Bejegyzések kategória bejegyzései

Kitöltési útmutató

Először töltsd ki a jelenléti ívet, de
figyelmesen, tudom, hogy a
tekinteted átsikláshoz szokott,
mint mikor csatornák közt szörfölsz,
de most gondolj inkább valami
szépre, jelentősre. Legyen pince,
kecses boltívvel, fehér, mint a hátad,
a hajlás szöge is éppoly elegáns.
Csak jobb itt, mint a padláson,
bár ugye ami fent van, ugyanaz,

kivéve parabola. Ha meguntad,
hogy a türelmesen fekvő vörös-
boros palackokat mustráld, nyisd
ki a legjobbat és tölts magadnak egy
pohárral. Ezt szükség szerint ismételd.
A végén az üres üveget egy ívelt,
lendületes és hangsúlyos mozdulattal
hajítsd ki az útra. Mutatom, így. A
talajt ne becsüld alá, előbb,
vagy utóbb minden felbomlik,
mindenki a rászabott űrt tölti ki,
magának.

A homály előérzete

1.
A nyár fölött a reszkető magasság
Örömhír helyett nyomok a sötétben
Lassú sötétség
Hírnökként érkezik
A nyár
Fölötte reszkető halál van
Vezeti rajtunk áttűnő útjait
A szárnyas nap fehér szobái felé
Hol nincs már látás csak villámló habok
Sugárban örök isteni meleg vér

2.

Csak azt láthatod mit élve vagy holtan
Láttál már valahol téboly és vakság
Hamufátyla alatt mint hullámzó sarki fényt

3.

S repülsz vissza a látható életbe!
Hol nincsen remény repülés csak látás
Áttetsző szobáinkban kóbor lelkek
Magház-cseréje zajlik
Az utca egy
Elmúlt város emlékképébe vezet
Hol előre tudható minden emlék

Mert emlék vagy elmúltak emlékében
Te is
És minden emlék egy áttűnés
(Lencsén a fény) a látható világon

4.

Adj nekik Uram hártyányi vakságot
Hályognyi homályt a tej fehérségét
Terítsd a lelkükre
Adj nekik Uram
Hályognyi vakságot országnyi teret
Szemük földgolyóján
Szabad országlást
Adj kifehérült hulláik honában
Égi életet cseppkő-csodafáján
A pompázó jövőnek

5.

Démokritosz a szemét szúrta ki
Eszmélkedni akart a nyomorult
És Borges hozzá teszi: a homály
Hazatérés
S az öregség akár
Boldogságunk évada is lehet

6.

A nyár fölötti magasság mi reszket
A fény mely saját otthonába tart
Az utca íve mely átvág a halálon
Bekötött kézfejen átütő vér

A város arca sima mint egy séta
Örömhír helyett nyomok a sötétben
Elrejti magát de nem ő az isten
Elrejti s olyanná lesz mint egy tégla

7.

Nem emlékszem hogy ki emlékszik énrám
Nem emlékszik hogy énrám emlékszik-e
Nem emlékszem hogy énrám emlékszik-e
Nem emlékszik hogy ki emlékszik énrám

 

Életem legrövidebb napja

Ez a reggel is úgy kezdődött, mint a többi. Széles karcsapással jobb belátásra bírtam az őrjöngő vekkert, majd, mivel eztán sem volt hajlandó maradéktalanul elhallgatni, felpattantam, és egészen addig toporzékoltam egyre megtörtebb korpuszán, míg végül egy utolsó nyekkenéssel végleg a túlvilágra nem küldtem a rohadékot.
Elégedett mosollyal indultam a fürdőszoba felé, hogy rekonstruáljam arcom maradékait – így reggelente ugyanis nemigen szoktam emberien festeni. Ez most sem volt másképp. Elhessegettem a szívrohamot, amit tükörképem látványa okozott, majd nekiláttam a műveletnek… fogmosás, arcmosás, csipavakarás, a szokásos reggeli teendők.
Ekkor felsikoltott a telefonom. Mindig is csodáltam az olyan embereket, akik ilyen korán képesek felkelni, csak azért, hogy engem zaklassanak. Csendet akarok! Reggel van! Enerváltan felvettem a kagylót, és belenyögtem egy hallót. Persze a rossz végébe. Nagy nehezen irányba forgattam, hogy halljam az éter túloldaláról kedvesem.
– Szia! Hallasz? – kérdezett bele trillázó hangon a fülembe.
– Igen. – feleltem némileg fellelkesülve a hangjától.
– Úgy várom már az estét… lassan két napja nem láttalak, ez kibírhatatlan.
– Szeretlek. – súgtam a kagylóba – Az a pár óra gyorsan eltelik.
– Fél nap. – mondta rosszallón.
– Tudom, szívem, ne haragudj. Te is tudod milyen fontos volt ez a meghallgatás.
– Igen, és nagyon örülök, hogy sikerült. Végre azt csinálhatod, amit szeretnél. Annyira örülök.
Én is boldog voltam most, de nem csupán amolyan tessék-lássék módon, hanem teljesen. Mi kell még egy embernek? Csodálatos családom volt, szerető szüleim, és egy hihetetlen párom, akivel immáron négy hosszú, de annál szebb éve együtt voltunk, és most végre sikerült az is, amire még mindezen felül vágytam.
Színész lettem!
És nem csak holmi mitugrász senkiházi utolsó mellékszereplő, nem! Megkaptam Életem Szerepét. Főszerepet a kedvenc darabomban! Én!
Döntöttem hát! Ezt meg kell ünnepelni.
Az egész napom szabadnak ígérkezett, hát fogtam magam, gyorsan felöltöztem és vágtatvást indultam meg az ajtó felé. Azt hiszem, leginkább a figyelmetlenségem okozta a tragédiát. Minden léptem egy újabb szög volt a koporsómba, mert most kivívtam az istenek haragját. Amint bele illesztettem a kulcsot a zárba, a kanapé felől felháborodott nyávogást hallottam. Ekkor már pontosan tudtam, mit felejtettem el. Nem adtam enni a macskának.
Morgó, a démonmacska ezt zokon is vette, így mikor a szófa felé vetettem tekintetem kökény virágát, csak egy felém száguldó szőrgombócot láttam. Nem volt sok időm megijedni, mert rövidesen a földön hemperegtem minden macskák leggonoszabbikával, azzal, kit ama küldetéssel száműztek e földre, hogy emlékeztessen rá nap, mint nap, hogy az élet, bizony nem fenékig macskatáp, és hogy bizony ebben a házban ember sosem lesz úr.
Próbáltam szabadulni, nem is rövid ideig, végül azonban be kellett látnom, a cicóka nem enged felállni, sőt valószínű, rövid időn belül cafatokra tép, ha nem adok neki sürgősen enni. Kúszvást indultam hát meg a konyha felé, miközben a macska száz pengeéles karmával a hátamat vakargatta, nem finoman.
Végül azonban az igazság mégiscsak győzedelmeskedett, és tudtam neki némi aszpikos daráltegeret locsikolni a táljába. Kihasználva pillanatnyi megtorpanását felpattantam és megpróbáltam kiosonkodni az ajtón, hogy végre véghezvihessem ördögi tervem, melyet drága párom ellen eszeltem ki.
Igen. Tudtam, hogy imádja a virágot, ezért úgy döntöttem százezer szál rózsát veszek neki, és a munkahelye előtt meglepem vele, hogy örüljön.
Remek terv volt, csak épp volt egy kis gond. Úgy tűnt, a macskának nem akaródzik kiengedni engem az ajtón. Amint kattant a zár, Morgó újabb offenzívát indított ellenem. Csak másodperceken múlott, hogy a macska vicsorgó arca ne nekem csapódjon, hanem a kemény faajtónak, de végül mégiscsak azt találta el, mert félrelendültem. Elmorzsoltam egy bizonytalan bocsit, majd kisurrantam az ajtón, míg a cicus szédülősen próbált négy lábra tápászkodni.
Igen! Megnyertem a csatát! Morgó, vesztettél!
Nem sokkal az után, hogy kitettem az ajtón a lábam, ismét csörgött a telefon. Ezúttal anyukám hívott, és nagyon gratulált a sikeremhez.
– Jaj, annyira szeretlek, kisfiam. – mondta meleg hangon – Úgy örülök, hogy végre sikerült. Ugye lejöttök a hétvégén Call-lal, hogy megölelgesselek? Olyan rég láttalak már titeket.
– Anya, a múlt héten voltunk nálad.
– Jaj, az épp elég rég volt, nem? – nevetett. – Ne kifogásokat keress, hanem szervezd meg! Amúgy sem ártana, ha Call megmetszené a rózsákat.
– Óóó, szóval erről fúj a szél! – ugrattam, mert tudtam jól, hogy őszintén szereti a páromat.
– Jaj, ne hülyéskedj már!
Lassan elbúcsúztam életadómtól, és rohantam a virágárus felé, hogy összekészíttessem a gyönyörűséges csokrétát.
Nos, ebben is különböztem Életem Szerelmétől egyébként. Ő, ha beszabadult egy ilyen helyre rögvest otthon érezte magát. Össze-vissza mutogatott az eladónak, hogy onnan kér egy ilyen nárciszt, amonnan pedig egy olyan fréziát, és tekerjen köré emilyen zöldet és csomagolja amolyan papírba. Így gyorsan össze tudott állítani gyönyörű szép és nagyon egyedi csokrokat.
Én, ha bementem egy ilyen helyre legfeljebb annyit tudtam mondani az eladónak, hogy rakjon össze valami nagyon szépet. Ez most is pontosan így történt. A fél virágüzlet bele lett tömve egy csokorba, de az eredmény valóban lélegzetelállító volt. Tudtam, hogy ettől Call kibújik majd a bőréből örömében. Ettől, meg persze tőlem.
A szívem most hevesen vert… alig bírtam kivárni, hogy találkozzam vele.
A virágok felét hazaszállítmányoztam, hogy feldíszítsem velük a lakást, a főzéssel is megpróbálkoztam, de inkább a rendelt kaja mellett döntöttem az első szénné égett szárnyas után, amire mellesleg még Morgó is csak húzni tudta a száját. Nyelvet öltöttem rá, ő fújt egyet, és ezzel elintéztük a napi kommunikációt.
A rendelt hami gyorsan megérkezett, ízlésesen megterítettem, és azon kaptam magam, hogy már el is röppent a délután. Rendbe hoztam a vizuális és olifaktív imázsomat, felkaptam a csokrot, majd rohanvást indultam drágám munkahelye felé.
Végre találkozunk, végre újra látom!!!
Picit elszámoltam magam, úgyhogy késtem, de nem baj. Az úttest másik felén láttam őt meg szintén virággal a kezében. Életemben nem éreztem ilyen teljességet és örömöt. Amint a lámpa zöldre váltott, elindultam felé, teljes mosollyal.
De ő nem mosolygott.
Rémült arcot látott, amikor megpillantott. Eldobta a kezében lévő csokrot, és futvást indult felém.
Nem értettem. Valami nem volt renden. Minden olyan gyorsan történt. Elfordítottam a fejem, és mire felfogtam az elém táruló látványt, már késő volt. Nem tudtam elugrani a felém száguldó busz felől.
Kivel fogja megenni Call a vacsorát?

Vége

Vida Gábor “Nem szabad és nem királyi” című novelláskötetéről

“állandóan kezdődik velünk egy újabb történet és legtöbbször nem fejeződik be”
Nem szabad és nem királyi, nincsenek kiváltságok, nem megkülönböztetett. Egyszerű lenne még elsőre is azt mondani, hogy a (kis)városokkal kapcsolatban megélt, vagy elgondolt sztereotípiáinknak megfelelő „hétköznapiság”, beszűkültség jellemzi a novellák helyszínét. Bár a szövegek gyakran utalnak erre, például Lőrinc úr bajszát morzsolva, sörét kortyolgatva, a fiatal fizikus tanárra várva elgondolkodik: „miért is szánja el magát egy szépreményű fiatalember arra, hogy városunkba költözzék, és itt vállaljon tanári állást, amikor minden épelméjű ember elkívánkozik innen New York-ba, Párizsba, a Pokolba meg akárhova, ide csak az jön, akinek más nem jut, és csak az marad, aki nyomorult, hülye és tehetetlen.” A történeteket olvasva azonban éppen azt érezzük, hogy itt (is) minden megélhető és megtörténhet, vagy hogy éppen itt élhető meg igazán, egy kiváltságoktól mentes világban. A novellákat az állandó jelzőjével szerepelő (vagyis nem szabad és nem királyi) város és néhány itt található helyszín köti össze, ilyen például a szinte mindegyik novellában megjelenő New York Hotel Casino Restaurant, vagy a gyakran emlegetett Fürdőtelep, és a „világhírű” gimnázium. De fontos szerepet kapnak a várost körülvevő hegyek, a „vademberek” és a pásztorok világa. A szereplők nem ismétlődnek, nem utal a szöveg a köztük lévő kapcsolatokra, csak egy-egy történet erejéig tűnnek fel, majd el.
A novellákban történtekre nem lehet egyértelmű magyarázatot adni, csak sejtések, találgatások vannak, csak a szóbeszéd marad. A mindennapok, tényszerűségek mögött folyamatosan ott érezzük a nem tudhatót, nem kimondhatót, a titkot. Mintha ebben a városban, ami „igazi” krónikással sosem rendelkezett (ahogyan ezt az egyik novella kiemeli), nem is lehetnének elmondhatóak a dolgok. A legtöbb novella azzal végződik, hogy nem tudni pontosan mi történ(hetet)t, a szóbeszéd az egyetlen, amire építhetnénk, az viszont – jellegéből adódóan – inkább tovább fokozza a bizonytalanságot, a lehetséges magyarázatok számát. Erre az állandó befejezetlenségre egyfajta magyarázatot adhatnak az alábbiak: „nincs itt vége még semminek, nem ért véget velünk a történelem, hiába reménykedünk, hogy meglátjuk, kezdet van újra, örökös kezdet, néha egészen csendes, köznapi, alig észrevehető, máskor pedig harsány, rikoltozó, fényes, hogy hallják meg a süketek, és lássák a vakok, állandó kezdet van, állandóan kezdődik velünk egy újabb történet és legtöbbször nem fejeződik be” (Egy tavaszi történet eleje). S valóban a legtöbb történet végén marad a bizonytalanság, találgatni lehet csak, hogy például hogyan, miért halt meg Ritók, a kőműves (Az ereklye), vagy hogy hová tűnt el a város nagyreményű fizikatanára, Venyige úr. Nem tudjuk meg, hogy csak egy vászondarabot, vagy valóban egy különös ereklyét találtak-e a falba rejtve (amely nem lesz vizes az esőtől, furcsán fluoreszkál, foltok jelennek meg rajta, amiket nem lehet eltávolítani). Ahogy az sem derül ki, hogy milyen titokzatos erő, vagy alakok támadtak Hantz úrra, illetve hogy hogyan lehetséges az, hogy a szétlőtt vászon mögött a sörétek egy emberi alakot mintáznak, „a sekrestyés felesége esküdni mer rá, hogy pontosan olyan az alakja, mint amilyen a leplen volt látható (..), bár az sem kizárt, hogy éppen a plébánosra hasonlít, aki azon a nevezetes éjszakán tűnt el, nincsen már azóta se papunk, se ereklyénk, csak egy történetünk arról, hogy egy ismeretlen vászondarab leple alatt, ürügyén, vagy miatt plébánosunk elszökött a szépséges Mirellával” (Az ereklye). Egyrészről tehát a szövegek bizonytalanságban hagynak minket a történtekkel kapcsolatban, más csatornákon keresztül gyakran mégis működik a megértés. Abban a „vad” világban például, amiben a fiú és apja él, csak a mozdulatok és a cselekedetek nyelve létezik, „Az apám soha nem mesél, de én tudok olvasni a mozdulataiból. Tudom, mi történt vele, mialatt nem volt itt. Tudok mindenről, csak szavaim nincsenek rá. Mikor azt kérdeztem, hogy vissza jön-e még az anyám, akkor se válaszolt, csak elfordult. Tudtam, hogy mire gondol, csak éppen szava nincs rá.” (Kelj fel, és járj!). Vagy így érti meg a fiú Ritát a mosolyán keresztül (Navigare Necesse…). A cím csupán a latin mondás első részét idézi, ha konkrétan nem is, de megfogalmazódik a mondat második fele is Rita halálával: hajózni kell, élni nem kell („Navigare necesse est, vivere non est necesse!“). De ide sorolható a vakuló fotográfus is, aki a fénykép (az élet) titkát keresi, azt ami a látáson és a vakságon túl van „lehet, hogy ott van minden csak nincsen hozzá szem”. A fény-sötétség, látás-vakság ellentéte, a szem-fényképezőgép metafora végig vonul a novellán. „Így kell nézni a világot, hogy akár kép is lehessen belőle”, hiába csináltat azonban jobbnál jobb gépeket (s teszi fel magának a kérdést, hogy miért is épít fényképezőgépet egy vak ember?), olyan képeket soha sem sikerült készítenie, mint amilyeneket a Mester tudott. A Mester portréjai, függetlenül az emberektől, akikről készült, az üdvözültek mosolyát közvetítették, egyfajta ragyogás, különös derengés vette körül az alakokat, amire semmilyen technikai (és egyéb) magyarázatot nem talált. Egyrészt mesterség a munkája, elsajátítható fogásokkal, másrészt varázslat, a Mester pedig tudott varázsolni, az ő képein ott a megfejthetetlen titok, a csillogás. A halhatatlanságot kereső fotográfus halála előtt végül megsejti a titkot, az önmagáról készített képen látható a vágyott derengés (A fotográfus halála).
A novellák jelentős részében a hétköznapi életre rávetül egy „másik” dimenzió, a bibliai történetek világa. A sorsok, élettörténetek így gyakran egyfajta parabolaként működnek, mert hogy az irodalom, éppen arra (is) képes, hogy így látassa a világot, vagy mert így is látható és megélhető a „valóság”. Elmosódik a határ a „valószerű”, a lehetséges és az imaginárius között. Gyakran éppen az által, hogy nincs lehetőség a tovább, illetve kilépésre, hiszen a történelem körforgásában, mintha például folyamatosan az a „furcsaság” ismétlődne, hogy bár Zsella kisasszony elsüti a fegyvert, a golyó mégsem „koppan”, a megszállás pedig újra és újra kezdődik (Vivát, összes pezsgőt!). A változás, változtatás lehetetlensége jelenik meg a Torony emelkedőben című novellában is, Horgas Artúr főépítész meg van győződve arról, hogy a város épületeinek harmóniáját valami megbontja, mintha egy rejtvény lenne, megtalálni azt a hibát, aminek a helyrehozásával létrehozható a tökéletes városkép. Amikor azonban az „eltűnt” torony révén lehetőség nyílik a „hiba” kijavítására, Horgas döbbenten szembesül azzal, hogy az általa tervezett új torony (és az így létrejövő tökéletes városkép) csupán a régi újraalkotása, amely minden szempontból megegyezik az eredetivel.
E két (hétköznapi és bibliai) világ találkozását jól példázza néhány kívülről jött szereplő, akiket a városban senki sem ismer, akik csak rövid időre jelennek meg, majd tűnnek el végleg. Ilyen a napszemüveges Jézus figura (Kelj fel, és járj), Angelus, aki egyszerre ördög és „segítő” angyal (Torony emelkedőben), a szekerén elhajtó ismeretlen férfi (Az ereklye), vagy a három királyok (A Jézus-film). Megjelenésük mindig baljóslatú, előkészíti a fordulatot, amire általában a hétköznapokból nézve nincsen magyarázat. Semmiben sem lehetünk bizonyosak, semmiről sem mondhatunk biztosat, „nem tudja senki elmondani, hogy egy ködös, novemberi estén, valahol messze, egy nehezen betájolható égtájon azok hárman, vagy ahányan csak voltak, megláttak egy különös csillagot, amelyről ma sem tudni pontosan, hogy meteorit, üstökös, szupernóva, esetleg nem is csillag, hanem valami más, bolygó például, vagy két bolygó, esetleg műhold, repülő vagy ufó, de láttak valami fényeset” (A Jézus-film). Nem derül ki se az, hogy hányan voltak, se az, hogy hol voltak, azt pedig már végképp nem tudjuk meg, hogy valójában mit is láttak. Persze éppen abban próbál elbizonytalanítani minket, amit mindannyian tudunk, hiszen nyilvánvaló, hogy a közismert bibliai történetre, a három királyokra és a betlehemi csillagra utal a szöveg. Vida újraírja ezeket a mindannyiunk által ismert történeteket, s a mindennapok világára vetíti rá, elmosva a határokat átélhetővé teszi azokat, vagy csak egyszerűen arra világít rá, hogy ezeket a sorsokat, történeteket éljük meg sokszor a hétköznapok során. Persze minden esetben ott van a „mai” ember kétkedése, a megkérdőjelezése a látottaknak, történteknek, hiszen ki gondolhatná komolyan, hogy Jézus halotti leplére akadtak, s nem csupán egy különös vászondarabra, s hogy egy útmutató csillagot láttak, műhold, vagy ufó helyett. Talán ezért sem mondhatóak el ezek a történetek, ezért nincs bizonyosság, mert „ebben” a világban már semmiben sem lehetünk biztosak, a sokféle értelmezések hálójában elveszünk.
Szintén bibliai történet tematizálódik a címével is már sokat sejtető (Kelj fel, és járj!) novellában, ahol a gyógyulás, a feláldozás és az áldozathozatal révén válik lehetségessé. Szinte megkettőződik a megváltó alakja, hiszen Anyeszka egyrészt külsőleg Jézussá formálja a fiút, másrészt pedig a folyamatos várakozást követően valóban meg is érkezik (?) egy napszemüveges, napégette férfi képében. Mindez pedig összekapcsolódik a „vadember” apa istenhitének létrejöttével, hiszen az Istenben való hitet a fiú meggyógyulásától teszi függővé. Egyfajta apokalipszis fenyegeti a várost a Torony emelkedőben című novellában, ahol először csak naponta egy ujjnyit emelkedik a torony, majd egyik reggel az órája visszafelé kezd járni, vagyis elkezdődik a „visszaszámlálás”. Az ismeretlen, ápolatlan férfi, aki először Senkinek, majd Angelusnak nevezi magát, furcsán értelmezett segítő angyal (ördög), hiszen azt állítja a tornyot egyedül ő képes megállítani, ehhez azonban az kell, hogy egy nő szeresse őt. A szeretet mint „megváltó erő” itt azonban azt jelentené, hogy a főépítész adja át szeretőjét az idegennek. Egyfajta áldozathozatalra szólít fel tehát Angelus, aminek persze nem tesz eleget Horgas Artúr (megszerzi anélkül is az idegen). A helyzet végül úgy oldódik meg, hogy nincs igazi cselekvés, a főépítész nem tudja megállítani az emelkedő tornyot, az egyik nap „elszáll magától”, a rénszarvast is hiába üldözi éjszakákon keresztül, nem ő öli meg, egy betonkeverőben találják meg a tetemét, s végül az elhibázott városképet sem sikerül helyrehoznia, hiszen a tervezett új torony a régi szakasztott mása, de akár ide sorolható (az Angelusszal történtek fényében) Ágota terhessége is.
A bibliai témákat érintő történetek közül az egyik legizgalmasabb talán a Mielőtt a kakas… című novella. A politikai kontextusba helyezett júdási árulás itt is háromszor következik be, a három (árulás)történet közül talán az utolsó már-már orwelli történetben érezzük leginkább, hogy lehetetlen „helyesen”, „jól” dönteni, hiszen morálisan mindkét döntés elítélendő, ha megírja a férfi a hatalom által kikényszeríttet könyvet, akkor azért, ha nem, akkor azért, mert apját cserbenhagyja. Mindhárom történet a diktatúra – ami ellen a szereplők többsége lázad – szabályainak elfogadásáról szól. Hiába tudja meg az író, hogy apja már nem él (tehát nincs „igazi” döntéshelyzet) az elkészült művet mégis átadja. A történelem, az elnyomó, diktatórikus rendszerek, többször konkrétan a szocializmus, számos novellában fontos szerephez jut (Vivát, összes pezsgő!; Nő volt a dologban…; A pásztorok királya; Mielőtt a kakas…)
Mindenképpen meg kell említenünk azt a finom humort, iróniát, amivel a város lakóiról, eseményeiről mesél Vida. Paul Venyige, a fiatal tanár, minden bizonnyal nagy fizikus és híres feltaláló lehetne, hiszen igazolta a graviton létezését, megalkotta az anti-gravitáció egyenletét, ahhoz azonban, hogy kis energiával hatalmas terheket lehessen felvinni az űrbe, s Venyige felfedezését elismerjék, csupán arra lenne szükség, hogy a föld lapos legyen (Venyige tanár úr zsebciklotronja). Gyakoriak az abszurdba hajló jelenetek, gondoljunk csak a városban felbukkanó rénszarvasra (Torony emelkedőben), Zsella kisasszony és az őrnagy furcsa táncára (Vivát, összes pezsgő!), vagy a „megfeketedettnek” hitt Jack Danielsre, a whiskyjéről elnevezett amerikai katonára, aki ki tudja hogyan és miért landolt ejtőernyőjével a város szélén (Jack Daniel’s).
S mivel „nincs nagyobb irodalmi modortalanság, mint egy nő nélküli történet”, valóban a legtöbb novella hátterében ott áll egy nem hétköznapi, különleges nő, akiért érdemes párbajozni (Nő volt a dologban…), akivel érdemes megszökni (Az ereklye), lemondani érte a vágyott hajóról (Navigare Necesse…), vagy éppen elvenni feleségül, miután az életünkre tört (Vivát, összes pezsgő!).

túl sok ég

Nincs mentség arra, ami nem volt,
nincs mentség rád nem találtam
a nehéz utat elmentem.

Mindenhonnan, be se, túl sok ég felé,
karikázott a füst karikáztam.

és mennyi pálya nem menedék
a hidak két végén állnak
átnézni nehéz
meglátni egy pillanat
inteni fél a kéz
hogy nincs visszaintés
marad egyedül nyomorék
pedig szépívű és lengyel gyűrű
kicsit törött párszor fogott
téged elmentem
beszélni vége ezt érted
te se tudtad azt mondani
legyen egy ég a többi
színes kacat

Esztelen

Barátném, szégyenem
Hová is rejthetem?
Foltok, foltok…

Jaj, Kata, szégyenem
Én el nem rejthetem.
Foltok, foltok…

Hová is rejthetem
Tavaszi estelem?
Foltok, foltok…

Én el nem rejthetem
Tegnapi estelem.
Foltok, foltok…

Tavaszi estelen,
Lepedőn esztelen,
Csókba fojtott.

Tegnapi estelen,
Lepedőn meztelen,
Csókba fojtott.

Lepedőn esztelen,
Rúzsomat elkentem.
Piros foltok.

Lepedőn meztelen,
Véremet rákentem.
Foltok, foltok…