– A történelmi koincidenciák, hiszen érted, kedvesem!
A sirályok falánkan csapódtak a vízre, a szél ide-oda hajlongott, méltósággal dübörögtek a hullámok, de ez mégsem ugyanaz a tenger volt. És a színe! A szürkeségének volt valami barnás árnyalata, mintha ez a sokezervalahány éves asszony az éjjel vérzett volna.
Mert a háború az elemeket is megváltoztatta.
A hirtelen hőség elől egy raktárban húzódtak meg Kerkovianban. Vödrök, halászhálók és a háború többi martaléka: egy tagbaszakadt, háromgyerekes anya a fiaival, egy magát koldusnak álcázó, szökött katona. És persze ott ténfergett velük a normann udvar főtudósa… fővarázslója, főkrónikása…
– Hogy menekültél meg? – kérdezgette Riolda.
De a nagy Illighen úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Nem éri meg a Nyugat a következő évet. Nincs hite, nincs tartása, nincs gerince. Fegyelem nélkül az emberek nem tudnak a jelenben lehorgonyozni, ezért aztán több időben élnek, mint a kísértetek. De az iszlám majd zabolát vet a lélek renyheségére.
No persze a kalifa sem boldogulna egy nagy tudós nélkül, aki megmondja, hogy mikor, hova kell a zabola. Illighaen tébolyult tekintettel fejtegette: a mórok örülni fognak, hogy érkezik északról egy nagy gondolkodó, aki segít abban, hogy ne vesszenek el a hiedelmek dzsungelében…
De seholsem volt ez a dzsungel! A nagy Illighaen napok óta ott üldögélt a parton egy kislánnyal, egy koldussal, egy háromgyerekes, gyanakvó anyával.
– No de mi lett a gyerekeiddel? – faggatta Riolda. – És mi történt a kegyelmes herceggel? A katonákkal a várban? Ki temeti el őket?
Illighaen legyintett. A történelem nagyobb katasztrófákat is számon tart, mint néhány idősödő herceg, háziasszony, vagy akár az ő felesége halálát. Veszni kell a gyengéknek – aki ezt nem látja, az nem érdemli meg, hogy egyszer utat vágjon magának a dzsungelben.
Riolda biztos volt abban, hogy Illighaen képtelen az elmúlt hetek eseményeire visszaemlékezni. De még így, mindenre képtelenül is született tanár volt. Hány élete van a fekete hattyúnak? Mit gondolt Tacitus a germánokról? Hány szörnyet kell a tenger mélyére láncolni, hogy az ár-apály soha ne nyugodjon?
A soha meg nem érkező hajókra és a tudásvágyó kalifára várakozva Riolda megtanulta a legfontosabb kikötők nevét, a tengerekben kígyózó áramlatokat. De a nyár elmúlt, és úgy tűnt, akinek volt valami lélekvesztője, az már régesrég áthajózott Dániába.
A napok kínos egyformasággal peregtek. Délelőtt került sor a római történetírókra és a tényekre, és délután – mikor már Illighanen belefáradt a parton való bóklászásba és a csüggedésbe – a hiedelmekre. A tengeráramok a vajúdásba belehalt asszonyok rettentő fájdalmából fakadnak, magyarázta Illighaen.
A tenger a bizonyság, hogy az élők és az élettelenek közt nincs éles határvonal.
De még a három fiú anyja sem hitte el a névtelen áramlatokról szóló meséket. Vénember. Szégyentelen, locsogó, sületlen. Azért beszél annyit, Riolda, hogy a melledhez férjen. Talán mégiscsak van valami sütnivalója! Hisz olyan a bőröd, mint a tej! Meglátod, megláncol majd a szavaival, elvisz magával, és elad az első rabszolgakereskedőnek.
Az asszonynak szép neve volt: Lenának hívták, mint valami királynőt. Nem volt sovány, de a csontjai nem fértek a bőrébe, szúrtak itt is, ott is, majd kibökték a bőrét, beszélgetés közben megsebezték saját fiait is: ha-nem-tetszik-le is-út-fel-is-út… Majd-lesz-nemulass-ha-megtanuljátok…!
A fiúk semmit se mertek elhinni, amit nem helyeselt az édesanyjuk. Mert hiszen ki ez a Riolda? Biztos minden cafka azt meséli, hogy dadus volt a hercegi udvarban. De nincsenek hercegek és gyanús tengeráramok, ezekről csak kótyagos vénemberek handabandáznak, hogy megtévesszék a szegény, rendes, becsületes családokat.
Majd-kap-tőlem-ha-nem-hallgat-el.
Ettől a nagy darab, gyanakvó asszonytól nemcsak Illighaen, hanem még az állatok is féltek.
Talán van valahol egy holdtestvére, töprengett Riolda. Egy kicsi magzat, aki vele együtt várta a születést az anyja hasában, de nem érhette meg. Megette a csontjait Lena, az ikertestvére, aki szálasabb lett, mint a többi ember, de gyorsan megkeseredett.
Csak-annak-jár-a-szája-aki-nem-szeret-dolgozni.
Hogy meg ne bolonduljon, Riolda megpróbálta nap mint nap kifaggatni Illighaent. – De mondd csak, hogy menekültél meg? Mi lett a herceggel? Mi történt a gyerekekkel?
A hajdani főkönyvtáros csak hümmögött, mintha tudatlanságon kapták volna. Megint rátért a tengeráramokra, a titkos koincidenciákra, aztán a tudásvágyó kalifákra.
– No, de hol vannak a könyveid, Illighaen? És mi lett a feleségeddel?
Illighaen felhorkant. – Csak azt érdekli a múlt, akinek van jövője.
Majd-eljut-a-kalifa-udvarában-és-ott-segít-értelmezni-a-tényeket.
Lena és a fiai, ez a három megfélemlített, szidalmakkal féken tartott gyerek viszont semmiféle koincidenciákkal nem törődtek. Vagy törődtek, csak ez a jövőnem volt a titkos tengeráramokhoz mérhető. Elkóborolt tehénről álmodtak, vagy egy ép halászhálóról, és arról, hogy kitakarodnak az arabok… hogy lesújt a dögvész az emberkereskedőkre… hogy a sok ingyenélő hajózzon el Dániába vagy egy másik kitalált földrészre.
– Lena? Nincs elég képzelőereje, hogy a háborút túlélje – vélte Illighaen. – A csontok gyorsabban törnek, mint a lágy részek.
De akármilyen harcias is volt a három fiú anyja, elég sokan csatlakoztak hozzájuk. Egy sebes arcú rabszolgalány, egy bekötött kezű férfi, akiről semmi mást nem tudtak, csak hogy retteg az éjszakáktól. Aztán mások is jöttek, mások is rettegtek az éjszakától – jöttek mindenhonnan, bekötött szemekkel, bekötött kezekkel, kicsik és nagyok, farkashoz vagy madárhoz, gyíkhoz vagy szitakötőkhöz hasonlók.
Mintha Illighaen egyik képeskönyve kelt volna életre.
De a krónikás semmit sem szeretett, ami a múltra emlékeztette.
– Te mért nem nézel szembe a jövőddel, kislányom? Amilyen szép vagy, amilyen friss, még csak meg sem kéne szólalnod. Hiszen királylány vagy, no, persze nem egy igazi birodalomé, hanem csak egy kicsinyke szigeté… nevetséges is volna azt a mórok más országaival összevetni! De a nőket megszépítik a legendák! Gyere velem, hidd el, tetszeni fogsz nekik!
– Nem emlékszel az édesapámra, Illighaen?
Illighaen megcsóválta a fejét, mert nem szeretett emlékezni. De azért száraz ujjaival minden reggel végigsimított Riolda arcán, mintha a frissességét akarná ellenőrizni.
De egyszercsak eltűnt, és elvitte magával a római történetírókat és a titokzatos tengeráramokat. Így aztán Riolda magára maradva hallgatta, hogy az északi városokban járvány tombol…, hogy nem is tombol járvány… Hogy Vilmos hercegre rágyújtották a palotáját… Hogy fogolyként viszik Sevillába… Hogy érdemes itt várakozni a parton, mert a dánok majd küldik a hajókat… Ha nem holnap, akkor holnapután…
De Riolda elunta ezt a örökös labdázást a szavakkal, és inkább a parton csatangolt a sértődött özvegyasszony, Lena fiaival. Játékból képzeletbeli lovakra és farkasokra vadásztak.
No és mi van a tenger túlsó partján?
Talán ugyanilyen, szavakkal labdázó, róluk ábrándozó kamaszok.
No de te nem tűnhetsz el, Riolda! Akármi lesz, megtalállak, mondogatta a legnagyobb gyerek.
Furcsa kamaszfiú volt. Mintha minden kedves szótól nőtt volna valamennyit.
Októberben aztán egy arab könnyűlovas hadtest vette körül a raktárat. Nem páncélos embervadászok voltak, nem is hordszéken utazgató emberkereskedők, hanem kipihent, nyájas katonák, a kalifa magántestőrei. Nem törődtek a fal mellett összekuporodott lányokkal, hanem a jóllakottak nyugalmával jártak körbe-körbe. Mint a kövér kandúrok, akik már hosszú időre elteltek győzelemmel.
Egy tizenöt éves lányt kerestek: egy feketehajú, kékszemű, ír kislányt, egy nevenincs sziget királyának a lányát.
A testőröket egy töpörödött mór tudós kísérte, aki arab krikszkrakszokkal teli fóliánst tartott a kezében. A raktárban azt suttogták, ő a kalifa főtanácsadója, jövendőmondója, fő-fő-fő-fő-bizalmasa. No de ki mer fürkészőn figyelni, ha a rettegéstől ellazulnak a záróizmai? Ha a fal felé fordulva a saját verejtékében fürdik?
Olyan rettegés szállta meg a bujkálókat, hogy arra sem vették a bátorságot, hogy belenézzenek az arcába.
Pedig Riolda már nem volt a raktárban.
Két napja kereket oldott Lena asszony legidősebb fiával.
