Bejegyzések kategória bejegyzései

A szörnyű könyv

Mondják, hogy nincs olyan ember, aki mindent tud. Ez tévedés. Van. Kelemen Áron. Ő mindent tud. Legalábbis irodalomból, legyen az angol, lengyel, német, francia, orosz, spanyol vagy éppen magyar, neki mindegy. Ő mindent tud.
Kelemen Áron ötvenöt éve tanít az egyetemen. Immár nyugdíjasként. Az a legenda járja, hogy könyvről még senki nem tudott olyat kérdezni tőle, amit ne tudott volna hihetetlen pontossággal, már-már szó szerint felidézni. Pedig nagyon sokan próbálkoztak, sokan szerették volna a „na én olyat kérdeztem Kelemen Árontól, amire nem tudta a választ” címet.
Hatalmas tudását irdatlan méretű könyvtárából szerezte, és félelmetes memóriájának köszönhette. Nyolcvanévesen is elolvasott naponta egy könyvet, és amit egyszer elolvasott, azt sosem felejtette el, a legapróbb részletet sem.
Kelemen Áronnak volt egy titka. Hogy miből ered ez a hatalmas tudásvágy. Kelemen Áron ugyanis történeteket írt. Hatvanöt éve is megvan már annak, hogy elkezdte a történeteit írni. Három-négynaponta születtek az újabbak, jobbnál jobbak. Azonban ma már egy sincs meg. Egyetlenegy sem. Mert mihelyt a papírján vagy akárcsak a fejében összeállt egy történet, szaladt a könyvtárba, akkoriban még nem telt rá, hogy saját könyvtára legyen, hogy megnézze, biztos legyen benne: soha senkinek még csak hasonló történet sem jutott az eszébe. Nem volt ritka az olyan nap, hogy négy, öt könyvön rágta át magát. Addig olvasott, míg nem talált egy övéhez hasonlót. Bizony a legkisebb hasonlóság is elég volt ahhoz, hogy a Kelemen Áron-féle történet a szemétkosárba kerüljön. Ő ugyanis abszolút eredetit akart írni. Ezért nincs ma egyetlen Kelemen Áron történet sem. Ezért nem ismeri senki a műveit.
Régen hetente születtek a történetei, az utóbbi években azonban már jó, ha évente egy összeáll. Ezeknek már több idejük van az íróasztalon heverészni, mert hol vannak már a napi négy-öt könyvet faló évek? Bizony, Kelemen Áron ideje is pereg a homokórán. De végül mindegyik történet a szemétkosárban végzi. Menthetetlenül.
Egyik nap Kelemen Áronnak eszébe jutott valami. Egy tündéri, megható történet. Borzasztó gyorsan dolgozott, az egész könyv ott volt a fejében, mintha már réges-régen ott lett volna, és most kibújik, életre kel. Fehér lapokra írta a fejéből olvasott történetet. A könyv egy hét alatt elkészült. És csodálatos lett.
Kelemen Áron egészsége pár hónapja igencsak megromlott. Rák. Az orvosok néhány hetet adtak neki. Nem is kellett több idő, csak a könyvet fejezhesse be, az abszolút eredetit, amelynek minden apró rezdülését ő maga találta ki.
Mondják, hogy egyes emberek pontosan megérzik, ha jön a halál. És Kelemen Áron megérezte. Amint az utolsó sor végére tette a pontot, tudta, hogy még aznap este távozik. Boldog volt. Éppen be tudta fejezni. Gondosan elrendezte íróasztalán a mű lapjait, aztán az első lapra, a cím alá írt pár sort a fiának. Csak annyit, hogy nyugodt szívvel hal meg, most már, mert olyan könyvet írt, amely a legjobb írók történeteivel is versenyre kelhet, akár még az ő könyvtárában is helyet kaphatna – mosolyodott el Kelemen Áron.
A fiának írt sorokban Kelemen Áron nagyon pongyolán fogalmazott, pedig annakelőtte soha nem fogalmazott pongyolán. De most ott volt a mű, úgyis az beszél. És milyen szépen beszél!
Kelemen Áron boldogan feküdt le halálos ágyára. Nyugodtan szuszogott és várt. Nem kellett sokáig várnia. Az utolsó percében oldalra, az ágya melletti szekrény felé fordította a fejét, búcsúpillantást vetett szeretett könyveire.
Ott, az a piros fedelű könyv! Melyik is az? Mi a címe? Ki is írta? Nem emlékezett. Pedig biztos, hogy olvasta. Csak egyszer. De neki elég volt egyszer elolvasni, azután emlékezett minden szóra, örökké.
…de az a könyv, az a piros… furcsa… miről is szólhat?… a főhős… mi is a neve?… igen! valamilyen Gábor… olyan parasztgyerek-féle… a… milyen háborúba is ment?… ahol… ahol majdnem odaveszett… de… de… csodálatos módon megmenekült… hogy aztán… hogy aztán egész életét…
Kelemen Áron szeme előtt lassan összeálltak a szavak, a mondatok. A piros fedelű könyv mondatai. Most már emlékezett, már mindenre emlékezett. Hogyan is felejthette el? Azt a könyvet. Azt a szörnyű könyvet.
Ott a polcon, abban a piros fedelű könyvben minden pontosan úgy történt, akárcsak az ő könyvében. Minden, oldalról oldalra, szóról szóra, betűről betűre. Minden.
Kelemen Áron már sosem vette le a szemét arról a szörnyű könyvről.

Az őszinte

Jack a sötétzöld bőrkanapén fekszik, feje a támlán, lába hanyagul lóg. Karnyújtásnyira egy pohár whisky. Mindjárt tíz óra, jön Ted. Valamivel tíz után, mindig pontatlan, mert a pontatlanság számtalan lehetőséget szül – ezt is Jack tanította neki. Jack kedvelte a kölyköt. Volt benne valami megmagyarázhatatlanul ismerős. A külsejében, a mozdulataiban, és ahogy viselkedik, reagál a dolgokra. Nyolc éve látta meg a nevelde udvarán. A kölyök akkor volt hatéves, nem lehetett nem észrevenni, egy ordító gyerek hátán térdelt, és püfölte rettenetesen. Az ordításra megjelent egy nevelő, a kölyök pont akkor kászálódott le a hátról, amikor odaért. Mi folyik itt? A helyzet egyértelmű volt. A két gyerek egyszerre és nem ugyanazt kezdte el beszélni. Ha a nevelő nem látja pontosan, hogy mi történt, alighanem a kölyöknek hisz. A kölyök mindenesetre elérte azt, hogy a büntetés jelentősen kisebb legyen.

Jack jót szórakozott a jeleneten. Aztán egész héten nem tudta kiverni a kölyköt a fejéből. És azt a furcsa ismerős érzést sem, amit a nevelde udvarán érzett, amikor a kölyköt meglátta. Addig soha nem gondolt arra, hogy mentor legyen, de ez a kölyök… Nem volt könnyű elérnie, hogy Ted mentora lehessen. Bárki lehetett mentor, mindössze egy egyszerű teszten kell megfelelni, amelyen minden épeszű, normális ember megfelel, ez nem is okozott problémát, az viszont szigorúan tilos volt, hogy valaki kiválassza, hogy melyik kölyöknek a mentora legyen. De Jack Ted mentora akart lenni. A mentorokat valamilyen bonyolult szisztéma alapján a központi számítógép választja a kölykökhöz, de ugye a központban is dolgoznak emberek. És nekik lehet hazudni.

Ted ma lett 14 éves. Mától veheti igénybe a szórakoztatóiparnak azt a szolgáltatását, amitől mind ez idáig szigorúan el volt tiltva. A tiltás irtózatos vágyat ébreszt. Jack biztos volt benne, hogy a kölyök már nagyon várta ezt a napot. Persze Ted egyedül semmire nem menne, nincs pénze, meg amúgy is csak egy felnőtt felügyelete mellett vehetné igénybe. Kérni pedig az istenért sem kérné, mert akkor kiderülne a kora, valami személyes róla.

Ted szeretett Jackhez menni. Nagyon sokat tanult tőle. Már az első két hónap után érezni lehetett a hatást, Ted sokkal magabiztosabb lett, a srácok is észrevették ezt a neveldében, és bár Ted addig sem volt elveszett gyerek, de akkortól amolyan központi figura lett. Szóval Jack kiváló mentor volt. Ted Jack háza elé ért, fújt egy nagyot, nem jelentettek számára túl sokat a születésnapok, persze számon tartotta őket, sőt, magában kicsit ünnepelt is…, de ez a mai, ez egészen más, nem is a születésnap miatt, hanem mert mostantól lehet…, akár már ma is! Ó, bárcsak megmondhatná Jacknek! De az lehetetlen, az súlyos hiba lenne. Csengetett.

– Szia, Ted! – nyitott ajtót Jack.
– Szia, Jack – lépett be Ted. – Jaj, Jack, irtó nehéz napom volt! Az a szőke dagadék tanár nagyon pikkel rám, már reggel kiszúrta, hogy nem készültem mára új történetekkel, a fene hitte volna, de az a majom az összes mesémet megjegyezte, és ha egy régebbit próbálok rásózni, akkor csak vigyorog, és azt mondja: Ejnye, Ted, mintha ezt már hallottam volna! De mondd meg, miért csak velem csinálja ezt? Mások háromszor, négyszer is elmesélhetik neki ugyanazt, én meg… – hadarta feldúltan Ted, miközben ledobta a táskáját és a kabátját, majd beszaladt a szobába.
– De Ted, tudod, hogy ez a dolga! – csitította Jack.
– Nem bírom ki a dögöt! Aztán persze egész nap nyaggatott, hogy kitaláltam-e már valami újat, de hogy találjak ki valamit úgy, ha a ragyás képével folyton a nyakamon lóg? – nyöszörgött a fiú.
– Emlékszem, én is így voltam ezzel. Az egyik tanárt borzasztóan utáltam, egyszerűen nem hagyott békén, egyre csak ezt ismételgette: nem elég hihető, kérem, nem elég hihető! Tisztára az agyamra ment. De később rájöttem, hogy csak a javamat akarta. Hasznodra válik még ez Ted, hidd el! – mondta fontoskodó képpel Jack.
– Haha-ha! Haha-ha! – robbant ki a röhögés Tedből. – Hogy lehet valamit ilyen könnyen bevenni? Jack, megszakadok, te mindent elhittél, ugye?
– Az utolsó szóig – ismerte el Jack.
– Hát tudd meg, még sosem volt ilyen könnyű napom, a tanárok alig szóltak hozzám, én meg nem vagyok hülye, hogy zavargassam őket – kuncogott Ted.
– Oké, teljesen bedőltem neked – adta meg magát Jack.
– Öregszel, Jack, öregszel – nagyoskodott Ted.
– Lehet, hogy öregszem, de mielőtt még olyan öreg leszek, hogy meg sem tudok szólalni, szeretnék valamit mondani – mosolygott Jack.
– Na, mondd! Ki vele!
Jack narancslevet töltött Tednek, whiskyt magának, kacsintott, de nem szólt.
– Mi lesz már? Meddig várjak? – türelmetlenkedett Ted. – Naaaa!
– Boldog születésnapot, Ted! – mondta végül Jack.
– Ho… honnan… tudod… hogy ma… van… – dadogta Ted meghökkenve.
– Tudod, pörgettem az ujjaim között a naptár lapjait, és pont a mai nap akadt fenn – mondta Jack.
– Hát persze.
– Jó, jó, egyszerűen kikövetkeztettem: megfigyeltem, hogy menynyire szereted a júniust, a számok közül meg hogy vonz a 15, és úgy látszik, ráhibáztam: június… – lódított tovább Jack.
– Ki ne mondd! – sikoltott föl Ted.
– Oké – vigyorgott Jack. – Ajándékot is kapsz, ha nem haragszol meg.
– Még sosem kaptam ajándékot a szü… …ilyenkor.
– Még sosem töltötted be ezt a kort.
– Igen, tizenn… – harapta el a sóhaját Ted.
– Tudod, mit jelent betölteni ezt az életkort?
– Csak nem… csak nem egy… lesz az ajándékom?
– Hm, azt hiszem, nemsokára itt is lesz, egy órája hívtam fel őket, és tudod, ezek mindig irtó pontosak – mosolygott Jack.

Az ajándék megérkezéséig Jack beszéltette Tedet: tanulásról, fociról, lányokról. Ted hősködött, nagyokat füllentett, de a legtöbb történet egészen hihető volt. Mennyit fejlődött! – állapította meg magában Jack. Szerette a fiút beszéltetni, a szöveget egyre ritkábban kellett kijavítani, inkább az arckifejezéssel, a gesztusokkal akadt gond, nem mindig passzoltak az elmondottakhoz. Pedig a tökéletes hatáshoz mindennek passzolnia kell, az arc, a szemek, a kézfej, a karok, a láb, a hangszín, a száj, mindnek ugyanazt kell mondania, egyszerre, egymás után, több szólamban: ugyanazt a hazugságot. Egykor a fiatal Jacknek is hasonló nehézségei voltak, 14 éves korában a fal-teszten (amikor egy vékony falon keresztül beszélgetett a vizsgáztatóval) kiválóan teljesített, de szemtől szemben a suta mozdulatai majdnem megbuktatták. Még öt hét, és Tednek meg kell felelnie a teszten, hát, addig akad még csiszolnivaló a kölykön.

Tedet bosszantotta, hogy Jack ennyi mindent tud róla. Például a neveldét, azt egyszerűen nem tagadhatta le, már csak a kora miatt sem. Persze, hogy mi minden történt a neveldében, az más! Arról fogalma sincs Jacknek. Mikor jön már az ajándék? Ted percenként nézett az órára, őrülten izgatott volt. Jöjjön már! A neveldében hihetetlen történetek keringenek a… azokról. A srácok közül még senki sem találkozott olyannal, még a nagyok közül se. Persze, nem mindenkinek van ilyen mentora, mint neki!… de… az is lehet, hogy nem lesz ajándék… lehet, hogy ez is csak Jack egy újabb, az életre felkészítő leckéje… ami tényleg igen hasznos, de ezúttal Tednek nagyon rosszulesne. Nem, ezt egyszerűen nem teheti meg vele Jack! – döntötte el magában Ted.

Csengettek. Ted felugrott, legszívesebben az ajtóhoz rohant volna, de erőt vett magán, elsimította arcvonásait, egészen hűvös, kimért lett és hagyta, hadd menjen Jack előre. Jack meg sem rezdült a csengetésre, lassan állt fel, nyújtózott egyet, majd komótosan az ajtóig lépdelt. Kinyitotta.
Az ajtón szürke öltönyös, inkább alacsony, mintsem magas, szemüveges, idősödő férfi lépett be.
– Jó napot! – köszönt a szürke öltönyös, és letette a kalapját a fogasra.
– Jó napot! – mondta Jack. – Jöjjön beljebb.
A férfi végiglépdelt a hosszú folyosón. Jack betessékelte a nappaliba, és hellyel kínálta.
– Tessék, kérem, foglaljon helyet! – mondta Jack.
– Köszönöm.
– Hogy is hívják magát? – kérdezte hirtelen Ted, meg sem várva, hogy a férfi leüljön. –Vigyázzon, csak az igazat mondhatja! – tette még hozzá.
– De kérem, uram! Szolgálatban vagyok! – méltatlankodott a szürke öltönyös.
– Nos, hogy hívják? – kérdezte Ted türelmetlenül újra.
– Ormail Hendek vagyok – mondta a férfi szárazon. Majd a térdére vette fekete aktatáskáját, és papírokat emelt elő: – Tessék, az azonosítóm, a képesítésem és a referenciáim.
Jack elvette Hendektől az iratokat, beléjük sem pillantva adta oda Tednek. Ted mohón nyúlt értük.
– Nézzük csak! Neve: Ormail Hendek, stimmel. – mondta Ted elégedetten, mikor látta, hogy a kimondott név egyezik az igazolványon lévővel. – Hány éves, Mr. Ormail Hendek? – kérdezte Ted ízlelgetve a férfi nevét.
– 63.
Hendek újabb pipát kapott Tedtől.
– Mr. Hendek, hol született Ön? – kérdezett tovább Ted.
– San Tordillóban – a válasz újabb pipát ért.
– Hol lakik, Mr. Ormail Hendek?
– A Girondino utca 59-ben, a kilencedik kerületben.
– Van felesége?
– Igen. A második feleségemmel élek.
– Ő hány éves?
– Hatvan.
– Ez is stimmel. Mondja csak, Mr. Hendek, mit mutatott a születési genetikai vizsgálata, milyen betegségben fog meghalni?
– Ha megérem a hatvanat, és ugye már megértem, akkor 95%, hogy szívinfarktusban halok meg, esetleg agyvérzésben, úgy hatvanöt és hatvankilenc éves korom között. Sajnos rendkívül rossz a lipidanyagcserém. Születésemkor 39% volt annak az esélye, hogy ötven előtt halok meg, rákban.
– Ez is stimmel. Jack, eddig minden stimmel! – pillantott Ted Jackre. – Mr. Hendek, tájékoztatták, hogy a szülei miben haltak meg?
– Természetesen. Az anyámat 49 évesen vitte el a rák, az apám hatvan volt, mikor a nagy tordillói vonatszerencsétlenségben odaveszett.
– Pontosan! Te, Jack, ez hihetetlen! Elképesztő ez a fazon! Ez… ez… ez igazat mond! – ujjongott Ted.
– Őszinte – felelt Jack.
– Persze, tudom… de akkor is! Jack, én még a te nevedet… az igazi nevedet sem tudom! – csendesedett el Ted.
– Dehogynem, Ted. Jack vagyok – vigyorgott Jack.

Ormail Hendek nyugodtan ült a fotelben. Pár pillanat alatt felmérte a helyzetet. Hiába, rendkívül tapasztalt őszinte volt. A Cég pont az ilyeneket szereti küldeni, ha először-fiataloknak rendelik meg a szolgáltatást. Fürge észjárású ember lévén hamar átlátja az esetleges ellentmondások csapdáit, több mint négy évtizedes tapasztalata pedig hihetetlenül jó emberismerővé tette. Szükség is van minderre, véletlenül sem szabad téveszteni. A tudósok azt mondják, ha az első alkalomnál tévesztenek, az a fiatal további fejlődését nagyon károsan befolyásolhatja. Nem is beszélve arról, hogy egy sajnálatos tévesztés azt is jelentheti, hogy a Cég elveszít egy ügyfelet. És a mai helyzetben ezt végkép nem engedheti meg a Cég magának. Szóval nagyon kell vigyázni.

– Tehát hatvanöt és hatvankilenc éves kora között fog meghalni? Nos, akkor már nincs túl sok ideje hátra, nem bánja? – faggatózott tovább Ted.
– Hogyne bánnám, szeretek élni.
– És mondja csak, Mr. Hendek, van már valamilyen tünete az egészsége megromlásának? – kérdezte fontoskodó arcot vágva Ted.
– Igen, vannak jelei – válaszolt Hendek szárazon.
– Elárulná nekünk, hogy mik ezek a jelek?
– Tudják, dagad a lábam, éjjel többször föl kell kelnem vizelni, és ha felizgatom magamat, zsibbad a bal karom. Azt mondják, ez mind a szív miatt van.
– Miért nem fekszik be egy komplett testreparációra valamelyik rehabilitációs központba?
– Az őszintéknek ezek a programok elég nehezen elérhetőek.
– Hogyhogy nem küzd azért a Cég, hogy az alkalmazottainak meghosszabbodjon az élettartama?
– Küzd, nagyon sokat köszönhetünk a Cégnek, ezen a téren is.
– És ugye a Cég is Önöknek – szólalt meg hosszú idő után Jack.

Milyen kíváncsi a kölyök! Csak úgy ömlenek belőle a kérdések. Jack elfelejtette már, hogy milyen érzés egy 14 évesnek hallani, hogy valaki elmondja a személyes adatait, őszintén. Idővel persze rájön majd, hogy van ennél nagyobb élvezet: egymásra logikusan épülő kérdésekkel szinte szétszedni egy őszintét! A kölyöknek meg kell ezt tanulnia, már csak a nagyobb élvezet kedvéért. Jack biztos volt benne, hogy hamarosan Tednek is ez lesz a kedvenc szórakozása, hisz a kölyök annyira hasonlít rá.

– Nos, Mr. Hendek, ezek a kérdések okvetlenül fontosak voltak a bizalom megteremtéséhez – mondta ekkor Jack remekül felismerve, hogy Ted egyelőre kifogyott a kérdésekből.
– Nyugodtan, uraim, kérdezzenek, amit csak akarnak – mondta az őszinte.
– Volt olyan, aki elégedetlen volt a szolgáltatásával? – vette át a kérdezést Tedtől Jack.
– Nézzék meg a referenciáimat, kérem. A negatívak vannak felül – válaszolt Hendek.
– Aha, szóval ez itt ni… elégedetlen magával, mert az egyik kérdés elől kitért, többszöri kérdezésre sem adott egyenes választ, végül pedig nem az igazat mondta. Hogy is történt ez? – vonta kérdőre Hendeket Jack.
– Negyvenkét éve történt, uram, gyakornok voltam. De biztosíthatom, hogy példásan megbüntettek, és azóta egyszer sem fordult elő hasonló.
– Mi volt az, amit eltévesztett? Ugye maguk ezt a szót használják rá?
– Igen, ezt a szót használjuk.
– Szóval mit tévesztett el? Mi volt az, amire nem adott őszinte választ? – élénkült fel Ted.
– A hölgy, aki megrendelte a szolgáltatást, megkérdezte, hogy milyennek tartom őt, vonzódom-e hozzá, nem lenne-e kedvem szexuális kapcsolatot létesíteni vele…
– Micsoda! Perverz nőszemély! Hihetetlen, hogy mik vannak, Ted, az embereknek már semmi sem szent! Elképesztő, hogy van, akinek megfordul a fejében, hogy lefeküdjön egy őszintével! Van gusztusa hozzá! – hüledezett Jack Tedhez fordulva. – Már legalábbis akkor, amikor az szolgálatban van – tette hozzá Hendekre pillantva.
– És Maga mit mondott? – érdeklődött Ted.
– Azt mondtam, hogy sajnálom, de nem tehetem, mert nekem feleségem van, akit szeretek és sosem csalnám meg.
– És mi az igazság? – vonta fel a szemöldökét Jack.
– Az igazság az, hogy nagyon csúnya volt a nő, nem kívántam.
– Hogy jött rá, hogy Maga nem mond igazat? – ütötte tovább a vasat Jack.
– Akkoriban még engedélyezték néhány, kivételes státusban lévő magánszemélynek a hazugságszenzorok használatát. A nő férje magas beosztásban dolgozott a belügyben. A férj nem volt otthon, a nő elrejtette a szobában a szenzort, ami persze egyből jelzett, amikor válaszoltam. Nagy botrány volt… Azóta bevonták a lakosság hazugságszenzorait, és az őszintéket szolgálatban kötelezően viselendő szenzorokkal látták el.
– Mutassa meg a hazugságszenzorát! – mondta szinte parancsolva Ted.
– Kérem, ez az – mutatott Hendek a zakóját félrehajtva egy kis dobozra. – Amennyiben valamire nem az igazat válaszolnám, ez a kis készülék hangosan zümmögni kezdene.
– Hazudjon valamit! – utasította Ted.
– Uram, nekem tilos szolgálatban hazudnom – tiltakozott Hendek.
– Akkor honnan tudhatnánk, hogy a szenzor tényleg működik? Lehet, hogy már eddig is összevissza hazudozott itt nekünk! – mondta mérgesen Ted.
– Próbálja ki ön, uram! – ingatta a fejét Hendek, és levette magáról a dobozt, majd egy övvel Tedre erősítette. – Tessék, hazudjon valamit! – szólt Tedre.
– Én… én .. nem is tudom… – Ted kérdőn nézett Jackre.
– Na, gyerünk, mondj már valamit! Mondjuk, mondd meg, hogy ismered-e a szüleidet! – segített Jack.
– Persze, hogy ismerem! Anyám menő divattervező, apám meg igazgató a Valdenor Nagyvállalatnál – vágta rá a már oly sokszor kimondott hazugságot Ted. A dobozból hangos zümmögés hallatszott.
– Működik! – lelkendezett Ted.
– Persze – nyugtázta az őszinte.

A zümmögés egyre hangosabb lett, ráadásul a doboz egészen Tedre tapadt, hiába ficánkolt a fiú, nem tudott szabadulni tőle.

– Hallgattassa már el! – rivallt Ted Hendekre.
– Én nem tudom elhallgattatni, csak ön. Addig fog zümmögni, amíg ön nem válaszol a kérdésre őszintén – mondta Hendek, és Jackre nézett, Jack bólintott.
– De kérem! Engem ne fenyegessen! – kiáltozott kétségbeesetten Ted.
– Tényleg így van, Ted, ez az egyetlen módja, hogy elhallgasson a doboz – mondta Jack nyugodtan.
– Jól van, jól van, az apám tiszt a tengerészetnél, az anyámat… szóval őt meg… nem ismerem – dadogta Ted, de a zümmögés még erősebb lett.
– Az igazat! – szólt az őszinte.
– Szóval… én… én… ahogy a neveldében senki… egy gyerek sem… úgy… én… sem ismerem a… szüleimet… sosem láttam őket… semmit nem tudok róluk… – nyögte Ted keservesen. A zümmögés megszűnt, Ted letépte magáról a szenzort és Hendekhez vágta. – Csatolja fel magának, rohadék!
– Ugyan, Ted, hiszen ezzel semmit sem árultál el magadról! Hiszen nemzedékek óta mindenki a neveldékben nő fel, és senki sem ismeri a szüleit – nyugtatta Tedet Jack.
– Akkor is, rohadjon meg a szemét! – duzzogott tovább Ted.

Jack megropogtatta az ujjait, már csak egy korty whisky volt a poharában, legurította. Itallal kínálta az őszintét, erre eddig nem volt idő, annyira mohó volt Ted. Ez a kis lecke csak javára válik a kölyöknek, megfontoltabb lesz, óvatosabb. Hanem ennyi pont elég volt bevezetésnek, most aztán jöjjön valami érdekes, csapjunk a lovak közé!

– Mr. Hendek, ugye azt mondta, hogy van felesége? – kérdezte Jack.
– Van.
– Mondja csak, ő tudja, hogy maga őszinte? – hunyorított Jack.
– De Jack, tudod, hogy ez lehetetlen! Egy csomó szabály van, ami biztosítja, hogy a hozzátartozók ne tudhassák meg – vágott közbe Ted.
– És mi van, ha mégis, valahogy, véletlenül – erősködött Jack.
– Hogyan? – kérdezte kíváncsian Ted.
– Képzeld csak el a következőt: a szomszédjában él egy nagyon kedves, idősödő asszony, akinek az egyetlen szórakozása, hogy őszintét hív. Nos, ez a kedves öregasszony lerobban, és egy távoli körzetben lévő rehabilitációs központba kerül. Ahová ugye nem tilos őszintét rendelni, és ami történetesen pont abban a körzetben van, ahová Mr. Ormail Hendek jár… hm… dolgozni. Szóval a nénike lerobban, de a kedvenc szórakozásáról nem mond le, tárcsázza a Cég számát,… és hamarosan megjelenik Mr. Hendek, a kedves szomszéd. Micsoda meglepetés! Mindkettőjüknek. De az igazi meglepetés Mr. Hendeket otthon várja, mert mihelyt Mr. Hendek kilép a rehabilitációs központ kapuján, a nénike újra veszi a telefont, és most nem a Céget hívja… – Jack elégedetten nézte, hogy Ted arcára széles vigyor ül, az viszont meglepte, hogy Hendek továbbra is milyen nyugodt. – Azért ez megtörténhet, nem? – fordult Hendekhez.
– Igen. Borzasztó véletlenek egybeesése esetén megtörténhet – ismerte el Hendek.
– És mi lenne akkor?
– Semmi. A feleségem tudja, hogy őszinte vagyok.
– Képtelenség! Maga nem mond igazat! – kiáltotta Ted.
– Természetesen igazat mondok – mosolyodott el Hendek – Nézzék csak meg az azonosítómban, a negyedik oldal közepén.
– „A felesége felvilágosítva” – olvasta Ted hitetlenkedve. – Hogy történt? Hogy tudta meg?
– Volt egy olyan eset, amilyet ön említett – nézett Hendek Jackre –, majdnem teljesen úgy történt minden, ahogy az imént mondta, csak nem nénike, hanem bácsika volt. A Cég egyik munkatársa óriásit hibázott, tudnia kellett volna, hogy az öregúr a szomszédom, nem lett volna szabad az én körzetem rehabilitációs központjába utalni – fejezte Hendek nyugodtan.
– És a felesége? Hogyhogy nem hagyta el? – kérdezte Ted.
– Ő már előtte is tudta. Mintegy harminchat éve került az azonosítómba az a bizonyos „Felesége felvilágosítva”.
– De hogy lehetséges, hogy elviselte? Nem omlott össze? Miért maradt magával? – hüledezett Ted.
– Ó, ennek igazán egyszerű a magyarázata: a feleségem is őszinte. Nézzék csak meg a negyedik oldal alján.
– Lehetséges ez? – kiáltott újra Ted.
– Lehetséges. Semmilyen szabály nem tiltja.
– De milyen gyerekei lehetnek két őszintének? Miféle degenerált torzszülöttek? Még megérjük egyszer azt, hogy olyan egyedek tenyésznek ki, amelyek genetikailag képtelenek a lódításra, füllentésre, hazugságra! Borzalom! – fakadt ki Ted.
– Éppen ebből a megfontolásból rendelték el a jogalkotók az őszinték sterilizálását – mondta atyáskodva Jack.
– Igen. Az őszintéknek nem lehet gyerekük. Mindkettőnket sterilizáltak, amikor beléptünk a Céghez – erősítette meg Hendek.
– …persze, én is tudtam – mondta Ted zavartan

Jack a pohara alján maradt jégkockát rágcsálta. Nocsak, milyen meglepetései vannak a fickónak! Még egy ilyen öreg rókát is meg tud lepni, mint Jack. De sebaj, nagyobb vadat nagyobb élvezet leteríteni.

– És hogy élnek otthon? Miről tud beszélni két őszinte? – vágott bele újra Jack.
– Kérem, ez is csak egy munka, mindketten ledolgozzuk a napi nyolc órát, otthon aztán mi is normális emberek vagyunk.
– Hazudnak is? – kérdezte Ted.
– Természetesen! Szolgálaton kívül éppen annyit hazudunk, mint bárki más, sőt meglehet még többet is, tudják, azt hiszem, valahogy igyekszünk kompenzálni a munkánk során szerzett sérüléseket – magyarázta Hendek.
– Azért maguk mégsem hazudhatnak annyit, vagy olyan jól, mint a normális emberek, nem véletlenül lettek kiválasztva – jegyezte meg Jack.
– Igen, ránk jellemző az a sajnálatos tény, hogy a hazugságaink túlontúl átlátszóak, a legritkább esetben tudunk megtéveszteni vele másokat, sőt, közülünk egyeseknek bizonyos helyzetekben egyenesen nehezére esik hazudni, de biztosíthatom Önöket, hogy én nem efféle vagyok.
– Persze – mondta lenéző mosollyal Ted.

Jack a hajába túrt, feszengett, ujjaival dobolt a whiskys poháron. Lehet, hogy tényleg öregszik? Úgy látszik, kijött a gyakorlatból. Hogy fogja meg ezt az alakot? Tedre nézett. Valahogy fogást kell találnia ezen a pasason, sarokba kell szorítania, Ted miatt is.

– Mondja csak, Mr. Hendek, miért választotta maga ezt a… foglalkozást? – kérdezte Jack.
– Nem volt sok lehetőségem. Tudják, hatéves koromig én is a neveldében éltem, mint mindenki más. Nos, van egy teszt, a hatévesekkel végeztetik el, aki ott nem felel meg, azt átteszik a Cég őszinteképzőjébe.

Az utolsó szó hallatára Ted megborzongott. Pólyás korától a nevelők nap mint nap ezzel a szóval riogatták. Próbáld csak meg, és máris az őszinteképzőben találod magad! Aki nem hajlandó szót fogadni, az csomagolhat, holnaptól az őszinteképzőben lesz a szállása! Hány éjszakát virrasztott át rettegésben! Sok mindent ugyan nem tudtak róla, de a gyermeki fantázia az állandóan leselkedő és határtalan borzalom jelentését adta a szónak. A hatéves kori teszt után aztán nem riogattak többé az őszinteképzővel. De a kisgyerekekbe beültetett rettegést később bármikor elő lehetett hívni pusztán egy szó kiejtésével: őszinteképző.

– Tőlünk is elvittek két fiút és egy lányt – motyogta Ted csendesen.
– Minden évben kapunk gyerekeket a képzőbe, az utóbbi években azonban egyre kevesebbet… hiába, ma már olyan fejlett a genetika, hogy a legtöbb lehetséges tanítványunk pár hetes embrióként elveszti az esélyét a megszületésre. Azonban mindig akadnak születési sérülések, közülük sok teljesen észrevehetetlen, egészen a hatéves kori tesztig. Mindazonáltal a Kormánynak és a Cégnek komolyan el kell gondolkoznia azon, hogyan lehet biztonságosan és előre kiszámítható módon megoldani az őszinték utánpótlását, különben a Cég alkalmazottak nélkül marad, önök pedig kénytelenek lesznek lemondani egyik kedvenc szórakozásukról – fejezte be Ormail Hendek.
– Tudja, hogy jó páran vannak, akik úgy gondolják, hogy ezt a kétségkívül igen élvezetes, ámde felettébb bűnös szórakozást be kellene tiltani? – jegyezte meg cinikusan Jack. – E bűn jelenleg legális elkövetésére egész iparág épült, az efféle szórakozásra való igény tartja fenn a Céget, és így Magukat is, az őszintéket. Az pedig ugye egyértelmű, hogy a szolgáltatás megszüntetése mivel járna?
– Igen, ha az ortodoxok kerülnének hatalomra, az a végünket jelentené – válaszolt az őszinte. – És biztos vagyok benne, hogy nem csupán a szolgáltatás szűnne meg. Szerencsére ezek a szélsőségesek meglehetős kisebbségben vannak. És az emberek imádják a szolgáltatásunkat.
– Ma még igen, de ki tudja, mit hoz a jövő?
Ormail Hendek elbizonytalanodott, csak nem egy ortodox provokátorral van dolga? Az elmúlt héten három őszintét is tőrbe csaltak. Kettő megúszta kiadós veréssel, de a harmadikat megölték. Hiába, amikor romlik a gazdasági helyzet, nehezebb az emberek élete, rögtön bűnbakot keresnek. Nem, nézett körbe a fényűzően berendezett szobában, ezek az emberek csupán szórakozni akarnak. Az azonban biztos, hogy a Cégnek ezentúl, amennyire csak lehet, minden ügyfelet ellenőriznie kell.

– És akik… oda kerülnek… az… ő… szóval oda… azokkal mi lesz? – kérdezte Ted egész halkan.
– Kiképzik őket, őszinték lesznek, és életük végéig a Cég alkalmazásában maradnak. A kiképzés nagyon hosszú és…
Jack azt akarta, hogy a kölyök szórakozzon, ne a számára nyilvánvalóan rémséges dolgokkal traktáltassa magát. Ezért vágott Hendek szavába, mintegy lezárva az őszinteképzős témát:
– Mr. Hendek, nagyon megviselte önt az első felesége halála?
– …rettenetesen – válaszolt hosszú szünet után Ormail Hendek.
– Nagyon szerette? – folytatta Jack.
– Igen, nagyon – hangzott a csöndes válasz.
Az őszinte eddig rezzenéstelen arcára fájdalmas kifejezés ült. Jack megérezte, hogy most kezdődhet az igazi szórakozás.
– Mr. Hendek, hogy halt meg az első felesége? – kérdezte Jack a whiskys poharat babrálva.

– Nem hallotta, azt kérdeztem, hogy halt meg az első felesége? – szólt élesebben Jack.
– Megöltem – mondta alig hallhatóan Hendek, és az órájára pillantott.
– Megölte? – kiáltotta Ted megdöbbenten.
– Meg – Hendek meredten bámulta a szőnyeget, majd becsukta a szemét, és sokáig csukva tartotta.
Jack az órára nézett, van még idő. Intett Tednek, hogy maradjon csendben, engedélyezett pár percet Hendeknek. Megvan hát, csak kiszimatolta a gyenge pontot! Élvezettel nézte a Hendek arcán átvonuló felhőket.
– Úgy tudom, a gyilkosokkal nem bánik túlzottan irgalmasan a Kormány – szólalt meg végre Jack.
– A gyilkos büntetése a legtöbb esetben halál – mondta lassan Ormail Hendek.
– Maga hogy úszta meg? Meséljen, kérem, roppant kíváncsiak vagyunk!
Jack összekulcsolta a kezét a tarkója mögött, kinyújtózott. Az őszintét nézte. Annyiszor volt már hasonló élményben része, de ezzel az érzéssel nem lehet betelni. Elégedetten hunyorított Tedre.
– Mr. Hendek, ha megkérhetem, kezdje el a beszámolóját, vészesen fogy az idő – sürgette meg Hendeket.
Ormail Hendek az asztalra tette a szemüvegét, zsebkendőjével megtörölte a szemét, és nagyot sóhajtott.
– Tudják… – kezdett hozzá lassan, szárazon – …a feleségemmel …Kate-tel… nagyon szerettük egymást. Megismerkedésünk után egy évvel vettem el. Kate csodálatos nő volt, a legcsodálatosabb. De… – Hendek újra megtörölte a szemét, hangja elcsuklott – …fél évvel a házasságunk után autóbalesete volt. Komoly fejsérülést szenvedett. Mindkét lába megbénult, egy hónapig beszélni sem tudott. Azt hittem, hogy itt a vég, ennél nagyobb szörnyűség már nem érhet. Nem akartam elveszíteni. És, hála orvostudományunk csodálatos fejlettségének, Kate hamarosan lábra állt, egy hónap múlva pedig megszólalt. Hanem amikor megszólalt! Bárcsak soha többé ne tudott volna beszélni! Borzalom! Igazat mondott! Mindig csakis az igazat.
Hendek ingjének eleganciáját óriási izzadságfoltok kergették el. Meglazított nyakkendője bénán csüngött a mellén. Először kortyolt a narancslébe, amit Jack töltött neki. Folytatta.
– Az utcára sem engedhettem ki. Képzeljék csak el, mi történt volna vele! Legkevesebb, hogy a rendőrség cipeli el, de meglehet, hogy meglincselik. Az emberek imádnak őszintéken szórakozni, de ha valaki róluk mond igazat, annak nincs irgalom. És a feleségem senkit nem kímélt. Beszélt magáról, rólam, másokról, mindenkiről. Tudta, hogy borzalmas dolgokat művel, rettenetesen szenvedett, de semmit nem tehetett ellene, csak beszélt, beszélt és beszélt, képtelen volt befogni a száját… és képtelen volt hazudni. Az orvosok szerint megsérült az állítások invaliditásáért felelős agyi központja. És ez ma még nem gyógyítható. Én mindent megpróbáltam. Belemerültem a szakirodalomba, minden létező tudományos gyógymódot kipróbáltunk. Majd a tudománytalanokat is. Az összes kuruzslót végigjártuk. Kate is megtett mindent. Szigorúan betartotta az orvosok utasításait, majd a kuruzslókét is, pszichoterápiára járt, még egy igen kockázatos validodeprimáló műtétbe is beleegyezett. De semmi nem segített. Ó, hányszor kívánta, hogy bárcsak halt volna meg a balesetben! És hányszor kívántam én is.
– Miért nem tették az orvosok elmeosztályra? – szólt közbe Jack.
– Az orvosok! – legyintett szomorúan Hendek. – Először azt mondták, hogy az otthoni, ismerős körülmények kedvezően hatnak majd a gyógyulásra, biztattak. De később, miután hetek múlva sem javult az állapota, beismerték, hogy tehetetlenek. Az elmeosztályról biztosan nem lett volna visszaút. Voltam elmeosztályon, láttam ilyen betegeket: erős nyugtatókkal kábították el őket, hogy az ápolókat és a többi beteget ne kergessék őrületbe. Ezt nem akartam, még akkor is szerettem. És azt hittem, hogy kibírom. Nem akartam elveszíteni – mondta megtörten Hendek.

– És mi történt aztán? – törte meg a csendet izgatottan Ted.
– …eleinte… eleinte nagyon figyelmes voltam vele, később… a saját érdekemben… majd az ő érdekében próbáltam nem figyelni rá… bezárkóztam a szobámba, vagy őt zártam be… későn jártam haza, amikor már aludt… egyre kevésbé bírtam elviselni… kérem, a mi munkánk amúgy is hihetetlen stresszel jár, szükségünk van a nyugodt otthonra… a kompenzációra… én… én… nem bírtam… …felőrölte az idegeimet… képtelen voltam elviselni … nem bírhattam tovább… …megfojtottam… – Ormail Hendek úgy hallgatott el, mint aki soha többé nem akar megszólalni.
– És hogy úszta meg a büntetést? – Tedet teljesen lenyűgözte az őszinte kitárulkozása.

– Ne húzza itt az időt! Mondja már! Folytassa! – nyüstölte tovább Ted.
Hendeknek válaszolnia kellett.
– A bíróság gyorsan felmentett. Tekintettel arra, hogy az orvos szakértők egybehangzóan igazolták a feleségem agysérülésének következményeit, és bár, mint mondtam, Kate-et ki sem engedtem az utcára, mégis számtalan incidens történt, az orvosoknál, a várókban, a kórház előtt… ezeket persze nem lehetett titokban tartani, számtalan bizonyíték szólt mellettem. A bíró azt mondta, hogy ilyen elviselhetetlenül megnyomorított, kilátástalan helyzetben egyszerűen nem élhettem tovább, szükségszerű és muszáj volt így cselekednem, már pusztán csak önvédelemből is.
Ormail Hendek több centiméterrel lett alacsonyabb néhány perc alatt. Az arcába alig jutott vér. Jobb kezével zsibbadt balját markolászta. Kinyitotta az aktatáskáját, gyógyszert vett elő, egy apró korty narancslével próbálta lecsúsztatni, nehezen ment.
Jack elégedetten nyújtózott el a fotelben. Megkapta, amit akart. A két órából, amennyit a Kormány rendelete szerint egy először-fiatal őszinte társaságában tölthet, még pontosan tíz perc van, addig a kölyöké az ürge. Kérdezhet tőle pár otrombaságot, amikre az szemrebbenés nélkül felel majd, még kicsit sem jön zavarba. Ezek az alakok általában már teljesen elfajzottak, szemrebbenés nélkül képesek a legintimebb dolgaikról is őszintén beszélni. De az igazi érzés, kinyomozni, rátapintani a gyengéjükre, látni, hogy kínjukban feszengnek, legszívesebben nem mondanának igazat, de ugye nekik muszáj, nem engedhetnek meg maguknak egy tévesztést. Jack élvezettel pillantott Hendekre. Így kell ezt csinálni, így kell kikészíteni egy ennyire elkorcsosult példányt. Le a kalappal Jack előtt!

– Na, hogy tetszett? – kérdezte Jack Tedtől, miután Ormail Hendek kilépett az ajtón.
– Esküszöm, még sosem szórakoztam ilyen… – Ted kipirulva kezdett volna áradozni.
– Vigyázz, ne áruld el magad! – figyelmeztette Jack.
– …igen… igen… egész jó volt… vagyis elment – motyogta Ted.
Jack mosolyogva nézett Tedre, lám, tanulás szempontjából sem elpocsékolt ez a nap: a kölyöknek képessé kell válnia arra, hogy akkor se árulja el magát, ha valamilyen óriási öröm vagy bánat éri.
– Hihetetlen volt ez a faszi! A csudába, mi mindent elmondott! Teljesen ŐSZINTÉN! Őrület! Imádom a szórakoztatóipart! Hogy miket ki tudnak találni! – tört ki Tedből.
– Ted, úgy látom, erős felindultságodban képtelen vagy uralkodni magadon. Ezt nem engedhetjük meg, óriási felelőtlenség – nézett Jack szigorúan a kölyökre.
– Igen, Jack, igazad van. Vigyázni fogok – szontyolodott el Ted.
– Jól van, mától több figyelmet fordítunk az ilyen helyzetekre. De most gyere, együnk valamit, nemsokára vissza kell menned a neveldébe – mondta atyáskodva Jack.

Ted mindig éhes volt. Képtelenség volt annyit elé tenni, hogy hagyjon belőle. De most csak közönyösen turkált, észre sem vette az ételt. Külső szemlélő azt hihette volna, hogy a kölyöknek nincs étvágya, vagy nem szereti azt, amit elé raktak. Pedig Jack Ted kedvencét szolgálta föl. A kölyök fejében kavarogtak a dolgok. Határtalanul boldog volt. Találkozott egy őszintével! Egy igazi őszintével! Ritka az, ha valami jobbnak bizonyul az évek óta építgetett álmainknál, és ez a találkozás Ted legszebb álmait is bőven túlszárnyalta. Ugyanakkor borzasztó dühös volt magára, mert elárulta érzéseit, úgy viselkedett, mint egy hatéves, akit aztán elvisznek az… őszinteképzőbe… Igen, Jacknek igaza volt, óriási hibát követett el, soha többé nem engedhet meg magának ilyet. A kölyökben óriási dac feszült, hogy az érzéseiből ne mutasson ki semmit. Még egyszer nem fognak rápirítani, se Jack, se más!
Jack nézte, ahogy a kölyök a haját igazgatja. Arcvonásait most tökéletesen uralja, de ez a hajbabrálás elárulja. Összességében egész jól viselkedett. Apró kis megingásoktól eltekintve tökéletesen uralkodott magán. Nagyon sokra viheti még. Furcsa, gondolta Jack, mielőtt elkezdett a kölyökkel foglalkozni, dühítette, ha valaki jobbnak bizonyult nála. És most itt ez a gyerek, nyilvánvaló, hogy jobbak az eredményei, mint a tizennégy éves Jack eredményei voltak, mégis, a kölyökre büszke, és azt akarja, hogy még jobb legyen. Persze ezt soha senki nem tudhatja meg, épp elég, hogy Jack tisztában van vele – még ha a miértjét meg nem is érti.

Ormail Hendek elégedetten lépett ki az ajtón. Ez egészen jól sikerült. A gyereket teljesen elkápráztatta, és a felnőtt is jól szórakozott. Manapság a Cégnél szeretnek olyanokat alkalmazni, akiknek van valami kényes a múltjában. Régebben az embereknek már az is kielégülést okozott, ha olyan dolgokat mondtak nekik, mint az igazi név, kor, családi állapot, betegségek stb. De ma már ezek csupán apró kis örömöket jelentenek, a többségnek ennél jóval több kell, valami kényes dolog a múltból, amiről még egy őszinte sem szívesen beszél őszintén – mondjuk, szeretett feleségének a meggyilkolása. A Cég felismerte ezt, pszichológusokat és színészeket alkalmazott, persze teljesen titokban. A pszichológusok felkészítették az őszintéket arra, hogyan kell a legbensőbb titkoktól elidegenedni, mintha nem is az övék lenne, nem velük történt volna meg. A színészektől pedig megtanulták úgy elmesélni az immár elidegenített titkokat, mintha megszakadnának a mesélés közben. Igen, ez szórakoztató, erre ácsingóznak ma az emberek. Ormail Hendek ásított, fáradt volt. Pár perc múlva lejár a szolgálata. Ma négy helyen volt, ebből háromszor először-fiatalnál. Nehéz munka ez.

A nyelvelőkhöz

Tudom a szó csak fél szárnya a csöndnek
Hazánk végföldje megnevezhetetlen
Kik éltek itt? Éltek egyáltalán?
Otthonunk vízparti homokból kelt szóvár
Otthonunk nem ház  – tákolt téliszállás
S mi maradandó a váltig változékony

Nem kőkori szavak: szótlan korok kövek
Mert addig élnek míg nevük titok marad
Nem az örök – a visszatérő élet
A feltalált idő szelek útvesztője
Deszka szúpercei fűzfák szárnya szélben
Nem a szavalt – az elfelejtett szavak
Fával lenyesett könnyű nyírfatestek
Az észre sem vett a hasznot sosem hajtó
Az éppen csak most lett – s a halott a halandó

Tudom a szó csak fél szárnya a csöndnek
Könnyű bárkák s a mélység – hallgatag
Hogy emelhetne szót a szótlanokért
Ki szavak és szelek közt foszló mint a felhő

Az álmatlan gyermek avagy a tó hölgye

– Hogy nektek mennyi időtök van! Egész nap itt ücsörögtök a kávézóban, és arról tárgyaltok, milyenek a férfiak. Ugyan, milyenek lennének? Nekem fogalmam sincs. Én csak egy házat akartam, egy saját házat és gyerekeket. Ház és gyerekek… olyan nő nem is volt a mi családunkban, aki mást szeretett volna.

Ludmilla néném – nyilván ti is érzitek a beszédemen, hogy orosz vagyok – ezért ment férjhez Kanadába, ahogy Jekatyerina, az unokatestvérem Törökországba. Nyina, a másik óvatos volt: nem bízta a férjkeresést gyanús ügynökségekre, saját maga levelezett egy házias feleségre áhítozó dán mérnökkel. A dán, a török, a kanadai férfiak talán orosz nőket esznek, mind a három lány megígérte, hogy képet küld a házról és a gyerekekről, de a fotók soha nem jöttek meg.

Filip Szergejevics, az én férjem nem várt csomagban küldözgetett orosz menyasszonyokra. Talán ő maga küldözgette őket. De annyira méltatlan lett volna belemártanom magam az ő ügyeibe! Gyerekeket akartam, házat, a közelben meg egy pravoszláv templomot, hogy imádkozhassam a sok eltűnt lányért, a sok meg nem épült házért, az áldozatokért – a férjem és mások áldozataiért.

Nekünk több otthonunk is lett, a Krímben, London mellett, Frankfurtban és Cipruson, egy görög faluban, ahol nekem a görög templomok sem voltak olyan idegenek. De a gyerekek? Hiába zarándokoltam végig a ciprusi templomokat, hiába rendeltem az internetről csoda-pirulákat, csoda-lúgokat, csoda-füveket, csoda-savakat, nem estem teherbe. Nem szégyellek mesélni nektek erről. Most együtt kávézunk, aztán hívom a pincért, fizetek, és többé nem találkozunk.

Nos, Filip Szergejevicset mintha nem bántotta volna annyira a dolog. Mióta felszámolta az üzleteit, a nőkkel és velem csak keveset foglalkozott. Ült a ciprusi házunk teraszán, és ha berúgott, lövöldözött képzelt ügynökökre, a pétervári osztálytársakra, akiket nem látott húsz éve, a tornácunk mozaikfiguráira, vagy csak Szerafim Davidovicsra, erre a ravasz, sebhelyes arcú kópéra, akit kinevezett fegyverhordozójának. Ha már Szerafim Davidovics is részeg volt, akkor tudtam, hogy a házban semmi keresnivalóm. Egyik nap hagytam őket a tornácon őrjöngeni, és elvonultam bóklászni Filip Szergejevics nagynénjével és egy vidám odesszai lánnyal, Raiszával, akit azért tartottam magam mellett, hogy ne legyek olyan egyedül, és hogy minden keresnivalóról megfeledkezzek.

Micsoda kertünk volt! Soha életemben nem láttam hasonlót. Közel a házunkhoz, de olyan kanyargós, köves ösvényen kellett a narancsfákhoz botladoznunk, hogy úgy éreztük, ez már egy másik völgy vagy tán egy másik sziget. Én szívesen sétálgattam volna ott többször is, de volt abban valami félelmetes, hogy se oroszul, se görögül nem ismertük ezeket a virágokat, bokrokat. Olga néni az egész ligetet csak úgy hívta, a „dzsúz-kert”. Mintha betörők lennénk, nevetett ilyenkor Raisza.

Igen, de a legkülönösebb mégiscsak az volt, hogy soha nem volt igazi csend! Mintha minden rovar, szöcske, lepke, dongó, minden zizegő, szöcsmögő bogár ezek között a különös bokrok között gyülekezne. És ez nem volt elég! A hangokból-bokrokból szőtt függöny egy kis tavacskánál ért végét. A hullámok olyan zajt csaptak, mintha éjjel-nappal beszélgetnének. Akárkivel és akárhogyan jöttem ebbe a ligetbe, soha nem érezhettem magam egyedül.
Pedig most szélcsend volt, tikkasztó, délutáni szélcsend. Letelepedtünk a fűre, ettünk egy kis camembert-et, tasakos olajbogyót, miegymást, aztán meghámoztunk néhány narancsot. Eltelt egy kis idő, Olga néni ledőlt az egyik nevenincs bokor alá és hortyogott. Mit tehettünk volna mi? Megkértem Raiszát, hogy egy kicsit beszélgessünk. De öt perc sem telt bele, és a millió-millió, ide-oda-röppenő szárnyacska között mi is elbódultunk.

Minden álomban van egy olyan perc, amikor úgy érzed, órák, sőt napok, hónapok teltek el, és ha felriadnál, azt látnád, hogy mindenki megváltozott szörnyűségesen. Jobb ilyenkor továbbaludni, de én felemeltem a fejem, és láttam, hogy az egyik fa árnyékából egy fiatal férfi figyel. Nem félek elmesélni, mi történt azon a napon. Úgysem hiszitek el.

Ne ijedjen meg, ne kiabáljon, ne sikoltozzon, Anna Fjodorovna, kezdte az idegen. Én rettenetesen megrémültem, mert csend volt, nagyon nagy csend. És máig sem tudom, hogy oroszul szólt-e hozzám, vagy félelmemben (mert ez a furcsa érzés fogott el), megértettem a görög nyelvet. Gyorsan lesimítottam a szoknyámat, mert az is átsuhant rajtam, hogy ez a különös idegen férfi talán Danyil Mojszejev ügynöke. Az uram a házban van, hebegtem, és Szerafim Davidovics vigyáz rá. Délután tárgyalásuk lesz. Hiszen akárki is volt az idegen, nem akartam olyan látszatot kelteni, hogy álló nap csak heverészünk, és nem tudjuk magunkat megvédeni.

Az idegen csak mosolygott, aztán lassan elkezdte: ne ijedjen meg, Anna Fjodorovna, a szerelméért jöttem, és rámutatott – nem viccelek! – egy felszerszámozott, nagyon szép lóra. Féljek vagy nevessek? Újra hebegni kezdtem, erre a férfi elmondta, hogy két gyerekem lesz tőle, egy kisfiú és egy kislány – egy szerencsés, szép és kedves lány, aki hozzámegy majd egy gazdag angolhoz. A fiamat viszont különös betegség sújtja majd: soha nem fog tudni aludni.

És honnan jöttél, te, Lovasevics, kérdeztem. Talán a különös tóból? És mért ígérgetsz mindenféléket? A lovag sértődötten elmosolygott, és anélkül, hogy Raisza vagy Olga néni felébredt volna, nyeregbe emelt, és levitt a tavacskához. Elég, Anna, ennyit tudnod, felelte, és a tó úgy reszketett előttünk, mint valami tükör.

Egy kislány, egy kisfiú, mondogattam magamban, és bármennyire is iszonyodtam, engedtem, hogy a víz széléhez tuszkoljon. Anna, vigyázz majd a fiamra, és soha, semmi szín alatt eszedbe ne jusson, hogy engem felkeress, súgta, és a végén, mert alig öt percet töltött el velem, megcsókolt. Furcsán száraz és hideg volt a keze, de attól a perctől kezdve soha nem féltem senkitől. Egy kislány, egy kisfiú, mondogattam magamban, mikor a kísérőimet a szunyókálásból felkeltettem.

Mitől is féltem volna? Filip Szergejevics, a férjem meghalt, mielőtt a kékszemű, feketehajú ikrek megszülettek volna. De a szerelmem nem hagyott el, ő velem volt, mikor Filip holttestét Oroszországba vittem, és mikor megszabadultam Szerafim Davidivicstól, Olga nénitől, majd ráadásképp Raiszától is. Szerafim nagyon álnok és erőszakos volt. Nyilván azt hitte, ezek után kettesben lövöldözünk a mozaikpadlós tornácon. De én mást akartam.

Senki nem maradt a házban, csak én és a gyerekek. A mozaikpadlót rögtön megjavítattam, és a szobákat teleraktam világos, könnyű bútorokkal. Sok nyár elmúlt, sok tél, de egy idő múlva nem keresett meg engem az ismeretlen. Megsértettem? Valami jóvátehetetlent követtem el? Valaha megfogadtam, hogy a narancsligetet beültetem virágokkal, de mára minden megváltozott, olyan félős lettem, hogy alig merek a liget közelébe menni. A gyerekeimnek azt mondtam, az apjuk angol orvos, titkos kiküldetésben járt Cipruson, és nekünk várnunk kell, nincs más dolgunk, csak várni… A lányom már Londonban tanul, nem nagyon izgatja magát lánykereskedőkkel, titkokkal, orvosokkal, a tanulmányi költségeit Filip Szergejevics számlájáról fedezem. Csak a fiam! Miatta aggódom, mert higgyétek el, nem aludt, amióta megszületett. Fekszünk éjszaka a bezsaluzott villában Cipruson, mereven heverünk a sötétben, és egymás félelmét figyeljük. Pedig megfogadtam, hogy érte mindent megteszek! Jártunk az összes híres orvosnál, most is ezért jöttünk Budapestre. Szeretném, ha meggyógyulna, bár nem akarnám, hogy a titkainkat kifecsegje.

A középkori provanszál és galego szerelmi költészet recepciója ma (I.)

(Elemzési szempontok az Udvariatlan szerelem és A tavaszidő édessége c. antológiákhoz.)
1. Bevezetés, forrásszövegek felsorolása
A magyar költészet történetének sajátossága, hogy a mára már kialakult konszenzus szerint hiányzik belőle a Balassi Bálint költészete előtti népnyelvű művelt, udvari (azaz nem népi-populáris) regiszterbe tartozó irodalmi hagyomány. Míg az udvari költészet (grand chant courtois) az európai irodalom kiinduló pontját jelenti a nyugati népek irodalomtörténetében, addig nálunk főként idegen elemként, fordítások formájában tudott hatni. Egy előző írásban az udvari költészet áttételes recepciójának egy 19. századi példáját elemeztem, jelen dolgozatban pedig azt a kérdést vizsgálom, hogy ennek a hagyománynak egy ismert és egy kevésbé ismert eleme (a provanszál és a galego költészet) hogyan jelenik meg a kortárs műfordításokban, illetve hogy a 20. század főbb irodalomelméleti irányzatai, a dekonstrukció és a hermeneutika elméleti keretei milyen perspektívákat kínálnak föl ezek számára a sajátos pozíciójú műfordítások számára. Mivel ezek a középkori alkotások a 20. században kanonizálódtak a magyar műfordítás-irodalomban, ezért most filológiai áttekintést adok azokról a kötetekről, melyekről (közvetlenül vagy áttételesen) a továbbiakban szó lesz.
A középkor lírájában a többnyelvűség még nem jelentett külön nemzeti irodalmakra való széttagoltságot, a műfajok és motívumok a nyelvek között sokkal szorosabb összefüggésben álltak egymással. Mivel azonban az elterjedt magyar versantológiák a nemzeti irodalmakat tekintik egységnek, a középkori irodalom is külön-külön kötetekben elszórva volt olvasható. A 20. században a galego-portugál líra a Hesperidák kertje című antológiában (Benyhe szerk. 1971) kapott helyet, az okszitán nyelvű líra pedig a francia költészet különböző kiadású antológiában olvasható kezdve az Illyés Gyula szerkesztette korszakalkotó A francia irodalom kincsesháza (1942) című gyűjteménnyel. Míg az okszitán irodalommal a francia antológiák Illyéstől kezdve méltó helyen foglalkoztak, addig a galego-portugál líra nem találta meg a helyét a kánonban, mint azt az itt bemutatandó példa majd illusztrálni fogja. A 1990-es években a portugál tanszéken végzett munka eredményeképpen megjelent egy antológia, a Barátdalok és szerelmes énekek (Pál szerk. 1999), mely a galego-portugál cantigák a fordítói hagyományokkal nem szakító ámde új, a korábbi zsákutcákat elkerülő fordításait tartalmazza. A verseket Bánki Éva válogatta, a fordítók pedig fiatal költők, a portugál irodalomhoz kötődő irodalmárok voltak: Ladányi-Turóczy Csilla, Mohácsi Árpád, Varró Dániel és Vaskó Péter. A kötet kísérő tanulmánya eligazít a műfajok és a motívumok között, illetve a galego-portugál cantigákat a már kanonikus provanszál költészethez képest igyekszik elhelyezni.
A szűkebb, főként egyetemisták körében használt 1999-es antológiát egy szélesebb olvasói kört megszólító szerelmi költészeti gyűjtemény, A tavaszidő édessége követi (Bánki szerk. 2004=), melyben új koncepció jelenik meg: a nagyobb fejezetek a középkori költői nyelvterületek szerint osztják szét az anyagot (okszitán, francia, Itália, arab, szefárd, galego, spanyol, katalán, a Minnesäng költészete és az angol nyelv). Az Ibér-félsziget példáján látszik leginkább, hogy e felosztásnak semmi köze sincs az (egyébként anakronizmusnak számító) nemzeti irodalmakhoz: a költői nyelv (például a galego) nem a költő származásához, anyanyelvhez kötődik (X. Bölcs Alfonz spanyol király és költői műhelye galegoul írt verset), hanem műfaji konvenciókhoz, költészeti iskolákhoz. Az egyes nyelveket feldolgozó fejezetek élén irodalomtörténeti tanulmányok állnak (például Szabics Imréé a provanszál költészet előtt): olyan gesztus ez, mely egyrészről ugyan tudományos háttérrel igyekszik egy bizonyos olvasatot sugallni, más részről pedig felhívja a figyelmet a szövegeken belüli utalásokra, műfaji konvenciókra (és azok áthágására), és ilyen módon az olvasót még inkább elbizonytalanítja. A válogatás már kanonizált, híres költő-fordítók műveit is tartalmazta, mint Weöres Sándor provanszál cansó-fordítását, a galego irodalomból a már említett fiatalabb generáció mellett pedig akkor különböző egyetemeken tanuló fiatalok első publikációit is. Bár a kötet a hagyományokat követve ragaszkodik a szöveghű fordításokhoz, egyúttal a magyar szöveg egységes voltának lehetetlenségét is elismeri:
„a szakszerkesztők ragaszkodtak a szöveghű fordításokhoz, és tudós bevezetőkkel láttak el minden irodalmat” „Antológiánk sokszínű[…]. A magyar műfordítások rendkívüli sokfélesége összefügg azal is, hogy itthon nem alakult ki egységes udvari nyelvhasználat, […] kötelező érvényű konvenció” (Bánki Éva előszava, , 9–10)
A legkülönfélébb folyóiratokban megjelenő számos versfordítás, és egy galego nemzeti irodalmat (kezdetektől az újkorig) feldolgozó CD-ROM (Bánki–Pál szerk. 2005) után a következő nagyobb lépés az Udvariatlan szerelem című kötet (Bánki–Szigeti szerk. 2006=Usz) megjelenése volt. Az Usz voltaképpen a ellentéte a téma szempontjából, hiszen olyan obszcén verseket gyűjt egybe, melyek az előző kötet szerelmi tematikájába nem illeszkedtek (már csak azért sem, mert a egy keresztény szellemiségű kiadónál jelent meg). Ez azonban leegyszerűsítés, mert az obszcenitás ugyan jelenti a fin’amor (udvari szerelem) a 12. században kialakuló hagyományának ellentmondó testiség leírását is, de általános értelemben véve olyan anti-szöveg, mely a felforgat minden lehetséges szabályt és normát: például a fatras műfaja, mely leginkább a nonszensz terminusával írható le. A magyar nyelvű antológia az ellen-szöveg koncepcióját Pierre Bec költő és okszitán-kutató Burlesque et obscénité chez les troubadours című antológiájából (1984) kölcsönzi.
Bár e két antológia a teljes európai kultúrkörrel foglalkozik (beleértve a neolatin, arab és héber nyelvű irodalmat), a továbbiakban csak a profán líra körébe tartozó okszitán és galego-portugál nyelvű (valamint kortárs magyar) verseket elemzek. A szerzők nem hivatkozott életrajzi adatait a fenti antológiákból és egy galego-magyar CD-n megjelent kétnyelvű antológia részben általam írt jegyzeteiből vettem át (Bánki–Pál szerk. 2005). A galego versek szövegének és a szerzők nevének helyesírásában a Lírica profana galego-portuguesa című galego kiadású antológiát (és internetes adatbázist) vettem alapul (Brea et al. 1996), az okszitán nyelvű verseknél pedig Martin Riquer háromkötetes szöveggyűjteményét és tanulmányát (Riquer 1975) valamint Pierre Bec antológiáit (1984 és 1995) követtem.
2. A fordítói paradigmák egy lehetséges rendszere
A forrásszövegek áttekintése után a műfordítás jelenségének értelmezéséhez a megjelölt korpusz esetében leginkább termékenynek tűnő lehetséges elméleti kereteket vázolom föl: mivel a középkori líra recepciójáról nem született még átfogó monográfia, ezért olyan munkákra támaszkodok, melyek a középkoritól teljesen eltérő korpuszt vizsgálnak. A fordítás úgynevezett hűségelvű megközelítésnél Rába György Szép hűtlenek című monográfiáját (1969) tartom mérvadónak, hiszen ez a mű foglalja össze a Nyugat folyóirat körül kialakult fordítói iskola elveit és irányzatait. A Szép hűtlenek óta a versfordításról készült legátfogóbb áttekintés Polgár Anikó Catullus noster című kötete (2003) volt: ez utóbbi egy konkrét forrásnyelvi korpuszra, Catullus költészetére koncentrálva követte végig a különböző fordítói iskolák módszereit és elméleti alapvetéseit. Az antik költészet vizsgálata azért különösen szerencsés, mert olyan régi irodalmi alkotások recepciójáról szól, melyek folyamatosan jelen voltak a magyar kánonban, így a különböző fordítói stratégiákat könnyen végig lehet követni. A tanulmány a fordítási gyakorlat négy fő modelljét különböztette meg. 1) A Nyugat előtti fordítói generációkat a domesztikáció paradigmája alá sorolja, jellemzői az eredeti (itt antik) forma és versmérték elhagyása, és annak a célnyelvi irodalmi környezet formáival, leginkább a dalköltészet alakzataival való helyettesítése (például Szapphó népdalformában im. 66), a környezetet, a célnyelvi irodalom iránt támasztott elvárások visszavetítése a forrásnyelvi szövegekre. 2) A Nyugat, és legfőképpen Babits fordítói gyakorlatához köthető az integráció paradigmája. Itt jelenik meg a formahűség, mint követelmény (87), és ami ennél fontosabb, a műfordító egyénisége átsugárzódik a fordított műbe, más szavakkal a fordítás integrálódik Babits költői életművébe (41), és a magyar irodalomtörténet sajátos vonásaként a műfordítás az eredeti költemény rangjára emelkedik (86). 3) A Nyugat harmadik nemzedékétől számítja a filológus- vagy rekonstrukciós paradigma megjelenését, példaként pedig (az antikvitás fordítói közül) Devecseri Gábort állítja (41–42). A Nyugatos fordítói gyakorlathoz képest itt újra elválik a költői gyakorlat és a fordítás. A műfordítástól szigorúan elválasztják a (lekicsinylően minősített) átköltéseket, és a műfordítás gyakorlatát a filológiai felkészültségnek rendelik alá, így a műfordítást a tudomány és a művészet egységének megtestesítőjének látták. A filológiailag pontos fordítástól elvárták nemcsak a végletekig vitt formai, de a stiláris és tartalmi hűséget is. A stiláris hűség felvetette a latin nyelv sajátosságainak átvihetőségét a magyar nyelvbe, a tartalmi hűség pedig megkövetelte az eredetiben megtalálható utalások és sejtetések pontos visszaadását, és szigorúan megtiltotta a mai olvasó tudásához való alkalmazkodást (például a célnyelvi szövegbe beleszőtt magyarázatok által). 4) Polgár Anikó utoljára az általa aktuálisnak tekintett intertextuális vagy applikációs paradigmát említi meg (46–7).
E négy, történetileg egymást követő paradigmát a középkori irodalom esetében nem is lehetne ilyen sorrendben kimutatni, tekintve, hogy a középkori udvari líra számottevő recepciója csupán a 20. század második felében indul el. Ebben a keretben gondolkodva számunkra döntő fordulatot az utolsó szemléletváltás fogja jelenteni, mely a Nyugatos (integrációelvű) és a filológus (rekonstrukcióelvű) fordítással áll szemben. Megjegyzendő, hogy az ideális rekonstrukcióelvű fordítói szemlélet lényegéből fakadóan sosem valósulhatott meg teljesen: nem véletlen, hogy itt a fordítással szemben tanúsított elvárásról, és nem pedig a fordítás szövegében valóban megvalósuló (és kiolvasható) jellemzőkről van szó.
Polgár Anikó kronológia szerint tisztán elkülönülő négyes korszakfelosztását érő egyik kritika pedig pont az élesebb paradigmaváltások létének kimutathatóságát kérdőjelezi meg: Józan Ildikó szerint a magyar műfordítás történetében alapvetően csupán két megközelítés egymás mellett létezése mutatható ki, az egyik a forrás és a célszöveg közötti kapcsolat hitelességére koncentrál (ez lenne a hűség-elv), míg a másik a célszövegnek, mint önálló műnek a hitelére koncentrál, azaz egy célorientált módon vizsgálja (Józan 2004, 58). Az utóbbi kettős felosztás egységesen a fordítások olvasásmódjára vonatkozik, míg Polgár Anikón négyes rendszerében keveredik a fordító tevékenységével kapcsolatos elvárás (például az eredeti versmértékhez alkalmazkodás, trágárságok megszelídítése vagy éppen szókimondó átvétele) valamint az olvasói-befogadói tevékenységről tett megállapítás (például a fordítás intertextusként való olvasása). Különbség figyelhető meg a paradigmák kronológiai elhelyezésénél is: míg Polgár Anikónál az intertextuális-applikációs gyakorlat a 20. században felváltja a korábbi megközelítéseket, addig Józan Ildikó két paradigma (hűségelvű és célorientált) folyamatos egymás mellett létezéséről ír, kiemelve, hogy a Polgár Anikónál „hagyományosként” megjelenő hűségelvűségre pont a 20. században van a legtöbb példa, és bár nem zárja ki a 20. század végére tehető paradigmaváltást, erősen megkérdőjelezi, hogy ilyen valóban bekövetkezett volna (im). Abban, hogy dolgozatomban Polgár Anikó megközelítését mégis ilyen központi helyen kezelem, szerepet játszik az is, hogy a Catullus noster tárgyalja a kötet egyik fordítóját, Csehy Zoltánt, aki a később idézett nyilatkozatában is egy filológus-applikációs paradigmaváltáshoz köti saját fordítói tevékenységét. A következőkben felvázolom, hogy milyen nyelv- és irodalomszemléleti változások állnak a műfordításról alkotott kép ilyen vagy olyan módon történő megváltozása mögött.
Az a szemlélet, mely Babits műfordítását (azaz a világirodalom magyar a fordítását) vezérelte logikusan következik sajátos világirodalom-fogalmából. A világirodalom Babitsnál a közös a sokfélében, szöges ellentéte a különösnek és a különbözőnek, tehát a nemzeti sajátosságoknak: e gondolat annak Az európai irodalom története megírásának politikai hátterével együtt nyer magyarázatot:
Az európai hagyomány ereje egyre csökken, a nemzetek szellemi téren is ellenségek módján akarnak farkasszemet nézni, irodalmi kultúránk a fölbomlás tüneteit mutatja (7)
Az irodalom nála a kultúra megnyilvánulása („örökség”), a kultúrjavak közvetítője (vérkeringés-metafora), áramlat, melynek közege a nyelv, vagy éppen országokon, nyelveken átívelő gondolatmenet (Babits 1936 5–7). E szerint az elgondolás szerint az irodalom egymásnak felelő költőegyéniségek sora, a nyelvi különbségek mellékes, akadályozó tényezőnek számítanak. A középpontban az emberi és egyéni áll, nem véletlen, hogy Homéroszról szólva az ember felfedezéséről beszél (15): ez az irodalomszemlélet alapvetően humanista. Talán túlzott általánosítással élve megállapíthatjuk, hogy a Nyugat fordítói gyakorlata a nyelv referenciális funkcióját tartotta legfontosabbnak, és ebből következett, hogy a műfordító feladatának a gondolat átvitelét tekintette: ebben a közvetítői szerepben a nyelvi különbség csupán akadályként jelenhetett meg. Bár a nyelvi megelőzöttség gondolata megvan Babitsnál, a műfordítás mégis pont a nyelvi megelőzöttséggel szembeni fellépésre van kárhoztatva:
…jóformán csak annyit vagyunk képesek elgondolni, amennyit nyelvünk enged. A műfordítás tehát, amely a nyelvet a gondolat után hajlani kényszeríti, a nemzetek finomabb közösülésének jóformán egyetlen eszköze. (Babits 1978, I: 274)
Babits fordítói gyakorlatában, és fordításkritikájában a fordítás közvetítői szerepet kapott: a jó fordítás ismérve az, ha az eredeti műben jelenlévő tartalmakat a fordítás hűen adja vissza a célnyelvi szövegben, és ezzel a fordítást elkülöníti az alkotástól. Ez ugyan nem jelenti azt, hogy ezt az elvet mindvégig következetesen meg is valósította volna, elméleti megközelítése azonban maradandónak bizonyult, hiszen szempontjait Rába György meghatározó munkájában, a Szép hűtlenekben is átveszi (Szegedy-Maszák, 1998, 70–71).
A (Polgár Anikó rendszerében) „nyugatos”, integrációra törekvő paradigmáját felváltó, Devecseri Gábor és Trencsényi-Waldapfel Imre antik-fordításain alapuló filológusparadigma úgyszintén a nyelv referencialitásából indul ki. Célja, hogy a fordítás azt a kontextust állítsa helyre, melyben a forrásnyelvi szöveg elhangzott: a fordítás tevékenysége és megítélése itt is elkülönül az alkotástól, a fordítás helytállóságát filológiai munkássággal kell alátámasztani. Olyan követelményeket tesznek meg a műfordításként kanonizálás feltételévé, mint a(z időmértékes) verselés legpontosabb utánzása, vagy az azonos szók a verssor azonos helyén való szerepeltetése a célszövegben (ld. Devecseri Gábor verses utószava a Horatius-kötethez). Csehy Zoltán, az Usz egyik fordítója a versmérték követésén kívül további követelményeket emel ki egy interjúban:
A maximális rekonstrukcióra törekedtek, s hittek az egyetlen üdvözítő változatban és módszerben. A latin nyelv idegenségét is őrizni akarták szövegeiken (lásd Devecseri szinte érthetetlen Horatius-fordításait), s ebben felszabadítandó energiákat véltek, ám, szerintem, ez utóbbi egy antik rezervátumi magyar nyelvet eredményezett súlyosan terhelve reáliákkal és latinos szerkezetekkel. Az antik fordítások nyelve számukra nyelv a nyelvben, melynek legfélelmetesebb jellemzője, hogy a szavakat holdudvarukkal együtt akarták átemelni, fittyet hányva arra, hogy a nyelvek közti regiszterek, s a szójelentések nem fedik le egymást. (Németh 2002)
Az általa kiemelt követelményeket már saját korukban (’60-as évek) is elvetette Vas István és Rónay György, mint a „rezervátum piszlicsár törvényeit” (idézi Kenyeres et. al., 1986, 1043), de hatásukra jellemző, hogy az antik fordítások újraértékelése, új rendszerbe foglalása csak Polgár Anikó 2003-as tanulmánykötetével történt meg. Számunkra lényegesek a filológusparadigmával szemben Csehy által említett gyakorlati ellenvetések, hiszen annak ellenére, hogy ő csak olyan verseket jegyez az Uszben, melyek eredetije újlatin (és nem román) nyelvű, elvei és gyakorlati megoldásai megjelennek a kötet többi fordítójánál is. Szerinte a szavak „holdudvarukkal együtt” való átültetése lehetetlen vállalkozás, gondoljunk például arra, hogy az antik vagy a középkori nyelv az újkori szemérmesség előtti állapotban íródott, nem lehet tehát megfeleltetni a kispolgári szemérmességet épp hogy levetkőző mai irodalmi nyelvnek. A trágárságok esetében soha nem is teljesült ez az elvárás, hiszen Devecseri Catullusa erősen eufemizál, és még Csorba Győző Janus Pannoniusa is „szlengesített izoláltsággal” fordítja a homoerotikus részleteket (Németh, 2002). Az Usz galego fordításai igencsak széles skálán mozognak e tekintetben, a szlenges megoldásokat követő Horváth Viktortól, Havasi Attila barokkosan kifinomult trágárkodásáig. A rekonstrukciót mint célt elvetve az ideális fordítást a kortárs célnyelvi irodalmi kánon felől ítéli meg, a fordításnak „kortárs magyarul kell szólni, s a fordításnak lényegében a célnyelven kell megállnia a helyét, vagyis magyar verset kell alkotni” (im). Olyan elv ez, mely azelőtt Kosztolányinál volt ilyen hangsúlyos: és valóban, Csehy Zoltán, és az Usz kötet összeállítói gyakorlatukban őhozzá nyúlnak vissza. Tegyük hozzá, ez önmagában még nem jelenti, hogy folytatói volnának egyszersmind a mára már régiessé vált Nyugat-nemzedékek fordítói nyelvének.
3. Fordítás és nyelvszemlélet
Bár vitatható, hogy történt-e átfogó, gyökeres változás a fordítói gyakorlatban és a fordítások olvasási módjában, és az idézett tanulmányok, így a Catullus noster és Józan Ildikó tanulmányai eltérő álláspontokat képviselnek erre vonatkozóan, azt mégis megállapíthatjuk, hogy a fordításkritika területén a nyelvszemlélet változásához kapcsolódóan mindenképpen újfajta értelmezési lehetőségek nyíltak az utóbbi évtizedekben, és ezeket az értelmezési lehetőségeket maguk a fordított szövegek is egyre inkább kihasználják.
A 20. század második felének gondolkodásában megkérdőjeleződik a nyelv referencialitása, valamint megszűnik a szöveg mögött lévő egységes szubjektum létébe vetett bizonyosság, és ez a szemléletváltás hatással van a fordított szövegekről való beszédre is. Ha az eredeti szövegnek nincs szövegen kívüli jól megragadható beszélő szubjektuma, és jelentése nem írható le szövegen kívüli referenciális tartalmakkal, akkor a fordított szöveget nem lehet sem a szerző szándéka, sem a szöveg referencialitása felől olvasni. A nyelvi sajátosságok előtérbe kerülése és a nyelv referencialitásának ezzel párhuzamos háttérbe szorulása a magyar gondolkodásban és műfordítói gyakorlatban Kosztolányinál, mint előfutárnál jelenik meg (Szegedy-Maszák, 1998. 86), éppen ezért a mostanit megelőző évtizedekben az ő műfordítói munkásságának (Babitscsal szembeni) újraértékelése zajlik.
A humanista nyelvfelfogás egy jól meghatározható ént tételez fel a szöveg mögött, és a fordító feladatául a szubjektumként felfogott szöveg másságát kiegyenlítve teremti újjá a jelentést. Ez az alapmozzanat rejlik minden olyan fordításra alkalmazott antropomorf retorikai trópus mögött, mint a „szép hűtlenség”, és ez kényszeríti bele a fordítót az eredeti újraalkotásának eleve lehetetlennek bizonyuló feladatába (Kulcsár Szabó E. 1998, 98). A fordításelmélet hermeneutikai fordulata abban áll, hogy a fordításra mint szövegek közötti intertextuális kapcsolatra és nem pedig valamiféle interszubjektív jelentések átvitelére utal (Józan 2002, 465), és így próbál túllépni a szépség és hűség, pontosabban az „«értelemátmentő» rekonstrukció” valamint a „«tónusmegőrző» egyénítés” (Kulcsár Szabó E. 1999) oppozícióján. Az intertextualitás szövegrészletek ismétlődését jelenti, és mint ilyen, (nyelvtudás birtokában) közvetlenül is azonosítható a fordításban: ehhez azonban az adott fordítást és eredetijét is ismernünk kell, és ez az általunk vizsgált szövegekben a fordítás átlagolvasóját tekintve nem túl valószínű. Józan Ildikó az intertextus számos megközelítése közül Riffaterre-i definíciót választotta, mely szerint „az intertextualitás az a jelenség, amelyben az olvasó egy mű és az azt megelőző más művek között fennálló összefüggéseket észleli” (idézi Józan 1998, 135–6). E választás mögött nyilvánvalóan az a megfontolás áll, hogy Riffaterre meghatározásában az olvasó az a tényező, aki felismerés aktusával létrehozza az intertextust. Az olvasó nem kizárólag az eredeti mű ismerete által képes az intertextust felismerni, hiszen az intertextusnak a fordításban (célnyelvű szövegben) is megtalálhatóak szövegszerű nyomai, mint például a paratextus egyes elemei, az eredeti szerző és a fordító neve, az esetenként feltüntetett eredeti cím (Józan 2002, 466). Az intertextus (cél)szövegben megtalálható nyoma általánosabb meghatározásban egy olyan hely, ahol megakad az olvasás folyamata, és felszínre tör a szöveg idegensége: hasonló ez a strukturalizmus irodalmiság fogalmához, amikor a nyelv hétköznapi, közlő funkciója helyett a poétikai funkció kerül előtérbe.
Az ilyen nyomok akkor is intertextusként olvastatják a szöveget, ha történetesen az adott olvasó nem ismeri a mű eredetijét (466; Józan 1998, 135–6), ha pedig a fordítás a fenti eszközök segítségével fordításként tudja magát olvastatni, függetlenül attól, hogy az olvasó ismeri-e az eredeti szöveget, akkor itt egyfajta fikcióról van szó (Józan 2002, 466), ahol az eredeti szöveg egy nem (feltétlenül) ismert, sokkal inkább előfeltételezett tárgy (Józan 1998, 137). A fordítás megjelöli a szerzőt, azaz a magyarul írott szöveget úgy kapcsolja össze egy magyarul nem író szerző nevével, hogy egyszerre hozza létre a szerzőség fikcióját (mintha ő írta volna), és hangsúlyozza a kapcsolat fiktív jellegét (ő nem írhatott magyarul) (Józan 2002, 469). Józan Ildikó tanulmánya ezen a ponton Iser valós-imaginárius-fikciós triádját alkalmazza. Az eredeti szerző megnevezése, mint fikciós szignál, kettős határátlépést eredményez, mert egyrészről megteremti az eredeti szöveg fikcióját (azaz hogy létezik egy galego nyelvű szöveg), másrészről pedig az eredeti szövegben utalt valós elemeket teszi imagináriussá (hiszen a magyar nyelvű szövegben utalt valóságok nem lehetnek teljesen azonosak a galego szöveg valóságaival) (470).
Az Usz fiktív és valódi fordításokat kever, és e tekintetben megjegyzendő, hogy a fordítás mindkettőben ugyanolyan fikcióként jelenik meg, mint ahogyan ezt alátámasztani látszik a fordítás társadalmi fogadtatásának vizsgálata is (vö. Toury 1995, 45).
4. A fordítás és az idegenség
A középkori irodalommal foglalkozó fordítónak szembesülnie kell azzal a ténnyel, hogy e korszak szövegei még idegenebbként mutatkoznak a mai olvasó előtt mint az időben amúgy távolabbi antikvitásé. Míg az antikvitás befogadását a 20. század elejéig meghatározta a filológus-humanista műveltség, addig a reneszánsz humanizmus elvágja az egyébként is illuzórikus töretlen hagyományt a modernitás és a középkor régisége között (Jauß 1979, 187). Az irodalom humanista felfogása, a világirodalmon végigvonuló babitsi egységes szellem keresése a régiség keltette másságot igyekszik minél jobban redukálni, az idegen szövegben mindig egy ismerős, hozzánk hasonló hangot (szubjektumot) keresni. A szövegértelmezés hermeneutikai stratégiája ezzel szemben éppen hogy a másságon keresztül tartja lehetségesnek az interpretáció folyamatát: a szöveg a Jaußi megértés háromlépcsős rendszere szerinti első olvasatában egy azonnali, prereflexív esztétikai tapasztalatot ad, mellyel a költői szöveg „lehetőséget nyújt egyfajta, a köznapi … érzékeléstől eltérő … érzékelésmódra” (Jauß 1999, 324). Ebben a fázisban az idegen, a közvetlen megértést akadályozó homályos elemek valójában későbbi, explicit olvasatokban konkretizálódó lehetséges jelentéseket tárnak fel (323).
Amikor a humanista nyelvszemlélet a szöveg megértésekor implicit módon egy beszélő személyt feltételez, akkor éppen magával az empátiával lehetetleníti el a megértést: „Aki – belehelyezkedés, empátia révén – a másik másságának megismerését tűzi ki célul, az azért alacsonyítja tárggyá a dialóguspartnert, mert rá mint dologra, nem pedig az általa nekünk mondott «igazra» kíváncsi.” (Kulcsár-Szabó E. 1998, 97). A hermeneutika a megértés szerkezetében felfüggeszti a szubjektum-objektum viszonyát, és vele szemben a megismerés dialogicitását állítja. Míg a „humanista perspektíva” a fordításelméletben mindig egy jól meghatározható beszélő ént (szubjektumot) feltételezett (mely objektumként áll a megértés előtt), addig a hermeneutikai megközelítés a szöveg értelmezőre irányuló jellegét, a nekünk szóló te megszólítást helyezi középpontba (97–98).
A késő modernségben ugyan lehetőség nyílt arra, hogy a saját nyelv a fordításban úgy szembesüljön idegenség tapasztalatával, hogy egyúttal a saját nyelvét is átformálva e tapasztalatot beépítse a saját kultúrájába, azonban e lehetőséget a fordításelmélet hűség/ekvivalenciaelven alapuló, egzakt tudományos-nyelvészeti alapú vizsgálata kihasználatlanul hagyta. Kulcsár Szabó Ernő szerint az ekvivalenciaelv legnagyobb hibája az, hogy a fordítást közvetítésként fogja fel, és ezzel elkülöníti az irodalom többi esetétől, holott a műfordítás „csakis akkor létezik, ha a puszta közvetítés helyzetéből vissza tud térni az irodalomba, a nyelvi beszéd művészetébe.” (1999). E fordulat mely a fordítás vizsgálatában bekövetkezett nem egyedi, érdekes, hogy mindettől függetlenül Octavio Paz 1980-as években megfogalmazott egyik alapgondolata is egybecseng ezzel: mivel a beszéd alapjául szolgáló nyelvrendszer fordítás, tehát minden szöveg fordítása valamely más szövegnek: nem eredeti és fordított szövegek oppozíciójáról, hanem fordítások láncolatáról, és a sosem tárgyiasuló ős-szöveg ideájáról beszél (Perényi 2005, 112).
A fordítás intertextualitásként való leírása azért is indokolt, mert a posztmodern költészetben olyan eszközök jelentek meg (intertextusok, a szerzőiséggel való játék), melyek a költészetet a műfordításhoz közelítik, és felismertetik annak tarthatatlanságát, hogy a műfordítást az alkotás (többi) formájától eltérő módon kezelje az irodalomtudomány (Józan 1998, 138). A fordítás (újra)alkotásként felfogása Kosztolányi 20–21. század fordulóján felértékelődő elméleti írásaiban merül fel legkorábban. Ideillő példaként Kovács András Ferencet említhetjük, aki „posztmodern trubadúrként” lép fel sokszoros fordítás (Walter von der Vogelweide, Radnóti, Jack Cole, KAF) mögé rejtőzve (Mészáros 2002), és evvel a gesztussal közvetlen példaként szolgált az Usz szerzőinek. Ehhez nézzünk meg egy Horváth Viktor-darabot a Jakub fejezetből, melyet a szokásos paratextuális elemekkel együtt idézek:
„Jakub al-Muhadzser
Alláh és a legmagasabb egek

Alláh és a legmagasabb egek!
Mit irkál ez az Estevan de Guarda?!
s művel e keresztény, ebhitü banda?!
Röfög és disznóólba’ hempereg,
keresztjükön az istenük fia,
a házukban meg rút szodómia,
s a préda egy igazhitű gyerek!

A szem kisül, a jó erkölcs pirul;
asszon el a próféta rózsakertje,
apadjon el benne minden medence,
ha ilyet tesz veletek a gyaur;
süljön minden galego a Gyehenna
tüzén, és hétszer dördüljön a Menny, ha
keresztény igazhitűt seggbekúr!

De mert fontos az összetartozás
– az öröm kísérjen, jó Ali mester –,
a gyaur Álvar Rodrigezt keresd fel,
és mondd meg, hogy a vágyam semmi más,
adja kölcsön a szolgáját; csak ennyi.
Mert én is szeretnék vele tekerni:
muzulmánoknak is jár a baszás.

Horváth Viktor fordítása ” (Usz 272)

Szerzőként Jakub al-Muhadzser képzeletbeli figuráját jelöli a szöveg, Horváth Viktor pedig fordítóként szerepel. Feltűnő az arab betűkkel írt alcím, mely a tudós igényű olvasót igyekszik megnyugtatni a vers eredetijének létezéséről, és ezzel fenntartja a fordítás fikcióját. Az első sor aposztroféja a muszlim kultúrkörbe helyezi a versbeszédet, a második sor pedig egy időben korábbi, Estevan de Guarda nevű szerző írásaihoz teremt ironikus viszonyt. Jakub/Jacopo fiktív életrajza szerint az arabok fogvatartottjaként költészetével hívja fel magára a figyelmet, és küldetésül kapja, hogy a szultán lankadó nemi vágyát erotikus költeményekkel élénkítse fel, és ezért Európába, küldik, hogy körbeutazza az irodalmi élet 14. századi központjait. Ekkor tehát találkozhatott Estevan de Guardával, így az arab című vers a fikció szerint egy galego vers fordítása lenne (Usz 266–7). Mikor azonban a második versszakban a galegokat a Gyehenna tüzére küldi, már érezhetően eltávolodik e fikciótól, hiszen ilyen nemzetről abban a korban nem lehetne szó. Ekkorra a szöveg kétértelműsége is egyre nyilvánvalóbbá válik, hiszen az erkölcsök ostorozása a túlzottan részletes leírások miatt hitelét veszti. Estevan de Guarda (amúgy Horváth Viktor fordította) két versében (Usz 80–81) a megszólaló keresztény érdeklődik a mór fiú kegyei felől, itt a muzulmán vallásra tért költő, miután színleg elítéli, maga is a férfiszerelem dicséretéhez jut el: Horváth Viktor ugyanazt a verset írja meg kettős kulturális tükörből, egy keresztény származású, de araboknak író szerző tollával. A helyreállító fordítás izoláló megoldásai helyett engedi, hogy a vers dialógusba lépjen a ma uralkodó diskurzusokkal, és még talán Európa konkrét politikai helyzetére is reflektál: a kontinensre beáramló muzulmán kultúra ezúttal a vallásos fanatikus jellemvonásait mutatja a közvélemény felé, melyet az arab országokhoz kapcsolódó európai sztereotípiák szerint homofóbia is jellemez: ilyen tekintetben egy efféle szöveg provokációként funkcionálhatna (hasonlóan a prófétát ábrázoló közelmúltbeli karikatúrákhoz), ha nagyobb nyilvánosságot kapna.
Mint az látható, az ilyen szerzőséggel való játék funkciója tehát, hogy a fordítások és előszövegek egymás elé helyezésével és a beszélő én megsokszorozásával teszi tarthatatlanná a humanista olvasatban megformálódó egységes szubjektum létrejöttét.
5. A dekonstrukció fordulata
Az eredeti és másolat viszonya a nyugati gondolkodásban egy olyan dichotomikus viszony, mely az eredeti privilegizálása felé tart: az eredeti mindig hitelesebb, mint a másolat, a beszéd (a jelenléte miatt) fontosabb a (távolléttel jellemzett) írásnál, mint ahogyan a tárgy is fontosabb a tükörképénél. Derrida a Kettős ülésben Platónra vezeti vissza azt a konceptuális mozzanatot, amely az eredeti és másolat viszonyához értékítéletet rendelt, és amely mozzanatban a mimézis fogalma az igazság fogalmával kerül ellentmondásos kapcsolatba: a mimézis egyrészt akadályozza az igazság megismerését, mert „másodlatával elfedi a létezőt”, másrészt „a másodlat hasonlósága révén szolgálja az igazságot” (Derrida 1998, 183–4). Ez a viszony áll fenn a fordításban is, amikor hűségről vagy kulturális-nyelvi távolság áthidalásáról beszélünk: az eredeti és fordítás viszonya a beszéd és írás kettősségéhez hasonlít, illetve azzal kerül egy sorba. Míg az írás hagyományosan alulmarad a jelenlét/távollét értékítélettel terhelt hierarchiájában, a dekonstrukció rámutat arra, hogy ez a másodlagossága merőben esetleges: A Kettős ülés című esszében Derrida az eredeti/utánzatnak ezt a viszonyát dekonstruálja, amikor egy jelenetet eljátszó színészről (illetve a róla író Mallarméról) ír:
A Mimus ennélfogva játssza, hogy semmiféle tényleges cselekvéshez nem igazodik, és nem törekszik semmiféle valószerűségre. A játék mindig a vonatkozás, vagy inkább referens, abszolút külsőlegesség, vagyis egyúttal a belső nélküli különbözést játssza. A Mimus mímeli a vonatkozást. Nem utánzó, mímeli az utánzást. (214)
Ez érvényes a fordításra is, hiszen a fordított szöveg sem lehet másodlagos az (eredeti) íráshoz képest, másképpen szólva, már az „eredeti” szövegben is ugyanaz a différanceműködik, mint a fordításban. Ettől még persze nem iktatható ki az utánzás mozzanata, hiszen mindig fennáll a különbség a mimus és aközött, amit az utánzás által a maga eredetijeként létrehoz:
E valóság nélküli speculumban, e tükör-tükörben nagyon is van különbség, van diász, hiszen van mimus és kísértet. De ez vonatkozás nélküli különbség, vagy inkább referens nélküli. (202)
A fordítás tehát közös referencia, igazság nélkül is fordítás marad, fenntartja a mimusjáték „differenciális struktúráját” amikor folytonosan úgy prezentálja saját magát, mint valami másnak az utánzása.
A fordításnak ezt a szerepét tovább árnyalja a Másik egynyelvűsége című esszéjében, amikor arról ír, hogy a fordítás felismerteti, játszik azzal ami egy nyelvben nem önazonosság, hanem différance. A fordítás és eredeti azonosságának ősi kérdése itt az önazonosság tagadásával, a différance-szal kapcsolódik össze: „Bizonyos értelemben semmi sem lefordíthatatlan, ám egy másik értelemben minden lefordíthatatlan, a fordítás a lehetetlen másik neve” (Derrida 1997, 93–4). A triviális megállapítás után, hogy a fordítás és eredeti azonossága lehetetlen, következik az antitézis, miszerint már az eredeti sem azonos önmagával, és a fordítás pont ezt a történést hozza felszínre, mely a nyelvnek leg-lényege, és melyet más nyelvben megismételni lehet a fordító feladata. A gondolat, hogy a fordítás feladata a különbség által egy tökéletes de ugyanakkor hozzáférhetetlen nyelv felismertetése már Walter Benjamin cserép-hasonlatában is tetten érhető: a fordítások mint egymástól különböző de egymáshoz illeszkedő cserépdarabok töredékei az „egyetlen nagyobb nyelvnek” (Benjamin 2007, 192), ezen kívül a már említett Octavio Paznál is szerepel hasonló gondolat.
A beszéd–írás illetve az eredeti–fordítás párhuzama tehát fordítva is igaz, és ez az, ami miatt Derrida számára a fordítás fogalma a tényleges fordítói tevékenységnél tágabb, az egész nyelviségre vonatkozó értelmet nyer: minden írás-aktusban ott van a fordítás aktusa is, „az écriture által megjelenő différance nem gondolható el a fordítás horizontján kívül”, és ebből is következik, hogy a fordítás „másodlagos, deriváltnak tekintett jellege merőben értelmetlenné válik”(Radvánszki 2005, 14–15). A nyelv nem az ember sajátja, így az minden nyelvtől meg van fosztva: „bele van vetve az abszolút fordításba, a viszonyítási pont, eredeti / kiinduló nyelv nélküli fordításba” (Derrida 1997 105). A nyelvek utak, de útvonal nélkül, mindegyik nyelv egy pontból (de nem egy pontból) kiindulva beszél, más nyelv fordítása. Ez az egy pont azonban nem lehet a Heideggeri első (vagy inkább első előtti) nyelv, ilyen Derrida szerint nem létezik (106). Az ilyen nyelv csupán egy elő-szó (fore-word), egy elfelejtett nyelv lehetne, a jövő nyelve, ígéret (mint ahogy az előszó ígér), és így a másik nyelve: a kolonizátor, az úr / apa nyelve. Derrida számára a nyelvtelenségbe-belevetettség, az apanyelv eredettelensége ad lehetőséget arra, hogy megszólítsa az apa-nyelvet, a kolonizátor nyelvét, hogy beszédre bírja, uralja az uralkodó nyelvet, feltárja a francia beszéd alatt/mögött húzódó ős-írást, a nem létező eredetét. („A nyelvek belsejébe kell beleírni”). A fordítás nála minden nem nyelvek között értett fordításra is alkalmazott terminus, általánosságban pedig nem más, mint a nyelv eredendő fordítottság-állapotában-levésének felismerése.
A Tavaszidő és az Udvariatlan szerelem mint korpusz hangsúlyosan rájátszik a fordított szövegnek a fent vázolt működésére. A teljes korszakon átívelő, ismétlődő motívumok olyan intertextuális hálót képeznek, melyben egy adott mű nem igyekszik az egyediség látszatát kelteni, nincs jól megfogható költői szubjektum, a szöveg évszázadok irodalmán átívelő állandó ismétlődő motívumok hálója, más szövegekre tett intertextuális utalások rendszere, melyben a nyelvek közötti fordítás, a parafrázis és a szöveggel egyidejűen megjelenő (azt kifigurázó, ellentételező) ellenszöveg állandó jelenségként lép fel. A továbbiakban az a kérdés, hogy a hermeneutika és a dekonstrukció által hozott szemléletbeli változások adnak-e értelmezési lehetőségeket a két kötet fordításaihoz, vagyis a fordítások kihasználják-e, és hogyan azt a játékteret, amit a posztmodern nyelv- és fordításelméletek nyitnak meg.
6. Énekvers és szövegvers: a középkori líra speciális intertextualitása
A most vizsgált fordítások során felmerült jellegzetességek csak egy része következik a fordítói gyakorlatban bekövetkezett feltételezett paradigmaváltásból: van azonban egy olyan vetülete is a fordításnak, mely egyedi módon csupán a régi irodalmi művekkel kapcsolatban merül fel, és ez a szövegek eredendően orális, énekelt jellege. Paul Zumthor középkor-kutató a grand chant courtois (középkori udvari líra) tárgyalása során végig ragaszkodik az irodalmi szövegek a beszéd (discours) felől történő megközelítéséhez, mely ellentmondani látszik Derrida alaptételével, miszerint kultúránkban az írás az elsődleges a beszédhez képest. Egy későbbi művéhez írt bevezetőjében Zumthor már nem kerülheti el, hogy a medievisztika szűkebb köréből kilépve a dekonstrukció általános irodalomelméleti felvetéseire felelni próbáljon, és ezért Derrida Grammatológiájából idézve veti fel a kérdést.
Az oralitást a beszéd [voix] történetiségeként, annak használataként kell érteni. Hosszú filozófiai hagyomány tekinti és értékeli köztünk a beszédet a nyelv hordozójaként, mert a beszédben és a beszéd által artikulálódnak a jelentéses hangok: ebben a minőségben kell rá úgy tekinteni mint « egy elsődleges írás […] álruhája»” (Zumthor 1984, 11–12. A
Derrida-idézet Molnár Miklós fordítása: Derrida 1991, 26–27).
A beszéd elsőbbsége mellett kitartva a továbbiakban a szó széleskörű funkciójával érvel, hiszen a 14. századig a középkor (és más, példaként felhozott primitív és nem primitív kultúra) szövegeinek terjedésében és keletkezésében mindig a szóbeli átvitel volt az elsődleges, és ehhez képest az írott szöveg másodlagos szerepű, hiszen mindig egy beszédaktus (acte de parole) írott megnyilvánulása: „a mű nyoma (trace): szóbeli, tünékeny (fuyante), torzuló nyom.” (1972, 74). A 15. századig az „irodalom” terminológiája teljesen hiányzik, a mára már megkérdőjelezett értelme (szilárd korpusz, a könyvek tapintható-megszámlálható sokasága) a középkorban még hiányzó fogalom: a szövegeket Zumthor egy óriási tengerként mozgó felszínnek írja le (1981, 13), és ebből a mozgásból csupán pillanatképek maradtak ránk. Természetesen, minden szöveg kizárólag írásos formában juthat el hozzánk, és ebből az írásos formából nehezen (vagy egyáltalán nem) megállapítható, hogy milyen módon működött a szöveg: előadásként, imitációként vagy paródiaként: egy adott példán Zumthor be is mutatja, hogy adott esetben mindhárom értelmezési mód helytálló lehet. Második lehetőségként fennáll még, hogy a szöveg csak töredékeiben vagy egyáltalán nem áll rendelkezésünkre, ekkor egy „üres helyet (place en creux), egy bizonyított hiányt” képez (1984, 13). Láthatjuk, hogy bár szembemegy az írást szakralizáló tendenciával, a beszéd előtérbe helyezése nála mégsem a logocentrizmus megerősítése, hiszen nem állít(hat)ja, hogy a beszéd által bármiféle műimmanens értelmet lenne képes helyreállítani: mivel a szóbeli előadás hozzáférhetetlen, ezért a megjelenik az irónia és az olvasó/értelmező kényszerül kitölteni a szöveg üres helyeit.
A középkori költői művekben gyakran korábbi szövegek variánsaival, kevert művekkel, sőt, olyan szövegekkel is találkozunk, melyek teljes egészében meglévő szövegeket hasznosítanak újra, ez utóbbiakat a mai elvárások szerint egyszerűen plágiumnak neveznénk (1981, 13–14). A mitikus eredeti szövegváltozat helyreállítása, mely gyakorlat a klasszika-filológia öröksége tehát teljes mértékben kudarcra ítélt vállalkozás volna. Elmondhatjuk viszont, hogy a „beszélt szöveg” mégis sokkal szilárdabb modellel rendelkezik, mint az írott szöveg, hiszen jól szervezett, szemantikailag stabil diszkurzív töredékből áll (mint például az eposz formulái, vagy a tavaszi nyitókép a cansóban), azzal a megszorítással, hogy az interferenciák, visszatérések és feltehetőleg alluzív ismétlések az egyes lejegyzett művekben leginkább provizorikus kompozíciókká áll össze (15).
Hogy a középkori szöveg fent vázolt problémái hogyan merülnek fel a gyakorlatban, azt három különböző szerző barátdalán (cantiga de amigo) mutatom be.
Nuno Fernandes Torneol:
Ébredj fel, kedvesem… (Levad’amigo que dormides as manhanas frias)Ébredj fel, kedvesem, e hideg reggelen,
minden madárdalban csak ez zeng: szerelem,
oly vidám vagyok én.Ébredj fel, kedvesem, már hideg hajnal van,
zeng-bong a szerelem minden madárdalban,
oly vidám vagyok én.
[…]
Eltörted az ágat, min ültek, kedvesem,
s miattad nem bugyog forrásunk vize sem,
oly vidám vagyok én.

Eltörted az ágat, ahol fészket raktak,
Friss forrásunk vizét is elapasztottad,
oly vidám vagyok én.

Vaskó Péter ford. (Pál szerk. 1999, 57)

* * *
Pero Meogo:
Felkelt a csinos lány… (Levou-s’ louçana,…)Felkelt a csinos lány, kelt a karcsú lányka:
megy szép haját mosni a hideg forrásra.
Vígan szerelemtől, szerelemtől vígan.Felkelt a karcsú lány, kelt a csinos lányka:
megy hűs forrásvizet önteni hajára.
Vígan szerelemtől, szerelemtől vígan.

[…]

Jön hozzá kedvese, aki őt kívánja:
hegyi szarvas lépett a tiszta forrásba.
Vígan szerelemtől, szerelemtől vígan.

Jön hozzá kedvese, szerető szép párja:
zavaros lett a víz a szarvas nyomába’.
Vígan szerelemtől, szerelemtől vígan.

Vaskó Péter fordítása ( 307)

* * *
Don Dinis:
Kél gyönge hajadon… (Levantou-s’ a velida…)Kél gyönge hajadon,
kél a lány hajnalon,
Ruháját veti-mossa
forrás vizén.
Veti-mossa hajnalon.Üde szép menyasszony,
kél a lány hajnalon,
hajló testét veti-mossa
forrás vizén.
Veti-mossa hajnalon.

Szél fútta összetépte,
kél a lány hajnalon,
Hajnal dühe megcsapdossa
forrás vizén.
Veti-mossa hajnalon.

Szél fújta szertevitte,
kél a lány hajnalon,
Hajnal haragja vagdossa
forrás vizén.
Veti-mossa hajnalon.

Jánossy Gergely fordítása ( 313)

Az első vers Nuno Fernandez, a 13. század közepén élő trubadúr leghíresebb darabja, a Levad’, amigo, que dormides as manhãas frias… kezdetű a provanszál alba műfajának kereteiből indul ki. Az alba hajnali dal, a hajnal pedig a szerelmesek elválásának ideje, akik csak az éjszaka leple alatt találkozhatnak, s a leleplező fény elől menekülniük kell. A provanszál költészettel való hasonlóság itt azonban véget is ér, hiszen a vers nem követi a műfaj további konvencióit, a refrén jelenléte, a rövid versszakok és a nagyfokú paralelizmus inkább a népköltészet hatását mutatja. Az első négy versszak szerkezeti egysége a hajnali táj idilljét festi, a szerelmi locus amoenust, és élesen szemben áll a második négyes megtört harmóniájával. A refrén viszont végig azonos, így egyre feltűnőbben távolodik el a versszakokban leírt történettől, a szomorú elválás és az elvesztett ártatlanság (eltört ág) helyett egyre csak az örök boldogságot ismételgeti.
A szintén 13. század végi Pero Meogoról versein és puszta nevén kívül semmi sem maradt ránk, csak annyit tudunk róla, hogy valamikor a 13. század végén élt, és galego származású segrel, azaz a trovadornál alacsonyabb rangú, főképp más szerzők műveinek előadásával foglalkozó művész volt. Kilenc nagyszerű cantiga de amigo maradt fenn tőle. Főleg paralelisztikus énekeket írt, témájukban átmenetet képeznek a klasszikus barátdal és a narratív dal között. Versei sokak szerint együtt narratív ciklust alkotnak, melyen a barátdalokban igen ritka bibliai eredetű toposz, a sebesült szarvas képe vonul végig. Míg a szerelmes leány a patakparton mossa haját, kedvese szarvas képében a patakra jár inni. A király, aki a barátdalokban szokás szerint a szerelmeseket elválasztja egymástól, Meogonál áttételesen jelenik meg: a szarvas-szerető a „király erdejében” kap halálos sebet. A versekben alkalmazott biblikus vagy talán népköltészeti eredetű toposzok (szarvas, forrás, hajnal) egyértelműen erotikus szimbólummá válnak.
Don Denis (Dénes portugál király, 14. század eleje) a Levóus’ a louçana… kezdetű versét parafrazeálja saját költeményében (Levantou-s’a velida). Ő volt az, aki cantiga de amigóiban (barátdalaiban) tökélyre vitte a paralelizmus alkalmazását: az ismétlődő sorokkal és szinonimikusan egymásnak megfelelő szavakkal eléri, hogy minimális számú nyelvi elemmel összetett költői képeket alkosson. Dénes király halála után hanyatlásnak indult a galego-portugál költészet.
Ahhoz képest, hogy a három vers a galego-portugál költészet három különböző korszakából származik, a szövegek galego eredetije alig különbözik egymástól:
„Levad’, amigo, que dormides as manhãas frias;
todalas aves do mundo d’ amor dizian:
leda m’ and’ eu.” (Nuno Fernandez)
* * *
„Levóus’ a louçana, levóus’ a velida,
vai lavar cabelos na fontana fría,
leda dos amores, dos amores leda.” (Pero Meogo)
* * *
„Levantou-s’ a velida,
levantou-s’ alva,
e vai lavar camisas
e-no alto.
Vai-las lavar alva”. (Don Dinis)
Ugyanazok a motívumok (hajnal, forrás, felkavart víz), ugyanolyan szinonimikus ismétlés és variáció szerepel mindhárom versben, és ez általánosan jellemző a cantiga-költészetre: mintha hosszú évtizedeken keresztül ugyanazt a költeményt írnák a különböző szerzők. A látszatra népköltészeti hatást mutató szövegek valójában majdnem szó szerinti ismétlései: részben újra felhasznált szövegek: az ismétlések azonban lehetnek a szóbeli (zenés) előadás velejárói is. A népiesség is további kérdéseket vet fel: nem tudhatjuk, hogy a férfiak által írt, női hangon megszólaló barátdal, mint udvari műfaj mennyiben paródiája a népi, rurális költészetnek, mennyiben merít belőle ihletet, esetleg lehetséges-e, hogy csupán a valóságtól elrugaszkodott fikcióról van szó.
Ha az eredetit egy egyszeri beszédaktus írásos nyomának vesszük, akkor a szöveg a mai olvasó számára számtalan lehetőséget kínál: mivel a mai magyar nyelv semmilyen rétegének nem lehet egyértelműen megfeleltetni, ezért népiessége, archaikussága vagy udvarisága csupán lehetőségekként állnak a fordító előtt, a vers stílusának hű tolmácsolása, mint igény, értelmezhetetlen. Vaskó Péter, Chrétien de Troyes fordítója a lovagregények udvari hangján szólaltatja meg a cantigákat, míg én egy balladás, pszeudo-archaikus nyelvezetet próbáltam adni a versnek.
A következő részben azt a kérdést szeretném megvizsgálni, hogy a fordítás aktusa, a fordító által a szövegen elkövetett manipulációk hogyan hatnak a célnyelv irodalmi kánonjára, illetve hogy a huszonegyedik századi fordítói gyakorlat milyen hasonlóságokat mutat a középkori költő-fordító-másoló tevékenységével.
Hivatkozások
Babits Mihály (1936) Az európai irodalom története, Budapest: Nyugat.
Babits Mihály (1978) Esszék, tanulmányok I., Budapest: Szépirodalmi.
Bánki Éva szerk. (2004) A tavaszidő édessége. Válogatás a középkor nyugat-európai szerelmi költészetéből, Budapest: Kairosz. =
Bánki Éva–Pál Ferenc szerk. (2005) A galego költészet évszázadai. Séculos da poesía galega, Budapest: Budapesti Galego Központ. (CD-ROM)
Bánki Éva–Szigeti Csaba szerk. (2006) Udvariatlan szerelem. A középkori obszcén költészet antológiája, Budapest: Prae.hu. = Usz
Bec, Pierre szerk. (1984) Burlesque et obscénité chez les troubadours, Paris: Stock.
Bec, Pierre szerk. (1995) Chants d’amour des femmes-troubadours : trobairitz et „chansons de femme, Paris: Stock.
Béládi Miklós (1986) A magyar irodalom története 1945–1975. II/2. A költészet, Budapest: Akadémiai.
Benjamin, Walter (2007) „A műfordító feladata”, in Józan–Jeney–Hajdu szerk. 183–195.
Benyhe János szerk. (1971) Hesperidák kertje. Az ibéri világ költészete II. Portugál és gallego nyelvű költészet. Budapest: Európa.
Brea, Mercedes et al. szerk. (1996) Lírica profana galego-portuguesa. Santiago de Compostela: Centro de Investigacións Lingüísticas e Literárias Ramón Piñeiro. < http://www.cirp.es/WXN/wxn/frames/meddb.html > Utolsó lekérdezés: 2005.
Derrida, Jacques (1991) Grammatológia, Szombathely: Életünk–Magyar Műhely. < http://whistler.uw.hu/meri/textar/derridagrammatologiateljes.doc >.
Derrida, Jacques (1997) A másik egynyelvűsége, Budapest: Jelenkor.
Derrida, Jacques (1998) “A kettős ülés”, in Derrida, J. A disszemináció. Pécs: Jelenkor. 171–273.
Illyés Gyula szerk. (1942) A francia irodalom kincsesháza. Budapest: Athenaeum.
Jánossy Gergely (2007) „Az intertextualitás viszonyrendszere egy Kisfaludy Sándor-részletben” In ÚjNautilus (február 22.) < http://www.ujnautilus.info/?q=node/251 >. Utolsó lekérdezés: 2008. márc. 16.
Jauß, Hans Robert (1979) “The alterity and modernity of Medieval Literature” Timothy Bahti (ford.) New Literary History 10. 181–229.
Jauß, Hans Robert (1999) „A költői szöveg az olvasás horizontváltásában”, in Uő: Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika. Budapest: Osiris.
Józan Ildikó (1998) „Műfordítás és intertextualitás”, in Kabdebó Lóránt et al. szerk. 133–145.
Józan Ildikó (2002) „Fordítás – fikció”, in Kenyeres Zoltán et al. szerk. 2002.
Józan Ildikó (2004) „Polgár Anikó: Catullus noster”, in BUKSZ 16:1 (tavasz). 57–60.
Józan Ildikó–Jeney Éva–Hajdu Péter szerk. (2007) Kettős megvilágítás. Fordításelméleti írások Szent Jeromostól a 20. század végéig. Budapest: Balassi.
Józan Ildikó–Szegedy-Maszák Mihály szerk. (2005) A „boldog Bábel”. Tanulmányok az irodalmi fordításról. Budapest: Gondolat.
Kabdebó Lóránt et al. szerk. (1998) A fordítás és intertextualitás alakzatai. Budapest: Anonymus.
Kenyeres Zoltán et al. (1986) „A műfordítás (vázlat)” In Béládi Miklós szerk. 1007–1088. < http://mek.oszk.hu/02200/02227/html/02/934.html >
Kenyeres Zoltán et al. szerk. (2002) Pillanatkép a hazai irodalomtudományról. Budapest: Anonymus.
Kisfaludy Sándor: A kesergő szerelem. Budapest : Szépirodalmi, 1983.
Kulcsár Szabó Ernő (1998) „A saját idegensége : A nyelv «humanista perspektívájának» változása és a műfordítás a kései modernségben” In Kabdebó et al. szerk. 1998. 93–111.
Kulcsár Szabó Ernő (1999) „A fordítás «antihumanizmusa» mint az önmegértés új történeti alakzata”, Alföld 2 (MEK archívum). < http://epa.oszk.hu/00000/00002/00035/kulcsar.html > Utolsó lekérdezés: 2008. február 24.
Mészáros Márton (2002) „Te nem is vagy igazi amerikai!: Kovács András Ferenc: Jack Cole daloskönyve: Egy fiktív fordítás olvasási lehetőségei”, Prae 1–2. < http://magyar-irodalom.elte.hu/prae/pr/200206/31.html > Utolsó lekérdezés: 2008. február 6.
Németh Zoltán (2002) „Interjú Csehy Zoltánnal”, Új forrás 4. (április). < http://www.jamk.hu/ujforras/0204_08.htm > Utolsó lekérdezés: 2008. márc. 16.
Pál Ferenc szerk. (1999) Barátdalok és szerelmes énekek. Budapest: Íbisz.
Perényi Katalin (2005) „Octavio Paz: a kritikusi szenvedély”, in Józan Ildikó, Szegedy-Maszák Mihály szerk.. 109–130.
Polgár Anikó (2003) Catullus Noster: Catullus-olvasatok a 20. századi magyar költészetben, Pozsony: Kalligram.
Rába György (1969) A szép hűtlenek. Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád versfordításai, Budapest: Akadémiai.
Radvánszky Anikó (2005) „«A nyelv mint bábeli esemény»: Jacques Derrida a fordításról” In Józan–Szegedy-Maszák szerk. (2005). 9–46.
Riffaterre, Michael (1996) „Az intertextus nyoma”, Helikon, 1–2., 67–81.
Riquer, Martin szerk. (1975) Los trovadores: historia literaria y textos I–III. Barcelona: Planeta.
Szegedy-Maszák Mihály (1998) „Fordítás és kánon” In Kabdebó Lóránt et al. szerk. 66–92.
Toury, Gideon (1995) Descriptive translation studies and beyond. Amsterdam: Benjamins.
Zumthor, Paul (1972) Essai de poétique médiévale, Seuil: Paris.
Zumthor, Paul (1975) „Autobiographie au Moyen Age”, in Langue, texte, énigme. Seuil: Paris. 165–180.
Zumthor, Paul (1981) “Intertextualité et mouvance”, in Littérature 41. 8–16.
Zumthor, Paul (1984) La poésie et la voix dans la civilisation médiévale, Paris: Presses Universitaires de France.