Bejegyzések kategória bejegyzései

Börtön és üvegház (Kulcsár-Szabó Zoltán, Metapoétika – Önprezentáció és nyelvszemlélet a modern költészetben, Kalligram, 2007)

“s próbálj úgy gondolni az időre:
FOGLALT-tábla
egy üres aztalon.”
(Tandori Dezső: Sem-jelek)

I.

Ez az írás, noha recenziónak indult, a műfaj határait itt-ott elmosva nem annyira méltatni, inkább továbbgondolni szeretne egy-egy önkényesen kiválasztott gondolatmenetet, vagy csak gondolattöredéket Kulcsár-Szabó Zoltán Metapoétika című kötetéből. A hét év líraesztétikai kutatómunkájának eredményeként közreadott tanulmánygyűjtemény nem kevesebbre vállalkozik, mint a modern lírát, a modern líraelméleteket, illetve azok nyelvszemléleti előföltevéseit elemző módon állítani a magyar olvasó elé. Enyhe túlzással a modern líra monográfiájának is nevezhető lenne, ha hihetnénk, hogy lehetséges monográfiát írni a modern líráról. Egy ilyen vállalkozáshoz ugyanis a líra mibenlétének olyan arkhimédészi pontjára kellene rátalálni, ahonnan belátható válik mondjuk Baudelaire-től Gottfried Bennig (vagy Petőfitől Petriig?) minden lírai “kísérlet” valamilyen közös jellemző alapján. Ami azonban (legalábbis látszólag) a “modern lírát” jellemzi, az éppen a lírai alakzatak széttartó volta, különféle szinkron jelenségek szembenállása. A költői kifejezés abszolutizálása mellett már mindig megjelenik az avantgárd “költészettagadás”, az “élet” abszolutizálása, amely paradox módon az élet elsőbbségét is a nyelvben képezi le.
Kulcsár-Szabó Zoltán nagyszabású kísérletében az “önprezentáció” olyan alakzatnak bizonyul, amely lehetőséget enged a modern líra legkülönfélébb törekvéseit egy sajátos nézőpontból áttekinteni, de ez az “áttekintés” nemcsak a maguk vagy saját koruk mércéjén, hanem az irodalomtudomány legújabb eredményein keresztül is átszűri a szövegeket. A kötet a modern lírával foglalkozók számára valűszínűleg nélkülözhetetlenné válik nemcsak eredményei, hanem a feldolgozott elméleti szakirodalom miatt is. Újító jellege tehát ebben, a téma külföldi külföldi szakirodalmát nem csak alkalmilag hivatkozó, hanem majdhogynem a teljesség igényével feldolgozó és alkalmazó teljesítményében is megmutatkozik. A tekintélyes munka ezzel nem csak a magyar tudományosságot gazdagítja, hanem magyar szövegpéldáival és szövegértelmezéseivel a XX. századi magyar költészetet beilleszti az európai áramlatok közé és annak kontextusában érti meg törekvéseit.

II.

Érdemes néhány általánosabb megjegyzéssel kezdenünk, mégpedig arra vonatkozóan, hogy korszakolás tekinetében mint tekint Kulcsár-Szabó Zoltán “modern költészetnek”. A modern költészet “ismérve” – ha szabad ilyen általánosan fogalmazni – e nagyszabású gondolatmenet szerint az a konfliktus vagy feszültség, ami a nyelv létesítőereje (performativitása, önprezentációja) és a lírai szubjektivitás, a “lírai én” szövegbe íródásának lehetetlensége között feszül. Történeti értelemben is figyelemreméltó tehát, hogy a Petőfi “szerepverseiről” szóló tanulmányrész, mely éppen a szubjektivitás lehetetlenségét, illetve a szubjektum tetszőleges behelyettesíthetőségét éri tetten a “romantikus” költőnél, azt sugallja, hogy Petőfi – és nem csak a Felhők-ciklusa – a modernséggel tart szorosabb rokonságot. A gondolatmenet egy másik rétege a klasszikus modernség, az avantgárd, a késő modern, az új szenzibilitás sajátos jegyeit, művészi törekvéseit aszerint teszi fölismerhetővé, hogy – egyrészt – miként tematizálják vagy viszik színre a “lírai szubjektivitás” és a nyelv “vak” létesítőereje közti konfliktust, s – másrészt – mennyire törekszik ez a költészet egy hermetikus, ún. “tiszta” nyelvként mutatkozni meg, vagy ezzel szemben, mennyire igyekszik “demokratikusnak” maradni más nyelvi regiszterek, a hétköznapi nyelvhasználat, a pop-kultúra, képszerűség, montázstechnika stb. irányába. Innen nézve Gottfried Benn és mondjuk Jürgen Theobaldy között a késő modern exkluzív szópoétikája és az új szubjektivizmus sajátos mondat-, pontosabban szintaxis-poétikájának korszakhatára húzódik.
A magyar költészet vonatkozásában szintén érvényes ez a Margócsy Istvántól kölcsönzött különválasztás. Elterjedt , hogy a 70-es évek költészeti, egész pontosan nyelvi/nyelvfilozófiai fordulata – nagyon leegyszerűsítően fogalmazva – a tökéletes szó kereséséről (Pilinszky János, Nagy László, Juhász Ferenc) a “jó mondatok” kereséséhez vezetett. A jel (a szó) többé nem egy titokzatos, nyelven kívüli valóságra, vagy metafizikai értelemre, jelöltre utal, hanem a szintakszison belüli viszonyjelentések önreferens játékában vesz részt (Petri György, Tandori Dezső, vagy Kukorelly Endre, Borbély Szilárd). Utóbbiaknál azonban Kulcsár-Szabó nem hangsúlyozza az új szubjektivitásnak, a pillanatnyiság rögzítésének, azaz az időnek a kép statikusságában való rögzítésének az igényét/szándékát, mint ahogyan például a Kulcsár-Szabó által hosszabban elemzett Brinkmannál, vagy Frank O’Haránál, Theobaldynál. Ami a korszakok különválasztását (ha egyáltalán?!) lehetővé teszi, az a különféle metapoétikai alakzatok olvashatósága a szövegekben, vagy ha úgy tetszik, a nyelv létesítőerejébe vetett bizalom más-más foka.

III.

A líraolvasás lehetséges kódjai közül talán egyik legismertebb a “szerepversnek” az a koncepciója, melyet Horváth János ismert Petőfi-monográfiájában körvonalazott, s amelynek legtökéletesebb formája ebben a koncepcióban, különleges kommunikatív teljesítménye miatt, a “népdal”. Kulcsár-Szabó Zoltán gondolatmenete a “szerep” fogalmát egy eleve a vers tropológiájában képződő (behelyettesíthető) “én” és az ezzel a szereppel azonosul(hat)ó szubjektum kettősségeként értelmezni, vagyis azt állítja, hogy a szerepkonstrukció a nyelv teljesítménye. Így a “szerepvers” éppen a szubjektum nyelvbe való beíródásának lehetetlenségére hívja föl a figyelmet. Érdekesnek tűnik viszont a kísérlet, hogy ez a következtetés miképpen állítható párbeszédbe az irodalmi kultuszkutatás újabb megállapításaival, melyek szerint a szöveg és az olvasó közti kommunikáció olyan (a kultusz tárgyává tett) szerepkonstrukciót eredményezhet, amelynek a befogadóban való sztereotip rögzülése megakadályozza a szövegek nyelvéhez való “szoros” hozzáférést (l. pl. Margócsy István ehhez kapcsolódó megállapításait, Uő: Petőfi Sándor: kísérlet, 1999; illetve “…Égi és földi virágzásnak tükre…”, 2007.). Ha “szerep” és “hatás” egymás (nyelvi) feltételei, vagyis a szubjektum megnyilatkozása, mihelyt egy másik szubjektum által idézhető, máris szereppé (jelből szimbólummá) válik és ezzel a Thienemann által “piaci lármának” nevezett hatásmechanizmusok törvényszerűségei hatáskörébe kerül, akkor ezzel a szerepkonstrukció a “hatás”, a “recepció”, a “befogadásesztétika” felől nézve létjogosultságot is nyer. A “szerep” fogalma tehát egyik értelmezésben az olvasást, a szöveghez való hozzáférés lehetőségét, másik oldalról annak lehetetlenségét “biztosítja”: Kérdéses, hogy különválasztható-e az, amit a különféle “kultikus olvasatok” az “ál-Petőfik”-hez hozzáadtak, ugyanakkor nem felejthető el – miként Kulcsár-Szabó Zoltán és Margócsy István is megállapítja –, hogy maguk a szövegek is olyan effektusokat tartalmaznak, amelyek szükségszerűen maguk után vonják az “én” “ál-Petőfivé” való stilizálálódását. Mintha a szövegek maguk is támogatnák a különféle “félreértéseket”. Ha a “szerep” mindkét értelmezését érvényesnek fogadjuk el – és itt nincs okunk vitatkozni velük –, akkor Petőfi “szerepverseinek” paradox, olvashatatlanként való olvasásának koncepciójához juthatunk el.

IV.

Kulcsár-Szabó Zoltán Rilke nevezetes sírfeliratának elemzése közben demonstrálja a modern költészetnek azt a paradoxonát, hogy a szövegben szükségszerűen csak halottként, hiányzóként jelenhet meg az “én”, s ezt a problémát a görög költészet kezdeteihez vezeti vissza, a Szaphó előtti sírfeliratokhoz. Nyilvánvaló, hogy a sírfelirat deixise egy halott énre utal, a Rilke-textusban a “senki álma” üres deixise így éppen a modern vers én nélküli retorizáltságát példázhatja. Amennyiben azonban “egy szubjektum (…) csakis szövegekben élheti túl magát” (Metapoétika, 115.), a modern vers mintegy az azt létrehozó szubjektum sírfelirataként válik olvashatóvá. Kulcsár-Szabó gondolatmenetének bemutatását mellőzve, amely József Attila költészetében és recepciójában az “empirikus én” rögzíthetősége és rögzíthetetlensége körül bontakozik ki, egy rövid elemzés közben kívánunk eljátszani azzal a lehetőséggel, hogy a recepció során miként íródhat vissza a szubjektum, éppen sajátos retorizáltsága révén, a szövegbe.
Kovács András Ferenc József Attila haja lángol c. verse, illetve már maga a cím is egyrészt olyan megszólításként fogható fel, ahol a vers énje a halott költő megidézését hajtja végre, mintegy az emlékének tisztelegve, de úgy is, hogy Kovács András Ferenc verse az önmegszólítás jellegzetes József Attila-i alakzatát mintegy szerepjátékként, paródiaként viszi színre. Szerep (retorika) és én (szubjektivitás) konfliktusa József Attilánál abban nyilvánul meg, hogy az alakzat eleve kettészakítja a szubjektumot, mégpedig azáltal, hogy feltételez egy megszólítót és egy megszólítottat, így az én osztottsága voltaképpen a grammatikai személyjelölés performatív teljesítményének tudható be. Ebből válik nyilvánvalóvá, hogy az önmegszólítás nem képes prezentálni az ént, pusztán saját magát mint alakzatot. Ez a retorikai alakzat azonban Kovács András Ferencnél “szerepként” tér vissza, Kovács szövege a József Attila-(szöveg)korpusz olyan olvasójának bizonyul, amely az önmegszólítást használja olvasási alakzatként. Amennyiben tehát József Attila saját (én nélküli) szövegeiben élheti túl magát, s így valamiképpen velük azonosítható, illetve ezeknek a szövegeknek az olvasója (azaz Kovács András Ferenc) József Attila nyelvét öltötte szerepként magára, akkor egy olyan paradox helyzet áll elő, mely szerint József Attila saját szövegeit olvassa, pontossabban saját szövegeit sírfeliratként/sírfelirattá olvassa újra/át. A szövegeivel azonosítható szubjektum ebben az összefüggésben olvasottként, tehát a szövegben jelenlévőként szituálódik. Erre utal az újraolvasás során a saját szöveg önnön nyelvi voltát ki nem nyilvánító elemeinek “textualizálása”: “A vers befogad, mint a persely.”, ami így explicitté is teszi azt a lehetőséget, hogy az én tartalmazottként lehet jelen a szövegben.
Az önmagát túlélő én szempontjából válik sokatmondóvá Kovács András Ferenc versének egy másik intertextuális utalása (“Mi csattog ott: Kocsárd vagy Szárszó”), mely Dsida Jenő Nagycsütörtök című versének azon momentumára irányíthatja a figyelmet, ahol az első személyű beszélő magát a halhatatlan megváltó arcával azonosítja az alvó (halott?) tanítványokra való rámutatás után (“Péter aludt, János aludt…” majd: “Kövér cseppek indultak homlokomról / s végigcsurogtak gyűrött arcomon.”), de éppen ezért ez az archoz jutás, egy kulturális kód felidézésével, csak egyfajta behelyettesítésként, az individuumnak az isteniben való feloldódásaként valósulhat meg. Kovács szövegében azonban a halálát túlélő én archoz jutása egy olyan aposztrophé révén történik meg, amely ismét a saját szöveg, sőt a saját test megszólításában és olvasásában valósul meg: “Hajam loboghat márvány űrben… / Lángol szemembe hulló tincsem: / visz a vonat…”, ami ismét explicitté teszi textus és test azonosíthatóságát éppen azon testi jegyek (szőrzet) kiemelése által, amelyek a Kulcsár-Szabó által is idézett Barthes alapján az individuum egyénítésében kiemelt jelentőséggel bírnak.
Ha Kovács András Ferenc fiktív József Attila-szövegét József Attila valóságos szövegeinek olvasójaként, tehát szó szerint az “olvasás allegóriája” segítségével értelmezzük, akkor – annak figyelembe vételével, hogy a modern vers hangsúlyozottan előírja (pl. a Kulcsár-Szabó által is elemzett Gottfried Bennél) a hallgatva olvasást, illetve lehetlenné teszi a hangos olvasást – különösen sokatmondó lehet a vers zárlata: “És égten / élek: hallgatok.” Ha a vers első strófájának utolsó sora (“Talán ma még meg is találnak.”) a fentiek értelmében az én (ön)megtalálásaként érthető annak szereppé válása révén egy másik szövegben, akkor ez az (ön)megtalált én saját szövegének nem írójaként, hanem olvasójaként nyerte vissza önazonosságát, azaz válhatott élővé. Az én visszanyert élete így hallgatás és az olvasás – míg halála, eltűnése (a nyelvből) az írás paradigmájában helyezhető el, Kovács András Ferenc szövege pedig az írás és az olvasás tengelyének találkozásán helyezhető el. József Attila halála utáni énje/élete azonban nem pusztán a hallgatag olvasásban, hanem az én önmagát olvasó szereppé válásában valósulhatott meg, amely szerep azonban mindig tartalmazza az én (vagy a szerep?) tragikus pusztulását.

V.

A kötet 6. tanulmánya (Allegorézis, ismétlés, dialógus) a kérdezés feltételeinek önreflexív lehetőségét vizsgálja, nevezetesen azt, hogy elkerülhető-e egy szövegértelmezés során a saját interpretáció totalizálása, ami a másikkal és egyáltalán a mássággal folytatott dialógus esetleges ellehetetlenülését jelentené. Az értekezés közelebbről de Man “kérdés-kritikáját” érinti, de általánosabban is megfogalmazható: ha a szöveg olvasható saját önprezentációjának intenciójaként (performativitás), akkor képes-e, mintegy visszautalva önnön létesülésére, színre vinni saját önprezentációs alakzatát (tropológia)? Másképpen: a szöveg performatív teljesítményét mintegy visszatükrözheti-e a szöveg tropológiai szintje? A “szöveg performatív teljesítménye” itt az értelmező (pontosobban az értelmező által a szövegnek tulajdonított) alakzata, a kérdés tehát az, hogy az olvasatot visszaigazolja-e a szöveg. Ha igen, az annak tagadását jelentené, hogy az önprezentáció olvasói allegóriája valóban allegóriaként funkcionál, azaz elzárja magától azt a szöveget, amit olvas. Az értekező – de Man nyomán – abból indul ki, hogy ez az értelmezői “vakság” a nyelvnek magának, nem pedig használójának tulajdonítható, a tanulmány második felében pedig Babits Sugár c. verse kapcsán a szöveg énjének mint lehetséges másiknak a tapasztalatát szembesíti a szöveg önprezentációjának “előföltevésével” hozzá közelítő értelmezőt. Babits szövegét ilyen szempontból ugyanis éppen az tünteti ki (másikként), hogy az abban megjelenő “tükör előtt” kifejezés – amint azt Kulcsár-Szabó Zoltán megmutatja – nem használható az egész szöveg allegóriájává emelve, azaz nem tükrözi vissza a szöveg intencióját, az önprezentációt.
A kérdés ebben az összefüggésben – az értekező érvelésének egy lehetséges olvasata szerint – sajátos logikai ellentmondáson alapul, amely már előbb megmutatja az önmagát tükröző szöveg öntükrözésére vonatkozó kérdésben implikált nemleges választ, mielőtt az elemzés során bebizonyosodna, hogy “tropológia és performativitás között áthidalhatatlan (illetve csak ideologikusan áthidalható) szakadék” tátong. A tükörnek olvasási alakzatként való kitüntetése ugyanis azt jelenti, hogy ami a versben a tükör figurativitása (tükrözés) és ami alakzatként annak funkcionalitása (öntükrözés), egybeesik. Csakhogy a tükör figurativitása már önmagában ellentmond funkcionalitásának, hiszen éppen azt nem képes visszatükrözni, ami miatt ki lett tüntetve: saját magát. Ezt az olvasási alakzatot tehát nem csak az számolja föl, hogy trópusként nem képes színre vinni (mintegy ábrázolni) saját performativitását, hanem az is, hogy olvasási alakzatként való kitüntetésének pillanatában (ön)felszámolódik. Ebből az elnagyolt levezetésből ugyan hasonló – esetleg csak határozottabban megfogalmazható – következtetés adódik, mint amit az értekező is levon: a szöveggel való találkozásnak a mássággal való találkozásként való leírását az is támogatja, hogy – amint az értekező megmutatja – az olvasói alakzat (önprezentáció) nem feltétlenül helyettesíthető be a szöveg tropológiai struktúrájába, mert ilyenkor a trópus “diszartikulálja” az olvasás alakzatát, és repedések, “vakfoltok” mutatkoznak rajta. A saját magát mutató tükör paradoxona ugyanakkor olyan teljesítmény, ami jel és referens közti differencia fölszámolásához vezethet, ehhez a bonyolult problémához a kötet egy későbbi tanulmánya vezet el, amelyben az értekező John Ashbery Self-Portrait In A Convex Mirror c. nevezetes költeményét elemzi.

VI.

“Kallias igazságos – Kallias nem igazságos – Kallias igazságtalan – ezek közül melyek ellentétesek?” (Arisztotelész: Herméneutika)

E “recenzió” utolsó utolsó fejezete egy olyan problémához kíván széljegyzetül szolgálni, amely önmagában is megérdemelne egy hosszabb argumentációt, mivel azonban Kulcsár-Szabó Zoltán megközelítésének alapföltevéseit is érinti, vállalva a félreértés veszélyét is, nagy vonalakban talán érdemes kitérni a problémára. Kulcsár-Szabó az új szubjektivizmus törekvésének, azaz a szubjektum megjelenítésének illuzórikus voltát kiemelő tanulmány végén idézi Hans Blumenberg Wittgenstein egy metaforájából kiinduló Platón-kritikáját, mely “a nyelvbe való bezártságban ismeri fel a barlanghasonlat sémáját: a nyelv olyan, noha átlátszó falú, de zárt teret képez, amely a rajta kívül elhelyezkedő realitást csakis képként teszi hozzáférhetővé.” (Metapoétika, 392.). Kulcsár-Szabó a kötet utolsó tanulmányában Kukorelly Endre Mire jó a tenger c. verse kapcsán a tenger leírása, pontosabban leírhatatlansága kapcsán szóba hozza a “dinamikus fenséges” kanti kategóriáját, megjegyezve, hogy de Man Kant-tanulmányában éppen ennél a passzusnál véli előlépni “a fenséges puszta materialitását” (Metapoétika, 428.), vagyis de Man tulajdonképpen a jel Kant-i fenomenalitását itt átfordítja annak materialitásába. Érdemes idézni de Man szövegének azt a részletét, amely a tér Kant-i felfogását hasonlóképpen jellemzi, mint ahogyan előbb, egyféle üvegházhoz hasonlítva, Kulcsár-Szabó a nyelvet: “Kant szövegében ég és föld architektonikus szerkezetként történő felfogása a meghatározó szemlélet. Az ég boltozatként borul a földi tér teljessége fölé, miként a tető a ház fölé. A tér Kantnál, mint Arisztotelésznél, egy ház, amelyben többé kevésbé biztonságosan vagy poétikusan lakozik az ember a földön.” (de Man, 67.) Nyelv és tér architektonikusságának összehasonlítását azonban Kant számtalan olyan passzusa teszi problematikussá, amelyek éppen a tér azon észleleti tulajdonságára vonatkoznak, hogy fogalmak révén képtelenek vagyunk megragadni. A tiszta és kritikájának transzcendentális esztétikájából a térre vonatkozó megfigyelések közül idézhetünk: “A tér nem külső tapasztalatokból elvonatkoztatott empirikus fogalom. Mert a tér képzetének már adva kell lennie ahhoz, hogy bizonyos képzeteket valami rajtam kívül lévőre vonatkoztassak (vagyis olyasvalamire vonatkoztassam őket, ami a tér egy másik helyén van, nem ott, ahol én tartózkodom)…” (A tiszta ész kritikája, 80.), illetve Az ítélőerő kritikájának azt a passzusát, ahol az esztétikai ítéleteket, s vele a fönségest is Kant a transzcendentálfilozófiához sorolja: “…e szükségszerűségüknek köszönhetően az esztétikai ítéletek – s velük az ítélőerő – belépnek abba az osztályba, amelynek tagjai a priori elveken alapulnak, miáltal viszont át is kerülnek a transzcendetálfilozófiába.” (Az ítélőerő kritikája, 187.)
De Man a tér nyelviesítését célzó szövege, olykor felfüggesztve az argumentációt, maga is inkább performatívnak (és nem a kanti értelemben érvelőnek) tekinthető, hasonlóan ahhoz, ahogyan Kant nyelvében őmaga tetten érhetőnek véli a bizonyítás felfüggesztése (vagy lehetetlensége) következtében a nyelv létesítőerejére való puszta ráhagyatkozást: “… csupán a túl sok tizennyolcadik századi pszichológiát és filozófiát olvasók hihetik komolyan azt, hogy olyan értelemben rendelkeznek képzelőerővel és ésszel, ahogy kék szemük és nagy orruk van…” (de Man, 76.) – jegyzi meg ironikusan (s némi manipulatív éllel) de Man, mielőtt kijelentené, hogy amit Kant előad az észről, a képzelőerőről és az ítélőerőről nem egyéb, mint “allegorikus mese”, azaz trópus. Egy másik inkább performatívnak, mint argumentatívnak nevezhető fordulat de Mannál közvetlenül azelőtt ötlik a szemünkbe, mielőtt a testrészeknek funkcionalitásuk figyelembevétele nélküli szemlélését átfordítja a test feldarabolásának “víziójába”, amit azután a nyelvnek mondatokká, szavakká, szótagokká, betűkké való feldraboláshoz hasonlít vagy annak feleltet meg: “Az egek és tengerek esztétikai látványa fölötti piszmogás után Kant egy pillanatra az emberi test felé fordul…” (de Man, 77.) (kiemelés: B. A.).
Nehéz lenne ezzel vitába szállni… Kulcsár-Szabó Zoltán a nyelvet térbeliesítő szintézise – és könyve gondolatmenetének egyik rétege – ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy ha a Kant számára olyan fontos szabadság tapasztalatához nem is, de a fenséges “negatív öröméhez” (Kant) maga a nyelv is képes eljuttatni – ahogyan azt Kukorelly szövege kapcsán kimutatni igyekszik. E “negatív öröm” viszont arra figyelmeztet, hogy legalább annyira el is vagyunk zárva saját fogalmainktól, mint amennyire be vagyunk börtönözve azokba.

Borbély András

Gipsz stukkok

Sejtetted, éber őröd erőtlen, al-
vó tsígolyáid közt se nyugodhat. Is-
tennel mindig hajnalban ittad
kí hüvös éjjelek édes, ében

ragyógású méregpoharát. Vörös
hullámokat ringat fekete trombi-
ta hang. Meákulpázni késő.
Eltsalogattad imádatos pun-

czikat tsaló, nyúgodt lakomába, el-
vesztéd hüvös gipsz stukkok alatt iste-
ni voltodat. Tsikland kaczagvás
serczenö szárnya: „Hazudsz.” – sugallá.

Pseudo-Coton: Eső Apátnő

Eső Apátnő klastromának
falán egy rés nyílt a minap,
kemény gránittömbbe harap
azóta minden jó lovag,
és nekimegy az élő fának.
Eső Apátnő, jól vigyázzon,
mert a rés még továbbhasad!

Eső Apátnő ott kukucskál,
a résen ki-be jár a nap,
a sok lovag meg ott ragad,
a fal mögött, el nem szalad,
a nyeregben olykor feláll.
Eső Apátnő, jól vigyázzon,
mert a rés még továbbhasad!

Eső Apátnő földön térdel,
fogdossa a klastromfalat,
s ha meglát egy lovagnyakat
a nyílásban, könnye fakad:
– Jó lovag, ne felejtsen el!
Eső Apátnő, jól vigyázzon,
mert a rés még továbbhasad!

Kísérőlevél csomag nélkül

Hát igen, a Don sötét, jeges párája elvitte, megette nevét. 70 évvel ezelőtt költözött Arankáék mellé albérletbe, onnan hamar átudvarolta magát hozzájuk, a behívóparancsot már az 53-ba kézbesítették. Honnan került az 55-be bérlőnek és miért? Abban a kisházban azóta is albérlôk laknak, egyébként. Düledezik a viskó, így is kiveszik. Valljuk meg, bármit kivesznek, egy spájz vagy kamra is megfelel dohos lószőr matraccal, ötliteres savanyúpaprikás, csalamádés üvegek között is szívesen ellaknak szükség esetén. Persze, Józsika, Te honnan tudhatnád, hogy annak a rogyadozó kalibának tavaly nyáron még akadtak bérlôi. Mit ki nem vesznek, hol el nem laknak? Egy gardróbszobát is kivesznek, és elalszanak az agyonnaftalinozott öltönyök, télikabátok, irhabundák alá beszuszakolt ágybetéten.

 

Megálltam az egykori/jelenlegi bérlemény előtt és beleképzeltem Őt.

 

A nemtudomkit. Mondjuk az ismeretlen katonát. Akinek neve annyira elveszett, még az Intézet legavatottabb kutatója, a terület szakértőfenoménje sem találta nyomát a fellelhető iratanyagban, egyetlen emlékmű talapzatán sem szerepel a stáblistában, a Don úgy megette, fölzabálta előlünk. A bérlemény bambán hallgat, semmit se tud Róla. Kihajigált kádak, bödönök, rozsdás gáztűzhelyek, deszkák nőttön-nőtt kupacában fészkelődik az elhasznált idő.
Most jössz Te, a voltaképpeni, a tulajdonképpeni Te, Józsika, a hadiárva. Kisfiúként Te is felszívtad azt a gyilkos, fagyos doni párát és határozottan kilehelted fiatal felnőttkori skizofrénia formájában.
Józsika, kijártál az Otthonból kőmáriához imádkozni. Kőmária miatt át kellett ugranod az Otthon kerítésén. Akkoriban ez még szökésnek számított. Megengedték, szemet hunytak felette. Sok idôt töltöttél nála.
Kőmárián kívül más nők is akadtak ottani életedben. Emlékszem bolond Zsuzsira, szintén az Otthonból – olyan rohadt messze volt az az Otthon, a határ mellett – szintén skizó, plusz született szellemi fogyatékos, több mint részképességzavaros, tizennégy kb. Megtanítottad rádiót építeni. És nem igaz, megtanulta! Elég furán nézett ki az a rádió, fadobozban katedrálüveggel, de szólt. Zsuzsi megcsinálta!
Eleinte lejártunk abba a botrányosan távoli, Úristen, jaj de távoli Otthonba. Elénk jöttél a portára, mint valami személyi titkár, testőr, ugyanis rögtön ott termettek a tapperolók. Vonzottuk őket. Akiknek sikerült megérinteni minket, azok kéjesen nyöszörögtek, hadováltak, tapsikoltak, kacarásztak. A külvilág, a jóvilág istenei voltunk. Keményen, kíméletlenül elküldted őket. Lehajtott, előreszegzett kosfejjel mentél, közlekedési rendôrök csuklómozdulatával irányítottál: Na húzzál el, húzzál el Béluka, tűnés! A Bélukák azonnal szétrebbentek mint valami halraj, és távolból néztek epekedve nagy Béluka szemekkel. Tartottak Tőled. Azért volt, aki hőzöngve, hadonászva újra jött, azt félrenyomtad. Megvédtél minket.
Leültünk a kastély parkjában, hoztunk szendvicset Neked. Úgy illett, enni is lássunk Téged, így biztosak lehettünk benne, hogy élsz és nem csak egy foghíjas zombi vagy. Enni kezdtél a padon, finom, mondtad, de nem tudtad békésen elfogyasztani az ételt, újra közelünkbe cseleskedték magukat a tapogatók. Sündörögtek vinnyogva, fintorogva, lopakodtak pajkosan, kacéran csillogó szemekkel. Na kopjatok le, kopjatok le, sziszegted és szemed hidege azt süvítette, ők az enyémek.
Inkább üljünk be a presszóba, indítványoztuk. Akkoriban már egyedül kijárhattál, az ombudsman rendelkezett, járhassanak ki az ilyenek is. Mindenáron fel akartál menni a szobádba pénzért, ehhez ragaszkodtál, pedig mondtuk, nem szükséges, meghívunk. Mi is mentünk Veled, kint várni képtelenség volt a Bélukák miatt. Csak Veled lehettünk biztonságban. Kiléptünk az ősfenyők árnyékából, mutattad a hátsó traktus egyik ablakát. Hárman laktok ott, mondtad, de szigorúan véve csak ketten, mert Lajos állandóan alszik a fal felé fordulva, senkivel sem beszél, neki ez a problémája, a folyamatos alvás és fekvés. Panaszkodtál a szobára: nedves, hűvös. Egyébként is nehezen birkózik meg a szervezeted az itteni szubalpesi klímával. Közben a kastély hatalmas ajtajának homályos zugában összegabalyodva vonaglottak valakik. Szexelők, állapítottad meg. Ezt csinálják, azonnal szexelnek, ha nincs éppen ápoló a közelben. És Te meg bolond Zsuzsi, kérdeztem magamban.
Bolond Zsuzsi csatlakozott hozzánk. Dicsérted Zsuzsit, milyen ügyesen megépítette azt a rádiót. Zsuzsi vigyorgott, Te pedig olyan ragadozó tekintettel bámultad a hegyes mellecskéit. Aztán elküldted egy határozott intéssel. Rögtön megértette. Szó nélkül engedelmeskedett.
Felkísértünk a szobádhoz. A folyósón mindenütt köpködtek. Ennek az Otthonnak a lakói szeretnek köpni, bátran állíthatom. Megvetetted a fogyatékosokat, kicsit. Legyintettél, ez mind gyogyós. Olyan mint Te csak három volt már az Otthonban, hatról indultatok. Annyi szétmázolt köpetet lehetetlenség kikerülni, kár is kísérletezni. Elénk csuláztak a gyogyósok, távolról sem fitogtatásból, virtusosan, inkább üdvözletképpen. Aki köpött, azt észrevettük. Pont ez lehetett a köpködés célja. Ugye, Józsika? Telenyálazták a falat. Amikor köztük haladtunk át, Te is úgy tartottad a szájad, olyan gyogyósan, nyálasan, félig nyitva, előrecsúsztatott alsóajakkal. Érdekes, kint a presszóban már nem. Végig rettegtem, mikor fognak leköpni.
Odajöttek az ápolók, kedvesen, rajongással beszéltek Rólad, Téged mindenki szeretett: Guszti segít a pelenkázásban, etetésben, öltöztetésben. Guszti fürdet is, de főleg pelenkáz.
Frokt Laci haverja, akivel ´95 nyarán mentünk le, néhány évig itt dolgozott és tudta, hogy a felső szinten vannak az élőhalottak, a vegetáló húsdarabok. Ezt nem említetted egyszer se. Talán utaltál rá finoman: a felső szinten nem lehet romantikázni.
A ketrecbe zárt lány, azt hiszem, másik Otthonban élt. Igen, másikban. Rosszabb Otthonban, nem ilyen elit helyen. Azzal Teri foglalkozott, miután elmenekült otthonról. Albérletet kényszerült fizetni, ezért ment dolgozni abba az Otthonba.
A ketrecbe zárt lány anyja, terhessége idején elszorította hasát, emiatt a magzatfej képtelen lévén növekedni, egészen pici maradt. Úgynevezett iciri-piciri. A lány tizenhat évesen háromnak nézett ki. Ketrecében, amire végül is lecserélte az anyaméhet, folyamatosan önkielégített, így lakatolta magára az időt, melyet a rácsok rovátkoltak percekké, órákká, napokká. Szórakoztatta magát. Teri, elgyötört asszony, látta ezt, és foglalkozni kezdett vele. Karjába kapta, babusgatta, énekelt neki. A lány vinnyogott örömében. Még sosem dajkálgatták. Rázta a rácsot, amikor közeledni érezte Terit. Egyébként az ilyenek hamar meghalnak, náluk a tizenhat év legalább hetvennel ér fel, mint a kutyáknál. De ő nem ebben az Otthonban volt.
Kimentünk a presszóba, ez ünnepnek számított Nálad. A Himfába ültünk be és nem a puccos Katicába, mert azt rühellted. Röhögtem, ugyanis a presszóközönség arcra, szövegre, trágárságra, hadonászásra semmiben sem különbözött az Otthon lakóitól, sőt, durvábbak, érdesebbek, közönségesebbek voltak a vonások, a hangok, a beszédek. Itt egy másik világ vésője pattintotta az arcéleket. Otthonod lakóihoz rendszeresen jár manikúrös, fodrász és ez meg is látszik. Plusz, minden este fürdetés.
Intelligensen rendeltél, finoman, úriemberként viselkedtél. A pincérnő odasúgta nekünk, amikor kimentél használni a vécét: Guszti nagyon rendes, okos, mindenki szereti a Gusztit, sosem csinál balhét és mindig fizet.
Az iszonyatosan getmós pohárból nem mertem meginni az almalevet. Unszoltál, igyad, igyad kicsikém, ha nem ízlik, rendelsz mást. Erősködtél, kérjek valami mást.
Kibámultam a maszatos ablakon, tarka petúniák kornyadoztak a terasz kőládáiban. A doni gyilkos pára éppen ekkor nézett be, minden rendben van-e. Csodálkoztam, hogyan kerül ide. Te nem vetted észre.
Meg akartam kérdezni, miért a Donhoz vitték Őt, máshová is vihették volna. A fogolytábor és a fejtífusz rossz lehetett, de talán mégsem úgy.
Minden fej beteg, minden szív erőtlen, erről tudnod kell, Józsika, jobban mondva Guszti. Sajnos nem volt meg az a bizonyos betegségtudatod, pontosabban az elején, egy alkalommal, egészen rövid ideig megvolt, akkor öngyilkos akartál lenni. Később már egyáltalán nem próbáltad megölni magad, azt állítottad, normális vagy. Ezért kerültél ide. Tudod, Guszti? Ilyenkor nincs mit tenni. Hát nem vagy egy úgynevezett hülye? Te világéletedben vágytad a nagyságot, alig fért el aláírásod a papíron. Végül nem lettél nagy, csak skizó. Egy okos kis skizó. Annak idején annyit törtem a fejem, mit csinálhatnék Veled. Mondd meg, mit csináljak Veled?! Most is olyanok a gondolataim ezzel kapcsolatban, mint a kiszáradt, letapadt kopoltyúk.
Bolond Zsuzsi már türelmetlenül várt minket a portánál. Amint meglátott, vadul integetni kezdett: Guszti, Guszti! Mi ez a Gusztizás, érdeklődtem csodálkozva. A nővérkétől tudtam meg a teljes nevedet: Éltető József Gusztáv. Valóban ott tudtam meg és B. Zsuzsi már tényleg nagyon várt, nála volt a rádió, mindenhová magával vitte. Szólt a Kossuth. Elmesélted, amikor egyszer pelenkázni mentél és nem védhetted meg Zsuzsit, a Bélukák elvették tőle a rádiót és megrongálták. Zsuzsi nagyon sírt, de Te segítettél kijavítani az áramköröket, megvigasztaltad a kicsikét. Igen így volt, bólogatott Zsuzsi, olyan erősen helyeselt, kis híján elrepült a feje, Te pedig újra a mellein felejtetted a szemed, közben Zsuzsi percekig lóbálta szöszi fejét. Ezalatt felocsúdtak a tapperolók, figyelmed elterelődött Zsuzsi mellecskéiről, könyörtelenül szétrebbentetted a Bélukákat, akik ettől függetlenül készültségben maradtak, alarmírozott állapotban, hátha kihagysz valamikor egy pillanatra és valamelyikük hozzáérhet a karunkhoz, hajunkhoz, bárminkhez.
A nővérkék, ápolók lelkendeztek, hálálkodtak. Állítólag senkivel nem törődnek annyit, mint veled. Állítólag. Az a rengeteg csomag is, mondta elismeréssel Icu nővér. Bizony nagyon sok csomagot kapsz, jószívű vagy és mindenkit megkínálsz a finom kávékból. Én meg folyton lelkifurdaltam: elhanyagollak, több csomag kéne, több levél, sűrűbb látogatások. Abban a hónapban egyszerre futott be mind az öt csomag, G., M., M., és én küldtünk plusz a gondnok, ez kb. harminc doboz cigit jelentett, állandóan azt kértél. Pár nap alatt elszívtad. Állítólag. Az Otthonból senki nem szólt nekünk a bajokról, a nyugtalanító, ijesztő előjelekről, csak amikor kórházba kerültél, akkor értesítettek. Minden reggel hívtalak Téged meg az osztályos nővért. A nővér mondta, nincs nagy gond, három nap múlva visszamehetsz az Otthonba. Az orvost képtelenség volt elérni, telefonon aligha adhat felvilágosítást, tájékoztatott a nővér. Háromszáz kilométerre vagyunk, könyörögtem. Nem lehet, de nincs nagy gond, higgye el, nyugodjon meg, ismételgette. Le kéne menni, tördeltem magam. De mikor? Úgyis csak három nap és kiengednek. Le kéne menni és adni pénzt az orvosnak, figyeljenek oda jobban, mert így csupán egy nyomorult gyogyós vagy, akihez nem jön be senki.
Hogy vagy, kérdeztelek, jól kicsikém, válaszoltál fuldokló hangon a telefonba és hozzátetted: Inkább itt maradnék, itt jobb nekem, mint az Otthonban, sokkal jobb, kedvesek a szobatársak és itt nem lobbanok be. Ennyi vízzel a tüdődön, hogyan is lobbannál be Gusztikám, motyorogtam. Bármennyire halkan mondtam, meghallottad. Neheztelés nélkül magyaráztad, hogy annak a teodolitnak, amit még valamikor a nyolcvanas években állítottak rád, annak ez a víz nem számít. Akkor csinálták, akkor állították rád a teodolitot, miután tudomást szereztek elhatározásodról, mely szerint többé semmit nem írsz le, minden áramkört és kapcsolási rajzot a fejedben tárolsz. Úgy gondolták, a rádióteodolit segítségével információkat nyerhetnek ki az agyadból, hátha ugyanolyan jól használhatók lesznek mint az első, a nagy találmány. Az sok pénzt hozott nekik. A katonai elhárítás is beszállt a dologba, meg a VÁP, a SIF, a LAD és egyéb teljesen titkos rövidítések, melyek jelentésével nem voltunk tisztában.
Végül rajtad felejtették a műszert. Egy elhagyatott szobából sugároz továbbra is, talán valami szanálás előtt álló laktanya irodájából küld elektromos impulzusokat a térbe, Feléd. Régen túlhaladta a technika, sokkal korszerűbb készülékek léteznek, de erről a rohadt teodolitról megfeledkeztek, rajtad maradt, nem vették le Rólad és azóta is megkeseríti az életedet, a kórház mégis valahogy árnyékolva lehet, itt eltévednek a rádió hullámok, itt valami bezavar nekik, ez a mázlid, még aludni is jól tudsz, szükségtelen ébrenléti állapotban folyamatosan blokkolnod a jeleket.
Miután meghaltál, elmondták, tudatták a történteket. Visszajöttél a kórházból, ötször is ki kellett hívni az ügyeletet Hozzád és igazán rendes volt az orvos, minden alkalommal várt-várt, talán lemegy a víz, csak a víz alig akart lemenni. Eldugult lefolyó lettél. Szólhattak volna.
Azon a rendes, vad májusi napon, amikor már egyáltalán nem ment le a víz, újra ott maradt melletted az ügyeletes orvos, és ez szintúgy igazán rendes volt tôle a nôvérkék szerint. A Don már kicsit sem eresztett, rémrettentôen fulladtál, be kellett vinni a kórházba mentôvel és mi elszalasztottuk az arcodat, csak a gyogyósok és a nôvérkék, ápolók láthatták.
A gyogyósok ott álltak összeverôdve: valakit visznek, ni, a Gusztit viszik. Bolond Zsuzsi tanácstalanul toporgott rádióját szorongatva. Szólt a Kossuth. Csak azt lehetett fogni rajta. Neked közben vízben úszott a tüdôd, a doni gyilkos pára addigra teljesen felgyülemlett benne. Ott hullámzott a fekete folyó, elnyelte az Ô nevét is, most pedig Téged hívott a Don, szegény Don José. Körülnéztél a hordágyról.
És nem szóltak, egyre csak ez kopog a fülemben, ja igen, amikor meghaltál, akkor azért szóltak. Felhívtam a B1-es osztályt, ott lehetett érdeklôdni. Belesustorogtak, bele-tanácstalankodtak, beleszeppenkedtek a telefonba a különben tényleg rendes és kedves nôvérkék: akkor most adhatunk felvilágosítást Icuka, adhatunk?. Folyósózaj, gyogyós visongás, hörgés a háttérben, tanakodás, na jó adjunk, adjál, végül is most már adhatunk felvil.-t. Akkor felvilágosítottak, elmondták hogyan, miként volt az a délután. Mindenki nagyon sajnálja a Gusztit, azaz Józsikát, még mindig nem hiszik el, soha semmi baja nem volt a Gusztinak, eltekintve az utolsó másfél évtôl, állapította meg a hang. Mondjuk, eléggé görnyedten járt, amikor a kórházból visszajött, tette hozzá a hang. Azt mondogatta, így jobb, így nem szorítja a víz, tájékoztatott a hang. (Pont így nem? Érdekes.)
Le fogok utazni. Felvil.-t fogok kérni. Elhatároztam. Ki véd majd meg a tapperolóktól, a Béluka halrajoktól?
Lemegyek, levonatozom, egy baromi drága panzióban tudok megszállni, helyi viszonylatokat tekintve közvetlenül a fôút mentén, a település maga is fôút melleti csô falu, nadrágszíj falu, húsz kilóméterre célállomásomtól, P.-tôl; Innen reggel kötelezôen átgyalogolni a vasút állomásig, kétkilométernyi eldugott kisösvényen. Ilyen kisösvények mellôl szoktak eltûnni a nôk, hogy aztán valami komposztáló gödörben találjanak rájuk öt év múlva. Mindegy, gyalogolok, túráztatom magam az állomásig. Figyelem a gazos mögötti viskókat, valakik veszekednek, meglátnak, abbahagyják és néznek, hátra tekingetek, ôk néznek. Mindegy, gyalogolok, túrázom az állomásig. Onan be a kisvárosba, kisvárosból kisfaluba, busszal.
Szóval átbombáztam a helyszínre, Gusztikám.
Ott vagyok. Mindenre rányomja bélyegét az idény jelleg, helybéli zöldséges kioszkra, kiskertekre, az egészre. Rikító virágok, száraz, repedezett ágyásokban. Szomorú Afrika.
Mozdulatlan forróság süppeszti hallgatásba az egész települést. Valaki kattogva elbiciklizik mellettem, ez a kép perceken belül szétesik a következô sarok mögött. Egyetlen férfi várakozik a buszmegállóban, próbálja fejét a megálló tábla zsebkendônyi árnyéknégyszögének hûsítô fedezetében tartani.
Eljövök idáig, megállok az Otthon kovácsoltvas kerítése elôtt. Valaki szürke férfizoknit akasztott, pontosabban húzott rá. Nem megyek be. Guszti, nem mertem bemenni. Végig vissza a fekete kovácsoltvas kerítés mellett. Újabb ruhadarabok, azok füvön hevernek; xxl-es vastag rózsaszín nôi alsó, magyarán bunda bugyi és barna, kibolyhosodott, kitérdesedett, úgyszintén feminális harisnyanadrág. Ezek szándékos jelzések, a gyogyósok jeleznek: Itt vagyunk, még ha nem is látszunk, zsongunk a hûs falak között.
Balra kanyarodom, találkozni akarok kômáriával, legalább vele. Abban az irányban sejtem ôt. Ahogy közeledem hozzá, egyre sûrûbb a meleg és a csönd, mind keményebbek a lombok. Bádogból kalapált levelek hasogatják szálkásra az eget. Ez a fémesedés megijeszt, egyetlen fémtömbbé kezd sûrûsödni a tér, már-már eksztatikus Mária jelenésben részesít, de azt nem várom meg, futni kezdek visszafelé.
A kerítés mellett gyogyós nô ingatja felsôtestét. Víz-szerû mosolyt küld felém, melynek apálya szívja, húzza magával az egész arcot. Mikor újra elôtör, már görcsös vihogás. Rám fröcsköli féktelenül. Kőmária sosem mosolyog, ő mindig szomorú. Méltán. Karjára vett és a szenvedés ünnepi vörös palástjára ültetett téged is, Józsika, mint az ikonok kopaszodó, komoly felnőtt jézuskáit.
Elbuszozom az egy tizenötössel, szaunázom a vonat mûbôr ülésein, majd gyilokösvény újra, végül a panzió dunsztos szobája. Zuhanyozás után beülök az étterembe. Meglepôen jól fôznek. (Józsika, emlékszem mondtad, az Otthonban is jól fôznek, csak a húsleves nem az igazi.) Kedvesen szolgálnak ki, bár amolyan fürkészôn kedvesen. Mindig néznek. Az intersziti végállomásánál is megvolt ez a szüntelen nézés, még a vécés nénik is bámultak, én nem tudom, valahogy a végállomástól kezdve sokadozni kezdtek a nyúlt arcok apró bámulós, szúrós szemekkel, sûrû hullámos sötét hajjal és a vendéglátós felesége is éppen ez a típus, szikár, szótlan, gyanakvó, valami fülledt csábítással a szájzugában.
Ismerem a pillantásukat, a vendéglátósét és a recepciósét, nem tudok rájönni honnan. Az iszony melegben pucéran fekszem a dupla ágyon. Eszembe jut, hogy lehetnek kamerák; kamerákat helyeztek el, szinte bizonyos. Látod Guszti, nem kell ide teodolit. Le vagyunk követve anélkül is.
Vacsoránál a felszolgáló ajánlkozik, bevisz reggel a kisvárosba, mégse mászkáljak gyilokösvényeken egyedül, bár egész jó a közbiztonság, ez határôr falu volt, itt mindenki figyel, még most is; itt mindenki néz, ez alapvetôen bennük van, egyébként neki is a városban lesz dolga, semmibôl nem áll, ugyan, nem tesz semmit. Jó, köszönöm, aztán megbánom, de másnap reggel még is vele megyek.
Beülünk a fekete terepjáróba, elhajt velem. Szennyest visz a tisztítóba. Mint tulajdonos viszi. Útba esik a város, ott akkor ki tud tenni, vagy hol tegyen ki, faggatózik jóelôre még az autóúton, mert a városból P-be megy, ott van a tisztító. Ekkor derül ki, hogy én is éppen P-be tartok, na jó, mondja ô, akkor kicsit többet utazunk együtt. Szemembe néz és többször a keresztnevemen szólít. Hozzám nyúl, megigazítja a hajam, elkotorja homlokomból. Bizalmaskodik. Ülök az autójában, tehát kicsit az övé vagyok? Ezt gondolja? Nem szállok ki: alattvalója leszek. Amennyire lehet azért elhúzódom tôle. Kiderül, hogy a tisztító – ahová a vendéglátós igyekszik koszos párna és paplan huzataival, törölközôivel, abroszaival –, pont a szociban van. A szálló vendégek ágyneműit együtt mossák a gyogyósokéval. Nem szortírozzák a szennyest. Alaktalan gubancban hancúroznak ágynemûink; gyogyós paplanok kotorják maguk alá a szabad világ huzatait.
Begördülünk az Otthon kapuján, amit előzékenyen tárnak szélesre a fekete jeep előtt.

szerelem szorgos kisvasút

szerelem szorgos kisvasút
reménytelen játékvonat
bekeríti a körbeút
a kattogásnyi bokrokat

mintha csak volna hazaút
tenyérnyi domb alá a völgybe
ahol fekete alagút
nyelné magába mindörökre

de újra csak röpíti folyton
a senkiföldje tájakon
hogy új földekre folytatódjon
a mozdonyhúzta fájdalom

s nem érdekli hogy mindig úgy
pont úgy kanyarodnak a sínek
hol nincsen más csak körbeút
sűrű terepasztal a szíved

tavak mozdulnak fák hegyek
tornyosulnak és múlnak el
mellette áll egy kisgyerek
és szótlanul figyel

 

(a vers megjelent a Holmi 2007/9. számában)

Vihar

Veled is van úgy, hogy ha visszagondolsz egy helyre, akkor rögtön időjárást is rendelsz hozzá? Bármennyit is voltál ott? Az még rendben, hogy Barcelonában mindig nyár volt. Hogy ráégett a szemüveg vonala másodszor is az arcodra! Vagy, hogy Londonban úgy esett, mintha örök október lenne. Igen, amikor a hotel előtt vártam rád, mert azt ígérted, öt percen belül szerzel esernyőt, de tíz perc után se jöttél, hát leintettem egy taxit és abban vártalak tovább. Te persze megsértődtél.

Jó, ezek így rendben is vannak, de, hogy Győrben mindig április volt és hogy ott mindig vihar van, ijesztő, de tényleg. Legalábbis én így érzem. Szerinted is? Mindig vihar. Persze csak egyszer tapasztaltam a bőrömön. Emlékszel… Talán ezért. Vagy a magányos reggelek, amikor büszkeségből tán, de nem jöttél. És nem volt más, csak a város, a legdrágább hotelszoba ablakából, amire úgy szakadt rá az ég, mint a gramm kokain hajnalban a hófehér márványra. Szétválaszthatatlanul. Te meg kikapcsolva. Marad a hotelszoba. Legdrágább panoráma. Évszakok. És persze zene. Londonban Libertines, Párizsban Louise Attaque, New Yorkban PJ Harvey, Győrben Pozvakowski … De úgy is tudod, jobban ragaszkodtál ehhez, mint hozzám, aztán amikor nem voltál, mégis ezeket tettem fel, mert évszak kellett és hozzá zene. Ez úton térni vissza hozzád.

Aztán, mire a magányod legyőzte gőgödet, addigra mindig jött más. Férfiak, nők. Szeretők. A tétnélküliség. A mindennapkirálynő. Aztán üres éjszakák, magányos hajnalok. Bor. Nem veszed fel. Recepciós feltelefonál: délig. És elölről. És néha jöttél. A legrosszabbkor persze. Mert a leveleket elolvastad mindig, majd a kukába hajítottad, hogy többé nem! De akarva-akaratlanul visszaidézted őket, megannyiszor, metrón, villamoson, lefekvés előtt. És ha nem volt más, a büszkeség is lelepleződött és jöttél. Vihar. Hajnalban lelépsz. Olcsó hotel. Egyedül. Rövid. Vihar. Arra szoktam ilyenkor gondolni, amikor Párizsban vattacukrot ettünk az Eiffel-torony legtetején szakadó hóesésben. Még verset is írtál róla, mondjuk szar is lett, mint mindig. Na, ebben nem voltál jó, de mégis ezt erőltetted. Pedig annyi mindenben sokra vihetted volna. Mintha mindig más akartál volna lenni. Persze, én meg megint mást akartam tőled. Nem tudtam elmondani, és leírni se, de valami olyat, amitől igazán szerethetlek.

Mégis, mondd!, mit akartál tulajdonképpen? Mi kellett? A tudat, hogy csak a pénz a híja, hogy elérhess bárkit? Hogy te add a borravalót? Hogy te lehess felül? Hogy akkor fájjon, amikor te sértesz meg, hogy akkor sírjak, amikor vigasztalni akarsz? Tudom, mindig ezt kérdezem, és te a füled mögé teszed a cigit, mintha hatásszünetet tartanál, összeszeded a mondanivalód, és mintha betanultad volna, adod elő, nem mondod, előadod. Pedig nincs kamera te, seggfej! Kinek akarsz bizonyítani? Megalázod az összes kérdésemet, majd nagyvonalúan tüzet kérsz, mert soha nincsen nálad. Mert úgy is elvesztenéd – persze! Hagyjuk! Hagyjuk!

Itt, ahol élek szeptember van. Eszter két éves. Már csomó mindent tud. Most kis játékfigurák fürdetik egymást. Pancsikáznak – így mondja. Aztán ő fürdik. Majd puha törölközőbe tekerem és végigrepülünk a hallon, be a szobájába, amikor magasra emelem, akkor sikít, a szobájában landolunk. Puszit ad az összes plüssállatnak és mesét kér. Olvasok neki, pislog, ásít, a végére elalszik, de reggel mindig be kell fejezni. Mi lesz Malackával? – kapaszkodik a kiságy oldalába. Csipás tündér. És mindenben rám hasonlít. Tudod Jens, ez hiányzott belőled, a kék szemeid bogarában sohasem találtam meg magam, ahogy te sem az enyémben.

Mostanában sokat sétálunk lent a folyónál. Eszter gesztenyét gyűjt. A túlparton férfiak várják toporogva kedvesüket, hogy letudva mielőbb a sétát, mehessenek végre haza. Sokszor téged véllek felfedezni némelyikben. Nyugodt mélázást tettetnek a padon hátradőlve, hogyha átverték őket, vagy ha megjön a lány, úgy álnak ott a sárga levelek közt, gyűrt gallérral, mint egy film végén, hogy csók előtt a lány elmosolyodva igazítsa meg azt.

Hogy tényleg tökéletes legyen.