Semmi más nem árulkodott arról, hogy elköltöztek, csak a csend és az illatok. Nem voltak zajok, bútortologatások, veszekedések, szenvedélyes szeretkezések a hűvös fapadlón. Valami észrevétlen, nehéz hallgatás ült a felettemm lévő lakásra. A csend már-már nyomasztó volt. Főleg éjszaka. Nem nyikorgott az ajtóban a csavar, nem csapódtak indulatosan az ablakok. A távozásukról csak az illatok beszéltek. Illatok és szagok. Meg a csend. Hirtelen elszálltak az éjjeli álomhívó rituálék marihuánás füstjei. Elillant az a gyomrot szorongató bűz, ami ugyan halványan, de itt maradt beivódva a tojásfehér falakba. Keserű, nehéz, ólomszürke piszkos bűz, ami éjjelente részegen keveredett a zsír szagával. Mert ezek a lakók általában az éj közepén főztek. Nem tudom pontosan, hogy mit és azt sem, hogy zsír volt-e, disznózsír vagy valami más, de amikor számos éjjelen éjfél táján az álom még mindig elkerülte a felettem lévő lakást, terjedni kezdett a bűz. Engem a zsír szagára emlékeztetett, arra, amikor disznóvágáskor olvasztják a bőr alatti fehér réteget a tűz fölött egy nagy fazékban. Kislánykoromban sokat láttam ezt a nagyszülőknél a faluban. Soha nem bírtam. Mindig elszaladtam a bűz elől, de az mégis befurakodta magát a blúzomba, a hajamba, az idegeimbe, mélyen beleült az orromba és démonként felkavarta a gyomromat.

    Azt sem tudtam pontosan, hogy kik a felettem lakók. Valójában a szomszédaim nevét sem tudtam. Én neveztem el őket magamban, mert ebben a páremeletes épületben nem volt szokás a bemutatkozás. A legtöbb lakónak fantázianevet álmodtam. Kinek szebbet, kinek feketébbet a valódinál, de legalább beazonosíthatók voltak. Nekem. Magamnak. Az álarcaimnak. Bevallom, bármelyikük lehettem volna. Belebújhattam volna a cipőjükbe. Aludhattam volna az ágyukban. A mustársárga folyosó hidegneon fényében vagy a barna, rozsdamarta lépcsőházban általában némán suhantunk el egymás mellett, szótlanul jöttünk-mentünk, mint a szellemek. Üres perceimben ragadványneveken törtem a fejem. Megtöltöttem az emelet lakóit valami egyedivel. Támpontjaim a névadásban az illatok voltak. Meg a szagok. Így lett a szembeszomszédból Savanyú Léna, mert ez az idősödő asszony a legtöbbször csak káposztát főzött  ecettel, és az egészet megkoronázta valami fura szósszal, melynek az illata igen erősen csavarta az orromat, kis ázsiai étkezdékre emlékeztetett, olyanokra melyekben doh ül a falakra és csótányok futkosnak ide-oda jobb esetben a padló hézagaiban.

   Majdnem egy év elteltével lassan megbarátkoztam az ólomnehéz, boszorkánykonyha illattal. Hozzászoktam, hogy belopakodik a párnahuzat alá, lidércként játszik az álomban csak félig mosdó arcommal. A játék nem mindig volt lepkeszárnyú és indigókék. A legtöbbször nem volt nyugtató. Már semmi és senki nem tudott olyan mély, bódító altatót dúdolni, mint anyám annak idején, mikor még loknis gyerekként ezüstös éjjeleken kacagva próbáltam elkapni az ablakon keresztűl rám mosolygó úrnőt, a Holdat és társalkodónőit, a számtalan csillagot. Az álomba hívó dúdoló helyett az olvadó zsír és füves cigaretta illatának kettős bűze álnokul folyt le az orromon keresztül egész a gyomromig. Megrekedt az ágyamnál és őrmesterként állt  mellettem mozdulatlan.  Álomcsapda volt.  Az édes álmok felfogója. Éj köpenyében járó titkos figyelmeztetés.

 Sokáig nem tudtam nyugodtan aludni. Csak vártam. Nem tudtam álmodni. Mert a büdös valóság körüllengte a szobámat. Szorongatta a torkomat, csontvázkezével dobolt a szívemen egész a bordáim közé furakodva. A szürke semmi. Az idő üstjén olvadó zsír. A valóság.

    Aztán egy éjjelen nem hallottam ajtócsapkodást. Nem remegtek többé az ablak üvegei. Csak a csend szuszogott. Törékeny generál pauza egy társasház éjszakai szimfóniájában. A konyhában ülve vártam, hogy mikor törik meg. Vártam az üvöltő férfihangra. Vártam, hogy szilánkokként szakadjanak ki a csontfehér fogak közül a szitkozódó szavak, hogy hegyes szögekként guruljanak ide-oda, karcokat hagyjanak a hűvös fapadlón és aljasan befuródjanak a legrejtettebb zugokba, a női test szentélyeibe, a szívbe, a méhbe és az agyba. De nem. A felettem lévő lakásban a csend békésen lélegzett tovább. Talán már nem is érezte a falakba ivódott füst és zsír szagát. Végre álmodott. Szeretkezhetett a csillagokkal. Boldog volt.

Jártak már a Virágszalajtó utcában? Lefogadom, hogy még sosem.

Kevés különösebb helyet ismerek, de azt hiszem, amelyiket ez a tábla üdvözli, majd zárja le rövid gyaloglás után, a legkomorabb hely.

Furcsa titkokat őriz e pár száz méter, amiket gyalogszerrel lehet megtenni, még a kerékpárt is csak tolva lehet kísérni az átutazónak. Bár jómagam még sosem láttam ilyet.

A Nagyváros keleti határánál fekszik, rögtön a folyó deltáját átívelő algás, rozsdákkal megkoptatott átkelő híd után, pár saroknyira. Sokak bosszúságára a közeli hegy hágóján keresztül már nem lehet erre járni, a kor ugyanis jócskán eltakarította az útjából.

Az omladozó házsorok közt elvétve látni bármiféle életet nappal, de éjjel beköszöntjekor reggelig tart a nyüzsgés itt. Megéltek a rozoga kőfalak több háborút is, főleg a középen ágaskodó, robosztus nagytemplom, ami annak idején központja lehetett a környező sorscsapásoknak.

Úgy hírlik, hogy a Virágszalajtó utcában egyszer nem volt idő. Senki sem vette észre, egyszerűen csak megállt és évtizedeken át, egyetlen másodperc sem telt el ott. Egy taknyos kisiskolás szólt mindenkinek, hogy valami nincs itt rendjén.

Az érdekes mítoszokat is gyarapítja, hogy nem egy ember itt rekedt, akár több évszázadra is. Betoppant a kisutcába, elfelejtett élni, és elmenni innen sem jutott már eszébe. Itt ragadtak.

Az utca végében egy zöldalmafa hullajtja a termését, akár tavasszal, akár télen. Sehol másutt nem él növény a Virágszalajtón, csak ez a fa. Abban egyébként nem vagyok biztos, lehet-e enni belőle, de egy tucatnyi korallzöld alma mindig himbálódzik a lombok alatt.

Senki sem tudja, hogy miért, de a főtanácsos felesége mindig kukkol az ablakából, a vászonfüggönyt néha meglibbentve, még a hajnali órákban is titokzatosan leselkedik az asszony.

Minden évben, úgy május közepe felé egy maréknyi fedéltelen zarándokol el a padkákon meg-megpihenve, tisztelegve az alapítóknak, akik felmenőik voltak és kiépítették e zord közösséget. A hajléktalanok nem maradnak sok ideig, inkább csak meghitten időzik el emlékekkel tűzdelt kirándulásukat. Aztán évről-évre minden nyom nélkül, elbaktatnak innen.

E külön kis világba egyszer magam is betekintést nyerhettem.

Mintha csak tegnap lett volna, mégis olyan réginek érzem a késő esti órákat, amikor fáradtan érkeztem az almafa tövéhez. Nagy útról érkeztem, megpihenni volt már csak erőm.

Egy szerény, öreg koldus egy kis alamizsna végett körülvezetett és néha elbóbiskoló gondolataimat képzeletbeli meséivel altatta tovább. Bár jobban figyeltem volna akkor.

A csatornák bűze gőzöket eregetett és a szemem sarkából egy kóbor őzsutát is láttam átfutni, egyenesen a rozoga híd felé. Csak káprázat.

A Nagyváros csöndje ide nem ért el akkor sem, mintha burok óvná meg ezt a nyüzsgést. Le mertem fogadni, egy árva pisszenést nem hall senki, aki kívülről fülel.

A csillagrendszerekkel díszített égbolton úgy bújt meg a néhol pilledező felhők mögött a hold, mintha ő nem lenne kíváncsi az egészre.

A kofák éppen az azesti portékájukat készítették elő, a csapszékekből pedig áradt kifelé a jó modor.

A falnak nekitámasztva hátam, leültem a földre és lehunytam szemeimet.

Egy hatalmas dörrenést hallottam, mire fölriadva a főtanácsos feleségének rémült, ráncos tekintetét vettem észre magamon, az ablakból kémlelve, sietve, elhúzva arca elől a vászonfüggönyt.

Mintha most is engem nézne.

Jártak már a Virágszalajtó utcában? Egyszer mindenképpen érdemes lenne eljönni ide.

Immár százharmincnégy éve vagyok itt, de ez a hely sosem veszít különlegességén és komorságán.

A zöldalmafa alatt gondolkodva várom a kíváncsiakat és vándorokat. Lehet, hogy egyszer én is hazamegyek innen?