Bejegyzések kategória bejegyzései

Pungeşti ostroma – Siege of Pungeşti

Ma reggel, 5:30 körül, a csendőrség brutálisan behatolt a pungeşti ellenállótábor területére, amit a Eugen Iusub helyi lakos telkén állítottak fel. A Vremea Nouă szerint az embereket kötéllel kergették az erdőn keresztül, rugdosták őket, majd néhány órán belül a tábor összes lakóját igazoltatták, és beszállították a vaslui rendőrfőkapitányságra. 9:30 körül negyven személyt tartóztattak le, és a Siliştea felé vezető országutat lezárták: a gyerekek nem mehetnek iskolába, és tilos bármiféle járműnek áthaladni. „Az emberek azt mondják, rugdosták és kergették őket, megverték őket a saját udvarukban, nem hagyták őket fényképezni vagy filmezni, hogy ne legyen bizonyíték a visszaélésekre, amiket különböző helyeken követtek el a csendőrök (Ploieşti, Bârlad, Bakó, Vaslui stb.” – írja a Vremea Nouă. George Epurele, a Măgurele Országos Lézerfizika Kutató- és Fejlesztőközpont kutatója, aki szót emelt a palagázak kitermelése ellen, telefonon keresztül egész éjjel kapcsolatban volt a pungeşti tüntetőkkel, akik közül egyeseket letartóztattak, ezért most ki van kapcsolva a telefonjuk. Az alábbiakban beszámol az ott történtekről.

 

Ma éjjel, négy óra körül, mondja a TOtB-nek, több mint negyven rendőr- és csendőrautó, illetve a Chevron cég (amely a pungeşti palagázak kitermelésében érdekelt) munkagépei és teherautói, valamint őrök gyűltek össze a vasluiból kivezető úton, majd öt, háromnegyed öt körül elindultak Pungeşti felé. „Körülbelül két kilométer hosszú kocsisor lehetett.” Időközben, folytatja a kutató, Bakó felől csendőrcsapatok érkeztek, körbevették a tüntetők ellenállótáborát, és minden irányba lezárták a bejáratot, még a dombok és az erdő felőli részeken is.

 

„A falusiak, legtöbb százan, leültek az út szélére, és egymáshoz kötötték magukat egy kötéllel, amikor is a csendőrök közéjük csaptak”, mondja Epurele. Azzal a telekkel szemben, amelyiket a Chevron akar beépíteni, egy állampolgár magánterülete található, oda állították fel az ellenállótábort sátrakból. [A rendfenntartó erők] behatoltak a magánterületre, és csendőrségi korlátokat állítottak fel, hogy elzárják a tábort a többi embertől. Aki közeledett a korláthoz, azt meglökték, vagy meg is ütötték. A csendőrök teljes fegyverzetben voltak, harcra készen, sisakkal, gumibottal, ami csak hozzátartozik. Az ellenálló-mozgalom vezetőit egyszerűen felkapták, egyeseket közülük az utcáról. Zâna Dominteant (szerk. megj., az egyik tábori aktivista) egy üzlet elől kapták fel, a faluban volt éppen, és behajították egy autóba. Küzdött, az autónak még egy ablakát is kitörte. Aztán nagyon sok falusit, és főleg azokat, akik az ellenállótáborban laktak, sorra elkaptak és elvittek Vasluiba, a rendőrségre, ahol a róluk szóló bármilyen tájékoztatást megtagadják. Egy ma reggel megjelent közleményben a Chevron vállalat tudósít arról, hogy ma reggel, 7 órától megkezdődtek a munkálatok a vállalat által Siliştea-Gumeşti községben (Vaslui megye) bérelt telek felé vezető út kiépítésére, ahová már meg is érkeztek a munkagépek. „Számunkra prioritást jelent, hogy ezeket a tevékenységeket biztonságos és környezettudatos módon vigyük végbe, összhangban azokkal a környezetvédelmi egyezményekkel, amelyek alapján eljárunk”, jelenti ki a közlemény, idézi az Agerpres. „A Chevron ismételten kifejezi és megerősíti szándékát, hogy konstruktív és pozitív viszonyban legyen azokkal a közösségekkel, amelyek közelében tevékenységét kifejti, és hogy folytassa a párbeszédet az érdekelt közönséggel, a helyi közösségekkel és hatóságokkal, a projektjeit illetően.”

 

„Gyakorlatilag megtisztították a zónát, mielőtt belekezdtek a munkálatokba”, mondja ehhez képest George Epurele, aki azt is megerősíti: „Most azon a hídon dolgoznak, ami a csatorna fölött visz át, ami elválasztja a községi utat a Chevron telkétől. Voltak ott valami csövek, most pedig az utat építik a telek felé.”

 

A kutató azt állítja, hogy a Csendőrség hazudik abban a sajtóközleményben, amiben az mondja, hogy az emberek akadályozták az úton való haladást. Az illető közlemény kijelenti, hogy „a Csendőrség feladata normális körülményeket biztosítani azon a területen, hogy megelőzze az incidenseket, amik a közrend felborulásához vezethetnek, hogy biztosítsa a forgalom gördülékenységét a közutakon, illetve hogy megelőzze bármilyen antiszociális tett elkövetését.” A közlemény szerint egy kb. száz személyből álló csoport megakasztotta a forgalmat a Pungeşti felé vezető megyei úton, viselkedésük ellenséges volt a rendfenntartó szervekkel szemben, ami ilyen módon indokolná a csendőrök közbeavatkozását. A Csendőrség szerint csupán hét személyt szállítottak a vaslui rendőrkapitányságra igazoltatás céljából. „Azok az emberek az út szélén nem akadályoztak semmit”, mondja George Epurele. „Az út a csatorna másik felén van, a megyei úttal párhuzamos szekérút, és ami a viselkedésüket illeti, egyáltalán nem voltak erőszakosak. Hetven-nyolcvanan lehettek, talán százan is, a csendőrök hétszáz körül. Az volt a céljuk, hogy megsemmisítsenek mindenféle ellenállást a környéken. Epurele állítása szerint a tüntetők már előző este értesültek erről a tervezett beavatkozásról, de nem tehettek semmit ellene, mivel öt-hatszoros túlerővel álltak szemben: ennyi csendőr jutott minden személyre, aki ellentmondott a Chevron projektjeinek. Az akció ráadásul reggel 6 előtt kezdődött.”Tudjuk, hogy ha bármilyen hasonló akcióról, akár egy házkutatásról van szó, 22 és reggel 6 óra között vihető végbe. És maszkokkal felszerelve, ők reggel 6 után kezdik. A törvény szerint tilos a behatolás, hacsak nem egy különösen súlyos bűncselekmény jeleiről van szó. És ott nem történt semmi, az állampolgárok egyszerűen tüntettek, mert nyilvánosságra kerültek annak a teleknek a dokumentumai is, amelyikre a Chevron akar építeni. Olyan telekről van szó, ami a polgármester tulajdonába került, mégpedig láthatóan illegális telekcserével.”, tudta meg a kutató a helybeliektől. A felesége örökölte a község egy másik falujában levő telkeket, és az ő (szerk. megj., a polgármester) aláírásával cserélték el őket a falvak között, azt tervezve, hogy a felesége legyen az ingatlan tulajdonosa. De ez már nem történt meg, hanem egyenesen az ő nevére írták a telkeket – anélkül, hogy létezne bármilyen dokumentum a megyei földhivatalnál, ahogyan általában szokás, ha átírnak egy telket. Egyszerűen két polgármesteri hivatal közötti protokollról volt szó. Az egyik aláírás éppen a polgármesteré, akire átruházódik a hivatal. A falusiak ezt tudják, mert az illető telek az egykori IAS tulajdona volt, és a község tulajdonát képezi.”

 

Amikor George Epureleval beszélgettünk, a sajtónak tilos volt belépni a csendőrség által elfoglalt területre. Mindenkit megállítottak több száz méterrel távolabb, mondja ő, egy kanyar és a dombok mögött, „hogy abszolút semmit se lássanak”. A letartóztatott személyek vasluiban vannak, ahol, a kutató szerint nem engedik meg nekik, hogy felvegyék a kapcsolatot a külvilággal, ki van kapcsolva a telefonjuk. „A csendőrök [ugyanakkor] egyszerűen rátörtek az emberekre, az udvarokba és a házakba. Vannak, akiket be is vittek [a kórházba], valakinek talán a bordája is eltört, meg zúzódásai vannak, és ott a régi polgármester, Spiridon, ő is a vaslui kórházban fekszik. A lánya kérte, hogy vigyék át Iaşiba; nem tudjuk, hogy hogy állnak most a dolgok, de azt hiszem, hogy a lányát is elkapták a csendőrök, és elvitték vasluiba, miután néhányszor, telefonon keresztül, a tévének nyilatkozott. Ha nem számítjuk a lövéseket, 1989 december 21-ét juttatja eszünkbe. Ilyennek látják a dolgot azok, akik jelen voltak ott. Öt-hat csendőr minden emberre, pajzsok, magánterületen felállított korlátok, bezárt, megfélemlített emberek, és a sajtót több száz méter távolságban tartják. Az embereket az erdőn keresztül üldözték.  Akármilyen kicsi csoportosulást rögtön körbevesz a csendőrség. Nem szabad több mint három emberrel találkozni, mert azonnal jönnek. A gyerekek nem mehettek iskolába… vagyis a község ostrom alatt áll. Gyakorlatilag ott is a szükségállapot szabályai érvényesek. 

 

DSC_9462

 

Siege of Pungeşti

 

Today in the early morning, around 5:30 a.m., the gendarmerie brutally entered the Pungeşti resistance camp, which has been installed on Eugen Iusub local resident’s plot. According to the newspaper Vremea Nouă, people were chased with ropes into the woods, they were hit with feet, and within a few hours, all inhabitants of the resistance camp were arrested and taken to Vaslui police office for identity check. Around 9:30, there were 40 people arrested, and the country road towards Siliştea was blocked: the children couldn’t go to school, and it is forbidden for any vehicle to pass. “The people say, they were hit with feet and chased, they were beaten up in their own houses and yards, the were not allowed to take pictures or record videos so that there wouldn’t be any proof for the abuses of the gendarmerie – which have already taken place in various locations, such as Ploieşti, Bârlad, Bacău, Vaslui etc.” – as the newspaper Vremea Nouă writes. George Epurele, researcher in the National Center of Research and Development, specialist of laser science and one of those who raised their voices against the exploitation of shale gases in the zone, was all night in telephonic contact with the demonstrators. Some of them have been arrested, therefore they have their cell phones switched off now. In the following paragraphs, Epurele reports about the events.

 

This night, around 4 a.m., he tells TOtB, more than forty gendarmerie and police cars, respectively, several lorries and machines of the Chevron company (the one which is interested in the exploitation of shale gases in Pungeşti), and some guards gathered at the exit of Vaslui. After that, around five o’clock, or a quarter to five, they left towards Pungeşti. “There was a queue of cars, around 2 km long.” Meanwhile, the researcher continues, some gendarmerie groups arrived from Bacău, they surrounded the resistance camp of the demonstrators and closed its entrances from all directions, including the sides in the direction of the hills and the woods.

 

”Some villagers, not more than a hundred people, sat down on the side of the country road and binded themselves to each other with a rope. Then, suddenly, the gendarmes appeared and they have actually torn them down”, Epurele says. Opposite to the plot which is to be used by the Chevron company, there is a citizen’s private plot – this is the place where the resistance camp of tents has been installed. [The forces responsible for public order] entered the private plot and installed gendarmerie barriers so that the place would be isolated form the rest of the people. Anyone who would come closer would be pushed away or even hit. The gendarmes were earing complete weaponry, ready to fight, with helmets, truncheons, everything. The leaders of the resistance movement were literally taken away, some of them were caught in the street. Zâna Domintean (ed. note: one of the activists in the camp) was taken away while she was in the village, standing in front of a shop. She was thrown into a car. She tried to free herself, she even broke a window in the car. After that, many villagers, and especially those who were living in the resistance camp, were caught and taken to Vaslui, to the police station – and there the communication of any information about them is denied. According to an announcement appeared today in the morning the Chevron company informs that starting with 7 a.m. the workings have started in order to build the road towards the plot hired by the company in Siliştea-Gumeşti (Vaslui county); all machines have already arrived to the location. ”Our main priority is to complete these actions in a safe and environment-aware way, harmonizing with those agreements regarding the protection of natural environment that constitute the base of our work.”, the announcement affirms (cited by Agerpres). ”Chevron confirms its intention to have a constructive and positive relation with the communities it is working with, and to continue the dialogue with the public in interest, the local communities and authorities regarding its projects.”

 

”They have practically cleaned the surface before they started to work”, says, however, George Epurele, who also confirms: ”Now they are working on the bridge above the canal that is situated between the village road and the plot hired by Chevron. There were some pipes, and now they are building the road towards the plot.”

 

The researcher affirms that the Gendarmerie lies in the press annonuncment in which it states that the people were blocking the road. The announcement affirms that ”the burden of the Gendarmerie is to assure normal conditions in that zone, to prevent incidents that could lead to troubles of the public order, to maintain the normal traffic on the public roads, to prevent infractions and all kinds of antisocial activities.” According to the announcement, there was a group of around a hundred people who blocked the traffic on the county road towards Pungeşti, their behaviour was rather agressive towards the maintainers of the public order – waht would have be more than a reason for the implication of the gendarmerie. According to the Gendarmerie, there were only seven people taken to the Vaslui police station in order to have an identity check. ”Those people sitting on the edge of the road were aboslutely not blocking anything”, George Epurele says. ”The road is on the other side of the canal, it is a country road for wains parallel to the county road; and about their behaviour, it was not violent at all. There could have been seventy, eighty of them, maybe one hundred, and there were seven hundred gendarmes. Their aim was to eliminate any kind of resistance in the zone.” According to Epurele, the demonstrators have already been informed about the planned action the previous evening, but they couldn’t do anything agaisnt it: there were six or seven gendarmes for every person who protested against the projects of Chevron. Furthermore, the action took place after 6 o’clock. In case of similar actions, a perquisition for instance, it can happen between 22 p.m. and 6 a.m. And those people wearing masks came after 6 in the morning. The law says that it is forbidden to enter private territory, except there are serious suspicions of a very grave infraction. And there didn’t happen anything, the citizens were simply protesting, because the documents of the plot on which Chevron was planning to build, have also been published. It is a plot of land that entered the posession of the mayor, and this obviously happened by changing some plots illeagally, the researcher found out from the local inhabitants. The mayor’s wife inherited some plots in another village, and these were transferred with his (ed. note, the mayor’s) signature from the posession of a village into another’s. The plan was that his wife would be the official possessor, but this didn’t happen, because the mayor himself is the owner, and in the county land register office there is no valid document attesting this. It was only an agreement between two villages, pure protocoll. One of the signatures is the mayor’s one, who is going to own the plot. The villagers know this, because the plot has been previously owned by IAS (national agricultural cooperation), and, after that, by the village.

 

During our discussion with George Epurele, it was forbidden for the press to enter the territory occupied by the Gendarmerie. Everyone was stopped several hundred meters away, behind a curve and some hills, so that ”they could not see absolutely anything”. The arrested people are in Vaslui, where, according to the researcher, they are not allowed to keep in touch with the world, their cell phones are switched off. The gendarmes started [in the same time] to attack people, they entered houses and yards. There are some villagers who were taken in [to the hospitals], there are people with broken ribs, contusions. And the former mayor, Spiridon, is also in the Vaslui hospital. His daughter asked for his transference to Iaşi. We don’t know what happened, but I think the daughter has also been caught by the gendarmes and taken to Vaslui, after she made some declarations to the television (through phone).

 

If we don’t count the shootings, we can think about 21st December 1989. That is waht those people think who were there. Five-six gendarmes for one person, shields, barriers installed on private territories, people arrested and frightened, and the press is kept many hundres meters away. The people have been chased through the woods. Any group, even the smallest, is immediately surrounded by the gendarmerie. It is forbidden to meet more than three people, otherwise they come immediately. The children couldn’t go to school… the village is under siege. In this case, the rules of emergency state are valid.  

 

Forrás/Source: http://totb.ro/pungesti-sub-asediu/

 

András Orsolya fordításai

Thaly Kálmán költeménye Benkő Krisztián kommentárjával

 Thaly Kálmán:

A kölesdi harczról

1708. szeptember 2.

[1869]

 

 

 Thaly Kálmán költeménye Benkő Krisztián kommentárjával

 

A KÖLESDI szép sík mezőt

Ezer virág koszorúzza, illatozza;

A kölesdi szép sík mező

Balogh Ádám dicsőségét virágozza.

 

Fel van írva ott mindegyik                           

Kis füszálra, vadvirágra, violára:                  

Balogh Ádám a szabadság,              

A magyarság diadalmas daliája!

 

E virágok, e fűszálok

Ellen-vérből fakadoztak-sarjadoztak:

Kiket Béri Balogh Ádám

Leventéi levagdostak, lecsapdoztak.

 

Hajh! kuruczság hős vezére.

Hajh! szabadság vértanúja Balogh Ádám:

Mikor itten harczra rontál….

Mintha kardod villogását most is látnám.

 

Dandárát hadoszlopokba

Itt osztotta, állítá föl, rendelé el:

Minden ezred egy-egy fölleg

Fegyverének felvillámló menykövével.

 

Aranyozott selyemzászlók

Fölemelve úgy ragyognak, úgy lobognak

Tárogató, trombitaszó

Hangira a harczparipák toporognak.

 

A lovas már alig bírja

tartani a kantárszárat balkezével

Jobbjában reng fent aczélja

Sólyomszárnya, kaczagánya küzd a széllel.

 

Melle dolmányát dagasztja,

Karabélya a nyakában csitteg csattog.

Dübörög a lovak lába,

Ingoványos rét lapálya reng alattok.

 

– Dobban a föld: Balogh Ádám                               

Vágtat, íme, pej paripán, vont aczéllal;                    

Hősi mellén harczol a nap                                        

Boglárokkal, skófiumos pantallérral.            

 

Szép aranyos kardhüvelye,

Forgójának drágaköve villámot hány;

Vállain reng párduczbőre,

Nagy sastolla mint vitorla ringadozván….

 

S trombitáit megfuvatja

És vezényel    tűzzel, hévvel: »Rajta-rajta!

Bent az ellen a hazában….

Magyarok szent Istene, vígy diadalra!«

 

 Dob megperdül, ágyú dördül, –

Rabló ráczra vészt okádva kormos öble;

Fegyver roppan; – füstben, porban

Vág előre a kurucz had dübörögve…

 

– A többit mondjátok el, ti

E mezőn nőtt bokrok, fűvek, fák, virágok:

Hisz ti mind a győzelemmel

Tönkre vert vad ellen sirján sarjadátok!

 

Országdúló rácz- s labanczból

Alig jutott, alig futott hírvivőnek;

Magyar várak ormairól

A diadal örömére dörgve lőnek.

 

És azóta elviharzott

Elzajongott hosszú, kínos másfél század,

S immáron, mártírhalált halt

Balogh Ádám hamvai rég szétomlának.

 

Ámde a kölesdi síkot

Ma is virág koszorúzza, illatozza:

A kölesdi csatamező

Balogh Ádám hírét-nevét virágozza!

 

Fel van írva ott minden szál

Véren termett fűre, fára, friss virágra:

Balogh Ádám diadalmas!…

– Hív utód, ha arra tévedsz, gondolj rája!

 

 

E sorok szerzőjének 2005-ben tett filológiai felfedezése, hogy Thaly Kálmán A kölesdi harczról című költeménye már szerepelt a szerző 1909-ben megjelent Kuruczvilág című saját műveiből összeállított verseskötetében, vagyis ő maga leplezte le szerzőségét egy ballada kapcsán a halála után megindult hamisítási vádak előtt. 2013-ban reprezentatív kötet jelenik meg Hamis(ítatlan) irodalom címmel a pozsonyi Kalligram Kiadó gondozásában, amely végérvényesen beteljesíti Thaly Kálmán rehabilitációját a szerzőről közölt három igényes tanulmánnyal.

            Nem mellesleg A kölesdi harczról című költemény a poétikai-retorikai olvashatóság egyik magyar gyöngyszeme, különösen a Paul de Man-féle dekonstrukció szemszögéből, mert a betűk és szótagok véletlenszerű – az olvasó által elvégzett – szétszór(ód)ása diszfiguratív erővé válik benne, és a névnek tulajdonítható jelentés ellenében dolgozik: a második strófa nehezen fenomenalizálható kijelentése – a fűszálak, virágok felirataként olvasható az a mondat, amely a materiális „Balogh Ádám” betűsor jelentését nevezi meg – éppen a név betűinek „beíródásai” révén veszíti el megjelenítő erejét; az Ádá tag (vagy anafonikus változata) részben vagy egészében megjelenik a „vad(virág)”, a „szabadság”, a „diadalmas”, a „daliája” és a „sarjadátok” szavakban. Ha a vers kulcsmondatát az arcnak a materiális nyomok szétszórtságára való ráerőszakolásából eredeztethető megismerés allegóriájaként olvassuk, a megismerésnek vagy a tapasztalat fenomenalitásának megbomlásává válik; a tizenharmadik strófa oppozíciót képez az előbb említett versszakkal, amennyiben a virágok ottani olvashatóságával („fel van írva”) szemben e növények felhangzó beszéde („mondjátok”) iránt kelt várakozást – ez az „olvasói” (hallgatói) várakozás azonban kielégítetlen marad, hiszen a vers befejeződése némaságba fojtja a síron nőtt virágok tanúságtételét. E némaság értelmezéséhez a költemény két korábbi strófájának olvasata járulhat hozzá.

A kilencedik és a tizenkettedik versszak között szintén erős kapcsolatot létesít a sorkezdő „Dob” és „Vág” ismétlődése, a visszatéréskor mindkét szó csonkított a korábbihoz képest: a küzdelem áldozatainak vesztesége a betűk szintjére helyeződik: ha a tulajdonnév inskripciójára továbbra is figyelünk, akkor a két versszak „legsokatmondóbb” anagrammatikus kapcsolata a „Balogh Ádám” részletének megjelenése a „had” szóban, ami azért különösen lényeges, mert az anagramma észlelése kizárólag leírt szövegben lehetséges. Ez egyrészt kiemeli az olvasói képzelőerőre utalt zajok (lódobogás, dobpergés, ágyúdörgés, fegyverroppanás) fenomenalizációjának törékenységét, másrészt előrejelzi azt a beteljesületlenséget, amelyet a vers lezáró strófája kelt. A sírszerű némaságba (hangtalanságba) zárkózó költemény olvasására a szöveg megint csak a sírfelirat-olvasás alakzatát kínálja fel: a „Boglárok”-ba beleírt „Balogh Ádám” a tulajdonnévre is átviszi az ékszerek tűnékeny csillogását, amely a szoláris metafora katakrézisével („Hősi mellén harczol a nap”) felidézi a prosopopeia dekonstruktív elméletének wordsworth-i „gyökereit” – a fenomenális és materiális olvasás közötti választás helyett A kölesdi harczról inkább a két stratégia kölcsönösségét feltételezi.

                                                                                                          Benkő Krisztián

 

Thaly
Thaly Kálmán (1839-1909)

 (Az idén decemberben, a Kalligram Kiadónál Csehy Zoltán szerkesztésében megjelenő “Hamis(ítatlan) irodalom” című konferenciakötet három igényes tanulmánnyal járul hozzá a 19. század egyik eredeti költőjének, Thaly Kálmánnak a rehabilitációjához, újraértelmezéséhez.)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

.

Milyen a róka?

Ezt a kérdést ritkán teszik föl. Pedig nem egy verset, prózai művet ismerünk, amelyben a róka, ha nem is éppen főszerepet, de valamilyen szimbolikus szerepet játszik, az állatmesék sztereotípiáiról nem is beszélve.

 

A róka először is állat, sőt ahogyan mondani szokták, vadállat. Természeténél fogva nem ápol valami nagy barátságot az emberrel. Így már ezen a ponton fölmerülhetne a kérdés, hogy akkor milyen jogon beszélünk, emberi lénynek tudva magunkat, a rókáról. Nincs-e valamilyen rejtett szándék, gyarmatosító indulat, a róka érdekeinek ellentmondó percepció minden ilyen ravaszkodás mögött?

 

Mert ha például a természetfilmek kínálatát nézzük, készítettek ugyan a rókáról egyet-kettőt, mégsem nevezhető a műfaj sztárjának. Szerepe sajátosnak minősül. Meg szokás említeni, hogy így a róka, meg úgy a róka, de átfogó, részletekbe menő bemutatást nem találunk sem életmódjára, sem észjárására vonatkozóan.

 

Szóval nem vív ki különösebb figyelmet. Egy olyan nyom hatását kelti, amit észrevételezünk, megadjuk neki az említés álszent tiszteletét, talán le is hajolunk, hogy megtapogassuk ujjbeggyel a finom mélyedést a porban, miközben kitekert nyakkal a kamera blendéjébe vicsorítunk, de aztán mégsem indulunk el fölkeresni e nyomok eredetét, végső célját.

 

Milyen a róka?

 

Egy kicsit más a helyzet a videómegosztó oldalakon. Itt számtalan rövid, alig néhány perces rókavideót találunk. Ezeken a róka alakjának megjelenésére sokszor türelemmel várni kell, majd miután épp csak feltűnik egy barna földsáv borozdájában vagy egy téli tájkép tar ágai között, a felvétel hirtelen megszakad.

 

Vagy találkozunk olyan videóval, s ez kifejezetten szívszaggató, ahol a róka feje egy körülbelül félméter hosszú csőbe (kidobott kéménycső, vagy szennyvízvezeték darabja lehet) szorul bele. Nem rángatózik nagyon, de érződik, hogy izgatott. Puhán szenved, szinte játszva. Hogy tudniillik kacsacsőrű emlősnek vélődhetik azok szemében, kiknél eddig sem kapott kinézete megfelelő reprezentációt. 

 

És ekkor a felvételen megjelenik egy személy okostelefonnal, s a felvételen belül készít újabb felvételt e kínlódásról. Később elteszi a telefont és megpróbálja leráncigálni a róka fejéről a szennyvízcsövet, eközben nevetgél, poénokat mond, sunyi cinkossággal beszél ki a képből. A róka meg bele-bele karmol a karjába.

 

A felvétel itt is megszakad, még mielőtt láthatnánk, megszabadult-e a róka, s mennyi kín után. Elménkbe pedig beég a kép, amint a róka teste, ahogy „megmentője” a szennyvízcsőrtől fogva fölemeli, a levegőben kapálózik, fölfele összegömbölyödik, majd megint kinyúlik.

 

Rögzítjük, hogy olyasmit látunk, amit egyébként ritkán: a róka hasát, ágyékát. Kirajzolódtak hátsó lábainak izmos combjai alulnézetből, amelyről óhatatlanul és gépiesen a hentesek pultjainál kiakasztott apróállatok levágott combjaira, a hideg húsra asszociálunk, talán a fehér szín miatt.

 

De hogy ez a testtájék világosabb színű, s a fehérhez közelít, nem az egyetlen meglepetés. Fájdalmasabb az, ahogy a természetellenesen megnyúlt test izomkötegei a ráncigálástól mintha szét akarnának válni, hogy a szétszaggattatás inkább, mint a szemellenző.

 

És ekkor végre fölfogjuk, hogy mennyire törékeny egy rókatest. Hogy mennyire védtelenek egy erősebb testtel, egy puskagolyóval, vagy az egyszerű véletlennel szemben azok a kimérten tékozló ívek, ahogy hajlékony lendülettel gondolatban újra futni látjuk.

 

S értjük vagy érteni véljük a rejtőzés ritmusait is, ahogy szíve olykor a szőrébe költözik át, majd a mancsokba, s még akkor is ott lüktet, mikor, jellegzetes szagának maradék foszlányaira már végképp nem figyelmezve, megérintjük nyomait a porban, s szétzúzzuk finom rajzolatát.   

 

„Magyarország nem ismeri Erdélyt.”, avagy birkózás a „nemzeti” homokozóban

„Nachträglich muß ich noch dazusetzen, daß ich weder im Leben, noch im Tode ein Feind der ungarischen Nation gewesen bin. Mögen sie dies mir als dem Sterbenden auf mein Wort glauben, in dem Augenblick, wo sonst alle Heuchelei abfällt.”

Stephan Ludwig Roth: Abschiedsbrief an seine Kinder

 

„Amikor 1918 decemberében egy csapásra megvalósult Nagy-Románia, azzal a románok sokszáz éves álma teljesült – együvé tartozni a Bánságtól a Dnyeszterig. Ez a Nagy-Románia hatalmas nehézségek közepette jött létre, olyanoknak kellett ugyanis összegyűlniük és együtt munkálkodniuk, akik előzőleg soha nem éltek egyazon kormányzat alatt. A románokat az tartja össze, hogy mind ugyanazt a nyelvet beszélik. Elmondtam már: talán egyedüli ország vagyunk Európában, a kisebbeket leszámítva, ahol a nemzeti érzésnek kizárólag az a tény az alapja, hogy »a Tiszától a Dnyeszterig« ugyanazon a nyelven szólalunk meg. Máshol nem így történt: a nemzeti érzés századokon keresztül, lépésről lépésre a közös történelem körül formálódott.“

Neagu Djuvara, A románok rövid története, ford. Horváth Andor, Koinónia, Kolozsvár, 2010, 278. 

 

„Kibököm valahogy: én ízig-vérig transsylvanista vagyok. Visszavásárolni a kiárusított szászokat, hazaimádkozni a még élő zsidókat, megszállni a Bánságot, mint Erdélyhez hasonlóan nem gyárilag, hanem történelmileg multikulturális övezetet, megnemtámadási szerződést írni alá Budapesttel és Bukaresttel, államforma: demokratikus fejedelemség, főváros: Kolozsvár, szavazati jog: érettségi függvénye, államnyelv: magyar, román, német, bizonyos megyékben a lovári; a dákoromán kontinuitás, valamint a sumér-magyar rokonság megkérdőjelezése pedig háromtól öt évig terjedő szemétgyűjtögetéssel büntetendő.”

Bartis Attila–Kemény István: Amiről lehet, Magvető, Bp., 2010, 37.

          

György Péter, Állatkert Kolozsváron
György Péter, Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély, Magvető, Budapest, 2013.

Trianon, Erdély, Székelyföld – traumák és víziók. György Péter legújabb könyve érzékeny és meglehetősen aktuális témát jár körül, teoretikus kerete alapvetően a trauma kialakításának/kialakulásának interpretációs stratégiáit feltáró elméleti horizont, innen érkeznek a kérdések és itt fogalmazódnak a válaszok is. Az Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély című kötet gondolati íve az elmúlt lassan száz év történeti távolságát járja be, a kérdésfelvetés aktualitásából és problematikusságából kiindulva halad végig bizonyos események, mitikus terek, elfeledett vagy éppen igenis az emlékezettben jól megőrzött személyek jelentette stációin, hogy végül elérkezzen napjainkhoz, a feltett kérdés megoldatlanságához. A probléma: „A neotradicionalizmus teremtménye: a történelmen kívüli, képzelt Erdély és az örök Székelyföld mítosza épp annyi problémát hozott a felszínre, mint okozott az ellenkezője: az államszocializmus évtizedeinek nehezen oldódó közönye, a marginális csoportok kultúrájára korlátozódó figyelem.” (19.) És amit a szerző tesz: „Ebben a könyvben egy hosszú évek óta zajló, a közelmúltban felgyorsult folyamatot követek nyomon: a monokulturális, xenofób, történeti kultúrfölény, a nagyhatalmi álmokat idéző, retorikája által létező jobboldali radikalizmus és restauratív emlékezetpolitika, a neotradicionalizmus uralkodóvá válását.” (20.) A probléma és az eljárás megfogalmazásából rögtön láthatjuk, a neotradicionalizmus fogalma, ennek működése kulcsfontosságú a kötet szempontjából, s nem árulunk el semmi meglepőt, ha már az elején rávilágítunk a tényre: György Péter az általa neotradicionalizmusnak nevezett főként politikai, de kulturális eszmének a működését kísérli meg feltárni, mintegy lebontani – és ezzel vitát indítani.

 

Mielőtt azonban – már így az elején – abba a hibába esnék, hogy a kötet bizonyos állításait illetően mély egyetértésemet, mások esetén meg ellenkezésemet fejteném ki, érdemes arra figyelni – ahogyan ezt a szerző is teszi az Erdély-kép boncolgatása során –, miként is épül fel a könyv. A szerkezetet, másrészt a nagyon pontosan és megfontoltan elhelyezett elemeket szemlélve azonnal tetten érhetjük egyfelől György Péter eljárását és stratégiáját, másfelől a hol explicitté tett, hol inkább elhallgatott szándékát. Merthogy az Állatkert Kolozsváron című kötet átgondolt és tudatosan szerkesztett mű, alapvetően kronologikus sorrendben következnek egymás után a szövegek, melyek hol a tanulmány, hol az esszé kategóriájába sorolhatók. Összességében három nagyobb tematikus egységet különíthetünk el, melyek az időrendet tekintve először a trianoni döntést – ennek előzményeit, majd közvetlen hatásait a húszas, harmincas évek Magyarországán (3-6. fejezet) –, a kommunizmus alatti Erdély-képet (8-11. fejezet), végül az 1989 utáni eseményeket (13-16. fejezet) tárgyalják.

 

Mindez azonban csak részben igaz, mármint hogy ezek a fejezetek egyszerűen csak tárgyalnák az adott időszakokban kialakult és létrehozott mítoszokat, képeket, stratégiákat. Mivel egyetlen pillanatig sem szabad elfelejtenünk, hogy mindeközben György Péter is értelmez, kiemel, irányítja a figyelmünket – kicsit másképp, kicsit másfelé, mint ahogy eddig megszokhattuk az Erdélyről szóló diskurzus esetében. A két világháború közötti időintervallumot tekintve alapvetően a Vérző Magyarország című antológiát állítja a középpontba, melynek jelentőségéről, Kosztolányi Dezső szerepéről és szerepvállalásáról lassan könyvtárnyi szakirodalom áll rendelkezésünkre, azonban így elsikkad valami: azt is mondhatnám, nem történik semmi. Mégpedig azért nem, mert ennek kiemelése, továbbá az ezt megelőző fejezetekben a magyarországi helyzet elemzése mind egyetlen (nem is annyira új) nézőpont alapján történik. Egy magyarországi szempont ez, mely innen, a megmaradt ország központja felől lát és interpretál – nem érvénytelen, hanem egyetlen. S ha már Erdély-képről beszélünk a húszas, harmincas évek kapcsán, akkor véleményem szerint megkerülhetetlen a pluralitás játékba engedése – ha e diskurzust vizsgáljuk, akkor annak számos résztvevőjét, megszólalóját illene megemlíteni. Hiszen nem olvashatunk sehol arról, miként is nő súly alatt a pálma (Ligeti Ernő), milyen hatással volt a szellemi és kulturális életre a két püspök (Ravasz László, Makkai Sándor), miért és miként zajlott a skizma-pör vagy miről is szólt a vallani és vállalni vita, esetleg miként szólt bele ebbe a Korunk akkori főszerkesztője, Gaál Gábor. Alapvetően nem hiánylistát kívánok felállítani, nem. Egyszerűen rávilágítani arra, amit György Péter tesz, az nem más, mint kiemelés, tehát az interpretációs stratégiáját tekintve: hangsúlyváltás.

 

Ennél sokkal világosabban látszik az eddigi hangsúlyok ellenpontozására való törekvés a második nagyobb egységben, melyben a kommunizmus ideje alatti Erdélyről, annak meghatározó alakjairól esik szó. Szabédi László, Bretter György, Szilágyi Domokos kiemelése látványos szakítás az „erdélyi/romániai magyar irodalom” ábrázolásának azon hagyományával, mely elsősorban a kisebbségi feladat- és sorsvállalás imperatívusza felől rendezte irodalomtörténeti narratívába a műveket, alkotókat.

 

Nagyon hasonló ehhez az Éneklő Borz és az Előretolt Helyőrség bemutatásának esete is: míg a kilencvenes és a kétezres évek recepciótörténete elsősorban a transzközép nemzedékének színre lépésétől volt hangos, addig a kötet ábrázolás-technikája egymás mellé helyezi (teljesen természetesen) a két csoportjelenséget, majd az elemzések során felmutatja, miért pukkant ki a transzközép-lufi, és miért szárnyal az irodalom egén a daloló borz. Alapvetően nem abban látom a problémát, hogy György Péter miként ítéli meg egyik vagy másik csoportosulás esztétikai teljesítményét, hanem magában a közvetítés eljárásában. A könyv nyitányából fentebb idézett rész arról vall, hogy a kötet célja (ismét idézem) „a monokulturális, xenofób, történeti kultúrfölény, a nagyhatalmi álmokat idéző, retorikája által létező jobboldali radikalizmus és restauratív emlékezetpolitika, a neotradicionalizmus uralkodóvá válásá[nak]” nyomon követése. Nem mindig értem (vagy nem mindig akarom érteni?), hogyan kapcsolódik az irodalomtörténet-írás megszokott, kiemelésekkel, hangsúly-elhelyezésekkel operáló gyakorlata az említett folyamat nyomon követéséhez. Vagy talán félreértelmezek valamit, s például a transzközép erőltette „hatalmas fallosz” képe egyúttal a magyar történeti kultúrfölényt, továbbá nagyhatalmi álmokat szimbolizálna? Aligha. Sokkal inkább arról van szó véleményem szerint, hogy két eljárás keveredik az Állatkert Kolozsváron című kötetben. Egyrészről kísérlet történik – reflektált módon – a jelenkori és a mindenkori Magyarország felől kolonializált Erdély-kép kialakításának bemutatására, másrészről – kevésbé reflektált módon – egyúttal az ennek átalakítására és módosítására való törekvés is felfedezhető, elég erőteljes módon. És ez utóbbi immár nem diskurzuselemzés, hanem hatalmi beszéd. Ami szintén természetes lenne az adott diskurzuson belül, ha a könyv explicit nem másra vállalkozna – tehát „a mindenkori Budapest – mint a mitikus és szó szerinti hatalom helye – önnön politikai normái és érdekei szerint használta, legitimálta, illetve teremtette meg az ideális kisebbségi írót.” (216.) Így fogalmaz a szerző Balázs Imre József Deleuze-t és Guattarit idéző tanulmánya kapcsán, és így idézhetem én György Pétert György Péter kapcsán, azaz így teremtheti meg a mindenkori Budapest Erdély ideális képét.

 

György Péter, Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély

 

De vissza Erdélyhez és a róla szóló diskurzushoz. A fentebbi megállapításokat tekintve elmondhatjuk, hogy György Péter könyve aktívan lép be e diskurzus terébe, melyet tehát nem csupán bemutat, hanem alakít is. A mindenkori befogadó viszonylatában itt felmutatható a kötet egyik legnagyobb érdeme, ugyanakkor éppen ez legnagyobb hátránya is. Az Állatkert Kolozsváron hangsúlyáthelyezéseivel olyan alkotókat és műveket villant fel, melyek többnyire kívül esnek a „köz” számára közvetített Erdély-képen, így tehát ebből a szempontból mindenképpen értékelendő a vállalkozás. Ezzel ugyanakkor olyan műveket és alkotókat állít háttérbe, melyek nélkül alapvetően elképzelhetetlen az Erdélyről szóló diskurzus. Mindazok számára tehát, akik áttekintéssel bírnak e diskurzus alakulását tekintve, mintegy kiegészítésként szolgál a kötet, viszont akiknek halvány lila sejtelmük sincs arról, hogy alakult és alakul mindez, azok számára meglehetősen leszűkíti a „teret”, mintegy leegyszerűsíti – ami e problémakör tágasságát tekintve ellenpontozás, hangsúlyváltás egyfelől, az radikális szűkítés másfelől.

 

Ugyanakkor és mindemellett van egy alapvető probléma ezzel a diskurzussal. Láthatóan hosszú ideje történnek mind a közbeszéd, mind a politika, mind az irodalomtörténet esetében ennek alakítására és uralására kísérletek. Ezek jelentős része benne ragadt a „nagy nemzeti elbeszélés” csapdájában, azaz nem tesznek mást a kísérletezők, mint az Erdélyről szóló magyar (!) diskurzust igyekeznek valamiképpen meghatározni, saját képükre, elképzelésükre formálni. Miközben alig vagy szinte soha nem veszik észre és tudomásul, hogy Erdély sosem volt magyar. Volt román, szász, zsidó, örmény, cigány – és magyar. Sohasem egyik kizárólagosan. Erdély képét, a mitikus tér megkonstruálását mindig magyar nézőpontból nézni és alakítani lehet, de ugyanígy lehet kilépni ebből a „nemzeti” tradícióból. György Péter egy helyen így fogalmaz: „Az »erdélyi lét« mibenléte nem fátum, nem sors, hanem racionális kérdés, számos alternatívát felkínáló nyersanyag, munkadarab. Olyan szövegek sorsáról van szó, amelyek történeti és kortárs metszetben, de visszatérően elemzik annak a kulturális térnek a történetét, amely Erdélyként ismeretes, s amelynek fogalomtörténete különböző léptékű esettanulmányokban relevánsabb kérdéseket vet fel, mint üres bizonyosságokat ígérne.” (414–415.) Pontosan írja a szerző, hogy azt itt említhető szövegek számos alternatívát nyújtanak, hogy e kulturális tér történetét elemezzük, csak azt kellene felfedeznünk, hogy e kulturális tér szövegei adott esetben nem csupán magyarul születtek. Hogy mindehhez hozzátartozik – tetszik vagy nem tetszik – Romulus és Remus, a hammelni patkányfogó szászok által betelepedés-történetként interpretált változata, vagy éppen – hatalmasat ugorva – az aradi tizenhármak mellett miért nem emlékezünk a Kolozsváron kivégzett Stephan Ludwig Rothra is? És ha már Szilágyi Domokos: a György Péter hozta példa, mely a Szilágyit párhuzamba állítja Celannal (továbbá a Szilágyi–Hervay-levelezést a Celan–Bachmann-levelezéssel) meglehetősen imponáló, de például nem lehetne-e a Szilágyi-féle jelenséget (és itt most az ügynökügyre gondolok) megvizsgálni Eginald Schlattner és az 1959-es brassói szász íróper viszonylatában? Vagy mondjuk az Ellenpontok című szamizdatot és kontextusát a nem sokkal korábbi Aktionsgruppe Banat fellépésének fényében? Esetleg a román irodalomban nyolcvanasok nemzedékeként megnevezettek költészetét a Forrás harmadik nemzedékének (ha érvényesnek tekinthetjük egyáltalán ezt a kategóriát) lírájával, kapcsolva hozzá az Aktionsgruppe lírikusait?

 

Sok mindent lehetne, csak ahhoz tudomásul kellene vennünk a fent említett tényt, miszerint e kulturális tér és szövegei nem csak és kizárólag magyar nézőpontból vagy éppen magyar–magyar dichotómiában értékelhetők. És mindez nem csupán György Péter könyvének hiányossága, hanem az egész diskurzusé. Természetesen lehetne mondani, e kötet nem erre vállalkozik, hanem elsősorban arra, hogy leírja, bemutassa számunkra a fentebb felvillantott rendszert, annak szólamait, különböző konstrukcióit. Viszont abban a pillanatban, mikor tevőlegesen, hangsúlyáthelyezőn alakítani kezdi – tudatosan – e diskurzust, e könyv sem tesz mást, folytatja a birkózást a nagy nemzeti homokozóban. Pedig esélye lett volna rá, hogy kilépjen ebből.

 

György Péter, Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély, Magvető, Budapest, 2013. 

Betöltődés

 

Úgy jártam ott, akár egy idegen. Egy egész világot hoztam magammal a mindenség legjobb helyére. Öt sor bordós-barnás színű padsor a szurkolóknak, ugyanolyan színű, lerángatott kosárgyűrűk, háló nélkül, helyette félig leszakadt láncokkal, kaliforniafehér, sípcsontgyötrő betonplacc. A tornacsarnok oldala, mint egy hatalmas zarándokfal, a szünetben kiszökő dohányos hülyegyerekké, a visszajáró füveseké, meg azé, aki rádobálna, vagy passzolgatna, mert még csak egyedül van, mivel már lejött fél háromkor, hiába mondta neki az anyja, hogy még nem lesz lent senki a melegben, fecókát sem engedi még ki úgy sem a mamája, minek pörgök annyira, jövök rá én is, mikor izzadt seggemen ülök és két tenyeremen támaszkodom a betonon, erre, e kőkemény ellentartásra – éppen csak átfogható gyermekcsuklóm – felnőtt korára is emlékszik majd, az izgalom és az unalom határán töltött délutáni fetrengésekre. Eggyel odébb, és kicsit feljebb, megtalálható majd a másik pálya, aminek közepét kettétépte a fűgerinc, földhát, két végén pedig a legelkeserítőbb dolgok a világon, a háló nélküli kapufák, rajtuk használaton kívüli megpöndörített szegecsek, melyek most csak a bőr vétlen felszakítására alkalmasak, de hátha majd zozó elhozza a saját hálóját, mert ugye mégis az a lényeg, a kapu bárhol lehet, gól bárhova eshet, de ahogy egy csavarás mértani pontossággal végigszalad a kifeszített hálón, na, azért vannak a délutánok. A kapuk mögött a szélén, a labda benn- és megtartását szolgáló négy méter magas drótkerítések még tartanak, melyektől végülis olyan hangulatos volt mindig, mintha egy csapat lennénk igazi pályával, de az egész területet, a hatalmas udvart elzáró cölöpöket mögötte már kiszedték egy három méteres szakaszon, mert mindegy volt, hogy ott vannak-e vagy sem. Gondnoki bölcsesség ez, és most olyan, mintha nem is akarna senki sem jönni, talán háló sem volt soha azon a szomorú kapufán.

         A parkban mindenfelé szobrokat állítottak – az idő, meg a város – , de inkább kidobott fémeszközökre hasonlítanak, az egyik, mint egy rovar mintájára készült robot, berozsdásodott, törzse és mindent tagja meghajlott, megrogyva a már lekerült, talán ellopott egykori fej súlya alatt. De ez csak egy a többi közül, a többi mind leírhatatlan, a korlátlan elvonatkoztatás és a szemérmetlenül elvárt magas fokú megértés jelzőtárgyai, az alapításukat mutató táblák szerint egy-egy év csúszással készült objektumok, és sok van belőlük, többről nem is látszik, hogy szobor, csupán olyanok, mint funkciójukat vesztett valamik. Lehetne köztük szétégetett kuka is vagy akár elkorhadt, lefestett fa, megszámlálhatatlanok, elhagyottak, összezavarják az utazót, aki már nem tudja, mikor is érkezett meg. A városnak ez a része elnyeli az időt, erre fel kellett, hogy készüljek, furcsa érzésem valószínűleg annak következménye lehet, hogy fogalmam sincs, miféle erő uralkodik itt, nem ismerem ki magam, még ha ez volna az egyetlen menekülési lehetőség is, hogy én tulajdonképpen jól kéne, hogy ismerjem ezt a helyet.

         Mindeközben a hátam mögött, déli irányban egy valószínűleg régebbi változat rövid jelenete játszódik: a völgyben, a még murvás úton, a kényelmesen beszánkózható domboldalak között két gyerek tapossa combszakító erővel a bicajt, elől az egyik, mögötte a másik, aki a mellettük húzódó, kőkemény sprintjüket megkövetelő vízelvezető árok mögött lakik egy sorházkomplexum középső darabjában. Miután felérnek, körbehugyozzák a tujákat a ház előtt, bent nyilván bodzaszörpöt kérnek, de csak jaffa van akkor már, július végére, mindenkinek csak jaffája marad. A világ legszebb járdáinak környéke ez, de azt hiszem, erről csak én tudok. Arról viszont senki, hogy az ároknak valóban volt-e valaha szerepe, munkája, megtelt-e egyszer is vízzel, vagy csak annyira volt hivatott, hogy téli fagyáskor lehetetlenné tegye a domboldal felől lecsúszó, a padkán átugrató, ezt követően pedig az árokban landoló szánkózó kölyköknek a dombtetőre való visszajutást. Nem valószínű. Talán ez is afféle szobor. Megnézem most az árok mentén az első csatornát, ami a murvás út végén folytatja e rejtélyes kanálist. Egy-két labda, falevelek, ijesztő formájú szemetek, elhasznált kerékabroncs és néhány koton, játék- és rejtekhelytemető ez, látszik, hogy az alig tíz méteres lyuk közepéig senki nem mert bemenni, én is csak álmaimban láttam el odáig, hogy aztán merev fordulással és jegesre fagyott háttal kivágva egy ösztönös rohanást elmeneküljek onnan. A lépcső, mely innen bal felé vezet, mondjuk két-három emeletnyi magasságba, most éppen megfelel, jó lesz fentről figyelni az egészet, dombtető, onnan jobban látszódik a jellemzően kora délelőtti fényrendszer, hogy az egész valójában nem álom.

         A lépcsőn felérve panorámában kezdek látni, mindent egyszerre, délibábszerű nyüzsgést most a pályán, a rezgő homályban, a fal tövében játszó vizes-bizonytalan gyerekárnyakat, már egy másik idő ivadékait, a rengő, megzsákolt palánkot, mely talán örökké kileng, mint egy hosszú, keskeny eiffeltorony. A nézőpontok pillanatnyi összekeveredéséhez vezet minden előzmény hirtelen jött együttállása, hiába értesültem erről korábban is, hogy megeshet, hallom és látom mindazt, ami következik, mondjuk azt, ahogy a fiatal férfi sétál a fehér betonos úttest mellett a járdán, aztán a domb aljába épült ház nyíló ablakát, melyből elomló hajú, szőke lány visít ki évtizednyi lelkesedéssel és kiáltja most a férfi után az én nevemet, és fordulok is, itt belül érzem a meglepettséget és az örömöt, a hirtelen támadt emlékét ennek az arcnak, amely egykor a mindennapok közeli arca volt, majd teljesen eltűnt, és most újra támad, mintha maga is egy hely volna, mely ott hagyható és újra felfedezhető mindenféle felelősség vagy bármiféle komoly történés és jelentőség nélkül. Egy linda szőke arca ez a hely, amitől görcsbe ugrik a férfi mellkasa, hogy megtapasztalja, hiába az egy ősi mesének vagy valami irodalmi leleménynek gondolt évszázados bravúr és hagyomány, mi szerint a szívével érez az ember, és hogy az csak valami kitalált belső, a lélek helye, most mégis megbizonyosodik róla, hogy az idő rettentő lökete, egy emészthetetlen mennyiséggel támadó érzés valóban ott, a mellkas baloldali szorulása közben tapasztalható, amint a vérrel a lábujjaktól a térden és a gyomron át, az utolsó zsigerekből is felszakadva, a szívben mint megannyi esemény eredőjében és végpontjában is érezhetővé válik az életidő és élettér tengelyének elakadása. A tizenhat éves lány felbukkanása és megérzése lehetetlen, mert ő már nem tizenhat éves, soha nem is volt annyi, egy elmozdulás okán megszakadt és elraktározott idő hirtelen visszatérése okozza ennek illúzióját, s most újraindít mindent, ami kizökkent, a múlt megváltozatásának felelőssége ez, éppen az a következmény, melyre figyelmeztettek.

         Jelenlétem, mely gyanakodásra adhatna okot, egyaránt indokolatlan és váratlan, mégsem tűnik fel senkinek, annak ellenére, hogy mindent a lehető legfeltűnőbben csinálok, szinte már belépek a tájba, akár egy képbe, kíváncsi vagyok mindenre, a jellegzetes lámpaoszlopokra és járdaszegélyekre, amire, jól tudom, egy itt lakó semmi esetre sem kíváncsi, nem érdekli, nem venné észre, ezért volnék én a tökéletes jelenlévő, aki szuggerálja a tájat, a házakat és a viszonyokat, rákérdez a járdák kanyarulatára, a játszóterek eltűnésére, mint aki egy másik szféra küldötte, én vagyok, aki meglátja, hogy milyen is ez a hely igazán, s ha volna figyelő, ha volna lehetőség a nézőpont hiteles elváltoztatására, egy távolodó plánra, esély nyílhatna ennek az egész fantasztikus idegenségnek a kifejezésére. Ehelyett nem marad más csak egy belső összeomlás, egy térdre borulás a magammal hozott idő előtt, mely velem volt mindig is, de csak itt és most tűnik fel, végzetesen és visszafordíthatatlanul megváltozatva ennek a környezetnek rendjét. Itt van ez a kanyar például, egy elágazás, éles szögben ketté válik a járda, baloldala enyhén lejt a pályák és a korábbi panoráma felé, jobb oldala árnyas utcába vezet, melyet négyemeletesek és további sorházak határolnak, egy utca, mely tulajdonképpen nem is az, nem egy utca, aminek van eleje és vége, hanem a lakótelep maga, mert kanyarog, több kereszteződés és kitérő, parkolók, meg újabb kanyarok után is ugyanazt a nevet viseli, és ebbe a kanyarba jártam bicajjal várni a telet, egy hidegrázós dallamot dúdolva, így tettem már szeptembertől, amikor először lehetett észrevenni, hogy az a nappali fény, már nem az a nappali fény, ami persze tűnhet átverésnek is, mert ha most akarom akkor egy másodperc alatt augusztussá teszem a szeptembert, és júliussá az augusztust és így tovább, és rájövök, hogy a mesterséges jelölők, a hónapok, a megnevezett pillanatok elrontják bennem az egészet, mert a hely, meg az út bejárása sokkal fontosabb, mint az idő, és a fény, ha úgy akarom, még sokáig megkereshető egy másik óraállásban, egy másik napszakban, de most ez az egész, ennek a kanyarnak a varázsa már nem érdekel. Mert már egy ideje más érdekel.

Valószínűsíthető ugyanakkor az is, hogy az agyam csak szortíroz, afféle térképet készít, esetleges a helyek fontossága, lehetséges, hogy mindig más lesz, amit érdekesnek tartok, mindig máshová dob majd ki az én személyes időm. A főszereplő most éppen linda arca, s ahogy rugdalom a labdát, hol a kapunak, hol pedig a bordós színű lelátónak pár méterrel mellé, hogy ne találjam el őt, ott ül és néz rám, mint aki vár valamit, én meg csak izzadok, és játszani akarok, de halasztok tanácstalanul, csak rugdosom a labdát látszólag unottan és nem bírom megérteni, hogy miért ő van ott, mikor ő csak egy tizenhat éves lány egy másik időből, akivel talán egy szót sem váltottam soha. A meglepetés teljesen egyoldalú, lindán semmi nem látszódik, linda egyszerűen csak egy szerepet tölt be, ő a szimbóluma egy hiánynak, amit úgy néz ki, bármivel betölthetek, de én most éppen vele töltöm be, csakis az ő arcát látom és közben mégiscsak értem, igaz lehet, hogy ez az arc csak egy nagyon erős szimbólum, ami magán túlra mutat. Mégis erejét abból nyeri, hogy éppen ez az arc mutatkozik előttem és nem egy másik, mert még ha magán túlra is mutat, és esetleg más is mutathatna arra a túlra, arra az időpanorámára, amire letekintettem az előbb, az Ő arcán kívül más nem lehetne ilyen erős jel.

         Érzem én, hogy hiába próbálom ezt bármihez is hasonlítani, és próbálnám meg bárkivel is megértetni, nincs itt senki rajtam kívül, aki a hasonlóságot ellenőrizné, vagy aki a helyzetemet megérthetné, hiszen ennek a fantasztikus utazásnak az egyetlen résztvevője és figyelője én vagyok. Ahogy végigsétálok a kedvenc járdáimon és ellenőrzöm a ma már egyáltalán nem divatos szőnyegporolók helyét, hogy még mindig alkalmasak lennének-e rá, hogy focikapuként üzemeljenek, el nem tudná képzelni bárki, aki szembejönne, hogy itt most valami komoly dolog történik. A buszok járnak ugyan, és látok az ablakok mögött homályos arcokat, de a tekintetük az ablakon belül marad, látszik a tág pupilláikból, hogy csak néznek, de nem látnak, látni egyedül én jöttem ide. Végigszagolnám az összes lépcsőházat, de egyet is elég, ezeknek négyemeleteseknek egyforma szaga van, szépek, kicsik, tele vannak növénnyel, mindenütt zöld minden, annyi fa van a környéken, hogy azt mondaná az ember, hogy ez egy fák közé épült elvarázsolt lakótelep, mint egy erdő fákkal és városi házakkal, elbeszélhetetlen komplexum, mégis mintha ezzel próbálkoznék. És keresem linda árnyékát, ami nem olyan igazi árnyék, ami attól létezik, hogy a kiterjedő test felfog valamennyit a fényből, hanem inkább árny, egy haloványabb, fakóbb, kevésbé élénk, de azért még éppen észrevehetően színes és valódi változata egy nőnek, akit szeretnék most a valóságba átemelni, aki szeretném, ha tapintható volna.

         Eldöntöttem, hogy a padokon alszom, a pálya nappal felvett hője majd meleget sugároz éjjel, s legalább kipróbálhatom, amit mindig is akartam, hogy éjszaka kint legyek és csak figyeljem ezt a környezetet, ahogy a szélben picit lengedeznek a gyűrűkön a láncok, amihez fogható megoldást még sehol máshol nem láttam, és addig kell ezt megtennem, míg le nem cserélik a palánkokat, a rozsdásodó tartóállványt, és lefestik a kapukat, és pótolják a kerítést, amíg újra nem betonozzák az egészet, míg a drótkerítést be nem foltozzák, vagy valami, és végül át nem nevezik megint ezt az épületet, ahogy egyszer már megtették. Talán, ha itt elalszom, nagyszerűt fogok álmodni, esetleg az éj közepén linda is megérkezik és ideül mellém, talán rágyújt, vagy a hajamba túr, vagy dob egyet a labdával, de az is igen valószínű, hogy megjelenik a gondnok és elküld a picsába, mint a visszajáró drogosokat, s az elbeszélése ennek az utazásnak már nem lehetne ugyanaz, mert ennek ugye csak én vagyok az egyetlen szereplője és figyelője, és akkor már betöltődne valami más.

 

 

 

 

Uépompompom

 – Hétvégére el kell utazniuk Sapával – jegyezte meg Sanya egyik reggel, miközben vajas-mézes kenyeret készített a gyerekeknek.

Pópopó szeme felcsillant.

– Mi is mehetünk veletek? – kérdezte izgatottan.

– Ez is olyan unalmas kiállítás lesz, mint a múltkori, csupa-csupa felnőttekkel. Csak nyűgösködnétek ott nekem naphosszat. Jobb, ha Marcsikánál töltitek a hétvégét, gyerekek között – válaszolta Sanya.

– Hurrá! Marcsikánál mindig olyan jó játszani! – rikkantotta Pópopó, és máris eltűnt az éppen csak kunkorodó szomorúság az arcáról.

Marcsika a közelben lakott, az óriási park legközepén, egy icipici házikóban. Úgy festett ez az icipici házikó, mintha jókedvű óvodások készítették volna tiritarka rajzpapírra. Kívülről sárga és piros pöttyök tarkították a házfalakat, odabenn orgonaszínű és szilvakék csillagok csüngtek a mennyezetről. A szobák zsúfolásig telve játékokkal, a kertben pedig mászóvár és csodák sátra várta, hogy a legújabb lakó is felfedezze. A világ legszebb óvodájához hasonlított Marcsika háza, azzal a különbséggel, hogy itt nemcsak egyet, hanem hármat-négyet is lehetett aludni, amíg a mamák és papák újra rá nem értek, és nem vezették haza viháncoló gyerekeiket. Az itteni alvás egyébként is sokkal izgalmasabb volt az otthoninál, ugyanis itt nem ágyakban kellett aludniuk a gyerekeknek, hanem dióhéjakban. Marcsika egyik külföldi útján szerezte be ezeket a különleges, félbe törött dióhéjakat. Akkorák voltak, mint egy gyufaskatulya, de amint kiderült, hogy aznap éjjel melyikben ki fog aludni, Marcsika ügyes mozdulatokkal huzigálta, nyújtotta őket, amíg a gyerekek méretére nem nyúltak. Majd amint beléjük heveredtek a csöppségek, a dióágyak hintázni kezdtek, és álomba ringatták a bennük szuszogókat.

Pópopó már három alkalommal tanyázott Marcsikánál, Totyka viszont még soha nem járt ott, hisz nagyon kicsi volt ahhoz, hogy Sanya és Sapa hosszabb időre magára hagyja. Totyka már akkor is bömbölt, ha Sanya kilépett a kertbe virágokat öntözni, és a bokrok eltakarták őt Totyka szeme elől. Totyka ilyenkor rettentően elszomorodott, és teli torokból üvöltötte: UÁÁÁÁ! Sanya alig tudta megvigasztalni.

Persze ez már régen történt, legalább hatszor tíz alvással korábban, mostanra viszont Sanya és Sapa úgy vélték, Totyka is épp elég nagy ahhoz, hogy két napig eljátszogasson Marcsikánál a gyerekekkel.

– Félfülű Mackót és Ezüstrobotot magammal viszem Marcsikához – tipegett be a konyhába Pópopó szombat reggel. Kócos üstökkel, csipás szemmel, bal kezéből csüngő, padlón húzott játék mackójával úgy tűnt, ő nem más, mint egy kalandvágyó kisfiú, aki Álomországból csöppent ide véletlenül.

– Rendben, Nagybajnok! Aztán vigyázz a kisöcsédre is játszódás közben! – kapta ölbe az épp kávézgató Sapa Pópopót, és nagy barackot nyomott a fejére.

Totyka hol halk, hol hangos gügyögéssel szemlélődött a kocsiablakon át Marcsikához menet. Ha meglátott egy labdázó kislányt, azt gügyögte: Blamtarabalaputty.

Ha futkározó kutyusokat látott, azt gügyögte: Auvauvauvauuuu.

Ha fagylaltosbódé előtt haladtak el, azt gügyögte: Nyamdamdamdammm.

Az icipici házikó ajtajához érve pedig azt gügyögte az eléjük gördülő Marcsikának: Uépompompom, majd betotyogott az egyik játszószobába, és azonnal elkeveredett a rengeteg játék között.

Míg Sapa és Sanya megbeszélték Marcsikával, hogy vasárnap este jönnek a fiúkért, Pópopó puszit dobott feléjük, elhadart egy sziasztokot, megölelte Marcsikát, pontosabban Marcsika földig érő szoknyáját, és futott be ő is a zsivajgó gyerekek közé. Először az mászóvár felé vette az irányt. Négykézláb araszolt fel a puha, sárga lépcsőkön, egészen a torony legtetejéig, ott ugrált egy jót, nagyokat rugózva, majd a hátsó csúszdán leszánkázott az aranyszínű homokba. Aztán a csodák sátrába merészkedett be. Odabenn kezdetben sötétség fogadta, majd ahogy haladt tapogatózva előre, úgy tűntek fel a rejtekükből előbúvó mesefigurák és az áttetsző tengeri állatok. Egy huncut tengeri uborka Pópopó mögé settenkedett, és úgy ijesztett rá, hogy egy alkalmas pillanatban a nyakába vetette magát. A sátorból kimenekülve Pópopó a híd formájú mászókán termett, ugyanis még otthon eldöntötte, hogy a mászókáról fejjel lefelé lógva ma mindenképp megfigyeli, vajon a pindurka játszótér, Marcsika icipici pöttyös háza, netán maga Marcsika is átfordul-e vele együtt, fenekestül.

 

 Első titok: Marcsika olyan duci volt, hogy járás helyett guringált, mintha óriási szilvás gombóc lenne. Marcsikának talán nem is nőtt lába? Ki tudja. Marcsika maga volt a gördülő mosoly.

 

Második titok: Csak a felnőttek gondolták úgy, hogy Totyka összevissza gőgicsél. Pópopó mindig pontosan értette Totykát. Pópopó valójában azt nem értette, a felnőttek miért nem értik.

Marcsikához menet például, amikor Totyka azt gügyögte: Blamtarabalaputty, Pópopó így értette: Olyan piros gombolygást!

Amikor azt gügyögte: Auvauvauvauuuu, Pópopó így értette: Vaúvaúzzunk!

Amikor azt gügyögte: Nyamdamdamdammm, Pópopó így értette: Édesedést, nyamnyamolást! Amikor pedig azt gügyögte: Uépompompom, Pópopó így értette: Nahát!

 

Harmadik titok: Marcsikának természetesen volt lába. Csak még senki sem látta.