Bejegyzések kategória bejegyzései

Szerelem. Szerelem?

Él valahol Mexikóban egy fiatal, szenvedélyes férfiú. A neve Tisztán. Ugyanebben az időpontban a másik féltekén él egy harmatos, friss leány, Iszolda. Már nevük is mutatja, hogy összeillenek ők, ám közös vonásaik nem merülnek ki az alkoholizmusban. Az csak holmi kedvtelés. Szörnyű balsorsukat egy szerencsétlen tévedés okozza, amely elkíséri őket életük végéig.

Történik ugyanis, hogy Iszolda, a japán szépség, merthogy a Föld másik fele ezúttal Japánra vonatkozott, ki akar szabadulni a még mindig nagyon konzervatív országából. Erre jobb megoldást nem talál, minthogy egy internetes menyasszonyhirdetőn reklámozza magát mint egzotikus lehetőséget gazdag külföldi agglegények számára. Tisztán nagybátyja, aki történetesen gazdag agglegényi ötvenes éveit járja, ráakad Iszolda egyik fényképére. A lány nagyon megtetszik neki és elküldi érte mindig unatkozó unokaöccsét. A fiú meglehetősen kelletlenül bár, de teljesítette a feladatot és magánrepülőgépén a lehető leghamarabb Japánba utazott. Iszolda apja mélységesen megdöbben, mikor kiderül, hogy mit követett el leánya, de végül enged, hiszen az ő hitvese európai származású volt és pontosan emlékezett rá, neki mit kellett elszenvednie, hogy végre elvehesse feleségül. Persze bonyodalmak akadnak itt is bőven, az egész család azt hiszi, hogy a boldog vőlegény a fess fiatalember, aki eljött a lányért. Mikor Iszolda ráébred az igazságra, mélységes letargiába zuhan, de a valót csak édesanyjának meri elmondani. Tudni, kell az anyáról, hogy ő is menekülni akart anno Európából, ezért fogadta el a különös házassági ajánlatot. Menekülésének oka pedig a rengeteg adósság és botrány, amit meggondolatlan hippi éveiben sikerült összegyűjtenie. Szerencséjére azonban, a legjobb laborosokkal még mindig tartotta a kapcsolatot. Ők azóta is az iparban dolgoznak és fejlesztgetik a kábszereket. Iszolda anyja tehát a rossz hír hallatára azonnal, hozzájuk fordul, hogy adjanak valami tartós fájdalomcsillapítót a lányának. A pénz természetesen nem számít. A kis vegyészek azonban jobbat ajánlanak: az összes szintetikusan előállított drogból sikerült kivonniuk azokat az anyagokat, amik nemi vágyat gerjesztenek. Ezeknek megfelelő elegye, a megfelelő adagban hosszantartó (több évtized) szerelemérzetet keltenek az első lény iránt, akit a használó meglát. Az asszony rájött, hogy innentől kezdve csak az időzítés számít. Elküldi tehát Iszolda szakácsnőjét is Mexikóba a lánnyal. És megbízza, hogy az esküvői lakomán öntsön a pár poharába a különleges keverékből. A szakácsnő azonban nem tudja pontosan, hogy mi is az üveg tartalma és gondatlanul elöl hagyja az üvegcsét. A két fiatal azt hiszi, hogy valami különleges szakét rejt az üvegcse és isznak belőle egy-egy kortyot és amint egymás szemébe néznek, tudják, hogy el vannak veszve. Egymásban. A szakácsnő azonban tudja kötelességét és az esküvőn a koccintás előtt a mátkapár poharába önti a maradék kotyvaszt. Iszoldának, meglepő, de bánatában nincsen kedve inni, így csak megjátssza, hogy kortyolt a pezsgőből, ám a nagybácsi olthatatlan tüze csak tovább fokozódik a szer hatására. Mint látható rémséges patthelyzet áll fenn, ám ez a mi századunkban már viszonylag könnyen megoldható, még ha kellemetlenek is a mellékhatások. Iszolda és Tisztán természetesen nem tudják fékezni szenvedélyüket, de a nagybácsinak sem akarnak fájdalmat okozni. Ezért ráveszik a bolondulásig szerelmes öreget, hogy küldje őket Európába tanulni… Egy rendes egyetem elvégzése legalább öt év. Ennyi idejük van a szerelmeseknek egymásra.

Néhány hónap elteltével azonban kiderül, hogy Iszolda torkosabb volt és nagyobbat kortyolt a szerből, továbbá neki ez volt az első drog-közeli élménye. Tisztán szervezetét azonban gyakorlatilag a drogok tartották fenn. Így a fiú szervezetében a szer hatása kezdett lanyhulni, míg Iszolda ugyanolyan hévvel imádta őt.

Már legalább fél éve élnek Európában. Országról-országra, városról-városra járva. Iszoldának kezdenek feltűnni kedvese kimaradozásai és furcsa viselkedése. Rátör a klasszikus féltékenységi láz. És gyanúja nem tűnik alaptalannak. Tisztánban kettős érzelmek dúlnak. Egyrészről hajtja férfiúi vágya az új kalandok hajszolására, másrészről még visszatartja a szer lagymatag hatása. Ám Hollandiában az egyik sikertelen „csata” után a nő ad neki egy tapaszt, az LSD egy újított változatát, amely több hétig álomvilágba ringatja hordozóját és feledtet vele minden földi problémát. Ennek segítségével Tisztán beleveti magát az élet habosabbik felébe. Ez viszont Iszoldának nem nyeri el a tetszését. Az ő őrült szenvedélyét semmi sem képes csillapítani. És mivel szerelemben és háborúban mindent szabad, elhatározza, hogy bosszút áll a csalárdon. Ő azonban nem tud a tapaszról, így azt sem tudhatja, hogy e mellé a szer mellé semmilyen más kábítószert nem lehet használni. Iszolda tehát beszerez egy olyan gombát, amelyről köztudott, hogy két órára megjeleníti használója számára a poklot. A két drog hatóanyagának találkozása vérben azonban leállítja a vörösvértestek szabad áramlását és fájdalmas öt perc után elhalálozik. Iszolda ennek láttára nagyon megrendül, hiszen szerelme halálával a szenvedélye még nem apad el.

A boncolásnál azonban előkerül a tapasz a testről és Iszolda pusztán kíváncsiságból eltulajdonítja azt. Felhelyezi a testére és csodás változásokon megy át meggyötört lelkivilága. Azonnal határozott: Felkereste édesanyja vegyészeit, hogy nagyobb dózisú több tucat ilyen LSD tapaszt állítsanak elő. Ezek után hazautazik a férjéhez és ott gátlásoktól mentes életet él mellette. Hidegvérrel hazudik a szemébe és féltve óvja tőle a tapaszokat, hiszen ha az ő szenvedélye elmúlna, az katasztrofális következményekkel járna…

A siker és a kudarc magyar alaktana

Borsi-Kálmán Béla: Az Aranycsapat és a kapitánya. Sorsvázlatok a magyar futballpályák világából. Kortárs Kiadó, 2008.
Számítottunk arra, hogy Borsi-Kálmán Béla előbb-utóbb megírja a maga Puskás-könyvét. Hiszen egy izgalmas, újdonságokkal is szolgáló tanulmányhoz minden feltétel adott: egy egykoron nagy labdarúgó-karrierről álmodozó (ifjúsági szinten NB I-es) focista, aki 1968 és ’70 között az FTC igazolt játékosa volt és egy akadémiai doktor. A kettő pedig példátlan módon ugyanaz a személy. Mivel a nagy futballkarrierből végül is nem lett semmi, Borsi-Kálmán „jobb híján” műfordító, valamint a magyar nemzetfejlődés, polgárosodás, a magyar-román kapcsolatok szenvedélyes és elismert történész-kutatója lett. A foci iránti rajongását azonban mindmáig megőrizte.
A nemzeti foci mindig elárul valamit az adott ország, nemzet mentális állapotáról. És ez ma különösen igaz. Mert manapság miben is képes megnyilatkozni olyan elementáris erővel a nemzeti karakter, ha nem a fociban? Nagy közös ügyek, forradalmak, szabadságharcok, háborúk híján alig akad ma már oly alkalom, ahol a nemzeti összetartozás élményét átélhetnénk. Mi minden sűrűsödik egy futballmérkőzés egy-egy drámai jelenetébe, egy-egy, öltözőben, vagy kispadon spontán elhangzó el- vagy beszólásban, egyetlen pillanat alatt végérvényesen eldöntve a dolgokat, s metafora gyanánt láthatóvá téve azt a szimbolikus teret, ahol a valóság mélyebb szövetei egy pillanatra felfeslenek.
Borsi-Kálmán mintha regényt írna: az ilyen leleplező, epikus mozzanatokra fűzi fel tanulmányát. És valóban, ha az ember jobban odafigyel, a focitörténelem tele van ilyenekkel. Merthogy nemcsak az Aranycsapat 1954-es berni kudarcának adható mélyebb értelmezés. A szerző a közvéleményt sokkoló Zidane-Materazzi összetűzésben nemcsak azt a pillanatot látja, ahol az esélyesebb franciák lélektanilag elveszítik a 2006-os berlini vb-döntőt, hanem a francia nemzeti tizeneggyel szimbolizált, a francia államnemzet-eszme és a látszatra sikeres francia típusú multikulturalizmus baljós összeomlását, a Marseille-i külvárosban felnövő, kabil fiatalember francia társadalomba történő sikeres beilleszkedésének, a francia társadalom kínálta mobilitás vészjósló korlátait is.
Ekként kaphat a foci kivételes pillanatokban költői, társadalomfilozófiai és nemzetkarakterológiai tartalmakat. Különösképp pedig Közép-Kelet-Európa népeinél, ahol a történelmi bukások és győzelmek, a sajátos nemzetfejlődés, a nyugatinál jóval szövevényesebb és drámaibb történelmi helyzetek, a frusztrációk a nemzeti focit is bonyolult többletjelentéssel ruházzák fel. A futballaréna végső soron egy olyan modern drámai színház, ahol a történelem nemcsak megismételhető, de esély kínálkozik annak korrekciójára is. Ebbe a keretbe helyezi Borsi-Kálmán a magyar nemzeti tizenegy berni vereségét: „A világbajnokság elvesztése az illúziók elvesztésének szimbóluma, a nagy erőfeszítések értelmébe, a világ megforgatásába vetett hit összeomlásának szimbóluma. Ennek a vereségnek az a szimbolikus jelentése, hogy nem szakad meg az örökös magyar vesztesség végzete, hogy a magyar nem kaphat olyan esélyt a történelemtől, a saját képességeitől, hogy azt el ne vesztegetné.(…) Amennyit tett az aranycsapat diadalsorozata lélektanilag a reménytelenség kiteljesedése ellen, annyira segítette a kudarc lélektanilag a reménytelenség kiteljesedését.” [1]
A magyar foci aranykorának és hanyatlásának vizsgálata különösen alkalmas a magyar társadalom- és nemzetfejlődés, mobilitás, polgárosodás, asszimiláció, valamint a nemzetkarakterológia sajátosságainak szemléltetésére is. A Puskás-sztori Borsi-Kálmán értelmezésében olyan, mint egy rejtjelezett, egyszerre több zárba is illeszkedő kulcs: kulcs a magyar társadalomfejlődés megbicsaklásainak, a magyar nemzettudat torzulásainak megértéséhez, de kulcs az egyetemes emberihez is, láthatóvá teszi ugyanis az emberi érvényesülés rejtett törvényszerűségeit, a személyiség és a társadalmi struktúrák, személyiség és hatalom kölcsönhatásait is.
A szerző arra a kérdésre keresi a választ, hogy miben rejlik az a titok, amely Puskást külföldön magyar védjeggyé, idehaza 20. századi bálvánnyá, mindenki Öcsijévé, a nemzeti egység megtestesítőjévé tette. A magyar 20. század ugyanis szinte egyáltalán nem volt képes olyan közismert, közéleti figurát felmutatni, akivel a legtöbb magyar, politikai hovatartozástól függetlenül, azonosulni tudott volna. Vagy megfordítva: hogy is néz ki az a magyar sikersztori, amit a magyarok többsége legitimnek tart? Milyen személyiségjegyek segítették Puskást abban, hogy minden helyzetben megállja a helyét és magyarországi csúcskarrierjét – egyedülálló módon – külföldön is megismételje?
Nyilvánvaló, hogy nem elegendő jól focizni ahhoz, hogy valaki sikeres és ünnepelt sztárfutballista legyen.  De milyen rejtett összefüggések húzódnak meg a mögött, hogy két hasonlóan tehetséges ember közül az egyik sikerre, míg a másik kudarcra ítéltetik? Mi a társadalmi siker kulcsa? Hogy közelebb kerülhessünk a Puskás-titok megfejtéséhez, Borsi-Kálmán Béla nem egy, hanem egyszerre három futballista portréját rajzolja meg: Puskásét, Albert Flóriánét, és Varga Zoltánét. (A pontosság kedvéért gyorsan hozzá is kell tenni, hogy külön fejezetben azért egy negyedik arcképvázlat is kirajzolódik, nevezetesen magáé a szerzőé.) Míg Puskás, a Rákosi-rendszer kegyeltje, a siker abszolút etalonja, hozzá képest Albert Flórián, a Kádár-rendszer idolja, a Puskás utáni nemzedék legnagyobb sztárja, csak fél sikert tudhat magáénak, a hatalmas reménységként induló, szintén rendkívül tehetséges Varga Zoltánnak viszont szinte semmi sem sikerült. Három nagy tehetség, három karakter, három modell a társadalmi beilleszkedésre és három válasz arra, hogy miként viszonyulhatunk a hatalomhoz. Három sors, amely végigkísérte a magyar futball aranykorát és alászállását.
A három egymással feleselő életút összehasonlító elemzése magyarázatot ad arra, hogy a visszahúzódó, konfliktuskerülő, a stiklikbe, elvtelen alkukba csendesen beletörődő Albert miért nem vágyott többre, itthoni karrierjét miért nem volt képes Puskáshoz hasonlóan külföldön megismételni (igaz, erre esélyt sem kapott!), vagy hogy az alkalmazkodásra képtelen, saját lehetőségeit mindig rosszul felmérő, minden dörzsöltség híján lévő, ugyanakkor fejlett igazságérzettel és érzékenységgel megáldott/megvertVarga Zoltán karrierje miért tört – itthon és külföldön egyaránt  derékba.
A csibészes küllemű és rendkívül magabiztos Puskás sem visszahúzódó, sem különösebben érzékeny nem volt, de a lázadozás is távol állt tőle. Ám nemcsak elismerte a magyar illegitim hatalmat, de a maga rámenős és kissé bumfordi módján hatékonyan manipulálni is tudta azt. Ösztönösen ráérzett a hatalom működésének törvényszerűségeire, legyen az a nagypolitika, a focipálya, vagy az öltözők, az edzők, patrónusok szigorúan hierarchikus, kíméletlen világa. Puskás mindig tudta, hogy mit lehet és mit nem, vagy amit nem, azt esetleg mégis hogyan lehet. Mindig eltalálta a feljebbvalókkal azt a hangot, ami célravezető: soha nem kérdőjelezte, sértette meg azok előjogait, de ezt úgy tette, hogy közben mégis egyenragúnak tekintsék: legyen szó a Puskás által Misi bá’-nak hívott Farkas Mihályról, az Estorilban poénból felkeresett és a Miklós bácsi megszólítástól, majd elolvadó Horthy Miklósról, vagy Franco tábornokról. De ha úgy hozza a sors, még az annyira más világhoz tartozó, hiperművelt Lukáccsal is szót ért, sőt az egyik anekdota szerint a társaság örömére még bolondját is járatja vele. Irigylésre méltó, ugyanakkor rokonszenvesnek aligha nevezhető tulajdonságok ezek. Borsi-Kálmán le is vonja a következtetést: aligha véletlen, hogy a Horthy- és a Rákosi-rendszerben szocializálódott Puskás futballistaként és edzőként is végső soron szinte mindig tekintélyelvű, diktatórikus szerkezetű rendszerekben próbált szerencsét.
De ez persze csak az érem egyik oldala: szívósság, jókedv, nagyvonalúság, melegszívűség és elképesztő alkalmazkodóképesség, azaz megannyi megnyerő személyiségjegy is kellett ahhoz, hogy Puskás akár egy vele szemben gyanakvó közegben is sikerrel megkapaszkodjon: a vele szemben tanúsított ellenérzést rokonszenvvé, a riválist bajtárssá, sőt baráttá változtassa. Madridi, majd további külföldi évei során az egykori kispesti sváb proligyerek a bőkezűség, segítőkészség, a joviális és nagylelkű úriember példaképévé vált. Ezzel pedig azt a magyar, nemesi típusú polgárosodási modellt testesítette meg, amely történelmi okok folytán kényszerűen félbeszakadt, majd torzóvá vált.  Ezért is véli úgy a szerző, hogy Puskás a magyar karakter egyik legjellegzetesebb és legtehetségesebb képviselője: egyik oldalon a magyar önbizalomhiányt harsány fölényeskedéssel leplező, önsorsrontó dölyf, míg a másik oldalon a sikernek megágyazó csibészes talpraesettség, melegszívűség és dzsentroid nagyvonalúság.
Borsi-Kálmán Béla képekkel gazdagon illusztrált, nagyszerű tanulmánya nemcsak szellemesen összegzi az eddigi ismereteket, de egészen új összefüggésekre is rámutat. Szépírói igényességgel megírt, mozaikszerűen építkező könyvében a frappánsan elbeszélt jeleneteket izgalmas társadalomfilozófiai fejtegetések szövik át. A könyvből nemcsak azt tudhatja meg a foci iránt egyébként kevésbé érdeklődő olvasó, hogy pl. mi a kötény, az ollózás, és hogy mi számít becsületsértésnek a futballpályán, vagy hogy lehet „ihletett állapotban” futballozni, de a modern spanyol és magyar társadalomszerkezet és polgárosodási modell összehasonlító elemzésének elvi kivihetőségéből is ízelítőt kap. A futballöltözők, kispadok, trénerek, kezdő-, és tartalékcsapatok, kivételezettek és háttérbe szorítottak, besúgók és besúgottak kíméletlen és kisszerű világa pedig annyira életszerűen elevenedik meg a könyv lapjain, hogy szinte újraéljük a mindennapi magyar szocializmus feudális reflexeket őrző, beteges és fojtogató levegőjét.
Borsi-Kálmán ízig-vérig tudós, annak is a legjavából. És nemcsak azért, mert a jegyzetek és a felhasznált irodalom kitesznek vagy hatvan oldalt. A szerző a rá jellemző alapossággal az állambiztonsági iratoktól, a külföldi és magyar sajtóhíradásokon át, a kortársak anekdotikus elbeszéléséig, a magyar bulvárhírektől a társadalomfilozófiai, szociológiai tanulmányokig minden elképzelhető forrást felhasznált. Hanem azért is, mert ezt okos és árnyalt gondolatfűzések közepette olyan könnyed és élvezetes stílusban teszi, hogy ezzel azt is bebizonyítja nekünk, nemcsak ihletett foci, de ihletett történetírás is lehetséges.


[1] Idézet Révész Sándor: Egyetlen élet. Gimes Miklós története. Budapest, 1999, 1956’-os Intézet–Sík Kiadó, 208–209.

Ígéret

Péter nagyon szerette az őszi erdőt. A tölgy, a bükk, a gesztenye, a nyírfa és a szomorúfűz mind zöldbe, sárgába és bíborba öltöztek, s épp olyan pompásan néztek ki, mint a színes kelmékben járó nagyurak. A megduzzadt patakok hangosan csobogtak, és amikor nem esett, a madarak vidáman daloltak. Amikor pedig eljött a hidegebb idő, a varjak kint lakomáztak a mezőn, majd behúzódtak a faluba. Mindig lenyűgözte a látvány, ahogy a varjúsereg feketébe öltözteti az égboltot.

 

            De volt valami még jobb az őszben. Az uruk ilyenkor a közelgő tél miatt néhány hétre megengedte, hogy szabadon vadásszanak. Bár a nagy vadakat nem ejthették el, minden mást megtarthattak.

            Öt kínkeserves nap. Ennyi ideig tartott befognia azt az átkozott nyulat, de most végre sikerült, és semmi nem választhatta el a boldogságtól. Már látta is Jancsát, arcán egy angyal mosolyával, szemében az a kaján szikra, ahogy közelebb hajol, puha szája lassan kinyílik…

            A nagy ábrándozás közepette a lába beleakadt egy gyökérbe, és arccal előre a fűbe zuhant, a faketrec kirepült a kezéből. A nyúl idegesen felvisított, de szerencsére a ketrec nem tört el. Az hiányzott volna, gondolta Péter, ahogy felállt, és halk szentségelés mellett letörölte az arcáról a sarat.

            Miközben folytatta útját, elgondolkodott rajta, hogy megmutassa-e otthon a nyulat. Végre komolyan vennék őt is, mint a fivéreit, nem gyerekként néznének rá. Ideje lenne, már tizennégy nyarat láttam, két év múlva felnőtt férfi leszek! Ám bármennyire is akarta, nem dicsekedhetett el a nyúllal. A szülei elvennék és megsütnék, akkor pedig búcsút inthetne a csóknak.

            Ő ért előbb a csűrbe, amit nem bánt, mert a szíve már a torkában dobogott. Két tehén figyelte gyanakodva az alsó szinten, de nem tudták elriasztani attól, hogy megmássza a szénapadlásra vezető létrát, és kilógassa a lábát a fönti ablakon. A feje fölött kilógott a csigaszerkezet, amellyel a szalmabálákat szokták fölhúzni – a kötél vége most teher nélkül csüngött alá a kétméteres mélységbe.

            Férfi leszek. A gondolatra még erősebben szorította a ketrecet. De hol lehetett Jancsa? Biztos a kicsikre vigyáz, vagy főzni segít. Remélem, hamar elszabadul.

            Ma szép idő volt, csak néhány nagyobb felhő hömpölygött a világoskék égen. A komótos szél emlékeztetett mindössze az őszre, és a csűr aljában meg a házak között összegyűlt sár. Innen föntről egészen messzire el lehetett látni. Dél felé pár tucat vályogház állt – Jancsáéké is jól látszott –, mögöttük szántóföldek, azokon túl a nemesúr hatalmas háza, akinek szolgálattal tartoztak. Péter néha haragudott az őseire, amiért évszázadokkal ezelőtt nem ők hajtottak végre valamilyen nagy tettet a király szolgálatában – ha így tettek volna, most ők lakhatnának ott. Ezt persze nem merte megemlíteni az apjának, szíjat hasított volna a hátából. Isten után az ősöket illeti a legnagyobb tisztelet, mindig ezt mondta. A háztól még messzebb, keletre s nyugatra, amerre csak a szem ellátott, erdő terült el. Télen farkasok portyáztak ott, a magasabb helyeken pedig hiúzok és medvék várták az óvatlanokat, utóbbiak már anyjának és apjának is elragadták egy-egy testvérét, ugyanazon a vadászaton. A tucatnyi férfi János úr parancsára indult útnak, hogy leterítsenek egy medvét, amelyik elragadott több kecskét és tehenet. Négyükkel végzett az állat, mielőtt megölték, János úr pedig magának csináltatott köpönyeget a medve szőrméjéből, és még csak meg sem köszönte a vadászoknak.              Majdnem mindenki gyűlölte János urat, de nem tehettek semmit. A vének még mindig sokszor meséltek a harminc évvel ezelőtti felkelésről, amihez az ő falujuk is csatlakozott. A szerencsés lázadókat felakasztották, a többieket kerékbe törték.

            Péter lenézett a nyúlra. Az állat nagy szemeket meresztett rá, és idegesen mocorgott.

            – Ne félj, Jancsa nem fog megenni. Jobban jártál, mintha bárki más kapott volna el.

            Remélte, hogy Jancsa jól elrejti majd a nyulat, mert ha nála találják meg, akkor mindketten megkapják a magukét. Azt pedig nem akarta, hogy őt is bántsák.

            A létra nyikordulására Péter szíve kihagyott egy ütemet. Eldugta a ketrecet a széna mögé. A létra fokainak minden koppanásával kisebbre zsugorodott a gyomra, ám amikor egy kócos fej bukkant fel a túloldalon, feldühödött.

            – Tamás! Menj innen!

            Az öccse felkacagott.

            – Jancsára vársz?

            – Nem. Ez a nagyok dolga, tűnés!

            Két szerelmes pár… – fogott bele Tamás. Péter megindult felé, mire az öccse kiöltötte a nyelvét, és egy ugrással eltűnt.

            Péter fáradt sóhajjal ült vissza. Tamás nyolc éves volt, és annyira gyerekes! Néha úgy érezte, minden testvére egy átok. Istenem, miért átkozol meg valakit hétszer? Közte és az öccse között csak Kata és Julcsa voltak, a legkisebb Marit pedig még nem engedték el egyedül sehova. Mari sokkal érettebben gondolkodott Tamásnál, ugyanúgy szerette az erdőt, mint Péter, nem véletlenül hívta kedvenc kishúgának. De akikre igazán felnézett, azok idősebb fivérei voltak, Márton és Simon, házas emberek mindketten, derék férfiak. Annát, legidősebb nővérét utálta – soha nem felejtette el a sok verést, amit kapott tőle.

            A szülei testvéreivel együtt össze sem tudta számolni, mekkora a családjuk. Még emlékezett András bácsira, anyja öccsére, aki mindig mosolygott, könnyen és nagyokat nevetett, s hozott Péternek almát, amikor csak meglátogatta őket. Őt tépte szét a medve.

            Néha szívesen lett volna egyedül, hogy csak vele törődjenek a szülei. Sokszor érezte úgy, nem is veszik észre, és csak a kisebbekkel foglalkoznak. Nemsokára férfi leszek, és magamról kell gondoskodnom.

            Újabb koppanás a létra fokán. Péter mély levegőt vett, hogy megnyugtassa magát. Nem mert hátranézni, csak titokban remélte, hogy nem Tamás jött vissza. De a háta mögött hallatszó léptek túl finomak voltak egy fiúhoz.

            – Szia! – szólt hozzá a hang, lágyabban az erdő hűs szellőjénél.

            – Sz…szia! – Péter nyelt egyet és megköszörülte a torkát.

            Jancsa leült mellé az ablakba. Puha arcán mosoly játszott, kezével a földet támasztotta a háta mögött, s a messzeséget kémlelte. Hosszú szoknyában végződő ruhájának frissen mosott virágillata volt. Ahogy ült, barna haja aláomlott a válláról majdnem a földig. Péter örökké így maradt volna, ha Jancsa nem szólítja meg végül:

            – Elhoztad nekem a tapsifülest?

            – Igazából… – Ki akart találni valami jó hazugságot, hogy ráijesszen, és utána még jobban örüljön. –… megették a farkasok!

            Bármiben is reménykedett, minden semmivé foszlott, amikor Jancsa ránézett, és elnevette magát.

            – Te aztán gonosz vagy, Simon fia Péter! És rosszul füllentesz.

            A kellemetlen mentegetőzést szerencsére megelőzte a nyúl makogása. Jancsa sugárzó arccal ugrott fel.

            – Hol van a nyuszikám?

            Péter fölállt – a lába remegett –, előhúzta a ketrecet a rejtekhelyről, majd Jancsa felé nyújtotta.

            – Jaj, de aranyos! – megpróbálta megsimogatni, de a nyúl félrehúzódott, aztán belekapott az ujjába. – Ó, te kis harapós! – nevetett Jancsa, és visszaült az ablakba, maga mellé téve a ketrecet.

            Péter a ketrec túloldalára ült. Jancsát csodálta, amint a nyúllal játszik.

            Ahogy a lány a ketrec fölé hajolt, a haját átszőtte a nap fénye. Így nézhet ki az olvadt arany. Bár még csak néhányszor látott aranyat életében, utoljára a háború idején, amikor az egyik báró átlovagolt a falujukon. Egy hatalmas harci ménen ügetett, aranyozott acélpáncélban, s ahogy a fényben csillogott a fém, mindenkinek tátva maradt a szája. Aztán azt hallotta, hogy az első csatában levágták a bárót, és egy kóborlovagé lett a vértezet.

            Jancsa haja sötétebb volt, de ott bujkált az arany árnyalata. Péter legszívesebben kinyúlt volna érte, hogy a zuhatag az ujjai közt hulljon alá…

            – Mit nézel? – pillantott föl Jancsa. Péter elkapta a tekintetét.

            – Semmit.

            – Pedig nagyon bámultál.

            – Én csak…

            Szeretném, ha teljesítenéd az ígéreted, akarta mondani, de a torkára forrtak a szavak. Jancsa mosolygott, s ez a mosoly szikrát szított Péter szívében. A nyúl elhallgatott, és előbb a lányra, majd a fiúra nézett. Péter nem tudta volna megmondani, meddig ült ott, hallgatva a lágy szellőt, elveszve Jancsa borostyán tekintetében.

            Jancsa a ketrec tetejére tette a kezét. Péter szíve a torkába ugrott, tagjai kővé váltak. A lány bedugta az ujját a nyúlnak, mire az megint beleharapott.

            – Aú! – Jancsa elrántotta a kezét, és a ketrec másik oldalára tette, egyenesen Péter mellé. – Nézd, hogy megharapott megint!

            – Nem kéne feldühítened – válaszolta, ahogy minden bátorságát összeszedve megfogta a finom ujjakat, hogy megnézze a harapást.

            A két kéz összekulcsolódott.

            Az idő elvesztette értelmét, a világ pedig egy szempárt és egy szájat jelentett Péter számára. Lassan közeledtek egymáshoz. Jancsa szája tétován kinyílt, s lehunyta a szemét – Péter is így tett. Várta a találkozást.

            Lökést érzett, majd zuhant. Arccal előre érkezett a sárba.

            Jancsa hangosan nevetett rajta, és amikor Péter feltápászkodott, úgy érezte, menten elsírja magát. Nem sírhatok. Férfi vagyok. Vagy voltam majdnem… egy pillanatig. Soha semmi nem fájt még csak feleennyire sem.

            – Mivel érdemeltem ezt ki? – A hangja hűvösen csengett. Megpróbálta letörölni magáról a sarat, különösen az arcáról, ott lett a legmocskosabb.

            Jancsa kuncogott egy utolsót, aztán kezét arcához emelve elpirult.

            – Mamlasz vagy, Simon fia Péter. De szeretlek.

            Kegyetlenebb válaszra számított. Ám Jancsa nevetése nem gonosz volt, hanem őszinte.

            A pokol mennyországgá változott a mosolyok tengerében. Péter repülni tudott volna, ahogy ott állt, és nézte a lányt, akit szeretett. A lányt, aki lóvá tette, és teljesítette az álmát. Végre Péter is nevetett saját magán. Sok idő telt el, mire megindult, föl a létrán, hogy átvegye a jutalmát.

Trisztán és Izolda aktája a fekete-krónikában

Abban az időben, mikor a Stidda is megalakult Szicíliában, a Cosa Nostra feje Marco Andrese (erős Márk) uralkodott a terület egészén. A Camorra nevű szövetkezet tevékenysége fenyegette a területükön működő üzleteket, ezért Marco az egyik szövetséges szervezet „Donját”, Lazzaro Rivalenót, a „keresztapát” kérte fel arra, hogy kisegítse a szervezetet. Rivaleno, a „don” az Adriai-tengeren megbénította a Camorra szervezet kereskedelmi tevékenységét. Erős Márk hálája jeléül a húgát adta hozzá Rivalenóhoz, ezzel mintegy „befogadta családba”. Marco egyik rezidenciáját a cataniai villát ajánlotta fel Rivalenónak a segítségért. Lazzaro Rivaleno egy nap elvitte magával ifjú feleségét szülővárosába. Amíg a lány megismerkedett a családdal addig Rivalenót a család embercsempészeti tevékenysége közben fejbe lőtték. Feleségének nemsokára gyermeke született, akit a család nevelt fel, és a fiúnak a Tristanito, az „élvezetek embere” nevet adta.

Anyja nemsokára belehalt a család eladósodásába. A fiút a családhoz hűséges Alessandro Rohollo, Lazzaro Rivaleno alvezére vette magához. A család tagjai kiképezték mindenre, ami az alvilági élet rejtelmeihez kellhet, így Tristanito már hétéves korában végrehajtott egy jelentősebb bűncselekményt. Egyszer a Camorra-klán emberei elrabolták Tristanitot, de egy utcai lövöldözés során a család távolabbi rokonai megmentették a fiú életét. A szervezeten belüli belviszályok felőrölték a család vagyonát és tagjait is. Tristanitót Cataniaba küldték, hogy keresse fel a család megmaradt tagjait, valamint a család adósait és fogja össze a családot. Tristanito a család megőrzött aranyát kivette a bankból, ami feltűnő volt néhány öltönyös úriembernek, akik az utcán megvárták Tristanitót és megpróbálták elkapni, de az ifjú késének pengéjével elmetszette torkukat, azonban a túlerő erősebbnek bizonyult. A lefogott fiú tarkójára mért precíz ütés elhomályosította látását. Tristanito éppen Marco Andrese vallatószobájába került. Marco maga vallatta ki a fiút, kérdezett gyermekkoráról, üzleti tevékenységeiről, s mivel Tristanito történetei ismerősnek tűntek számára, és ügyesen megölte két emberét, Marco nem végzett vele, hanem a személyes testőrévé állította, hiszen, ha megölte az embereit akkor bizonyosan jobb náluk. Rohollo eközben bejárta Olaszországot és sehol sem találta Tristanitót, ezért Marco Andrese segítségét kérte, ahol találkozott az eltűntnek hitt fiúval. Marco megtudta, hogy a saját unokaöccse szolgál neki, és ő volt az, akit majdnem lelövetett. A Ndrangheta elleni leszámolásban Tristanito volt, aki megtalálta azt a bérgyilkost, akit lehetetlen volt, és természetesen végzett is vele. Tristanito kivívta a tiszteletet, elérte a „Sotto Capo”, vagyis az alvezéri rangot, és Marco ezért rábízta a drogcsempészet irányítását. Az üzlet sokáig remekül működött, de egy tégla volt beépítve a szervezetbe, aki pszichedelikus drogokat adott Tristanitónak, aki a szerek túladagolása következtében kómába esett. A Ndrangheta szövetkezet egyik orvosa tudta csak előállítani az ellenanyagot. Marco felajánlotta a szervezetnek, hogy békét köt velük és a prostitúciós üzleteik 20%-át visszakapják, ha meggyógyítják Tristanitót. Bár Primo Morholoni, a bérgyilkos, akit Tristanito megölt, az orvos testvére volt, ennek ellenére az egyesség megköttetett, és az orvos lánya Natale Izoldia (születésnapi örömlány) ápolta a fiút, aki cserébe a szeszforgalomból származó összegeinek 10%-át a lánynak ígérte. A család szentségére hivatkozva, s mivel megölte Morholonit, megtiltották Tristanitonak, hogy kedve szerint Nápolyba utazzon.

Marco Andrese, a „Capo famiglia”, a család feje elhatározta, hogy Tristanito veszi át a szerepét utódok hiányában. A családban kialakult belharcok miatt azonban Marco hivatalos gyermekét akarták a „don” helyén látni. A „don” ellenezni akarta, de neki is engedelmeskednie kellett a családon belüli többségi szavazatnak. Marco megbízta Tristanitot, hogy találja meg azt a lányt, aki a Ndrangheta’Beota bár hírhedt táncosnője volt – mára pedig a lokál, sőt a kerület vezetője – mert őt akarja feleségül venni. Tristanito szólt a sofőrjének, hogy rögtön induljanak. Egy fekete furgon hajtott ki a legnagyobb Szicíliai villa kapuján, Tristanitónak kinyitották az ajtót, és a kocsi gyorsan száguldott az éjszaka homályában. Tristanito az LSD és a meszkalin függőségétől szenvedett, néha pedig éppen ettől esett eksztázisba, s érezte felettébb jól magát. Tudta jól, hol és hogyan keresse a lányt. Elküldette a levágott lófejet Nápolyba, a Ndrangheta család vezetőjének. A helyszínen megjelenő éjfekete kalapos fickók felgyújtották a mosodának álcázott pénzmosókat, és a lányt követelték. A család feje jobban féltette saját életét, és persze üzleti érdekei is azt diktálták, hogy lányát Marco Andresenek adja. A fiatal Natale Izoldia nem akart az öreg „keresztapa” tulajdona lenni, inkább lett volna Tristanito ágyasa és kérlelte Tristanitót, hogy ne adja oda nagybátyjának. Tristanito az élvezeteket hajszolta, ráért még feleséget találni, és természetesen tisztelte nagybátyját, ezért a karjánál fogva vágta be a furgonba a lányt. Natale csak egy kérést fogalmazott meg, azt hogy szolgálólánya is vele mehessen. Tristanito beleegyezett. Elmentek. A szép Natale Izoldia szolgálója régebben nyilvános prostitúcióért, majd fegyver-, és műtárgycsempészetért ült börtönben. Az egyik legnagyobb olasz bűnszövetkezet, a Sacra Corona Unita kihozta a börtönből, majd kábítószer kereskedéssel, és gyilkosságok elkövetésével bízta meg. Az üzletei balul sültek el hiszen, négy célpontból nem csupán a négy áldozat lett, hanem még hét civil. A Sacra Corona célja az volt, hogy Tristanitót ne ölje meg, csupán szellemileg építse le (ennek sokan hasznát vették volna). A szolgáló ismét hibázott, egyszerűen megtoldotta feladatát, hiszen a rábízott erősebb változatú heroint nem csak Tristanitónak, hanem Natale Izoldianak is intravénásan beadta, miközben aludtak. A szer lassan hatni kezdett, és ők használói lettek. Ezek után sosem tudtak leszokni a drogfüggőségről és az egyre erősebb heroin származékok használatáról. Miután Marco hazaért „gazdasági körútjai” egyikéről, elvette feleségül a lányt, Natele Izoldiat. A Sacra Corona Unita elérte a célját, hiszen Tristanito nem tudta teljesíteni feladatait, az üzletek irányítása kicsúszott a markából. Ezenkívül óriási mennyiségű heroint vásárolt magának és Izoldiának. A szer hatása alatt, hallucinációik mellett, a föld fölött egymáséi lettek és kicsapongó életet éltek. A családban kitudódott ez a dolog, ezért Marcónak megmondták unokaöccse vérlázító tettét. Marco megfigyeltette őket, mert meg akart bizonyosodni arról, hogy igazak-e a vádak.

Tristanito elmenekült, Marco pedig próbált bízni unokaöccsében, ezért nem derült ki semmi. Natale Izoldia életben maradt. Marco keresteti Tristanitót, mert beszélni akar vele, hogy tisztázzon mindent, s közölje vérével, hogy nem hitt a pletykáknak, ezért megkínozta azokat, akik bemocskolták nevét. Izoldia nem kapott adagot, s lassan megszökött. Marco nem tudja feldolgozni, hogy örömlányát és unokaöccsét is elvesztette, ezen kívül Izoldia szolgálójának táskájában szereket talál, pontosan azokat, amelyeket az eltűntek is fogyasztanak, ezzel csillapítja dühét, és tucatnyi gyereket képzel. Tristanito készletei elfogytak. Natale az utcákat járja, vágyódik Tristanito után, és azt képzeli, hogy híres kelta színésznő. Tristanito is vágyódik Natale iránt, és ölne a szerekért. Izoldia egy szerepért. Márk pedig egy gyerekért. A tél hideg. A Cosa Nostra elérte, hogy Olaszországot kizárólag ők irányítsák. Marco a szerek hatására szenvedélyesen üldözi Izoldiat. Keresi Tristanitót. Tristanito azt hallucinálja, repül. Izoldiaval együtt. A fiú csak a húszas éveiben lépdel, de aggként néz ki. Egy lokálban lányokra költi a maradékot. Repül. Izoldia kutatja őt, Marco pedig Natale Izoldiat, s már nem is annyira érdekli Tristanito. Tristanito a szereket üldözi. Ördögi kör. Marco emberei saját kezükkel vetettek véget a főnök életének, nem bírták elviselni dührohamait. Izoldia szintén repül. Szárnyal. Megtalálta Tristanitót, aki egy lokál tetején araszolt az épület széle felé. Mindketten leugrottak. Izoldia legszebb színdarabja. „A mesterséges szerelem”.

A pszichedelikus drogok elérték hatásukat. Összekötöttek három embert és a halálba hajszolták őket. Egy öngyilkos, és egy öngyilkos pár, a drogok szerelmesei. Szerelmük alapjai csak mesterséges anyagok.

A családot felszámolták. Az aktát titkosították. A cataniai villát átalakították, majd a rendőrség székházává vált. A pénzmosókból színházi kellékes boltok lettek, a Ndrangheta’Beota pedig óvodaként üzemel. Az ügy örökre homályba merült.

Scriptorium

A teremben rozoga asztalok állnak rendezett formában. Két hatalmas könyv mellett csak a tintatartónak és egy gyertyának van hely rajtuk, így a könyök is szakadatlanul dolgozik. Az ablakok nem látják el tökéletesen feladatukat, kevés a fény, túl kevés, a sóhajtás a hidegtől mégis látható.

Székek nyikorognak a kőpadlón, mocorgás, távolodó léptek zaja; valaki mégis itt maradt, s tovább karistolja tollával a papírt. Néhány perc, s egy apáca szúrós tekintetével indulásra bírja az időt feledett másolót. Néhány óra elteltével a scriptorium ajtaja ismét nyílik és zárul, a finom sercegő hang pedig tovább zenél egy vastag papírlapon.

Erzsébet nővér nem dolgozik a könyvtárban, és nem feladata a másolás sem, de éjjel mégis idehúzza a gondoskodás a könyvtár melletti szobába, ahol legkedvesebb társa ír, ír, ír, olykor a kötelező imákról is elfeledkezve. Leát nem lehet felkönyörögni a szobájába, ha már egyszer megfogta a tollát, de egy ráterített pokróc talán segít valamit az állandóan beteg apácán.

– Erzsébet, gyere, kérlek, közelebb! Muszáj valakinek elmondanom! – hadarta izgatottan. – Hihetetlen dologra bukkantam és …
– Lea, ég a homlokod! Fejezd be a munkát, és menj fel a szobádba!
– Hagyd el! Látod ezt a tépett lapot? Ez a csoda, amire vártam! A válasz! A titok! A minden!
– És? Nem értem.
– Megfejtettem, az Úr segedelmével. Bemásolom a kódex szövegei közé, de kicsit átírtam, és a titok kulcsát láthatóbb jelekkel fogom rögzíteni, ilyen betűkkel, nézd! – s a nehéz könyvet nővértársa felé nyújtotta.
– Milyen titok?
-Olvasd! – Lea nővér szemöldökét összeráncolva próbált ellentmondást nem tűrő szerepet felvenni Erzsébet nővérrel szemben, hogy az végre komolyan vegye. Az apáca végre olvasni kezdte a szinte Isteninek beharangozott szöveget, de olyan tessék-lássék módján, mert biztos volt benne, hogy ez az egész csak valami ideiglenes hóbort, amit a láz ültetett társa fejébe.
– Na? Na? –kérdezte érdeklődően, nagy szemekkel Lea nővér.
– Érdekes.
– Mit gondolsz erről Erzsébet?
– „És vigadoznak az én veséim a te ajkaid igazmondásán.” – mondta játékot végetvető stílusban a teljesen más miatt aggódó apáca, s megkomolyodva visszahelyezte a nehéz kódexet a másolóasztalkára.

A titkok után kutató apáca többet nem nézett földhözragadt társára (nem is értette, ez hogy férhet össze egy égi elkötelezettséggel). Égette bent valami, talán a szíve. Kedve lett volna felfedezését akár egy hegytetőn állva világgá kiáltani, de hamarosan annyira észhez tért, hogy felismerte, ez az ő állapotában lehetetlen vállalkozás lenne. Belül tovább lobogott, s csendben folytatta a munkát.

Erzsébet megbánva az előbb kimondott bibliai idézetet betakarta beteg társa hátát, és visszatért csupasz szobájába, ahol a kereszt előtt térdelve imádkozott a lent másolóért, egy éjjelen át.

Lea szeméből már könnycseppek hulltak a fáradtságtól, de vigyázott, hogy azok tönkre ne tegyék munkáját. Egy kókadozó gyertya lehelt meleget kezére, majd – mikor már közel ötvenszer olvasta át irományát – a fénnyel együtt elaludt.

A reggeli ájtatosságról ketten hiányoztak, a könyvtár melletti szobában alvó Lea nővér, és egy másik apáca, aki egyéni vezeklést végzett magán. A nővérek eszméletlen állapotban találták Lea testvérüket, akinek homloka és egész teste lángolt a magas láztól. Ágya mellett felváltva virrasztottak, de negyednap hajnalán Erzsébet egy széken ülve ébredt, nővértársa hideg kezét fogva, melyet már jó ideje feleslegesen melengetett.

Este Erzsébet nővér betért Istenhez megtért társa dolgozótermébe, hogy még egyszer elolvassa azt, ami miatt most az ő szívét szúrta valami. Lea asztalát már lepakolták, de rövid keresés után megtalálta utolsó munkáját. Felnyitotta a vastag könyvet, úgy rémlett neki, hogy valahol a végén, az utolsó oldalakon lehetett az az iromány. Számtalanszor átlapozta a kódex teljes második felét, végül az egészet. Észrevett egy szöveget, ami írásképében kicsit különbözött a többitől, benne voltak azok a furcsa betűk, és Lea a margókat kivételesen üresen hagyta.

Reggel megmutatta a megtalált könyvet a kolostor vezetőjének, aki oda nem illőnek érezvén a szöveget, Erzsébet nővér távozása után kitépte azt a kódexből, ráírt egy nevet, s betette a fiókjába, azzal a gondolattal, hogy amint lehet, elküldi a püspök úrnak.

A szöveg később eltűnt, elfelejtették, nem is keresték. Több századnyi generáció zörgette már azóta Szent Péter kapuját, mikor egy fiúcska a strandon gödröt ásott, hogy belemerje a tengert. Még nagy volt a hite. Egy dobozt talált, benne egy szöveggel:

Egy ember, kinek lelke tiszta, s féli az Urat, álmot láta. Megjelenék néki Isten és így szóla: «Ímé, megmutatom néked a világmindenség nagy titkát.» A jámbor, magányos, éhező bölcs megtudá egy éjszakai látásban a választ, mely minden kérdést eltöröl. Majd ezt mondá az Úr: «Mivel a te lelkedben csak a jó lakozik, átnyújtottam néked a vulkánok és földrengések, az emberek és állatok gondjainak megoldását, a körkörösség lezárásának lehetőségét. Ha mindent elmondassz úgy, amint azt szemeddel láttad, a népek hitetlenkedni fognak, ezért majd újabb pusztítás jön, és annak nagy ereje lesz, noha nem a maga erejével pusztít, és jó szerencsével halad és cselekszik, de elrántja az erőseket és a jóknak népét egyaránt. De újabb kezdet jön, mert a pusztítás nem a teremtés elhibázottsága okán lép fel, hanem a teremtmények folytonos tanulásának szükségessége miatt, mindaddig, míg el nem érik az igaz hitet, és okulnak nem más, hanem legalább saját hibájukból.» Itt vége lőn a Mindenható beszédének.

Ráskai Lea

Mackóversek

A magát megajándékozó Mackó verse

Legyek nagyon meglepett,

Mindjárt jön a meglepet`.

Holnapra már nyoma sincs,

Pocakomban lesz a kincs.

Az is lehet, hamarabb,

Mézből sohasem marad!

* * *

* * *

Mackó lábfájós verse

Bam, bam, bam,

Fáj a lá-

bam.

Bom, bom, bom,

Fáj a lá-

bom!

* * *

* * *

Mackó süteményt sütő verse

Keverem és kavarom,

Nem kímélem a karom.

zitty-zutty

pitty-putty

Máris kész a sütemény,

Barátimnak sütöm én!

* * *

* * *

Mackó barátváró verse

Tom, tom, tom,

Gyere bará-

Tom.

Tim, tim, tim,

Jönnek a bará-

tim!

* * *

* * *

Szörnyes vers Malackával

Mikó István felordított,

Mert Karinthy így fordított:

– Jaj, Malacka, kis barátom,

Hová tűntél, már nem látom

Csíkjaidat s fura színed,

Hol dobbanhat a kis szíved?

– Az arcodat én sem látom,

Két szemem egy bundás háton,

Megijedtem nagyon, szörnyen,

Szőrös bőr egy rémes szörnyen?

– Menekülj a szörnytől, féltlek,

Ilyenek csak régen éltek!

Éppen ezért éhes lehet,

Malachúsért mit megtehet!

Ne hagyd magad kis barátom,

Két szemed a bundás háton,

Malachúsból szörny nem ehet,

Megmentelek, amint lehet!

Fordul Mackó sebbel-lobbal,

Körbecsapkod ballal-jobbal,

Kis barátja reszket ottan,

Micimackó ökle koppan

Malac fölött ajtófélfán,

Ettől még a szörny is fél tán!

– Elfutott a szörnyű rém,

Jaj, pedig hogy nézett rám!

Úgy fordultál, oly nagy hössel,

Nem küzdhet egy ily nagy hőssel!

Nézett Mackóra Malacka,

Mackóbőrös hős alakra,

S mert a szörnynek híre-hamva,

S Malacka mögött a kamra

Ajtót nyitva látták állni,

Elindultak vacsorálni.

* * *

* * *

Mackó verse Mónika hajáról

Jaj, a hajad, Mónika,

Mint a szőr a pónika

Nyakán lobog serényen,

Ámulok a sörényen!

* * *

* * *

Mackó verse születése körülményeiről

Virágzott a málna,

Mikor írt a Milne,

Méhek szálltak a virágra,

Így jöttem én a világra.

* * *

* * *

Mackó verse a Méhek Fájánál

Az odúba bedugom

Háromszor is az ujjom.

Kihúzom a lépesmézből,

Jót nyalok a mackókézről!