Bejegyzések kategória bejegyzései

Charles Bukowski: Jane-nek

 

225 napja a fű alatt

és többet tudsz, mint én.

már régen, hogy véredet vették,

száraz gally vagy a kosárban.

tehát így működik?

ebben a szobában

a szerelem órái még

mindig árnyékot vetnek.

 

amikor elmentél,

elvittél majdnem

mindent.

az éjszakában térdelek

tigrisek előtt,

nem engedik, hogy éljek.

 

ami voltál,

az még egyszer nem lesz.

a tigrisek megtaláltak

és nem érdekel.

 

 

(Farkas Kristóf Liliom fordítása)

Tyoma mama

– Neve?

– Olga Tyomakova

– Született?

– 1934. október másodikán, Moszkvában. Még mindig.

– Tudja miért hoztuk be?

– Amiért már háromszor a hónapban. Most kiről akarnak infót? Nyaketyinről, Kukarovról, vagy a borscsom receptje kell a főfelügyelőnek?

Már nem először kapott el az a kínos érzés, hogy kinevessem a tisztet, aki Tyoma mamát hallgatta ki. Egy hét sem telt el az utolsó beszélgetésük óta, a mamlasz Jankov pedig semmiből sem tanult. Tyoma mamát nem lehet csak úgy kikérdezni. Úgy kell az idős hölgyhöz hozzáállni, mint egy üveg vodkához. Kellő tisztelettel, megbecsüléssel elfogadni olyannak, amilyen és gyorsan túl lenni a találkozáson, mert az sokszor keserű lehet. Jankovnak ez már a negyedik pohárkája a koros italból, de még mindig nem tudja ügyesen kezelni. Az asszonyka lehet akármilyen keserű, mégis fontos számunkra. Egy kocsmát, meg egy apró szeszfőzdét vezet a hátsó kertjében, amiknek az ügyeit a gyerkőcei, valamint jól megtermett unokái intézik. Pontosabban, akit kell, megvernek, megkínoznak, vagy elkísérik Tyoma mamámhoz, aki halálosan egyedi borscs-receptjével kínálja a szerencsést. Ennyi infó elég is lenne ahhoz, hogy a komplett bagázst eltegyük a hűvösre, de valljuk be, vannak olyan dolgok, amikkel kapcsolatban, szemet kell hunyni. Ez az ügy, ilyen.

– Kitalálom, a következő kérdés az lesz, hogy ki vette el a szüzességem – elégedetlenkedő hangja a fél őrsöt bejárta az idős néninek, mégis, a legtöbben úgy folytatták munkájukat, mint eddig. Ez a hang már megszokott volt errefelé.

– Asszonyom, fogja vissza magát! Tudja, kivel beszél? – Itt már éreztem, hogy magas a labda. Ezt egy kezdő pingpongozó is lecsapja.

– Egy zsiráffal, akit egyenruhába öltöztettek? – Ott az egy pont. A támadás valamilyen szinten jogos volt, hiszen Jankov a maga két méterével és tíz centijével kimagaslott a rendőrség kötelékéből. Ezen kívül, semmi mással.

            Jankov már kezdett vörösödni, szóval jobbnak látszott, ha csatlakozom a beszélgetésbe. Elsétáltam az asztalomhoz, majd zsebre tettem két szál cigit, meg Jaromir bátyám betonfalat is áttépő magyar pálinkájából. Ez volt az utolsó üveg, amit elhozott, mielőtt áthelyezték. Azt mondta, hogy becsüljem meg. Most talán jól fog jönni.

– Szép napot, Tyoma mama! – léptem be a kis terembe, amit már bejárt a feszültség és Jankov izzadtságának a szaga.

– Szevasz fiacskám! Hogy vagy?

– Köszönöm, voltam már jobban is. És maga?

– Itt van ez a bal-here, aki még mindig ugyanazokat kérdezi, mint múltkor. Nem hiszem el, hogy ennyiből még nem tudták lefülelni azokat a majmokat?

Jankov ebben a pillanatban már az asztalt is ráborította volna Tyoma mamára, ha nem nyújtottam volna felé az első szál cigarettát.

– Menj ki cimbora, innentől átveszem. – Jankovnak sem kellett több, hiszen alig várta a pillanatot, hogy valakinek lepasszolhassa a nénit.

– Puhapöcs – búcsúzott tőle Tyoma mama.

– De kérem, Tyoma mama! Lassan kiakaszt minden embert, aki arra vállalkozik, hogy kegyeddel beszélgessen.  

– Édesem, rajtad kívül itt nincsenek sokan, akik sorba álltak akkor, amikor az észt osztogatták.

– Nagyon kedvesnek tetszik lenni. Esetleg egy kis kerítésszaggatót?

– Ne sérts meg fiam. Kicsit?

A hölgy nem vetette meg az italt. Véleménye szerint, kis mértékben gyógyszer volt, nagy mértékben orvosság. Negyven százalék alatt meg víz. Kitöltöttem két pohárkával, az egyiket pedig elé toltam.

– Ez mi?

– Pálinka. Magyar.

– A hétszázát. Ionovtól kaptam utoljára ilyet. Hanyas?

– Olyan 50 körül van. – persze, nem az évjárata érdekelte.

Az áttetsző lötty lecsúszott, megrendítve az egész testemet. Jaromir nem hazudott. Ez még egy edzett oroszt is meg tud ütni. Tyoma mama is egy erős grimasszal ismerte el a magyaros ízeket, majd rám nézett.

– Na, neked beszélek. Miről akarsz tudni?

– Bertenin. Mondd magának ez a név valamit?

– Hogyne. Egy kis stílű fickó, aki az USA-ba készül.

– Miért akar átköltözni?

– Hát, tudod, Samsonov meg a madarai azt csiripelték, hogy Jevgenyevéken…

– A piacos Jevgenyev?

– Az ám! Szóval, a piacos cimboráin keresztül el akar jutni a finn határig, onnan meg a skandinávokon át, nyugatra. A franciáktól meg irány az USA. Holnap akar indulni, hajnal négy körül. Akkor jönnek be a kamionok a friss áruval. A vissza-fuvarral meg irány a határ felé.

Nem ez az első próbálkozás. Egy piti orosz elindul az Amerikai Egyesült Államokba, hogy elhagyja a boldog kommunizmust. A vörös lobogót leváltja, vörös-fehér csíkosra, meg egy pár csillagra. Csak a kis hülye, nem veszi észre, hogy a vörös ott van minden zászlóban. Ahogy az élet lehet szar, itt is és ott is.

– Miért ilyen fontos nektek ez? – Kérdezősködött az asszonyka.

– Tudja, Tyoma mama, ez a világ már nem olyan, mint régen. Az embereket behülyítették, hogy a Szovjet Unión kívül a teljes szabadság várja őket. Meg kell győzni őket, hogy itt szabadabbak.

– Fiam, tudod te mi a szabadság?

– Talán…

– Van ott az a szobor, az amerikai. A Szabadság-szobor. – vágott bele a szavamba – Egy asszony, aki tart egy könyvet, meg tüzet. Na, ez vagyok én. Én vagyok az orosz szabadság szobra. A szabadság pedig megvehető. Az amcsiknak is valaki megcsinálta azt a szobrot, nem? Nézz rám! Ittunk egy kis pálinkát, elmondtam pár infót az emigrálni készülőkről, aztán távozom, mint a szabad madár. A szabadság egy nagy piac, ahol, ha fizetsz, nem kell izgulnod. Az oldalak pedig, néha változnak. Hol eladó vagy, hol pedig vevő.

            Felettébb filozofikus asszony volt Tyoma mama. A szeszfőzés előtt, amikor még Olga Gabulova néven volt ismert, az apja mellett ismerte meg az alvilágot, valamint az ész hatalmát. Tanár volt az öreg Gabulov, akit még a Csekások is elismertek, a maga korában. Nem volt nagy ember, de a tudását megbecsülték. A megbecsültség viszont félelmet generál, a félelem erőszakot, az erőszak pedig egy lövés nyomát a tarkójába. A tudás hatalom volt, amiből megvette szabadságát, de életét nem tudta megvédeni. Lánya ezután hozzáment Tyomakovhoz, aki a Szpartak pálya melletti kocsma vezetője volt, hála egy régi cimborájának a klubból. Jól ment az üzlet, hiszen a héten legalább három alkalommal kapni is lehetett ott valamit. Főleg vodkát. A pia meg, jól fogy az ilyen hideg országokban, úgyhogy az emberek gyakran megfordultak Tyomakovéknál. Egy nap feltűnt az az ember is, aki Maria Gabulovából árvát csinált. A kocsmában ismerték a férfit, sokat meséltek róla Tyoma mamának. Nem sokkal később, Semsonovot, a gyilkost besózott sebekkel egy gyár pincéjében találták meg, „свобода” (szabadság) felirattal a mellkasán.

Az emberek történetei és pletykái ott voltak a kocsmáros, majd a kocsmárosné kezében, akik ezt kedvükre használták és osztották meg a megfelelő emberekkel, megvéve ezzel a saját szabadságukat.

– Mára vége?

– Azt hiszem igen, Tyoma mama. Tehát, holnap, hajnal négy a piactéren?

– Pontosan. A halasoknál kezdenek a fuvarosok, tuti ott lesznek ők is.

– Köszönöm.

– Hazafelé ugorj be, csinálok egy kis húslevest! Hiszen, az én szoljankámnál nincs jobb, tudod!

Nagyezsda Tolokonnyikova (Pussy Riot) börtönlevelezése Slavoj Žižekkel

A Pussy Riot jelenleg börtönbüntetését töltő tagja, Nagyezsda Tolokonnyikova, és a szlovén filozófus, Slavoj Žižek levelezését nemrég tette közzé több internetes portál. Az alábbiakban a The Guardianban 2013. november 15-én megjelent teljes szöveg magyar fordítása olvasható.

  

Nadezhda Tolokonnikova of Pussy Riot writing to Slavoj Žižek

  

2013. január 2.

 

Kedves Nagyezsda,

Remélem, a börtönben lehetőséged van arra, hogy olyan apró rituálék köré szervezd az életedet, amelyek elviselhetővé teszik a bezártságot, valamint módodban áll olvasni. Az alábbiakban szeretném megosztani veled, mit gondolok a jelenlegi megpróbáltatásaidról.

 

John Jay Chapman, az amerikai politikai esszéista, a következőket írta a radikálisokról 1900-ban: „Folyton ugyanazt hajtogatják. Ők sosem változnak meg, csupán mindenki más rajtuk kívül. Olyan egymással összeférhetetlen vádakkal illetik őket, mint az egoizmus, a hatalommánia, az ügyük sorsa iránt tanúsított közöny, a fanatizmus, a jelentéktelenség, a humor hiánya, a ripacskodás és a tiszteletlenség. Mégis közvetítenek egyfajta üzenetet, és pontosan ebből származik a kitartó radikálisok gyakorlati ereje. Látszólag senki sem követi őket, mégis mindenki hisz nekik. Állnak egy hangvillával a kezükben, megütnek egy A hangot, és az emberek tudják, hogy az valóban egy A, miközben a fülük G dúrhoz szokott.” Nem tökéletes leírása ez a Pussy Riot performanszoknak? Minden vád ellenére megszólaltatnak egy bizonyos hangot, és bár úgy tűnhet, az emberek nem követik őket, titokban mégis tudják, a Pussy Riot az igazságot közvetíti, mi több, kiáll az igazságért.

 

De miben rejlik ez az igazság? Miért van az, hogy a Pussy Riot akciókra adott válaszok olyan erőszakosak – és nem csak Oroszországban? Minden szív értetek dobogott, amíg lehetőség volt a tetteiteket az autoriter rendszerekkel szembeni liberális-demokrata ellenállás egyik formájaként értelmezni. Abban a pillanatban azonban, amikor világossá vált, hogy elutasítjátok a globális kapitalizmust, a Pussy Riotról alkotott vélemények egyre inkább kétértelművé váltak. Ami a liberális tekintet számára olyannyira zavaró a Pussy Riotban, hogy láthatóvá teszi a rejtett kontinuitást a sztálinizmus és korunk globális kapitalizmusa között.

 

A 2008-as válság óta a demokráciával szembeni bizalmatlanság, amely egykor csupán a harmadik világbeli, vagy a posztkommunista fejlődő gazdaságokra volt jellemző, mára a nyugati országokat is elérte. De mi van, ha ez a bizalmatlanság valóban indokolt? Mi van, ha csak a szakemberek menthetnek meg minket?

 

A válság azonban bebizonyította, hogy éppen ezek a szakértők, és nem az emberek azok, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy mit csinálnak. Nyugat-Európában jól láthatjuk, hogy a vezető elit egyre kevésbé van tudatában annak, hogyan vezessen. Nézzük csak meg, hogyan kezeli Európa Görögország helyzetét!

 

Nem csoda tehát, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat a Pussy Riot miatt. Tisztában vagytok vele, hogy mit nem tudtok, és nem is keltitek azt a látszatot, hogy gyors vagy egyszerű válaszaitok volnának. Azonban rávilágítotok arra, hogy ezzel a hatalmon lévők is ugyanígy vannak. Az üzenetetek az, hogy ma Európában vak vezet világtalant. Ezért is olyan fontos, hogy továbbra is kitartsatok. Amikor Hegel látta végiglovagolni Napóleont Jénán, azt írta, hogy olyan volt, mintha a világszellemet látta volna a nyeregben ülni. Éppen így vagytok ti is mindnyájunk kritikai tudatának megtestesítői – börtönben ülve.

 

Elvtársi üdvözlettel,

Slavoj

 

2013. február 23.

 

Kedves Slavoj,

Egyszer, 2012 őszén, amikor több más Pussy Riot taggal együtt előzetes letartóztatásban ültem Moszkvában, meglátogattalak. Persze csak álmomban.

 

Világosak az érveid a lovakról, a világszellemről, valamint az érzéketlenségről és a tiszteletlenségről. Csak úgy, mint arról, hogy mindezek hogyan kapcsolódnak össze.

 

A Pussy Riot éppen ennek az erőnek a részeként jelent meg, a kritika, a kreativitás, az együtt alkotás, a kísérletezés, és a folyamatos provokatív események kivitelezésének céljával. Nietzsche definíciójával élve, Dionüszosz gyermekei vagyunk, akik miközben egy hordóban eveznek, nem ismernek el semmilyen tekintélyt.

 

Annak az erőnek a részesei vagyunk, amely nem rendelkezik végső válaszokkal vagy abszolút igazságokkal. A mi küldetésünk, hogy kérdezzünk. Vannak az apollóni statikusság építészei, és vannak a dinamika és az átalakulás (punk) zenészei. Egyik sem jobb, mint a másik. De csak együtt tudjuk biztosítani, hogy a világ úgy működjön, ahogy Hérakleitosz leírta: „Ezt a kozmoszt itt, amely ugyanaz mindenkinek, sem isten, sem ember nem alkotta, hanem volt mindig és van és lesz örökké élő tűz, amely fellobban mértékre és kialszik mértékre.”

 

Mi vagyunk a lázadók, akik viharért kiáltanak, és hisznek benne, hogy az igazság csupán a véget nem érő keresésben lelhető fel. Ha a „világszellem” megérint, ne reméld, hogy fájdalommentes lesz.

 

Laurie Anderson azt énekli, hogy „Csak a szakemberek képesek kezelni a problémánkat.” Szép volna, ha Laurie-val le tudnánk állítani ezeket a szakértőket, és rá tudnánk venni őket, hogy a maguk dolgaival törődjenek. A szakértői státusz ugyanis nem garantál semmilyen hozzáférést az abszolút igazság birodalmához.

 

A Pussy Riot kétéves börtönbüntetése a mi tisztelgésünk a sors előtt, amely elég éles fület adott nekünk, hogy megszólaltassuk az A hangot, miközben korábban mindenki más G dúrt hallott.

 

A megfelelő pillanatban mindig megérkezik a csoda azok életébe, akik gyermekien hisznek benne, hogy az igazság diadalmaskodik a hazugság fölött, akik hisznek a kölcsönös segítségnyújtásban, és akik az ajándékgazdaság szabályai szerint élik az életüket.

 

Nágya

 

2013. április 4.

 

Kedves Nagyezsda,

Kellemes meglepetés volt, amikor megkaptam a leveledet – a késés miatt attól féltem, a hatóságok talán megakadályozzák a kettőnk közti kommunikációt. Mélyen megtisztelő, sőt hízelgő, hogy megjelenhettem az álmodban.

 

Teljesen igazad van, hogy megkérdőjelezed az elképzelést, hogy a hatalomhoz közel álló „szakértők” kompetensek a döntéshozatalban. A szakértők, definíció szerint, a hatalom birtokosainak szolgálói: valójában nem gondolkodnak, csupán a hatalmon lévők által meghatározott problémák kapcsán alkalmazzák a tudásukat (Hogyan állítsuk helyre a stabilitást? Hogyan oszlassuk fel a tüntetéseket?). Nevezhetjük tehát a mai kapitalistákat, az úgynevezett pénzügyi varázslókat, valódi szakértőknek? Nem csupán ostoba kisgyerekek ők, akik a mi pénzükkel és sorsunkkal játszadoznak? Emlékszem egy kegyetlen viccre Ernst Lubitsch filmjéből, a Lenni vagy nem lenniből, amikor a megszállt Lengyelországban egy náci tisztet a német koncentrációs táborokról kérdeznek, és az így felel: „Mi koncentrálunk, a lengyelek meg táboroznak.” Talán nem ugyanez érvényes az Enron 2002-es csődjére? Az a több ezer alkalmazott, aki elveszítette az állásást, hatalmas kockázatnak volt kitéve, de nem voltak valódi döntési helyzetben – számukra a kockázat csupán a vak sors játéka volt. Azok pedig, akik valóban átlátták a helyzetet, és képesek lettek volna közbelépni (a felsővezetők), minimalizálták a saját kockázatukat, és eladták a részvényeiket még a csőd bekövetkezte előtt. Igaz tehát, hogy egy olyan világban élünk, amely tele van kockázatos döntésekkel, mégis még néhányan (a menedzserek) választanak, addig a többiek (az átlagemberek) kockáztatnak.

 

Számomra a radikális felszabadító mozgalmak valódi feladata nem csak az, hogy felrázza a dolgokat az önelégült tehetetlenségből, hanem az is, hogy megváltoztassa a társadalmi valóság koordinátáit. Így amikor a dolgok visszatérnek a normális kerékvágásba, egy új, sokkal kielégítőbb „apollóni statikusságot” kapunk majd. Az egyik legfontosabb kérdés pedig az, hogy miként kap helyet a mai kapitalizmus ebben az új sémában.

 

A deleuziánus filozófus, Brian Massumi fejti ki, hogy a kapitalizmus már meghaladta a totalizáló normalitás logikáját, melynek helyébe a kiszámíthatatlan többlet logikája lépett. „Az a jobb, ami kiszámíthatatlanabb, sőt változatosabb. A normalitás kezdi elveszíteni a befolyását, a törvényszerűségek egyre lazulnak. Ez a lazítási folyamat pedig a kapitalizmus dinamikájához tartozik.”

 

Mindazonáltal bűntudatot érzek, miközben ezeket írom: ki vagyok én, hogy ilyen narcisztikus elméleti kitöréseket produkáljak, miközben te valódi nélkülözésnek vagy kitéve? Szóval, kérlek, ha módodban áll, és van kedved, mesélj arról, hogy megy a sorod a börtönben: a napok ritmusáról, a kis személyes rítusokról, amelyek megkönnyítik a túlélést; arról, hogy mennyi időd van írni és olvasni. Érdekelne, hogy bánnak veled a rabtársak és az őrök, illetve, hogy milyen módon tudsz kapcsolatba lépni a gyermekeddel. Egy ember életében a valódi hősiesség azokban a látszólag apró dolgokban rejlik, amelyek az őrült időkben úgy segítenek neki túlélni, hogy közben nem veszíti el a méltóságát.

 

Szeretettel, tisztelettel és csodálattal,

gondolok rád,

Slavoj

 

2013. április 16.

 

Kedves Slavoj,

Valóban úgy gondolod, hogy a modern kapitalizmus felülkerekedett a toatlizáló normák logikáján? Nem lehet, hogy csak azt akarja elhitetni velünk, hogy meghaladta a hierarchikus rendszerek, illetve a normalizálás gondolkodásmódját?

 

Gyerekként a reklámszakmában akartam elhelyezkedni, és kacérkodtam is egy kicsit a reklámiparral. Éppen ezért abban a helyzetben vagyok, hogy meg tudom ítélni az értékeit. A kései kapitalizmus hierarchia ellenes struktúrái, illetve rizómái részei a saját sikeres reklámkampányának. A modern kapitalizmusnak rugalmasnak, mi több, különcnek kell látszódnia. Minden arra irányul, hogy megragadja a fogyasztó érzelmeit. A modern kapitalizmus arra törekszik, hogy biztosítson minket arról, hogy minden, amit tesz, a kreativitás szabadsága, a végtelen fejlődés, valamint a sokszínűség nevében teszi. Eközben elrejti azon oldalát, ahol emberek milliói élnek a termelés stabil normarendszerének mindenható és elképesztő rabszolgaságában. Mi éppen ezt a hazugságot akarjuk felfedni.

 

Nem kell aggódnod amiatt, hogy kifejted az elméleteidet, miközben én „valódi nehézségektől” szenvedek. Igazán értékelem a kemény korlátokat és a kihívást. Őszintén kíváncsi vagyok, hogy egyrészt miképpen fogok megbirkózni mindezzel, másrészt, hogy hogyan tudom ezt produktív tapasztalattá alakítani önmagam és a harcostársaim számára. Megtalálom azokat az inspirációs forrásokat, amelyek hozzájárulnak a fejlődésemhez. Nem a rendszer miatt, hanem éppen annak ellenére. A gondolataid, ötleteid és történeteid pedig igen nagy segítséget nyújtanak a harcom során.

 

Boldog vagyok, hogy levelezhetek veled. Várom a válaszodat, és sok szerencsét kívánok a közös ügyünkhöz.

 

Nágya

 

2013. június 10.

 

Kedves Nagyezsda,

Nagyon elszégyelltem magam, miután elolvastam az utolsó leveledet. Azt írtad, hogy „Nem kell aggódnod amiatt, hogy kifejted az elméleteidet, miközben én »valódi nehézségektől« szenvedek.” Ez a mondatod hívta fel rá a figyelmemet, hogy milyen hibás volt a hozzáállásom az utolsó levelemben. Az a mód, ahogy megpróbáltam kifejezni együttérzésemet a nehéz helyzeteddel kapcsolatban, tulajdonképpen ezt jelentette: „Abban a kiváltságos helyzetben vagyok, hogy igazi elméletet művelhetek, és taníthatom ezt neked, miközben te csak beszámolsz a tapasztalataidról a nehézségek közepette…”. Az utolsó leveled tisztán mutatja, hogy sokkal több vagy ennél; egyenlő partner vagy egy elméleti párbeszédben. Fogadd tehát őszinte bocsánatkérésemet, és folytassuk a beszélgetést! Ez az eset is jól bizonyítja, hogy a férfi sovinizmus milyen mélyen belénk ivódott, még akkor is, ha egy másik ember szenvedése iránti együttérzéssel leplezi magát.

 

A globális kapitalizmus őrült dinamikája az, ami a vele való szembenállást olyan nehézzé és frusztrálóvá teszi. Gondoljunk csak a tüntetéssorozatra 2011-ben, amely egész Európában szétterjedt, Görögországtól Spanyolországon át Londonig és Párizsig. Még ha nem is volt következetes politikai program, ami a tüntetőket mobilizálta, maguk a tüntetések egy nagyszabású nevelődési folyamat részeként működtek. A tiltakozók boldogtalansága és elégedetlensége óriási mozgósító erővel bírt – több százezren gyűltek össze nyilvános tereken azt hirdetve, hogy elegük van, hogy a dolgok nem mehetnek így tovább. Azonban ezek az akciók tisztán negatív formái voltak a dühös elutasításnak, illetve az igazság elvont követelésének, anélkül, hogy az igények konkrét politikai formát öltöttek volna.

 

 Mit tehetünk abban a helyzetben, amikor nem használnak se a demonstrációk, se a demokratikus választások? Vajon meg tudjuk-e győzni a fáradt és manipulált tömegeket, hogy mi nem csak arra vagyunk készen, hogy aláássuk a fennálló rendet – hogy provokatív ellenállásokban vegyünk részt –, de arra is, hogy egy új rendszert helyezzünk kilátásba?

 

A Pussy Riot akcióit nem lehet csupán felforgató provokációkká redukálni. A tetteitek dinamikája alatt ugyanis egy szilárd és stabil etikai-politikai hozzáállást találhatunk. Bizonyos mélyebb értelemben napjaink társadalma az, amely minden belső értelem és mérce nélkül ragadt az őrült kapitalista lendületben, miközben éppen a Pussy Riot képes ténylegesen egy stabil etikai-politikai pontot biztosítani. A Pussy Riot puszta léte ezrekhez juttatja el az üzenetet, hogy a megalkuvó cinizmus nem a kizárólagos lehetőség, hogy még nem vagyunk teljesen összezavarodva, hogy még van olyan közös ügy, amiért megéri harcolni.

 

Én is sok sikert kívánok tehát a közös ügyünkhöz. Manapság különösen nagy bátorság kell, hogy kiálljunk ezen ügy mellett, de ahogy mondani szokták, a szerencse a bátrak oldalán áll.

 

Üdv,

Slavoj

 

2013. július 13.

 

Kedves Slavoj,

A legutóbbi levelemet sietve kellett megírnom, miközben a varrodában dolgoztam, tehát nem fogalmaztam elég világosan azzal kapcsolatban, hogy mi a különbség a „globális kapitalizmus” amerikai és európai, valamint oroszországi működése között. Mindazonáltal az aktuális oroszországi események – Alekszej Navalnij pere, az alkotmány- és szabadságellenes törvények elfogadása – iszonyúan felháborítottak. Úgy érzem, muszáj néhány szót ejtenem a speciálisan hazámban zajló politikai és gazdasági folyamatokról. Akkor éreztem utoljára ehhez hasonló dühöt, amikor Putyin 2011-ben bejelentette, hogy harmadszor is indul az elnökségért. Az abból fakadó haragom és elhatározásom vezetett odáig, hogy létrehoztam a Pussy Riotot. Hogy mi történik ezután? Az idő majd eldönti.

 

Itt, Oroszországban nagyon is érezhető az úgynevezett fejlett világ cinizmusa a szegényebb országokkal szemben. Szerény véleményem szerint a „fejlett” országok túlságosan lojálisak a kormányaikhoz, amelyek elnyomják az állampolgáraikat, és megsértik azok jogait. Az európai és az amerikai vezetés önként együttműködik Oroszországgal, miközben az középkori törvényeket alkot, és ellenzéki politikusokat zár börtönbe. Együttműködnek azzal a Kínával, ahol olyan mértékű az elnyomás, hogy a hajam is égnek áll, ha csak rá gondolok. Hol húzódnak a tolerancia határai? És mikor változik át a tolerancia kollaborációvá, konformizmussá és bűnrészességgé?

 

Az a cinikus gondolkodás, hogy „hagyjuk, hadd csinálják, amit akarnak a saját országukban”, nem működik többé, mivel Oroszország, Kína és a hozzájuk hasonló államok most már a globális kapitalizmus részei.

 

A Putyin vezette Oroszország, mivel a nyersanyagaitól függ, erőteljesen meggyengült volna, ha azok az államok, amelyek olajat és gázt importálnak, elég bátrak lettek volna, hogy meghozzák a megfelelő ítéletet, és leállítsák a vásárlást. Még ha Európa csupán egy szerény lépést tett volna annak irányába, hogy elfogadjon egy „Magnitsky törvényt” (a Magnitsky törvény az USA-ban lehetővé teszi szankciók bevezetését, ha úgy tűnik, az orosz hatóságok megsértik az emberi jogokat), az morálisan mégis nagy jelentőséggel bírt volna. A 2014-es szocsi téli olimpia bojkottja szintén ilyen morális jelzés lenne. Azonban a folyamatos nyersanyag-kereskedelem hallgatólagosan jóváhagyja az orosz rezsim működését – nem szavakkal, hanem pénzzel. Mindez lerántja a leplet arról az igényről, hogy fenntartsák a gazdasági és politikai status quot, valamint azt a munkamegosztást, amely a világgazdasági rendszer lényegéből fakad.

 

Te Marxot idézed: „Az a társadalmi berendezkedés, amely tönkremegy és berozsdásodik… képtelen a túlélésre.” De itt vagyok én, aki egy olyan országban töltöm a börtönbüntetésemet, ahol a legnagyobb gazdasági ágazatokat irányító tíz ember Vlagyimir Putyin legrégebbi barátai közé tartozik. Egyesekkel együtt tanult vagy sportolt, míg másokkal együtt szolgált a KGB-nél. Ez nem egy olyan társadalmi rendszer, amely már tönkrement? Ez nem éppen egy feudális berendezkedés?

 

Őszintén hálás vagyok, Slavoj, a levelezésünkért, és már alig várom a válaszodat.

 

Üdv,

Nágya

 

 

(Bartha Ádám fordítása)

 

 

Leltár utca


– Milyennek látja most életét?

 Milyennek?
 …
 A szokásos. Nem panaszkodhatom. A munka… rendben, szokásos… anyagi gondom sincs…
 Barátok? Család?
 Igen. Nem.
 Kik a barátai?
 Nézzük csak… itt, a munkahelyen, hát… ott van… hát viszonylag mind ismerjük egymást. Meg az ingatlan.
– Úgy érti, ahol él?
 Igen. Szomszédok. Tudja.
 Nem, meséljen.
 Nincs mit mesélni rajta. Tudja. 
 Nem.
Minden erőmmel azon voltam, hogy be ne húzzak egyet a dokinak. Végül orrhangra váltottam, és jellegzetes, felfelé bicsakló fejmozdulatait utánoztam.
 Politikailag és érzelmileg korrekt, azonos állásponton vagyunk. Társadalmi szerződést kötünk, szinte nap nap után. Fejlett pszichológiai gondviseléssel vagyunk egymás iránt.
– Kérem. Az ön ideje.
 Na, látja, ezért szeretek havonta egyszer fellépcsőzni a gyár leglátványosabban kipofozott és rendben tartott szobájába, és részt venni ezeken a… kötelező látogatásokon. Magának, mint mindig, most is igaza van.
 Milyen környezetben nőtt fel?
 Tessék? 
– Még van negyvenkét percünk. Csevegjünk el rendesen, kérem. Csak hogy ide tehessek egy kis piros pipát. 

***

másnap(tegnap?):
Nagyanyó halálakor nem éreztem, nem láttam előre a történéseket. Gyerekszemmel talán halhatatlanságra ítéltem magam körül mindenkit. Nem foglalkoztam a halállal. Mikor valaki gyászolt, tudtam az etikettet: a fekete ruhát, a részvétet, az elvonulást. Láttam másokon. Éreztem, hogy árnyalatnyival szomorkásabb a levegő. Mégsem foglalkoztam vele. Láttam aztán, amint elviszik nagyanyót a szomszéd furgonján, ruhákkal, fogkefével, „mamaholmival”. Semmi jelentőséget nem tulajdonítottam neki.
Nagyanyó halott volt, és én másnap, képzeletem birodalmába merülve feküdtem a kanapén, háton, háttal a világnak. Kezeimet görcsbe rántva hallgattam a lépcső nyikorgását, apám lépteit ismertem fel a lassú, nehéz járásban. Végtagjaim ellazulva hullottak mellém, szemeimet lezártam: minden érzékszervemmel koncentrálnom kellett, hogy teljes mozdulatlanságban maradjak. Apám szelíden megrázott. „Ne játssz!”, hallottam. „Gyere!”
Buta gyerekjátéknak gondolta. De belegondolt mit csinálok? Egyetlen gondolat köré építettem játékomat: „Halott vagyok. Kipurcantam. Megmurdáltam.”, mosolyogtam belül.
Két perccel később a testvéreimmel közösen hallgattuk nagyanyánk halálhírét.

Elborzadva ül ez a szerencsétlen gyermek a szakadt kordbársony lepedőn. Szinte még látom. Kívülről, magamat. „Mit tettem? Mit tettem?”, cincogta belül a kis egérhang.

***

Egész nap erre vártam.
Most nemigen értem, miért. Nem tudom, mit utálok jobban, az ötemeletnyi lépcsőzést, vagy „gyanútlanul” leheveredni kedvenc kanapémra, aminek elvékonyodott műbőrborításán át finoman ülepembe fúrja magát egy kilazult rugó. Nap nap után.
A kávéfőző olyan pufogások közt leheli ki lelkét, mely egy múlt századi, lengyel rádióbemondó recsegő baritonját idézi, shakespeare-i drámaisággal övezve. Koniec.
Félig főzött feketével kuporodok vissza a már említett rugóra. Input. A tejet persze a lakótársam megitta. Esküszöm, reggel még hagytam benne egy gyűszűnyit. A tejes doboz hanyagul a szemét tetejére gyűrve, bizalmatlanul kacsintgatok körbe a galambszürke szobában. Már két éve béreljük. Én és jómagam.
Szóval nem értem, miért vártam úgy a hazaérkezést. Hogy átöleljem az otthon dohos, vagy éppen mentás szagát. Egyre megy, mindkettőt egyszerre ritkán érezni. Valójában ennél a korhadt ablakkeretekbe foglalt, recsegő, késett mechanizmusokkal megspékelt szépiánál kevésbé nevezhető otthonnak bármi, amiben eddig megfordultam. A legtöbb ember kivetíti belső világát maga köré. Minden apró dologba belelátja sorscsapásait, akár egy mécsestartó csavart nyakába, akár egy főzőlap elszíneződött cikkelyébe, de csupa ilyen kiegészítőt vásárolnak maguk köré. Nekem ez a ház így volt mindig. Nem szánok rá időt és erőt, hogy belevéssem minden részletét memóriámba, így is tökéletes lenyomata felfelé ívelő nyomoromnak. Mint egy western-kori csapszékről készült dagerrotípia. Egy elmosódott benyomás.
Bakelit szól: A Cry Baby. Talán én tettem föl, talán a szomszéd. Erzsó néha csakúgy átjár ide, minden előzőleges bejelentés nélkül, a lakások közt nyíló cselédajtók egyikén. Átjön, és ezt-azt átrendez, hogy a kedvemben járjon, vagy süt egy pitét, mákos-körtéset, esetleg feltesz egy fekete lemezt. Kettő közül választhat, az egyiken a Cry Baby van, a másik (valójában kettő magában) a The Wall. Sosem esett még választása az utóbbira, amit én elefántkönnyek közt vergődve veszek tudomásul. (Furcsa, hogy hithű keresztény létére, miért tukmál effajta zenét a falak közé. Reggelente néha hallom, ahogy zsoltárokat énekel.)
Azért néha jól esne.
Egyébként múlt tavasszal Erzsó éjszaka osont át hozzám. Betörőt fogott. Észrevette, ahogy a zárammal babrál. Nem tudom más hatvanegy éves, cukorbeteg anyóka mit csinál manapság éjjel kettőkor. Mindenesetre érte hálával tartozom. Ezeket a hihetetlen eseményeket naplóznom kéne, vagy valami. Fel is írom holnap az elejére, hogy KN. Ha megélem.

másnap:
Először is, ez nem napló. Van még bennem annyi emberi méltóság, hogy ne „Kedves Naplóm”-ozzak le egy özönvíz előtti vonalas füzetet. Márpedig, nem tartom fontosnak, mint sosem tartottam a dátumozást. Ezt a problémát egy rövid, ámde annál frappánsabb huszárvágással oldottam meg, nyelvünk egy kétélű, elengedhetetlen szavával.
Tehát túléltem.
-…
Magamat.
Tej még mindig nincs. Ahogy megértés sem. Nem tudom, miképp tódult nagyanya halálemléke ilyen plasztikus erővel tudatomba újra. Talán évek teltek el, hogy a sírját se látogattam. Persze, csak ezek a rövid esték maradtak nekem, vasrugóval és kényelemképzetekkel, Erzsó árnyékával és tej nélkül. Mehetnek a kifogások.
Miután eltemettük hetek kellettek, hogy visszarázódjak. Önhibáztatásom meddő és talán önző is volt. Öncélú, mindenképpen. Szerettem volna, ha észreveszik, mennyire szenvedek. De csak csendben. Talán ez a néhány hét még gyorsnak is mondható? Franc se lát bele tizenéves önmaga koponyájába, indíttatásaiba, önképébe.
Mindenesetre jött az álom. Pontosan emlékszem rá. Holdvilágos éjjel volt, ezüstös-kék fényekben fürdött a kert. Kívülről láttam a helyszínt, mégis talán a szobámban voltam. Előbb az ismerős érzés jelent meg. Majd nagyanyám életlen alakja. Egyből tudtam, hogy ő már nem lehet valódi, legalábbis élő, leszaladtam a lépcsőn, ki a kertbe. Apám is ott állt. Csak annyit mondott, ő is látta, ő is látta, itt volt. Az álomkép eltűnt, de éreztem még, ahogy nagyanya próbál hozzám érni. Közelebb férkőzni. 
Másnap reggel egyvalamit láttam álomfejtős gondolataim szövetébe hívezve: örömöt. 
Volt idő, amikor azt gondoltam, nagyanya elbúcsúzni jött hozzám. Esetleg bizonyosságot adni arról, hogy minden valami rendezettség vonalán halad, az élet is, aminek része a halál. Ez az idő nem is volt olyan régen.
Ma már tudom, ami van. Minden egybeesések és az emberi bizonytalanság által kirajzolt hitkép volt bennem. Tizenkét óra egy futószalag mellett és rájön az ember. A vágy világképe a vágyvilág képére manifesztálódik. Ennyi.

***

Az új csodákat már csak az ilyen Erzsó-féle „szupernagyikkal” vehetjük számba. Körtés-mákos ízben.

másnap:
Pettyes bögre. Narancstea, kétszersült. Csücsöri száj, hasztalan kis fújások. Nyekergő hintaszék, a tea, mint tenger, vihar idején. Egy kockacukor vergődik a vitorla-vesztetten. A cserepes ajkak újabb szeleket indítanak, a hajó lebomlik, leül a tengerfenékre, sárgás kristályszemcsékben. Örvényt kelt a bögre fala, csuklóból induló, fegyelmezett ringatózás, nyikorgó hintaszék, az öregember pamutillatot áraszt, sápadt sárga keresztkötések, az illat fehér fényként gomolyog orrcimpába. A szék nyikorog, ásítás, majd cuppogó tengeráramlat indul a csücsöri-fok felé.
Így képzelem el. Valójában csak a narancsillat kúszik át a cselédajtó alatt, ami a 4/26-ba vezet, és lakat zárja. A nyikorgást is biztosan hallom. Őt ritkán látom, s talán ilyenkor is csak álmodom. Mégis, pontosan tudom, milyen a szemszíne, hányadán áll a kopaszodással és milyen ívek rajzolódnak ki ráncaiból az a bizonyos ásítás alkalmával.
Ugyanis van egy ikertestvére.
Együtt élnek, életük utolsó éveiben újra, mint gyermekként. Ez a másik sosem iszik narancsteát, és ki nem állhatja a pamut tapintását. Kevésbé pocakos és egyenes hátú. Karvalyorrára szemüveget biggyeszt. Minden nap látom, kinn áll a teraszon, vászon előtt, fest.
Két éve élek itt, és minden nap látom, hogy ugyanazt a képet megfesti, napról napra újra, elölről kezdi és megfesti fényképszerű részletességgel a szemközti ház szemközti emeletének negyedik és ötödik ablakát. Végig komor, precíz arccal bábáskodik képe felett, s ha elkészül koraeste, előkerül egy kisebb, elismerő mosoly, amivel a teremtő szemléli a kész művet.
Erzsó egyszer hagyott egy üzenetet a teraszon, aznap, mikor későig szemléltem a kisistent. Sárga post-it, ez állt rajta: „Már egy évtized óta.” Hát az öreglánynak, aki ninja módjára vadássza le a betörőket és betéve tudja a Zsoltárok Könyvét, már csak elhiszem. Ha valaha is megkérdeztem volna őt az ikerről, biztosabb lehetnék létezésében. De talán azért sem kérdem meg, mert eredendően bizonyos vagyok.

***

Most kilépek az erkélyre. Csípős az est, kora őszi illatok fogócskáznak a szélben. A festő most is az állványnál áll: az utolsó vonásokkal korrigál. Újra és újra ellenőriznie kell a realitás mértékeit. Ahogy észrevesz, titkaiba beengedőn, félig felém fordítja a képet. Mintha csak fényképet mutatna. A szomszéd ház téglafala vörösen ragyog a felhőktől csócsált fényben, az ablakokon behúzott, tarka függöny, az egyik mögé akasztva egy kék női kabátka. Többször láttam már ezt a kabátot így, a radiátor fölé lógatva, ismerem sárga-mályva virágmintáit, könnyed szabását. A mester mintha megérezné gondolataimat, és valamiféle zavartsággal felkapja szemöldökét, magához fordítja a festményt. Szeretnék szólni valamit. Megdicsérni, de olyan sután hangzanak kimondatlanul is a szavak. Szólni valamit, de már tudom, nem a szavak természetével van a probléma.

másnap:
Azokkal a megszokott, különös álomdarabokkal a szememben keltem, amit mindenki jól ismer. Néhány szuszogó érzés csupán, de azt nehéz kimosni a szemből. Belemélyedtem tükörmásom párnaráncos képébe, úgy próbáltam valamit is kiolvasni a fénytelen szemekből. Mindhiába.
A sok töprengés, valamint a nehezen induló pirítóssütő után életemben először, futva érkeztem a gyárba. Majdnem elkéstem. Ilyenkor még az előző este ütött munkadarabok robognak be hozzám, és ezek közt van a legtöbb selejt. Én még friss vagyok, de ezeket már fáradtan verték. Ez az időutazás egy gyakorlati módja. Olyan, mint mikor valami ismeretlen mélységből egy ismeretlen erő emlékeket szabadít fel, és újraéli az ember, a legteljesebb hitelességgel.
Szeretném megfejteni, mi ez az erő. És miért éppen most.

***

Hazafelé valami a mellkasomba kap. Futok. Hirtelen megértettem, csak egy percre, mit kellene mondanom Erzsónak, mit kellene mondanom a festőnek, a testvérének és talán magamnak is. A keresztutcából előbújik egy félszeg, girhes pitbull. Olyan sovány és olyan főként olyan félszeg, hogy a sietségben észre is csak akkor veszem, mikor összeakadó lábakkal pördülök meg fölötte és zuhanok a járdára. Vonyítva, farkát behúzva hátrál egy pincelejáró felé. Szeretnék rákiáltani, de csak egy eltorzult böfögés tör fel köhintés formájában. Sebes kezeimet előrenyújtom a napfény alá. Milyen régi, milyen elhasznált kezek. Rám férni egy szerviz. Aztán elkószál a fókuszpontom, ujjaim között a betonra, egy bőrnoteszt pillantok meg, szarvast ábrázoló nyomattal a fedőlapon. 
Ahogy belelapozok, felismerem az írást, sőt, a notesz hátuljában a cím is ott van, a Leltár utca 6, 4/26. (Mióta a lakók is kikoptak, mint az á-ról a szemközti utcán az ékezet, csak „tar” utcáztuk.) Rögtön feltűnik a cím alatt az aláírás. Más betűk, idegen, balra dőlő krikszkraksz.
Zsebre vágom és rohanok tovább, bár már csak az órát figyelve, hogy odaérjek a postára. Talán még őt is ott találom, mind ilyenkor járunk le a számlákkal.
A postán még hosszan kígyózik a sor. Mikor belépek, rögtön elfog a tömegutálat. Kiskori fóbia, cinizmusba bújtatva. Attól se lett jobb, de legalább elviselem. Kezeimet hetykén zsebembe mélyesztem, leszegett fejjel állok a sor végére.

– Mit akar?

Különös, mintha csak kényszerítette volna magát, hogy az írásképtől ilyen eltérő, zavart aláírással láthassa el műveit. Minek mímelni? És a képek a noteszban, skiccek, vázlatok, ablakok a vak-valóságra. Ablakok, melyeken sosem nézett ki. A művész, aki csak ránéz az ablakokra. Lefesti őket. Többnyire, nem is a sajátjait.

 Mit akar? Hallja? – rakoncátlan tincsei kibontakoznak finom kontyából, ahogy az ablak mögül a nyíláshoz hajol a nő. Mögöttem valaki köhécsel. A nő már nyitná száját, hogy még egyszer rám rivalljon.
Némán becsúsztatom a levelet. „Hogy maga milyen szép”, gondolnám, ha kevesebben lennénk a teremben. Talán meg is jegyezném.
Átnyújtom a zsebből, gondosan kiszámolt (előkapart) aprót, és azt suttogom negédesen: – Némber.

A fotocella épp végzi mögöttem a dolgát, mikor megpillantom a könnyű kék kabátkát. A nő alatta egészen megható: gyermekarcú, időtlen tekintet, törékeny árva, kíváncsi és mégis unott mimika. Hirtelen érthető életcéllá válik előttem minden a világon. Leginkább az, hogy valaki egy életen át ugyanazt az ablakpárt fesse meg.
Nap nap után.
Ahogy visszarántom a fotocellát, a gondos mozdulatban biztos kézzel elejtem a noteszt.
Futok, rohanok, ahogy csak erőmből telik.

***

A lépcsőházból észreveszem, hogy a lakásajtó tárva-nyitva. Hármasával szedem a lépcsőket. Látom, ahogy Erzsó becsukja maga mögött a nagyszoba ajtaját. A konyhából süteményillat ömlik felém. Szinte megrohamoz az új recept, semmi kétség. Egy szeletet kanyarítok a késsel és tányérra helyezem. Átlavírozok a nagyszobán. Látom Erzsó árnyát még, ahogy kizárja a cselédajtó. Csodaajtó.
Forog a feketelemez.
Janis Joplin szétárad a lakásban és megérinti a tárgyakat. Egy pillanatra kilesek az ablakon, de a festőt nem találom odakint. A narancsillat átkúszik a cselédajtón és letelepszik mellettem, amíg belesüppedek a fotelbe.
Már alig érzem.
Visszaömlik belém. Mit akartam mondani? Erzsó az, aki miatt újraéltem ezeket a perceket. Eddig nem is vettem észre, de Erzsó arcéle kimondottan nagyanyót idézi, jobban mondva: ugyanaz az arcél. Ősz fürtjeit is hasonlóan rendezi el reggelente, a süteményekhez is hasonló őserővel lát neki. Csoda. Csodaajtó. És még valami: ugyanúgy egyedül van. Ugyanolyan kíméletlen magányban. Akárcsak én. Akárcsak a festő. Nem kérdés, mennyire szükségünk van ezekre az apróbb-nagyobb egymásra kacsintásokra, ütközésekre.
És ez a pillanat a legkedvesebb számomra: amikor Erzsó újra és újra felteszi a lemezt. Ezt a lemezt. Nem is tudom már, mi van a másikon.
Halk, de tiszta kacagás üti meg feleimet. Maradék erőmet összeszedve az ablakhoz támolygok. Átlesve, a festő erkélyén szárad a könnyű, virágmintás kék kabátka. Magamba szívom az esőszagot.
Vajon mikor érkezett? Melyik sarkon előzött meg? – Az esőre gondolok, vagy talán a nőre.
Visszatántorgok a kanapéhoz, majd az ágyhoz. Kezeimet száraz fejtetőmön összekulcsolva, kábán zuhanok rá.

A tű lefut a bakelit szélén.

 

Nora Bossong: Helyzetjelentés

A várost, ahol élünk, folyó nem

szeli át, errefelé csak a szél szab

határt, vagy a záporesők. A húgom

éjszaka fél emiatt, de a mi házunkban

nem lehet sírni, talán az segítene

rajta, talán az elvenné

az eszét. A hangja

fagyos. Ha távolságot folyó nélkül

is lehetne lopni, legalább

a sejtéseink kitartanának: senki sem

közelít a házunkhoz, és a szüleinket

sem láttuk már régen.

De nincs kitartás, mint a márciusi

hófolt, olyan ez a város. Csak az

esőt laposra klopfoló szél sejteti

a végét. Jég temeti be házunk,

eltűnik: és úgy marad.

purgatórium (11.)

Majdnem teljes volt már a sötétség.

Állt, még meztelenül. A tükörben alig

látszódtak testének körvonalai,

csupán a szeméből sugárzott némi fény,

éles lyukat ütve az átlátszónak tűnő anyagon.

Lehajolt, fölvett néhány ruhadarabot,

a kezében tartva őket, odázva még

pár percig a lassú mozdulatok éjfél

előtti árulását, amitől nem tudta; kívánatosabb

lesz-e vagy egyszerűen csak puhább, és

egy fokkal biztonságosabb lesz tőle a világ –

s hogy menni kell bár fogalma sincs, hová.

Lehajolt, újra. Egykor minden a földön hevert.

A parkettán fényes csík húzódott hosszan, bekúszva

az ágy alá, jelezve; kutakodni kell, hogy bármit

is megtaláljon. Mégis, úgy érezte, hiába hajol,

hiába emelkedik. Mintha meddő játék volna csupán

a mozgás. Hitte, jó volna mozdulatlanul állni,

sütkérezni még a szem lágy, vizenyős fényében

mely nem tolakszik és kitart egészen az utolsó

leheletéig. Késleltetés: vágy egy cseppnyi

magány után. Hirtelen elérzékenyült.

Közben szemerkélni kezdett kint az eső.

Az arca úgysem lehet nedves már sohasem.