Bejegyzések kategória bejegyzései

MEGY A MÉNES (Ходят кони – orosz népdal)

Megy a ménes a folyóhoz,

A sötétkék itatóhoz,
A magas oldalon,
Jaj, hogy jut le azon?

A folyóvíz csupa örvény,

Pereméhez nem visz ösvény,
Nincsen hasadék,
Csak a sziklaszakadék.

 

A szirt széle, jaj, de éles,
Nem ihatnék már a ménes,
Elnyelte a mély,
Az ordas meredély.

Vajdics Anikó fordítása

A népdal a Бумбараш című orosz film betétdala volt.


https://www.youtube.com/watch?v=8qciz7m6AW0

https://www.youtube.com/watch?v=fENlMYycSFI

Eszmélés

– Én nem tudnék úgy élni, hogy se férjem, se gyerekem! – dörrent a súlyos ítélet Éva szájából. Klári már megszokta, hogy a barátnője akkor sem tesz lakatot a szájára, amikor kellene. Mint például most, hogy Klárit elhagyta a legutóbbi barátja.

Harmincöt éves volt. Ahogy mondják, a finisben táncolt, legalábbis férjhez menetel és gyerekszülés szempontjából. Nem volt csúnya, sem kövér, és nem volt buta sem. Csak eddig valahogy elrohant mellette az élet. A kapcsolatai leginkább azért mentek tönkre, mert ő már szeretett volna megállapodni, a partnerei viszont nem. Tipikus mai modern civilizációs probléma. Persze, attól még, hogy ezt felismerte, nem lett boldogabb.

Évával gyerekkoruk óta a legjobb barátnők voltak. Egy ponton azonban, amikor Éva nyolc éve férjhez ment, majdnem tönkrement minden. Na, nem Klári miatt. Ő szívből örült a barátnője boldogságának. Az esküvő után azonban Éva magához rendelte, és könnyek között ecsetelte neki, hogy úgy érzi, mostantól egy világ választja majd el őket egymástól, hiszen az ő élete révbe ért, míg Klárié, nos, mondjuk úgy, hogy döcög, és senki sem tudja, merre tart. Klári ahelyett, hogy megsértődött volna barátnője őszinteségén, ezúttal is erőt vett magán, és megnyugtatta Évát, hogy ő továbbra is szeretne részt venni az életében, és nem hiszi, hogy egy esküvő közéjük állhat. Amikor Éva terhes lett, Klári mellette állt mindenben. Még csak pár hónapos volt a kislány, de ha Évának el kellett szaladnia valahova, és éppen nem volt kire bíznia a csöppséget, Klári ebben is a segítségére sietett. A második gyereknél már olyan profi pótmama vált belőle, hogy Éva, valahányszor ugrasztotta barátnőjét egy kis bébicsőszködésre, nevetgélve jegyezte meg, milyen jó lenne neki is egy gyerek. Azt az aprócska tényt, hogy Klárinak éppen nincs társa, figyelmen kívül hagyta. De miért is törődött volna Klári érzéseivel? Hiszen ő elfoglalt feleség és anya, nem ér rá állandóan lelkizni, mint „azok a szingli lányok”! Különben is, „azok a szingli lányok csak magukkal vannak elfoglalva, önzők, egoisták mind, aztán meg, amikor eljár felettük az idő, sírnak, hogy egyedül maradtak!” – szavalta. Hogy a barátnője is szingli volt? Kit érdekel? Hogy nem minden egyedülálló nő önző és egoista? Ez meg sem fordult a fejében. Miután elhadarta szokásos monológját, tyúkanyóként tutujgatta csemetéit. – Látod? – kérdezte Kláritól, arcán büszke mosollyal. – Azok a nők nem tudják, miről maradnak le!

Klári barátnői ki nem állhatták Évát. Ők pontosan látták azt, amit Klári egyszerűen nem akart tudomásul venni. Ha összejövetelt szerveztek, úgy intézték, hogy Évát még véletlenül se kelljen meghívni. Nem volt nehéz dolguk, hiszen Éva amúgy is folyton anyai kötelezettségeire hivatkozott, valahányszor Klári megpendítette, hogy megismerhetné a barátait. Látniuk sem kellett Évát, elég volt csak hallgatniuk Klári történeteit. Ám hiába győzködték őt arról, mennyire érzéketlen, önző és felszínes ez a nő, Klári minduntalan a védelmére kelt. – Biztos fáradt! – mondta. – Sokat van a gyerekekkel, egy kicsit beszűkült a látóköre, ezért nem veszi észre, ha megbánt.

– Ja, persze! – replikázott egyik barátnője. – Irigy, gonosz, és rosszindulatú. Olyan ember, aki senkire nincs tekintettel, saját magán kívül! Kár, hogy nem látod ezt.

És Klári valóban nem látta. Tudat alatt legördített egy függönyt maga előtt, valahányszor Éva „beszólt” neki. Csendben, mosolyogva hallgatta a legdurvább, az érzéseit totálisan semmibe vevő megjegyzéseket is.

– Ez most miért lépett le? – kérdezte Éva, barátnője legutóbbi lovagjáról.

– Azt mondta, éretlen még egy komoly kapcsolathoz.

– Hány éves volt? – hangzott az újabb kérdés.

– Harminchat.

– Aha – felelte Éva, majd roppant tudományosnak ható hümmögésbe kezdett. – Nem gondolod, hogy esetleg benned lehet a hiba, ha mindegyik lelép mellőled? Nem lehet, hogy nem vagy nekik elég jó, elég szép, elég csinos? Tudod, én úgy gondolom, hogy egy harminchat éves férfi már teljesen érett a családalapításra, és ha megfelelnél neki, akkor biztos, hogy bele is vágna a dologba, neeeeem?

Zuhany. Jéghideg zuhany. Nem is. Inkább ütés. De nem ám egy. Sok–sok jókora ütés. Jobbról, balról sorjázva, hogy mindjárt a padlóra küldjék. A függöny ezúttal nem gördült le.

– Ide figyelj, te érzéketlen, gonosz, irigy trampli! – kiáltotta Klári, s egy pillanatra maga is meglepődött saját magán, a kikerekedett szemekkel arcába bámuló, lemerevedett Éváról nem is beszélve. De folytatta.

– Azt hiszed, te különb vagy bárkinél is, csak azért, mert férjed van, és gyerekeid? Az meg sem fordul a fejedben, hogy van, akinek nincs szerencséje a kapcsolataival? És olyan is van, hogy valaki csak későn találja meg a boldogságot? Tudod, hányszor aláztál meg a gúnyos megjegyzéseiddel? A nulla empátiáddal? Bocsánat, idegen szó, majd nézd meg az értelmező szótárban, hogy mit jelent! A férjedről meg csak annyit, hogy hónapok óta rendszeresen együtt látják egy huszonéves szőke bombázóval! Úgy turbékolnak, mint egy gerlepár! Nem akartam szólni, mert féltem, hogy kizökkentelek az álomvilágodból! De tudod, mit? Ébresztő! Neked is, és nekem is! Életem legnagyobb hibája volt, hogy szóba álltam veled! – hadarta, majd fogta a táskáját, rá sem nézett az elképedt, levegő után kapkodó, dúló–fúló Évára, csak kirántotta a bejárati ajtót, és teljes erőből bevágta maga után.

A lépcsőházban, miközben lefelé rohant, egy percig úgy érezte, hogy ezt a férj–dolgot talán nem kellett volna elmondania. De annyira feldühítette ennek a nőnek a pofátlansága, hogy képtelen volt uralkodni magán. Előbb–utóbb úgyis megtudta volna. Hát, most úgy alakult, hogy előbb.

Még mindig magából kikelve, indulatoktól fűtve keresgélte a kocsija kulcsát a táskájában, és próbálta elemezni, hogy mit érez. De legnagyobb megdöbbenésére semmiféle elégtételt nem érzett. Csak szánalmat. Undorral vegyes szánalmat Éva iránt.

– Túléli. Elválni soha nem fog, mert ahhoz gyáva és sznob. Elveszített egy barátot. Na, bumm, és akkor mi van? Majd vesz magának egy új mosogatógépet – gondolta Klári, és fütyörészve szállt be az autójába.

 

Orfikus himnuszok


Genezis
(Kozmosz aiodosz:
Orpheusz születése)

Mikor megszülettél, sötét volt.
Végeláthatatlan sötét.
És csöndek csöndje lebegett feletted:
fekete kökörcsin ég.
Képek nyaldostak, fojtogató hangok:
nem hall. Nem lát. Nem ért.
Korszakok teltek el, még mindig
sötét van. Talán meg sem születtél.
Félrebiccenő fejjel hallgat,
énekel téged az Éj.

Ez a kék
(Mnémoszüné)

Ez a kék
még mit se tud
Goethe, Maeterlinck, Mallarmé
nem ismeri
a befagyott értelem
arktiszi kristályfényét,
sem az elsüllyedt tünde álmokét.
Egyetlen leányod szeme kékje,
s születésekor minden gyermeké.
Ez a kék leginkább
egy hajdanvolt pillanatra emlékeztet,
amelyben először vált el egymástól
föld és az ég –
noha e percben
múlandóbbnak tetszhet
e gyönge áprilisi nefelejcsnél,
újra s újra szólítod:
MNÉMOSZÜNÉ!


Kert a hegyen
(Phoibosz elhívása)

Bár sűrű volt az éj,
és nem csillapult,
imént állt el a szél:
csak felépült.
A hegyfokról szelíden ereszkedő
lankák, a sziklagyep, a gyümölcsös.
A hegyormok izgatottan
suttogó pinea-csoportjai.
A sugárzó istenek,
a márványba öntött hajnalképek.
A kövek közt kacskaringózó,
hullámzó utak.
S a rózsalabirintus!
Illatok, fények, fuvallatok
olyannyi találkahelye,
a könyvereklyékkel telihintett,
szőlővel futtatott filagóriák.
Az érkezés. A kőkapuk tövében
sötéten csillogó tükrök.
Az emlékezés melegvizű,
magasban fakadó forrásai.
És kristálypartjukon és mindig csak onnan.
A kilátás. Lelkek teraszai.
Az egymásba nézők horizontjai.
Már dereng az ég alja,
lassan felszáradnak a rétek.
Hamarosan felébred a drága,
s nekivágtok a hegynek.
Mennyire gyönyörű.
Még így is, félhomályban,
vibráló szemhéjkupolák alatt.
Hát még amikor kinyílik,
ahogy telicsordul fénnyel.
Ahogy a szemedbe néz,
ahogy fölismer.
Ahogy megelevenednek,
ahogy életté lesznek holtnak hitt szavak.
Ubi tu Gaius, ibi ego Gaia!
Jöjj és láss. Ím, az Ország.
Gnóthi szeauton.
Ismerd meg önmagad!

 

(borítókép: Dino Buzzati: Képes poéma – részlet)

Kolozsvár több teste I.

Mi Erdély? Tér? Hely? Terület? Fogalmi séma? Mire „jó” nekünk, mire „kell” Erdély fogalma, megnevezése? Mit jelöl Erdély neve egy olyan diskurzusban, amely magát Erdélyen „belüliként” határozza meg, ugyanakkor jelenleg mégis egy rajta túl levő helyről –  Budapestről igyekszik megalkotni a szövegben Erdélyt, megpróbál helyet keresni, helyet adni Erdélynek, ha úgy tetszik lefordítani ’azt’ egy esszé nyelvére. Máris pontosításra szorulok. Igazából nem áll szándékomban lefordítani Erdélyt, csak azért van ’rá’ szükségem, csak azért szorulok ’rá’, hogy értelmezési teret jelölhessek ki Kolozsvár számára. Kolozsvár (Cluj) Erdély (Ardeal) fővárosa a magyar (román) közvélekedés számára, olyan rész, amely hivatalosan egy egész helyett áll. Ez a szöveg tehát utóbb Kolozsvárról szeretne szólni.

Mi Erdély? Magyarul ennek a névnek elsődleges viselője az a hegyes-dombos vidék, mely a Királyhágótól a Kárpátokig terjed; bár tágabb értelemben Erdélynek hívjuk a román-magyar határtól a Kárpátok csúcsaiig eső területet is.  Erdélynek viszont más nevei is vannak: románul Ardeal vagy Transilvania, németül Siebenbürgen. Ezt a több nevű, többes identitású területet ez a szöveg vállaltan csak magyarul képes megszólítani, háttérbe szorítva vagy épp megszüntetve annak Ardeal vagy Siebenbürgen-olvasatát. Ennek ellenére szövegem megkísérel tekintettel lenni Erdély nem magyar neveire is. Annál is inkább, hogy „Erdély” neve maga a meghaladás, a valamin túl levés (erdő elve, erdőn túli terület, terra ultra silvam), az idegenség beemelése a saját nyelvbe; ha úgy tetszik, Erdély neve az idegen megértésére tett kísérlet.

I. Képzelt Erdély

Tavaly jelent meg György Péter könyve, a Képzelt Erdély – Állatkert Kolozsváron. A könyv Erdélyt mint szimbolikus teret definiálja, melyet a kortárs magyarországi/magyar közbeszéd egy része a kompenzáció, a kárpótlás heterotópiájaként működtet: Erdély (pontosabban annak egy része, Székelyföld) a jelenkori Magyarország valóságából való kiút egy olyan, „másik” Magyarországra, amely az 1918 előtti birodalmi identitás illúzióját nyújtja. „A tízmilliós ország kollektív tudattalanja harmincötmilliós birodalomé. A belőle fölpárálló magyar képzeletnek vannak havasai és van tengerpartja. Csonka-Magyarország lapos és barokk. A képzeletbeli Nagy-Magyarország szubalpin és csúcsíves. A kicsi ország nem sokat számít. A nagy: európai tényező” – írja Tamás Gáspár Miklós, s idézi György Péter könyve előszavában.

Erdély ebben az olvasatban kizárólag Magyarország szempontjából jelenik meg – György Péter egyrészt leleplezi azokat a narratívákat, melyek egy fiktív Nagy-Magyarország szempontjából Erdélyt kisajátítani, kolonizálni akarják és megszüntetni számukra nyomasztó idegenségét. Azt is felveti a szöveg, hogy a fiktív Nagy-Magyarország képtelen bármit kezdeni Erdély többi nevével (Ardeal, Transilvania, Siebenbürgen), hiszen elsődlegesen „magyar” perspektívájából az 1920. június 4. után történtek értelmezhetetlenek, az ezután történt múltat „végképp” semmissé kell tenni, el kell törölni és vissza kell állítani Erdélyt abba az állapotába, ahogyan az „Nagy-Magyarország” része volt.

Erdély egy ilyen „magyar” nézőpontól ezért nem is működhet másként, mint kolóniaként, gyarmatként. Erdély neve egyértelmű jelzőtáblaként működik, amely egy mindenkori magyar centrum fele mutatja az utat. A György Péter-i terminológiával megnevezett „képzelt” Erdélyből láthatatlan az az Erdély, amely egyáltalán nem, vagy másképp ért magyarul. Borbély András és Vincze Ferenc az ujnautilus portálon megjelent kritikái a Képzelt Erdélyről viszont azt állítják, hogy ezt a láthatatlan, „valóságos” Erdélyt György Péter is csak eltakarja. Vincze Ferenc ugyan elismeri, hogy György Péter megkísérli Erdély Budapest irányából történő kolonizálásának bemutatását, de mivel ő is alakítani próbálja az Erdélyről szóló diskurzust, beleilleszkedik abba az értelmezői közösségbe, amely továbbra is Budapestről igyekszik megmondani, hogy ki erdélyi író:

„kísérlet történik – reflektált módon – a jelenkori és a mindenkori Magyarország felől kolonializált Erdély-kép kialakításának bemutatására, másrészről – kevésbé reflektált módon – egyúttal az ennek átalakítására és módosítására való törekvés is felfedezhető, elég erőteljes módon. És ez utóbbi immár nem diskurzuselemzés, hanem hatalmi beszéd. Ami szintén természetes lenne az adott diskurzuson belül, ha a könyv expliciten nem másra vállalkozna – tehát ‘a mindenkori Budapest – mint a mitikus és szó szerinti hatalom helye – önnön politikai normái és érdekei szerint használta, legitimálta, illetve teremtette meg az ideális kisebbségi írót. (216.)’ Így fogalmaz a szerző Balázs Imre József Deleuze-t és Guattarit idéző tanulmánya kapcsán, és így idézhetem én György Pétert György Péter kapcsán, azaz így teremtheti meg a mindenkori Budapest Erdély ideális képét”. 1

Borbély András is helyesli azt a diagnózist, amelyet György Péter felállít a képzelt Erdély kapcsán, ugyanakkor az erre adott válasszal már kevésbé ért egyet. Szerinte ugyanis a Képzelt Erdély alapvetően elvárja, hogy mindenki racionálisan viszonyuljon Erdély problémájához: „És érthető, hiszen György Péter egy olyan rációban és reflexióban hisz […] amely egyben minimális feltétele is annak, hogy bárki másikat megértsen. És ezt a feltételt a másiknak kell teljesítenie, a másiknak kell racionálissá válnia előbb, hogy György Péter hajlandó legyen őt megérteni. A vad szerinte nem méltó a megértésre.” 2

 II. Can the Subaltern Speak?

 Hogyan érthető akkor meg a „vad”, az „idegen”? Hogyan juttatható szóhoz, hogyan hívható egy több névre hallgató Erdély? Gayatri Chakravorty Spivak indiai irodalomtörténész és komparatista a Can the Subaltern Speak 3 című tanulmányában egy ehhez többnyire hasonló kérdésre keresi a választ: hogyan tanulmányozható és érthető meg a gyarmatosítás után a harmadik világbeli egyén? Hogyan foganatosítható az ilyen poszt-koloniális szubjektumnak a megértése?

Spivak a dekonstruckió felől jőve rámutat arra, hogy a nyugati filozófia és gondolkodás kritikátlan alkalmazása egy gyarmatosítás utáni világban nem egyéb újabb gyarmatosításnál, mely a tudás kizárólag Nyugaton elfogadott szerkezetét exportálja a posztkoloniális világba. A megértés, valamint az erre való erőszakos törekvés nem más egy ilyen összefüggésben, mint a Másik kiismerhetetlenségének saját, kívülről hozott kategóriáinkba való beleerőltetése – tehát erőszak; a Másikat, aki „máshol” van, a kutatás tárgyaként „itt” kell elemezni, kivonva saját közegéből.

Spivak szerint a poszt-koloniális szubjektum, amit ő subaltern-nek, alávetettnek nevez, nyelvtelen a fennálló hatalmi renddel szemben, nem érthető meg egy nyugati típusú gondolkodás szempontjából. Az alávetett lehet bárki, pl. nő, munkás, bevándorló, kisebbségi; de bárki más, akinek a nézőpontja a globalizálódó világ számára másodlagossá válik. Borbély András egy ehhez hasonló pozíció meg nem értését kéri számon György Pétertől:

„A szerző számtalanszor hangsúlyozza, hogy a […] szerinte modernitás alatti magyar populáris (népi?) ideológiák hívei voltaképpen a deficites magyar modernitás kárvallottjai/áldozatai, akiket így jellemez: «Megváltásra, bizonyosságra váró mélységesen tudatlan és izgatott hibbantak, eszelős csalódottak hajolnak a térkép fölé, hogy azon észrevegyék, meglássák, majd bejárják s megjelöljék a megrendíthetetlen ősi és igaz tudás félreismerhetetlen jeleit.» (50.) Erről az eszelős világról, erről a modernitáson kívüli gondolkodási formáról, ha tetszik, a «lelki szegényekről» (?) azonban a könyv többet nem hajlandó gondolkodni, csak megismétli még néhányszor, hogy «mélységesen tudatlanok» – úgy látszik, a modernitás szolidaritás-felelőssége itt elérte határait. […] De vajon miért tűnnek ennyire félelmetesnek a nem-racionális struktúrák?”

Spivak egy másik szövegében, Mahasweta Dewi Imaginary Maps című novelláskötetének elő- és utószavában arról ír, hogyan lehetne mégis hangot adni ennek a nyelvtelen csoportnak. Kiindulópontként fel kell adnom abbéli igyekezetemet, hogy racionálisan kiismerhessem az ’alávetettet’, mint csoportot. Fel kell ismernem, hogy az alávetettért, mint Másikért való felelősségem ott kezdődik, hogy egyénként, személyként szólítom meg, és nem rendelem hozzá előítéleteim alkotta kategóriákhoz.

Ugyan az előítéleteimtől megszabadulni nem tudok, hiszen ezek segítenek értelmezni a világot, annyit tehetek, hogy tudatosítom magamban az előítéleteim munkálatát. Tudatosítom magamban, hogy felelősségem van azzal szemben, akit megszólítok, akivel ténylegesen kapcsolatba akarok kerülni. Felelősségem együtt jár azzal, hogy tanúságot hordozok az ő egyedisége és nyelvének specifikuma mellett. Ugyanakkor a Másiknak ez a „törődő olvasása”, ahogy Spivak leírja, azt is jelenti, hogy megtapasztalom a Másik teljes megértésének lehetetlenségét, elfogadom azt, hogy van személyiségének egy titka, egy végső, idegen aspektusa, amelyet előttem és senki előtt soha, semmilyen körülmények között nem fedhet fel. A törődő olvasatom felvállalja ezt a titkot, ezt jelenti a felelősségem a Másik radikális egyediségével szemben. A Másikkal való kommunikáció Spivaknál maga a megértéssel való próbálkozás a megértés lehetetlenségének szemlélése mellett, más szavakkal a Másikkal való kommunikációban a felvilágosodás imperatívuszának kollektív törekvését ki kell hogy egészítse az alávetett pozíció törődő olvasata, a radikális egyedisége melletti tanúskodó szeretet. Ily módon, mondja Spivak, a kommunikáció lassú és mindkét oldalt megváltoztató folyamattá válhat. Ennek a kettős műveletnek válik terepévé a tér.

 III. Tér mint szimbólumok harca

Egy kérdés maradt hátra: mennyiben beszélhető el Erdély/Kolozsvár esetében egy posztkoloniális történet? Mennyiben biztosított az, hogy ez az értelmezési keret nem egy kívülről jövő elméleti behatás, és mint olyan, erőszak, hanem tényleg egy többszörösen és több irányból alávetett szubjektum melletti tanúskodás?

Szövegem Spivak egyik hasonlatát szeretné kibontani. Spivak az Imaginary Maps című novelláskötet előszavában kapcsolatot teremt India térképe és egy prostituált nő teste között. Működhetnek-e Erdély, és közelebbről Kolozsvár terei egy olyan alávetett szubjektum testeként, amelynek az Erdélyről szóló beszédek nem adnak hangot? Ha Spivaknál az alávetett szubjektum kizárólag testileg tudja megmutatni magát, ha képtelen a (racionális) beszédre, úgy ez a testi tapasztalat közvetíti leginkább azt a radikális másságot, amely mellett ez a szöveg tanúskodni szeretne.

Kolozsvár Erdély „fővárosaként” jelenik meg mind a magyar, mind a román diskurzusban, ez pedig a várost a Budapestről és Bukarestből kiinduló gyarmatosítások fő terepévé teszi. Ugyan maga a főváros, a főtér kifejezés is centralizált tudatot jelöl, Erdélynek Kolozsvár mégsem olyan értelemben vett „fővárosa” elemzésemben, ahogy azt általában értjük. Kolozsvár Erdéllyel szemben itt rész-egész viszonyban áll, és bármilyen más helységre behelyettesíthető. Kolozsvár itt csak számomra az a sűrű szövet, amelyből megérthetem Erdélyt; egy Hunyad vagy Brassó megyei számára Nagyszeben kulturális befolyása erősebb, Székelyföldön pedig egy, az összerdélyitől hangsúlyosan eltérő identitás kibontakozásának lehetünk tanúi. Kolozsvár annyiban „fő” szövegemben, amennyiben csakis és kizárólag efelé a város felé fordulok oda, minden mást kizárva és feláldozva Erdélyből; ebből a szövegből Kolozsvárnak juttatva minden teret.

A tizenkilencedik század végén kezdődik el az a történet, amelyben a város magyar vezetése Kolozsváron olyan szimbolikus tereket alakít ki, amelyek a magyar nemzeti ideológia dominanciáját voltak hivatottak kiemelni. Az „űzzük ki a kufárokat a templomból” szellemében a főtéren lebontják a Szent Mihály-templom körüli épületeket, áthelyezik a piacot és felállítják Mátyás király lovas szobrát; a tér megszűnik a mindennapi használat tere lenni, dísztérré válik, amely a nacionalizmus üdvtörténeti narratívája körül sűrűsödik össze – a kontextusától megfosztott Szent Mihály plébániatemplom szakrális környezetével a háttérben és a hódító nemzeti törekvéseket kifejező Mátyás király lovas szobrával az előtérben.

Kolozsvár kvázi-fővárosi szerepét a román hatalomátvétel erősítette csak meg igazán. A bevonuló román adminisztráció nem a már meglevő román központokat (pl Balázsfalva) hozta helyzetbe Erdélyen belül, hanem inkább a magyar szimbolikájú helyeknek az átírására, újraértelmezésére törekedett. Amennyiben Kolozsvár eddig a magyar Erdély fővárosa volt, úgy innentől fogva a román Erdély központjaként kell működnie.

A meglevő magyar szimbolikájú helyeket megjelölték (pl. a főtéren felállították a capitoliumi farkas szobrát Mátyással szembe, amelynek talapzatáról levették a címert és azt egy, a király román eredetét kiemelő táblával látták el), ugyanakkor a Bocskai/Avram Iancu téren egy párhuzamos főtérnek a kialakítását tűzték ki célul az ortodox katedrális megépítésével és a színház épületének kisajátításával.

A kommunizmus a külvárosok megépítésével próbált alternatívát kínálni a „magyar” belvárossal szemben, és ez egy esetben sikerült is. A hetvenes évek iparosítási hullámában a pártvezetés a Kolozsvár melletti román Monostor falu helyére egy, a város lakosságának egyharmadát kitevő lakótelepet építtetett, amely továbbra is megőrizte „román” jellegét. A kilencvenes évek elejére így Kolozsvár rendelkezett egy jórészt „magyar” konnotációval ellátott belvárossal és „román” külvárosokkal. A kommunista rendszer bukása után Kolozsvár élére a nacionalista Gheorghe Funar került, aki a város összes villanyoszlopát, zászlórúdját és kukáját a román trikolór színeire festette át.

A kolozsvári román térátalakítások minden esetben egy már meglevő magyar szimbolikus töltet ellensúlyozására törekedtek. De ahelyett, hogy ezzel a gesztussal a várost legalább a románok számára lakhatóbbá tették volna, az mindenki számára elidegenedett. A freudi „unheimlich” állapota vált jellemző a kilencvenes évek Kolozsvárjára, amely nem tudta identitását mindegyik lakosa számára érvényes módon megfogalmazni. A románok számára nem volt elfogadható egy kizárólagosan magyar szimbolikájú város, ugyanígy a kisebbségbe került magyarok is folyamatos térvesztésként érzékelték az újabb történelmi tematikájú szobrok, a nemzeti színűre festett padok, kukák és villanyoszlopok jelenlétét.

A „románná” avatott terek minden esetben a „magyar” terek duplikátumaként működtek: a ’70-es években a Széchenyi/Mihai Viteazul téren állították fel Mihai Viteazul 4 lovas szobrát, melyet a kommunista hatalom anti-Mátyás királyként szeretett volna működtetni. A térhez, mely korábban piac volt, tartozott még egy újépítésű sokemeletes tömbház, aljában a Republica („repcsi”) mozival is. A város legnagyobb mozija mint a Szent Mihály-templom és Mihai Viteazul, a román országegyesítő mint Mátyás király antitézise jól kifejezte a koncepciót, amelynek szellemében ezt a teret a hatvanas években létrehozták: a szakrális-nacionalista magyar mítosszal szembe egy szekuláris, de szintén nacionalista legendát állítottak. A kilencvenes években ugyanez a forgatókönyv ismétlődött meg a Bocskai/Avram Iancu tér kapcsán is. Erre a térre koncentrálódik mind a mai napig a román nemzetállam összes reprezentatív intézményének épülete: az Istenanya elszenderülése székesegyház, a román Nemzeti Színház, a törvényszék, az adóhivatal, a katonai laktanya, az ortodox teológia. A városvezetés szükségét érezte, hogy Avram Iancu személyében új „párt” találjon Mátyás király lovas szobrának. Avram Iancu 5 nem fejedelem volt, hanem a 48’as forradalom idején a románság paraszti sorból kiemelkedett szellemi vezetője. Ilyen értelemben személyével könnyebben azonosulhatott az az elsőgenerációs román nyelvű városlakó réteg, amely a betelepítést többnyire megszenvedte, hiszen előnytelen fekvésű, rossz infrastruktúrájú lakónegyedekbe szorították.

A város a magyar és román szimbolikus mezők közötti harc közepette képtelen volt egy olyan identitást kínálni, mely minden lakója számára egyformán elfogadható volt. A szimbolikus, nemzeti dísz-terek azzal az ígérettel kecsegtették a térhasználattól megfosztott, lakónegyedekbe zsúfolt lakosságot, hogy egy imaginárius közösség (a „magyarok” vagy a „románok”) nevében birtokba vehetnek egy adott teret, hatalmat gyakorolhatnak egy város fölött, miközben a lakóterületeiken tovább folytak az illegális lakásépítések, a zöld területek elpusztítása, egyszóval a lakók kiszorítása saját életterükből.

A terek felruházása bizonyos ismerős elemekkel (román nemzeti színek) csak még hangsúlyozottabbá tette azok idegenségét, hiszen nem tudtak kilépni Kolozsvár főterének abból a diskurzusából, amelybe Mátyás király lovas szobra „kényszerítette” őket. A jól látható Mihai Viteazul és Avram Iancu, valamint az összes román nemzeti színű pad, oszlop és kuka mögött kimondatlanul is ott fenyegetett egy láthatatlan és érthetetlen nyelvű magyar Kolozsvár vagy egy újabb bécsi döntés réme, amely egy csapásra eltörölte volna Cluj-Napoca minden emlékét. 6 Ez a fenyegetés minden valós politikai alapot nélkülözve vált a kolozsvári román diskurzusok egyik alapvetésévé; a város tereinek uralásához folyamatosan szükség volt egy ellenségképre, amely folyton visszaigazolta a hódítás ilyen retorikáit.

A magyar kolozsváriak számára a terek idegensége a másik nemzet hatalmi jelképeivel való megjelölése által jött létre. Ez gyakorlatilag mindenre kiterjed, ami megváltoztatja a teret: az utcanévtáblákra (melyek a magyar nyelv területvesztésének a jeleiként artikulálódnak), az emlékjelekre (lásd a Memorandum-emlékmű, az Avram Iancu-szobor, a Horea-Cloşca-Crişan vagy a „Hófehérke és a hét törpe”-szoborcsoportot vagy a tereken levő zászlórudakat). Mindezek egy nagyon jól beazonosítható szimbolika mentén működnek – egytől egyig fallikus, behatoló, támadó jellegűek, a térrel szemben és nem a térrel szimbiózisban fejtik ki hatásukat.

IV. Tér a használatban

Kolozsvár magyar lakói számára azonban egy másik fajta idegenség is létrejött a város tereivel szemben az utóbbi időben, amikor a városvezetés részéről kísérlet történt némileg depolitizálni a város tereit. Ez a Főtér átalakítása kapcsán öltött testet. A magyarok számára a főtér ugyanis identitásuk megőrzésének kulcsa. Mátyás király szobra többször került veszélybe a 90’-es évek folyamán, és ilyenkor a magyar közösség kivonult a térre és „megvédte” a szobrot, ezzel demonstrálta azt, hogy képes valódi közösségként működni.

A Főtér huszonegyedik századi átalakítása viszont megpróbálkozott a tér etnikai élének elvételével. Ennek a térátalakításnak a kapcsán volt egy hatalmas vita a magyar sajtóban, a transindex és a Szabadság között. A vita egy, a Főtéren szervezett sörfesztivál kapcsán a tér helyes használatáról szólt. A Szabadság újságírói nagyrészt aköré az álláspont köré sorakoztak fel, 7 hogy a történelmi városközpontban nincs helye semmiféle fesztiválnak, ők a tér dísz-jellegének megtartása (kimondatlanul: magyar jellegének megtartása) mellett érveltek. Egyik hivatkozási alapjuk az volt, hogy a párhuzamos „román” főtéren 8 az ortodox érsek maga tiltotta meg a fesztiválok tartását, ezért jó lenne, ha a fesztiválozók nem a „magyar” főtéren szórakoznának.

A transindex ezzel szemben azzal érvelt, 9 hogy a térnek az elsődleges rendeltetése a használat, és amennyiben néhányan szükségüket is végzik a templom és a szobor körül, ez ellen még mindig lehet tenni, ahelyett, hogy az egész rendezvényt csak azért kiköltöztessük a város végére, mert nem illeszthető be abba a szakrális-nacionalista diskurzusba, amelyben azt egy bizonyos réteg meg kívánja tartani. A kérdés hevességét illusztrálandó a Szabadság egyik újságírójának, Kiss Olivérnek a blogján 10[9] parázs vita keveredett a cikkváltásból.

A vita kimenetele abba az irányba is mutat, hogy meg kell fogalmazni egy olyan pozitív Kolozsvár-képet, amely az utcákhoz, terekhez való szimbolikus kötődés helyett az ezekhez való tényleges, valós viszonyt képezi le:

[A] Szabadság paranoikus kolozsvári otthonérzet-rombolását is nagyon sokan megunták. Nem kell ez a dráma. Pozitív Kolozsvár-kép kell […]. Ti pedig ezt minduntalan akadályozzátok. Elvárjátok, hogy saját frusztrációitokat mindenki ossza. Nos, nagyon sokan szeretjük a mai Kolozsvárt, és szeretnénk résztvenni benne. Sajnálom, hogy ti folyton azon dolgoztok, hogy a kolozsvári magyarok elforduljanak saját városuktól”

Egy olyan viszonynak, amely helyet ad annak a Másiknak, az idegennek, aki a térben mint nem-saját, mint megérthetetlen megnyilvánul. A Kolozsvári Magyar Napok egy hetes eseménysorozata (mely „természetesen” egy kizárólag román városnapok megszervezésének hírére született) valamilyen szinten ebbe az irányba próbál elmozdulni. A szervezők egyik célja az, hogy a magyar identitást kiszabadítsák a nacionalista, önmagába bezáródó jellegéből és párbeszédképessé tegyék a saját múltjával, másrészt a realitások Kolozsvárjával, és az abban jelenlevő idegennel. A magyar napok többnyelvűségre törekvése ugyanakkor nem egy kizárólagosan és kirekesztően magyar választ ad a kolozsvári önkormányzat kizárólagosan román nyelvű kommunikációjára, hanem a román közösséget is bevonni igyekezve azt az üzenetet közvetíti, hogy a magyarok „idegensége” nem veszi el vagy vissza a tereket „tőlük”.

Hiszen a szándékok szerint már nem két kényszerközösség, a magyarok és a románok feszülnének egymásnak, hanem két más nyelvű csoport (a szükséges metszeteikkel) tagjai lennének egymás mellett, akik lehetőséget kapnak identitásaik más részét is megélni a városi térben – nem kizárólag a nemzetit. Ehhez viszont a várost teljesen meg kellene tisztítani a szimbolikus hatalom gyakorlásának minden eszközétől (legyen az nyelvi, térhasználati vagy bármilyen), vagy összegyűjteni ezeket a kizárólagosságot sugárzó szimbólumokat egy helyre és felszabadító nevetés kíséretében párbeszédre kényszeríteni őket. Szállítsuk le Avram Iancut talapzatáról és helyezzük őt Mátyás király mögé a lóra, a Memorandisták emlékműve alá építsük vissza a magyar Darth Vadert, azaz a Kárpátok őrét, hadd csodálkozzon azon, hogy megnőtt a talapzata; Horea és Cloşca jól megférnének egymással Wass Albert pincéjének a bejáratánál, amely a város egyik legnagyobb bulihelye ma, a Janis. Szállítsuk le a szobrokat a talapzatukról, engedjük, hogy megsimogassák őket a gyerekek és hogy a fejükre piszkítsanak a madarak. Milyen jó lenne az is, ha arra a rengeteg zászlórúdra egyszer kalózzászlókat aggathatnánk.

Teremtsünk rendet az utcák nevei körül is.

A kolozsvári magyarság másik szintén fontos identitásképző eleme a „magyar időkből” származó utcanevek megőrzése és továbbadása. Ez főleg akkor volt fontos, amikor a belváros kevés megmaradt „magyar” utcanevét Gheorghe Funar szisztematikusan román nemzeti hősökére cserélte le (így váltotta le Petőfit az ellentétes oldalon küzdő román ’48-as népvezér, Avram Iancu). Ez a stratégia tényleg működőképesnek bizonyult, hiszen élő viszonyt feltételez a térhez, egy, a hivatalostól eltérő, azt felforgató, kikezdő használatot. Ugyanakkor ennek egy elfajult, túlzásba vitt formája az, amikor a város összes terére visszavetítjük az 1918 előtti megnevezéseket, melyek így inkább hátráltatják az eligazodást. Külön bája ennek a történetnek, amikor két „magyar” megnevezés verseng egymással: a „magyarok” által használt Béke tér a kommunista időkből, és az utcanévvédők által forszírozott Szent György tér, amelyet nem használ senki. Eközben a tér hivatalos neve románul ma Lucian Blaga költő és filozófus nevét viseli. Ezt a helyzetet figurázza ki egy olyan blog, mely mindkét oldalnak odaszúr, és kreatív módon él a hagyománnyal – a játékos utcanevek reflektálnak a történelmi magyar elnevezésre, az aktuális román jelentésre és önironikusak. A kezdeményezés mottója: „Nincs több sírás, csak fasza utcanévtáblák magyarul”. Itt pedig a linkje: http://kolozsvarimagyarutcanevek.blogspot.hu

Felejtsük el tehát a tizenkilencedik századi politikusok egy részéről elnevezett utcákat. Helyette nézzük azt meg, hogy melyik megnevezés jelöl térhez fűződő valós viszonyt: az egyetemi campusok közelségében található egy utca, amelyen szedett-vedett viskók és igénytelenebbnél igénytelenebb kocsmák, pub-ok szolgálják ki az diákokat. Az utca hivatalos neve str. Piezişă, a magyar egyetemisták pedig egyszerűen Hányinger utcának hívják. Ugyanígy a Győzelem istennőjének és az őt körülvevő katonáknak a szobrát a román néphagyomány csak „Hófehérke és a hét törpe”-ként emlegeti, de a Memorandisták fallikus emlékműve sem „ússza meg” szimbolikus jelentésének dekonstruálását, ő a „Pula Clujului”, vagyis ’Kolozsvár fasza’.

Ilyen módon képzelem el Kolozsvár dekolonizált szubjektumának megmutatását, azoknak a szimbolikus sémáknak a teljes leépítésén és játékba hozásán keresztül, amelyek a kolozsvári terek „unheimlich” jellegét adták és azóta is adják. Kérdés marad azonban, hogy ez a karnevalizált tér mennyiben kiút és mennyiben válasz a magyar-román dichotómiára? Mennyiben táplálkozik a felforgatás tere a szakrális térszimbolika ellentétes diskurzusából, mennyiben kapja még mindig ebből a szembenállástól bomlasztó erejét?

Végül pedig egy olyan regényről 11 szeretnék szót ejteni, mely a ma létező Kolozsvár születés-történetét, azaz román uralom alá kerülését mondja el úgy, ahogy ez két orvos, egy férfi meg egy nő egymás mellé tett elbeszéléseiből kiderül. A Fejtől s lábtól alapvetően orvosi nyelvet használ, a politika, a háború, a magánélet mind ezen a huszadik század eleji szaknyelven szólal meg. A regény történetszervező elve maga az operáció, a szilárdnak hitt dolgok mögé tekintés, és az erősnek hitt kötések szétszedése, az amputálás. Mi sem természetesebb, hogy a háború is a sebészet metaforáján keresztül érthető meg: „hogy ő már egy sikeres kimenetelű óperációban részt vett, éspedig a szerbek ellen. Csodálatos, hogy a hadi dolgok ellopják az orvosi szókat”.

Az orvosi nyelv erőteljes testre utaltsága nem engedi, hogy a háború, a város, a nemzet bármiféle szimbolikus értelmezése túlságosan is eltávolodjon az ember mindennapi szükségleteinek, tapasztalatainak szférájától. Kolozsvár mint város elszakítása a „magyar nemzettesttől” Tompa Andrea regényében ismét konkrét értelmet nyer, amennyiben ezt az elszakítást kizárólag testi folyamatként vagyunk hajlandóak felfogni. Márpedig a regény erre kényszerít bennünket. A nietzschei mottó, a „[s]zeretnék olyan egészséges lenni, mint egy magyar” a regény helyét, az elszakadó-elszakított Kolozsvárt a betegség, a probléma kérdéskörébe helyezi, amellyel foglalkozni kell. Az ország meg az egyén teste közötti átjárást Tompa a sebészeti rutinmunka eszközeivel írja le, így a trauma bent marad a személyes érintettség szférájában, nem válik le a testi megtapasztalásról: „De az már igaz, hogy nem csak kezet s lábat lehet csonkolni, hanem bizony országot is. Aztán nézhetjük, hogy a maradék testrész vajjon kivérezik-e, vagy még erőre kap, ki tudja. Mert ha másnak a testéhez lessz varrva, akkor lehet-e azt használni. Mert nem igen hallottunk olyasmit, hogy egy kezet másra varrnak  s az fogni tudna vele”.

A regény végén az eddig párhuzamos naplókat (énelbeszéléseket) író főszereplők nyelve megszűnik a saját én-re, testre vonatkoztatott lenni, a szöveg átvált mi-elbeszélésbe. Ez a váltás egy olyan Kolozsvár-Budapest vonatúton megy végbe, amely már egy országhatárt is magába foglal. Ha egyszer valami elveszett, az többet nem tud elveszni, írja Borbély András már idézett szövegében a Trianon-trauma kapcsán. A tereket, a testeket többé nem lehet nyelvileg megkonstruált szempontrendszerek szerint érthetővé tenni, megértetni, legalábbis nem a teljes megértetés igényével. Persze, beszélgetni kell, létre lehet és létre is kell hozni azt a „mi”-t, de már nem egy olyan egység szellemében, mely jelöletlenül hagyja az én és a te különbségét. Kolozsvárnak fel kell ismernie saját identitását, de ez többé már nem lehet egy homogén magyar, vagy egy homogén román identitás, hanem egy olyan „mi”-t kell létrehoznia, amely nem szünteti meg magyar és román, gazdag és szegény, szolga és szabad, férfi és nő különbségét semmiféle nemzeti vagy piaci, fogyasztói logika szellemében, hanem megtanít minket ennek a különbségnek az elviselésére.

Talán ez az, amit Spivak javasolna ebben az esetben, folytatni az „operálás” kritikai attitűdjének a munkáját, és soha el nem szakadni a testtől, amellyel együtt a megértés munkáját véghezvisszük. És radikális különbségének tiszteletben tartásával, sőt, az e különbség melletti tanúskodó szeretetünkkel fogadjuk el, hogy a  poszt-koloniális test végső lényege mindig idegen marad majd számunkra.

Lábjegyzet:

  1. Vincze Ferenc, „Magyarország nem ismeri Erdélyt”, avagy birkózás a „nemzeti” homokozóban. Újnautilus, http://ujnautilus.info/magyarorszag-nem-ismeri-erdelyt-avagy-birkozas-nemzeti-homokozoban
  2. Borbély András, Egy másik Trianon-szöveg, Újnautilus, http://ujnautilus.info/egy-masik-trianon-szoveg
  3. Gayatri Chakravorty Spivak, Can the Subaltern Speak – Reflections on the History of an Idea, Columbia University Press, 2010.
  4. Mihai Viteazul (Vitéz Mihály) 1600-ban Havasalföld, Erdély és Moldva fejedelme. Habár Erdélyt és a két román fejedelemséget Mihai előtt már Báthory Zsigmond uralma alá vonta, a román történetírás országlását mégis úgy tartja számon, mint azt az időszakot, amikor „a három román ország” első ízben egyesül.
  5. Avram Iancu az 1848-as szabadságharcban az erdélyi románok vezetője. A románok forradalmárként tisztelik, aki megakadályozta, hogy Erdélyt Magyarországhoz csatolják, a magyarok viszont az abrudbányai, zalatnai és nagyenyedi etnikai tisztogatások értelmi szerzőjeként tekintenek rá.
  6. Marius Lazăr, Cluj 2003 – Metastaza ostentaţiei, Ilustrate în alb şi negru din Clujul tricolor, Idea 2003/15-16., p. 125-136.
  7. A Szabadság cikke a témával kapcsolatban: http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPMainArticleScreen.vm/id/2945
  8. A Bocskai (Avram Iancu) tér ma is nemzeti reprezentációs célokat szolgál, pl. Románia nemzeti ünnepei alkalmából itt rendezik meg a katonai seregszemlét.
  9. A Transindex cikke: http://futyi.transindex.ro/?cikk=200
  10. http://koliver.wordpress.com/2011/06/28/askalodo-ujsagiro-kollegakat-becsmerlo-transindex-es-vagdalozo-czika-tihamer/
  11. Tompa Andrea, Fejtől s lábtól – Kettő orvos Erdélyben, Pozsony, Kalligram, 2013.

Törik és szakad (Patrick de Mela: Fordított)

Knut itt, Knut mindenhol. Akár a szerelem.
Csak szólj, ha nem érted! Csak szólj, ha kényelmetlen…, ha nem elég világos, ha fázol, ha fáj valamid, ha nem találod… És a dán királynő, Bilgerdis ugyanilyen tolakodóan szívélyes volt. Csak mondd meg, mi a kedvenc ételed, és én azonnal megfőzetem, legeslegszívesebbenNe szégyelld magad, egyetlen szavadba kerül, gyermekem… De Rioldának nem volt kedvenc étele – hogy is lett volna? –  ezért csak hümmögött, bólogatott, és próbált résen lenni.
Ez a lármásan nagylelkű udvar vajon kivel téveszti össze?
Mi folyik itt Dániában? Egyetlen szavadba kerül, erősködött mindenki – de ő tudta, itt egyetlen szó nem deríthet fényt minden titokra. Mert nem a dánok szokásai, hanem a habitusuk volt furcsa. Még az is lehet, hogy részegek, vélekedett Sjön. Ha a méhserbe gyümölcsöt és virágszirmot kevernek, akkor álló nap vigyorogsz, és nem érzel fájdalmat, sem fáradtságot. És már-már el is hitte volna Riolda, hogy néhány bogyó vagy szirom elegendő az általános és tökéletes boldogsághoz – de ha így van, akkor más bajkeverők mért nem élnek vele? A frankok, a mórok, a görögök? Mire való a háború, ha már néhány szem áfonya is gyógyítja nyugtalanságot?
Akár a konyhai praktikáknak, akár Bilgerdis királyné lármás jóindulatának köszönhetően a dánok soha nem voltak nyugtalanok. Talán a napkövek miatt? Az is lehet. Aki minden alkonyatkor megpillanthatja egy kristályon keresztül a felhők fölött vonuló napot, az talán tényleg boldogabb. Meglehet, mégiscsak jó valamire az egyistenhit: helyes és hasznos, ha valaki a pillantását egyetlen pontra szegezi…
Bilgerdis királynő azonban nem tűnt vallási fanatikusnak. Megtermett asszony volt, de csak távolról emlékeztetett a bizánci császárnőkre, akik egyetlen nyavalyás szó vagy kép miatt máglyára küldik az alattvalóikat. Ez a dán őfőnagysága mindig úgy tett, mintha semmi sem érdekelné a konyhán és az időjáráson kívül. Igen, igen néha rosszalkodnak a fiai, felfedeznek ezt-azt, harcolnak a szelekkel, de aztán hazatérnek, mert jól akarnak lakni az anyjuk főztjével… Bilgerdist a normann politikai viszonyok sem érdekelték, viszont hosszan tanulmányozta Riolda tenyerét, mintha jeleket keresne benne. Vagy egy halott rokona üzenetét. Hány gyermeke van a felséges királynőnek? A pontos számot senki sem tudta. Még a királynő legbelsőbb cselédjei is hatvanhétre tippeltek.
Hatvanhét? Riolda nevetett. Aztán eszébe jutott, a mondák szerint épp hatvanhét gyermeke van az északi szélnek.
Minden pompás. Minden nagyszerű. A halottak nem is halottak, csak valahogy eltévedtek szegények a királyi várat körbevevő ködben. Mindenki alig várja, hogy visszatérjenek, és hogy a királynő megkérdezhesse, mit ennének ebédre. No, igen, Vilmos herceg hősi halált halt a mórokkal hadakozva – ha már halál, akkor az a királynő udvarában csak hősies lehet – de a jóságos Bilgerdis gondoskodott róla, hogy özvegye a trónra méltó módon visszatérhessen.
A legelső lakomán Riolda célozgatni próbált, hogy az arabokat a normannok hívták be – a hazafiak, a harcosok, a „testvérek” –, hogy a dánok pártütőket támogatnak végtelen nagylelkűségükben, de senki sem hallgatta végig. Hogy  micsoda irigy és rosszindulatú kislány, néztek rá a dánok az ürühússal teli tányérok felett.. – Nem szabadna ennyi zsírosat enned – figyelmeztette jóságosan a dán királynő. Még a végén a szívedre megy. – És felajánlotta, hogy Riolda kedvenc ételét haladéktalanul megfőzeti…, ha törik, ha szakad, egy pillanat késlekedés nélkül. – És alárulhatnád, gyermekem, mi a kedvenc virágod. Bár tél van, mi szívesen meghozatjuk neked még Indiából is.
Az érvekre jókívánságok és a be nem teljesült ígéretek szolgáltak ellenérvül. Riolda, mint ahogy a többiek, csak húslevessel, ürücombbal és szóvirágokkal lakhatott jól a királynő lakomáin.
Talán épp túléltek egy polgárháborút, gondolta Riolda. És megfogadták, hogy úgy tesznek, mintha a halottaik csak elkóboroltak volna. És mivel annyi halott „kóborolt el” – nagyapák, nagybácsik, unokaöccsök –, ezért úgy döntöttek, hogy leteszik a hatalmat a nagy túlélő, az anyakirálynő kezébe.
– És a vajas-áfonyás tekercset szereted-e?
Riolda bólintott, de persze ezt a nevezetes tekercset sem szolgálták fel. Három tagbaszakadt szakácsnő dolgozott a konyhán, ők sütötték az ürühúst, a lepényt, pontosan úgy, ahogy a legelső vikingek.
De azért minden étel pompás volt. Lenyűgöző, csodálatos, mi több, változatos. Mint a messze földön híres kínai almák, amiből egyetlenegyet Riolda is megkóstolt Vilmos herceg lakomáján.

A húsa elomló és selymesen lágy, a bőre hamvas, sárga és vörös színekben pompázó, a magja pedig különleges, kemény, rovátkált, már-már fúrtonfúrt, mesélte Knut hercegnek. No és az íze! Ilyennek képzeli az ember a reménységet, de semmilyen szó ki nem fejezheti, mert annyira valóságos! A szavak nem helyettesíthetik az emberi tapasztalatot. Csak akkor képesek egy ízt felidézni, ha kóstoltad előtte…
Knut nem vitatkozott. Reggel óta Riolda nyomában járt, és most szétfeszítette a lány tenyerét, hogy belecsókolhasson a csillagszerűen szétfutó barázdákba. – De én, Riolda, szeretem az olyan gyümölcsöket, amik semmire sem emlékeztetnek.
Riolda kirántotta a kezét Knut markából.
Szerelmi vallomást várt, de Knut – egyedüli dánként – megpróbált felelni a kérdésre.
– Te is tudod, Riolda hogy a szégyen pusztítja el a leggyorsabban az embereket. Mert nem a tűz, nem a beszéd, nem a munka különböztet meg az állatoktól, hanem a megbánás. A farkas megérzi, hogy a többi állat fél tőle, de nem akar mentséget a tetteire. Akár győz, akár veszít, nem szégyenkezik, nem fájdítja magát.
– És ti feltaláltátok a köntörfalazást? Amivel óvni próbáljátok a többi dán becsületét?
– Nem a becsületét. Hanem az életét – felelt a herceg.
Az életét? Talán bizony nem halunk meg többé, ha kerülünk bizonyos kifejezéseket? Ha nem mondunk ki bizonyos szavakat? És megváltozik-e az emlékezet, ha egy királynő – természetesen merő szívjóságból – megtiltja a folyamatos múltat? Vagy élet és halál nem egy olyan nyelv, aminek nem értjük még jól a grammatikáját, de állandóan befolyásolni akarjuk? Hogy ért véget a nagy költő, Maximus kísérlete? Aki a verslábaival és költői szabályaival pedáns rómaiakká akart változtatni minden normann alattvalót?

De Knut herceget nem érdekelte a grammatika és a normann történelem. – Nekünk nincs szavunk a szégyenre, Riolda. De van egy váram, gyere el, és ott vitatkozz velem! Én majd titokban tartalak, folyamatos titokban, szeretni foglak, és nem engedlek el.
– Ha jól értelek, egy dán herceg nem engedhet meg magának fekete hajú feleséget.
A herceg bólintott. De hát persze nem gondolta volna, hogy sértő lehet egy ilyen ajánlat! Hiszen Riolda nem akar királynőkkel, feleségekkel, udvarhölgyekkel vagy akár kínai almákkal cseverészni. Hát mit számít akkor a törvényesség? – És téged, Riolda, egy zavart és tudatlan mamlasz nem érthet meg. Neked egy komoly ember kell…, egy idősebb, nyugodt ember, aki az összes tapasztalatával…Minden tekintélyével… Mert ne feledkezz meg róla, hogy nemcsak a szavak védenek, hanem a kőfalak.
Neked-egy-komoly-ember-kell.
Talán ilyen egyszerű minden, gondolta Riolda. Belelépni egy kincseket gyűjtő, nagynénje udvarában unatkozó, nem egészen törvényes örömökre áhítozó nagyúr, egy nagyon-nagyúr meséjébe. Akinek a fanyarsága keserű, de közben mégiscsak üdítő, ahogy a legfinomabb árpasör.  Vajon milyen lehet…? No de a valóság szilárdabb és biztosabb, mint a legkáprázatosabb, a leglehetetlenebb ígéretek. Azok a reggeli rosszullétek! Az a feszülő érzés a hasában, ami egy valóságosan létező lény érkezését jelentette. És hét meg kettő egyenlő kilenc. A dánok talán nem beszélnek szégyenről, de talán összeadni mégiscsak képesek.
– Sjönnek én jelentek mindent.
– Derék fiú, ügyes fiú. Majd talál egy másik mindenséget. – felelt a herceg.

800px-Autumn_Red_peaches

Bilgerdis palotájában hét szoba volt, és a hét szobának a hét égtájra nyíltak az ablakai. Az ír bölcsek szerint hét kapuja van a testünknek. A hetes szám jelenti a teljes odaadást és a figyelmet. A csodás hét égtájat egy álombéli sárkány mutatta meg, mikor Bilgerdis megfogadta, hogy felszámol minden egyenetlenséget. – És talán ez a híres sárkány reformálta meg az igeidőket? – kérdezte Riolda. A grimasz a királynő arcán gyorsan átváltott üdvözült mosolygássá.
Olyan ez a Bilgerdis, mint a kínai alma, gondolta Riolda. Mézédes, puha rostok ölelik körül a kőkemény magot. A másokba zavarba ejtő agyafúrtságot.
– Az a szerencséd, Riolda, hogy az ilyen gúnyolódás egyelőre nem zavarja Knutot, az unokaöcsémet. Ha majd az ágyasa leszel, bezárkózhatsz a lakótornyába, és kedvedre köszörülheted a nyelvedet. Ugyanolyan odaadóan, ahogy más ágyasok reszelgetik a körmeiket. De most jól figyelj! Akár Sjön, akár a herceg a gyereked apja, a magzatot nem tarthatod meg. Te idegen vagy, más a hajad, más a tenyered, más a pupillád, az a kisbaba nem a mi fajtánk lenne. Megértettél, ugye, gyermekem?
– Hogyan? – sikított Riolda. – Ki-vagy-te! Hogy-láthatsz-bele-a testembe!
A királynő mosolya most már egészen megbocsátóvá szelídült. Mert hiszen ő nem az a kíváncsiskodós-sertepertélő-akadékoskodó fajta. Csak a józan belátás, az alattvalókért érzett aggodalom… Riolda is megértheti: egy jó gazda nem keveri a kecskéket a bárányokkal, az embereket a szorgokkal. Hiszen róluk mindenki tudja, hogy nem férfi és nő öleléséből, hanem a tenger mocskából születnek. Akiket felismerhetünk a pupillájukról. – De ha te visszaadod a tengernek a gyermeked, ha helyesen és udvariasan viselkedsz, akkor közöttünk maradhatsz egész életedre. Megértetted, ugye?

Nem volt mit megérteni, nem volt mit válaszolni, hisz kezdődött a vacsora. Ünnepélyes lárma támadt, ahogy a szakácsnők körbehordozták az ürühúst. A királynő nagylelkűségét, a királyi konyha pompás változatosságát dicsérve, mind a hét irányból sereglettek   köréjük az udvaroncok. És nemcsak az udvaroncok, hanem a követek, a sógorok, a sógornők, az unokaöccsök és az unokahúgok. És legesleghátul, a testőrök és a léhűtők között feltűnt Sjön. Boldogan és éhesen.
– Nagy nap ez a mai, kedves gyermekeim! – kezdte a királynő ünnepélyesen. De mivel Bilgerdis udvarában minden nap egyformán nagy és ünnepélyes volt, ezért még a leglelkesebb udvaroncok sem figyeltek. – Mi, dánok, figyelemreméltó levelet kaptunk a córdobai kalifától. Aki amellett, hogy jókívánságait küldi, részletesen beszámol az udvarában folyó kutatásokról. Mennyi tanulság! És mennyi izgalmas hír! Míg mi északon a napköveinket csiszolgatjuk, ők az idő titkait fürkészik! – Ám hiába volt minden igyekezete, az asztal körül csak ernyedt csámcsogás hallatszott. – De most lássátok, micsoda ajándékot küldött a mi fényességes barátunk!
És azzal az egyik testőr egy letakart kalitkából egy nevetségesen horgas csőrű, rikító színű, méltatlankodva rikácsoló madarat engedett elő. A királynő pedig folytatta: – És csak annyit kér tőlünk a kalifa, a mi kedves barátunk, hogy küldjük el hozzá vendégségbe a mi normann tündérünket!
– De én nem akarom! – ordított Riolda. – A kalifa ölt meg annyi embert! A kalifa dúlta fel Normandiát. Nem akarok Hispániába menni! Nem akarok a rabszolgája lenni!
Az ordítást elnyomta a madár felháborodott rikácsolása és az udvaroncok jóllakott lármája.
Nézd-csak-azt-a-kék-foltot! Nézd-csak-a-bóbitáját! Micsoda-vicces-micsoda-dühös-madár!
– No de nem értem a dühöngésedet, Riolda. Hiszen élvezheted a napsütést, és még világot is láthatsz! Ahogy a tanítómestered, a nagy Illighaen. Úgy tudom, ő ajánlott téged a fényességes kalifa figyelmébe.
– Nem akarok menni! Kiveszik a szívemet!
– Ha valamelyik férfi igényt tart a szívedre, az persze más dolog, gyermekem. Megírhatom a jóságos kalifának, hogy legnagyobb bánatunkra már nem tudjuk viszonozni az ajándékát, mert te Knut háza népéhez tartozol. És ha betartasz néhány aprócska szabályt, akkor élvezheted a  vendégszeretetünket. Mert hisz én soha nem lennék annyira szívtelen, hogy Knut ágyasát, egy ilyen szófogadó, gyengéd lányt elküldjek az ismeretlenbe… A derék Knut! Ugyan mit gondolna rólam…? Te azt el sem tudod képzelni, gyermekem.

Riolda a kamrájában zokogott tovább. Ostobaság lenne menekülni, hiszen a dánok királynője mindent tud, mindent lát. Az ő kamrácskájában is hét apró ablak van – talán ez a hét kis lőrés jelképezi a mindenséget és a teljes odaadást.
Bilgerdis a saját szemével látja a hasában a gyereket, a keze pedig elér Hispániáig… vagy azon túl, a képzelet legszélső határáig. Hova mehetne? A kőfalon túl itt a tél és a holtan is ellenséges tenger. És már nincs egyedül. Talán soha nem lesz egyedül. Egy egészen pici, mindentudó sárkány növekszik a hasában, aki belelát az álmaiba, és éjjel-nappal figyeli a lépteit. Ám ez a nyavalyás Bilgerdis talán nem tudhat mindent! Hogy terhes, azt megjósolhatta az arcszínéből  is. És ahol víz van, folyó vagy tenger, onnan menekülni sem lehetetlen.

Kényszerítette magát, hogy ne összegörnyedve zokogjon, hanem végignyúljon a kőpadlón. Mert Illighaen szerint a kuporgás beletörődővé tesz mindenkit.
– Te most mit bőgsz? – kérdezte a szobába benyitó Sjön.
Enyhe sörszagot, mégis valami földöntúli nyugalmat árasztott. – Minek így nyúzni magad, ha úgyis menekülni kell.
–Te maradhatsz – mondta Riolda. – Knutnak azt ígérte, hogy mint valami nemesembert, befogad a kíséretébe.
Sjön legyintett. – Ezek reggeltől estig csak ürühúst zabálnak, talán ettől ilyen érzéketlenek. És ugyan mit képzelsz, Riolda? Mért maradnék? Hisz te vagy a feleségem.

 Csóka Kata fordítása

 

 

 

Haza, haza (Fordított idő)

Ahol nincsenek romló-bomladozó városok, ott nehéz menedéket lelni. És ez a tisztaság! Dániában még a csillagok is úgy ragyognak, mintha hétről hétre kisuvickolnák őket.
– Csak a lótolvajok és gyilkosok menekülnek novemberben, nem a becsületes emberek  – mondták a hajósok a kikötőben. – Várjátok meg a tavaszt! Béküljetek meg a királynővel!
De békülés helyett Riolda megint a szolgálatot választotta.  Hiszen még a királyi udvarhoz leghűségesebb családokban is vannak életunt kamaszok, akik rászorulnak egy idegenből jött lány figyelmére.
– Gazdagok, akik nem találják a szájukat! – dünnyögte Sjön.
Talán tényleg nem találják, gondolta Riolda.
Mert nem az ütések, nem a sebek, nem a daganatok gyilkolnak, hanem az elfertőződött titkok,a hallgatás, ami nem hagyja beforrni a sebeket. Így ahogy alkalom nyílt rá, elfogadta Knut sógorának meghívását egy Hjelmarkinden melletti várba.
Másfél-éve-emészti-a-kórság.
Nem-tudok-mit-csinálni-a-lányommal.

A tizennégy éves Otridot feleségül ígérték egy izlandi harcoshoz, Hjalmarsson vagy Ingerborsson vagy valami hasonló fiához. De a család szeme fénye, az édes, kicsi Otrid nem volt képes az apai parancsnak engedelmeskedni. Talán én sem találnám a számat, ha egy ismeretlenhez kéne indulnia Izlandra.
De a baj énnél is nagyobb volt.
És Otrid apja, ez a mélabús nagyúr aggodalmasabb, mint azt sejteni lehetett az első beszélgetéskor. A lányt tizenkét éves kora óta gyötörte barnás vérfolyás, kóros álmatlanság és – az apja szavaival – a „túlzott” szégyenérzet.  Az „izlandi vőlegény csak amolyan metafora voltak, Knut sógora ezzel akarta leplezni, hogy mennyire aggódik egyetlen gyerekéért.
Egy olyan országban, ahol az aggódás felér egy felségsértéssel.
Én már hagytam meghalni egy vérfolyásos gyereket, gondolta Riolda. Mert az az átkozódó, magányos ír lány a tengerparton még azt sem engedte, hogy a kezét megfogjam. De ha megfogtam volna… ugyan mit csináltam volna a halálos kórral? Csak a fájdalmat lehet csillapítani, nem a méhben vagy a lélek legmélyén lapuló fertőzéseket.
Én-nem-vagyok -gyógyító, nem-tudok-csodát-tenni.
Csak menj és beszélgess vele!
Otridot még nem sötétítette úgy el a félelem, mint a többi haldokló gyereket. És nem is volt annyira „aggodalmas”, mint szegény édesapja. A görcsök szüneteiben kíváncsi volt, hogy Riolda hasában mozog-e a kisbaba, hogy a lányok hogy hordják a hajukat Normandiában… De az arca ráncos volt, a szeme karikás, a hasa duzzadt, mintha valami gyanús fertőzés vagy valami kimondhatatlan bánat gyengítené.
No de minek vesződni egy beteg gyerekkel? Ha Otrid – valami csoda folytán – jobban lesz, őt, Rioldát elkergetik. És szerencséje van, ha nem adják át a királynőnek.
De minden nap életet jelent. És ez a dán lány, Otrid ugyanúgy élni akart, mint a magzat hasában. Higgye el, kegyelmes úr, semmi szükség porrá tört rubinra vagy kígyóméregre.
Jóslókövek, főzetek, varázsigék híján maradtak hát a szavak. Először „csak úgy” a szerelemről, aztán a kisbabákról, végül Otrid édesanyjáról, akit a várat elfoglaló varég kalózok erőszakoltak meg, és aki hamarosan belehalt a szégyenbe. Aztán Otrid féltestvéreiről, akik valami járványnak estek áldozatul, és szegények itt haltak meg egymás hegyén-hátán a vár kapujában. És végül a legeslegszörnyűbb dologról, hogy apja búskomorsága miatt nem maradnak meg a várban a háziállatok. Se kutyák, se birkák, se madarak, senki, senki
Ez a lány talán tényleg nem találja a száját.

Megpróbálták hát szépen, lassan szétszálazni az összegubancolódó történetszálakat. Ülni a sötétben. Beszélgetni, beszélgetni, elmondani újból, aztán megint elölről kezdeni. Hogyan is történt? Anya, apa, féltestvérek, varégok… Három magányos, rettenetes tél a várban, míg apa Bilgerdis királynő udvarában próbálja a dán nyelvet és hagyományt a káros múltba nézéstől megtisztítani. És mikor szegény Otrid végre megkönnyebbült, akkor beszélgetés közben eljutottak egy hét évvel ezelőtti vendégségbe. Ahol a málnabokrok között egy fekete csuklyás férfi… nem is egy férfi… De ezt már nem bírom…! Menj-innen, hagyj-békén, ne-akard-hogy-meghaljak…
Riolda nem akarta. Idegen volt itt, ezért még csak a csuklyát viselő férfi nevére se volt kíváncsi. De férfi vagy férfiak? Milyen járvány az, ami életerős féltestvérekkel végez, de a „kicsi lányt”meg életben hagyja? Ahol egymás hegyén-hátán pusztulnak el a fiúk, mégpedig nem akárhol, hanem épp a „vár kapujában”?
Mi volt az a „szégyen”, amibe Otrid édesanyja belehalt? Mit vétettek a fiai? És miért olyan melankolikus Otrid édesapja?
– Most már ha meg akarsz gyógyulni, meggyógyulsz, Otrid. Csak ne felejts el minden nap sétálni! Barátkozni, beszélgetni, énekelni! Ha nem kelsz ki minden nap az ágyból, ha nem mosakszol, ha nem fésülködsz, a démonok is gyorsan rád találnak.
Sjönnel együtt egy kutyát akartak a várba csalogatni, ami ha a kalózokat nem is, de a hajnali rémálmokat elűzi.
Ám Otrid nem tartott tovább igényt a szolgálataikra.
– Csak akkor vagy bizalmas barátnőm, Riolda, ha a titkaimat jó messzire elviszed magaddal. Hallottam, hogy a királynő el akar küldeni a kalifa országába.
Riolda a kezébe temette az arcát, Otrid gyengéden elmosolyodott.
– Hát mért nem szöktök el, Riolda? Mért nem keresitek mega tengeri embereket, akik télen is hajóznak, és nem tartoznak a mi királynőnknek semmivel?  Egy tengeri ember épp itt kötött ki a kastély fölötti öbölben.

A fekete arcú hajóssal Sjön beszélt először.
– Mintha várt volna – mesélte Rioldának –, de csak a sziklákon ugrálva beszéltünk, mert nem léphet ki a szárazföldre. Azt mondja régtől ismer téged.
A ködben elbújva várakozó, fekete ember Rioldában furcsa emlékeket ébresztett. – A jó öreg Noric! Ő hozott engem Normandiába!
De Noricot – ha ugyan így hívták a hajóst – egy cseppet sem érdekelte, hogy Riolda mire vagy kire emlékszik. Csak a szabályok, amik tizenhárom év alatt sem változtak. Nem-szabad-este-indulni. Nem-szabad-a-hajón-ugrálni. Nem-nem!… Fecserészni sem kell! Jobban tennék, ha mind a ketten aludnának utazás közben. A saját biztonságuk érdekében. Riolda elképedt, hogy a fekete hajós nem kíváncsi arra, mi történt Illighaennel vagy az édesapjával, ahogy arra sem, most honnan jönnek, és miért menekülnek.
Ám Sjön nem képedt el. Gyorsan beszállt a hajóba, maga alá húzta a lábait, és felkészült arra az unott révületre, arra az állatias bizalomra, ami minden tengeri átkelést megkönnyített.
– Te nem bántál meg semmit? – kérdezte tőle suttogva Riolda. – Nem sajnálod az anyádat? A testvéreidet? Nem bánod, hogy másfél éve csak menekülünk?
Sjön ki sem nyitotta a szemét, csak félálomban dünnyögött valamit.
Mert nem ugyanabból az anyagból szövik az álmainkat. A vikingek a tengeren alszanak téli álmot, a medvék a barlangban, a denevérek a hasadékokban. Miután kikerülte a szirteket, aludni látszott a fekete ember is, a feje előrebukott, a válla összegörnyedt, mintha csak szenderegne az északi szélben. Ha egy gálya vagy hadihajó jönne szembe, azt hinnék, gondolta Riolda, két halottal és egy meg nem született élettel sodródik a megsemmisülésbe.
De hát nem így van-e?
És a hasában ott a meg nem született gyerek, ami úgy hajtja előre a hajót, ahogy a szív korbácsolja egyre magasabbra, egyre messzebbre a madarakat.
Félálomban elsodródott mellettük a Kék kövek szigete, aztán egy szomorú földdarab, aminek a dánok nem adtak babonából nevet. Ám lassan a hasában alvó gyerek is elfáradt az örökös ringásba. Riolda térdét a harmadik nap maszatos lé öntötte el.
– Ó, istenem! Még korán van … Ki kéne kötni!
A tengeri ember megrázta magát. – Nincs itt más, csak Szirben szigete!
Riolda könyörgött, hogy keressék meg a szigetet, keressenek meg bármilyen szigetet, csak álljanak meg, de a tengeri ember csak nevetett. – Szirben szigetén nem lakik senki. Egy asszony jár oda, a széllel jön-megy, megsüti a kenyeret, megágyaz, talán és várja a házában a gyerekeket. Azon a szigeten csak gyerekek élnek.
– Tudom – mondta Riolda. – Jártam már ott. Emlékszem a víz ízére. Oda akarok visszajutni.
A tengeri ember megfordult, és rátette a hasára a kezét. – Még korán van. Csak ha velünk van egy eleven gyerek, akkor tudunk a partján kikötni.
– És ha senki sem találkozott még a sziget úrnőjével, akkor honnan tudjuk, hogy Szirben a sziget neve?
– Ezt már kérdezted tizenhárom éve. De ne félj! Minden hullám közelebb visz a megsemmisüléshez.
A görcsök Rioldát már egész testében rázták. – Ha már mindent tudsz, akkor áruld el, kik a szüleim? Hogy mért kellett a saját szigetemről eljönnöm? És mi lesz majd Sjönnel? Látod, a kíváncsiság még nem enged meghalni.
A tengeri ember visszasüppedni látszott a korábbi közömbösségébe. – Nem olyan könnyű meghalni – felelte a tengeri ember.
De akár nehéz, akár könnyű volt a halál, az éles hideg, a tomboló rugdosódás elviselhetetlen volt. Talán azért küzd ennyire ez a gyerek, mert neki egy lélegzetvételnyi élet sem jutott? Mit mondott N. herceg a szigeten hallott versekben? A meg nem született gyerekeket a tenger tartja fogságban.
A nemlét megaláztatása. A könyörtelen, halálos hideg.
– Fogódzkodjatok össze! – szólt rájuk a tengeri ember. – Ha összekapaszkoddtok, akkor nem fagytok meg!
Sjön félálomban magához húzta Rioldát. De ő is hideg és kemény volt, mint a szigetek szélén sodródó faágak. Pedig minden test üzenet.
A hullámok végül elkábították Rioldát.

Aztán reggel elzsibbadt tagokkal hallgatta, hogy Sjön és a tengeri ember árpasörökről vitatkoznak.
Árpasörökről. Teremtett lélek nem látta még a tengeri embert kenyeret enni vagy vizet inni. De hát mi az, amivel Sjön a legrettenetesebb emberek rokonszenvét is elnyeri? Ahogy végeztek a sörökkel, rátértek a kisbaba születésére. Hogy kinek a szemét, száját, pupilláját, vállát fogja majd a gyerek örökölni? És hogy fogják majd a születést megünnepelni… Egyelőre Sjönnek nincs semmije, úgyhogy lehet, hogy csak egy tánccal fog a fiának kedveskedni…
Észre se vette, hogy egy viharfelhő felé hajókáznak a novemberi ködben, és egy tengeri embert próbál rábeszélni, hogy jelenlétével tisztelje meg az ünnepséget… legalább egy félórára! Mert egy órácskára a tengernek se hiányozhat annyira… Egy elátkozottnak mondott sziget felé tartva, kölcsönbundával a vállán, fagyoskodva és éhesen, boldog és büszke… Mégiscsak és mindazonáltal
És még a vérfolyás is elmúlt, mintha sohasem lett volna. Az éjszakai rosszullétre már csak egy folt emlékeztette a szoknyáján.
A tengeri ember elnevette magát: – Mi ez a kis vihar? Gyorsan túlleszünk rajta, és meglátjuk Riolda szigetét!  Aztán kiderül, lesz-e kedved gyakorolni a tánclépéseket. De mielőtt fogadnánk a gyerek fülcimpájára, Sjön, jegyezz meg valamit. A legtöbb gyerek nem egyetlen anyára vagy apára hasonlít, hanem mindazokra, akik gondoltak rá, amikor megszületett. Nézd csak meg a feleséged tenyerét! – Riolda felsikoltott, és a háta mögé rejtette a kezét, nem mintha Sjön nem látta volna még a furcsa, pókhálószerű mintákat. – Minden test üzenet. Ennek a szigetnek a bolond királynője evvel a furcsa ábrával üzent a nővéreinek. Az egyik meghalt, mielőtt Riolda odaért, a másik pedig gonosz lett. De mit számít? Minden jelet meg kell fejteni. Mert ha valamelyik elveszik, az idő is megzavarodik.
Az áthatolhatatlan ködfüggönybe furcsa folyosót vágott a napfény.
– Most már nem kell sietnünk – mondta a tengeri ember. – Akinek oda kell érni, az odaér.

forditott3

Csóka Kata