Bejegyzések kategória bejegyzései

Zsoltárfúga

(Szilágyi Domokos: Pogány zsoltárok)

A következőkben azt próbálom bemutatni, hogy a szöveg textuális utasításaira és a megértés értelmezői tevékenységének hogyanjára egyszerre figyelni kívánó olvasásmód miként kínálhatja a költői szöveg értelmezésével párhuzamosan magának a megértésnek is a jobb megértését, vagy – akár ugyanabban a mozzanatban – éppenséggel a megértés lehetetlenségének bevallását. Úgy gondolom, az „értelemtalálásra” való hermeneutikai beállítódás, a jelek „összegyűjtése” és a „jelszóródás” jelentés-ellenes, s magában a nyelvben (s így a megértésben is) az értelem szétszórásaként működő machinációira fordított „dekonstruktív” figyelem együttes működni-engedése magában a megértés/olvasás folyamatában is létrehozza azt a feszültséget érthető és érthetetlen között, amely a legtöbb költői szövegnek is a sajátja. Sőt, mivel szöveg és olvasás végül is ugyanahhoz a folyamathoz tartoznak, mely egyszerre mutatkozik megértésnek és nem-értésnek, az értelmezés feladata éppen az lehet, hogy e két ellentétesnek tűnő lehetőség szoros összetartozását bemutassa. Megértés és nem-értés e szerint ugyanannak az éremnek lenne a két oldala – ez meglehetősen bizarrul hangzik. De mire is gondolunk?

Bevezetésként induljunk ki a kiválasztott szöveg legnyilvánvalóbb intertextuális utasításaiból. Szilágyi Domokos 1974-es Felezőidő című kötetében jelent meg a Pogány zsoltárok című versfüzér. Már a címet is érthetjük az olvashatóság műfaji/stilisztikai horizontjára vonatkozó utasításként. A zsoltárparafrázis a magyar költészetben a 16. századtól, a bibliafordítások korától domináns költői műfajjá válik, ezért lehetséges architextusokként nem csak a bibliai zsoltárok, hanem azoknak a magyar régiségből áthagyományozódott átköltései, fordításai is szóba jöhetnek. További stilisztikai utasítás, mely a stílussal együtt korszakot is be-idéz, a cím alatti zárójeles peritextus: „Dolce stil vecchio”, amely a középkor és reneszánsz határán jelentkező „édes új stílus” kifordításaként olvasható. A peritextusban az újnak (nuovo) régire (vecchio) való cserélése az időbeli horizontok folytonos megváltozására hívja föl a figyelmet. A befogadás jelene felől nézve, amely bizonyos értelemben magának a versnek a jelene is – amennyiben legalábbis az olvasás a szöveg aktualizációjának tekinthető –, a dolce stil nuovo már meglehetősen régi. De ez csak az egyik lehetséges motivációja a cserének. A dolce stil nuovo a maga idejében vélhetően szintén egy vecchio-hoz képest volt értelmesen nuovo-nak nevezhető, mondjuk a középkori himnuszköltészethez képest. Ennyiben a peritextuális utalás nem csak azt jelentheti, hogy egy „mai” költő szólal meg itt az „édes új stílusban” – amely persze már csak neve szerint új –, hanem hogy egy reneszánsz költő szólal meg az ő korához, vagyis a nuovo-hoz képest vecchio sítlusban, mondjuk a himnuszköltészet stílusában: „Mennyei mérlegen mérettünk, / Mária könyörögj érettünk”. A címben jelzett szemantikai ambivalencia érthető itt pusztán a műfaji szabályok megsértésére vonatkozó jelzésként: a „pogány” a zsoltárműfajon kívüliséget jelenti – legalábbis formai értelemben –, nem pedig, mondjuk, egyházon kívüliséget.

Maga a versfüzér, ha a különféle korokra jellemző műfajok palimpszeszt-szerű egymásba íródásaként olvassuk, éppen az időbeli horizontok egymásba-csúszásait használja ki, és a kontinuitás szakadékaiból hangzik föl. Ha mindezeket a peritextuális utalásokat a stílusra vonatkozó meghatározásként értjük, akkor olyan keverék-stílusra kell gondolnunk, amely úgy utal a zsoltár nyelvére, hogy „pogány” módon megpróbálja aláásni a műfajhoz hozzátapadó hangnemi és jelentésbeli elvárásokat, és úgy utal a himnuszköltészetre, hogy játékba hozza, vagy kijátssza vele szemben a reneszánsz szerelmi költészetet (amelyeket egyébként történeti poétikai és formatörténeti értelemben nagyon is összefüggésbe lehet hozni egymással).

A szöveg egy további peritextusa, a Babits Mihálytól származó mottó már sokkal inkább tartalmi utalásként érthető. A mottóbeli „hitvallás” („ki méltó látni a csodát, / az a csodát magában hordja”) magabiztosságát Szilágyi verse szintén igyekszik átértelmezni, („Akkor kérlek, amikor már / keserves volna, ha volnál”). Ha lehet így fogalmazni: Szilágyi „istenkeresése” sokkal kevésbé szubjektivizáló, az „isteni szó” megidézésére való törekvés nála szoros összefüggésben áll a beszélőnek a saját diskurzusa fölötti ellenőrzésről való lemondásával, ez utóbbival pedig szintén nyilvánvaló összefüggésben van a különböző formanyelvek, hagyományok, hangok és intonációk megszaporodása a szövegben, mégpedig az „én” szólamának rovására, amely maga is tematikusan gyakran saját halála lehetősége körül forog. A Babits-mottó ugyanakkor egy további filológiai összefüggést is megvilágít: a középkori himnuszköltészet máig egyedülálló antológiáját (Amor Sanctus) köztudottan Babits fordította és állította össze, így a mottóbeli „tiszteletadó” hivatkozás Babitsot bizonyos értelemben a himnuszok „szerzőjeként” is megilleti, s ezáltal közvetetten egy újabb „hermeneutikai szakadékra”, a műfordítás problémájára irányítja a figyelmet.

Ezekre a – összefoglalóan talán nevezhetjük így – textuális szakadékokra való hivatkozás már csak azért is tűnik fontosnak, mivel a vers viszonylag egységes értelemigénye, amely a szöveget olvasva tapasztalatként rögzülhet a befogadóban, a sokfelé ágazó intertextuális utalásháló ellenében is érvényesül: formai, sőt műfaji értelemben meglehetősen egységesnek érzékeljük a 15. szekvencia mindegyikét külön-külön is és az ugyanahhoz a sorozathoz való tartozásuk motiváltsága tekintetében is. Semmi sem „lóg ki” – úgymond – a kompozíció rendjéből. Ezt az egységesség-tapasztalatot paradox módon a textuális létesülés folyamatában megfigyelhető ambivalencia „irányítja”, nevezetesen a szemantikai mező folyamatos kibillentésének játéka mellett a szerkezeti elemek – a rím, ritmus, ismétlések, anagrammák és alliterációk – erőteljes konzisztenciája és egymásra-vonatkoztatottsága. Mindez talán megengedi a föltevést, hogy a versfüzér egységes értelemtapasztalata éppen ennek az ambivalenciának a hatásaként érvényesül: a jelentés bizonytalanságából, inkonzisztenciájából eredő „kételyt” vagy „hiányt” a jelölési folyamat bizonyossága és a szerkezet stabilitása (azt is mondhatnánk, hogy a vers „zenéje”) folyamatosan korrigálja.

Ezen a ponton érdemes fölfigyelni a versfüzér második szekvenciájának strófakezdő soraiba rejtett akrosztikonra (B–A–C–H), amely egy újabb, ezúttal nem textuális műfajjal, nevezetesen a barokk fúgaszerkezettel való „intertextuális” viszony lehetőségét vetheti föl. A fúga azonban mégsem annyira a műfaj, mint inkább a textuális szerkezet tekintetében lehet a versfüzér analógiája, mintha a műfajra utaló peritextusok a szerkezet keretét, a fúga pedig a szerkezet működésének belső dinamikáját, logikáját akarnák körülírni. Tudatában vagyunk annak, hogy a beszédhangok nem rendelkeznek az idealitás olyan fokával, mint a zenei hangok, míg a betűk az írásban nem rendeződnek olyan ideális sorokba, amelyek alapján olyan szabályos eltérésekre lehetne számítani, mint amilyen például ugyanazon zenei motívumnak a különféle szólamokban való variatív ismétlődése, ezért a fúga és a versfüzér egyes sajátosságai közti hasonlóságot csak emlékeztetés-jellegűnek tartjuk.  Mik lehetnek közelebbről a textuális szerkezetnek ezek a belső, fúgára emlékeztető sajátosságai? Ha a versfüzér zenéjére hallgatunk, feltűnhet, hogy a rövid, páros rímelésű sorok közti soráthajlások a fúga kergetőző szólamváltásaira, az egyes számozott szekvenciákon belüli gyakori ismétlésék a fúga expozíciójának vagy témájának szólamonkénti ismétléseire, a számozott szekvenciák szukcesszív előrehaladása pedig a fúgára jellemző epizód-téma-epizód-téma szerkezet végteleníthetőségére emlékeztetnek. A fúgára jellemző polifónia, ha akarjuk, a jelentés szintjén is tetten érhető, például a következő sorok ellentétes jelentésegységeinek jelentéskioltó, sőt jelentést szintetizáló bújócskájában: „Eretnekségben-hitetlen: / segítségül vagy hitemben, / kárhozatnak kell kitennem, / hívőnek, magunkat”. A „hívőnek” közbeékelés például olyan szemantikai ellentmondást teremt, mely szerint a hívők kárhoznak el. Mindez egyúttal a hívő-hitetlen típusú bináris ellentétek felszámolását is jelenti, amennyiben szembenállásuk viszonylagossá válik és alárendelődik az „alaptéma” érvényesülésének. Ez azt jelenti, hogy a jelentésszint, ahol az efféle bináris ellentéteknek egyáltalán jelentést lehet tulajdonítani, nem kap elsődleges jelentőséget, sőt jelentősége éppenséggel megkérdőjeleződik ellentmondásosságának demonstrálásával. Az „alaptéma” amit ezáltal érvényesülni enged, mint mondottuk, éppen a jelentésszint elbizonytalanítása a jelölési lehetőségek minél szélesebb kitágítása érdekében, vagy – a jakobsoni terminológia szerint – a „referenciális funkciónak” az elbizonytalanítása a „poétikai funkció” érdekében – s mindez egy eléggé szigorú fúgaszerkezeten belül. Ez a szigorúság közelebbről azt jelenti, hogy a fúgaszerkezet a jelölési módoknak csak bizonyos szabályok betartási melletti tágítását engedi meg: az egyes szekvenciák, vagy – zenei értelemben vett – témák belső egységét olyan szabályok biztosítják, mint a többszólamúság „előírása”, vagy a főmotívum mindegyik szólamban való váltakozó megjelenésének követelménye. Ily módon az egyidejűség síkján viszonylag korlátozottak a variációs lehetőségek (nagyobb lehetőség van erre az „epizód” nevű periódusban, mint a „témában”). Ezzel szemben az epizódok és témák váltakozó előrehaladása során – vagyis a szukcesszivitás síkján – a variációs ismétlés lehetőségei elvileg végtelenek, továbbá az epizód belső egységének követelményei sem olyan szigorúak, mint a téma követelményei. A Pogány zsoltárok mind az egyidejűség síkján, vagyis az egyes számozott szekvenciák belső szerkezeti koherenciája tekintetében, mind a szukcesszivitás síkján, azaz a variatívan ismétlődő előrehaladás tekintetében, megfelelni látszik a fúga szerkezetének.

Nézzük mármost a fúga expozíciójának tekinthető első szekvencia egy szorosabb olvasatát.

 

„Harangoznak Monostoron.

Isten, kegyelmes ostorom,

add, légyen égi kóstolóm

e hang, amely az ős torony

egéből hajnal-nász-toron

– szerelmetes szent pásztorom! –

száll légen-égen át, orom,

tető fölött, a házsoron,

Isten, kegyelmes ostorom.

Harangoznak Monostoron.”

 

Amit a nyomtatott szöveg magunkban való megszólaltatása során a legmélyrehatóbban tapasztalunk, az maga a hangzás szuggesztiója. Az első sorban a „harangoznak” anagrammaként már magában rejti a negyedik sorban felbukkanó „hang” szót, mely ugyanakkor az előbbi megrövidült visszhangjának hallszik. Ily módon a „hang” szuggesztiója az anagramma írottas/inskripcionális jellege ellenére is domináns maradhat, amit tovább erősítenek a harang erőteljes és mély bongását visszhangozó monoton rímek, illetve a gong ütéseire emlékeztető rövid sorok.

Kihez tartoznak ezek a hangok? Ki az, aki megszólaltatja őket? Valaki hallja a monostori harangokat és ezt egyszerű kijelentő módban lejegyzi – ez deskriptív mozzanat. Rögtön ezután az aposztrophé egy meglehetősen feszült és ellentmondásos, a kegyelem és a büntetés pólusait is magába foglaló én-te viszonyt dramatizál – nevezzük ezt a megszólaltatás mozzanatának. Ezután egy kérés hangzik el, amely a hang közelebbi meghatározását követeli, egész pontosan a hang „égi szózattá” alakítását. De melyik hangra vonatkozik ez a kérés: a harangéra, melyhez a szöveg deskriptíven viszonyul, vagy arra a hangra, amely egy „én”-„te” viszonyt dramatizál, s ami maga a vers hangja? Ha a deskriptív mozzanatból indulunk ki, akkor úgy interpretálhatunk, hogy a kolozsvári Monostor negyedben található harangtorony és a bábeli „ős torony” azonosítására vonatkozik ez a kérés. Ennek az azonosításnak azonban egy előzetes nyelvi feltétele van, mégpedig a jelentés szintjén: hogy egy ilyen kérés egyáltalán fölmerülhet, az azon múlik, hogy itt is, ott is egy toronyról „van szó”, hogy mindkét dolognak ugyanaz a neve. E közös név nélkül az azonosítás nem lehetséges, ami azt is jelenti, hogy ebben a névben a két torony már eleve ugyanaz a torony – s ezzel a belátással már szükségszerűen a megszólaltatás mozzanata elsőbbségének hatókörébe kerültünk. Csakhogy ez mégsem érthető meg ilyen egyszerűen, mivel az „ős torony / egéből” szálló hang a Biblia szerint éppen a nyelvek összezavarodását és érthetetlenné válását nyilvánítja ki. Valahogy úgy van tehát, hogy a két torony hangja ugyanaz a hang, ugyanakkor mindkettő a vers nyelvéből hangzik föl, elsősorban ehhez a nyelvhez tartoznak, amely meg szeretné nevezni egységüket, s amellyel így bizonyos értelemben szintén egyek, de ez az egység többé már nem érthető meg, maga is puszta név marad, mely önnön érthetetlenségét jelenti.

A Pogány zsoltárokban nem csupán a jelentő szint konzisztenciájának feltöréséről van tehát szó, hanem egyáltalán a jelentés lehetőségének megkérdőjelezéséről, ez azonban nem jelenti a megszólítás/megszólaltatás lehetőségének elakadását, sőt mintha fölszabadítaná azt, új lehetőségeket adva a másik jelenvalóvá tételének eseményére. Ha a versfüzér expozíciójának értelmezését annak további szekvenciáival állítjuk az értelmezés során korrelációba, amelyek – ha ragaszkodunk a fúgaszerkezethez – ugyanannak az alaptémának a variációi, vagy az alaptéma egyes motívumainak a kifejtései lehetnek, akkor különös jelentőséget kaphatnak azok a szakaszok, ahol a megszólaltatás mozzanatának tipikus nyelvi eszközei kerülnek előtérbe. De mit is kell ebben az összefüggésben a megszólaltatás lehetőségének meg-adottságán értenünk, ami még a jelentés lehetőségének megkérdőjeleződése után is érvényes marad? A megszólítás, a hangadás lehetősége mindig jelenlévővé tesz „valakit”, egy „ismeretlent”, akit a legáltalánosabban „egy én”-nek, „egy te”-nek nevezünk. Még a legrosszabb esetben is ez az „én”, vagy ez a „te” – Gadamerrel szólva –: „közülünk egyvalaki”. A megszólítás elénk idézi a másik alakját és válaszra szólítja őt, vagy egy arc felismerésének a lehetőségét, s ennek a megjelenésnek sohasem „jelentése” vagy konkrét „üzenete”, sokkal inkább „értelme” van, ami maga a megjelenés lehetőségének adottsága, s ami minden egyes megjelenés esetén az idő ajándéka – és sors is egyszerre. Erről az összefüggésről a leghatározottabban a 10. szekvencia beszél:

 

„Vagy, vagyok, vagyunk a szentség,

külön-külön nincsen mentség,

mindig kettős a mindenség.”

 

A „hang” azonban még nem feltétlenül identikus, arccal rendelkező „én”-t vagy „te”-t implikál, éppenséggel csak egy „valaki” vagy egy „bárki” megjelenésének a feltétele a megértés nyelvileg kondicionált feltételén belül, mégpedig szükségszerű feltétele. Ezen az adottságon belül az „én” sohasem kevésbé idegen vagy ismeretlen, mint a „te” vagy az „ő”, mivel az „én” önfeladása, a „te” megismerhetőségének megkérdőjelezése, vagy az „ő” távolléte is már a megszólaltatás és megjelenítés lehetőségfeltételének körén belüli mozgás, amit már egy előzetes „megszólítottság” tesz lehetővé. A versfüzér körkörösen ismétlődő, táguló, variatív jelölési mezejének figyelmes bejárásával választ kaphatunk arra a kérdésre, hogy mi ennek a „megelőzöttségnek” egy lehetséges magyarázata. Olvassuk az utolsó előtti szekvenciát, amely éppen olyan kérdésként szólalhat meg a számunkra, amely a jelentés megkérdőjelezésén túli „értelem” lehetőségére kérdez:

 

„Mi lett volna, mi lett volna,

mit szólna a szó, ha szólna,

mit hallgatna a csönd, hallga,

mit badarogna a balga,

bölcselkednék a bölcs bölcsen,

mi volna ha az időt sem

kéne félnünk –

mi lett volna,

ha a búzától a polyva

el nem válik, hogyha nem kék

az ég, hogyha ritka vendég

egy kis öröm –

jaj, mi volna,

ha első szél széjjelszórna,

jaj megérnem, jaj megélnem –

 

s jaj, mi, hogyha te meg én nem – –?”

 

Különösen az előbbi idézet „Vagy, vagyok, vagyunk” kijelentésének bizonyosságával szembe állítva válik drámaivá ez a kérdéssorozat, amely éppen az ilyen kijelentések bizonyosságát teszi feltételessé oly módon, hogy a „szólás”-hoz a feltételes szerkezet csak mintegy meg nem valósult lehetőségként rendeli hozzá önnön jelentését, melynek hiányára a „mit” kérdőszó válasz nélkül maradása utal. A szó „némaságával” szemben a harmadik sorban maga ez a feltételesség is megkérdőjeleződik, mégpedig a „hallgat” ige kétértelműsége miatt, melynek „nem ad hangot” jelentése ugyanúgy játékba hozható, mint a „valamit hallgatni” jelentés. A „mit” kérdés itt ezt az utóbbi, tárgyas jelentést teszi hangsúlyossá, a hallgatás eszerint valamit (ki)hallgatás lenne, s ez a jelentés a „csönd” szónak is a főnévi jelentésével éppen ellentétes igei jelentését idézheti föl: „csöndül”. „A szó néma” és „a csönd hangzik” szimmetrikus cseréket itt megint tekinthetjük a nyelv tropológiája által irányított textuális machinációnak, ahol a jelentésképződés ismét az anagrammatikus jelölés játékának van alárendelve. Azonban itt is legalább annyira hangsúlyosnak tekinthető a hangzás közegének reflektáltsága, mint az írottasságé, hiszen a szó/szól, hallgat/hallga, badarog/balga, bölcselkelkedik/bölcs/bölcsen ugyanannyira tekinthetők anagrammáknak, mint afféle „szóvisszhangzatoknak” vagy hangutánzó szerkezeteknek. A „szó szól”, a „hallgatás hallgat” szerkezetekben például, azt mondhatnók, az állítmány hangzásként tételezi az alanyt, s ez a tételezés éppen a hangzás „cselekvése”, ami az alanyban aztán szubsztanciaként rögzül és nyugvópontra jut. De a költemény, illetve általában a „poétikai funkció” éppen ezt a folyamatot fordítja vissza, amikor a szavaknak ezt a rögzítettségét és szubsztancia-jellegét, megalvadtságát töri föl, mégpedig azért, hogy a nyelvet újra cselekvővé tegye: mind a jelölési folyamatnak a jelentés fölé helyezésével, mind a szavak hangzóságának fölzengetésével.

De ez a kérdéssorozat, úgy tűnhet, nem csak a jelentésképződést teszi feltételessé, hanem mintha a jelölésmódok bármiféle machinációinak és magának a megszólaltatásnak a lehetőségeire kérdezne rá, ilyenformán: mi lenne, ha mindezek a lehetőségek nem adódnának? Észre kell vennünk a kopula (létige) és a névmás szoros összetartozását a „Vagy, vagyok, vagyunk a szentség” sorban, s ha ezt észrevettük, akkor jutunk közelebb a „s jaj, mi, hogyha te meg én nem?” kérdés valódi drámaiságához. Mint ahogy ebben a versfüzérben is, a tételezés (vagy, vagyok, vagyunk) mindig már megelőzi annak kérdésessé tételét, ami „van”, sőt még a tagadásnak is „igenelnie” kell azt, amit tagad, továbbá „igenelnie” kell egy „nem” lehetőségét. Továbbá amikor „én”-t, vagy „te”-t mondunk, még ha el is fordulunk valakitől, hogy oda forduljunk egy másikhoz (például Istenhez), ha feltételessé is tesszük létüket, még ekkor is oda állunk „valaki elé”, magunkhoz engedjük azt, aki „elénk áll”, vagy éppenséggel „valakitől” fordulunk el, és e szükségszerű tételezés tekintetében látjuk be a nem-lét lehetőségének súlyosságát. A megszólítás-megszólaltatás mozzanata tehát szoros összefüggésben áll „valaminek” vagy „valakinek” létezőként való (elő)állításához, noha ugyanebben a mozzanatban – mint ahogyan ezt Hegel meggyőzően bizonyítja – a megnevezett rögtön végletesen vissza is húzódik a deixis meghatározatlan általánosságába: egy „én” ebben az általánosságban semmivel sem személyesebb, mint bármely másik „én”, s magában foglalja saját megnevezett bizonyosságának elfelejtését. A rámutatás, amely egyszersmind magának a tudatnak is az „itt és most”-ja vagy jelenvalósága Hegel szerint mindig egy történetet ismétel, amely úgy halad előre az érzéki bizonyosság megszerzése felé, hogy „mindig el is felejti ismét az eredményt és előlről kezdi a mozgást”. Így az, aki az érzéki dolog vagy egy „én” „abszolút igazságát” állítja, „egyúttal nem tudja mit beszél, nem tudja, hogy az ellenkezőjét mondja annak, amit mondani akar”.[1] A határvonal egyedi és általános között Hegelnél többé-kevésbé megfeleltethető a „pusztán gondoltnak” és a „mondottnak”. A kettő közti áthidalhatatlan szakadék a nyelvből magából következik, „amelynek az az isteni természete van, hogy azt, amit gondolunk közvetlenül megfordítja, valami mássá teszi s így egyáltalán szóhoz sem juttatja.”[2]

Mindezeket fönntartva meg kell azonban jegyeznünk, hogy a bizonyosság elfelejtésének visszavonhatatlansága mellett a megszólítás-megszólaltatás mozzanatának nyelvi funkciójában még az is, ami csak „puszta dolog”, potenciális személyként, élő valóságként szólítható meg, nem véletlen, hogy az aposztrophé trópusát legegyszerűbben „megszemélyesítésként” értjük meg. Ez az a nyelvi funkció, amely a dolgok „érzéki bizonyosságához” való hozzáférést a nyelv érzéki valóságára: a jelszerűségre és a hangoztathatóságra cseréli, amelyben a „bizonyosság” – ama bábeli szózatnak megfelelően – mint egy elfelejtettre való emlékezés jelenik meg. A „Vagy, vagyok, vagyunk” sorozat éppen a nyelv ezen általánosságának, és a benne foglalt egyedi elfelejtésének a kimondása felé tart: annak tudatosodása felé, hogy a „vagyok” mint nyelvi megjelölés egyszersmind az abszolút általánosságot mondja, s ennyiben minden egyes „én” egyszersmind számtalan másik „én”-t és potenciális „te”-t szólít meg. Ez az általánosság tehát, még ha nem is „érzéki bizonyosság”, azért nem valamilyen semmisségre utal, hanem éppen arra, ami lehet, a  találkozások lehetőségeinek tágasságára. Ezért van az, hogy a vers „én”-je helyére bármelyik olvasó beléphet, ahogy bárki, aki olvassa e sorokat, megszólítottja is lehet, sőt kell legyen az itt zajló beszélgetésnek. Így minden „én” már eleve tartalmazza a „te”-t is és minden „te” szükségszerűen „mi”-t is mond. A „mindig kettős a mindenség” tételszerű konklúzió azt a minimumot nevezi meg, ami ahhoz szükségszerű, hogy létről, másikról, Istenről, szerelemről, időről vagy bármi másról egyáltalán „szó lehessen”.

Az utolsó előtti szekvencia utolsó sora a kérdő és a feltételes mód egyszerre való alkalmazásával mindezen lehetőségek visszavonhatóságának szakadékába pillant bele, vagyis abba, hogy ami „adva van”, az egyszersmind vissza is vonható, akár abban az értelemben is, ahogyan Jób könyvének Károlyi-féle fordításába szerepel a gondolat: „Mezítelen jöttem ki anyámnak méhéből, mezítelen térek oda vissza. Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úrnak neve!” (Jób. 1. 21.) A legbőségesebb megajándékozottság és a legvégletesebb kifosztottság egységét, összetartozását kinyilvánító beszéd modalitása nagyon is rokonítható a zsoltáros hangjával, ahol áldás és átok fakadhat ugyanazon egy kézből, s ahol nem ritkán mindkét lehetőség fennforgása közti bizonytalanságban, úgyszólván a szakadék mélyéből zeng föl az ének: „E föld széléről kiáltok te hozzád” (Zsolt. 61.3).

Ebből a szakadékból emelkedik föl a coda áttetsző tisztaságú, törékeny és karcsú ornamentikája, melyben minden szó külön ritmikai súlyponttá csomósodik, hasonlóan középkori himnusztöredékeink „verstanához”:

 

„Mennyei / mérlegen / mérettünk,

Mária, / könyörögj / érettünk!”


[1] L. Hegel, Georg Wilhelm Friedrich, A szellem fenomenológiája, Budapest, Akadémiai, 1961, ford. Szemere Samu, 62-63.

[2] L. Hegel, i. m., 64.

Berzsenyi-arcmás

 

 

 

 

 

 

 

 

 

G. István Lászlónak

Romok – talán csak angyalok vigyázzák,
mint láthatatlan kőre írt jelet,
virágkehelynyi tájba szórt talányok
maradnak megfejtetlen, mint a Szfinksz,
s a felgyűlt szóknak pánikviharában,
mintha rejtett félgömbjét a holdnak,
örök trükkök és metaforák rejtik
arcod valódi mását, vélt korod.

 

A szó feledte régi tartományát,
űrbe kong, mint elhangolt harang,
s már semmit nem jelent, de mégis hangzik
idők sebzette, fals elégiád,
episztoláid félbe-szerbe hagytad,
mint lázadó, ha túlhevül korán,
és nem lakhatva jól magát emésztve,
fogával tépi szét a könyveket.

Szóvár indul romlásnak, torz remek
düledékein, korok határán,
hitek palánkján áttört mellkasokkal
bagózunk mélán: hős utódaid;
lila ködben, felszántott rommezőkön
dalol s botorkál sok szibéri váz,
festett talányban vélt korod kutatják,
mint láthatatlan kőre írt jelet.

Vidék és alternatíva

 

Az ökonómia szó jelentése az idegen kifejezések szótára szerint: gazdaság; gazdálkodás, takarékosság. Jelenleg úgy tűnik, hogy csaknem minden termelési ág perifériáján megjelenik az ökonómia fogalma; a vadászattól a bodzatermelésen át a parafadugó-gyártásig, leginkább a maradékok legjobb hasznosításának szinonimájaként. Házi fogalomtáramban először a költészet kapcsán merült fel ez a szó: abban a modellben, melyet eddig legrészletesebben nemrég megjelent, Kivezetés a költészetből – Hogy olvassunk kortárs verset? című munkámban dolgoztam ki, a költészet ökonómiájának fogalomkörét a versnek mint sajátos, nem a hétköznapi kommunikáció keretei közt értelmezendő, közlő szövegtípusnak  a jelölő és nem jelölő elemekkel való gazdálkodására alkalmazom.

 

Mondanom sem kell, hogy az ökonómia jelentése sokkal általánosabb a „régi világban”; eszméjét nyugodtan tekinthetjük egy lecsengett, régi világ alapgondolatának, jellegadó címkéjének is. Ez a „régi világ” most nem kritikai fogalomként szerepel szóhasználatomban, hanem rekonstrukció: egy utópia rekonstrukciója. Egy ideális gazdálkodás elemeit próbálom a tizennyolcadik századi magyar társadalomban utolérni, úgy, ahogy akkor és ott, részben és töredékesen, jól-rosszul megvalósult. Földi János Horatius-fordítását idéztem egy alkalommal a blogomon (http://pragaitamas.blog.hu/2009/09/18/kik_boldogok_alternativ_okonomia_iii).  Horatius „Kis gazdaság: nagy boldogság” kezdetű költeménye (Földi fordításában) az ökonómián alapuló életvitel himnusza és zsoltára. A „jó élet” (minden politikai eszmélkedés első kategóriája) alapja, véli Horatiussal Földi,  a mérték. Az emberi léptékű társadalom, vagyis az ökonómia Horatius (és Földi) világában még az életvitelről való gondolkodás centrumában kapott helyet.

Földi a regényes tizennyolcadik századi életvitelnek regénybe illő típusa. Nagyszalontán született 1755-ben (Arany „földije”), és mintegy végszóra, 1801-ben, a tizennyolcadik századdal szenderült örök nyugalomra. Orvos, természettudós, költő. Idézzük a wikipédia rövid szócikkét teljes terjedelemben: „A debreceni Református Kollégiumban tanult, 1784-től a pesti Tudományegyetem Orvoskarának hallgatója. Orvosi tevékenységét Szatmáron (Szatmárnémeti) kezdte. E teendői mellett a nyelvtan, a verstan, a természetrajz és a természettudomány magyar terminológiájának kialakítása is érdekelte. Levelezett Kazinczy Ferenccel, s folyóiratainak állandó munkatársa, valamint a Magyar Múzeum korrektora lett. 1792-ben megnyerte a Hadi és Más Nevezetes Történetek című lap pályázatát, amelyet a lap két szerkesztője, Görög Demeter és Kerekes Sámuel hirdetett meg új magyar nyelvtan  írására. Dolgozatában kimutatta, hogy nyelvszokásunk tele van ellentmondásokkal. 1791-ben a Hajdú kerület orvosa lett, s Hadházra (Hajdúhadház) költözött. Ott érdeklődése a magyar nyelvű állat- és növényrendszer kidolgozása felé fordult. Egy értekezésében (Rövid kritika és rajzolat a magyar füvésztudományról – Bécs, 1793) a magyar növénynevek rendszerezését és osztályozását tűzte ki célul. Linné  Critica Botanicáját véve alapul, részletes bírálat alá vette az akkor ismert magyar növény- és állatneveket, behatóan tárgyalta eredetüket, és javasolta sok – általa hibásnak, megtévesztőnek vagy sértőnek vélt – név kicserélését vagy javítását, továbbá újak alkotását. E munka szolgált alapul Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály első magyar nyelvű növényhatározója, a Magyar Füvész Könyv (Debrecen, 1807) elkészítéséhez. A svéd  tudós rendszerét magyarul az általa tervezett sorozat (Természeti História) első és egyetlen kötetében: A’ Linné Systemája szerént. Első tsomó. Az állatok országa. A Földi halála után fél évvel Pozsonyban megjelent könyv az első rendszeres magyar nyelvű állattan.” Ez a boldog és sokoldalú tizennyolcadik századi lendület él tovább a magyar romantika nagy munkáiban (Berzsenyi cikket ír A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul, Vörösmarty maga is Széchenyi reformjaiért rajong, aktív közéleti szereplő, szerkesztő, akadémikus, képviselő, korántsem világtól elvadult romantikus); ám megtörik a legjobb szándékú, ám részlegesnek maradt ’48. árp. 11-i államreform, még inkább az alkotmányosság kontinuitását megteremtő ’67-es kiegyezés kompromisszumaiban.

Félreértés ne essék: a jobbágyi munkán alapuló feudális társadalomszervezet ugyancsak megérdemelte a dinamitot. De Bibó elemzéseit olvasva aligha marad kétely, hogy negyvennyolc után is a magyar politikai vezető réteg – részben a nemzetiségi kérdések megoldatlansága, részben a társadalomszerkezeti feszültségek feloldására való erélytelenség miatt – színlelt egyensúly fenntartására szövetkezett Ausztriával. Az a bizonyos „boldog békeidő”, hiába jelent látszat-gyarapodást, látszat-polgárosodást, látszat-kultúrát: részeredményeire ellenére alapvetően beteg és velejéig hazug. Mikszáth Milyen a magyar iparos? című munkájában (1883) megrajzolja Sziráki uram, a szegedi késes portréját. Híres késeit keresik országszerte, sőt: Angliából tízezer szegedi bicskára szóló megrendelést kap. De szinte ajándék, ha vásárolni lehet tőle: iparát nem fejleszti, legényeivel mezei munkát végeztet dologidőben, az angliai megrendelőnek ajándékba küld csak mutatódarabot. „Hanem ‘iszen azért magyar ember sziráki uram – vonja le Mikszáth a konzekvenciát -, hogy ilyen legyen, ne értsen az üzlethez és ne csiklandozza a nyereségvágy.” Csoda, hogy ez a „magyar ember” értetlenül a tizenkilencedik századi, kapitalista társadalmi fejlődés áramában, s a helyett, hogy helyes, kedvező életstratégiáit latolgatná, erényt kovácsol korlátaiból? Sziráki uram: lúzer, és néhány év, néhány évtized múltán már annak is érzi magát; és mindinkább antiszemitizmussal ellensúlyozza majd, hogy a kapitalizmust „a zsidónak” hagyta. Csodálom, hogy Bibó nem hivatkozik többször Babitsra, akinél talán legtisztábban rajzolódik meg az eltévedt politikai vezető réteg arcéle. A nagy jelkép a Fekete ország, de a pontos alakrajzot a Halálfiaiban találjuk meg. A szétcsúszó, deklasszálódó dzsentri világában Cenci néni, a mitikus, megszállott patróna, szekszárdi szőlőtulajdonos idegenül mozog. Fejébe veszi, hogy mivel „…a bor megölte férjét, tönkretette régi gazdagságát: amit a bor vétett, azt a szőlőnek kell megfizetni”. Nem meglepő: a „régi gazdagságról” beszélünk. Cenci: gazdálkodó, még ha nem is mindig a legjobb értelemben. (Megszorításait lányai is sínylik.) De valamit megtanul; és ezt a valamit a gondolkodás struktúraváltásának, szebben: belátásnak nevezném. Bort termel, tehát borkupecekkel tárgyal – akik többnyire zsidók – , és kivívja a kupecek elismerését. „Cenciben tisztelték a józanságot és erős érzéket a pénz iránt, ámbár az egészen más volt, és más forrásokból táplálkozott, mint az övék” – jegyzi Babits; ám látni kell, hogy Cenci az úri társadalomban: kivétel, szinte ellenpélda. Rokoni vitapartnere, a kiöregedett ügyvédnek,  Döme bácsinak omlásnak induló városi háza, a padlásra vándorolt, régi Horatius-kötetekkel jelképszerűbb, jobban általánosítható.

Ne ragadjunk le itt; de látnunk kell, hogy a vidéki élet jelenkori dichotómiáinak a tizenkilencedik században, ha nem korábban erednek a gyökerei. Az ökonómia fogalma kigurul az életvitelről való gondolkodás centrumából;  a helyett, hogy az a szemléletmód, melyet képviselt, újra- és átértelmeződne a hazug díszletekkel bélelt kapitalista korban – ehhez az átértelmezéshez ’49 után nem mutatkozik társadalmi erő! –, az életvitelről, a társadalomról, sőt, létről való gondolkodás, a „létérzés” köreinek peremére pottyan. Ha a vidéki élet alternatíváiról beszélünk, előbb-utóbb belátjuk majd, hogy a feladat az, hogy  ontológiai távlatot adjunk az ökonómia fogalmának. Ezt a belátást tekintem a gondolkodás ökonómiai fordulatának. Ma is létezik ugyanis ez az alternatíva. Bármikor hozhatunk olyan döntést, hogy a posztindusztrializmus kereteit szétfeszítő megoldásokat az ökonómia szempontjai alapján mérlegeljük. Az alternatív ökonómia ennek az alternatívának a meglétét sugallja. A távlatot nyújtó alternatíva lényege pedig az, hogy az életvitelről való gondolkodás középpontjába az emberközpontú ökonómiát helyezzük.

Az alternatív ökonómia keresőszó (alternative economy vagy economics) több millió találatot ad a google keresőben; nyilván népszerű fogalom, tartalmát hamar körülírhatjuk olyan fogalmakkal, mint „fenntarthatóság”, „holisztikus” vagy „emberközpontú” – és ezek a fogalmak többnyire mind indokoltak. Még egyet vegyünk ehhez a csokorhoz: a „jó élet” fogalmát. A „jó élet” a politológiából származott el, a társadalom szempontjából számon tartott célok közül az egyik cél, talán a legfőbb cél – a jó életre minden adott társadalmi berendezkedésnek törekednie kell. A konzervatív John Kekes ezt írja nagyon logikusan megírt könyvében (A konzervativizmus ésszerűsége, az Európa adta ki): „A jó élet kialakítása és megélése azonban egyetlen, s nem két folyamat. A jó élet a jól élt élet, jól élni pedig azt jelenti, hogy az életet jóvá alakítjuk.” A jó élet tehát nem „van”; nem adottság vagy állapot; hanem folyamatosan „lesz”. A társadalomban nem érvényesek a newtoni fizika törvényei. Mintha a társadalmi fizika a középkori elveken állna: ha egy mozgó tömegre nem hat erő, az nem folytatja változatlanul a pályáját. Minden folytatáshoz állandó erőbevitel szükséges. Ha a „jó életről” komolyan gondolkodunk, nem függetleníthetjük magunkat sem a társadalomtól, sem a természettől: a jó életnek ugyanúgy része az emberi világ szociális, és az ökoszféra naturális világa.

Az általános ökonómia fordulata alighanem ott kezdődik, hogy a dolgokról saját jelentőségüknek megfelelően kezdünk gondolkozni. A mérték, amelyet megtalálunk, más számára nem fog zsinórmértéknek bizonyulni. Az életvitelről való gondolkodást nem lehet, nem szabad az általánosítás szintjére emelni. Az ökonómia első alapelve: mindig a maga helyén való legjobb megoldást keressük; lehetnek jó gyakorlatok, de nincsen legjobb gyakorlat. Nemrég újraolvastam Móricz Nagy fejedelem című regényét. Bethlen Gábor gazdálkodása, ahogy Erdély sorsáról gondolkodik: az általános ökonómia szempontjait követi. A dolgok számára a legjobb helyet, a megvalósulás legjobb lehetőségét keresi. Erdély fejedelmeként nyílik lehetősége erre az összetett szempontú cselekvésre. (Móricz prózaíró tehetségét dicséri, hogy nem csak hősének politikai és erkölcsi gondolkodását jellemzi az általános ökonómia elvével – Bethlen a kisebb rossz fenntartásával békére és hosszabb távú egyezségre, egyensúlyra törekszik, már legalábbis Móricz történelmi értelmezésében – de még sorsa is van!) De nézzük kisebb léptékben a példát. Ahogy Bethlen gondolkodik – a maga portáján úgy gondolkodik a gazdálkodó. Egy-egy védett zugba fagyérzékeny növényt ültet; majd azon tűnődik, hogy a talajból kiforgatott követ legjobban hogyan hasznosítsa. Megkeresni mindennek a legmegfelelőbb helyét – talán nem is megfelelő a „hasznosság” szó! Hiszen ma már szoros kapcsolatban áll a profittal – az én értelmezésemben pedig ennél sokkal tágabb a jelentéskör. Haszon az is, ha a kő az ablakpárkányra kerül, és a virágcserepek közt természetes szépségével örvendezteti meg az érkezőt. Az idős Heidegger, amikor a vidéki élet szépségéről beszél, gyakran kerül közel ehhez a gondolkodáshoz. És ez a gazdálkodás az, amit iránymutatónak kell tekintenünk egy általános ökonómia kialakításához.          

Nem akarom szaporítani a szót: nyilvánvaló, hogy ma vidéken élni, ez halmozottan hátrányos helyzetet jelent. A javakhoz, szolgáltatásokhoz való hozzáférés korlátozottabb; a szolgáltatások minősége rosszabb. Az utazás körülményes és drága, az egészségügyi ellátás és az elérhető oktatási intézmények nem megfelelőek, a helyi kisboltban az áruházi ár többszörösébe kerül a termék.  Ám az a sejtésem – és reményem is egyben – , hogy a vidéki életben rejlő minőségi lehetőségek még kiaknázatlanok, vagy csak igen kis részben kiaknázottak. Részben a természeti, részben a szociális lehetőségekre gondolok. Egészen biztos, hogy ahhoz, hogy előnyre váltsuk lemaradásunkat, a gondolkodás egész más, új struktúráira van szükség; ehhez a váltáshoz pedig átgondolt változtatások sora szükséges. A jó gyakorlat néha egyszerűbben megvalósul, mint gondolnánk. A Polyface farm (USA, Virginia) valódi “zöld üvegzseb” – szabadon látogatható, és ezzel havonta több százan élnek; de a kétórás vezetett túra 800 dollárba kerül (igaz, ez független a résztvevők számától, száz főnek is ugyanennyi az ár). Minden évben van néhány ingyenes nap is, ezekre szinte lehetetlen bejelentkezni. A farmon hagyományos tartásban marhát, sertést, csirkét, nyulat nevelnek. Mi ebben a különös? Talán néhány alapelvük: a  takarmányozás alapja a legeltetés (mozgó karámokat használnak); az állatokat a fajtának megfelelő körülmények között tartják; természetes mintákat követnek, pl. nem szarvasmarha-őrleménnyel etetik a szarvasmarhát, ahogy az egyébként elterjedt az Egyesült Államokban, hanem fűvel; élő talaj kialakítása a céljuk. Ennyi? Kicsit leegyszerűsítve: igen! Ebből is látszik, mennyire kevés elég a sikerhez! Nem a technológia forradalmára van szükség, hanem a szemlélet forradalmára – számomra ezt jelenti a Polyface. Elég volt visszatérni az állattartás bevált, természetes, ha úgy tetszik: hagyományos gyakorlatához, és a farm kiemelkedett a futószalag-termelés élelmiszergyárai közül.                

Lehet, hogy a jó megoldás néha közelebb van hozzánk, mint gondolnánk; és azért nem vesszük észre, mert túl messzire akarunk tekinteni? A fenti példával persze nem azt akarom sugallni, hogy legyen mindenki állattartó – de azt igen, hogy a maga helyén kezdjen el gondolkodni az életminőség javításán, amitől az általános ökonómia fordulatát remélhetjük. Átgondolt tervekre és jól megvalósított együttműködésre van szükség. Valószínű, hogy az egész tervezetet hozzá lehet hangolni az Európai Unió vidékfejlesztési programjaihoz, de az áthangolódásnak a portákon kell elkezdődnie, és az önkormányzatok által kell támogattatnia. A vidék alternatívája: egy jobb minőségű mezőgazdaság, ezen alapuló, minőséget és nem tömegcikket termelő feldolgozóipar, és ezen a talajon támaszkodó infrastruktúra, egészen az informatikai szolgáltatásokig. A Mórahalmon működő Mórakert Szövetkezet a feldolgozás és értékesítés biztosításával hatalmas, részben külföldi piacot jelent a helyi termelőknek – vajon mért nem találunk hasonló példát minden régióban? Pedig, ha a kérdés mélyére nézünk, ez lenne az első lépés; és ez az első lépés még csak az érdekek összehangolását jelenti, nem is igényel olyan szemléletmód váltást, amely mondjuk a biotermeléshez, netán organikus kozmetikumok előállításához szükséges. Úgy tűnik, hogy már a szociális szerveződéshez is szemléletváltás szükséges. Mintha a magyar társadalom úgy lépett volna a harmadik évezredbe, hogy közben megszűnt társadalom lenni…. De akkor mi maradt? Sajnos, még mindig nem találunk jobb fogalmakat; még mindig időszerű a Magyarokhoz dörmögő, zsörtölődő Berzsenyit citálni: „Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.”

Az élet értelme

Az élet értelmére (ahogyan Heidegger mondaná, Sinn von Sein) irányuló kérdés feltevésekor először különösen azt kell tisztáznunk, mit értünk ‘értelem’ alatt ebben a kifejezésben. Legalább három értelmezés jön szóba ugyanis: 1. jelentés; 2. jelentőség; 3. cél. Itt csak az első két értelmezéssel foglalkozunk. Látni fogjuk, hogy ‘jelentés’ és ‘jelentőség’ kérdése szorosan összefügg, amennyiben jelentőségről (fontosságról) csak ott beszélhetünk, ahol egyáltalán van jelentés – minden jelentőség a jelentésben (vagy inkább a jelentés lehetőségében) alapozódik meg.

Mielőtt elkezdenénk taglalni ezeket az értelmezéseket, le kell szögeznünk, hogy bár az élet a lét egy modusza, ‘a létkérdés’ tárgyalásakor első közelítésben mégsem az egyetemes létezés értelme az érdekes, hanem kizárólag az, hogy nekünk, ‘az egyetlen kérdező lénynek’ (a-mint Heidegger és Sartre mondanák) mit jelent a saját létünk mint kifejezetten emberi lét, amelynek kezdete van és vége, moralitása és meghatározhatatlanul nagy tétje, legalábbis a mi számunkra. Erre szoktunk gondolni, amikor hétköznapi értelemben beszélünk az ‘élet értelméről.’

Az ilyen értelemben vett élet jelentésével kapcsolatos első kérdésünk nyilvánvalóan az, hogy vajon egyáltalán van-e jelentése az életnek? De az, hogy a jelentés kérdése egyáltalán felmerül, már maga is a jelentés előzetes jelenlétére (fundamentum-jellegére) utal: egy esetleges negatív válasz is kikerülhetetlenül csak azon a logikai alapon lehetséges, hogy az életnek lehet tulajdonítani jelentést és jelentőséget. E választási lehetőség felismerésével kezdődik továbbá az ember szabadsága is.

Másként szólva, ez a ‘küszöb előtti’ választási lehetőségünk azzal kapcsolatban, hogy az életnek egyáltalán van-e jelentése, maga is egyfajta jelentés. Az élet ezen a – konkrét kérdezést megelőző – szinten is eleve jelentéssel és ezért jelentőséggel telített lét. A jelentés (illetve a jelentés lehetősége) ugyanis minden kérdezés előfeltétele. Ha jelentés nem lehetséges, akkor kérdést sem lehet megfogalmazni.

Ezzel máris egy lépéssel a kiindulási kérdés mögé kerültünk (Hinterfragung). Ebből a felismerésből ugyanis az következik, hogy az embernek titokzatos módon eleve van egy elemi vagy ‘küszöb előtti’ választási lehetősége. Az ember úgyszólván egy ajtó előtt találja magát, és maga döntheti el, hogy belép-e rajta vagy pedig nem.

Ezen a ponton pedig értelemszerűen a következő kérdés merül fel: mi az, ami az embert ebbe a (döntés)helyzetbe helyezi? Az élet értelmét kereső kérdezés másfelől úgy is megfogalmazza ugyanezt a kérdést, hogy mi az, ami eleve jelentést ad az életnek (és csak ezután kutatja azt, hogy mi is ez a jelentés). A jelentés lehetőségét és a közölt jelentést ugyanis nyilván egy jelentésadó adja és határozza meg. Ez a két kérdés annyiban lényegileg azonos, hogy az, ami az embert az egzisztenciális döntés (kierkegaard-i) helyzetébe hozza, feltehetőleg ugyanaz, mint ami képes jelentést adni az életnek.

A ‘döntéshelyzetbe helyező’ és a ‘jelentésadó’ azonosítása azért ésszerű vélemény, mert ember és jelentés viszonya a kérdés – márpedig a jelentésre irányuló kérdés elé feltehetőleg az képes és főleg az akarja odahelyezni az egyetlen kérdező lényt (az embert), ami képes és főleg akar jelentést adni az életnek. Mindkét esetben – ha lehet így mondani – a feladvány feladójáról van szó, a világrejtély (Welträtsel) vagy jelen esetben inkább életrejtély (Lebensrätsel) kigondolójáról. Nem ésszerű két okot keresnünk ott, ahol egy ok elégséges magyarázatul szolgál – Ockham borotvája elvágja a felesleges szálat.[1]

A ‘döntéshelyzetbe helyező’-re, illetve ‘jelentésadó’-ra irányuló kérdések ezek alapján  összefoglalhatóak úgy is, hogy mi az, ami biztosítja a kérdezés lehetőségét egyáltalán? Ezzel kapcsolatos első meglátásunk az, hogy kérdésnek, tehát egyáltalán jelentésnek nem volna szükséges megnyilvánulnia. Leibnizot idézve azt mondhatjuk ugyanis, hogy – a jelentés (tehát végső soron egyáltalán a jelentést hordozó lét) megnyilvánulása helyett – sokkal egyszerűbb lenne a semmi. Miért van egyáltalán jelentés? És általában: „Pourquoy il y a plustôt quelque chose que rien? Car le rien est plus simple et plus facile que quelque chose.”[2] (A leibnizi kozmológiai istenérv kiindulási kérdése.)[3]

Az élet jelentésének kérdése így elvezet a lét (és ezzel egyben az élet) okának kérdéséhez. A lét oka a lét feltétele, a lét feltétele pedig egyben a jelentés feltétele is, hiszen jelentés a lét közegében nyilvánul meg, a léten kívül nem lehetséges jelentés sem – ez Parmenidész tézise.[4]

De mi lehet a jelentés feltétele? Az elégséges alap elve (principium rationis sufficientis, Satz des zureichenden Grundes) szerint az okozat minden tökéletessége magyarázható kell legyen az okból, vagy simpliciter (a szó szoros értelmében) és a valóság ugyanazon rendjén belül maradva, vagy eminenter (secundum eminentiam, a meghaladás értelmében), a valóság valamely magasabb rendjére való utalással. Ez azt jelenti, hogy a jelentés feltétele vagy maga is jelentés, vagy a jelentést tökéletességben meghaladó, a valóság más rendjébe tartozó, de jelentés felmutatására vagy létre hozására képes dolog. Nevezzük a jelentés ezen alapját vagy feltételét végtelen jelentésnek!

Azt ígértük, hogy miután megkíséreltük tisztázni, mi az, ami eleve jelentést ad az életnek (most ezt azonosítottuk a jelentés feltételében mint végtelen jelentésben), ennek alapján megpróbáljuk megválaszolni kiindulási kérdésünk első értelmezését is, amely az élet értelmét mint az élet jelentését kereste.

Láttuk, hogy az életnek kikerülhetetlenül van jelentése, és ebből fakadóan jelentősége. Ezt a jelentést és jelentőséget attól kapja, amit végtelen jelentésnek neveztünk. Ez a jelentés először egyfajta kérdést megelőző kérdésen át tűnt megközelíthetőnek, amelyet úgy fogalmaztunk meg, hogy „Van-e egyáltalán jelentése az életnek?” Most, hogy első közelítésben azonosítottuk a jelentés feltételét, láthatóvá válik, hogy ezt a kérdést, mely az ember létkérdése, valójában a jelentés feltétele mint a jelentés ura teszi fel az embernek (akit most már úgy definiálhatunk, hogy „az a lény, aki megért”). Ha ezt a kérdést átfogalmazzuk annak megfelelően, ahogyan a jelentés urának és feltételének szemszögéből nézve megjelenik, akkor a következő formát ölti: „Akarod-e, hogy legyen jelentése az életednek?”

A létkérdéssel kérdezzük a létet, de a lét (illetve azon keresztül a lét és a jelentés feltétele) visszakérdez. A visszakérdezés a végtelen jelentés műve, azé a hatalomé, amely jelentést ad (képes és akar is adni). A végtelen jelentés odafordul a megértő lényhez, és a létkérdés visszafordításával bevonja őt a lét jelentéssel való felruházásába (a jelentés létre hozásába).

A visszakérdező végtelen jelentés az a hatalom, amelynek hatalmában áll jelentést ruházni arra, ami a létbe megy, létre jön. Ha a végtelen jelentés, a jelentés alapja visszatükrözi az ember létkérdését, azzal célja van. Mondottuk, hogy a végtelen képes is és akar is jelentést adni annak az életnek, amelyik ezt kéri. A létkérdés visszafordításának nem lehet más célja, mint a valóságos jelentés létre hozatala abban az életben, amelyik felfigyel minden jelentés alapjának hangjára. A végtelen jelentés hangtalan hangja ugyanis hallható; a végtelen jelentés megnyilatkozó jelentés.


[1]Entia praeter necessitatem non sunt multiplicanda.” – „Nem szabad felvenni a szükségesnél több létezőt.” (Ockham’s razor.)

[2] „Miért van inkább valami, mint semmi? A semmi ugyanis egyszerűbb és könnyebb, mint a valami.” („A természet és a kegyelem ésszerűen megalapozott elvei.” Endreffy Z. fordítása, in Márkus Gy., szerk., G. W. Leibniz válogatott filozófiai írásai. Budapest: Európa, 1986, 298. o. A mű eredeti címe „Principes de la nature et de la grace, fondés en raison,” in C. I. Gerhardt, szerk., Die philosophischen Schriften von G. W. Leibniz. Hildesheim: Olms, 1965, VI. kötet, 602. o.; az idézet szövege eredeti helyesírással.)

[3] Vö. Leibniz, „De rerum originatione radicali,” in C. I. Gerhardt, szerk., Die philosophischen Schriften von G. W. Leibniz. Hildesheim: Olms, 1965, VII. kötet, 302-308. o. (Magyarul: „A dolgok első eredetéről”, in Boros G., szerk., A XVII. századi filozófia antológiája. Budapest: Áron, 2006, 269-276. o.).

[4] Lásd Parmenidész töredékei közül a B 3-ast, a B 6-ost és a B 8-ast. Parmenidész töredékeit H. Diels és W. Kranz kiadásában szokás idézni: Die Fragmente der Vorsokratiker. Zürich–Hildesheim: Weidmann, 1989, I. kötet, 231., 232. és 238. o.

Úri szocializmus – luxuskommunisták


A rendszerváltások mindig radikális cezúra ígéretével lépnek fel: mostantól minden másképpen lesz, semmi sem fog hasonlítani a magunk mögött hagyott korszakra. Aztán, ha közelebbről megnézzük a fordulat után kialakult új rendszereket, azok mélystruktúráit, szimbolikus tereit, gyakran alaposan meglepődünk.

Majtényi György K-vonal. Uralmi elit és luxus a szocializmusban címmel tavaly megjelent hiánypótló tanulmánya[1] az 1945 utáni magyar uralmi elit életformáját, fogyasztási szokásait vizsgálva arra a következtetésre jut, hogy a magyar kommunista vezetők nem csak hogy nem kívántak szakítani az előző kurzus viselkedési kultúrájával, hanem gesztusaikban, vonzalmaikban, mindennapi szokásaikban egyenesen annak átörökítői lettek. Ebben a tekintetben nincs különbség a Rákosi- és a Kádár-éra között: végső soron mindkettő konzervatív volt. Majtényi tanulmánya is plasztikus példa arra, hogy nem árt óvatosnak lenni a konzervativizmus / modernizmus fogalmak használatával.

Szakítás és kontinuitás, cezúra és hagyomány furcsa és disszonáns együttese nem példa nélküli a magyar történelemben.  Elegendő a magyar kommün rövid regnálására utalni. Károlyi Mihály visszaemlékezései szerint Kun Béla egyenesen elsírta magát a meghatottságtól, amikor arisztokraták keresték fel ilyen-olyan ügyben, és kimondottan örömére szolgált, ha szívességeket tehetett nekik.[2] A hatalomátvételt akkor is az előző kurzus reprezentatív szimbólumainak birtokba vétele is jelezte.[3]

A második világháború utáni uralmi elit meg sem próbálta, hogy új ízlés, stílus meghonosítója legyen: semmilyen vonzalmat nem érzett a modernség, az esztétikai kísérletezés iránt. Tény, hogy a kommunizmus már réges-rég túl volt kezdeti modernista, avantgárd korszakán. Majtényi György tanulmányában a magyar kommunista uralmi elit fogyasztási szokásait sokrétű aspektusból – lakáskörülmények, állami üdülők, „4K” juttatások, vadászat, étkezési és öltözködési szokások stb. – vizsgálja. A szerző részletesen elemzi, hogy az új elit tagjai miként foglalták el az előző kurzus reprezentatív hatalmi tereit, hogyan vették birtokba a kor igényeinek megfelelően minden luxussal felszerelt budai, Balaton-parti villáit. Az uralmi eliten belül betöltött rangot nemcsak a villák, hanem a hatalmi reprezentáció más kellékei is, az állami devizakeretből vásárolt BMW-k, Chevrolet-k, majd Mercedesek, a kiemelt fizetések és a tetemes költségtérítések, az átlagos magyar háztartásban elképzelhetetlen technikai eszközök, ahogy az ingyenes külföldi üdülési lehetőségek is jelezték. De ide tartozott a Kútvölgyi kórházban biztosított kiemelt orvosi ellátás, vagy a Kerepesi temető Munkásmozgalmi Panteonjában való temetkezési jogosultság. A privilégiumok bonyolult rendszere a vezetői hierarchiában betöltött rangoknak, az adott informális befolyásnak felelt meg. A vezető állami és pártfunkcionáriusok ugyanakkor információs monopóliummal is rendelkeztek: cinikus módon mindahhoz hozzájuthattak, ami egyébként szigorúan tiltva volt: a zárt terjesztésű könyvekhez, a zárt körben levetített filmekhez, az ellenséges irodalomhoz, zárt sajtószemlékhez, összefoglalókhoz.  

A két világháború közötti főúri, dzsentri hagyomány szerves továbbélésének egyik látványos terepe a vadászat volt. A szerző ezért is szentel külön terjedelmes fejezetet a témának. A vadászathoz való jog mindig is az elithez tartozást szimbolizálta. Miként Horthy Miklós vadászszenvedélyének kielégítésére a második világháború alatt medvéskertet létesítettek a koronauradalom szini birtokán, úgy jöttek létre a szocialista minisztériumok által fenntartott, a közönség elől szigorúan elzárt vadászterületek és rezervátumok a legfelsőbb párt- és kormánykörök számára. Tildy Zoltán saját vadásztársaságot alapított, míg Nagy Imre belügyminiszterként egy másik vadásztársaság elnöke lett. Mivel a régi vadászok szakértelméről az új elit nem mondhatott le, a vadászgrófok (gróf Széchenyi Zsigmond, gróf Teleki József, gróf Esterházy László, Horthy Miklós hivatalos vadászai) állást kaphattak a Magyar Állami Erdőgazdálkodási Üzemeknél. A közös vadászatokon, amelyeket a grófok nemcsak segítettek megszervezni, de ahol megtanították a pártfunkcionáriusokat a vadászat fortélyaira is, a régi és az új világ összeérésének szimbolikus terepei voltak.  Még kirívóbb példa az 1986-ban a Magyar Népköztársaság Csillag-rendjével kitüntetett egykori Horthy-csendőrtiszt, Nagy Endre esete, aki az 1940-es évek végén a Földművelésügyi Minisztérium vadászati felügyelőjeként a pártközpont vadászatait szervezte. Így kerülhettek közös társaságba vezető pártfunkcionáriusok, grófok és az egykori csendőr százados. 

A mindvégig puritán ember hírében álló Kádár János 1963-ban maga is megalapítja saját elitklubját, az Egyetértés nevű vadásztársaságot, ahova csak megfelelő státusszal (PB- és KB-tagok, a Minisztertanács elnökhelyettesei…) lehetett bekerülni. Majtényi megállapítja, hogy ezzel Kádár is a második világháború előtti társasági életformát élesztette újjá. A vadásztársaság egyfajta titkos klubként működött, és olyan társasági együttlétet valósított meg, amelynek sajátos viselkedési mintái, beavatási szertartásai, külön öltözködési, nyelvhasználati szokásai voltak. A vadásztársaság a hálózatépítést, az elit utánpótlást, csoportkohéziót, a kikapcsolódást (kártyázások, műsorokkal egybekötött vacsorák, lakomák….) egyaránt szolgálta. A tagfelvételről, illetve létszámstopról, a tagság megszüntetéséről maga Kádár döntött, és ez kiváló eszköznek bizonyult arra, hogy a teljes pártelitet kézben tartsa. A vadászklubban betöltött pozíció az eliten belüli rangot, befolyást tükrözte. Kádár titkos társasága nem eszmék, ügyek mentén szerveződött, hanem a hatalmi státus felmutatását szolgálta. A Kádár-rendszer ravaszságát és cinizmusát mi sem bizonyítja jobban, hogy maga gondoskodott a sokáig titokban tartott Egyetértés önkorlátozó, óvatos kifigurázásáról is a Fácán Matyi elnevezésű vicclap karikatúráin keresztül.

A kommunizmus nem szűntette meg a társadalmi egyenlőtlenségeket, s ezt a vendéglátás és a kereskedelem élelmesen ki is használta: újjáéledtek a luxusfogyasztás régi színterei. Az elitvendéglátásról a Gundel, az Astoria és a Múzeum Kávéház, a  luxusszállásról a Gellért és a Royal gondoskodott. Majtényi megállapítja, hogy a luxusberuházások a devizaéhségben szenvedő hatalmi elit és a nyugati turisták igényeit egyszerre szolgálták ki, és ezzel összeértek a nyugati turisták és a magyar hatalmi elit szokásai és életformája. A párt- és állami vezetők ruházkodását a Rotschild Klára vezette Clara Szalon, és az Arató Ferencné vezette Budapesti Divatszalon oldotta meg. Rotschild Klárának megengedték, hogy a nyugati divat követése érdekében kijárjon Párizsba. 

Továbbéltek a feudális reflexek is, az úri viselkedésminták.  Majtényi tanulmányából kiderül, hogy Péter Gábornak egyszerre 40 öltönye volt, lenézte háztartási alkalmazottait, „szakácsnőt” pedig az államvédelem keresett számára az ország egész területén, miután részletekbe menően megadták, milyen legyen a külseje az ideális jelöltnek. Péter Gábor barátnője számára az ÁVH reprezentatív pénzkeretéből (!) vásároltatott fehérneműnek való csipkeanyagot. De a pártvezetők igyekeztek származásukat is jótékony homályban hagyni, sőt stilizálni: Rákosi Mátyásnak a kor propagandája kisnemesi származást kreált, míg Farkas Mihályról azt terjesztették, hogy apja a k.u-k. hadsereg kassai hadtestének parancsnoka volt. De a hatalmi elit által közvetített úri, nemesi mintához igazodtak az elitbe beemelt szocialista sztárfocisták is. Míg Czibor Zoltán a szocialista dandy prototípusává vált, Bozsik Józsefnek a Ménesi úton villája, a Balatonon pedig nyaralója volt, nyugati autóval járt, és butikot üzemeltetett a Kígyó utcában. (Egy másik írásból, Borsi-Kálmán Béla Puskásról és az Aranycsapatról szóló kiváló tanulmányából pedig azt is megtudhatjuk, hogy a proligyerekként induló Puskás miként sajátította el a magyar nemesi viselkedés vonzó és kevésbé vonzó attribútumait.[4])

A vezető állami és pártfunkcionáriusok saját stílus-, ízlésbeli fogódzók híján a tárgyi kultúra, lakberendezés tekintetében is idegenkedtek bármiféle innovációtól: teljes egészében a második világháború előtti polgári életformához igazodtak. Majtényi kutatásaiból kiderül, hogy a legnépszerűbb lakberendezési tárgyak a vastag perzsaszőnyegek, a súlyos és díszes ólomkristály-csillárok, az antik, magas fényű, márványlapos bútorok, a kispolgári ízlésre valló porcelánszobrocskák és csipketerítők voltak.     

Az uralmi elit (és az általuk privilegizáltak) egyes osztálycsoportokhoz kapcsolódó viselkedésmintái persze sohasem jelentek meg vegytiszta formában: számos komikus, disszonáns és szánalmas elem kísérte őket. Ilyenek voltak a Rákosi- rendszer nyugati diplomatáinak kölcsönzőből beszerzett túl szűk, vagy túl bő, divatjamúlt szmokingjai, vagy a sztárfocistákhoz kapcsolódó dzsentris allűrök, ugyanakkor a hatalom által tolerált balkánias csencselések, valutaüzérkedések. Ám Kádár életformája is egy furcsa úri, elitista / plebejus kettőséget reprezentált. Kádár budai villája kertjében először maga is úszómedencét építtetett, majd PR-megfontolások jegyében mégis meggondolta magát és betemettette, helyette tyúkokat vásároltatott magának, amelyeket az őrök krumplihéjjal etettek a kertben. A villában pedig polgári bútorok környezetében hokedliről fogyasztotta a pártfőtitkár a grízes tésztát. De ez a disszonancia érhető tetten azon a Majtényi tanulmányában közzétett 1984-es fotón is, ahol Kádár János éppen egy divatbemutató részvevőjeként pózol. A képen a pártvezető egy hanyagul leterített (kemping-) asztalnál más kommunista előkelőségek társaságában foglal helyet. Nem visel nyakkendőt, szája sarkából hanyagul cigaretta lóg ki, miközben meglehetős unalommal bámulja a selyem (valószínűleg műselyem) pizsamában előtte felvonuló szőke modellt.

A szerző külön fejezetet szentel a sztahanovistáknak. A munkáshatalom dacára az uralmi elitbe csak elvétve kerültek be igazi munkások. Egy-egy esztergályos, sztahanovista munkás kiemelésére azonban a hatalmi legitimáció szempontjából szükség volt. Ez lehetőséget teremtett arra, hogy a protokolláris rendezvényeken a pártvezetők a gondosan kiválasztott munkások társaságában pózolhassanak, vagy a televízióban propagandafilmeket készíttessenek róluk. Ugyanakkor Majtényi példákkal bizonyítja, hogy az állami elosztás rendszerében, például a lakásigények kielégítésekor a munkáshatalomban a hivatalnokokat szinte mindig előnyben részesítették. A szocialista munkáslétet a munkásállam vezetői nem érezték különösebben vonzónak: a kiemelt munkásoknak szinte kivétel nélkül hivatali karriert ajánlottak. „Az azonosulás a munkásosztállyal (-) csak elvi síkon és nyelvi szinten történt meg.” – vonja le a következtetést a szerző. Miközben a paneléletformát a tömegek számára, mint pozitív perspektívát mutatta fel, a hatalmi elit életforma, életstílus tekintetében az azonosulást, a követendő mintát másutt, egyrészt a múltban, majd egyre inkább a nyugati fogyasztási szokásokban kereste.

A munkáshatalom vezetői – miközben a szocialista rendszer felsőbbrendűségét hirdették, átmenekítették a múlt feudális reflexeit, úri allűrjeit, majd egyre inkább arra törekedtek, hogy a „rothadó” nyugati fogyasztói társadalom vívmányaiból is részesüljenek. Ezzel pedig maguk mondtak ítéletet a kommunizmus felett.

Majtényi György kiterjedt kutatásokon alapuló tanulmánya nemcsak hiánypótló, de nagyszerű képanyaggal ellátott, fordulatos olvasmány is. A laza szerkezetű, hol elméleti fejtegetésekkel, hol elemző részekkel tarkított kötet olyan, néha a témához szorosan nem kapcsolódó történetekből, kitérőkből építkezik, amelyek akár önállóan is megállnák helyüket. Műfaja nehezen meghatározható: esszének, akár szociológiai tanulmánynak is tekinthető, nyelvezetében pedig úgy tudományos, hogy közben a széles közönség számára is élvezetes olvasmány marad.

Mivel a hatalmi elit képviselőiről az is sokat elárul, hogy kiket engedtek közel magukhoz, Rainer M. János kritikájával[5] ellentétben a kötet külön erényének tartom, hogy belekerült az egykori csendőrtiszt, Nagy Endre rendszereken átívelő, valamint két sztahanovista regényes, ugyanakkor szociológiailag rendkívül tanulságos pályaképe, portréja is. Jóllehet a szerző maga is bevallja, hogy tanulmánya nem tart igényt a teljességre, hiányérzete az olvasónak talán csak annyiban támad, hogy az elemzés kiterjeszthető lett volna az uralmi elit és a támogatott értelmiség, művészvilág viszonyára is. Ezt a kötet tematikája, szerkezete lehetővé tette volna, hiszen a szerző számtalan olyan jellegzetes típust (vadászatok szervezői, focisták, sztahanovisták, beszervezett prostituáltak…) is felvonultat, akiket nehezen, vagy egyáltalán nem lehet az uralmi elit részének tekinteni, mégis szoros kapcsolatban álltak vele. Így nem tudjuk meg például, hogy kik voltak azok az írók, művészek, tudósok, akik a párt és állami vezetők villáinak közvetlen szomszédságában lakhattak, ahogy azt sem, hogy milyen kiváltságokban részesültek. Érdekes szempont lehetne továbbá, hogy a szűk elitből kiszorult, kizárt állami és pártvezetőknek milyen túlélési lehetőségük maradt (pl. egykori vezető államvédelmisek elhelyezése / elhelyezkedése irodalmi kiadóknál…), és mit tarthattak meg kedvezményezett helyzetükből. Az irodalomba való “beköltözés” mellett még egy fontos szimbolikus területet nem vizsgál a könyv, a nemesi ál-világ műfaját, az operettet, amely szintén kitüntetett igazodási pont volt. Honthy Hanna, Rátonyi Róbert, Kellér Dezső stb. nem a Horthy-kor, hanem a szocializmus pimadonjai és primadonnái voltak. Joggal tehetnénk fel a kérdést, hogy a szocialista „késő-feudalimus” miért támogatta, szerette ezt a műfajt annyira.

Majtényi kiváló tanulmánya nyomán talán egy olyan kötet is előbb-utóbb megszületik, amely az 1989 utáni új (és régi/új) politikai elit fogyasztási, életmódbéli szokásait, az átörökített, illetve elvetett mintákat is feldolgozza, ahogy azt is, milyen sorsra jutottak a kádári elit uralmi terei (budai villák, kormányzati rezidenciák, központi pártszékház, üdülők, vadászati rezervátumok…) és életmódbéli szokásai. Sejthető, hogy egy ilyen tanulmány is számos meglepetéssel szolgálhat majd.

Majtényi György: K-vonal. Uralmi elit és luxus a szocializmusban. Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2009.


[1] Valuch Tibor: Hétköznapi élet Kádár János korában. (Budapest, 2006, Corvina); Huszár Tibor Az elittől a nómenklatúráig (Corvina Kiadó, 2007.), Tóth Eszter Zsófia: “Puszi Kádár Jánosnak” – Munkásnők élete a Kádár-korszakban mikrotörténeti megközelítésben (Budapest, 2007. Napvilág Kiadó); Tabajdi Gábor – Ungváry Krisztián: Elhallgatott múlt. A pártállam és a belügy (Corvina Kiadó, 2008.) – néhány példa az elmúlt évek írásaiból arra, hogy közelmúltunk egyre több kevéssé ismert, vagy egyenesen elhallgatott momentuma kerül feldolgozásra.

[2] „Maga Kun, aki eredetileg alacsony sorból származó vidéki újságíró volt, mélységesen élvezte, amikor az egykor hatalmas arisztokraták felkeresték és valami szívességet kértek tőle. Nemigen tudott tőlük bármit is megtagadni. Erősen megvolt benne fajtájának szentimentalizmusa. Könnyen sírt. (…) József főherceg fiát, akit túszként fogtak le, saját lakásában őriztette és sok más arisztokratát mentett meg személyes közbelépéssel.” Károlyi Mihály: Hit illúziók nélkül, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982. 186. o. „Miközben az ország bajainak tulajdonképpeni előidézői (mármint az arisztokraták) Kunnál előszobáztak útlevélért, hogy elhagyhassák az országot, és az ő védelmét élvezték, a kisemberek, az elégedetlen parasztok és munkások ellen megtorló akciók folytak.” Ui.:. 174.o.

[3]  Szamuely Tiborné emlékiratában többek között arról is beszámol, hogy férje azzal bízta meg, keressen otthont kettejük, illetve a Lenin-fiúk számára. E célból az ifjú feleség végül két budai grófi palotát nézett meg.  In Szamuely Tiborné Szilágyi Jolán: Emlékeim. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1966. 68.o.  Még pikánsabb az a részlet, amikor Szamuely és a Lenin-fiúk beveszik Kalocsát és néhány napig az érseki palotában laknak. Ennek apropóján Szamuelyné Brodovics Stefán, lengyel vöröskatona visszaemlékezését idézi: ”A szobákban csinos, selyemharisnyás szobalányok szolgálták ki őket. A gondnok külön akart teríttetni a Lenin-fiúknak, de Szamuely Tibor úgy rendelkezett, hogy együtt ebédeljenek a díszteremben. Magas támlájú székeken ültek. A falakról szentek és királyok arcképei néztek rájuk. Fehérkesztyűs lakájok szolgálták ki őket.Ui.: 110.o.  

[4] Borsi-Kálmán Béla: Az Aranycsapat és a kapitánya. Sorsvázlatok a magyar futballpályák világából. Kortárs Kiadó, 2008. Lásd továbbá a cikk szerzőjének Borsi-Kálmán tanulmányáról szóló kritikáját: Hammerstein Judit: A siker és a kudarc magyar alaktana – Borsi-Kálmán Béla: Az Aranycsapat és a kapitánya. – Sorsvázlatok a magyar futballpályák világából. Kortárs Kiadó 2008.in Egyenlítő Társadalomkritikai és kulturális folyóirat, VI. évfolyam 2008/10. 48-49. o

 [5] Rainer M. János: Másnap lett fácán (is)  (Majtényi György: K-vonal. Uralmi elit és luxus a szocializmusban). In: http://mozgovilag.com/?p=1131

Bánki Éva: Interjúk

„Csak az történt meg, aminek a történetét megírták”

Ménesi Gábor interjúja Bánki Évával, Bárka, 2008/2.

 

Már négy éve, hogy napvilágot látott első regénye, az Esőváros. A Magvető Kiadó elsőkötetes szerző bemutatkozásakor meglehetősen szokatlannak mondható kampányt szervezett a megjelenés kapcsán. Hogyan élte meg mindezt? Ennyi idő elteltével módunk van rálátni a regény fogadtatá­sának körülményeire. Úgy vélem, a recepció – olvasók és kritikusok részéről egyaránt – viszonylag kedvezőnek mondható. Hogyan látja ma, harmadik könyve megjelenése után az Esőváros szerepét? Mit tapasztal, inkább árnyékba vonta későbbi műveit, vagy éppen erőteljesebben ráirányította a figyelmet az újabb szövegekre?

 

Bár senki nem gondolta korábban rólam, hogy regényt írok, csak néhány hétig tartott, amíg a tanítványaim azt újságolták, hogy van egy „híres névrokonom”, akinek a regényét még a metróban is kiplakátolták. Egy ilyenféle „kampány”, amit a Magvető az Esővárosnak szervezett, nem volt minden tekintetben kellemes, és természetesen sok ellenséget is szerzett. A barátaim, kollégáim leginkább nem is a szépírás tényét furcsállták, hanem magát a témaválasztást. Sokan nem gondolták, hogy egy arisztokratikus hagyomány, az udvari kultúra kutatása után majd csallóközi parasztokról fogok regényt írni; a népi irodalomról egyébként soha egy sort nem publikáltam korábban. A témaválasztásnak a Csallóközben sokan nagyon örültek, de akad­tak olyanok is, akik nehezményezték, hogy én, aki csak nagyszüleim elbeszéléséből, „távolról” ismerem az ottani dolgokat, „betolakszom” az ő történeteikbe. Ezt bizonyos mértékig (embe­rileg) megértem, de az Esővárost nem is dokumentarista tényregénynek szántam. A témaválasz­tás a későbbiekben nemcsak áldásnak, hanem átoknak is bizonyult. Többen nehezményezték, hogy az Esőváros után másféle nyelvet, másféle problémakört keresek, „letérek a helyes útról”, vagyis eltávolodom a népi témáktól. Az Esőváros kritikai fogadtatása – magam is úgy gondo­lom – kedvező volt, bár kritikus és irodalmár barátaim (ellentétben azzal, amit az ön kérdé­se feltételez) azt sugallják, hogy második könyvem, az Aranyhímzés „igazibb”, egyenletesebb, kiegyensúlyozottabb regény lett. Hogy miért ilyen témát választottam az első regényemhez? Hogy miért választottam ezt a sokféle elbeszélői műfajt és nyelvet ötvöző szerkezetet? Nyilván a családtörténet önmagában is nagy önbizalmat adott, hiszen ez az „én” történetem. Másrészt a sok-sok mellékszál, a sokféle nyelv, az Esőváros néhány kritikusa által felrótt „csapongás”, kísérletezés vagy éppen „szertelenség” talán alkatilag is jól illik hozzám, ezért az Esővárosszü­letésekor – mikor kevesebb distanciát tartottam az írással, mint most – ez nagyon adekvát választásnak tűnt.

 

Ha jól tudom, korábban egyáltalán nem foglalkozott prózaírással, hanem versei jelentek meg kü­lönböző irodalmi folyóiratokban. Mit tudhatunk meg ezekről a versekről? Mennyiben hatott költői beszédmódjára tudományos tevékenysége, melynek során a középkori világirodalmat, elsősorban a trubadúrok és a lovagregények világát vizsgálja?

 

Valóban, egyáltalán nem készültem az Esővárosra, nem írtam korábban prózát, nem folytat­tam a Csallóközben „tudományos kutatásokat” sem. Sok verset írtam, köztük trubadúrparó­diákat is, ezek lapokban meg is jelentek, de nem tartom, nem is tartottam magam soha igazi költőnek. A lírai szövegek nálam csupán „előkészületek” a prózai műhöz, vagyis mottóként, „jegyzetként” vagy épp stílusgyakorlatként funkcionálnak. Tehát nem vagyok költő: egyesek jegyzetekkel készülnek fel a regényeikre, én versekkel. Sokkal nehezebb kérdés számomra a szépírás és a tudományos gondolkodás viszonya. Nem arról beszélek, hogy egy tudósnak „jó stílusa” van, vagy egy regényíró „okosakat mond”, ha meghívják egy kritikai tanácskozásra, és ezzel elbűvöli saját olvasóit is. A két világlátás tényleg gyökeresen különbözik, és az alkotó ezzel traumatikusan szembesül is, ha nem akar esszéregényeket írni, miként Szerb Antal vagy Umberto Eco tette. De valamilyen okok mégiscsak elvezetnek oda, hogy szakítunk a racio­nális-fogalmi gondolkodással, és „átengedjük magunkat” a fikciónak, vagyis egy bevallottan másféle világlátásnak. De milyen okok ezek? Az Aranyhímzésben a Gellért után „nyomozó” történetíró, Sebe, a Dekameronban pedig a jezsuita tudósból, egy antropológusból lett író, Tóth Imre alakja vethet fel ilyen kérdéseket.

Ámde mielőtt magyar regényeket kezdtem írni, soha nem foglalkoztam magyar irodalom­mal, csak romanisztikával. Ez igen szerencsés distanciának bizonyult, hiszen viszonyom a ha­gyományos kelet-közép-európai témákhoz talán játékosabb, felszabadultabb, mintha egész életemben a magyar népi írókat kutattam volna. A középkori irodalomnak pedig nagyon sokat köszönhetek: nem is témákat elsősorban, hanem szabadságot. Hiszen egy középkori regényíró olyan „elmaradott” volt, hogy még nem igazán tudott arisztokratikus és populáris elvárások között különbséget tenni. Az első nagy regényírónak, Chrétien de Troyes-nak még természetes volt, hogy műveit egyszerre olvassák kalandregényként, lovagi tanmeseként, misztikus elbeszé­lésként – és természetesen nagy nyelvi invencióval, nagy tudatossággal megalkotott szövegek­ként is. Ez az ars poetica (amitől azért a mai latin nyelvű irodalmak sem távolodtak el annyira) engem tudat alatt mindig is nagyon befolyásolt. Így egyáltalán nem bánom, hogy az Esővárost „lehet” olvasni hagyományos népi regényként, az Aranyhímzést krimiként, a Magyar Dekame­ront szerelmi példázatgyűjteményként – noha egyik sem pusztán az.

 

A fülszövegben Szilasi László Márquez, Darvasi és Závada ízeinek felfedezésével ajánlja az ol­vasók figyelmébe a regényt. Már első kritikusai a mágikus realizmussal, és főleg Márquez világával hozták kapcsolatba az Esőváros beszédmódját. Mindez persze nem véletlen, hiszen portugál szakon végzett az egyetemen. Hogyan látja, mit adtak hozzá írói látásmódjához, prózapoétikájához és -nyelvéhez a latin-amerikai alkotók?

 

Az Esőváros előtt azt tervezgettem, hogy spanyol nyelven fogok regényt írni: vonzott, hogy egy hatalmas, anarchisztikusan átláthatatlan, sokközpontú irodalmi élethez tartozzam. De az­tán magyarul jöttek a szavak, nehéz lett volna spanyol nyelven visszaadni a galántai vásár miliőjét, vagy szlávos hangulatokat spanyolul kifejezni… hiszen nemcsak a kis nyelveknek, a nagyoknak is megvannak a maguk természetes határai. Ennek ellenére tagadhatatlan, hogy az Esővárosra nagy hatással voltak a latin-amerikai írók (nemcsak Gárcia Márquez természetesen), sőt a „mágikus realizmus”, a latin-amerikai regény sajátos politikai ideológiája is. Hogyan lehet „ellen-történelmet” írni úgy (nem a gyarmatosítók, hanem a gyarmatosítottak szemszögéből, mondjuk), hogy az mindeközben az elit irodalom kritériumainak is megfeleljen? Talán nem­csak nyelvi oka van annak, hogy a latin-amerikai írók ezt a feladatot a közép-európaiaknál sike­resebben oldották meg. Mivel az Esőváros egy parasztregény, én is szembetaláltam magam ezzel a problémával, így hát tudatosan igyekeztem a magyar népi írók örökségét a latin-amerikai regényhagyománnyal keverni. (Miközben az Esőváros sokkal-sokkal szkeptikusabb egy ilyen „ellen-történelem” kialakításának az esélyeivel, mint mondjuk a Száz év magány.)

 

Tudna-e megnevezni mestereket a magyar irodalomból? Kik hatottak leginkább Önre?

 

Egy mondattal is válaszolhatok: leginkább Tar Sándor és Bodor Ádám. De szeretném hoz­záfűzni, hogy mindig rossz lelkiismerettel válaszolok erre a kérdésre. Olyan értelemben, ahogy az írók általában példaképekről beszélnek, talán nincsenek is példaképeim – miközben persze nagyon sok írótól tanultam, a legtöbbet talán az imént említett két szerzőtől. Móricz és Jó­kai nagyon karakteres írók, miközben nem nevezném őket példaképeimnek, mégis egy-két témájuk vagy írói megoldásuk évek óta arra inspirál, hogy „kiforgassam őket”. És persze az is kísérletezésre buzdít, hogy a tanítás és az internetes lapok révén állandóan nagyon fiatal költők és írók között élek.

 

Az Esőváros szervesen kapcsolódik a paraszt-, illetve a családregények hagyományához, amen­nyiben két felvidéki parasztcsalád egybefonódó történetét állítja középpontba. Ugyanakkor provo­kálja is az említett műfajokkal kapcsolatos elvárásainkat. Mennyire volt tudatos mindez?

 

Említettem, hogy korábbi olvasmányaim miatt mindig is mennyire felemás módon tekin­tettem ezekre a hagyományokra. De nem parodizálni akartam a „parasztregényeket”, hanem másfajta összefüggések közé írni. Hagyjuk is most a latin-amerikai regényeket, amelyek nálam sokkal optimistábban tekintenek az „ellen-történelem-írás” lehetőségére. Van egy különös mű a magyar irodalomban, amelynek a témája „Zrínyi Miklós halála”, a szerzője pedig (egy) Zrínyi Miklós. Mi erre már közömbösen, szinte unalommal tekintünk, pedig milyen furcsa lenne ma egy ilyen regény: „Kovács Béla halála”, írta Kovács Béla. Pedig az elbeszélővel és főszerep­lővel különös módon, szinte családiasan összefonódott szerzői tudat túlélheti az elbeszélőt és a főszereplőt… miközben a mű „jóvátehetetlen pusztulásról”, elviselhetetlen és feldolgozatlan történelmi traumákról szól. De egyben a túlélésről is… Ám a remény nem teljesen vagy nem igazán materialista dolog. Mivel megfogadtam, hogy 2004-ben nem fogok egy sokadik „bú­suló regényt” írni Trianonról, de közben mégiscsak a magyar történelemről akartam írni, ezért valamilyen metafizikát kellett keresnem. Ez például egy olyan kiútkeresés volt, amely meglehe­tősen messze vitt a 20. századi népi hagyományos regények tematikájától.

 

Ez az Ön története, mondta a beszélgetés elején az Esőváros kapcsán. Valóban így van, hiszen a Csallóközből kitelepített nagyszülei által mesélt történetek is beépültek a mű világába.

 

Ennek a regénynek tényleg van egy mágikus, gyerekkori elbeszélésekben megőrzött rétege. Nagyanyám tényleg híres halottlátó volt, és én a regényírás során igyekeztem is ezt a sajátosan archaikus népi emlékezéstechnikát valahogy megragadni, nemcsak mint egzotikus érdekessé­get ábrázolni, hanem a „megírás módjává” is tenni. A különféle történetek „kitalálását” elő­segítette, hogy amikor nekem a nagyszüleim meséltek, már ők sem voltak élő kapcsolatban a Felvidékkel. Nagyon különös koordináták között mozogtak ezek az elbeszélések. Nagyapám számára (akit polgárosodott nagygazdaként a háború után egy somogyi tanyára telepítettek) ugyanis a Csallóköz – és különösen Dunaszerdahely – a „haladás és felvilágosodás” fellegvára volt, de egyben az álmok, mítoszok, paraszti legendák földje is. Tehát mindazt jelentette, amely a hetvenes évek Magyarországán olyan keservesen hiányzott. A képzelet határait. Egy olyan Los Angelest, ahol csak feltalálók, mesehősök és angyalok járkálnak. Nem volt nehéz ezt felnőtt fejjel továbbálmodni. Már csak azért sem korlátoztak a meséi, mert ő maga nem volt igazán jó mesemondó. Emellett kicsit prűd is volt. „Na, ezt azért sem mondom el, mert nem való egy kislánynak” – mondogatta gyakran. Számomra a meséinél fontosabbak voltak a társadalmi ta­pasztalatai. Ő „csehszlovák szemmel” – és furcsa mód a Monarchia polgárának képzelve magát – egyformán elmaradott, átokverte magyar ugarnak látta az urambátyámozó Horthy-kort és az egyébként épp úgy urambátyámozó magyar szocializmust. A Monarchia polgárának képzelte magát, pedig haladásba vetett hitével és naiv vallásosságával annyira amerikai volt! Nézőpontja nem hasonlított a népi irodalom „bölcs parasztembereihez”, sem a szocializmus „felszabadí­totta” parasztfiatalokéhoz. És az ő szemüvegén át a századforduló mesékbe süllyedt nemzeti liberális öröksége is olyan szokatlannak látszott, hogy könnyen megmozgatta a képzeletemet.

 

Az Esővárosban végig egy férfi, Torma Imre hangját halljuk, az eseményekről az ő egyes szám első személyű elbeszéléséből értesülünk. Miért választotta ezt a különösnek mondható narrátort?

 

Egy „lehetetlen alakot” akartam narrátornak, aki ott teng-leng a paraszti és értelmiségi élet­forma, a népi és urbánus hagyomány határán. (Nekem soha nem volt ilyen karakterű vagy ilyen nevű rokonom.) Szerettem volna egy olyan, hol cinikus, hol érzelmes narrátort találni, aki ellensúlyozza a főhős robusztusságát, és – mint örök vesztes – egy szerelmi háromszögbe is be tud kapcsolódni. De ezek csak utólagos magyarázatok. Nagyon keveset tudtam a re­gényírásról, mikor belefogtam az Esővárosba. „Hallottam” viszont egy hangot: ez Torma Imre hangja volt.

 

Az Aranyhímzés főhőse Sebe, Gellért püspök tanítványa, egyben utódja a püspöki székben, kísé­rőivel 1083-ban Velencébe utazik, hogy a szentté avatási folyamat részeként fényt derítsen Gellért származására. Mi keltette fel az érdeklődését Gellért püspök élettörténetében? Miért fordult a közép­korhoz és a legendák világához? Hogyan formálódott a kisregény szövege?

 

A népi-családi mítoszalkotás, történetmondó-emlékező mechanizmusok után az foglal­koztatott, hogyan is zajlik a politikai mítoszalkotás. Hogyan „írják” a történelmet? Hogyan „íródik” a múlt? Hiszen csak az történt meg, aminek a történetét leírták, ilyen értelemben ahogy Sebéé Gellért, az én nagyszüleim is a saját teremtményeim. De a politikai mítoszalkotás másfajta dolog. Természetesen azt sem gondolom, hogy minden múltra vonatkozó megértési kísérlet politikai porhintés, „manipuláció”. Ám az egyén gyakran szembesül azzal, hogy nehéz az igazságot, a manipulációt, a középkorban egy esetleges misztikus eseményt és csalást szét­választani. Ezért választottam a bűnügyi regény és a misztikus elbeszélés kombinációját – egy egyszerű kis történetet, amin nagyon sokat (az Esővároshoz képest rengeteget) és nagyon fe­gyelmezetten dolgoztam.

A történet azért is felkeltette érdeklődésemet, mert ma sem tudjuk biztosan, hogy valójában ki is volt Gellért. Amikor László király korában kutatni próbáltak utána, már sok történet ke­rengett róla. A mítoszalkotók, a legendaszerzők (és tulajdonképpen a hagyományos regényírók is) „sorsképletekben” gondolkodnak. De vajon tényleg létezik-e ilyesmi, vagy csak történelmi szerepek vannak – maszkok, amiket bárki választhat?

 

Nyomozómunkája során Sebe egyúttal saját identitásának kérdéseire is keresi a választ, Gellért történetét kutatva ugyanis rendre saját múltjával szembesül. Ugyanakkor meghatározó tapaszta­lata az lesz, hogy lehetetlen egyetlen érvényes és megfellebbezhetetlen Gellért-legendát megalkotni, csupán annak egy változatát. Erre utal a kötet alcíme: Egy Gellért-legenda.

 

Igen, egy kettős identitású főhőst szerettem volna találni. Egy túl okos, intrikákban, a so­rozatos identitásváltásokban megkeseredett kelet-közép-európai politikust, aki miután min­denen „átlátott”, mindent „leleplezett”, ráébred arra is, hogy személyes elfogultságok nélkül se élni, se meghalni nem lehet. Egy olyan „detektívet” kerestem, aki rájön arra, hogy a természet­fölötti szerepét a történelmi eseményekben bizonyítani sem lehet, ugyanakkor kizárni sem… Hiszen az alcímben az „egy” szó („Egy Gellért-legenda”) önmagában nem jelenti azt, hogy ne létezhetnének érvényes igazságok. Hiszen Jézus feltámadása megfellebezhetetlenigazság a hívők szemében, ám a történetét a Bibliában mégis négy szerző négyféleképpen mondja el. Így a személyes nézőpont mintha az isteni igazságnak is része lehetne. De vajon szubjektív okaim is voltak? Torma Imre pozícióját nem sikerült megfelelően árnyalnom az Esővárosban? Sebe igazán az én ízlésem szerint való történetmondó: érzelmesen odaadó, közben elviselhetetlenül ravasz, cinikus és tárgyilagos. Néha az emberrel olyan megrendítően sokféle dolgok történnek, hogy a személyiségét csak az istenhit tarthatja össze. ,

 

Újabb kötete a Magvető Könyvkiadó Novellárium című sorozatában jelent meg. Már a cím, a Magyar Dekameron utal a nagy klasszikussal kialakított párbeszédre. A könyv szövegeit ugyanis egy olyan kerettörténet fogja egységbe, amely szinte mindenben az eredeti Dekameronét idézi. Főhősei ugyanazokat a neveket viselik, ugyanúgy a középkori Firenzéből menekülnek a pestis elől, ám egy sajátos időutazás után a budai Körszállóban találják magukat, ahol történetekkel szórakoz­tatják egymást. Hogyan született meg a novellaciklus alapötlete?

 

A politika és a magánélet („szerelmek”) viszonyának bemutatására tartottam alkalmasnak a reneszánsz keretet. Boccacciónál egy járvány (vagyis egy természeti-politikai kataklizma) szol­gál apropóul szerelmi történetek meséléséhez, hiszen a jól végződő történetek „gyógyító hatá­súak”, segítenek életben tartani az elbeszélőket. Filostratót és társait a szakirodalom többnyire a „reneszánsz embereszmény” megtestesítőinek tartja, de én mint Boccaccio-olvasó soha nem osztottam ezt az álláspontot: én mindig is öntelt, nagyképű fiataloknak tartottam őket, van bennük valami – ez csak az én értelmezésem – az alsóbb néposztályok kalandjain is jót derülő playboyokból. Az én Dekameronom a „félreértések könyve” is, hiszen ezek a régi „villalakók”, vagyis a Boccaccio által megálmodott aranyifjak rendszeresen félreértik a kelet-európai tör­téneteket. Nem tudnak egy átpolitizált, agyonfrusztrált világgal mit kezdeni, miközben őket személy szerint a járvány, a politika meg sem érinti. Hamarosan el is vesztik a történeteik fö­lötti uralmat, miközben vendéglátóik, az „őslakók” irigylik, kinevetik és egyre csak gúnyolják őket. De az örökös „félre-értés” sem zárja ki az empátiát vagy a szerelmet. A firenzeiek – mi­közben elvesztik a történeteik (a történelem) feletti uralmat – itt maradnak, itt ragadnak, és belevesznek a mi történeteinkbe. De talán nem is valami bonyolult allegória, hanem a szüleim élete inspirált a kerettörténet kialakításában. Anyám és apám ugyanis teljesen másféle világból származtak, elbeszéltek egymás mellett, mindig tele voltak mulatságosabbnál mulatságosabb félreértésekkel, ám mégis életre-halálra ragaszkodtak egymáshoz. Ez gyerekkorom óta nyitottá tett a „megértés” problémája iránt. Megérthetsz – mondjuk – egy polinéz halászt, de attól még mi közöd hozzá? A szerelem viszont utat nyit egy teljesebb megértés felé is, ahol a szavakat talán külön-külön nem is érted, csak az egészet, „úgy általában”. Egy agyonpolitizált világban talán helyesebb is ez, mint vég nélkül rágódni az egyes sérelmeken. Én amúgy sem hiszek abban, hogy a kultúrák teljes egészében „átfordíthatóak” volnának egymásba. A szokványos szerelmi félreértéseket, kommunikációs bakikat viszont alkalmasnak láttam arra, hogy a szoká­sostól eltérően – talán megengedőbben, megbocsátóbban – vessek fel történelmi vagy politikai kérdéseket.

 

„Ez a mese úgy kezdődik, mint egy Boccaccio-novella, aztán úgy végződik, mint egy nyomo­rúságos határvidéki történet” – olvashatjuk az egyik novella végén a hallgatók kommentárjában. „Az elbeszélések nagyobb része valamilyen módon a (magyar) történelem és fikció »Határvidékeit« járja be. Ez a sajátos, hely nélküli hely, a határ (…) a legkülönfélébb formákban meghatározza a Magyar Dekameron történeteit: a nyíltabban magyar történelmi vonatkozású novellák fontos színhelyei rendre egykor Magyarországhoz tartozó, ma már határon túli vagy határ menti vidékek, az olvasó számtalan határátlépést követhet nyomon…” – írja a kötet kapcsán Kulcsár-Szabó Zol­tán. Miért foglalkoztatja a határsáv, a határhelyzet poétikája?

 

Nyilván az én kettős identitásom is oka annak, hogy „egyik lábam itt van, a másik ott van”. A Határvidék-teória nekem arra is alkalmas, hogy nemzetiségi ellentétek, hagyományos nemzeti traumák emlegetése nélkül beszélhessek Kelet-Közép-Európáról. És a „határ” alkalmas arra, hogy kiforgassak az európai vagy magyar irodalmi hagyományban megszentelt története­ket, Winnetou-ét, Goethéét, Zrínyiét, Ludas Matyiét, Trisztánét, vagyis gyerekkori közös nagy olvasmányokat. De a „Határvidék” nem pusztán egy Bibótól, Szűcs Jenőtől örökölt teória. Hanem egyfajta idegállapot és beszédhelyzet is. Egyik novellájában a lengyel Olga Tokarczuk beszél egy Bardo nevű, eredetileg németek lakta faluról, ahol betelepített lengyelek próbálják „kitalálni” saját mitológiájukat.

 

Ha megnézzük eddigi három könyvét, azt vehetjük észre, hogy mindegyikben új hanggal és for­mával kísérletezik. Közös pontokat keresve legelőször a kelet-közép-európai látószög jutott eszembe, valamint az, hogy a szövegeiben hangsúlyosan tematizálódik ember és történelem viszonya, vagyis a történelem viharába vetett ember sorsa. Mi a véleménye erről?

 

„A történelem mint átok” – úgy vélem, ez nemcsak belém, hanem a magyar nyelvbe, a magyar irodalmi hagyományba is beleivódott. Az biztos, hogy spanyolul biztosan nem írnék ilyen történeteket. Bizonyos mértékig használ bennünket az a nyelv, amelyen megszólalunk. Számomra az a kérdés, hogy puszta médiumok vagyunk-e, vagy van-e mód alakítanunk a sza­vainkon és a kifejezéseinken. Ezért nekem „beszélőim” vannak, nem szereplőim.

 

Már az Esőváros elbeszélésének hátterében ott kavarog a huszadik századi magyar történelem – a Monarchia bukásától a rendszerváltozásig és hangsúlyossá válik a történelemmel való szembe­nézés, a kimondás, a kibeszélés fontossága. Nyilvánvalóan ezzel függ össze, hogy szinte valamennyi szereplő ír valamit, cikket, regényt, vagy akár verset.

 

Azt már említettem, hogy szerintem csak az történt meg, aminek a történetét megírták. Az érzelgős Bujdosó Anci, a bolond és hazug Aranyhímzőnő, a hetyke Ludas Panni a ma­ga gyűlölt Döbröghyjével, ahogy aDekameronban mesélő más prostituáltak is „történelmet írnak”. Aki beszél, azt nem lehet legyőzni – én ebben fanatikusan hiszek. Ezért mindenféle stíluskérdés nemcsak mágikus döntés, nemcsak politikai választás, hanem élet-halál-kérdés is. A fenti leányzókat azért is hoztam fel szívem szerint való példáknak, mert a magyar történelmi emlékezet szívesen rangsorol nemek és osztályok alapján történelmi tapasztalatokat. Az előbb a példaképeket kérdezte: ott van Kosztolányi, aki Édes Anna történetével mennyi mindent el tudott mondani Trianonról, a Tanácsköztársaságról. De számomra ez az Anna nem „igazi”: őróla csak beszélnek, de ő maga nem tud beszélni, nem képes önmagát kifejezni.

 

Ugyanakkor a könyveiben kirajzolódó történelemkép egyáltalán nem tragikus, a traumák, meg­próbáltatások sorozata ellenére felfedezhető egyfajta groteszk, ironikus távolságtartás.

 

Igen, a zordon, puritán sértődöttség nagyon távol áll tőlem. A magyar irodalomban az ilyes­mi „emelkedettnek” számít – ezért is különös öröm, hogy a Dekameronban mindennapi sze­relmesek (pfuj! még boldog szerelmesek is…) beszélnek sorsfordító eseményekről, történelmi kataklizmákról. Hiszen a távolságtartásnak nemcsak az „irónia” vagy a „groteszk” az egyetlen formája, bár Kelet-Közép-Európában ez igazi hagyománynak számít. Nagyon sokféle distanci­át be lehet az egyén és a történelmi tapasztalatok közé iktatni, nemcsak a fanyar iróniát, hanem a humort vagy akár a vallásos tapasztalatot is.

 

Három antológia szerkesztőjeként, összeállítójaként is találkozhatunk nevével. Barátdalok és szerelmi énekek címmel válogatást kapunk a középkori galego-portugál szerelmi lírából, A ta­vaszidő édessége a középkor nyugat-európai szerelmi költészetének legjavát reprezentálja, míg 2006-ban jelent meg a középkori obszcén költészet antológiája, az Udvariatlan szerelem. Mind­három esetben hiánypótló vállalkozásról van szó, ugyanis néhány újraközölt fordítástól eltekintve olyan, a középkorból származó verseket olvashatunk, amelyek magyarul eddig nem kerülhettek az olvasók elé. Miért tartja fontosnak ezeknek a szövegeknek a közreadását?

 

Az az elvem, hogy a múltat is „csinálni” kell, nemcsak „tanulmányozni”, hanem újrate­remteni a verseket. Nincs bennem olyan szándék, hogy a „középkori költészetet minél alapo­sabban meg kell ismertetni a magyar olvasókkal”, bár egyáltalán nem tartom megvetendőnek Babitsot, aki politikai okokból is fontosnak tartotta a latin középkor, a „közös európai gyökerek” fordítását. Nekem komoly fenntartásaim vannak a „megértéssel” és a „fordítói hűség­gel” kapcsolatban. A magyar fordítóhagyományban hűségesnek tartanak egy fordítást, ha úgy „nagyjából” közvetíti az eredeti hangulatát, és „formahű”: vagyis betartja a szótagszámot, és – például – az angol jambusokat átfordítja magyar időmértékre, ami lehet, hogy „szép”, de nem túlságosan „hű” dolog. Nekem nincsenek illúzióim a fordításokkal kapcsolatban. Úgy gondolom, a magyar irodalomban létezik egy olyan versíró hagyomány is, amely bevallottan idegen nyelvű szövegek alapján inspirálódik, és ezt mi „fordításnak” nevezzük. Jó lehetőség, hogy fiatal költők kipróbálják a tehetségüket, és a fordítás ürügyén hagyományt, formát, nyel­vet tanuljanak. Persze nem mindegy, milyen hagyományt. Középkori szövegekkel szerintem azért olyan jó foglalkozni, mert ezek a gyakran nagyon választékos szövegek (akkor is, ma is) a mai irodalomnál nyitottabbak a populáris irodalomra.

 

Számomra az említett kötetek olvasásának legfőbb tanulsága az volt, hogyan lép párbeszédre egymással a régi szöveg a kortárs irodalmi törekvésekkel, a friss, mai olvasatok és fordítások révén.

 

Ez kétségkívül a fordítók, a tehetséges, fiatal költők érdeme.

 

Megalakulása óta szerkeszti a Palimpszeszt című internetes folyóiratot, és részt vett az Újnautiluslétrehozásában is. Beszélne ezekről a tevékenységekről? Milyen a személyes viszonya az internet vi­lágával?

 

Még soha nem beszéltem internetes újságokról egy irodalmi szövegekről szóló interjúban! A Palimpszeszt, amit barátaimmal 1996-ban alapítottam, az első hálózati tudományos folyóirat, az Újnautilust pedig – amely egy kortárs irodalmi lap – nemrég hoztuk létre a tanítványaim­mal. A Palimpszesztnek semmi köze nincs a kortárs irodalomhoz. De ha jól meggondolom, az Esőváros a „csomagkapcsolásos telefonközpontok” álmával végződik, egy mainál sokkal „fej­lettebb” internet látomásával, ahol nemcsak távollevő barátokkal, hanem minden „határon túlival”, tehát halottakkal és szellemlényekkel is lehet beszélgetni. Azt hiszem, engem annak idején nagyon megragadtak az internet és a szabadság összefüggéséről alkotott legendák. Vala­hogy a rendszerváltás (egyik, meg nem valósult) társadalmi ígéretét láttam a „szabad, autonóm közösségek” hálózatában, amely nagyon is jól illett nagyapám gépimádatához és plebejus de­mokráciaeszményéhez, a nagyanyám képviselte „szellemezéshez”, ezért kerülhetett az internet az Esővárosba. És egy tekintélyelvű társadalomban talán én magam is tápláltam illúziókat a „szabad és független gondolkodók hálózatával” kapcsolatban. Ma már csak az internet peda­gógiai jelentőségét tartom sokra. Kezdő tudósok, írók, műfordítók számára biztosít kibonta­kozási-publikálási lehetőséget, teremt valamilyen ifjúsági kultúrát.

 

Jelenleg középkori világirodalmat tanít a Károli Gáspár Tudományegyetemen, és irodalomtörté­netet az ELTE portugál tanszékén. Mit jelent Önnek a tanítás?

 

Annak megtapasztalását, hogy a gondolkodás egyfajta sokszor megszakított és mindig be­fejezetlen párbeszéd. De nem akarom ezzel a közhellyel lezárni a beszélgetést. Hogy mit jelent a tanítás? Valami felemelőt kell mondanom? Én nem tudok beszélgetés nélkül élni, ezért úgy érzem, rengeteget kaptam a tanítványaimtól. Másrészt a tanítás egyre fokozódó aggodalmat jelent, hogy a tanítványaim nagy része mit kezd (kezd-e egyáltalán valamit?) azokkal a fan­tasztikus dolgokkal, amire az egyetemen megtanítjuk őket. Egy szép provanszál költeményt le lehet fordítani magyarra, de mire lehet becserélni a boltban? Nagyon hülye kérdésnek tűnik, pedig a középkorban többen megélhettek a trubadúrlírából, mint manapság. Akkoriban min­den vár eltartott egy trubadúrt. Vagy legyünk praktikusak, mondjuk azt, mi csak „készségeket” tanítunk. A trubadúrok arra valók, hogy segítsenek a fiataloknak jó költőkké, jó műfordítóvá vagy akár fantasyszerzővé válni… De hánynak fog majd ez megadatni? Az is lehet, hogy nem kell aggodalmaskodni. Talán minden feladat megtalálja a maga emberét.

 

————————————————————————————-

 

Poós Zoltán: Városbújócska – KultúrPart

 

Poós Zoltán interjúja Bánki Évával

Bánki Éva az Esőváros és az Aranyhímzés című irodalmi bestsellerek után Magyar Dekameron címmel novelláskötettel állt a nyilvánosság elé. Túléltük a könyv képzeletbeli pestisjárványát, a novellák elolvasása után gyógyultan távoztunk, de előtte feltettünk néhány kérdést a szerzőnek.

 

Nem sajnálod, hogy a Magyar Dekameron című prózakötetét – mely valójában nem is novelláskötet – a Magvető a Novellárium sorozatában jelentette meg a sorozat nem túl feltűnő borítójával?

A kiadónak megvoltak a maga szándékai: sorozatot akart indítani. Nekem is megvoltak a szándékaim: számos ponton érintkező, de egységes cselekménybe nem foglalható történeteket szerettem volna írni. Kicsit szétzilálni, nem-paraszti szereplőkkel szétbeszéltetni az Esőváros egységes, néha mitikus világszemléletét. Igen, egyetértek veled, ez valóban nem novelláskötet.

Bár könyveidnek jócskán vannak kortárs vonzatai, a kiindulópontok mind a távoli múltban vannak. Nem vonzanak a „tiszta”, kimondottan 21. századi történetek?

Íróként kétféle élményanyaggal tudok dolgozni. A teljesen elfelejtett vagy elfelejtettnek hitt eseményekkel, amik egyszer csak „berobbannak” az ember emlékezetébe, vagy az épp most kezdődő, sejtett, a közeljövőben bekövetkező dolgokkal. Mindig is szerettem volna sci-fit írni például. A közelmúlt emlékeivel, saját egyetemi éveimmel, mondjuk, semmit sem tudok kezdeni. Régen jártam egyetemre, de azért nem annyira régen. Nekem az tetszik, mikor nagyon régi dolgok hirtelen más fényt kapnak, és teljesen másra lehet őket használni, mint korábban. Ez tényleg hasonlít egy kicsit a mágikus realizmus eljárásához. De nemcsak a szépprózában szeretem ezt. Mikor megalapítottuk az első magyar tudományos, internetes folyóiratot, trubadúrfordításokat közöltünk. Mert varázslatosnak tartottuk, hogy egy új médium segítségével nagyon régi szövegeket kortárs magyar versekként reprezentálunk.. De ha jól értem, te inkább arra vagy kíváncsi, minek ez a sok történelem. Az ember nincs röghöz kötve, választhat más nyelvet (engem ez mindig kísértett), de ha már választott egy nyelvet, akkor a nyelvvel együtt sok téma is rászakad. És ezzel nem is vagyok egyedül: ld. a magyar irodalom hihetetlenül erős anyázós-apázós vonulatát. De az idő túlstrukturálása, az egyéni emlékezet meghosszabbítása csak a családregényekre igaz? „Molnár főhadnagy megpiszkálta a fogát, és úgy döntött, eszi a fene, mégicsak kikérdezi a harmadik emeleti szomszédokat”. Egy amerikai krimiben mindegy lenne, hogy a főhadnagy az ötvenes, hetvenes vagy a kilencvenes években piszkálja a fogát. Nálunk nem.

Életrajzodban írod: „költőnek készültem”. A múlt idő azt jelenti, hogy felhagytál az „életmódszerű” versírással?

Igaz, harnimchat éves koromig csak verseket írtam. De a verseim előkészületek a „történetekre”, hiszen nem a vallomás, hanem a történetmondás dominál bennük. Ez igaz az „Esőváros” című versciklusra is. Meghittebb, bensőségesebb felkészülés verseket írni, mint könyvtárban, levéltárakban kutatni, motívumokra vadászni. Persze sok trubadúrparódiát is írtam, részint azért, hogy megnevettessem a tanítványaimat, másrészt, hogy egyszer felkészüljek egy „lírai regényre”. Életmódszerű versírás? Amíg prózát írok, verseket is fogok írni.

Mikor rendezed kötetbe a verseidet?

Én már kötetbe rendeztem a verseimet ─ három prózakötetbe. Nem tartom magam költőnek. Csak versírás közben valahogy „kiköltődik” bennem egy történetsor és egy nyelv. (Amúgy nem is vagyok biztos abban, hogy lírai verseknek ma a legmegfelelőbb „kerete” egy kétszáz példányban megjelenő verseskötet.)

Második regényed, az Aranyhímzés László király országlása idején játszódik, és a Szent Gellért-legenda történetét dolgozza fel. Adott lett volna, hogy nagy történelmi tablót fess, hisz az ilyen témák valahogy 500 oldalas könyveket kívánnak. Miért lett az Aranyhímzés mégis csak 180 oldal?

Mert nem akartam történelmi tablót írni. És nem „dolgoztam fel” Szent Gellért életét, ezt megtették a legendaírók, ámbár talán ők sem tudtak többet a történelmi figuráról, mint te vagy én. Egy nyomozás történetét szerettem volna megírni. És az első magyar íróét, akit azért küldenek el Velencébe, hogy bizonyítékokat gyűjtsön egy hajdanvolt történelmi személyiségről, és írja meg (persze a kor kedvelt műfajában) a század történetét. De rájön, hogy „bizonyítékok” nem léteznek, vagyis annyiféle „bizonyíték” van, ahányféle érdek, de a történelmet valahogy mégis meg kell formálni. A téma miatt a bűnügyi regények pörgősebb cselekményvezetését alkalmaztam, ezért is lett a regény rövidebb. És távol állt tőlem, hogy ismeretterjesztő szándékkal a művet középkorral kapcsolatos kuriózumokkal telezsúfoljam. Az Aranyhímzés is egy „emlékezet-regény”, csak a „mire, miért emlékszünk” és a rendszerváltás (bármilyen rendszerváltás) kérdését a politika felől gondoltam át.

Az ELTE portugál tanszékén is tanítasz. A portugál kultúra egzotikuma eddig nem jelent meg a prózavilágodban. Miért?

Vannak olyan hosszú, sikeres és tartalmas házasságok, ahol a felek jól tudják, hogy a szívük mélyén ki nem állhatják egymást. Így vagyok én a portugállal. Rengeteg mindent köszönhetek a portugál kultúrának: kitekintést a latin világra, a tenger-élményt, a Pessoa- és Saramago-hatást, sok érdekes hónapot Lisszabonban, a középkori irodalmat, az ötletet, hogy a latin-amerikai mágikus realistákat népi regényként olvassam és így írjam vissza… Életem legjobb döntésének tartom, hogy felvettem a portugál szakot. De a portugál életet belengő búskomorság és szentimentalimus mindig idegen volt tőlem. Vagy mégis szükségem volt azokra a hónapokra, mikor a többi portugállal borongtam Lisszabonban, és megállás nélkül esett? Mindenesetre az soha nem jutott eszembe, hogy portugál témákat keressek, vagy portugálul írjak. Ami azért is furcsa, mert azon viszont sokat morfondíroztam, hogy az Esővárost spanyolul kezdem el.

Az Esőváros csallóközi családregény. Milyen volt a könyv csallóközi fogadtatása? Amikor egy regény erősebb hangsúlyokkal szólít meg egy elszakított nemzetrészt, akkor van arra a kiadóknak speciális terjesztési stratégiája, hogy optimálisan célba juttassanak egy könyvet? Azaz: szállítottak felvidéki boltokba a kötetből?

A regény első bemutatója Dunaszerdahelyen volt, a kötetből szállították felvidéki boltokba, és sok ottani olvasótól nagyon sok jó visszajelzést kaptam. A Kalligram 2007-ben megjelentette szlovákul. Nincs sok információm a regény szlovák fogadtatásáról, bár azt hiszem, szerencsésebb lett volna, ha szlovákul nem a szlovák-magyar viszony elmérgesedése idején jelenik meg.

Bár van egy „gésás” versed, de a lírádban és prózádban sem artikulálódik olyan hangsúlyokkal az erotika, ahogy azt számos kortárs költőnőnktől/írónőnktől megszoktuk. Miért?

Érdekes kérdés. Nagyanyám, az Esőváros Ancija túlművelt parasztasszony és halottlátó volt, ifjúkorában a Felvidéken a harmad-vonalbeli nőirodalomhoz tartozott. Egész életében úgynevezett „női verseket” írt: sóvárgás, erotika, be nem teljesült vágyak, női melankólia, női szomorúság… azt is mondhatnánk, nemcsak nő, igazi portugál volt. Lévén én az ő médiuma, ezért úgy érzem, én már túlvagyok ezen. Ezt ő megírta, tehát úgy gondolom, ez már megtörtént velem. Az erotika, mint irodalmi téma (sőt kötelező „női téma”) egy kicsit tényleg untat. Mentségül szolgáljon, hogy mint irodalomtörténész egész életemben ezzel a témával foglalkoztam. A sóvárgás, beteljesületlenség kultuszát költők találták ki a XI. században: irodalmi érzés volt, ami aztán áthatotta a mindennapokat – korábban nem létezett, és nem vagyok abban biztos, hogy a XXI. század végén még létezni fog. A Dekameronomban a nők nyíltan beszélnek a szexualitásról, más dolgokat viszont igenis eltitkolnak. Mert úgy hiszem, ma másféle tabuk vannak, mint régebben: erőszak, erőszakkal kapcsolatos vágyak és félelmek, sóvárgás a transzcendensre, halál, ilyenek.

Úgy tűnik, termékeny prózaíró vagy. 2004-ben jelent meg a nagysikerű Esőváros, a következő könyv, az Aranyhímzés 2005-ös, a Magyar Dekameront 2007-ben publikálta. Verseket írsz, tanulmányokat készítesz… Hogy tudod beosztani az idődet?

Most van egy gyönyörű féléves kislányom, és ez teljesen megváltoztatta a dolgokat. De azért most is dolgozom, egy thrillert írok. Úgy gondolom, nem minden év 365 vagy 366 napos, a napok számát sok minden befolyásolhatja: tervek, remények, ambíciók. Persze egy adott idő nem tágítható a végtelenségig. Az Esővárost rövid idő alatt írtam, keveset aludtam, és úgy kifáradtam, hogy mire befejeztem a regényt, elfelejtettem két idegen nyelvet és sok saját emlékét. Néhány dolgot újra kellett tanulnom, hogy megint tanítani tudjak. Ez a nagy hajtás, mámor nyilván nem ismételhető meg gyakran.

A Magyar Dekameronban írod: Szabó Magda az édesanyád nevét használta az Abigélben, amint ráakadt egy ELTE-tablóképre… Nos, ez igaz történet? Az Esőváros milyen arányban tartalmaz fikciós és életrajzi vonzatokat? Van-e olyan női életmű a magyar irodalomban, mely példaértékű a számodra?

Vidéki, középosztálybeli lányként természetesen Szabó Magdán is nevelkedtem, az anekdota pedig (nem tablóval, hanem kifüggesztett névsorral) édesanyám nagy anekdotája. Ő egy rádióbeszélgetésben hallotta. Egyébként Szabó Magda írásmódja mindig idegen volt tőlem, ahogy Kafka Margité is, bár természetesen tisztelem mindkettőjüket. Hogy van-e nőirodalom egyáltalán? Hogy én teljesen másként írnék, ha férfi lennék? Én magam sem tudom eldönteni, hogy a nők tényleg másként írnak-e, tehát érdemes nőirodalomról beszélni, vagy csak a férfiak által megunt témák feldolgozását nevezzük nőirodalomnak. Nyilván erre 50-100 év múlva könnyebb lesz válaszolni. Életrajziság? Én nem vagyok kitárulkozós alkat, és eszembe sem jutna, mondjuk, életregényt vagy vallomást írni. Női vallomást sem. De az ember mért írjon puszta elmejátékokat? Mért keressen olyan kitalált világokat, amikhez személyesen semmi köze? Így hát két álláspont közt lavírozom. Az Esőváros valahogy a nagyszüleim története, de csak valahogy: nem ők találták fel az internetet, még telepatikusan sem álltak kapcsolatban kémekkel, és számos dolog, sőt a dolgok nagy része fikció. A Dekameronban viszont sokkal több önéletrajzi elem van, noha én nem vagyok Zrínyi Miklós felesége, erdélyi prostituált, és Ludas Panni sem. Nem törekszem önéletrajziságra, szívesen elkanyarodom, ha a nyelv, a történet, az anyag úgy kívánja, de szerencsére van mitől elkanyarodnom.

 

—————————————————————–

 

Szepesi Dóra: „A szerelem, ellentétben a madarakkal, mindenféle nyelven világosan beszél.” – prae.hu

 

A legfrissebb hír: Bánki Éva holland irodalmi díjat nyert a Magyar Dekameronnal. A novellafűzér a „határvidék” csapongó történeteit gyűjti egy csokorba, Zrínyitől Kádárig, nagy emberektől kisasszonyokig. Ez a határvidék, pedig Magyarország, ahol ”a szerelmet eltorzítja a bosszú, a bosszút a politika, a politikát a szerelmi cselvetések… Magyarországon az emberek nem érnek rá a járványra, a betegségre, másfajta „baj” sújtja őket: Örökké politizálnak.”

PRAE.HU: Kevesebbet hallunk most rólad. Min dolgozol éppen?

Most kevesebb időm van. 2008 januárjában megszületett Eszter lányom, azóta az idő kicsit másképpen folyik. Hatalmas öröm ez, de a napok azóta rövidebbek. Novemberben kezdtem el újra dolgozni egy, amai Magyarországon játszódó detektívregényen.

PRAE.HU: Most jutott el hozzám, hogy harmadik könyved, a Magyar Dekameron megnyerte a hollandiai Mikes Kelemen Kör 2008-as irodalmi díját. A te novellásköteted, amely az elmúlt másfél évben kapott a kritikusoktól nemcsak elismerést, hanem hideget-meleget is, Boccaccio novelláihoz hasonlóan a válság vagy inkább járvány sújtotta Firenzében kezdődik. Mit szólsz ahhoz, hogy angol lapok, a The Guardian publicistája is, párhuzamot vonnak a mai válság és a régi nagy, Boccaccio megírta pestisjárvány között?

 

Amikor én elkezdtem a novelláimon dolgozni, nem volt világválság. Még a madarak sem csiripelték. Vagy nem az én fülembe csiripelték. De azt érzékeltem, hogy átláthatatlanabbak a politikai-társadalmi kulisszák, és hogy a mi valóságérzékelésünk (kincstári optimizmusunk vagy éppen besavanyodott, mindent lehuhogó depressziónk) egyre inkább távolodik a nyugatias valóságérzékeléstől. Valamifajta józan világosságtól, ami, valljuk be, mégiscsak jellemzi a boccacciói életszemléletet.

PRAE.HU: Igen, a te novelláid a Határvidéken játszódnak, ahol az emberek alig tudnak a bosszú, a szerelem, a politika között különbséget tenni, ez a három minduntalan összekavarodik. Hogy jött az ötlet, hogy megírd ezt a novellafűzért?

Szerettem volna olyan novellákat írni a magyar történelemről, amely nem a szokásos nemzeti traumákra fűződik föl, amelyben a magánélet (a “szerelmi szálak”) és a politikum nem választódik szét élesen, amelyben főleg nők szemszögéből láttatják a történelmet. De nem akartam egyoldalúan lírai vagy szubjektív lenni, ezért alkalmaztam a távolságtartásra, iróniára is módot adó kerettörténetet: művelt (érdeklődő, de olykor felületes) külföldi aranyifjak hallgatják Budapesten az itteniek “nyavalygásait”. Az volt a célom, hogy az olvasó se a kerettörténet szereplőivel, se a mesélőkkel ne tudjon kizárólagosan azonosulni. De azt vallom, hogy a félreértések nemcsak mulatságosak, hanem tanulságosak is lehetnek, és nem zárják ki, hogy egymás felé empátiával közeledjünk.

PRAE.HU: Írástechnikádban két kulcsszót is jellemzőnek érzek: átfantáziálni, átszellemezni. Pl. első regényed, az Esőváros, amely egy csallóközi nagycsalád története; van benne szellemidézés, boldog-boldogtalan szerelmeken átívelő családtörténet, és amelyről azt írták, hogy a közelmúlt fiatal irodalmának egyik szenzációja – tele van spiritualitással. S most a Magyar Dekameron, alcíme szerint A test és a lélek kísértetei. Honnan a spirituális érdeklődésed? Kik hatottak rád?

Van erre egy köznapi és egy intellektuális válaszom is. Egyik nagyanyám híres halottlátó volt, bár én már spirituális élményeket nem babonák, hanem olvasmányok révén élhettem át. Mint irodalomkutató, nemcsak a középkorral, hanem a mágikus realizmussal is foglalkoztam, de azért meg kell jegyeznem: én csak kém vagy turista vagyok a “szellemek világában”, hiszen soha nem tudom kikapcsolni a kíváncsiságomat, a gyakorlatiasságomat vagy az iróniámat.

PRAE.HU: Segíti a regényírót, hogy költő is vagy, hogy fordítasz trubadúrlírát, szerkesztesz „Udvariatlan szerelmet”?

Sok csodálatos, tehetséges tanítványom van, és én felelősséget éreztem azért, hogy a fordításaik antológiákban megjelenjenek. Emellett érdekes feladat volt egy másféle arcát is megmutatni a középkornak.

PRAE.HU: Úgy tudom, az Esővárost egy ugyanilyen című versed ihlette. A vers és a próza mégiscsak különbözik egymástól. Érdekelne, hogy lesz egy versből regény? Költőből író?

Írtam verseket, sőt trubadúrparódiákat is, de nem tartom magam igazi költőnek. A vers (a saját versem) nekem olyan mint egy gongütés, előhív bennem egy történetet. Nem igazi versként, hanem mottóként funkcionálnak.

PRAE.HU: Második regényed, az Aranyhímzés Gellért-legenda. (Nekem különösen tetszett, mert tényleg olyan finom és míves a meseszövése, mint egy aranyhímzés!) Tulajdonképpen egy krimi, amelyben egy társadalmi regényt és egy vallásos történetet komponálsz egybe. Mondtad egyszer, hogy foglalkoztatnak a sci-fiben rejlő lehetőségek is. Miért? Hogyan tudod összeegyeztetni a sci-fit a középkori világirodalommal, a romanisztikával?

Az Esőváros egy mitikus tudatot (is) a történelmi emlékezethez közelítő “parasztregény”, de miután befejeztem, elgondolkodtatott, hogyan is zajlik a történelemben a mítoszképzés, hogy gondolkodik erről a “hatalom”. A történészt (a középkori történészeket is) és a hagyományos detektíveket számos hasonlóság köti össze: mindketten a tények, a részletek megszállottjai, ráadásul mindketten egyfajta racionálisnak látszó similacrum-valóságban mozognak. De persze az “igazság” másféle dolog: nem minden misztikus tapasztalat manipuláció.

Ma unalmas, komoly emberek foglalkoznak középkori irodalommal, ezért elfelejtjük azt, hogy a lovagregények annak idején populáris elbeszélések voltak. A középkor még nem képzelte, hogy a népszerű műfajok “alantasak”, hogy a művészet a műveltek, a kevesek kiváltsága.

PRAE.HU: A provanszál udvari költészet, trubadúrlíra és az „udvariatlan szerelem” költészetének szakértője vagy. A János vitéz szerelmi szimbolikájáról is írtál. A Magyar Dekameronban is a szerelem a téma, amelyben firenzei „villalakók” magyar szerelmeseket idéznek meg, és az ő sorsuk, félig értett vagy félreértett történeteik rajzolnak meg egy országot. Azt írod, a Dekameronban, hogy „Ami a népeket illeti, az egyetlen politikailag korrekt megoldás a szerelem.”… „A szerelem ellentétben a madarakkal, mindenféle nyelven világosan beszél.” Életművedben miért kap a szerelem ekkora hangsúlyt?

A magyar elbeszélő irodalom nem nagyon szereti a szerelmi történeteket, olcsónak, gyanúsnak tartja őket – ha pedig a szerelmesek a végén „összejönnek”, akkor kész… vége, tudjuk, hogy az a történet csak ócska lehet. Így hát nekem külön elégtételt okozott, hogy néhány sokat ócsárolt Jókai-mesét újramondhattam a Dekameronban. Ha Jókai olasz vagy portugál író lenne, akkor senki sem a szerelmi történetei miatt róná meg…

De komolyabbra fordítva a dolgot: mi, magyarok annyit szenvedünk, hogy nem érünk rá boldognak lenni. Nem szabad Mohácsot és egy boldog vagy boldogtalan szerelmet összekeverni. És nemcsak savanyú vagy korlátolt kritikusok gondolják ezt. Ott a Szigeti veszedelem nagy tanulsága: a magyarok elvtársias, bocsánat, bajtársias viszonyban vannak a feleségeikkel, míg a török táborban lobognak az igazi szenvedélyek: a szerelem, mint az ellenség (vagyis a kárhozottak, a jövendő vesztesek) „művészete”.

És az is igaz, hogy „korrekt” dolognak tartom a szerelmet. Ha őszinték vagyunk, akkor azt hihetjük, hogy itt Kelet-Közép-Európában nemzedékeknek kell kihalni ahhoz, hogy el tudjuk viselni egymás történeteit és emlékeit. Az itt élők ellentétei fojtogatóak, és én nem hiszek sem az elhallgatásokban, sem a trendi politikai lózungokban. De abban igen, hogy az emberek annyi félreértés ellenére… hogy is mondjam… megkedvelhetik egymást. Mint a szüleim: teljesen más világból származtak, egyáltalán nem értették egymást, sőt, ami azt illeti, tele voltak mulatságosabbnál mulatságosabb félreértésekkel, de azért nagyon szerették egymást.

PRAE.HU: Dekameronodban a gazdag életismeret, és az ezt körüllengő csapongó fantázia, mintegy elvarázsolja az olvasót. Van benne csillagjóslás, varázslás, van benne egy nő, aki kesztyűkből, kalapokból olvassa ki gazdája gondolatait, azonkívül a madarak tudnak latinul, és különös dialektusban dalolnak… Szóval megint a varázslás, és amellett a nyelvek, az állatok nyelve, meg a varázslás nyelve, egyáltalán a nyelv (az írói is, meg az idegen nyelvek), különösen a latin nyelvek iránti szenvedély. Nálad úgy érzem, ez ad egy szertelen szabadságot. Erről mondanál valamit?

Valóban a nyelvet egyfajta „érzékszervnek” is tekinthetjük. Látás, hallás, tapintás… nyelvtudás. Az is különös, hogy a nyelveket szisztematikusan tanulja az ember, szorgosan biflázik-biflázik… aztán egyszercsak egy idegen nyelvű környezetben élve feltárul előtte a nyelv. Nem fokozatosan, hanem hirtelen. Olyan érzés, mint amikor egy matekpéldát vagy rejtvényt megfejtünk, vagy valaminek hirtelen „rákapunk az ízére”.… A „szellemezés” szerintem csak a megismerésnek ezt az eksztatikus oldalát hangsúlyozza.

PRAE.HU: Egyszer azt nyilatkoztad, hogy talán nem csak az olvasók hagyták el a magyar irodalmat, hanem a modern, posztmodern irodalom is elhagyta az olvasókat. Meg, hogy egy jó regény átjárást biztosíthat a populáris, egyszerűbb gondolkodásformák és a mindenkori elit kulturális hagyományai között. A közönségsikered jelzi, hogy te nem akarod elhagyni az olvasót, nálad ugyanolyan fontos a téma, a stílus, mint az olvasó. Gondolsz erre, amikor írsz?

Ma is vállalom ezeket a gondolatokat. Nem valamiféle dacból, hanem mert olyan irodalmi hagyományokon nevelkedtem (középkor, mai latin nyelvű irodalmak), ahol soha nem is volt szokás elit és populáris irodalom között ilyen éles különbséget tenni.

Amellett nemcsak a történetmondás nyelvi megalkotottságában (húh!…de hogy mondjam másként?), hanem mágikus (gyógyító vagy akár megrontó) természetében is hiszek. Ezért úgy gondolom, tényleg nem mindegy, milyen meséket „forgatunk ki.”, vagy miféle történeteket mesélünk el.

PRAE.HU: Szépírást lehet tanulni, vannak mesterek, példaképek, de valami más is kell hozzá, ami nálad, úgy tűnik, a meseszövés (csapongó fantázia – pl. Winnetout összehozod Goethével –, életismeret, amivel átfantáziálod, átszellemezed a szövegeidet.) Milyen lesz vajon a krimid, következő könyved?

Ennyi „csapongás” után – amire egy keretes elbeszéléskötet tényleg módot adott – öröm egy szikár, lineáris vonalú történeten dolgozni. A bűnöket ott is elkövetik, de vannak nyomok, amelyeken el lehet indulni.

 

————————————————————————————-

 

Váradi Péter: “Ebben a történetben a nők győznek…” – Nők Lapja Café

 

Nincs még két hete, hogy Magyarországon megjelent Bánki Éva regénye a Magvetőnél. A könyvben egy csallóközi nagycsalád történetét ismerjük meg szellemidézésen, boldog és boldogtalan szerelmeken át.

– Először hadd gratuláljak olvasóink nevében is első regényéhez, mely az év eddigi legnagyobb meglepetése a hazai könyvpiacon. Regénye egyszerre idézte fel bennem a kortárs női regény legfrissebb fejleményeit, Rakovszky Zsuzsa és Bódis Kriszta könyvét, valamint a régi magyar női memoárirodalmat. De mindezekkel szemben ön férfit választott elbeszélőnek! Mi az oka ennek?

  • Ez egy több rétegű dolog. Igaz, hogy regényem mesélője férfi (Torma Imre), de magának is állandó problémái vannak identitásával. Bátyjának házában lakik, állandóan váltogatja neveit, hol azért, mert menekülnie kell, hol írói álneveket választ. Egész életében függ bátyjától, a regényben ironikusan maga is úgy említi magát, mint a bátyja második feleségét – miközben persze mindvégig reménytelenül szerelmes bátyja igazi feleségébe, Bujdosó Anciba, és emellett szerelmi kalandok sokaságát bonyolítja le – afféle falusi dekameron formájában. Imre egy balsikerű népi író, aki valami olyasmit próbál megcsinálni a harmincas években, amit Marquez-féle mágikus realizmusnak hívunk. Ezért is van nagy szerepe a könyvben – az enyémben is, és Imre könyvében is, melyből részleteket „idézek” – a szellemezésnek.

– Könyvén tényleg végigvonul az okkultizmus, szellemidézés témája – milyen szerepet szánt ennek?

  • A szellemezés a halottakkal való kapcsolattartás formája. A regény két főszereplő családja közül az egyik a technikát fetisizálja, repülőgépekről és cséplőgépekről álmodik, míg a másik együtt él a szellemekkel, miközben ősapjuk kísért a faluban. A kettő aztán valahol összeér, mégpedig nyolcvan év után az Interneten – bár igaz, hogy az már egy másik generáció, de valahol ugyanazt a mágikus funkciót látja el. Bár a határ, melyet összeköt, már nem inneni és túlnani világ, hanem két ország között húzódik, mely ugyanúgy részeire szabdalta a családokat.

– Imre, a regény főszereplője és mesélője szinte láthatatlan médiumként viselkedik. Szinte mindenkiről többet tudunk meg, mint róla magáról, és annak ellenére, hogy a történelmi eseményekre sem reflektál közvetlenül, mégis, még a történelemről is többet tudunk meg, mint az ő, mondjuk lelki életéről.

  • Imre saját határai is folytonosan változnak, nincs rendes munkája, néha falusi könyvtáros, olykor népi író, rövid ideig újságíró Prágában, Kafka baráti köréhez is hozzácsapódik, mindösszesen amit csinál, az a paraszti-polgári értékrend szerint, nagyapám szerint nem munka. Egyébként ő tökéletesen kitalált személy bármiféle családi előzmény nélkül – egyszerűen őt tartottam megfelelő elbeszélői pozíciónak ahhoz a történethez, melyben empátiára és függetlenségre egyaránt szükség volt. Személyiségének gyökere beteljesületlen szerelme saját sógornője, Bujdosó Anci iránt. De minden egyéb szerelmi kalandja ellenére sem engedhettem, hogy a regény afféle budoár-nézőpontúvá váljon.

– Ugyanakkor a regény fontos motívuma az a regény, melyet Imre ír Petőfi meseszerű kalandjairól, melyek természetesen annak halála után estek, melyet, természetesen, túlélt.

  • A regény fő motívumai a gépek, a szerelem és szépirodalom, és ezeknek a mítosza olyan paraszti mítoszokhoz tartozik, mint a Petőfi-kultusz.

– Érdekes módon Petőfi több verset írt halála után, mint halála előtt. Erre gondol?

  • Igen, gyakran elfelejtik mára, hogy a szellemidézések egyik legkedveltebb alakja Petőfi volt, aki egész könyvtárnyi verset kopogott és diktált le a legkülönfélébb spiritiszta szeánszokon, és a legkülönfélébb minőségben. Ez is része volt a Petőfi-kultusznak. Ezt is, és az egész népi irodalmat is kifigurázza valamelyest Imre regénye, melyből többször idézek, és melynek végén maguk regényem szereplői is „elutaznak” az Újvilágba, vagy legalábbis valami más világba, mint a miénk.

– Regényében a női szereplők sokszor határozottabb karakterűnek tűnnek, mint a férfiak. Egyetért ezzel a megállapítással?

  • Igen, és minden alávetettségük ellenére eljutnak a megszólalásig. Ez egy elfogadó, de távolságtartó viszony a sorshoz, mellyel szemben a beszédben megvalósuló boldogság, vagy a főszereplőnő, Bujdosó Anci által írt versek szavaiban foglalt boldogság áll. A regényben munkamegosztás van férfiak és nők között, ahogy a harmincas évek parasztvilágában is volt ez: a nők iskolázottabbak, míg a férfiaké a gazdasági hatalom. A katolikus családokban volt egyfajta népies vallási kultusz is, szentszobrokkal és falvédőkkel, melyek szintén a nők hatalmában álltak. Szemben a református regényhősnőkkel, itt sok-sok boldog szerelemről is szó van. A másik, hogy azért is választottam egy ilyen furcsa férfi narrátort, mert azáltal a regény beszámol arról a jelenségről is, hogy a két világháború között létrejött másodlagos női irodalom, a naplók és el nem küldött levelek, asztalfióknak írt versek formájában élt. Imre egyrészt értékelni tudja sógornője, Anci verseit, másrészt azonban ironikus kommentárokkal is ellátja őket.

– Ugyanakkor a versek elég modernnek tűnnek ahhoz, hogysem egy műkedvelő háziasszony ügyködése termékeinek tűnjenek.

  • Igen, a verseket természetesen nem a nagymamám írta.

– Ez az ön családjáról szól?

  • Igen. De ez tulajdonképpen a nagyszüleim története.

– Ezek szerint a regény végén megjelenő unoka ön lenne?

  • Nem, mert igaz, hogy ez a nagyszüleim története, de ebből egy szó sem igaz. Tudja, én evvel a világgal már csak mint egy mesevilággal találkoztam, a kitelepített, a Csallóközből kirakott nagyszüleim meséltek erről, és én persze gyerekkoromban megvetettem az ilyen öreges történeteket, de mivel gyerekkoromban hallottam, és soha nem szembesültem a valóságos oldalukkal, egyfajta mesevilágként jelent meg. Ennélfogva aztán sohasem éreztem magam korlátozva attól, hogy átfantáziáljam vagy átszellemezzem. Erről gyerekkoromban csak úgy hallottam, mint a „másik világ”, és annyi maradt meg belőle, ami egy 10-12 éves kislánynak fontos volt. Dunaszerdahely így lett meseváros.

– Ezek szerint erre vonatkozik az Esőváros cím? Pedig a regényben Pozsony kapcsán is előkerül.

  • Igen, mert nem akartam, hogy egyetlen kisvárosra kelljen ráismerni – tudja a nagyszüleim meséiben Szerdahely nem egy egyszerű kisvárossá vált számomra, hanem olyanfajta metropolisszá, mint mondjuk Los Angeles – gyerekkoromban azt képzeltem, hogy ez egy olyan város, mint Prága, ahol hatalmas gyárak vannak és repülőterek, ahol robbanómotorokkal és szellemekkel foglalkoznak… Olyan népi regényt akartam írni, mely a népi emlékezettel foglalkozik.

– A regény szereplőinek mintái élnek még?

  • Nem, nagyszüleim nem élnek már, akikről az egészet mintáztam, és főszereplőmet pedig, Imrét, egészében én találtam ki.

– Aki sokban hasonlít Orlandóra, Virginia Woolf nemet váltó, férfiból nővé váló és évszázadokig élő hősére…

  • Nagy hatással volt rám az a regény, és nálam a nemváltás Imre alakján túl abban is előtérbe kerül, hogy a nagypapa, aki korábban mindig fiú örökösre vágyott, aki majd tovább viszi a nevét, találmányait az Amerikai Szabadalmi Hivatalnál jegyzi be, tudós és felfedező lesz, csalódik a férfiakban, és már a lányunokákba helyezi a bizalmát. Ám az Orlandóval ellentétben itt nemcsak a személyeknek, hanem a családoknak is van egyfajta személyiségük, mely ebben az esetben úgy folytatódik tovább, hogy már a nők folytatják. A nők győzelmével ér véget a történet. Valóban, van benne némi feminista jelleg. Sőt, Bujdosó Anci verseit is végül a lányunoka porolja le, és menti meg a névtelenségtől.

– Hogyan készült a regény?

  • Másfél éve egyszer csak elkezdtem írni, és fél év alatt készen lett. Eredetileg a verseimet szerettem volna összekötni egy prózai szöveggel, mivel felötlött bennem, hogy ezeket a verseket akár a nagymamám is írhatta volna. Azután az első mondat leírásával hirtelen belekerültem a regénybe, és hat héten át másra sem tudtam gondolni. Magam is meglepődtem, hogy már mi minden állt belőle készen úgy, hogy magam sem tudtam róla. Korábban sohasem gondoltam volna, hogy regényt fogok írni, pláne nagyszüleim ásatag történeteiről. Bár bennem is sok elfojtás élt a történtekkel, a kitelepítéssel és álnevekkel kapcsolatban, már korántsem annyi, mint szüleimben. Alapvetően ott kezdett felfesleni mindez, amikor verseimet újraolvasva azt a fajta érzelmességet éreztem, mely egy efféle regényes keretet szinte előhívott. Onnantól pedig nem volt megállás. De csak regényem befejezése óta írok egyáltalán novellákat is. A könyvet 2003 tavaszán fejeztem be, azután még sokat javítgattam, de nagyjából már készen állt.

 

————————————————————————————-

 

Csehy Zoltán: Dunaszerdahely: Esőváros

 

Csehy Zoltán, Új Szó

Beszélgetés Bánki Évával Csallóközben játszódó regényének nagymegyeri bemutatója előtt

Bánki Éva Esőváros című regénye a közelmúlt fiatal irodalmának egyik szenzációja. A mű két család szövevényes viszonyán keresztül ábrázolja Csallóköz lakóinak hol történelmi rémregénybe, hol tündérkerti regébe illő sorsát.

A kötet ősbemutatójára Dunaszerdahelyen, a Vámbéry Irodalmi Kávéházban került sor, a magyarországi prezentációt egy héttel megelőzve. A szerzővel ma Nagymegyeren találkozhatnak az olvasók.

– Esőváros című, a Magvető kiadásában megjelent regényed egyik síkja a kitelepítésről szól. Honnan jött az ötlet, hogy budapesti létedre a Felvidékről írj?

  • A Felvidék számomra egy „Fel-vidék”, egy spirituális álomország, a gyerekkorban hallott történetek és mesék színhelye. Nagyszüleim, akiket a Csallóközből telepítettek ki, állandóan erről az „álomországról” meséltek. Míg kicsi voltam, azt sem hittem el, hogy valóban létezik – a térképen csak Csehszlovákia és Magyarország volt. Azért fordultam ehhez a vidékhez az első regényemben, mert már gyerekként felszabadította a képzeletemet.

– Milyen szerepet játszik a regényben az emlékezés és milyet a dokumentarizmus? Miért éppen az Esőváros metaforája rejti Dunaszerdahelyt?

  • Nem a nagyszüleim emlékeit írtam meg – bár az „emlékek terét”, a regény világát az ő emlékeik határozták meg. Az „Esőváros” már az én történetem is. Sokat olvastam a kitelepítésekről, de a dokumentumanyagok az ilyenfajta regényben nem jól használhatók. Esőváros (ahogy én képzelem) nagyanyám városa: a nők selyem zsebkendőt szorongatnak, elsétálnak a templomba, a fényképészhez, a kalaposhoz, míg szörpöket készítenek, titokban drukkolnak a DAC-nak, sírnak, sírnak, vagy ha ők meghaltak, és a szeretteik se emlékeznek rájuk, akkor az eső emlékezik helyettük.

– Melyik hősöd áll hozzád a legközelebb?

  • Igazából nem konkrétan valamelyik szereplő emlékeztet rám vagy áll közel hozzám, hanem a szereplők egymáshoz való viszonya, ez a különös, életen-halálon keresztül is megnyilvánuló kapcsolattartás, ami nagyon közel áll hozzám. Olyan emberekről írok, akik soha nem mondanak le egymásról, tehát „nem is múlnak el”, a kíváncsiság, az életszeretet, a szerelem állandóan élet és halál határán tartja őket.

– Merítettél-e a Trianont tematizáló magyar regénykurzus nem igazán sikeresnek mondható, erősen agyonretorizált trendjéből?

  • Nem olvastam olyan regényt Trianonról, ami tetszett volna. Természetesen a regény történeteinek kiindulópontja a nagy „robbanás”, Trianon, de én nem „politikai irányregényt” szerettem volna írni, hanem olyan emberek egymáshoz való viszonyát bemutatni, akiket a politika fojtogat.

– „Márquez, Darvasi és Závada ízei… felvidéki családregény az új évezred elejéről” – állnak Szilasi László sorai a hátsó borítón. Hogyan viszonyulsz a nevezett szerzőkhöz? Lévén, hogy portugál szakos vagy, és a dél-amerikai, az újlatin irodalmak bűvkörében élsz, vélhetőleg Márquez áll hozzád a legközelebb…

  • Az én konyhámban – hiszen tudok „főzni” – nagyon sok más íz és fűszer is van. A latin-amerikai regényekből és a portugál Saramagótól merítettem a bátorságot, hogy a népi elbeszélést mint alternatív emlékezetet „idézzem be” a regényembe. Az Esővárosban szinte mindenki ír, még a betűktől irtózó II. Bujdosó Károly is regényt akar a családjáról íratni. Hiszen a függőség, a kiszolgáltatottság elől való menekülés egyik módja – az a szabadság, ami megadatott a hőseimnek – az önkifejezés. Leginkább számon tartott mestereim a magyar irodalomból Nádas Péter és Mikszáth Kálmán.

– Regényedet lényegében egy férfi, nevezetesen Torma Imre írja. Mi a véleményed a szöveg „neméről?”

  • Ez nem férfi- vagy női regény, hanem kétnemű regény. Férfiak beszélnek benne nőkről vagy nők férfiakról. Mikor a korrektúrát olvastam, akkor döbbentett meg, mennyire meghatározza a nyelvezetét egyfajta játékos erotika. Nagyon örülök. A magyar parasztokat a szexualitás iránt méltóságteljesen közömbösnek szokás ábrázolni. Az én parasztjaim nem ilyenek: legyenek bár nőcsábászok vagy „tisztességes, szófukar házasemberek”, mindig valami kíváncsiság, önkifejezés-vággyal terhes Erósz lobog bennük. Ez nem kifejezetten a másneműekhez való viszonyukban nyilvánul meg, hanem például a zene iránti rajongásukban.

– A pesti metróban is plakátokon reklámozott könyvek közt valóságos unikum a tiéd. Nemrég például a Ribanc a házban című ponyvakiadvány mellett láttam… Mi a véleményed erről a szélsőséges mellérendelődésről?

  • Pirulok… pirulok… De most már nélkülem kell a saját regényemnek eligazodni. Önmagáért megfelelni.

————————————————————————————-

 

Mohai V. Lajos: Egyenlítő-beszélgetés Bánki Éva regényíróval

 

(Egyenlítő)

 

Bánki Éva vérbeli regényíró; a történetszövés és a cselekmény iránti elkötelezettsége kortársai között talán csak Spiró Györgyéhez hasonlíthat. A főleg középkori költészettel és a portugál irodalommal foglalkozó egyetemi oktató későn , harminchat tévesen debütált az irodalomban. Három hónap alatt elkészült regénye az Esőváros, 2004-ben valódi meglepetés volt. Azóta történelmi regényt publikált Gellért püspökről (Aranyhímzés, 2005), ősszel pedig új könyvvel, a Magyar Dekameronnal lép a színre.

– Vajon hány olvasója van a mai magyar íróknak? Nemrégiben erről egy neves költő és prózaíró azt mondta nekem, hogy legfeljebb 15 ezer ember olvas élő írókat?

  • – Ez a becslés egy kicsit pesszimista talán. Van egy szélesebb olvasótábor, akik akkor hajlandók kézbe venni kortárs irodalmat, ha az valamilyen kedvenc témájukról szól: szlovákokról, Erdélyről, bántalmazott nőkről, egyebekről; az ő érdeklődésük nem elméleti vagy kritikai jellegű, de én ezt egy cseppet sem nézem le. Van egy idős svájci barátnőm, aki egész életében író-olvasó találkozókra járt, és lelkes irodalomrajongó volt. Ám mikor átesett az infarktusán, rájött, hogy az egész irodalom nem jelent semmit. Nem kínál válaszokat világnézeti kérdésekre, sem a halállal kapcsolatos szorongásra… Pedig a 19. századi műveket még lehetséges volt ilyen szemmel olvasni: ki vagyok én, hogyan is éljünk. Talán nemcsak az olvasók „hagyták el” a magyar irodalmat, hanem a modern és posztmodern irodalom is „elhagyta” az olvasókat.

– És ez a kis szám nem elbizonytalanító egy író számára?

  • – Mikor az ember ír, nem törődik a számokkal. De maradjunk a „tizenötezernél”! Szerintem nem kicsi ez a szám, hanem szerencsétlen. Egy kisebb, vagy kevéssé büszke vagy nagy múltú irodalomban – ilyenek Spanyolországban a kisebbségi irodalmak – az írók azért tartanak össze, mert annyira kevesen vannak. Egy igazán nagy irodalom pedig – ilyen az angol vagy a spanyol nyelvű irodalom például – olyan sokközpontú, hogy külső szemmel már-már anarchisztikusan szabadnak tűnik. Itt egyetlen kánon, iskola, intézmény, hagyomány sem lehet kizárólagos. A magyar irodalom szerintem közbülső helyet foglal el. Nálunk jóval több író van annál, hogy mindenki mindenkit szeressen – viszont nincs annyi olvasó, („piac”), kulturális központ, öntörvényű kulturális hagyomány, hogy az irodalmi élet független lehessen a központi támogatástól. És ez nem szerencsés szerintem.

– Van ma egyáltalán írói pálya?

  • Manapság annyi íróiskola van, hogy felvetődik, maga az írás tanítható-e. Kit tiszteljünk az írókban? A nyelvi kifejezés mestereit vagy öntörvényű géniuszokat? A szépírásnak tényleg van egy szakmaként elsajátítható része. Petőfi tényleg a „természet vadvirága” volt, de emellett képezte magát, fordított, nyelveket tanult, példaképeket keresett – és erről mintha megfeledkeztek volna a zseni öntörvényűségét hangsúlyozó irodalom-tankönyvek. De persze attól még senkiből nem lesz jó író, ha egy fizetős iskolában vagy egy nagy mester lábainál minden fogást elsajátít. Valami más is kell hozzá szerintem. De írásból – amennyire én látom – úgy tudsz a legkönnyebben megélni, ha kritikusként, szervezőként vagy szerkesztőként is részt veszel az irodalmi életben. Tehát egy csomó olyan dolgot csinálsz, aminek a szépíráshoz semmi köze.

– Mintha nem fogadta volna meg a saját tanácsait… Önnek volt-e pályakezdése például?

  • Én nagyon sokáig, harminchat éves koromig nem írtam prózát, csak verset. A cselekményes prózához való vonzódásom miatt nem is láttam kapcsolódási pontot a kortárs magyar prózához. Azt terveztem, hogy az első regényemet spanyolul írom, mert a cselekményes prózának ott nagyobb a hagyománya. Végül is letettem erről. A kései pályakezdés miatt aztán sokan kérdezték, hogy annyi éven át ugyan mit is csináltam. Anyagot gyűjtöttem az Esővároshoz? Kutattam a csallóközi levéltárakat? De semmi ilyesmit nem tettem. Az Esőváros ötlete hirtelen jutott eszembe, és három hónap alatt be is fejeztem.

– Akkor szabadjon, megkérdezni, mit csinált annyi évig?

  • Irodalomtörténész vagyok, középkori világirodalmat tanítok. Romanisztikából doktoráltam. A barátaimmal mi alapítottuk meg a Palimpszesztet, Magyarország első tudományos, hálózati folyóiratát. Itt barátaimnak, tanítványaimnak hála, annyi műfordítást sikerült összegyűjteni, hogy abból megjelentethettük a Tavaszidő édességét, aztán a trubadúrok pornográf verseinek gyűjteményét, az Udvariatlan szerelmet. Nem vagyok dúvad, szeretek közösségekhez tartozni. Most is van a tanítványaimmal egy közösen szerkesztett hálózati folyóiratunk: az Ujnautilus. De tény, az Esőváros előtt semmilyen személyes kapcsolatban nem voltam a kortárs irodalommal.

– Mikortól vált az Ön számára megkérdőjelezhetetlenné az a tény, hogy író?

  • Természetesen nagyon varázslatos volt, mikor annyi arisztokratikus figura után – lovagok, trubadúrok, ez a szakterületem – egyszercsak ott találtam magam egy csomó alkudozó paraszt között, a galántai vásárban. Az ember nem vesz tudomást a világról, bezárkózik, ír és ír, és szép lassan megszállottja lesz a dolognak. Majd szembenéz azzal, hogy ez mibe kerül. A regényírás átalakítja az ember memóriáját, az én fejemből is nyelvek, ismeretek, emlékek, évek hullottak ki. Három hónap múlva az egyik tanítványom letett az asztalra egy trubadúr-verset, azt is alig ismertem fel, milyen nyelven íródott.

– Hová nyúl, hol találja meg a saját történeteit? Van-e hozott anyag, hazai pálya, amit be lehet játszani?

  • Egyfelől az ember rengeteget olvas és tanul. Habzsolja az újdonságokat, amíg nagyon fiatal. Huszonvalahány évesen még közel van a gyerekkor, szülők világa, olyan kínos az egész, nem is jó rá emlékezni, úgy érezzük, szinte agyonnyom bennünket. Aztán később minden megváltozik. Én általában gyerekkoromban hallott, családi történeteket írok, és még a teljességgel fikciós prózáimnak is (ilyen az Aranyhímzés) olyan hőse van, aki – hozzám hasonlóan – egymásnak ellentmondó hagyományok mentén nevelkedett. De ez már nem tisztán “hozott anyag”. Hiszen ezek a családi történetek (valóságos és kitalált nagybátyáim, maga a magyar történelem) velem együtt világot jártak. Ennek így kellett lennie. Mint annyi közép-európai, én is úgy érzem, hogy az én ellentmondó családi hagyományaimnak is egy többszólamú, több nézőpontot variáló regény a megoldása. Nem állítom, hogy erről szólnak a regényeim – de nyitottak egy ilyen hagyományos olvasatra.

– Vannak kapcsolódási pontok a nagy világirodalmi teljesítményekhez, de vajon vannak-e hazai írókhoz? Beleszületett-e, mondjuk, a Marques-i hagyományba, de beleszületett-e valamely divatos hazaiba?

  • Nemzedékemmel együtt Kosztolányi-kultuszban nevelkedtem. Ismerem és szeretem Kosztolányit és Ottlikot, de én nem kötődtem a nevükkel jelzett irodalmi hagyományhoz. Rám sokkal nagyobb hatással volt a társadalmi regény Móriczcal, Tar Sándorral fémjelzett hagyománya – miközben a Móricz-prózát korlátoltnak, túl egysíkúnak,és rusztikusnak, olykor didaktikusnak éreztem. Hogy is van ez? Olyan férfit szeretsz, akivel tíz percig sem tudsz együtt üldögélni. Egyetemista koromban volt egy elméletem: a latin-amerikai írók – a modern és posztmodern hagyományhoz bátrabban kapcsolódva, és persze jóval kevesebb ideológiával – megvalósították azt, amiről a népi írók álmodoztak Európában. Lehet, hogy ez az elmélet vitatható, de nekem a latin-amerikai próza segített lazítani a magyar társadalmi regény örökségén. A ma élő magyar írók közül Bodor Ádám a kedvencem, de nagyon sok írótól tanultam, és nem vagyok elkötelezett egyetlen irodalmi hagyomány mellett sem. Az Aranyhímzésben és a Dekameronban pedig ettől a móriczi örökségtől is eltávolodtam.

– Úgy gondolom, nem, mégis az egyik legfrekventáltabb könyvkiadó, a Magvető házi szerzője.

  • Hogy miért a Magvető? Ezt nem tudom megmagyarázni. Kellett egy kiadó, és én ismeretlenül bevittem hozzájuk az Esővárost. Végül is mit veszthettem volna? Nem volt ajánlom se a kicsi, se a nagy könyvkiadókhoz.

– Érdekes, hogy noha egyetlen írószervezetnek sem tagja, mégis besorolják a feminista íróhoz.

  • Mikor az Esőváros 2004-ben megjelent – épp az Írószövetség-vita idején – mindenki azt kérdezgette, hova is tartozom. Ha azt mondtam, feminista vagyok, utána már nem volt több kérdés. De félretéve a tréfát, a feministákban azt szeretem, hogy ők – elvben – nem távolodnak a társadalmi tematikától.

– Mit akar az író? Ez a nevezetes kérdést annak idején a hatvanas évek második felében a pálya szélén állók, az „irodalompolitikailag lepasszoltak” nevében Mándy Iván tette föl. Majd meg is válaszolta. „Írni. A tehetsége törvényei szerint”.

  • Nagyon könnyen “lepasszolhatnám” én is a kérdést. Mondhatnék valami trendi vagy kevésbé trendi választ. Azért írok, mert jólesik: az íráskényszer is egyfajta függőség, ezért nem is tudnám abbahagyni. Azt is mondhatnám, hogy azért írok, mert Közép-Európában a regény tűnik a legadekvátabb történelmi emlékezetnek. De kijelenthetném azt is, azért írok, mert a nyelvben rejlő lehetőségek érdekelnek. Az összes válaszban van valamennyi igazság – de egyik sem igaz teljesen.

    Ám a kérdést én mégsem érzem értelmetlennek. Egy jó regény átjárást biztosíthat a populáris, egyszerűbb gondolkodásformák és a mindenkori elit kulturális hagyományai között. A regény már születése óta kevéssé konvencionális műfaj, a posztmodern pedig elvszerűen is teret enged az ilyen kezdeményezéseknek. Ám mintha a mai magyar irodalom nem élne eléggé az ilyenféle átjárás lehetőségeivel. És nemcsak a popkultúra, a popkultúra beemelése tartogat izgalmas lehetőségeket. Nem tudom, észrevetted-e, hogy az utóbbi tizenöt évben nálunk, Magyarországon minden rettenetesen leegyszerűsödött, fekete-fehér lett. Vagy-vagy. Felszabadítás vagy megszállás. Jók és rosszak. Mohamedánok kontra keresztények. Mintha a bulvármédia – miként az értelmiségi közbeszéd is – egyre kevésbé lenne képes tolerálni árnyalatokat, belső ellentmondásokat. A mások tapasztalait. Ez az elfogult intolerancia a múltat is elborítja. A helyzet paranoiájára jellemző, hogy ma Magyarországon – talán a tatárjárást kivéve – egyetlen történelmi eseménnyel kapcsolatban sincs közmegegyezés.

    Ma Magyarországon nem feltétlenül kell egy regényírónak a történelemmel vesződnie – bár igaz, hogy a közép-európai történelemről éppen a regények őriztek meg egy árnyaltabb képet. Minden olyan regény (legyen az krimi, kísértethistória, szerelmesregény), ami arra késztet, hogy legalább kétszer elolvassuk, arra tanít, hogy igen, a világ szavaknól áll, de nem jelszavakból.

    A dolgokat érdemes többször is megfigyelni.

————————————————————————————-

Lengyel Valéria: HuBook-Interview mit Éva Bánki

 

Éva Bánki (1966) lehrt am Portugiesisch-Lehrstuhl der Eötvös-Loránd-Universität und am Lehrstuhl für Literaturwissenschaften an der Károli-Gáspár-Universität der ungarischer reformierten Kirche in Budapest.

– Was ist Ihr Forschungsinteresse als Mediävistin?

  • Mein Spezialgebiet ist die Troubadourlyrik, innerhalb derer ich mich mit der Gattung Frauenlied beschäftige. Es ist ein besonderes Lied innerhalb dieser weit verbreiteten Dichtung des Mittelalters, in dem der männliche Sänger eine weibliche Perspektive fingiert. Für meine Vorliebe haben unter anderen zahlreiche meiner Studenten Interesse gezeigt, in dem sie z.B. seit Jahren Lieder ins Ungarische übertragen. In der literarischen Internetzeitschrift Palimpszeszt, in der ich seit ihrer Gründung Redaktionsmitglied bin, können ihre Übertragungen problemlos veröffentlicht werden. Außerdem publizierten wir 2004 die Troubadour-Anthologie A tavaszidő édessége (Die Süße der Frühlingszeit) und jetzt kommt eine Sammlung von erotischen Frauenliedern in der Zeitschrift Prae heraus. Meine Studenten sind unermüdlich, ich bin sehr stolz auf sie, und die Entfaltung ihrer Fähigkeiten ist deutlich zu spüren.

– Haben Sie selbst Troubadourlyrik übertragen?

  • Ja. Einige habe ich sogar selbst geschrieben, aus dem Blickwinkel des ersten Troubadours Prinz Wilhelm. Ich bin nämlich der Meinung, dass diese unikale Dichtung nicht bloß rezipiert werden sollte. Die Beschäftigung mit mittelalterlicher Literatur sollte ebenso eine schöpferische Tätigkeit sein, was sich außer der Übersetzung von Liedern auch im Verfassen eigener Gedichte dieser Art manifestieren kann. Aber das ganze Mittelalter mit seinen vielschichtigen Zeitabschnitten reizt und inspiriert mich. Zurzeit arbeite ich z.B. an der Novellensammlung Magyar Dekameron (Ungarisches Dekameron), in dem die Florenzer Jugendliche nach Ungarn fahren und sich beim Anhören von ungarischen Liebesgeschichten vergnügen. Und mein zweiter Roman Aranyhímzés (Goldstickerei) spielt im 11. Jahrhundert in Ungarn, in dem ein Lehrling der venezianischen Vergangenheit des vor Jahrzehnten ermordeten ungarischen Bischofs Gellért nachgeht, um den Lebenslauf des Geistlichen für die Heiligenweihe fertig zu stellen.

– Beide ihrer zwei Romane (Verlag Magvető, 2004; 2005) haben in der ungarischen Öffentlichkeit eine beachtliche Anerkennung gefunden, wobei der zweite vor allem für seine ausgeglichene Handlungsführung und die konzentrierte Schilderung einer Epoche im Gegensatz zu Ihrem ersten Roman gelobt wurde. Sind Sie damit einverstanden?

  • Im Großen und Ganzen ja. Aus meinem ersten Roman esőváros (regenstadt) habe ich sehr viel gelernt, was mir beim Schreiben des zweiten nützlich war. esőváros habe ich damals nachts geschrieben und war vom Text durchaus mitgerissen. Als beginnende, experimentierende, von Erwartungen freie Prosaistin, die früher nur Gedichte verfasst hat, konnte ich der Geschichte einen komischen, grotesken Humor und eine packende, dunkle Transzendenz verschaffen, wozu ich vielleicht nicht mehr fähig sein werde. Aber nun bin ich erfahren und könnte die Ungleichheiten der ausschweifenden Handlung mit Hilfe von meinen heutigen Kenntnissen gerade biegen. Aber das will ich eben nicht. Das Buch soll durch seine Impulsivität und Wildheit seinen Reiz bewahren.

– Auch der Roman esőváros spielt nur teilweise in Ungarn. Inwieweit ist es ein ungarisches Buch?

  • Durch die Schilderung von Episoden zweier Bauernfamilien auf der Großen Schüttinsel, die heute zur Slowakei gehört, wird das 20. Jahrhundert dem Leser vor Augen geführt. Beide Familien sind in schwer nachvollziehbare Liebesgeschichten verwickelt. Aus der Perspektive des literarisch erfolglosen Ich-Erzählers Imre Torma wird seine eigene und die Geschichte der Familien erzählt, währenddessen sich die Handlung auf Nord-Mittel- und Osteuropa erstreckt. Das Buch erfasst also einen größeren Raum Europas als Ungarn, allerdings ist es auf Ungarisch geschrieben, was auch ein Merkmal des Buches ist.

-Der Roman zeigt deutliche Abweichungen von den gewöhnlichen Bauerndarstellungen in der ungarischen Literatur. Was waren Ihre Gründe dafür?

  • Die Bauernschilderung in der ungarischen Literatur ist z.B. von Autoren wie Zsigmond Móricz oder Dezső Szabó geprägt. Ich wollte einerseits von ihrem expressiven, trüben Bild von dem schweigenden, belasteten Bauern wegkommen und eine andere Art von Volkstümlichkeit erfassen, andererseits wollte ich die Geschlechterrollen differenzieren, indem ich meine Frauengestalten sprechen bzw. dichten lasse. Die Hauptfigur ist auch kein typischer Bauer, sondern ein aus dem Bauernmilieu herausfallender, manche weibliche Züge zeigender Autor, der seine Umgebung und die im Alltag erlebten Leiden des 20. Jahrhunderts aus einem breiten intellektuellen Blickwinkel schildert und ironisch kommentiert. Durch diesen Außenseiter mit seinem feinen Spott konnte ich nämlich traumatische geschichtliche Ereignisse, die entweder verschwiegen oder in der Öffentlichkeit lautstark ausgetragen werden, anders erzählen oder in neue Zusammenhänge setzen. Es wäre interessant zu erfahren, ob das Buch sich in dieser Hinsicht vor einem größeren Lesepublikum in Europa behaupten kann. Bald erscheint jedenfalls seine slowakische Übersetzung, was auch ein sehr guter Anfang ist.

————————————————————————————-

 

Szénási Zsófia: Hogyan is emlékezünk saját történetünkre? – Könyv Hét

 

Bánki Éva és a Gellért-legenda

Egyik első, nem magyar származású, ám magyarként számontartott szentünk, Gellért históriája olvasható detektívtörténetként, történelmi, sőt vallásos regényként is Bánki Éva második regényében, az Aranyhímzésben. Van benne krimi, diplomáciai cselszövés, nagy társadalmi „átrendeződések” emléke, eszmefuttatások nyelvről, igazságról − miközben a mű atmoszféráját a szorongás és a hitkeresés határozza meg. A történet szerint egy magyar delegáció érkezik Itáliába, hogy a szentté avatáshoz információkat gyűjtsön Gellért származásáról.

− Mi vonzotta legendákban és miért éppen Gellért legendáját választotta?

  • − Nem a középkori legendákat tartom izgalmasnak, hanem amelyre utalnak az evangéliumokat. Talán azért sem szeretem a legendákat, mert többnyire egy végig nem gondolt lélektani paradoxonra épülnek. Arra, hogy modern elbeszélésekként lehet vizsgálni régi szövegeket, csodálatos tanárnőm, az azóta elhunyt Halász Katalin tanított meg. Õ hívta fel a figyelmünket, hogy Jézus személyiségét épp azért nem érezzük paradoxnak, mert őt a tanítványok meglepődésén, rácsodálkozásain keresztül ismerjük meg. Nem is egy evangélium van, hanem négy különböző Jézus-történet, melyekben így mintha a személyes nézőpont is megszentelődne. A legendák nem ilyen jól felépített szövegek. De azért mégis érdekesek! Az első ismert magyar rendszerváltásról szinte csak annyit tudunk, amennyit ezek a királyi megrendelésre írt, reprezentatív történetek elárulnak. Nem folytattam tudományos kutatást, de mint olvasónak a legendák Gellértje olyannak tűnt, mintha három különféle személyiségből gyúrták volna össze.

− Nyilván segítette, hogy ön középkori irodalmat tanít az egyetemen.

  • − Nagyon keveset tudunk a 11. század mindannapjairól, nehéz is volt ezt valamiféle teljes valóságként bemutatni. És mikor a regényt írtam, még nem jártam Velencében. A történelmi tények sem köthették meg a kezemet: nem tudjuk, hogy ki követte a püspökként Gellértet, így aztán a főhős, Sebe teljesen kitalált alak. Arra gondoltam, majd én is egy paradoxon köré álmodok egy országot. De ki legyen a hős, akinek a szemével látjuk mindezt? Ezzel az ismeretlennel kezdetben is már sok minden összekötött: ugyanazt a nyelvet beszéljük, többé-kevésbé ugyanolyan társadalomban élünk, és van egy közös olvasmányunk, a Biblia is. Úgy formálódott a történet, hogy egy öreg túlélő szemével olvastam el néhány ó- és újszövetségi könyvet. A Biblia az én szememben a szabadság könyve, egyébként is a felszabadítás teológiájával rokonszenvezek. De hát nem egy latin-amerikai forradalmár-papról akartam regényt írni − róla egész biztos, hogy később majd írok − hanem egy közép-európai íróról és politikusról.

− A főhős egyszerre ravasz diplomata, nyomozó, betegségektől, sőt vallási kétségektől gyötört ember, aki az utolsó percig vágyik a megismerésre és a hitbéli bizonyosságra.

  • − Igen, Sebe a predestinációról, a kegyelemről és a kiválasztottságról olvas. Gellért − aki, ha úgy vesszük, az első magyar író − Dániel könyvéhez írt kommentárja ma sem tanulságok nélküli: gondoljunk a kiválasztottság, a hatalommal való összeütközés és kompromisszum problémájára. Dániel nem annyira bátor és felforgató fiú, mint Jézus. Alakja élesen felveti a rejtőzködés, a beilleszkedés, az identitás kérdését, vagyis csupa mifelénk fontos kérdést. A való életben nem mindig rokonszenvezünk a minden rendszert kiszolgáló túlélővel, még akkor sem, hogyha olyan okos, mint Sebe. De közben én annyi mindent kölcsönöztem neki a saját szorongásaimból, hogy a végén már sajnáltam, mikor a kissé paranoid, mindent tudó és látó narrátor búcsút vett tőle Velencében. Jellegzetesen kelet-közép-európai történetet szerettem volna írni, amelyben a gyilkos ugyan lelepleződik, de a mögötte lévő titkok megfejtetlenek.

− Mennyire aktuális ma vallásos regényt írni?

  • − Mennyire aktuális ma regényt írni? A középkorban a megtérés gyakran társadalmi okokkal függött össze, de hát az igazi megtérés talán más dolog. Ez mások megismerésével, és − hiszen Kelet-közép-Európában vagyunk − a történelemmel is összefügg. Noha valószínűleg nincs történelmi igazság − de biztosan még ezt sem állíthatjuk. Ez az érzékeny, és közben makacsul titkolózó figura, Sebe egy ki ismerhető apa-figura, Gellért alakján keresztül kezd el a dolgok „értelmén” töprengeni. És mivel semmilyen földi válasz nincs − de még ezt a nincset sem lehet általánosítani − eljut a megtéréshez.

− A történetet átszövő miszticizmus a vallásos vagy a középkorban játszódó regény követelménye, vagy az írásaiban megjelenő „szellemezés” egyik megnyilvánulása?

  • − Az emberek csodálkoznak, mikor Sebe a gyilkosság helyszínén „kihallgat” egy halottat. De hát az emlékezés nem furcsább még ennél is? Hiszen egyáltalán miért emlékezünk, és mikor emlékezünk, akkor vajon nem a halottakkal beszélgetünk?

− A regényben állandóan visszatér a magyar és latin nyelv, egyáltalán a nyelv kérdése.

  • − Az elbeszélés nyelvválasztás is. A középkor is fogékony volt erre, hiszen kezdetben a műfajok nyelvek szerint oszlottak meg. Sebe, mikor „magyar grammatikát” akar írni (ez az ő nagy vágyálma) akkor a saját krónikási munkásságára készül fel.

− Hasonlították ezt a regényt Umberto Eco műveihez is.

  • − Pedig én soha nem írtam elméleti, filozofikus kérdésekről elbeszéléseket − bár természetesen az is izgalmas lehet. A középkor, mint olyan nem érdekel, talán nem is tudom benne érzékelni, ami a mi korunktól radikálisan különbözik.

− Előző beszélgetésünkkor említette, hogy következő regényével is szembe megy az irodalmi kánonnal. Így történt?

  • − Az Esőváros alighanem az Aranyhímzésnél csapongóbb könyv. Az Aranyhímzés kiegyensúlyozottabb, egyszerűbb regény szerintem, bár talán nem szokványos, hogy egy krimi, egy társadalmi regény és egy vallásos történet van egybekomponálva. Van egy be nem fejezett regényem egy hányatott sorsú, mai kislányról, aki a falujában ír scifi-ket. Régóta foglalkoztatnak a sci-fikben rejlő lehetőségek. De most egy novellafüzéren, a Magyar Dekameronon dolgozom, amelyben a firenzei „villalakók” magyar szerelmeseket idéznek meg, és az ő sorsuk, az ő félig értett vagy félreértett történeteik rajzolnak meg egy országot.