Bejegyzések kategória bejegyzései

Rosalia de Castro: Amores cativos, Silêncio

Amores cativos

Era delor e era cólera,
era medo e aversiõe,
era um amor sem medida,
era um castigo de Dios!
Que hai uns negros amores,
de índole peçonhenta
que privam os espritos,
que turvam as concências,
que mordem se acarinham,
que quando miram queimam,
que dãe dores de rávia,
que mancham e que afrentam.
Mais val morrer de friagem
que quentar-se à sua fogueira.

Álnok szerelmek

Harag volt ez és fájdalom,
utálat volt és rettegés,
egy féktelen szerelem volt,
vagy tán isteni büntetés!
Vannak sötét szerelmek,
melyek akár a méreg
kifosztják a lelkeket,
háborítják elménket,
harapva simogatnak,
a pillantásuk éget,
kínzó haragjuk átjár,
mint szégyenletes bélyeg.
Inkább fagyjak halálra,
minthogy máglyájukon égjek.

(Baglyosi Leona fordítása)

Silêncio

A mão nerviosa e palpitante o seo,
as niebras nos meus olhos condensadas,
com um mundo de dudas nos sentidos
e um mundo de tormentos nas entranhas,
sentindo como loitam
em sem igual batalha
inmortales deseios que atormentam
e rencores que matam,
molho na própia sangre a dura pruma
rompendo a vena inchada,
e escrivo…, escrivo…, para quê! Volvede
ao mais fondo da ialma,
tempestosas images!
Ide a morar cas mortas relembranças;
Que a mão tembrosa no papel só escriva
Palavras, e palavras, e palavras!
Da idea a forma inmaculada e pura
donde quedou velada!

Csend

Úgy remeg a kéz és reszket a kebel,
szemeimen sűrű ködöknek fátyla,
érzékeimen kétségeknek árnya,
bensőmben kínoknak tengernyi árja,
érzem, miként küzd bennem
e páratlan csatában
halhatatlan, kínokkal teli vággyal
a gyilkos harag lángja,
tollam hegyét saját vérembe mártom,
a duzzadt érbe vágva,
és írok…, és írok… de minek! Lelkem
legmélyére szálljanak,
e kínzó látomások!
Halott emlékek honában lakjanak;
és remegő kezem ne írjon mást, csak
szavakat és szavakat és szavakat!
Az eszme tiszta, szeplőtlen formája
a homályban hol marad?

(Baglyosi Leona fordítása)

Minden lépésnek története…

Avagy miért nem lettem világutazó? Erre a nyilván retorikus kérdésre nagyon egyszerű a válasz: nem ez a sorsom. De azért mintha mégsem lehetne ilyen könnyen elintézni. Világot látni ma már állítólag nem olyan nagy dolog, kell hozzá egy pár jó cipő, némi vállalkozó kedv és rongyos ezer dollár, az se baj, ha kettő és néha a fele is elég – rongyos legyen, ez a legfontosabb. Sejteni lehet már ebből, hogy ez a kis pénzmag számomra mindig a hiány megtestesülése, és nem csak ha utazásról van szó, hanem úgy általában. Nem az a sorsom tehát, hogy utazó legyek, ha hiányzik valami – mindegy, mi –, akkor ez már egészen biztos. Mert igazi utazónak a pénz meg minden pénzben mérhető dolog teher, és nem szokott retúrjegyet venni. A biztonság minden látszata teher, mert aki utazik, tudja, nincs biztonság, a látszat pedig nem érdekli. Akinek fontos a látszat, nem utazik, hanem otthon ül, mert a világot egy helyben ülve is megismerheti az ember, de önmagát csak utazva. És ebből már lehet következtetni arra, hogy mit értenék legszívesebben utazáson. Magamról írok tehát megint…
Ha utazókra gondolok, általában két ember jut eszembe. Az egyik Kőrösi Csoma Sándor, a másik Percy Harrison Fawcett. Csoma útján számomra két mozzanat bír igazán nagy jelentőséggel: az egyik, amikor a Vöröstoronyi szorosban elhagyja az utolsó osztrák határállomást, bizonyára visszanéz, tudván, hogy sosem látja többé Erdélyt, és itt nem fontos, hogy ez dokumentálható-e; a másik, amikor a lámakolostorban olvasni kezdi a tibeti szövegeket. Ezt a pillanatot megérkezésnek tekintem, innen már az ég felé visz az útja. Fawcett ezredes, amikor 1925-ben nekivág a Mato Grossonak, hogy megtalálja az eltűnt várost, amiről az indián legendák és az álmai szólnak, nem visz puskát magával, mert fölösleges. Azóta sem találkozott vele senki. A Xingu folyó forrásvidékén tűnik el, én tudom, hogy rálelt arra, amit keresett, akkor is, ha nem város az. És persze Tendzing, a serpa, akinek három tüdeje volt, és tudta, hogy akkor is ott laknak az istenek a Csomolungmán, ha az ember is feljuthat. Tendzing a legszerencsésebb, még a faluja határán sem kell átlépnie, hogy világutazó legyen. Utazás talán az, amikor minden lépés az ég felé vezet, nem csak fölfelé, el, vagy máshova.
Jártam egyszer én is Bécsben, egyszer meg Grúziában. Nem saját érdem, szóltak, hogy mehetek, ha van kedvem, és természetesen volt. Kitöltöttem az elém tett űrlapokat, átnyújtottam az útlevelemet, ahol kellett, és bámultam – volt retúrjegy. Bécsben nem akartak beengedni egy lokálba, mert szakállam van, a vak is látja, hogy narkós vagyok. Akkor még nem tudtam, hogy ez diszkrimináció, de a kísérőm tudta, patáliát csapott, kikérte magának és végül beengedtek. Eredetileg – azt hiszem – nem is (én) akartam bemenni. Ilyen helyre ma már aligha ülnék be. Inkább drogoznék, pedig ellene vagyok. Grúziában, a Kis-Kaukázusban (de láttam én az Elbruszt is!) találkoztam három férfivel az erdőben. Az egyiknek puskája volt, a másiknak meg láncfűrésze, a harmadik olyan részeg volt, hogy támogatni kellett. Grúzul, oroszul, törökül nem tudok, de mikor hosszú társalgás után azt mondtam végső elkeseredésemben, hogy Puskás, Hidegkuti, Kocsis, felcsillant a szemük, vállon veregettek, vengerszki, mondták, és nagyon sok vodkát kellett innom velük… Persze négy nap Bécsben, hat nap Grúziában nem akármi, csak nagyon kevés, azóta sem tettem semmit, hogy több legyen, vagy legalább még egyszer. Az a rongyos ezer meg a retúrjegy. És nyilván sem Bécs, sem Grúzia nem ennyi, a világért sem akarom ezt az elcsépelt keleti ember–nyugati ember szembenállást, ellentétet erőltetni. Bécsben egy gorilla állta utamat, akinek franciául magyaráztam kilétemet, Grúziában pedig erdőjáró embereknek angolul. Végül magyarul értették meg, jól megmagyaráztam. Különben angolul sem tudok. Nem bűn ez, nem is hiba: lustaság. Lusta embernek honnan is volna rongyos ezer, főleg ha nem ez a legfontosabb. Bécs akkor is Musil, Freud, Wittgenstein városa marad nekem, és Grúziáról is inkább Abuladze filmjei jutnak eszembe, nem pedig Sztálin szülőháza.
Nyugat tehát az, amiről a magamfajta leginkább olvas, sokat, de nem eleget. Kelet az, amiről álmodik. Úgy álmodik a Keletről, ahogy a Nyugatról olvas: felületesen, hitetlenül – nem csak egészségesen kételkedve –, és van legalább egy hátsó gondolata. A hátsó gondolat nem mindig rossz gondolat, de többnyire.
Amikor a repülő elemelkedett a ferihegyi betonról, és Tbiliszi felé vette útját, stílszerűen arra gondoltam, amit egy barátom mondott többször is, hogy már csak Kelet felé érdemes utazni, a Nyugat sokáig olyan marad még, amilyen, ebbe fog belepusztulni. Keleten naponta világok tűnnek el, és tudás, amivel a Nyugat már sosem fog rendelkezni. Mindenki tudja, hogy a Nyugat el fog pusztulni, és Nyugaton is tudják, hogy a Kelet mindent megtesz azért, hogy úgy éljen, mint a Nyugat. Meg sem próbálom ezeket a fogalmakat itt most pontosítani, lebegjenek csak abban a zűrzavarban, amit világként élek. És nem vagyok pesszimista…
Kőrösi Csoma és Tendzing, meg Fawcett ezredes. Nyugat-e a Mato Grosso vagy kelet? Megint egy retorikai kérdés. Persze nincs nyugati meg keleti ember. Jó ideje úgy gondolom, hogy ha már mindenképpen osztályozni és csoportosítani szeretnék, akkor három féle ember van: az egyik komolyan veszi az istenét (isteneit), a másik nem, a harmadik sosem hallott róla (róluk). Negyedik csoport is van, nevezetesen azok, akik számára ez nem értelmes kérdés, akiknek ilyen probléma föl sem merülhet a tudáshorizonton, ám fölöttük már irtják az őserdőt a többiek. Azért jó ez a felosztás, mert csak akkor alkalmazható, ha előbb magamat is elhelyezem valamelyik csoportba, tehát az alapviszonyt tisztázom, ami nem distanciás, nem jó (Balázs Béla), és talán nem is tisztázható. Az utazás nyilván nem földrajzi kérdés, hanem metafizikai, akkor is, ha minden bölcsészhallgató tudja, hogy metafizika már nem lehetséges, pedig bizony, képzelet kell hozzá, semmi más.
Körülbelül egy órával azután, hogy felszállt Budapesten a gép, és nyilván Kelet felé repültünk, valahol nagyon messze lent, a felhők nyiladékán át megpillantottam egy behavazott hegyhátat. Azóta sem néztem utána, pontosan merre van az a légifolyosó, de a hegyhát alakjából arra következtettem, hogy ez csak a Fogarasi-havasokban lehet. És volt még egy olyan érzésem is, hogy nekem ott, pontosan azon a behavazott hegyháton valami fontos, halaszthatatlan dolgom van. Azokban a percekben derülhetett ki, hogy a repülést nem nekem találták fel, náthás is voltam, meg egyáltalán. És amikor az Elbruszt láttam a repülőből, meg az egész Kaukázust, amint kiemelkedett a felhők koszorújából, megint olyan érzésem volt, hogy én most inkább ott, pedig akkor már a repülőt is megszoktam, dohányozni is lehetett a gépen – meg kell becsülni az olyan helyeket, ahol még szabad.
Szóval a Fogarasi-havasok, az alapviszony, és tisztázni, amit még lehet. Tendzing is dohányos volt, de mindig abbahagyta, amikor az Everestre indult. Ez persze nem fontos, könnyű annak, akinek három a tüdeje, lélegezni is tud, meg hát a lélek, ha nem az agyban van, hanem ahol néha elszorul. Nekem persze nincs három tüdőm, de néha elszorul, és meg fogok tanulni lélegezni. Kemény tréning, aki próbálta, tudja. Különben a Fogaras Bécs és Tbiliszi között nagyjából félúton van. Erről fogok most beszélni, hogy félúton.
Amikor életemben először láttam meg a Fogarasi-havasokat, vonaton ültem, vagyis állingáltam a folyosón, éjszaka volt, és a hegyek fölött nagyon villámlott. Valahol Nagyszeben és Fogaras városa között száguldott a vonat, és a hegyek olyan kísérteties, rőt fényben világlottak, hogy azonnal megértettem, mire gondolt Babits, amikor azt írta, hogy Isten fogai között. Lehet, hogy Babitsot később olvastam, de én láttam azokat a fogakat, és talán így a legjobb. Éppen katona voltam, ki hitte volna kisdiák koromban, amikor Fawcett ezredes könyvét olvastam, hogy térképész alakulatnál fogok szolgálni, mert Fawcett is térképész volt. Különben jó dolog, ha az ember előbb tapasztalja meg azt, amiről majd pontos mondatokat olvas, de az sem baj, ha megtapasztalja azt, amiről már olvasott. Azt hiszem, az éjszakai villámlás meg a konokul rohanó vonat, a hegyek sápatag, delejes fénye, a mégis hihetetlenül éles kontúrok elég rémisztően hatottak rám. De azért nagyon szerettem volna akkor leszállni, és elindulni a villámló hegyek felé. Innen most már úgy tűnik, felismertem kedvenc hegyvonulatomat. Minden hegy a kedvencem, az Alföldön születtem, hát csak természetes.
Amikor végül 1991 nyarán először vágtam neki a Fogarasi-havasoknak, volt már némi tapasztalatom a magasabb hegyekről, de mikor morajlani kezdett az ég, és patakban hömpölygött szembe velünk az ösvényen az esővíz, kiderült, hogy e tapasztalat nem sokat ér. Minden pontosan olyan, amilyen. Az ember kicsi, a hegy nagy, legalább akkora nekem, mint Tendzingnek az Everest, ha nem nagyobb. Ebből kell kiindulni. Szóval nem három tüdő, hanem igen kicsi lélek, és hogy elszorul néha. Mert ki hitte volna, hogy az a cingár középiskolás, aki tornaórán az 1000 métert kitevő síkfutás szintidejét csak nyögve, és botladozva, éppen hogy, és a sportosabb lányok is jobban, szebben; de ki hitte volna, hogy némi gyakorlás és léleknövelés után 10 kilométeren csak tíz, rossz napokon tizenöt percre marad el a női világszinttől, és 20 kilométeren ez huszonöt perc, amit sehogy nem tud ledolgozni, viszont nem fárad el. Azt hiszem, maratoni távon jó félórával a női mezőny után érnék be, ami azért nem olyan rossz eredmény. Persze én soha nem versenyeztem, nem is edzettem, nem melegítettem be, csak futottam, mert miután az első egy-két kilométeren meghal az ember, a következő tízet vagy húszat egész kellemesen végig lehet szaladni. Az órával sem versenyeztem, még magammal sem. Röviden azt mondhatnám, hogy megleltem a futás idejét, a számomra egyedül érvényes tempót, ritmust, elmaradtak a rossz meg a jó gondolatok is, nem ziháltam, nem recsegett a térdem, a bokám, és nem tudok számot adni arról, mi történt másfél vagy két óra alatt. Futottam, ennyi az egész. Valami ilyesmit csinálnak az etióp futók is, no nem az ünnepelt versenyzők, hanem a névtelenek a szavannán – megélik a futás idejét. A fiziológusok azt mondják, ilyenkor az agy valamilyen hormont kezd el termelni, aminek már-már narkotikus hatása van a szervezetre. A bécsi gorilla is mondta, hogy narkós vagyok… De nyilván nem ezért fut az ember, a hormon van a futásért, nem fordítva. A futás rítus, elég itt a marathóni hírvivőre gondolni.
Évekig tartott a hosszútávfutó korszakom, és mielőtt bárki azt értené meg belőle, hogy milyen jó fizikai kondícióban lehettem akkor, gyorsan hozzá kell tennem, hogy nem voltam. Ez először a Fogarasban derült ki – mert más ideje van a futásnak és más a hegymászásnak. Szóval az első komoly emelkedőn úgy haltam meg, mint valamikor a tornaórákon. Rettenetes érzés, ha az ember jó pár ezer kilométer futás után egy sziklás hegyi ösvényen leroskad, és felnyög: nem bírom tovább. Nagyon szégyelltem magam, mert a társaim sokkal jobb erőben voltak, mindig megvártak, ha lemaradtam. És azután megjött a hegymászás ideje is. Azóta nem futok, nincs rá szükségem. Persze minden téli túra előtt megfogadom, hogy az indulásig hátralevő két hétben edzeni fogok, de nem lett még belőle semmi. Az első emelkedőn meghalok, azután az agy termelni kezdi jótékony hormonjait, és minden megy magától, csak lépegetni kell, cipelni a hátizsákot, jól megfontolni minden lépést, ha olyan a terep, elkerülni a lavinás helyeket, vagy az Istenre bízni azt, ami fölött az embernek nincs hatalma. Nem sport, nem kirándulás. A hegymászás ideje a hegy ideje.
Tehát a Fogarasi-havasok télen – lehet, hogy ezzel kellett volna kezdeni –, mert télen az igazi, bár nyáron sem rossz, csak annyi a turista, hogy a szűkebb átjárókban néha sokáig várakozni kell. Télen senki, csak néhány elvetemült, és még örülnek is egymásnak az emberek, ha egy szélfútta nyeregben találkoznak. És persze ugyanúgy nem tudom, miért kell nekem télen a Fogarasi-havasokba mennem, mint ahogy nem tudom elmesélni, mi történik velem egy húsz kilométeres futás alatt. Amikor előveszem a hátizsákot, a hágóvasat, a jégcsákányt és a többi kacatot – olyan nehéz mindig az ember lelke, mint a csomagja –, és néz rám a család, mint egykor a szomszéd néni: hová szalad, szomszéd, valami baj van? Vagy ahogy az oltári szentségre néz a protestáns ember, hogy ez a valami, ebben van a valami vagy ettől lesz? Magyarázkodni nem érdemes. Vagy csak fellengzősen, hogy például, amikor elindul az ember egy meredek, behavazott hegyoldalon, és fölsóhajt a szürkésfehér vagy éppen ragyogó semmibe, akkor ott ül fent az Isten, és ha felérek, már nincs ott, de amikor elindulok, mindig ott van. Persze, mindig, mindenütt ott van, de egy hótorlaszban kétezer méter fölött más az én ottlétem, másfajta jelenlét az, de aki Istent keresi, jobban teszi, ha templomba megy és imádkozik, ez a módszer ki van próbálva. Én is csak Sir Hillaryt próbálom utánozgatni, véletlenül sem Mózest. És hencegek tovább: ha az ember akar valamit, fölmegy a hegyre, és ha van magához való esze, csak akkor jön le, ha már nem akar semmit. Vagy: aki otthon nem találja meg élete értelmét, az a hegyen sem fogja. Lehetne még ezt folytatni.
Normális ember ilyesmire a hegyekben sosem gondol. Csomagoláskor talán, mielőtt megígérné a családnak, hogy vigyáz magára, nem, nem, lavinás helyre most sem, és nem lesz bivakolás, azért van menedékház, hogy fedél alatt töltsük az éjszakát. Fönt már minden sokkal egyszerűbb. Lépni, leszúrni a jégcsákányt a hóba, megtámaszkodni vagy megkapaszkodni, lépni még egyet, azután még egyet, mondjuk tízezerszer vagy többször. Mindig még egy lépést, és egyetlen rossz lépést sem. Mert nem az a veszélyes hely, ahol száz öles mélység ásít lent, lökdös a szél, vagy omlik a szikla, hanem ahol az ember nem figyel. És ez a figyelés befelé történik. A tempó, a ritmus, az idő. Amikor a hegy ideje az én időm lesz. Nehéz erről beszélni. Amiről viszont nem lehet beszélni, arról történeteket mesélünk. Egyfajta hallgatás ez is.
Három évvel ezelőtt egy márciusi napon – a Fogarasi-havasokban ez még tél – az Árpás völgyén indultunk el a gerinc felé. Azután, már nem tudom, milyen megfontolásból, a patak völgyéből kimásztunk a keleti hegylábra és azon mentünk tovább, majd ahol az ösvény elágazik, ott a Turnuri menedékház felé tértünk el. Térdig ért a hó, nem volt könnyű a járás, és egyszer eltűnt a turistajelzés is, de még jól látszott az ösvény. Egy idő után már nem látszott, de kis csapatunk ment tovább, amerre a sejtés vezette, és mikor kiderült, hogy se jelzés, se ösvény, akkor is csak mentünk tovább, mert a térkép szerint valahol itt van már a menedékház. Ott is volt, csak mi nem jutottunk el odáig. Elkövettük a legnagyobb hibát, amit télen egy hegymászó elkövethet, ha úgy érzi, hogy eltévedt és esteledik: nem fordultunk vissza a nyomainkon, csak mentünk előre, míg este nem lett, úttalan utak, sziklák, bozótos. Végül egy meredek, szinte függőleges vízmosásban úgy döntöttünk, hogy beereszkedünk a patakhoz, valahol ott kell lennie az ösvénynek is, keresztezni fogjuk.
Ma is csodálkozom, hogy a vízmosásban egyikünk sem törte ki a nyakát. Az utat nem találtuk meg, nagy volt a hó, és a hegyoldalban vivő ösvény nem látszott, hetek óta nem járt arra senki. Én maradtam leghátul, a többiek jól megelőztek, és lejárták előttem a havat, a vízmosásban jég volt, csúszott, és szinte minden lépés előtt biztosítanom kellett magamat a jégcsákánnyal, ezért nagyon lassan haladtam. Lent zúgott a patak, hallottam a többiek hangját, ők nem hallhattak engem. Egy meredek helyen – nyáron kis vízesés lehet ott – megcsúsztam és jó tíz métert zuhantam, de lehet, hogy többet. Valahogy megakasztottam a csákány hegyét a hóban, és megpróbáltam számba venni, eltörött-e valamim, vagy csak megijedtem, de nagyon. És ahogy ott ülök a szürkületben, kimerülve, a kétségbeesés szélén, jobbkéz felől meglátok valami furcsát. Egy madonna volt, gyermekkel a karján, mintha csak Boticelli festette volna, és nagyon érdekes ezüstös-arany fényben játszott. Hamar kiderült, hogy csak egy behavazott fenyőcsemete. Ott volt az útjelzés a mellette sötétlő fatörzsön, de ezt csak akkor láttam, amikor egészen közel mentem, ott szelte át az ösvény a vízmosást, ahol a zuhanásom véget ért. Nem vagyok katolikus, és vallásos sem, Carl Gustav Jungot (Emlékek, álmok, gondolatok) akkor még nem olvastam, vagy ki tudja? De az út ott volt, ahol a madonnát láttam. Előbb az élmény, azután a rá vonatkozó mondatok. Ugyan miért ne jelenhetne meg egy majdnem szerencsétlenül járt hegymászónak „Isten fogai között” a Madonna?
A társaim akkor már leértek a patakhoz, hiába kiabáltam nekik, hogy megvan az ösvény, nem hallották. Én is utánuk mentem. A hóban aludtunk a vízparton, és reggel elindultunk a szurdokban lefelé. Ma sem értem, miért nem másztunk vissza az ösvényhez, miért nem erősködtem, hogy ott van az út, azon kell menni. A patak mellett nem volt út, és csoda, hogy senki nem törte a nyakát, olyan helyeken jártunk, és többször át kellett gázolni a patakon – mínusz tíz fokban ez nem akármi, de elgémberedett lábunknak a víz meleg volt…
Mi ebből a tanulság? Az, hogy amikor az embernek megjelenik az angyal, rájön, hogy az egy behavazott fenyőcsemete, és megy tovább a butaság, a tehetetlenség által megszabott úton, de az angyal akkor is vigyáz rá, azért jelent meg. Éjszaka, mikor aludtam a hóban, ezt pontosan tudtam. Közben az egyik társam beleesett a vízbe, a jég alól szedte ki a bakancsát, és még sok érdekes dolog történt. Lefelé a szurdokban is tudtam, hogy baj minket itt már nem érhet, csak megfogalmazni nem volt erőm akkor.
Dolgom volt nekem a Fogarasi-havasokban, mindig is tudtam, de leginkább a felhők között, útban Budapestről Tbiliszi felé, Nyugat és Kelet között, mert féltem a repülőn. Az ember felületesen olvas, bután álmodik, és ha egyszer végre lát, nem hisz a szemének. Hogy miért éppen a hegyekben kellett nekem tisztáznom a viszonyt Istennel, nem tudom, de hát ez nem is fontos. Nem vagyok vallásos, nincs az az egyház, ahol az eretnekség gyanúja ne esne rám, de amit régebben hittem, azt most már tudom. Ha tesz egy nagyon kis lépést az ember az ég felé, az ég is tesz egy nagyon nagy lépést az ember felé, mert minden út az első lépéssel kezdődik.
Kőrösi Csoma az út végén leül olvasni. Fawcett ezredes nem visz magával puskát az utolsó útjára. Tendzing faluja fölött meg ott magasodik a Csomolungma.
Világutazó vagyok, de nem az én érdemem. Ha lesz majd rongyos ezer, talán messzebbre is, kedves tájakra és vidáman – ám addig csak befelé. Egyszer már zuhantam retúrjegy nélkül a hegyekben, ott állt az angyal, ahol talajt fogtam. És ez nem retorikai fordulat.

Pedro Mendes: Az argentin arcél védelmében

(fikció-válasz egy Borges-esszére)

A minap eljutott hozzám egy jóbarátom révén, hogy egyes írótársaim körében heves ellenkezést váltott ki egy tanulmány, melynek szerzője – a nagy „szabadgondolkodó” Jorge Luis Borges – mindenféle „látszatköntörfalazás” kíséretében és szerintük „gyalázatosan okoskodó” hangnemben állítja pengellérre az argentin költészet és nemzeti irodalom hagyományait, mintegy megkérdőjelezve mindazt, ami mi tisztelünk és szeretünk a Martin Fierroban, a Paulino Roceroban és társaiban, röviden: az argentin világ – ha mondhatunk ilyet – ezidőbeli eposzaiban.
… De miért ne mondhatnánk? Népünk vezéreket választ, saját útjának meghatározó mérföldköveit jelöli ki évről-évre – s ugyanígy kiszitálja az elétálalt irodalmi lisztből a javát, amelyben igazán kedve telik. Ez így történt mindig is, a világon szerte mindenütt – de azt is tudjuk, hogy amennyiben felcsapunk egy irodalomtörténeti enciklopédiát, és csak egy cseppnyivel értünk jobban az irodalomhoz, mint a mezők csodás művelői vagy a gyárakban életerejükből valamit belénk visszaforgató munkások, hogy ez a képzeletbeli szita az idők változásával mindig máshogy forog. Amit egykor népköltészetnek neveztek, mára már csupán hagyomány, egy régmúlt tünemény, amit ma már csak eldugott vidékek anyókái énekelnek esténként unokáiknak – meseszerű tüneménye az irodalomnak.
S mintha szemünkbe húztuk volna kalapunkat, amikor városokat építettünk, burjánzó és szinte megállíthatatlanul szaporodó lények hátára költözvén, úgy szakítottuk el magunkat mindettől. Egyben pedig a lehetőséget is megkaptuk az emberi emlékezés adománya folytán, hogy – bár már pampák helyett grundokra, hegyvidékek helyett többemeletes tömbházakra néznek ablakaink – valamit átmentsünk mindebből a gyönyörű örökségből.
Abból az örökségből, amit méltán nevezhetünk az argentin lét gyökerének, s amelyet az az ember, akit már emlegettem névtelenül, úgy szel ketté tanulmányában, mint egy irodalmi gordiuszi csomót, melyen a penge saját elméjének brilliáns volta. Jorge Luis Borges egy alapvető tévedést emleget írásában irodalmi hagyományunkban, pedig voltaképp ő is bukfencet vét, mikor metrumok emlegetése és stíluseszközök tettenérése közben elfelejti az irodalmi örökséghordozással való komolyabb szembenézést.

Amit ő elválasztani igyekszik, lényegében ugyanaz, anyagában megbonthatatlan, csupán azért tűnik másnak, mert olyan, mint egy gyermek színjátszó üveggolyója – a szemnek kellemes, ahogy azt forgatván a szivárvány változó színeiben pompázik. Szembeállítani egy született gaucsót és valakit, akinek nem adatott meg csupán sorsa szerint, hogy az előbbi anyaföldjét tapodja, szörnyen igaztalannak tűnik. A Martin Fierro talán nem igazi népköltészeti sarjadvány metrumai és a „hely szelleme” alapján, de ki írta, kérdem? Egy olyasvalaki, akiben legalább annyira buzog az a szentimentális szilajság, ami egy valódi, hazáját szerető gaucsóban megvan. S Borges könnyed nyelvizmaival igyekszik fedni argentin agyának baljós gondolatait, miszerint ugyanattól a magánytól prüszköl és krákol, mint a többi, ehonbéli nemzeti író, akik elhagyták európaiság ellen kapott vakcinájukat.
Kik írták ezeket a „gaucsó stílusú műveket”? Olyanok, akik születésük helyétől függetlenül ugyanúgy rájöttek, hogy bilincsbe vert szellem vagyunk, mert nincs erőnk egy második gyarmatosításhoz; belovagoltunk pampáinkra, kiaggattuk zászlainkat hegyeink ormára, nagyot fújtattak mének délre érvén, a Tűzföld szívében. De ez csak odafelé-út volt, nincs retúr, amikor liheghetnénk diadalittasan, hogy hazafelé tartunk. Ami csodás itt, csupán körülvesz minket, de csak a bőrünket szikkasztja, húsunk nem érleli. Büszkeségünk elragadhatatlan, de önnön magunkat nem hódítottuk meg, csak birtokainkat. Hogy Borges is értse: ennyi volt, slussz, grand entrée, nincs tovább.
Mi, gaucsók, nem tehetünk mást, mint alázatos honfiként álljunk ki a világ elé, mert mi nem vagyunk tudósok, sem méla, aranyszájú papok – mi Argentína végzetszagú sorsa vagyunk. S ez az alázatosság, mellyel térdünk a port veri, megkövetel egyet s mást attól az ajkainkon visszaszüremlő léganyagtól, amivel mi „nemzetieskedünk”, ahogy Borges állítja.

A poétikus doktrínák szerint élő ember legalább annyira pap, mint tudós és költő – ezáltal elhiteti magával szüntelen, hogy egy fentebb síkon mozog, s akár igaza van, akár téved, nadrágja vásznát, poncsóját sárral nem szennyezi. Kinek azonban ebben nincs ismerete, ítélni ítélhet vádlottai felett, de a gyanú lobogó napkorongja gyötri majd örökké, hogy tévedhetett. S Jorge Luis Borgest is ez a veszély fenyegeti.

Jorge Luis Borges: Az argentin író és a hagyomány
http://mek.niif.hu/00400/00461/html/borges21.htm#xii

Rosaria de Castro két versének fordítása

Álnok szerelmek

Harag volt ez és fájdalom,
utálat volt és rettegés,
egy féktelen szerelem volt,
vagy tán isteni büntetés!
Vannak sötét szerelmek,
melyek akár a méreg
kifosztják a lelkeket,
háborítják elménket,
harapva simogatnak,
a pillantásuk éget,
kínzó haragjuk átjár,
mint szégyenletes bélyeg.
Inkább fagyjak halálra,
minthogy máglyájukon égjek.

Amores cativos

Era delor e era cólera,
era medo e aversiõe,
era um amor sem medida,
era um castigo de Dios!
Que hai uns negros amores,
de índole peçonhenta
que privam os espritos,
que turvam as concências,
que mordem se acarinham,
que quando miram queimam,
que dãe dores de rávia,
que mancham e que afrentam.
Mais val morrer de friagem
que quentar-se à sua fogueira.

 

Csend

Úgy remeg a kéz és reszket a kebel,
szemeimen sűrű ködöknek fátyla,
érzékeimen kétségeknek árnya,
bensőmben kínoknak tengernyi árja,
érzem, miként küzd bennem
e páratlan csatában
halhatatlan, kínokkal teli vággyal
a gyilkos harag lángja,
tollam hegyét saját vérembe mártom,
a duzzadt érbe vágva,
és írok…, és írok… de minek! Lelkem
legmélyére szálljanak,
e kínzó látomások!
Halott emlékek honában lakjanak;
és remegő kezem ne írjon mást, csak
szavakat és szavakat és szavakat!
Az eszme tiszta, szeplőtlen formája
a homályban hol marad?

 

 

Silêncio

A mão nerviosa e palpitante o seo,
as niebras nos meus olhos condensadas,
com um mundo de dudas nos sentidos
e um mundo de tormentos nas entranhas,
sentindo como loitam
em sem igual batalha
inmortales deseios que atormentam
e rencores que matam,
molho na própia sangre a dura pruma
rompendo a vena inchada,
e escrivo…, escrivo…, para quê! Volvede
ao mais fondo da ialma,
tempestosas images!
Ide a morar cas mortas relembranças;
Que a mão tembrosa no papel só escriva
Palavras, e palavras, e palavras!
Da idea a forma inmaculada e pura
donde quedou velada!

Létszámleépítés

Szeptember 26. szombat

Meditáció
A nevem P. P. dictus magister. A krónikás. Az okos emberek szerint valami ilyesféle kijelentéssel indulhatott az ember karrierje. Az önmeghatározás. Mikor kimondjuk a nevünk, kiüvöltjük magunknak és a világnak kik vagyunk. Kell hozzá bátorság és egy mély meggyőződés, hogy a világot ez érdekli. Sokáig én is azt hittem, hogy ez fontos. De szeptember 27-én megértettem, hogy van egy sokkal fontosabb mondat: élek. Mikor úgy döntöttem, hogy 24 év után először és utoljára írni fogok, mert most már van mit, van miért, és nincs kinek, akkor megfogadtam, hogy lassan, ráérősen fogok írni. Mindenki megfogad marhaságokat mielőtt írni kezd. Ebben nem vagyok én sem kivétel. Bár a legtöbb kezdő 20. század végi író vagy legalábbis íróforma ezt fogadta meg: bárhogy is írjak, csak ne úgy mint Eszterházy! Pedig mind úgy írt, vagy hasonlóan. Viszont én nem fogadtam meg ilyesmit. Az ember legyen racionális, ne fogadjon meg olyasmit, amiről még azt sem tudja, hogy érdemes-e egyáltalán.

Praktikum
Az élet praktikus tudomány. Élni kell, lehetőleg élhetőleg. Ennek jegyében felkeltem, szokásomtól eltérően viszonylag korán, 7 körül ébredtem. Átlagos, kora őszi reggel volt, átlagosan hűvös. Mint eddig minden ősszel, immár 5 éve, fej,- és torokfájással, meg persze eldugult orral ébredtem. A fogínyvérzésem új. Átlagosan hulladék közérzettel. Fitten és üdén kikászálódtam az ágyamból, amely nemzetiségére nézve francia, de mégis ápolja velem a hagyományos francia-magyar barátságot. Ezután délcegen tettem három lépést a fürdőszobáig, majd kezdeti lelkesedésem elmúltával lomhán fogat mostam. A reggeli teafőzés és az ezt megelőző mosogatás után még véletlenül sem ittam meg forrón a teát. Minek, úgysem használ. Még akkor sem, ha apám állítja, hogy igen. Pedig neki általában igaza van. Elmentem bevásárolni a tőlem alig 100 méterre lévő kisebbfajta plázaszörnyetegbe. Ezzel valahogy eljutottam odáig, hogy 11 óra lett, de fogalmam sem volt, ma sincs, hová ment el így az idő. Ezután főztem egy spagettit, amelyben azt hiszem kivételesen jó vagyok, mióta kedves L. barátom megtanította, hogyan kell. A délután is úgy telt, mint a legtöbb hétvégén mostanság, bámultam a tv-t és egyedül gubbasztottam otthon. Vártam hogy keres valamelyik barátom, találkozunk, beszélgetünk. Majdnem mindegy. A lényeg, hogy teljen az idő, hogy elvonja a figyelmet a gondolkodásról a lélek szokásos, ám éppen adott pillanatban nagynak tűnő gondjairól. Mivel ma nem jött senki, elkezdtem az udvart söprögetni. Ez is jó. Ha ló nincs… Este, mint általában: tv, alvás és az alvást mindig megelőző csendes, sötét negyed óra. Ez az idő nekem mindig kell. Szükségem van rá, olyan mint másnak az esti torna. Nem kifejezetten gondolkodásra kijelölt idő ez, azt végül is mindig lehet, még akkor is, ha ez manapság ellenjavalt. Inkább csak afféle békekeresés, elmélázás.

Meditáció 2.
Csöngetés. Az életemben soha nem vált különösebben fontossá a mobiltelefon. De egy szokás megrögzült bennem a családom és a barátaim révén. Megcsöngetjük egymást. Ez amolyan „gondolok rád hogy vagy én jól vagyok”-gesztus. A csöngetésnek nem egyszerűen anyagi oka van, hogy az ember mindig csóró, és nincs pénze csöngetés helyett mindezt elmondani. Sokkal inkább egyfajta mindennapi igény, gyakran napi többször gondolunk egymásra, természetes, mint a légzés. Ugyanezért fölösleges mindig elmondani. Pedig érdekes lenne. Mintha minden egyes lélegzetvételünket kommentálni akarnánk.

Szeptember 27. vasárnap

Praktikum
Kinyílt a szemem úgy 7 körül. Most, mint általában, a gondolatokat megelőzte a tett, a lélegzet. A kezem kinyúlt az ágyam melletti éjjeliszekrényhez. Levettem a telefont. Először megcsöngettem ésapámat. Megszoktam, hogy gyorsan visszacsönget. Teltek a percek, de nem tette. Ha nem, nem. Marad a fogmosás. Közben megcsöngettem egy volt munkatársam F.-t. Kellemes srác, csak csönget. Ez sem nyert. Nem szoktam elvárni, hogy azonnal megcsöngessenek, végül is miért legyen az ember türelmetlen, néha én is csak órákkal később csörgök vissza.

Meditáció
Nagyon furcsa, hogy az emberek zöme görcsösen kíváncsi a jövőjére, próbálja észérvekkel kikövetkeztetni a lehetséges variációkat. Engem ez annyira nem érdekel. Most már. De volt idő, amikor én is megszállottan tudni akartam azt, amit csak sejteni, érezni lehet. A baj talán csak az, hogy valami miatt, ha a jövőt nem is, de a szeretteim jelenlétét mindig éreztem. Akkor reggel volt egy furcsa sejtésem. De az élet praktikus, érdemesebb inkább fogat mosni, mint sejteni dolgokat. Egy időben szerettem Agatha Christie-t olvasni. Mentem a könyvtárba, ott mesélte egy barátom, hogy kölcsönzött egyet, de csak a huszadik oldalig bírta. Érdekes, szerintem azért annyira nem rossz. Nem a szerzővel volt a baj: valami kedves olvasó odaírta a lap aljára: úgyis a komornyik a gyilkos. Cimborám a könyvtári tulajdonnak kijáró minden tisztelettel földhöz vágta a könyvet. Ezek az olvasók! Azért mégse érdekel mindenkit a jövő.

Meditáció
Ha megnézzük történelmünk eddigi nagy tragédiáit, látjuk az okszerűséget. Az események logikus láncolatát. Mikor tanuljuk a II. Világháborút, a fejünkhöz kapunk, te jó ég! Miért nem látták akkor, hogy a Trianoni békerendszer magában hordja az újabb háborút. Pedig olyan egyszerűnek tűnik az egész. Persze utólag elég könnyű okosnak lenni. Körülbelül öt év kell hozzá egy egyetemen, mondjuk történelem szakon. Csak. De van az életnek egy olyan területe, amely számunkra minden híreszteléssel ellentétben kiszámíthatatlan. Ez az Isten. Vagy sorsszerűség, vagy bármi, ami az élet anyagiságát vezérli. Hardware-software. Ezt az elvet továbbra sem értjük. De mintegy száz év alatt eljutottunk oda, hogy már nem is félünk tőle. Végül is minek félni! A neandervölgyi is félte a természetfelettit, oszt mégis kihalt! Nagy ügy. De ezen a napon megtanult valamit az ember: az okszerűtlen, megváltoztathatatlan, sőt, a szinte természetesnek tűnő tömegpusztulást. Csak úgy megtörtént. Csendesen. Gyorsan. Tovább tartott felfogni, mint elfogadni. Pedig az emberiség nagyon készült rá: vártuk az UFOkat, az ezredfordulókat, a napfogyatkozásokat. Semmi. Egyszer csak szeptember 27-én bejelentés nélkül megtörtént. 6 milliárd emberből eltűnt 5. Jó és rossz emberek egyaránt. Mi volt a válogatás szempontja? Ki tudja? Hová tűntek és miért? De eltűntek állatok, növények, hegységek, síkságok. Mintha a teremtés követelt volna vissza egy szeletet. Egy hatalmas szeletet a művéből.

Praktikum
Délben kisétáltam a közértbe, kellett valamit venni. Ideje volt ebédet főzni. Az utcákon alig. Mint vasárnap rendesen. A közértben alig. Kevés eladó, mindössze egy ember a húspultnál, a szokásos három helyett, egy a kasszánál. Vásárló csak néhány. Furcsa volt. A kasszással elkezdtem beszélgetni. Zavarodott volt. A kollégái nem jöttek be. Semmi bejelentés, semmi telefon. A főnök keresi őket. Valami történt. Létszámleépítés. A hetedik napon. Vasárnap. Akkor döntöttem úgy, hogy megírom eltűnt ismerőseim krónikáját. Vasárnap, amikor az élet teremtő munkája megszűnt, megkezdődött az enyém, hogy újrateremtsem az eltűnt lelkek panteonját. Vasárnap.

Egy sírfelirat-olvasó sírfeliratai

Térey János: A. B. F. R. A.*

Péterfia-Ótemető

…Tényleg, miért a pusztulás, miért

Mindig a felleg borította ország?

Mint lázadó fiú az apja láttán,

Miért fordítok a kedvesek felé

Csiszolt pengét és rezzenetlen orcát?

 

A válasz ott, ahol téglákra hull

A háztetőnket tartó négy magas fal –

Fölforgatják a földet, és a fényre

Kerülnek bölcsőhelyem kincsei,

Hogy végre tisztában legyek magammal.

A hálószobám küszöbe alatt,

Hol pincegádor tátja nagyra torkát,

Egy csontváz fekszik… Tompán cseng a barbár

Csákányok éle: annyi koppanás,

Ahányszáz éve tart a síri fogság.

Kőműves Kelemenné, hogyha nő…

De hányan vannak még, százan vagy ezren!

Professzor Hatvani a holtak élén

Beszól: „Szekérderéknyi csont fölött

Húsz évet átaludni, kellemetlen.”*

Valahol a Seholban – ugyanitt –

Csónak formájú fejfák rémlenek még;

A törzsük olcsó bakacsin, s akár egy

Tövig leégett erdő, épp olyan

E gyászfákkal sűrűn beültetett rét.

Halálra élet nő: helyük közös.

Temető mindenütt, a portulácska

Szívós gyökerei alatt; a földben,

Melynek hasára dupla sor japán-

Akácfa élő aranyát dobálja.

Borúlátásom innét, már tudom.

Azt is tudom, kedélyem láthatárán

Miért dereng sok alvilági ködkép;

Csak egy titok: húsz álmos éven át

Kinek a szemfedője volt a párnám?



I.

 

Hõsünk természetesen azonos szerzõkémmel, azonos a szöveg fölött olvasható névvel, akármilyen körmönfont is a narráció. Tombol az alanyiság.”[1] – vallja Térey János 1998-ban közzé tett önértelmező szövegében. Ennek nyomán Térey Jánost szokás „alanyi költőnek” tekinteni[2], noha aligha tisztázható egykönnyen, hogy mit is jelenthet ez a megnevezés. A fentebb idézett meghatározás, nevezetesen hogy az alanyi költészetet hős és szerző(i név) azonossága jellemezné, egy olyan tételezésen alapul, amely egyenesen a probléma középpontjába vezet. A meghatározás azt a javasolja, hogy a szerzői név által megnevezett szubjektumot „egy az egyben” feleltessük meg a szövegekben beszélő „hangnak”. Akár Philippe Lejeune önéletírói paktuma is eszünkbe juthat itt[3], aki, Paul de Mannal szólva, ragaszkodik ahhoz, hogy a borítón olvasható név ne csak ígéretként legyen érthető, mivel – szerinte – ez az azonosság „szerződéses jellegű, vagyis nem trópusokon, hanem beszédaktusokon nyugszik.”[4] Ám ezt a „szerződést” a nyelv tropológiája teljesíthetetlenné teszi, mivel annak az „énnek”, akit a borítón olvasható név jelöl, a szövegben beszélő „én” kölcsönöz arcot. Sehonnan nem ismerhetjük meg ezt a „szöveg előtti ént”, mint éppen a szövegből, amely ennek a névnek a nevében beszél. „A szöveg előtti név” megjelölés tehát máris paradoxszá válik, hiszen az utóbbi (vagyis a szövegbeli én) révén szerzünk tudomást az előbbiről. Bettine Menke ezt a fölcserélődést a következőképpen fogalmazza meg: „A kijelentés szubjektumát, a szöveg szerzőjét, ilyenformán a szöveg előtti szerzőt a szöveg figurájaként vagy arcaként olvassuk, e figurát pedig elbeszélésként vagy leírásként olvassuk félre, mely művelet aztán egyszerre fojtja el és valósítja meg az arc kölcsönzését: az utólag a szöveg prosopopoiiája révén adott szövegbeli én a szöveg énjének, a szöveg előtt feltételezett énnek a helyébe lép.”[5] Az „önéletrajziság” ennélfogva csakis a szövegben beszélő hang kihallgathatóságának vagy olvashatóságának az allegóriájaként érthető, méghozzá úgy, hogy mindig megoldhatatlan és lezárhatatlan aporetikusságában mutatja föl a „név” és a „hang”, a tételezés és a figuráció, a szöveg előtti, és a szövegbeli én közötti kölcsönhatást vagy kölcsönös helyettesítést. Amikor ugyanis a név archoz jut a szöveg hangja, figuralitása következtében, tehát mihelyt beteljesíti a név által tételezett szubjektumot, rögtön el is változtatja azt, pontosabban az arc (figura) a név helyébe lép. De Mant követve Bettine Menke ezért jelentheti ki, hogy „Az önéletrajz annak az énnek a sírfelirata, amelynek a jelenlétét a műfaj performatívuma – mint szerződés – implikálja, sőt, határozottan kinyilvánítja. Az önéletrajz csak sírfeliratként lehetséges, inskripcióként, amely előfeltételezi és végrehajtja az életet lezáró, halálos mozdulatot.”[6] 

Ha a „sírfelirat-olvasás” allegóriája az önéletrajz olvashatóságának egyetlen lehetősége[7], akkor vizsgálandó, hogy miként olvasunk  – ha egyáltalán – sírfeliratokat. A sírfelirat olvasásakor egy szubjektum csakis távollevőként, halottként lehet tárgya a szövegnek, minek következtében a szöveg hangja egy halott hangjának fikciója. Továbbá e hang teljesítményeként a halottnak kölcsönzött arc (figura) csakis maszk, egy halotti maszk lehet. Az önéletrajzi szöveg alaptrópusa ezért a prosopopeia: „prosopon poiein, maszkot vagy arcot (prosopon) adni. A prosopopeia az önéletírás trópusa, melynek révén az illető neve (…) olyan érthetővé és emlékezetessé válik, akár egy arc.”[8] Ám ez a hang, tehát a halott hangja, amennyiben olvasóra talál, magát az olvasót is holttá dermedéssel fenyegeti. Mindez onnan válik világossá, hogy a sírfeliratként olvasott szöveg olvasási kódja (allegóriája) magától az olvasótól, és nem a szerzőtől „származik”. Kissé leegyszerűsítve: az olvasó éppenséggel csak a szerzői névvel megjelölt szubjektum hiányaként, halálaként olvashatja az olyan szöveget, amely szerző és hős azonosítását, helycseréjét, ezáltal egymás kölcsönös defigurálását kinyilvánítja. Az a szöveg tehát, amely sírfeliratként olvasható, mintegy a beszélő hang által jelölni kívánt szubjektum halálát adományozza, tételezi olvasatként. Mindezt a posopoeia trópusának szimmetrikus működése hívja elő: „A szöveg hangját éppúgy, mint azt az olvasatot is, amely ennek a figurának a segítségével nyer jelentést, utoléri az aposztrofé és az általa kölcsönzött arc (fiktív) beszédaktusához tartozó jelenlét, amely azonban nem más, mint az írás és a figura ’halott’, levetett, ismételt és ismételhető jelenléte, nem más, mint a holtak és távollevők jelenvalósága.”[9] Amennyiben tehát az olvasó nem más, mint az olvashatóság révén a halottnak hangot (aposztrofé) és arcot (posopopeia) adományozó „hang”, maga is belép a „néma trópusok” közé, maga is jelöltjévé válhat a beszédnek. Az „Állj meg, vándor!” felszólításkor bekövetkező pillanatnyi szünet, amíg éppen némán olvassuk a szöveget, pontosan erre a helycserére, azaz a beszéd hiányzó/halott szubjektuma és az olvasó szubjektuma közti helycserére hív föl. „Név” és „arc” szövegbeli lezárhatatlan, ugyanakkor szimmetrikus helycseréi az önéletrajz és a sírfelirat szövegében a (halott) beszélő és az olvasó közti cserében, pontosabban ennek a helycserének a fenyegető lehetőségében kulminál, a sírfelirat a holtak jelenlétével, és az élők halottságával, legalábbis a két „intervallum” közti felcserélhetőség/behelyettesíthetőség lehetőségével fenyegeti az olvasót. Ahogyan Menke megjegyzi, ez a trópus a „romantikus életrekeltés alakzatát” kínálja az olvasás alakzataként, vagyis azt javasolja, hogy a romantikus szövegeket (de Man és Menke elemzésében Shelley és Wordswordth sírfeliratokról szóló, vagy magukat sírfeliratként definiáló szövegeik kerülnek előtérbe) olyan sírfeliratként olvassuk, amelyek halott beszélőik „fantazmagórikus” hangján szólalnak meg a „beszélő arc fikciója” révén, méghozzá azzal a teljesítménnyel, hogy olvasóikat is halott szoborrá, emlékművé változtathatják[10].

 

II.

 

Térey János elemzésünk tárgyául választott szövege nem annyira a romantikus szövegekkel való ebbéli hasonlósága, mint inkább ezekhez való sajátos viszonya miatt érdemel figyelmet. Az A. B. F. R. A. beszélője nem a halott (romantikus) beszélő „fantazmagórikus” hangján szólal meg, sokkal inkább e fantazmagórikus hang olvasójának hangján. A beszélő szituációja itt nem a síron túlról jövő hangé, hanem a sírfelirat-olvasóé. A szövegen kívüli kontextusokra utaló paratextuális jelzések, mint a címbeli „mozaikszó” lábjegyzetben való megfejtése, vagy a helyszínmegjelölés, referenciális hatékonyságukat (vagy inkább hatástalanságukat) azáltal fejtik ki, hogy olyan helyekre utalnak, ahol éppenséggel nincsenek szubjektumok, pontosabban ezek a helyek hiányzó szubjektumok helyei („Péterfia-Ótemető”, „a debreceni temetők fejfáinak felirata…”). A beszélő tehát sírfeliratokat olvas és idéz, továbbá változtat meg, a maga számára vesz kölcsön hangokat. A cím például a sírfelirat szövegét úgymond tulajdonnevesíti, a szavak kezdőbetűit nagybetűkre cseréli, s ezekből a nagybetűkből a lábjegyzet hiányában egy megfejthetetlen, voltaképpen jelentés nélküli, bevésett név keletkezik. A címben elrejtett „hypogramma” egyrészt a lábjegyzetben meg van ugyan fejtve, de mint cím olyan paratextusként is érthető, amely ezt a rejtett értelmet magában a szövegben fogja kifejteni. A rejtélyes cím megfejtését, amely ugyanakkor már önmagában egy „idézett” sírfelirat, a verstől reméljük. A szöveg három ponttal „kezdődik”, vagyis olyan „jelekkel”, amelyek egyrészt a szöveget valami ki nem mondottnak, vagy esetleg máshol mondottnak, itt el nem mondhatónak a folytatásaként határozzák meg, másrészt egy olyan hiátusra utalnak, amelyet – egyelőre – semmilyen hang általi figuráció, arc nem tölt be. A három pont egy szöveg végén „fordítható” mondjuk stb.-nek, az addig elmondottak alapján való változatlan vagy analóg behelyettesítésre történő felkérésként, a szöveg elején viszont a „kezdetnek mint hiánynak” a jelölőivé válnak, egy nem létező és nem is tételezhető hangra vagy arcra utaló üres jelekké. A sírfelirat-olvasó (azaz a vers beszélője) már a vers kezdetén önreflexív módon saját magára vonatkozó kérdés formájában szólal meg, vagyis megszólítottként, egy kérdés lehetséges válaszadójaként és felszólítottjaként hozza létre saját „identitását”. A harmadik sor hasonlata fölveti azt a lehetőséget, hogy a halott és a sírfelirat-olvasó viszonyát egy apa és egy fiú viszonyaként értelmezzük, bár ezt a behelyettesítést még egyáltalán nem írja elő a szöveg. A „rezzenetlen orca” jelzős szerkezet ugyanakkor fölidézheti a síron túlról jövő hang föntebb kifejtett sajátos hatékonyságát, nevezetesen a sírfelirat hiányzó szubjektuma és az olvasó szubjektuma közti csere lehetőségét, azt, hogy a sírfelirat-olvasó maga is holt szoborrá, „rezzenetlen arccá” merevedhet. Amennyiben a kérdést a beszélő önmagához intézett kérdéseként értjük, ez az „énnek” egy szintén sajátos kettészakítottságára hívja föl a figyelmet: van egy kérdező „én”, aki, mivel kérdez, nem ugyanaz, mint a lehetséges válaszadó „én”. Ezt a két „ént” egy némileg „erőszakos” tropológikus helycserével megint csak behelyettesíthetjük egyrészt a sírfelirat halott szubjektumának „hangjával” (ő lesz így a kérdező, a felszólító, v. ö. „Állj meg, vándor!”), másrészt a rezzenetlen arcú szoborrá merevedett, néma válaszadóval, vagyis inkább csak a válaszra felszólítottal. Ezt az értelmezést, vagyis hogy a sírfelirat által válaszra felszólított, ugyanakkor válaszra képtelen, bizonyos értelemben tehát már halott „én” a beszélővel azonos „helyen áll”, a szöveg további passzusai is alátámasztják, egyrészt a harmadik strófában: „A hálószobám küszöbe alatt, / (…) Egy csontváz fekszik…”, majd radikálisabban és egyértelműbben, ugyanakkor általánosítóan megfogalmazva a hatodik strófa kezdetén: „Halálra élet nő: helyük közös.” A vers utolsó sorában a párna mint a beszélő, és a szemfedő mint a halott „attribútumainak” metaforikus azonossága szintén arra a „közös helyre” utal, ahol mind az élő (beszélő), mind a sírból beszélő, felszólító „hang” „szubjektuma” fekszik. Ez a kettészakítottság, ami egy élő és egy halott „ént” „beszéltet” a szövegben, megfeleltethető a beszélő mint néma sírfelirat-olvasó „hangjának”, vagyis e „néma hang” paradox kettősségének.

Az első strófában lehetőség volt arra, hogy mind a kérdezőt, mind a kérdés kérdezettjét egyazon személy kettészakított „énjeiként” jellemezzük, de már ez a kettészakítottság nyilvánvalóvá tette, hogy a válaszadás nem történhet meg, mégpedig a megszólított (fiú) rezzenetlen arccá, holt szoborrá merevedése miatt. Az élő és a halott közti csere legalábbis jelzésszerűen már itt megjelenik. A második strófa beszélője a válasz „helyét” keresve már nem saját rezzenetlen arcát vizsgálja, hanem egy deixissel magán kívülre mutatva, kívülről várja a választ: „A válasz ott, ahol (…) / a fényre / Kerülnek bölcsőhelyem kincsei, / Hogy végre tisztában legyek magammal.” A hálószóba köszöbe alatti csontváz helye lesz azonos a válasz „helyével”. A válasz lehetősége azonban, akárcsak a „rezzenetlen orca” esetén, megint rövidre zárul: a csontváz nem adhat választ, csak akkor, ha a beszélő „hangot” kölcsönöz neki, ami persze megint azzal a veszéllyel jár, hogy maga is holttá dermed. A válaszra felszólított itt is néma marad, akárcsak az első strófában, mégpedig azért, mert minden válasz azt a veszélyt rejti magában, hogy a felszólított a halott nyelvén szólal meg, s ezáltal maga is halottá válik, de ugyanakkor már maga a némaság is értelmezhető a halott sírfelirat-olvasó „hangjaként”. „A válasz ott…” – ez a deixis, amennyiben hatékony kíván lenni, azt a követelményt kell megfogalmazza, hogy a rámutatás pillanatában a tekintet, az arc elvonódjék a halott csontváz felől, nehogy a rámutató saját arcát kölcsönözze a csontváznak, noha máris megtette. Hiszen a szöveg egésze megint csak egy szubjektumnak, mégpedig a beszélőnek mint sírfelirat-olvasónak névtelen arcaként válik olvashatóvá, aki a megint csak egy lábjegyzetben „hitelesített” név, Hatvani István helyére is behelyettesíthető: mindketten, a beszélő és a professzor, akit a beszélő „idéz”,  a halottak csontjain fekszenek, onnan beszélnek, pontosabban éppen ez az, amit mondanak. Az a beszélő, aki a professzor sírkövének utánajár, nincs jobb, nincs „élőbb” helyzetben itt, mint maga a professzor.

Azonban mindezek a helyettesítések sokkal inkább a „trópusok nyelvének” sajátosságaira, és kevésbé az élők és holtak közti „kommunikációra” vetnek fényt. A megnevezés és a helyettesítés lehetősége, mint ahogyan behelyettesíthető Kőműves Kelemenné nevével bármelyik halott, egyetlen feltétel, hogy nő legyen, éppen abból adódik, hogy a névhez, a metaforához, a megnevezéshez nem tartozik semmilyen élő identitás, a nyelv, ha úgy tetszik: halott. De Man szavaival: „Amennyiben a nyelv figura (vagy metafora vagy prosopopeia), akkor tényleg nem azonos magával a dologgal, pusztán annak reprezentációja, képe, s mint olyan, hallgatag, és néma akár egy kép. A nyelv mint trópus mindig megfoszt.” Az a paradox állítás, hogy a nyelv néma, mint egy kép, implikálja, hogy – akár Wordsworth Esszék sírfeliratokról című „önéletrajza” végén – „mindannyian süketek és némák vagyunk”[11], éppen akkor, amikor beszélünk, amikor a nyelv néma, üres, imskripcionális jeleit, trópusait használjuk. Térey szövegének hatodik strófájában éppen arra utal a „Temető mindenütt…” emfatikus kitétel, hogy az egész világ ezekből az üres és hangtalan jelekből tevődik össze, a nyelv nem tartozik sem az élőkhöz, sem a holtakhoz, mindig kölcsönvett. És mivel a nyelv néma, éppen ezért alkalmas arra, hogy a holtak műemlékévé váljon.

 

III.

 

„A hang vagy a beszélő tudat fogalma a nyelv deiktikus funkciójának figurája”[12] – írja Cynthia Chase de Man figuárit elemzve –, s ez ahhoz az apóriához vezet el, amelynek nyomán de Man, Hegelből kiindulva, az írást úgy határozza meg, „mint egy olyan felejtés végső eltörlése, amely nem hagy semmilyen nyomot.”[13] Hegel a tudatot mint a rámutatás vagy bemutatás bizonyosságának funkcióját elemzi, mégpedig azon feltételezett képességében, hogy képes deiktikus rámutatni valamely „itt”-re vagy „most”-ra, tágabban értve, valamilyen rajta kívüli referenciára. Az elemzésből viszont éppen az derül ki, hogy a tudat az egyedit vagy partikulárisat („itt” vagy „most”) éppenséggel egy általánosítás révén nevezi meg, pontosabban már nem ezt az „itt”-et nevezi meg, hanem egy akármelyik általános „itt”-et, ez az általánosság biztosítja a deixis érthetőségét mások számára. Azaz, Hegellel szólva, „éppen nem úgy beszélünk, ahogyan ebben az érzéki bizonyosságban gondoljuk (meinen). A nyelv azonban, mint látjuk, az igazabb; benne magunk cáfoljuk meg közvetlenül gondolatunkat, s mivel az általános az érzéki bizonyosság igaza s a nyelv csak ezt az igazat fejezi ki, azért nem is lehetséges, hogy valaha is kimondhatnánk egy érzéki létet, a melyet gondolunk.”[14] Ennek következtében válik az üres és általános deixis de Mannál magának a nyelvnek a paradigmájává, vagyis maga az írás helye lesz az egyetlen partikularitás, amelyre a tudat deiktikusan utalni képes („Az egyetlen partikuláris esemény, amire rá lehet mutatni, az írás…”), ahol az írás mindig arra emlékeztet, „hogy az ember soha nem felejthet el felejteni.”[15] De az írás deixise természetesen töröl minden más egyedi és partikuláris „helyet”, amelyre egyedien utalnia kellene, így az írott szöveg maga nem más, mint a felejtés (üres) helye.

Amennyiben a nyelv vagy a tudat („a tudat maga a nyelv”[16] – de Man) működésének paradigmája a deiktikusan önmagára utaló írott jel vagy véset, akkor minden olyan válaszkísérlet, amely az elemzett Térey-szövegben a válasz „helyét” egy deixissel próbálja referencializálni, szükségszerűen csak egy „szöveghelyre” utalhat. A már idézett távolra mutató deixis („A válasz ott…”), illetve a második strófa végül magában a beszélőben leli föl a válasz értelmét („Hogy végre tisztában legyek magammal.”), mely beszélő maga már előbb hangtalan sírfelirat-olvasóként, az olvashatóság egyik személytelen trópusaként vált megragadhatóvá.

Az első három strófa a teret és a szereplőket a beszélőhöz tartozóként írja körül: „kedvesek”, „háztetőnk”, „bölcsőhelyem”, „hálószobám” stb., ezt birtokos szerkezetek jelölik. Ezek a helyek általános deixisekként bármilyen „én” szokásos, sőt „paradigmatikus” helyeit, a születés, az alvás stb. helyeit nevezik meg, amelyek éppenséggel nem egy partikuláris és egyedi teret, hanem egy általános, szokásos, bárki számára ismerős, noha nem ebből a szövegből ismerős teret rajzolnak körül. Ez biztosítja a szöveg olvasatát irányító helycserék és helyazonosságok végrehajthatóságát: az élet és halál, az alvó és a halott közös helyeinek felismerését és cseréjüket. A negyediktől a hatodik strófáig a szöveg nem csak térbeli, hanem tágabban vett kulturális kódok, egészen pontosan nevek[17] behelyettesíthetőségét kínálja föl, e nevek legfőbb tulajdonsága éppen az, hogy általánosságuk révén bárkire alkalmazhatóak, tehát nem egyénítenek. Kőműves Kelemenné, a befalazott feleség története Hatvani István kollégiumi professzor sírkövének történetével korellál; a városfalba beépített test és az elporladt testet jelölő kő itt megint fölcserélhetővé válik, ugyanis mindkettő az élőket körülvevő, biztosító falnak lesz „kötőeleme”. A két történet közti korrelációnak egy másik aspektusa, hogy egy népballadai, tehát hangsúlyosan fiktívként olvasandó, és egy „valóságos” (amennyiben a lábjegyzetek itt referenciális produktivitást fejtenek ki) történet egymásra olvasását teszi lehetővé, s ez megint csak az ún. „fikció” és az ún. „valóság” közti határok felszámolhatósága irányába hat a szöveg helyettesítéses rendszerében. Hatvani professzor pozíciója pedig, mint láttuk, a beszélő hálószobai pozíciójával analóg, mindketten a halottak „szomszédaiként” szólalnak meg. Ennyiben tehát aligha tekinthető túlságosan merésznek a halott professzor szavainak idézőjeles „megidézése”[18], inkább logikusan illeszkedik a „ki beszél itt?” kérdés megválaszolhatatlanságának és az ebből következő hang- és helycserék lezárhatatlan szövevényébe. A deixis az ötödik strófában is előfordul, de itt sem tesz lehetővé mást, mint egy az írott jelnek önmagára, pontosabban önmaga ürességére vonatkoztatható olvasatát: „Valahol a Seholban – ugyanitt –”, a következő sor „rémlenek” igéje továbbá a beszélő tudatának képeiként (arcaként) teszi olvashatóvá a „Csónak formájú fejfák” hangsúlyozottan formai/képi meghatározottságát: a sírfelirat-olvasó arcot ad a névnek, de ez az arc, amely a sírfelirat-olvasónak rémlik, maga a „csónak formájú fejfa”, amely ugyanakkor megint csak érthető a beszélő (képzelt) arcaként is, mely hasonlóan merev és méginkább monumentum-szerű, mint az első strófa „dermedt orcája”.

Az utolsó strófabeli rejtett vagy metaforikus deixis (”Borúlátásom innét”) a szövegben vissza és előre-utalásként is olvasható: egyrészt az eddigi válaszkísérletek helyei felé, azok felé a „közös helyek” felé, ahol „halálra élet nő”, másrészt azon regény irányába, amelynek címét a második és a harmadik sor parafrazeálja: Kemény Zsigmond, Ködképek a kedély láthatárán. Vélhetően nem csak annak újabb demonstrálására alkalmas ez a szövegközi utalás, hogy az írás maga az egyedüli partikuláris „hely”, amelyre egy írott szöveg utalhat, s hogy ebben az utalásban is saját magára mint a szövegközi utalásban előhívott másik szöveg saját maga általi olvasatára (vagy félreolvasására) képes csak utalni. Emlékeim szerint – mivel nem olvastam újra a regényt – az önmagát eltörlő emlékezet struktúrája beleolvasható a regénybe, tehát akár egy hypertextuális viszony is feltételezhető Térey és Kemény Zsigmond szövege között, amelyet talán – és most már monomániásnak tűnhetek – megint csak sírfeliratként, méghozzá saját sírfelirataként olvas a versbeli beszélő. Ez indokolja a vendégszöveg első személyű adaptációját, s ez tűnik az egyetlen távolabbra mutató válasznak az első sorban megfogalmazott kérdésre, arra, hogy miért íródik bele kultúránkba örökösen a gyász, és miért olvasható bármilyen alanyi költészet a hiányzó „alany” sírfelirataként. A vers azonban a válasz egy lehetséges irányának, vagyis egy újabb szöveg, Kemény Zsigmond szövegének elolvasása felé mutató „deixis” után újabb kérdéssel „tetézi” ezt a csupán lehetséges „választ”. Az utolsó sor metaforái („szemfedő”, „párna”) a szövegben eddig is működő tükrös struktúrára vetnek fényt, továbbá a nyelvi jelölés véletlenszerű és egyáltalán nem determináló erejű, széttartó működésmódjára: ugyanaz a dolog nevezhető szemfedőnek vagy párnának, ebből még egyrészt nem fog kiderülni, hogy e neveken kívül voltaképpen hol találhatók, továbbá az sem, hogy kié a „szemfedő”, vagy a „párna”, hogy ki beszélhet itt párnáról és ki beszélhet itt szemfedőről.. A kérdés kérdés marad, s ha át akarunk hatolni a „szemfedő” áttetsző metaforáján, akkor megpillanthatjuk a „párna” metaforáját, és ha át akarunk hatolni a „párna” metaforáján, akkor láthatjuk a „szemfedőt”, egyiknek sincsen „eredeti” neve, a nevek figurálisan megsokszorozódnak. A szavak (mint Nesszos mérgezett köntöse, mely megfosztja önmagától a testet) a  helyeknek és az „énnek” csak átiratait nevezik meg a beszélő és az olvasó számára is. Mivel a szemet már eleve „szemfedő” takarja.


 

* „A boldog feltámadás reménye alatt”: a debreceni temetők fejfáinak felirata a reformáció fölvételének idejétől.

* Hatvani István kollégiumi professzort, „a magyar Faustot” 1786-ban temették el a régi Péterfia utcai temetőben. Síremlékét később, ismeretlen körülmények között, ferdén kettéfűrészelve egy Péterfia utcai ház kapuoszlopaiba falazták be kerékvetőként, és csak az épület átalakításakor került elő. (A csillaggal jelölt jegyzetek Térey Jánostól származnak, a szöveg megtalálható: Térey János, Ultra, új versek, 2002-2006, Budapest, Magvető, 2006.

[1] L. Térey János, Házunk tája, A belterjességről, Jelenkor, 1998/2.

[2] Margócsy István, Térey Jánosról: Az alanyi költő este a kuliszákkal, in: Uő., Hajóvonták találkozása, Palatinus, 2003, 153-160.

[3] L. Lejeune, Philippe, Az önéletírói paktum, in: uő., Önéletírás, élettörténet, napló, Válogatott tanulmányok, Budapest, L’Harmattan, 2003, ford. Varga Róbert.

[4] L. de  Man, Paul, Az önéletrajz mint arcrongálás, in: Pompeji, 1997/2-3, 93-107, 97, ford. Fogarasi György.

[5] Menke, Bettine, Sírfelirat-olvasás, in: Helikon, 2002/3, 305-315, 309, ford. Katona Gergely.

[6] Menke, i. m., 309.

[7] V. ö. . de  Man, Paul, i. m., 102., Menke, i. m., 309.

[8] L. de  Man, i. m., 101.

[9] Menke, i. m., 312.

[10] Menke, i. m., 310-311.

[11] L. de  Man, i. m., 105.

[12] Chase, Cynthia, Arcot adni a névnek, De Man figurái, in: Pompeji, 1997/2-3, 108-147, 116, ford. Vástyán Rita és Z. Kovács Zoltán.

[13] de  Man, Paul, Hypogramma és inskripció, in: U. ő., Olvasás és történelem, Budapest, Osiris, 2002, 395-432, 419, ford. Nemes Péter.

[14] Hegel, Georg Wilhelm Friedric, A szellem fenomenológiája, Budapest, Akadémiai, 1961, 59, ford. Szemere Samu.

[15] de  Man, Paul, Hypogramma és inskripció, i. m., 418.

[16] de  Man, Paul, Hypogramma és inskripció, i. m., 417.

[17] Bettina Menke írja a nevek kapcsán: „A név olyan figura, amely már mindig is katakrézisnek bizonyult; megjegyezhető (memorabel), azaz ’üres’ beíródás, ami azonban sosem lehet érthető (intelligibel).” In: Menke, i. m., 313.

[18] Eszünkbe juthat a egy másik professzor idézése egy másik és másjellegű epitáfium-versben: Áprily Lajos, Tavasz a házsongárdi temetőben: „S ahogy dalolt, a századokba néztem / s a holt professzor szellemét idéztem,” A halott professzor itt, szintén paratextuális határozottan kiemelve Apáczai Csere János.