Eszter türelmetlenül próbált fel több különböző variációt. Végül egy vékony, fekete nadrág és egy barackszínű, aszimmetrikus, szűk póló tűnt eléggé merésznek. Hetvenkét napja nem találkozott senkivel a tulajon kívül. A melír utolsó maradványai is eltűntek, hosszú, világosbarna haja fegyelmezetlenül göndörödött. Na, ez nem lesz túl trendi, gondolta. Megnézte a térképen a címet. Húsz perc séta. Nem volt kedve maszkban fulladozni a hatoson. Leült az íróasztalhoz és átfutotta a beérkező leveleket. Mindegyik tanítványa elküldte a házit. Lazítani akart már, két hét és vége ennek a fura tanévnek. Hátradőlt a királykékre festett széken, behunyta a szemét, furcsa remegést érzett. Izgult. Június 4. bővebben… →

Álmából felriadt. Neje nem értette mi van vele az utóbbi időben. Jóska kiment a fürdőszobába s öklendezett. Éva nagyon aggódott érte. Majd visszafeküdt, de homloka tüzelt s tiszta verejték volt.

–Mi bajod drágám? – kérdezte Éva.

–Semmi. Jóskának elege lesz bővebben… →

Minden azzal kezdődött, hogy rossz időben kézbesítették az útleveledet, amelyet a leendő apósod, aki akkor még nem is sejtette, hogy az apósod lesz, rögtön elvitt a rendőrségre, ahol a csodával határos módon éppen az a barátod vette át a Magyar Népköztársaság címerével ellátott okmányodat, aki korábban meggyőzte feletteseit, hogy ha valakit, akkor téged bizony kiengedhetnek síelni Ausztriába, mert te biztosan visszatérsz, hiszen itt a feleséged és a gyermeked, akik visszavárnak és fogalmuk sincs arról, hogy neked már más jelenti az otthon melegét, aki szintén síelni megy, de erről majd elfelejti értesíteni a rokonait, a munkahelyét, a barátait s mindazokat, akik megakadályozhatják, hogy azért a szerelemért, amit te jelentesz neki, feladjon hazát és életet, mert te is tudod, hogy fel kell adni, hiszen a barátod gondoskodik arról, hogy az okirat végre jogos tulajdonosához kerüljön, és elindulhassatok arra az útra, amely az egész életeteket megváltoztathatja, s amely korántsem lesz olyan könnyű, mint ahogy ígérték nektek, hiszen az útlevél még kevés, ott a vízumkérés, ahol elromlik a gép, amely a szabadság illatát gyártja, és te másodszor is úgy érzed, hogy szülőhazád visszatart, nem enged el, holott Pirike a belügyben folyamatosan nyugtatgat, hogy ez mindennapos és ne aggódj, kinyomja az magából hamarosan azt a papírt, csak aludni kell rá egyet, s ti így tesztek, alszotok, ott, ahol ezrek harcoltak a magyar szabadságért, a Duna partján, egy barátod art deco kanapéján, amelyet a Szocialista Magyarországért Érdemrend kitüntetése mellé kapott négyezer forintból vásárolt, s amelyen nem ti lesztek az első barátok, akik a szabadság illatával átitatott papírt várva, álomra hajtjátok a fejeteket, mialatt Pirike a belügyben ráolvas a gépre, hogy te és új otthonod tüzének őrzője végre felcsatolhassátok a sílécet és elsuhanhassatok addigi életetek mellett úgy, mintha az meg sem történt volna, mintha az csak egy rossz álom lett volna, amely egy szöges kerítés mögött maradhat, ha végre a gép kiadja magából azt az iratot, mert kiadja, mire a kis kotyogós lefőzi a reggeli kávét, addigra már Pirike mosolygós arccal közli veled, hogy íme, ez itt a te, azaz a ti vízumotok, menjetek isten hírével, de gyorsan induljatok, mert olvad a hó az Alpokban, s ki tudja, hogy hány óráig engedik még oda a turistákat, mielőtt bezáródna ez a sportolási lehetőség is az olyanoknak, mint ti, akik bizony fiatalok vagytok, lelkesek, de korántsem szabadok, függetlenek, hanem bizony ezer szállal kötődtök a Magyar Népköztársasághoz, amelynek földjén születtetek, amelynek nyelvét beszélitek, de ereitekben nemcsak a magyar vér csörgedezik, szívetekben és lelketekben egy másik nép szokásait, történelmét és gondolkodását is hordozzátok, de ettől a néptől vasból készült falak választanak el, s ha nem értek időben a kapuhoz, akkor az talán örökre bezáródik majd előttetek, ezért padlóig nyomod a Lada pedálját az M1-esen, csörög, kattog, püffög, de repít titeket a Dunántúli-dombságon át a Kisalföldig, ahol már érzitek a szabadság illatát, de még nem meritek belélegezni, mert a kapu előtt a legdurvább szürke posztóból varrt zubbonyban ott áll még Kovács százados és mindenhatóként dönti el, hogy felemeli-e a sorompót a Lada előtt, s ezzel elenged titeket a másik néphez, amely már készülődik a fogadásotokra, hiszen szóltál nekik, hogy jöttök, hogy várjanak, mert te már akkor is hittél abban, hogy amit Pirike kinyomtatott, azt Kovács százados nem kérdőjelezheti meg, és valóban nem tette, hanem nyöszörögve, csikorogva megtekerte a kart, hitt nektek és Pirikének, és felnyitotta a sorompót neked, új asszonyodnak és a piros Ladának, amely nagy sóhajok közepette nekiveselkedett a nyugati világnak, de te még egyszer a visszapillantóból visszanézel, s azt látod, hogy Kovács százados telefonnal a kezében idegesen artikulál a fülkében, de mindegy is, mert a Lada már a szabadság földjén jár veletek, száguld az új életetekbe alig pár hónappal azelőtt, hogy Kovács századost nyugdíjba küldik, mert többé már nem kell sorompó, Pirikét leszázalékolják, mert a vízumkészítő gép pincébe cipelése közben gerincsérvet kap, a rendőr barátod főkapitány lesz az új rendőrségen, amelynek tetején már nem a szocialista címer díszeleg, s leendő apósod megbocsájtja, hogy elvitted a lányát a piros Ladával síelni.

A szerző további szövegei a blogján olvashatók.

A borítókép forrása: Link.