitvány zsoldosok”). Hogy nincsen semmiféle vigasz (és itt már nem Pilinszkyt követtem), mert ha lenne is, rögtön illúzióra, érdekre váltjuk/váltanánk. S hogy a rettenet nem csak valahol tőlem távol történik, nem a haláltáborokban vagy a Golgotán, valahol a „nagyvilágban”, a parlamentben vagy a háborús övezetekben, nemcsak a gyilkos, az erőszaktevő, az áldozat, az ártatlan, a szenvedő pszichéjében lüktet, hanem éppen itt, előttem: a bojtos almafában, az állatok levágásában, a kisboltban, a vasárnapi misében, a hétvégi diszkóban, az iskolában, apámban, anyámban, a testvéreimben, a sánta macskában, a földútban is. Még a vasbeton falban is ez van benne, ez történik, ahogy az emberek között észrevétlenül vagy napnál is világosabban nap nap után és minden nap. Ebben a minden értelmes jel szerint életre való és túlélésre termett családi, falusi, kisvárosi közösségben, országban, nemzetben, világban, ebben az irigylésre méltóan szép természeti környezetben, szóval éppen itt, ebben a szépséges világegyetemben, amelynek polgára lennék, itten csírázik az egyetemes értelmetlenség és rettenet.

Később, amikor olvastam Heidegger akármelyik művében (történetesen egy burgundiai falu határában egy fa alatt) a nevezetes ontológiai osztályozást, miszerint „a kő világtalan, az állat világszegény, az ember világképző”, nos, egyedül az első meghatározás hagyott maradandóbb nyomot az én privát pszichémben, a másik kettő megértése mélyenszántó intellektuális szörfözés maradt.

A kő világtalan. Ezennel ünnepélyesen felbontom ezt az osztályozást, és azt mondom, hogy az igazán emberi, emberire jellemző pillantás éppen a kő világtalanságára vetett pillantás, azaz a világtalanság pillantása. Hogy képes vagyok meglátni a világ világtalanságát, a vesszőnyi fák sötétlő világtalanságát az ég infravörösében, melyből száműzve van minden organikus, élő, emberi, minden „világ”. S valószínűleg Heidegger nem erre gondol, de tény, hogy az ember (egyik) világképző tevékenysége éppen ez a világtalanítás, az emberi szem, a látás világtalanodása, a kőből épített katedrálisoktól, a fa megmunkálásán át egy ház berendezéséig, ahol a fa világtalanítása után az ember azzal kalkulál, hogy a megdolgozott deszkán vajon mennyi idő száradás után nyílnak repedések.

Ez a világtalanság, úgy tűnik, éppen az a rettenet, amit Pilinszkyvel csíráztattam ki akkor. Csakhogy nem az ember egyszerű rossz szándékúan romboló, káros, vírus-természetéről van itt szó, hanem hogy ez szükségszerűség is egyben, ez a világtalanná tevés. És persze emberként képes vagyok arra is, hogy ebből a világtalanságból világot hozzak elő (világot képezzek, házat építsek, verset írjak, meggazdagodjak, hatalmat gyakoroljak, szolgáljam egy nép „történelmi sorsát”, miegymás), nevezzük ezt hübrisznek. Éppen ezt a világképző hübriszt csodálja, bűvöli, ismételgeti, mormolja, mint egy litániát a kelleténél kicsivel több onto-teológiai áhítattal Heidegger bácsi, amikor a görög alétheia-t „el-nem rejtettség”-nek fordítja.

Egyszóval (vagy kettővel) a világtalanítás és a világtalanodás. Olyasmi, mint az Arc Lévinasnál, ami nem egy másik ember arca, hanem „színről színre” látás: épp ezért idegen, más, rettenetes. „Ne ölj”, mert ez az egész egyébként is elég rettenetes. A másik ember „nem-ember”, más, több vagy kevesebb (mindegy), mint egy másik ember, a bojtosodó fa „nem-fa”, hanem a világtalan tenyészet hülye kis vérző szálkája. Ezt a hülye kis szálkát oltotta bele a remetei tájba Pilinszky, ami egyszerűen visszavonta „a Fa”, ama mesebeli „ősfa”, az égig érő paszulykaró, meg a Trónok harcában megrendítő szépséggel és hübrisszel terpeszkedő mágikus fa évezredes archetipikus kozmológiáját a hozzá kapcsolódó szerves, homéroszian organikus geneológiák, kauzalitások illúzióival együtt. Nem a reflexió, hanem a tudat alatti, az archetípusok szintjén vonta vissza. Azóta minden élő fa gyanús, apám, anyám is gyanús (apám szerint a fűzfa: nyomorúság), meg én magam is gyanús vagyok. Csak a terméketlen földbe, például a tengerparti homokba ültetett és soha ki nem, vagy csak véletlenül rügyet bontó fák szimpatikusak, meg a csenevész karók.

Csak hát itt az udvaron mégiscsak elég sok fa van, s köztük olyan is (egy kábé 15 éves metszetlen almafa), amelynek épp ilyen ősfa-szerű alakja van. Azon gondolkodom, hogy hogyan lehetne mondani róla bármit is. Az első blikk szerint így: „Vesszőnyi fa hajlékony sugárzása” – feltéve ha halljuk a háttérben a vonatkozó Pilinszky-sort. De ez a „hajlékony sugárzás” még mindig megtévesztő, mint valami epifánia, mint a „világotthon” eltalálása, ilyesmi. Azaz „világ” inkább, mint „világtalanság”.

Úgyhogy maradjon most így: „Vesszőnyi fa hajléktalan sugárzása”.

Reggeli

Sötét van. Finom és puha. A lány szemei csukva. Egy kockás pléddel betakarva ül egy nagy fotelban. Itt töltötte az éjszakát. Arca halványan megrándul, vele együtt a feje is picikét. Szeme még csukva. Bal keze lassan becsúszik a takaró alá és izgatott keresésbe kezd. Megtalálta. Egy távirányító az; ujjai végigszánkáznak a gombsoron: megnyom egyet. A szobába hangok ezrei robbannak be, szinte arcul csapják a lányt: összerándul. A Tv villódzik és fura árnyékokat fest a falra de őt nem érdekli. Némítás gomb. Csend. Béke. Fáj a reggel. Puha léptek nesze hallatszik. Ez finom. Szereti. Ismeri. Apró tappancsok szelik át az ajtó és a fotel között elterülő nagy szőnyegtengert. Ő hallja. Minden egyes lépést. Elmosolyodik. Két gyors ütés a takarós térdére. Szinte visszhangzani hallja a tompa puffanásokat. A macska elrugaszkodik és az ölébe huppan. Hízelegve dörgölődzik az arcához. Bundája csiklandozza az arcát mosolyog, majd felnevet, szép fehér fogai kivillannak rózsaszín ajkai körül. Arcát az állat bundájába fúrja. Ujjai simogatják a cicát, végigszántanak selymes bundáján, a szőrszálak egyenként incselkednek az ujjbegyeivel. Lépések közelednek. Papucs talpa klaffog a meztelen talpak és parketta között.  Kilincs nyikordul, lassan, óvatosan. A zsanérok felsikoltanak ahogy az ajtó elfordul rajtuk. Tálcás kéz lép be. A tálcán kávécsésze egy csészealjon, tejszínes kancsó, egy ezüst kiskanál és egy kis tányéron pirítós kenyér és dzsem. Csilingelve koccannak össze az edények. A lány hátra dől és fejét a fotel fejtámaszára fekteti. Megjött a reggeli. Erős férfikéz húzza el a függönyt és az ablakon beömlik a reggeli napfény. A meleg simogatja a lány arcát, aki élvezettel tartja oda és élvezi a korai kényeztetést. A fiú odahajol a lányhoz. A lány mélyet szippant a fiú nyakáról párolgó parfümből. Ismét egy ismerős és imádott illat. Tenyerei közé veszi a fiú arcát, a borosták apró manócskákként harapdálják bőrét. Ajkaik egymásba kapcsolódnak egy végtelennek tűnő pillanatra. A lány puha szája szinte eltűnik a fiú erős határozott, picit cserepes ajkai közt. A fiú által elszívott cigi kesernyét hagy a szájában. Ezt is ismeri már, de nem szereti annyira, épp csak átsuhan a csalódás az arcán. De most ez is jó. Felhörpinti a fiú szája sarkában maradt kis csepp narancslevet, hogy édes ízzel mondjanak búcsút ajkaik. Kezei közül lassan kicsúszik a férfi arca, de még érzi ujjaival párja mosolyát. Az ölébe kerül az imént lerakott tálca. Halk lépések távolodnak tőle, majd az ajtó ismét bezárul. Csönd van. Fáj. Nem jó. A napfény irritálja most, arcát elfordítja az ablak felől. Ujjai a tányér mellé tévedve ráakadnak a két tablettára. Másik keze végig simít az arcán, a szemhéjain, az összes hegeken, forradásokon. Most kinyitja szemeit, ma először. Két forradásos üres, fehér szemgolyó mered a világba. Kövér könnycsepp jelenik meg szeme sarkában, megpihen pilláin, mintha csak tétovázna egy pillanatra, majd lecsöppen, kerek hullámokat verve az éjfekete kávéban. Ismét becsukja a szemét. Csend van. Üres, végtelen sötét csend.

Paul Celan költeménye

VILÁGOS KÖVEK
suhannak a levegőn át: ragyogó-
fehérek, fény-
hozók.

Nem akarnak
lezuhanni, a mélybe csapódni,
egymásba ütközve találkozni.
Emelkednek, fel-
nyílnak, mint a ritkás
vadrózsasövény, úgy hasadnak fel,
kitárulkoznak,
és feléd
lebegnek, te csendesem,
te igazam –

Látlak, amint leszeded virágaikat az én
új, az én
akárki-kezeimmel, és összegyűjtöd mindet
a megint-világosság korsójába:
hogy ne kelljen
senkinek sírni, semmit megnevezni.

(Die Niemandsrose, 1963)

 

András Orsolya fordítása

Illusztráció: Anselm Kiefer

Hajnali háztetők

Fényképet készítesz a hajnali háztetőkről, hogy
majd emlékezhess rá, milyen volt nem egyedül.
Sokan járnak a városban. Nem közéjük tartozol.
Valaki megint elment. Felállt a konyhaasztaltól,
és sietve távozott.

Álmodban véresre vakarsz egy szúnyogcsípést.
A hamutálat napokig nem üríted ki. Széthúzod
a függönyöket és elmosol egy kistányért.
Órák múltán egy másikat.

A kettőt egy lélegzetre nem lehet.
A kettő valahogy nem megy.

 

richard diebenkorn cityscape

Kép: Richard Diebenkorn: Cityscape (formerly Landscape)

KÖNYVHETI SZEMLE II.

Az ÚjNautilus második könyvszemléje a 85. Ünnepi Könyvhéten: Esterházy Péter, Bartók Imre, Tinkó Máté, No Kredit Szabadegyetem, Vilcsek Béla

Személyes metafizika

Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változat –, Magvető, Budapest, 2014. 2490 Ft

Esterházy_borító„Uram, miért kellenek a szavak az imádkozáshoz?” – ordított az égre Nyáry Pál az Egyszerű történet vessző száz oldal Kardozós változatában, (119.) az újabb, a Márk-változat pedig éppen azt adná elő, hogy nem kell.Esterházy Péter tehát a lazán értelmezhető előzménykötetben már felvetett, ima-témához fordul vissza – ennyiben függ vele össze. A Márk-változatot egy olyan huszadik században élő fiú mondja el, egyébként valóban egy fiúgyerek nyelvén, aki maga nem beszél, akiről azt hiszik hosszú ideig, hogy néma, pedig csak nem akar beszélni. Belül imádkozik, s állandóan imádkozik, így tartva magához közel az Istent. Szinte hallani a wittgensteini intést, hogy amiről nem lehet, arról… És szépen fel is sorakoznak a klasszikus metafizikai oppozíciók, a kívül és a belül: „úgyis csak belül lehet imádkozni” (19.); a beszéd és a nem beszéd; „a szó nélküli Isten és az istentelen szó.” (25.) A szövegben Márk evangéliumának átiratai is szerepelnek, szó szerinti átemelésben, vagy a Krisztus-történetet előadó nagymama nyelvén, így szépen előadódik a gyermek Isten- és hit-megismerése, különböző szereplők halálával egybekötve. S úgy tűnik, tudva, hogy a szerző már számtalanszor körüljárta a nyelvi mondhatóság és mondhatatlanság határait, (ezt fel is rótták neki) most egy olyan műfajra, vagy szövegre óhajt rámutatni, mely mintha az egyetlen olyan nyelv volna, melynek van foganatja, kimegy valamire, csinál valamit a világban vagy a lélekben: „azért imádkozom, hogy higgyek, Azt hiszem. Hogy legyen kiben hinnem”. (21.) Csalódnunk kell azonban ebben is, mert amiről itt szó van, a legszemélyesebb belső világ, a menedék, a hit, és hogy mit kéne akarni a halál utánra, mely valójában „csak” akarás, nyelv nélkül, belső csüngés valamin, vágyakozás. De ezzel nincsen baj, hiszen „a vágyakozás is jó”. (13.) A Márk-változat is a szerzőre olyannyira jellemző nyelv körüli gondolkodás szerves része, ám pozitívumként mutatható fel vele kapcsolatban, hogy megpróbál valami módon kiutakat keresni a wittgensteini nyelvi kalickából.

Makai Máté

Poszthumán horrorkarnevál

Bartók Imre: A nyúl éve, Libri Kiadó, Budapest, 2014. 3990 Ft

Bartók_borítóA monumentális filozófiai biohorror-trilógia második kötete nagyjából ott folytatódik, ahol a szekvenciaindító Patkány éve véget ért, az emberiséget megszüntetve megőrző biológiai kataklizma tragikomikus eseménye után. Az első könyvben megismert filozófustriumvirátus egy módosult génháztartású, groteszk mutánsok által uralt, posztapokaliptikus metropolisszá változott New Yorkban kell, hogy szembenézzen azzal, amit saját maga szabadított rá a világra. A katasztrófa előidézői, így a második kötet lapjain, a katasztrófa – azaz utolsó és talán legsajátabb művük – elszenvedőivé avanzsálnak és a Patkány Éve világát meghatározó botanizációs allegória helyét a mutáció poétikája veszi át. Mintha maga a könyv is a mutáció széttartó logikája szerint szerveződne: a double coding posztmodern esztétikájának jegyében a trash és a bodyhorror nyersességét, megszólalásmódját és izgalmas eseményorientáltságát keveri egy cizellált és szélsőségesen lírai nyelvezettel és az európai filozófia- és eszmetörténet sajátos paródiájával. Marx, Wittgenstein és Heidegger mellett ezúttal Martha Nussbaum, Jacques Lacan és Trent Reznor referenciális figurái is gondoskodnak arról, hogy a poszthumán karnevál mutánslogikája magával ragadja az olvasót és ötszáz sűrű oldal után kifinomult hollywoodi dramaturgiaérzékkel, egy atombomba robbanása előtti utolsó pillanatban hagyja magára, a trilógia záróköve eljövetelének ígéretével.

Urbán Bálint

„Hiszen ő alapját függéseiben látja”

Tinkó Máté: Amíg a dolgok rendeződnek, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2014. 1900 Ft

Tinkó_borítóTinkó Máté első verseskötetében a lírai én saját és rokonai múltját, az ezekhez kapcsolódó helyeket a (versbe?) rendezése által próbálja körülírni, ezáltal kvázi megteremteni önmagát. Ehhez a szövegekből kibomló családtörténetet (annak minden esetlegességével együtt) hívja segítségül, amely tovább bonyolítja a versekben azt az egyébként is érezhető eldönt(het)etlenséget, amely a líra és próza határára szorítja az olvasottakat. Ez pedig kissé destruktívan hat kötetre, mert a forma miatt érzett bizonytalanság elvonja a figyelmet a versek líraiságáról. Pedig a másiktól való függés, illetve a haláltól való félelem témává válása, ezáltal pedig a függetlenedés igénye elkezdi összeállítani azt az ént, amely a versek bázisa, összekötő eleme lehetett volna. Ez esetben (egyébként lehet, hogy tudatosan) idáig nem jutott el a szerző, hiányérzetet hagyva az olvasóban, ám ettől függetlenül is érdekes pályakezdő kötet lett az Amíg a dolgok rendeződnek, mert a meglévő hiányosságok és az említett sikerületlenség ellenére (vagy éppen ezért!) benne van a folytatás/fejlődés lehetősége.

Takács Éva

„Ne próbáld megváltani a világot. Teremts egyet!”

No Kredit Szabadegyetem. A könyv, szerk. Sántha Gábor, Sós Dóra, Varga Júlia, Attention, Budapest, 2014.

Untitled-1A szórakoztatónak szánt ismeretterjesztő könyvek kapcsán is az a legnagyobb kérdés, hogy mi újat tudnak felmutatni a korábbi, hasonló jellegű kiadványokhoz képest. A No Kredit Szabadegyetem és a No Kredit magazin újdonsága az volt, hogy főleg pályakezdő értelmiségiek álltak mögötte. A magazin nagy előnye továbbá a több mint száz, alteres hangulatot kölcsönző artwork. Ezen után nem igazán érthető, ez utóbbiak miért maradtak ki a kötetből. A közvetlenség megteremtésének eszköztárában csak a szerzők bemutatkozásának módja és a hivatkozások szerzőfüggő volta marad. Előbbi sokszor meglepően nyílt, melyre nehéz nem ösztönös rokonszenvvel reagálni, azonban nincs részletezve, ki milyen szakmai háttérrel rendelkezik; utóbbi pedig az egységes képet csorbítja. Mindezeken túl hátránya a kötetnek, hogy a tematikus szerteágazottság önkényességét csak az ellensúlyozza, hogy a kötet a magazin metszete is igyekszik lenni – ezzel viszont az önállóságát kockáztatja. Ami pozitívum: maguk a szövegek. A szövegek egyenként ugyanis értékes tudásanyagot reprezentálnak, nyelvezetük jó érzékkel egyensúlyoz a könnyedség és a tudományosság között. A szövegekért érdemes a könyvet kézbe venni – a többit tekintve: a közvetlenség valóban egyedülállóvá teszi a magazint és tehetne egy ilyen kötetet a többi ismeretterjesztő projekt között. A megvalósítás eszközein azonban, az utóbbi esetében, lett volna még mit csiszolni.

Tálos Barbara

„A kritika kritikája”

Vilcsek Béla: A kritika válsága. A válság kritikája, Napkút, Budapest, 2014. 2490 Ft

Vilcsek_borítóAzt nem tudom, hogy a kritika válságban van-e, és hogy a kritikának természete-e az örök válságban leledzés – az azonban biztos, hogy csakis egyetérteni tudok Vilcsek Bélával abban, hogy kritikára és még inkább kritikakötetekre, amelyek a kritikus addigi munkáit gyűjtik egybe, nagy szükség van. A kritika válsága című kötet ugyanakkor nem csupán a szerző eddigi írásait, kritikáit tartalmazza, hanem egy olyan válogatást tarthat kezében az olvasó, amelyben minden szöveg érinti vagy a kritikaírás elméleti hátterét, vagy annak módszertanát, gyakorlatát. Kritikusként vitapozícióba helyezkedhetünk, olvasóként Vilcsek Béla irodalom- és kritikaszemléletéről kaphatunk képet, és nem utolsósorban kezdő kritikusként tájékozódási pontokat kaphatunk – és ezen pontokat természetesen később át is értékelhetjük, hiszen a szerző meglátásai is azt szorgalmazzák, hogy idővel a saját, reflektált kritikusi pozíciónkat alakítsuk ki. Ennyiben fontos és hiánypótló is ez a kötet.

Dobás Kata