Bejegyzések kategória bejegyzései

Csillagködben (első rész)

(Tűz!)

Reggel, mint mindig, arra ébredtem, hogy anya felhúzta a redőnyt, jó reggelt kívánt, és mindjárt körülöttem matatott, hogy a szokásos praktikáival megtévesztve (puszi, simogatás, becézgetés, takaróigazgatás stb.), gyöngéden kiráncigáljon az ágyból. Én viszont, ahelyett, hogy engedtem volna a mindennapos szelíd erőszaknak, a jobb karomat hátralendítettem, hagyjanak engem békén. Amikor a kézfejem az arcának ütődött, ijedten húztam vissza. Nem volt erős ütés, de hát a gesztus számít: megütöttem az anyámat. Kora reggel, első szóra, meg úgy egyáltalán. Ennél még az is jobb lett volna, ha meg sem moccanok, csak fekszem ott, mint egy darab fa. Jellemző: még fel sem ébredtem rendesen, máris hülyeséget csináltam.

            – Te megütöttél? – kérdezte anya. – Megütötted az anyádat – nyomatékosított –, mondd, te normális vagy? – szegezte nekem a megválaszolhatatlan kérdést, mire a nővérem két ásítás között megjegyezte, hogy nem, és ő ezt már mióta mondja. Közben én is felültem az ágyban, és sértődötten magyarázni kezdtem, hogy még félálomban voltam, és azért… hogy egyáltalán nem volt szándékos, csak úgy, ösztönösen… mert éppen rosszat álmodtam, és… és még jó, hogy nem akartam megütni, csak… és egyáltalán, hogy feltételezhet rólam ilyet, hogy én őt direkt…?! De mire igazán megsértődhettem volna, már egyedül voltam a szobában.

            Kihúztam néhány ruhadarabot a zongorán tornyosuló kupac aljából, a Jim Morrison-os póló még hétfőn volt rajtam, az apámtól csórt barna kötött pulcsi tegnapelőtt, eddig jó, a kordgatyámat viszont sehol sem találtam, pedig kétszer áttúrtam érte, aztán egy mozdulattal lesöpörtem a földre az egészet. Legszívesebben elbőgtem volna magam, de ilyesmit nem engedhet meg magának az ember kora reggel, mi marad akkor délutánra, úgyhogy inkább szétrugdostam, majd megtapostam a teljes ruhatáram. A szekrény tök üres volt, péntekre már minden, amit hajlandó voltam felvenni, sorra került egyszer, aztán hirtelen megláttam a szürke nadrágszárakat a szék lábainál, kilógtak a kapucnis pulóver alól.

            Befejeztem az öltözködést, aztán felnyaláboltam a ruhákat, és elindultam a fürdőszobába, a külső kényszer mellett a belsőnek is engedelmeskedve. De a fürdőszoba természetesen foglalt volt, nem is tudom, mit képzeltem. Kopogtam, csönd. Kopogtam megint, mire a nővérem kiszólt, hogy mi vaaaan?! – azzal a bájosnak nem nevezhető hanglejtéssel, amit kizárólag nekem tartogatott. Engedj be, mondtam. Mindjárt, jött a válasz mindjárt. Na erre a mindjárta éppen nem volt időm, mivel a nővérem minden reggel negyed órán át festette magát azzal a céllal, hogy úgy nézzen ki, mint aki nincs is kifestve, mivel a suliban tilos volt a smink. És ebből akkor még csak öt-hat perc telt el.

            – Sziszí, naaa! – én is tudtam elviselhetetlen lenni, hajaj, és még csak meg sem kellett erőltetni magam hozzá, így reggel, ha egyszer: – De Sziszi, kell!!!

            – Kuss már! Miért nem fekszel vissza az ágyba, és intézed el úgy, mint régen? Ja, bocs: nemrégen!!!

            – Hülyegyerek! – ezt már a fülembe ordította, ahogy elviharzott mellettem, mielőtt még bármit is szólhattam volna. Futtában az egyik szeme kifejezetten nagyobbnak tűnt, mint a másik, szóval tényleg csak a felénél járt.

            – Hülye kurva – mondtam már bent, de csak úgy magamnak, mert mostanában hosszú, hegyes körmei voltak, és a múltkor már felszántotta az arcom velük, amikor megpofozott, és másnap mindenki rajtam röhögött. (Én viszont úgy sípcsonton rúgtam, hogy két teljes hétig hanyagolnia kellett a nejlonharisnya hordását. Egy-egy.) És most úgy általában a verekedéshez sem volt kedvem, a rossz indítás után a legjobb volt, amit tehettem, ha meghúzom magam.

            Öt perccel később, miközben a nővérem a másik szeme nagyításával foglalatoskodott, én a konyhaasztalnál ültem. Anya láthatóan még mindig duzzogott, jött-ment, pakolt, nem nézett rám, úgyhogy én sem strapáltam magam, inkább nekiálltam a reggelinek. A tányéromon, ahogy a nővéremén is, ott volt a szokásos három szelet kenyér levágva, a tányér mellett pedig a bögre körömvirágtea, amit már nem is utáltam, annyira megszoktam, illetve talán csak megszoktam, hogy utálom: mert az első korty után még mindig eltorzult az arcom, mint ahogyan annak idején, a legeslegelső korty után is, csak egy ideje már nem tettem hozzá hangosan, hogy fúj, de hát ez ocsmány! Először megkentem az egyik szeletet májassal, aztán elkezdtem enni, közben pedig a másik kettőből összedobtam a tízóraimat. Már hetek óta májas kenyeret reggeliztem, tízóraiztam, uzsonnáztam és vacsoráztam, mert a lehető legkevesebb erőkifejtést és időráfordítást igényelte az elkészítése. De vacsorára, ha már túl voltam a tanuláson, tettem rá két szelet sajtot meg három karika paprikát is.

            Már majdnem készen voltam, amikor belibbent a nővérem, kettévágta az egyik szelet kenyerét, és a nagyobbik felét a tányéromra tette. Nemrégen kitalálta, hogy neki vigyáznia kell az alakjára, de mivel anyának nem mondhatott ilyen hülyeséget, inkább azt adta be neki, hogy izgul az érettségi miatt (jó isten!), és reggel össze van szűkülve a gyomra, de egy fél szeletet azért még így is hajlandó volt magába erőltetni. A maradékot nekem adta, mondván, hogy én úgyis örömmel tömöm magam, pedig igazából nem szerettem enni, csak hát mindig éhes voltam. Anyát az is megnyugtatta, hogy a Sziszi velem ellentétben bőségesen megpakolt szendvicseket csomagolt magának. Pedig ha tudta volna, hogy miféle alkuk és más egyéb mocskos ügyletek cserealapját képezték azok a bőségesen megpakolt szendvicsek!

            Sziszi már a cipőjét húzta, amikor a kutya vadul ugatni kezdett, anya meg kirohant, hogy bezárja. Teljesen kiment a fejéből, hogy kihívta a… a szippantóst, fejeztem be a félbevágott mondatot, ideje volt. Remek, fintorgott a nővérem, egész nap pöcegödörszagom lesz, na én megvárom, amíg ezek elmennek. Hülyeség, mondtam, ennyi erővel a Ferivel pedig balhézni fog a felesége, hogy nőnél volt, csak mert elsuhantál mellette. Sziszi szemei erre még jobban elkerekedtek, egészen úgy festett, mint egy nagy baba. Bevallom, jól esett, hogy anya távollétében még odaszúrhattam neki egyet, bele egyenesen az émelyítő pacsulifelhő kellős közepébe. Azért az meglepett, hogy milyen vehemenciával vágta be maga után az ajtót, de pipacsvörös fülei arról árulkodtak, hogy valamibe megint sikerült beletenyerelnem. Kopp-kop-kopkopkop: rendkívül gyorsan távolodott, és akármi is volt a célja, biztosan nem feltűnés nélkül távozott; de hát az ilyesmi eleve lehetetlen, ha az ember a nagymama lánykori körömcipőit hordja, miközben mindenki más holdjárót vagy bakancsot vagy sportcipőt – kivéve persze az utánzókat, és ilyenekből is akadt bőven.

            Sziszi tehát mégsem várta meg, hogy elmenjen a szippantós kocsi, arról nem is beszélve, hogy én is elkészüljek. De a szag biztosan nem akaszkodott bele szép hajába, hacsak a Feri meg nem locsolta egy kicsit, de miért tett volna ilyet? Öt perc múlva, amikor elindultam, már sehol sem voltak; csak az a szag terjengett még mindig odakint, miután kiszabadult az emésztőgödörből, mint valami palackba zárt szellem. Talán a ködbe ragadt bele, mert még az utca végéről is érezni lehetett. Ha mint a mesében: a hiúságára apellálva rá tudtam volna venni, hogy bújjon szépen vissza, és aztán rácsaptam volna a csatornafedelet, talán kizsarolhattam volna belőle ezt-azt a szabadságért cserébe; de úgy megörültem a ködnek, hogy nem is foglalkoztam többet a bűzzel.

            Jó volt abban a ködben, jó volt végre egyedül lenni benne, legalább az a hét és fél perc a suliig az enyém volt. Jó volt abba a puha, homályos ködbe burkolózni, jó volt nem látni, hová tartok, és mi van körülöttem, és ha mégis kívánhattam volna egyet a pöcegödör szellemétől, csak úgy, a két szép szememért, és mert eleve jó fej voltam vele, talán az lett volna a kívánságom, hogy soha többé ne oszoljon fel, inkább sűrűsödjön össze még jobban, tömörüljön körém, és maradjon mindig velem a köd. Most már akár sírhattam is volna, de a ködszitálástól valósággal megkönnyebbültem. Úgy éreztem, valaki odafönt éppen úgy van az egésszel, mint én most idelent, de az érdekelt volna azért, hogy ő vajon kibe lehet reménytelenül szerelmes, és egyáltalán minek?

            Jó volt végre a mindent elhalványító napvilág nélkül. Ezért szerettem az éjszakát is, mert tudtam, hogy az az igazság, amit olyankor látok; de ha behunytam a szemem, sőt már be sem kellett hunynom, ugyanaz történt, mint nappal: nem volt menekvés, rögtön felragyogott előttem az az arc, az ő arca, és mindent elhalványított odabent, de még idekint is! És akkor is úgy láttam magam előtt, a ködben, mint az álmomban, abban a szörnyű-gyönyörű álomban, de a képek elfolytak, sehogy sem álltak össze, csak az a sötét függöny maradt meg, ahogy lassan elhúzom, és aztán az arca, az a halvány, de tündöklő arc, és azok a finom, de éles vonások és azok az izgága fürtök az aranyrojtos párnán, körös-körül pedig az áthatolhatatlan sötét… és végül a sikoly, az én kétségbeesett, néma sikolyom. Az érzések viszont ébren is kísértettek, és valóságosak voltak, mint a körmöm alá betokozódott a tüske; vagy talán még innen vittem őket oda, és nem onnan ide – a félelmet, hogy egészen biztosan elveszítem, és aztán az iszonyt, hogy ezt tette magával, és a bűntudatot, hogy nem akadályoztam meg? Hogy nem mondtam meg neki, hogy szeretem?! És a fájdalmat, hogy ez már helyrehozhatatlan, és a mindennél erősebb szégyent, hogy egy szót sem szólhattam, és egy szót sem szólhatok, hiszen ez titok, erről senki sem tudhat, ez a szívembe ölt titok, amiről hallgatni kell, és még sírni sem szabad…? Miatta nekem még sírni sem szabad, csak ha senki sem lát, mert a végén még rájönnének… és az nem lehet. Az nem.

            Megkondult a toronyóra, és abban a pillanatban átsötétlett a ködön a hatalmas épület. Szaporázni kezdtem a lépteimet, és közben azt ismételgettem magamban, hogy ez csak egy hülye álom, és kész, semmi sem történt, és nem is fog történni semmi, ahogyan tegnap, úgy ma sem, és holnap sem, és senki sem halt meg, és senki sem sejt semmit, csak múlna már el, most meg hirtelen ezt kívántam, múlna már el ez az egy éve tartó ködszitálás bennem! Élje világát, bánom is én, csak másszon ki végre belőlem, tűnjön el végre a szemem elől, ha lehunyom, a csillagjaimat akarom vissza, és a világot és magamat, csak tudnám, ki az…

 

(Víz!)

Épp csak fél perccel az Ágota előtt értem fel, amit többen láthatóan nehezményeztek, mert arra számítottak, hogy majd leírják rólam a leckét. Az órát most is énekléssel kezdtük, ugyanis az volt az új szokásunk, hogy addig nyúztuk, amíg végül be nem adta a derekát: így a győzködéssel, meg az énekléssel is telt egy kicsit az idő, ami neki is, nekünk is jó volt. Nekem viszont még ez is olyan elviselhetetlennek tűnt akkor, attól a dedós daltól a döglött kakasról csak még szomorúbb lettem, pedig vidáman zengett a kánon, csak úgy ordított mindenki, hadd hallják a szomszéd teremben is, milyen jól kezdődik a németóra nálunk. De aztán ennek is vége lett, meg a ráadásnak is, és akkor jött az, hogy vegyük elő a munkafüzetet, nyissuk ki a házi feladatnál, aztán valahogy pont úgy ültünk, hogy minden harmadik embernek kész volt, és így mindenkinek volt kiről lenéznie, mire rákerült a sor. És akkor nézzük a következő feladatot, és néztük, de közben meg mindenki egyfolytában pofázott, mert még egy hülye is ki tudja számolni, hogy akkor övé lesz, teszem azt, a g) feladat, addig is valamivel el kell ütnie az időt, nehogy még az üsse el, darálja be, nyomorítsa meg a végén.

            Aztán az óra felénél váratlanul felgyorsultak az események, az Ágotára ugyanis rájött az öt perc, és szétültetett minket, mert ez a két dolog ment neki a legjobban: kéretni magát, aztán na gut!, eljátszani, hogy micsoda jó fej, majd pedig halálosan megsértődni azon, hogy mi viszont milyen kis hálátlan patkányok vagyunk, és aljas eszközökkel bosszút állni, amiért unjuk. Úgyhogy röpdolgozatot írtunk, de előtte még meghallgattuk a fogadkozását, hogy ezentúl majd minden órát feleléssel, nem ám dalolászással kezdünk. Aha, volt már erről szó egy párszor. Egy kis sunyiságért azért az Ágotának sem kellett a szomszédba menni, mert ahhoz képest, hogy a minősíthetetlen viselkedésünkkel indokolta a dolgozatíratást, volt nála tizenegy darab fénymásolt feladatsor az utolsó két óra nyelvtani anyagából, ezen meg akkor mi sértődtünk meg, mert mi sem voltunk jobbak nála egy fokkal sem, mert minek. Részemről nem is annyira bántam az egészet, legalább addig is csendben volt, kivéve, amikor azért pattogott, hogy ne lessünk, meg ne puskázzunk, meg ne súgjunk, de azt legalább magyarul, de azért jó arcot csak nem vágtam hozzá.

            A szünetben nekiálltam a szendvicsemnek, és kitettem az asztalra a matekfüzetemet, csak hozzám ne szóljon senki. Közben azt figyeltem, hogy mi zajlik odalent. A köd felszakadozott, így láthattam, hogy ki megy be a boltba, és ki jön ki onnan, ki száll le a buszról, és ki száll fel rá, ki biciklizik el balra, ki jobbra, és ki hugyozik a sétánynak hátat fordítva, de velem szemközt egy fűzfánál. (Egy öregember, éppen olyan barna kordbársonykabátban, mint ami a dédnagyapámé volt, de már az enyém.) Leginkább azt lestem, ki cigizik a bolt mögött. Ő nem volt ott, és megint jött az a rossz érzés a gyomromból felfelé, mint egy nagy buborék vagy egy béka, ez jutott eszembe, fullasztó volt, és az utolsó pár falat egyáltalán nem is csúszott már, betettem inkább a padba a maradékot a többi, száraz kenyérvégeket rejtő szalvétagalacsin közé.

            Mivel matekóra jött, és nem töri vagy föci vagy biosz, sajnos vissza kellett fordulnom egyenesbe. Sorba oldottuk meg az izgalmasabbnál izgalmasabb példákat, egyszer még a táblánál is jártam, meg súgnom is kellett, de közben azért egy-egy tippelős játékot is beiktattunk néha a Pánkóval meg a Petikével, hogy történjen valami. Ezt úgy csináltuk, hogy amikor fellapoztuk a feladatgyűjteményt a Nyű által megnevezett sorszámú feladatnál, rögtön első blikkre, gondolkodás nélkül be kellett mondania mindenkinek, hány betűből áll a szöveg. Miután felírtuk a számokat, megszámoltuk (a feladat száma és a pont utána nem ért, de azután minden egyes betű, írásjel, műveleti jel és számjegy egészen a következő feladat sorszámáig), és akinek a tippje a legközelebb állt a megoldáshoz, az nyert. Ha kicsi volt a különbség, lehetett óvni és újraszámlálást kérni. Szóval becsültünk, számláltunk, kivontunk, sorba rendeztünk: vagyis matekoztunk, és én rendszerint veszítettem, de nem bántam.

            Amint kicsöngettek, indultam volna a büfébe gesztenyepüréért. A nagyszünet ugyanis kiváló alkalomnak tűnt, hogy a dolgok végére járjak. Mivel nem volt nálam elég pénz, megkérdeztem a többieket, hogy hozzak-e valakinek valamit. Nem akartam mindjárt kölcsön kérni. De mivel senki sem kért semmit, végül csak odamentem a Szőkéhez, és másnapig kértem tőle egy ötvenest. A Szőkére ezen a téren mindig lehetett számítani, és talán ő is úgy volt ezzel, hogy a Boldogra ezen a téren mindig lehet számítani. Mármint a lejmolás terén, mert néha a kajáját is elkértem, ha úgy látszott, hogy a negyedik szendviccsel már nem bír, és akkor megúszhattam a pitizést a Sziszinél.

            Alig léptem ki az osztályból, hirtelen, de csak egy pillanatra megtört a lendületem, és sóbálvánnyá meredtem, és lepörgött előttem az életem, ami pontosan három képkockából állt, de hogy mik voltak azok, arra már nem emlékszem, miután a lépcső tetejéről megláttam, hogy ott áll lent, az egyik oszlopnál, háttal nekem és szemben a Tamás Gittával, azzal az elsős lánnyal, aki nem jött el a gólyabálba. Akire azt mondták a negyedikesek, hogy jó, akkor majd megkapja a maga különavatását. Úgy tűnik, megkapta: vele szemben állt, és ő a jobb kezét a Gitta bal vállára tette, és egészen közel hajolt hozzá, és a fülébe súgott valamit, és nevettek, és ugyanolyan volt a hajuk, nem lehetett látni, hogy hol kezdődik az egyik, és hol ér véget a másik, és a bal kezét pedig a farzsebébe süllyesztette, és nevettek, és az arcát nem láttam, mert a Tamás Gittával szemben állt, nekem háttal. Belül sem láttam már, belül éjszaka volt, felhős-csillagtalan. Ha ez az a bizonyos különavatás… gondoltam, de persze tudtam, hogy ez nem az a bizonyos, tudtam, olyan biztosan, mint az álmomban, mi az igazság. Az ilyet mindig lehet tudni.

            És lassan elindultam lefelé, és csak a lépcsőfokokat néztem, minden egyes lépcsőfokot, nehogy elvétsem, és hasra essek, és mindenki engem nézzen, és beálltam a sorba, és nem is bántam, hogy olyan hosszú az a sor, és éreztem, hogy izzik a fülem, és mire elindultam vissza, már nem voltak ott. A többiek meg már jöttek lefelé a tesicuccukkal, és úgy néztek rám, mint akik mindent tudnak, de én nem foglalkoztam velük, hanem fölmentem az üres terembe, és a gesztenyepürét bevágtam a kukába, pedig a falra kellett volna, vagy a táblára, vagy a tanárira, vagy ki az utcára, vagy a saját képembe, és akkor legalább sírhattam volna végre, de nem lehetett, még mindig nem lehetett, miatta nekem nem. Leültem, és elővettem a körzőm, és tovább mélyítettem a bevésést a padomon, de aztán jöttek a harmadikosok, akiknek ott volt órájuk, és becsöngettek, és akkor én is lementem a többiek után a tornaterembe. 

Babits Mihály: A világosság udvara (Borbély András jegyzetével)

Ismeritek a bérházak fonákját,                                     
mely valamely üres telekre hátall,
a függőlegesen leszelt tetővel
– akár az utca hasadt volna szét –
a nyirkos aljat s lépcsős tűzfalat,
s köztük a puszta, sápadt, síma sárgát,
amelyen nem fog semmi napsugár,
s a szomszéd ház egyenes árnyékának
éles vonala elomlik, elolvad?
Ismeritek a négyszög-mélyedést
a hosszú, keskeny, apró ablakokkal,
melyeknek barna, szűk keretjei
egymás fölé ritkásan sorakoznak?
Ismeritek zugán a tört árnyékot,
hová lihegve jőnek meghüsűlni
az utcakölykök nyári délután,
akik kiszedték a kerítés lécét
s gazos tagon métázva gondtalan,
kalap hiján a nap fejükre tűzött?
Ismeritek az árnyas mélyedést,
hol egymagában, hűsebb alkonyattal
lábat emelt s usgyé! a kóbor eb!

 

Jöttek egy reggel hosszu mérőfával,
spárgával, léccel; – ástak, keritettek
s meg’ méricséltek; póznát vertek szerte
s táblát aggattak: »Bemenet tilos!« –
Majd ujra jöttek malterral, kalánnal,
téglával és szekérrel: ástak, raktak,
fából nagy állványokat eszkábáltak,
léces hágókat, deszkaemelettel,
azon dongott sark, csoszogott papucs,
nyikorgott a talyiga kereke;
görrent a csigás téglaemelőgép
s párosan hordta piros útasát, –
Majd szűnt a munka; nyult a téglamű
csokrot s fedélt nyert; eltisztult az állvány,
leszállt a hágók kettős emeletje,
deszkánként hordta hosszu tengely el –
és meztelen maradt egy friss uj háznak
még szűziesen fehér homloka.
Száradt a ház. A lakók beköltöztek,
uj számozást kapott az utcasor
s a mélyedést mindenki elfeledte.

 

Csak a házmesterné, ha reggelente
seprő s lapáttal végigjárt hatalma
szemektől elrejtettebb szögein
míg nyelve is lapátként hánya piszkot –
vagy a cseléd, mikor kiszórta a
frissen tört váza drága cserepét
– ügyetlensége kárát palástolni –
ama hosszúkás keskeny ablak résén –
vagy, eleinte, még az asszony is,
ha gyertya nélkül, mert a gyertya drága,
kamrában néha szerte rakosgatván
levert a polcról hébért, köcsögöt,
s bosszankodék a szomszéd uj falára
mely árnyékával kis tárát betölté –
csak ők emlékeztek hálásan olykor
e csöpp szögletnek létezésire
s nevezték német szóval, mely be sem megy
versembe: Világosság Udvarának.

 

Lucus a non lucendo – mert valóban
a világosság nem hatott ide
s mélyét nem érte soha napsugár,
csak oly kevéssé mint a kútak mélyét,
csak peremén vetett rövid szegélyt
napszak szerint, felváltva, más falára.
Mélyén tojáshéj, váza cserepe,
csont, konyharongy, üvegnyak, toll, szemét
és ujságfoszlány, széttépett levél
– ki tudja kinek az írása rajta? –
szüz összevisszaság között hever
szemtől bizonytalan időre rejtve.
Mert bárha néha, lakomák után
egy kábult fej és felkavart gyomor
émelygésében frissebb légre vágyva
kinyitná rése homályüvegét,
tekintete idáig el nem érne,
sötétben veszne el e szurdokalj.

 

S így míg a nagy ház hármas emeletjén
folyton folyik az élet üzleti
s tenyérnyi hely sincs hol lakó ne nyüzsgjön
a földszint boltjától a tűzhelyig,
melynél unottan gubbad a család,
az első emelet úrilakáig
és a poloskás ágyakig, melyekben
nyomor nyög avagy céda gyönyör izzad:
addig van a háznak egy szöglete
– mint régi kastély titkos rejteki –
hová láb, fény és mozgás el nem ér,
mely némán gyüjti egy jövendő napra
folyton növekvő piszka halmazát;
egy kis hely az élet zajától mentve,
még jobban mentve, mint a temető.

Miért mondám el ezt? Nem is tudom,
csak gyakran oly nyomasztón jut eszembe,
ha járok a bérházak folyosóin
s kinézek holmi keskeny ablakon, –
s nem tehetém, hogy egyszer el ne mondjam –
Mi van benne? Mi bánt úgy engem benne?

 

 

A Lichthóf archeológiája

 

(jegyzet)

 

Ha kellő absztraktsággal akarnánk megfogalmazni a témát, akkor ez a vers: tér és idő minimálmátrixa. Mi történik a helyekkel? Egyáltalán mi egy hely? Ha a versre hallgatunk, a Lichthóf egyrészt itt egy nem-hely, vagy bizonyos helyek fonákja/negatívja, mely egy hasadás nyomát viseli magán: levált és elkerített terület, ami elvileg nem tartozna már az emberi lakóterekhez.

 

Sajátos hangsúlyt adhat az első strófa térleírásának, ha meghalljuk benne egy másik, a térhez létállapotot kapcsoló vers visszhangját, Pilinszky János Apokrifjét. Az „Ismeritek…” ismétlődő kérdő megszólítás a Pilinszky-szöveg első szerkezeti egységében is fontos retorikai elem:

 

„Ismeritek az évek vonulását,

az évekét a gyűrött földeken?

És értitek a mulandóság ráncát,

ismeritek törődött kézfejem?

És tudjátok nevét az árvaságnak?

És tudjátok, miféle fájdalom

tapossa itt az örökös sötétet

hasadt patákon, hártyás lábakon?

Az éjszakát, a hideget, a gödröt,

a rézsut forduló fegyencfejet,

ismeritek a dermedt vályukat,

a mélyvilági kínt ismeritek?”

 

A retorikai szerkezeten kívül a helyek megnevezései is hasonlóak, eleve metaforikus vagy tudati terekre gondolunk: „mélyedés”, „árnyas mélyedés”, „nyirkos alj” (Babits); „gyűrött föld”, „gödör”, „dermedt vályú” (Pilinszky). Mindkét szövegben erős nyomatékú a „hasadt” szó, Babitsnál igeként, Pilinszkynél melléknévként. Persze a különbségek is fontosak: A világosság udvara még szorosabban kötődik egy konkrét tér leírásához, s ez a tér negativitásában vagy elfojtott jellegében is az emberi lakóterekhez, tehát a szociális élet tereihez viszonyul; Pilinszkynél, noha felismerhető a koncentrációs tábor konkrét térbelisége, mégis egy általánosabb, a humanitástól elszakadt kreatúra-helyzet negatív egyetemességének megfogalmazásáról van szó. A különbséget pontosan jelzi, hogy a két tér emberi szereplői egyik helyen a gyerekek, akiknek tiltott játszóteréül szolgála ez a tér, a második esetben pedig a gyerekek helyén, mint egy hirtelen képvágás hatásaként, már a fegyencfejet látjuk.

 

Különös súlyt ad a két vers közti párhuzamnak a továbblépés is: Babitsnál „Jöttek egy reggel hosszú mérőfával”, Pilinszkynél „Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten, / a haragos ég infravörösében.” Az előbbi esetben különféle technikai eszközök helyettesítik az embert, megjelenik a technikai állványzat, majd Pilinszkynél egy arcától megfosztott „humanoid” lény „lépked hangtalan”. Sajátos összefüggést sejthetünk a két helyzet között: noha történelmileg és líratörténetileg két különböző fázisról van szó, egyrészt a technika mint eszköz az ember kezében és másrészt a technológia mint háború, az emberi megszüntetésének lehetősége, az ember ellen fordult technológia „léttörténetileg” mintha ugyanahhoz a korszakhoz tartozna. A mérőfát, a kalánt, az állványokat mint a tér elfoglalásának eszközeit végül a bot és a rabruha helyettesíti. És marad valami, ami végletes kifosztottságként ugyan, de ellenáll a technikának.

 

Babitsnál a befalazott/beépített helyhez az emberi viselkedés kifordított fonákjai, a tévedések kapcsolódnak, amiket tiltás súlyt. A helyet „mindenki elfeledte”, amire csak tiltott helyként „emlékeztek hálásan olykor”. A töredékek, a fölösleg, a maradék, a szemét helyévé válik a Lichthóf, ami maga lesz a technikailag újjászervezett élet elfojtott rétege, sőt a technikai állványzaton kívüli lehetőségek egyetlen helye, ahol nem érvényes semmilyen rendszer, s ilyen értelemben érintetlen még, ahogy Babits mondja: „szűz összevisszaság”, melynek idő- és térbeli kiterjedése beláthatatlan.

 

Nyilvánvalónak tűnik, hogy a rendetlenség helyéhez, a szűz helyhez valamifajta vágy kapcsolódik, a rendszeren kívüliség vágya. A szűz hely egy nem lehetséges idő, egy lehetetlen történelem helye, melynek nincsenek eszközei és intézményei, ahol az „élet üzleti”, a „tűzhely”, a „család”, az „úrilak”, a „nyomor” és a „gyönyör” nem rendezkedett be/nem tud berendezkedni. Mégis ez az a hely, ezt sugallja a Babits-szöveg, mely ha negatívan is, de összegyűjti az idő különféle aspektusait: a jelen számára tiltott, a múlthoz egy még régebbi, a múlt számára is rejtve maradó rejtélyként kapcsolódik, „mint régi kastély titkos rejteki” – s mégis mint a jövő lehetősége mutatkozik meg,

 

„hová láb, fény, és mozgás el nem ér,

 mely némán gyűjti egy jövendő napra

 folyton növekvő piszka halmazát,

egy kis hely az élet zajától mentve,

még jobban mentve, mint a temető.”

 

Bizonyos értelemben mindhárom időbeli aspektuson túlmutat: a jelen számára nem-hely, a múlt számára titok, a jövő számára pedig a holtak föltámadásának eszkatológiai idejénél is „mentebb”: nem az ítélet, nem az igazság, nem a beteljesülés helye.

 

A töredékek és haszontalanságok anarchikus bősége, a szűz szoba, a titkos, sőt legtitkosabb vágy ideje vagy helye, mely kívül van téren és időn. Fölösleg és maradék, ami a mégis a legmaradandóbb, mert túlmutat az időn, mégis a vágy tárgyaként annyira konkrét, hogy számunkra, időbe száműzött lények számára elérhetetlen marad. Ha ez a szemétdomb a Paradicsom helye lehet (?), amiből ki vagyunk űzve, akkor a Paradicsom maga az immanencia lenne, a par excellence nem-metafizikus hely. Mi pedig arra vagyunk ítélve, hogy örökösen el akarjuk igazodni, rendet akarjuk tenni a szűz összevisszaságban.

 

Mennyiben világítja meg – megfordítva a hatástörténeti folyamatot – A világosság udvara az Apokrifet? Annyiban, hogy amíg az Apokrif eszkatológiája nagyobb általánosságot tulajdonít a konkrét helynek, vagyis eszkatológiai szintre helyezi a teret, Babits konkrét térleírása visszahelyezi a konkrétumok szintjére: az immanenciába az eszkatológiát. Az Apokrif harmadik része majd visszatér azokhoz a periférikus, rendszeren kívüli és rendeltetésüket vesztett tárgyakhoz, melyek Babitsnál végig ezen a konkrét szinten maradnak: „tojáshéj”, „konyharongy”, „üvegnyak”, „toll”, „szemét”, „újságfoszlány”, „széttépett levél”. Ha ezeknek Babitsnál „paradicsomi” jelentést tulajdonítunk, akkor ugyanígy a „halott redő”, az „ezer rovátka”, az emberi arcok „törmeléke”, a „ráncok” és az „üres árok” képeinek – túl az allegorikus olvasási kódon – nem csak eszkatológiai, hanem paradicsomi jelentést is tulajdoníthatunk („Valamikor a Paradicsom állt itt.”). Mintha a végidők utánja és a kezdet előttje (Végítélet és Paradicsom) ugyanaz a hely nélküli hely lenne. Ez a szűz hely nem az időben van, csak a vágy sejti hol-létét, a történelem nem. 

Charles Bukowski: Mire jó a megnevezés?

Ők nem csinálják

a szépek lángok közt halnak-

meg öngyilkos piruláktól, patkányméreg, kötél, mind-

egy…

kitépik a saját karjukat,

kidobják magukat az ablakokon,

kiszedik szemgolyójukat a gödreikből,

elvetnek szerelmet

elvetnek gyűlöletet

elvetnek, elvetnek.

 

ők nem csinálják,

a szépek nem bírják ki,

ők könnyű lepkék

ők gerlék

ők verebek,

ők nem csinálják.

 

egy nagy korty tömény láng

amíg az öregemberek dámáznak a parkban

egy láng, egy remek láng

amíg az öregemberek dámáznak a parkban

a napsütésben.

 

a szépek ott hevernek a szoba falának tövében

összezsugorodva pici pókká és tűkké és csönddé

és mi sosem érthetjük meg, hogy ők miért

mentek el, annyira szépek

voltak.

 

ők nem csinálják

a szépek fiatalon halnak

és otthagyják a rútságot a rút életükkel.

 

bájos és briliáns: élet és öngyilkosság és halál,

ahogy az öregemberek dámáznak a napsütésben

a parkban.

 

 

(Farkas Kristóf Liliom fordítása)

Egy másik Trianon-szöveg

Egy másik Trianon -szöveg

György Péter Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély című könyvének nóvuma, hogy amit „Trianon-szindrómának” vagy „Trianon-traumának” nevez, végre nem tények, hanem jelentések összefüggéseként ragadja meg. Ezzel pedig burkoltan azt állítja, hogy semmit nem érthetünk meg az egész Trianon-szindrómából, ha pusztán történelmi események soraként akarjuk megragadni. Trianon kérdése a legalapvetőbb szinteken érintette és érinti még ma is, sőt egyre inkább, a magyar (és persze a román – de erről György Péter kevesebbet beszél) társadalom önképét, múltfelfogását, a társadalmi tér szerkezetének megértését, az irodalmi, művészeti kánonok szerkezetét, a lehetséges politikai alternatívák kérdését. Vagyis ha Trianonról beszélünk, egyszerre kell szinte minden olyasmiről beszélni, ami politikai-társadalmi jelenünkkel lényegi összefüggésben látszik lenni. Éppen ezért könnyű, szinte túl könnyű felmutatni a könyv hiányosságait is mondjuk különféle tudományterületek felől, hiszen aligha létezhet olyan szöveg, amely egyszerre tudna az érintett kérdések mindegyikéről érvényesen beszélni: ehhez dobogókői misztikussá kellene válnia György Péternek, népi anarchistává, de semmi sem áll tőle távolabb.

 

Alapvető felismeréséből kiindulva György Péter könyve tehát összefüggéseket tárhat fel Trianon és a Dobogókő-jelenség, Trianon és a makoveczi építészet, Trianon és különféle magyarországi és erdélyi szerzők (Karinthy Frigyes, Szabédi László, Bretter György, Szilágyi Domokos) élettörténetének megérthetősége, vagy a jelenlegi magyarországi jobboldali politika erdélyi irányú expanziója között. Amikor tehát Trianonról beszélünk, akkor óhatatlanul egy szimbolikus térben kezdünk el mozogni, ahol, ha elég bátrak vagyunk kiszolgáltatni saját gondolkodásunkat is az ezen szimbolikus jelentés-tér által determinált beszédmódoknak, akkor ott is váratlan összefüggéseket fedezhetünk föl, ahol álmunkban sem gondoltunk volna ilyesmire. Elháríthatatlan ezen a ponton a gondolat, hogy vajon nem válna-e nagyobb hasznára a magyar és az erdélyi kultúrának, tudománynak és kritikai gondolkodásnak, ha inkább egy részterületen vizsgálódna György Péter, ott azonban alaposan, például adna egy adekvát Bretter György-újraértelmezést, vagy írna egy összefüggő elemzést Makovecz művészetének politikai implikációiról. Így nagyobb eséllyel kerülhetné el, hogy értelmezései egyértelmű ideológikus felhangokkal rendelkezzenek. 

 

Miután azonban György Péter fölfedezte azt a szimbolikus mezőt, mely a Trianon-szindróma köré épül, egy olyan terápiát javasol, mely meglehetősen konzervatív. A könyv egyik alaptétele, amivel egyet is tudok érteni, hogy a jelenkori jobboldali politikai szimbolizmus a történelem eltörlését, a nyomok önkényes átírását, a megtörténtre való emlékezés és az abból való építkezés, illetve a társadalmi valóság figyelembevétele helyett az illuzórikus Székelyföld-mítoszt (a „képzelt Erdélyt”) ajánlja fel és gyakorolja: egy időtlen vagy archaikus mesét a nemzeti (vagy természetes/természetközeli) identitás romlatlanságáról. Mindez egyben egy kollektív menekülés- vagy elfojtás-történet is, mondja György Péter, mégpedig a modern és önreflexív, kritikusan és önkritikusan autonóm és korszerű individualitás követelményének elhárítása, egyfajta exodus, vagy inkább visszavonulás az európai modernitásból. A szerző számtalanszor hangsúlyozza, hogy a nem kevés misztikus/ezoterikus, neopogány mítosszal, gyógymóddal, politikai és vallási üdvtannal kevert, szerinte modernitás alatti magyar populáris (népi?) ideológiák hívei voltaképpen a deficites magyar modernitás kárvallottjai/áldozatai, akiket így jellemez: „Megváltásra, bizonyosságra váró mélységesen tudatlan és izgatott hibbantak, eszelős csalódottak hajolnak a térkép fölé, hogy azon észrevegyék, meglássák, majd bejárják s megjelöljék a megrendíthetetlen ősi és igaz tudás félreismerhetetlen jeleit.” (50.) Erről az eszelős világról, erről a modernitáson kívüli gondolkodási formáról, ha tetszik, a „lelki szegényekről” (?) azonban a könyv többet nem hajlandó gondolkodni, csak megismétli még néhányszor, hogy „mélységesen tudatlanok” – úgy látszik, a modernitás szolidaritás-felelőssége itt elérte határait.

 

És érthető, hiszen György Péter egy olyan rációban és reflexióban hisz – s ez valóban modernista sajátosság –, amely egyben minimális feltétele is annak, hogy bárki másikat megértsen. És ezt a feltételt a másiknak kell teljesítenie, a másiknak kell racionálissá válnia előbb, hogy György Péter hajlandó legyen őt megérteni. A vad szerinte nem méltó a megértésre. Pedig csak Adorno és Horkheimer nem túl friss felvilágosodás-kritikájára kell eszünkben jusson, és a valóságban is fölismerhetnénk azt, hogy már nem tartható fönn feltételek nélkül a mítosznak és a rációnak az az oppozíciója, ami György Péter interpretációjának egyik elhallgatott teoretikus feltételét képezi. Ha pedig nem jogos fenntartani a mítosz archaizmusának és a ráció modernizmusának ellentétét, mivel ezek együtt képezik a nyugati gondolkodás egyik alapmechanizmusát, akkor esetleg megfogalmazhatnánk, hogy ezek az archaikusnak nevezett mintázatok – melyeknek egyébként is a technikai virtualizáció fejlődése képezi az alapját – nem modernitás előtti jelenségek, hanem a modernitás kritizálhatóságának, vagy a modernitás univerzalizmusa elégtelenségének szindrómái. Mivel ráció és mítosz oppozíciója megkérdőjelezetlen marad, György Péter terápiás javaslata nem lehet több, mint annak követelése, hogy a nosztalgiázó mítosz-építők váljanak racionálissá és történelmileg reflexívvé. Szerintem teoretikus mulasztás, hogy nem ismeri föl, a „virtuális haza” képzetei a technikai civilizáció következményei, mely a valóságról és a történelemről való gondolkodást túl kell hogy vigyék a modernista percepciókon. A virtuális társadalom kialakulásának antropológiai hatásait kellene számba venni, technológia, ráció és mítosz összefonódását, jóval túl a ráció és a hit között is fenntartott egyszerű oppozíciókon.

 

De vajon miért tűnnek ennyire félelmetesnek a nem-racionális struktúrák? Andrej Tarkovszkij Andrej Rubljov című filmjében van egy jelenet, mely a történelmi léptékváltás nagyszerű példája: a középkori Oroszországba betörnek a mongolok, az ortodox templomokba lóháton vágtatnak be, majd a „vadak” egész egyszerűen kiröhögik a keresztények abszurd mítoszát, miszerint Mária szűzen szült. Mindez jó példája annak, hogy a történelem léptékváltások sorozata, nem pedig reflexiók hálózata. Amikor lehetőség van a reflexióra, az éppen akkor van, amikor nem történik semmi lényeges, nincsen léptékváltás, a történelem áll, vagy éppen önmaga (megértése) körül forog. Trianon éppen ezért trauma, és éppen ezért nem volt reflexió révén befogható, mivel egy történelmi léptékváltás eseményéről van szó – ezt meggyőzően bizonyítja ez a könyv –, mely paradox módon egybe esik a modern Magyarország és a modern Románia születésével.

 

Ha tehát belül akarunk maradni egy jellegzetes modernista-freudiánus mesén, azt mondhatjuk: Trianon nem más, mint a modern Magyarország és a modern Románia születés-traumája, egy igazi Ábrahám-történet Izmáellel és Izsákkal, a hitből született és a kivetett fiúval, Mórijával (György Péter két „szent hegyről” is beszél: Dobogókőről és Pannonhalmáról) és a Könyv három vallásával, ami lehetővé teszi, hogy föltegyük a kérdést: ha ez a mese három vallás születésének alaptörténete, vajon melyik a harmadik ország Románián és Magyarországon kívül? György Péter mindezt a születés-traumát érzékelni látszik, de mégsem reflektál erre teoretikus szinten, mivel túlságosan el van foglalva azzal, hogy leleplezze és megalázza egyébként számomra is unszimpatikus politikai ellenfeleit. Amivel semmi gond nincs mindaddig, amíg a probléma aktuális érdekeknek alárendelt vizsgálata, Magyarország jelenlegi politikai „traumája” nem árnyékolja le újfent, mint már annyiszor, a tényt, hogy Trianon – ez az én véleményem – nem trauma, hanem egy nagyszabású keletkezés-esemény. Leírtam máshol az a mondatot, hogy „Trianon számomra nem létezik.” Ez azt jelenti, hogy Trianon többé nem trauma, hanem valami más, egy esemény.

 

Jó ideje foglalkoztat engem is Trianon szöveggé változtatása, ez a lehetőség egy időről időre visszatérő kísértés. Azt kell mondanom – és nem hiszem, hogy ez pusztán generációs különbségből fakad György Péter és köztem –, hogy Trianon számomra minden buktatójával együtt is egy abszolút pozitív lehetőség. De Trianon szöveggé változtatásának az én elképzelésem szerint nem szabad ténylegesen is megtörténnie, legalábbis nem olyan gyorsan és elhamarkodottan, ahogyan az György Péter könyvében megtörténik. Egy hosszadalmas és befejezhetetlen születés-történet kell ez legyen, írás nélküli beszéddel, és beszéd nélküli néma írásmunkával, igazi szókratészi bábáskodással, mert mihelyt megszületne „a” szöveg, egyben a születés bevégződésévé, a keletkezés halálává változna. Trianon szöveggé változása folyamatosan és hosszantartóan, türelmesen kell történjen, hiszen ezen a folyamatos születés-szövegen kívül semmi nincs, ami összetartja azt, ami innen és ami túl van a határokon, ami egymás szemébe nézni kényszeríti, egymásra vonatkoztatja a modernet és a vadat, a gyarmatosításokon túli elvadultságot és egy Hervay-szöveg nehézkedésének feltárulását, semmi nincs, ami megóvja egyiket a másik gyarmatosításától, frusztrációktól, problémái exportjától, kompenzatórikus phallocentrizmustól, a megalázottságtól, a hamis kánonoktól, a kisebbrendűségi komplexustól és a különbségeket eltörlő, homogenizáló nagymagyarkodásoktól. Mindezek részletekbe menő megértésére van szükség, a leleplezés önmagában ugyanúgy nem terápia, ahogyan a nyomok és a történeti reflexió eltüntetése sem. Szükség van egy érzékeny egyensúly, még pontosabban az egyenlőség garanciájára, erre a folyamatosan íródó születés-szövegre, a ki beszél, ki nevében vagy éppen helyett és ki beszél kinek kérdések végeérhetetlen sorjáztatására, modorosságokra és fodrokra, nyelvi gazdagságra, ahhoz, hogy megértésben legyünk afelé, hogy mi történt velünk, amikor megszülettünk.

 

Mintha a nyelv kifordítására lenne szükség, olyan hasadásra, ahol az anorganikus (mivel Trianon elsősorban az organikus test- és az uralható tér metaforája) már nem ellentéte az organikusnak, hanem ezt magába foglalja. A Trianon-szöveg a keletkezés szövege kellene legyen, egy olyan keletkezésé, mely (el)ismeri, de nem tekinti végső paradoxonnak a születés-traumát. Ez az eljövendő szöveg áthalad a születés-traumán. De ehhez olyan „egzisztenciálék” lebontására van szükség, mint például a szorongás, vagy a kulturális (vagy nemzeti) rossz közérzet (ezek is régi modernista mítoszok/traumák). Trianon traumája ugyanaz, mint a Trianon-szorongás, az idegen, s nem egyszer ellenséges elembe/közegbe való belevetettség szorongása. De az az értelmiségi szorongás, amely kiolvasható György Péter könyvéből, vajon nem szintén egy idegen, ismeretlen közegbe való belevetettség szorongása, s csak illuzórikus látszat, hogy Magyarország, vagy akár csak Budapest egy uralható, belátható, ismert és bejárt tér? György Péter – megint csak modernista nosztalgiák jegyében – a társadalmat és a tereket racionális szerkezetekként próbálja elgondolni, és érthető szorongással tölti el az, hogy a modern racionális rácsszerkezetek logikája nem kielégítő, mivel a helyeknek szédítő és értelmetlen mélységeik is vannak, melyek túlnyúlnak a jelentéseken, s nem csak felületekről van szó, hanem a jelenlétekről, melyek jelentések számára nem hozzáférhetőek (és ez nem a nosztalgia-ipar apológiája).

 

De Trianon számomra túl van ezen a szorongáson is, legjobban mégsem a szorongás felől érthető, hanem a szétszóratás boldogsága felől. Ami egyszer már elveszett, az többé már nem veszhet el: a születés-trauma után létezni, illetve annak következményeként, azt jelenti, hogy ha van a létezésnek valamifajta szabadsága, az abból ered, hogy létezni nem más, mint már túl lenni az alapvető veszteségen, azon, amit a születéssel veszítettünk el. Ami utána van, már „csak” szöveg, vagyis Trianon szöveggé változtatása, egy hosszú születés-szöveg. Ezt nem kéne elsietni, mert Trianon nem létezik, de Trianon a hazám. Akár a modern én születésének is lehetne ezt nevezni, akinek azért van szüksége a szolidaritásra, ami egyben kötelessége is, mert nincsen magától értetődő közösség. De vajon a legmélyebb szorongást megszüntetheti-e bármilyen szolidaritás? Tapasztalatom szerint: nem, mivel túl kell előbb jutni ezen a szorongáson, hogy szolidárisak lehessünk. Vagyis: alapvetően nem tudunk segíteni egymáson, de attól még szerethetjük egymást, tehetünk egymásért ezt-azt. Talán ezért van szükség egy türelmesebb Trianon-szövegre. Ezt akartam mondani, s részben talán György Péter is.

 

 

 

Eccer jól megjártam ember

 

Én akinek tudtam, mindenkinek segítettem. Nem vótam hitvány senkivel se, de hakárki hakármit mondjon es, a fennvaló ja tanú rea, hogy eppe csak meg nem üttek.

            A dolog úgy indult érted-e, hogy vittem le ja kenyeret a faluba, bé a bótokba szerte osztani, s hogy dubás kocsival vótam, Gyergyóból kifelé valami fekete ruhás emberek bé kéreckedtek hátul, met késésben vótak a temetésrő. Há, mondom, bújjatok bé, Szárhegyig elviszlek. Na jó, de nekem még Szárhegyen es vannak jó barátok, s meg-meg állok, s eldiskurálgatok velük, met mondanak értelmes dógokot, s én es nekik.

Node, ja komám-barátom egyből azzal fogadott, hogy hát nezzem szeg meg, nincs mit adjon a disznyóknak, met az eleség elfogyott, s pénzük semmi se maradt, s így a baj bé es van ütve. Én akkor azt hittem, hogy esmen a bolondját járassa velem ember, met a mútkor es azt hazutta, hogy a kalákások, akiket elhívott,  tíz lejeket fizettek neki, olyan kicsi vót a pityókája, ásáskor.  Na, mondom magamba, állj meg, met megviccellek én neféj. Adj nekik bükkfamosztot, mondom, met barna es, s nagyjából az íze es olyan lehet mint a korpának, s a disznyó az disznyó, s megeszi, s többet gondod nem lesz rejuk. S azzal még vagy két szót váltottunk, elszíttam egy szál kárpácit, s azzal mentem es tovább a dógomra.

            Igen ám, de alig telt el vaj’ öt nap érted-e, s mán híre es ment a faluba, hogy ingemet úgy keresnek a szárhegyiek, mint a dunnyezó, s az utam ki van adva onnót, met addig mind attam komám-barátomnak a tanácsot, hogy ő meg es fogadta, s vagy két napig bükkfamoszttal etette ja nyócvan kilós disznyókot, s harmadnapra az össze megpuffadt tőle, s megdöglött érted-e.

            Vót ijeccség ember, met a pletykák vasvillákot emlegettek, hogy azokkal jőnek, s még azt a gyásznépet es elhíjják, amelyikeket én felvettem, hogy segítek neki, de valahogy méges ott hagytam a dubába hánykolódni, s este kilenckor tettem le őköt, vissza Gyergyóba.

            Eccer jól megjártam ember.

A valóságos Erdély

A valóságos Erdély(Slam a magyarokhoz)                                                       

 

Nem azért van a valóságos Erdély,

hogy pénzt, választást, s rajta presztízst nyerdélj,

ha szavadon foglak, rádbaszom a kukafedőt,

s olvasok inkább egy kis Dsida Jenőt,

mert nehogy már te mond meg,

mi irodalom itt, ha kihagyod a kánonból

Hervay Gizit, Orbánnal bratyizol, de nem jártál

még Tordán, s az csak hab a tortán, hogy

rosszabb vagy, mint Torgyán; és Erdély mi vagyunk,

neked a trauma, ha csak Pestet látod,

s nem mész lesz falura, mert kényelmesebb

az értelmiségi szauna; Erdély mi vagyunk:

a flóra s a fauna, s hiába pampog itt egy-két

pöttöm náci, ha én szólok, az visszhangzik

Udvarhelytől Vácig, mert itt a szellem játszik,

lásd, nem csak az intellektus, és nem tőled

tanuljuk, mi az intertextus, mert ötven évet

késik egy átlag pesti okos, míg megérti,

hogy ki volt Szilágyi Domokos, és nem érdekel,

hogy mennyire vagy továris, libsi, retró,

s az sem, hogy előbb volt a budapesti metró,

mint a bukaresti, mert nem szoktam, mint te,

hűhótól hasra esni; és Erdély mi vagyunk:

szellem és szemétdomb, tőlem tanulhatod,

az igazat hogyan mondd, de lírámat soha se

fogod utolérni, szöveged ragacsos, hatnapos

makaróni, és nekem kell helyetted ideróni

az igazt meg a valót, míg átlátszón exportra

tolsz Trójámba be falót, s csak hiszed,

hogy elérheted végre az egyetemest,

ha nem láttad még soha rappelni Egyed Emest,

vagy nagy truváj, ha jártál már Vegasba’,

de fogalmad sincs, hogy melyik a Vlegyásza;

mert Erdély mi vagyunk, te meg csak egyre rettegsz,

a gyarmati észnek ódáim keresztbe tesznek;

Erdély mi vagyunk: a nyelv s a szétszóratás,

szétforgácsolt szépség, könnyű szóforgatás,

arrogáns poézis Kolozsváron s Pesten,

te meg csak pislogsz, mint fanszőr a húslevesben.