Délután fél kettőre esett a meeting. Vince egy harmadrangú kávézót szemelt ki magának, ahol még kotyogóst főztek, és zsíros kenyeret adtak reggelire, ebédre és vacsorára. Helyet foglalt az ablak mellett, távol a gyanúsan hajléktalannak kinéző, toprongyos férfitól, aki a vécé közelében telepedett le egy szakadt könyvvel. Az aktatáskáját a földre rakta, majd át a szemben lévő székre, mert akárhogy próbálkozott, a nagyanyja babonáit nem tudta távol tartani magától, még ennyi idősen sem.

Nem mintha bármi pénz vagy szerencse elhagyhatta volna. Melinda otthagyta, s mint egy tornádó, vitte a házat, kocsit, gyerekeket. A kicsikkel találkozhatott két hetente, a nagyok meg utálták eléggé, hogy ne lássa őket, csak karácsonykor. A felesége – pontosabban volt felesége – titkon talált magának egy harmadik felet, akivel hónapokig bensőséges viszonyt folytatott, és aki történetesen a főnöke volt, a félolasz, olajos bőrű, tompa orrú dzsigoló, Vittorio. Vince először csak jóízűen nevetett, mikor meghallotta, mert ugyan már, Melinda pont azzal csalja meg, akinek ugyanaz a neve, mint neki? Győztes? Vicces volt, bár a vicc rossz volt. A felesége persze összepakolt, mert, mint mindig, ő sértődött meg, majd lépett le a négy gyerekkel a hátsóülésen. Nemsokára jött a válóperes ügyvéd, a gyermekelhelyezési per még nem dőlt el végleg, ám Vince – nevével ellentétben – egyáltalán nem érezte a győzelem ízét.

Nem várta. Se a tárgyalást, se a meetinget. Hárman fognak ülni a cég kistárgyalójában, az egyikük németül beszél majd, Vince fordít, a másik próbál lépést tartani, de nem fog sikerülni neki, ahogy sosem szokott. Utálta a tizedikéket, a külföldi ügyfelek mindig aznapra voltak beírva. Egy ideig szerette a munkáját, de húsz év és egy válás után nem tudta örömét lelni benne, ahogy addig.

A kávézó falán lévő óra elütötte a delet, kakukkolt, mintha kényszerítenék. Vince elővette a keresztrejtvényét, amíg a pincérnő lerakott elé egy méregerős feketét. A nő futólag rápillantott, a szájában áttolta a rágót jobbról balra, majd szentségelve távozott. A kávé úgy nézett ki, mint a kátrány, állapította meg Vince, vagy mint a lelke. Esetleg az élete. Üres és fekete, rossz ízű, és nem látni, hogy mi várja a legalján. A nő káromkodását továbbra is hallani vélte, amikor pedig odapillantott, látta, hogy egy seprűnyéllel próbálja meg leverni a túl magasra rakott kakukkos órát, ami az istennek sem akart elhallgatni, pedig már három perccel múlt tizenkettő.

Az ökle rögvest összeszorult az asztal alatt a jelenet láttán. Melindára emlékeztette, ahogy próbálta múlt télen feltenni a csúcsdíszt a fára. Nem sikerült neki, de milyen jót nevettek mindannyian végül, csak hatan, mert a hóeséstől nem lehetett a nagyiékhoz, dédiékhez menni, így bennragadtak a házban ők és a gyerekek. Élete egyik legboldogabb pillanata volt, amit most elöntött a kávészín sötétség, mert már tudatában volt annak, hogy a felesége miért tűnt el annyiszor munka után, persze jógázni, ahogy ő vallotta szemrebbenés nélkül még karácsony másnapján is.

Hogy a fenébe sikerülhetett ez így? – gondolta tűnődve. Nem tudott rájönni, hogy mi volt a baj Melindával, mire lett volna még szüksége, mit nem kapott meg, miért, miért, miért…? Miért feküdt alá annak a félolasz hímringyónak?

Vince laposra préselte az ajkát, próbált rájönni a vízszintes hetes megoldására, de csak nem sikerült, képtelen volt koncentrálni. Az óra még mindig kakukkolt, és úgy érezte, mintha a hajléktalan figyelné őt. A nő folyamatosan anyázott, a konyhából bűz szállt a helyiségbe, és a felesége félrekúrt hónapokig, mert szerinte kialudt a tűz kettejük között, vagy nem törődött eleget a gyerekekkel, túlságosan a munkájába temetkezett, mit tudja ő…!

Félig tar feje gyöngyözni kezdett az izzadságtól, szorult a nyakkendője, fájt a torka, az agya, a szeme, mindegy melyiket dörzsölte, nem lett jobb. Elege lett.

Elég volt.

Hallgasson már el mindenki! – kiáltott fel magában.

Érzett valami furcsát. Az inge hajtókája volt, amint verejtéktől foltosan a keze fejéhez ért. Durva anyag volt, mindig suhogott, mikor megmozdult. Az a hang kísérte a reggeleit és estéit, a csöndes adminisztrációkat a munkahelyi számítógépen, Melinda gyerek utáni vágyát, az anyja vigaszát, ahogy megragadta a kezét, és imádkozott a fia megnyugvásáért – a hang, amely a fontos, csöndes pillanatokat töltötte meg.

Mély levegőt vett, és felnézett. Süket csönd fogadta.

A kávézó megfagyott körülötte. Forgolódni kezdett ültében. A pincérnő a seprűhöz tapadt, épp egy rosszul irányzott suhintást akart megkísérelni, de az alatta lévő létra megbillent, egy másodpercre volt a leeséstől, mégsem történt semmi. A hajléktalan ujjai a szakállában pihentek, szeme a könyvet bámulta mereven, mint egy Munkácsy-festmény. A konyhából jövő mindenféle szag sem érződött már, az ablak túloldalán pedig az emberek megakadtak léptükben, a telefonok elhallgattak, a gördeszkás punk Demszky-csöcsein rekedt félúton a járda és a parkoló közt.

Vince nem gondolkodott túl sokat így dél után pár perccel. Ült a helyén, elvégzett egy gravitációs kísérletet, hogy nem bolondult meg teljesen, és elkönyvelte magát normálisnak, mikor a tolla leesett a linóleumpadlóra. Úgy érezte, ennyit megtehetett az emberiség nevében, majd visszafordult eredeti pozíciójába kitalálni a vízszintes hetest.

Minden figyelmét az előtte álló problémára összpontosította, s meglepődve vette tudomásul, hogy sikerül is. Sehol egy csörgő mobil, vijjogó nyelvfejlesztő applikáció, felcsendülő Kicsi gesztenye és az azt követő gúnyos nevetés. Mit ér a technika egy ember alkotta, elnémult világban? – kérdezte magától. Az órája mutatói egyhelyben álltak, de ő maga meg tudott ragadni dolgokat, el tudta mozdítani azokat. Felettébb érdekesnek találta, és nem gondolt arra, hogy miért történt ez. Talán valami stalkeres anomália vagy ilyesmi – tippelt. Végül is csend lett, és egész jól érezte magát.

Amíg nem gondolt a gyerekeire. A nevetésükre, bolondozásaikra. Mikor hallhatja újra őket? Megrémült a gondolatra, hogy talán soha többet. Bármit gondolt is Melinda, igyekezett elég időt tölteni mindegyikőjükkel. Ott volt példának okáért a kis Lilla, aki három esztendősen belefejelt a téglafalba, majd közölte, hogy jól van, miközben ömlött a homlokából a vér. Vincéék jobban meg voltak rémülve, mint a kisgyerek. A legnagyobb ezzel szemben virágszál volt, úgyis viselkedett. Imádott táncolni, elbűvölni másokat törékeny alkatával, kedves mosolyával. A húga, Olívia folyton a nyomában volt, megpróbálta ellesni a nővére titkát, de szöges ellentéteként sokszor nevetség tárgyává vált. Vince őt szerette leginkább, mert ügyetlenkedéseivel magára emlékeztette. Melinda kedvence persze az egyszem fiú volt a csapatból, akit nem volt hajlandó Vince néhai nagyapja után Istvánnak elnevezni, és inkább – nem kis családi felháborodást keltve – Kevinnek anyakönyveztette. A fiú jól nevelt, élére vasalt gyerek volt, Vince remélte, hogy kivetkőzi anyja sajátos vonásait, de szerencsétlenségére nem így történt, és a Rózsa utca 4. szám alatt most is ott menetelhet egy karót nyelt tizenéves, Melinda tökéletes mása.

Vajon ők is megálltak? Vince kíváncsi volt rá, kíváncsibb, mint valaha. Mit csinálhatnak most? Hiányzom nekik? Tudta, hogy a legidősebb lánya és Kevin nem rajong érte, bár más-más okból. A fia ridegen közölte vele, hogy csalódott benne, mire válaszként Vince az anyjához hasonlította, és remélte, hogy nem diktálja Kevinnek most is, amit ír. Cserébe kapott egy letiltást.

A lányai eleinte megrémültek, hogy nem lesz folyton velük, Olívia állítólag hetekig sírt utána, aztán nem jött több üzenet tőlük. Melinda annyival elintézte, hogy biztos sokat kell tanulniuk, Vince meg is jegyezte, hogy hát ennyit az anyjukként illene pontosan tudnia; így kapott még egy letiltást.

Nem sikerült az elmúlt hónapokban rájönnie, hogy mit ronthatott el, mert hát elrontott, nem igaz? A felismerés szinte arcon vágta. Elrontotta, ahogy az apák szokták a Cosmopolitan tinirovatában. Épp egy példány hevert nem messze tőle a múlt havi számból, onnan olvasta le a kvízkérdést: Jó apának érzed magad? És valóban az is vagy? Derítsd ki ebben a pár perces tesztben! Nem nyúlt utána, mert mégis a másik asztalon volt, biztos visszajön a tulajdonosa. Vince néha nem állt a helyzet magaslatán, és kellett neki pár perc, hogy észrevegye magát meg a környezetét, ami megfagyott körülötte.

Azért sem, döntötte el. Nem fog ilyen szennyet olvasni, még ha most övé a világ minden ideje is. Ki van zárva, hogy olyan ostobaságokkal tömje a fejét, mint Melinda a fodrásznál. Vagy otthon. Az ágyban, amikor csinálhattak volna mást is, de ugye ez már lejárt lemez. Oh, hogy az a…

1. kérdés: jó apának érzed magad? – Természetesen.
2. kérdés: hány gyereked van? – 4.
3. kérdés: mennyi időt töltesz velük? – Eleget.
4. kérdés: tudod, hogy mivel foglalkoznak suli/ovi/bölcsi után? – …Ezt inkább üresen hagyta.
5. kérdés: tudod, hogy mikor van a születésnapjuk? – Amikor megszülettek.
6. kérdés: ismered őket annyira, hogy ne csak egy kétmondatos leírást adj róluk, ha kérdeznek felőlük? – Mi a fene?
7. kérdés: emlékszel, mi volt a kedvenc alvókájuk kicsiként? – Persze, az egyiknek például volt egy… Egy olyan kis izéje…
8. kérdés: tudod, hogy most mit szeretnek lefekvéskor? – Van, amelyiknél nem is akarom tudni.
9. kérdés: tisztában vagy vele, hogy mennyire szeretnek téged valójában? – Ennek semmi értelme, énszeretem őket.
10. kérdés: – még mindig jó apának érzed magad?

Vince mérgében összegyűrte a magazint, majd gondosan kisimította, mert ez nem az övé végül is… Aztán megint összegyűrte, és lehordta magát, amiért nem jutott eszébe, hogy most úgysem láthatja senki.

– És ez a titok nyitja, nemde? – tűnődött hangosan a kvíz romjai felett. – Ha nem látnak, nem vagyunk szentek. Ha látnak, megpróbálunk annak tűnni. Ülök ebben a nyavalyás kávézóban, remélem, hogy a zakóm olyan olajszagú lesz, hogy a főnök az ügyfél közelébe sem enged, hanem haza küld, vagy még jobb: kirúg, és nem is érdekel, hogy a világnak nem így kéne működnie, mert belül ugyanilyen vagyok. A volt feleségemet szidom, amiért olyan, amilyen, magamat pedig mosdatom, mint Jézus a tanítványai lábát, példamutatón. Mindezt tetézve, a legrosszabb rémálmomban sem gondoltam volna, hogy a Cozmóból kell rájönnöm, milyen nevetségesen viselkedek… – Kezdte önsajnáltatásnak érezni a monológját, úgyhogy befejezettnek tekintette, pedig lett volna még mit elmondania. Rögtön folytathatta volna azzal, hogy miért akarja kirúgatni magát, miért neheztel valójában a feleségére, vagy miért söpri félre azt a problémát, hogy mi okból nem jelentkeznek a gyerekei, nem keresik, nem hívják őt, még egy indokolatlan szmájlit sem kap a munkaideje közepén.

Megfogta a kávéscsészét, hogy legyen valami a kezében, aztán rájött, hogy a benne lévő lötty langymeleg maradt. Belenézett, hátha kiolvashatja belőle a következő húsz évét, de nem látott semmit, csak feketeséget.

– Lehet, hogy ennyi kell? – Fel se tűnt neki, hogy pár perc alatt rászokott a magához beszélésre. – Mit várok…? – tette le csalódottan a csészét. Valami magasztos dolgot mond, majd hirtelen, mint az égből kürt szaván érkező angyalok, útmutatást kap, hogy beteljesítse végzetét? Ugyan már…

De azért újfent a odapillantott. Ki is önthetné, vagy befesthetné vele a falakat, ki látná? Valakivel meg is itathatja az utcán, ha azt akarja, nem? Nem, ezt az ötletet elvetette, mert nem volt kedve megmozdulni. Igazából bármit tehetett a rendelésével, úgyse tűnt volna fel senkinek, és ettől megmagyarázhatatlan módon nem megnyugvás, inkább csalódottság öntötte el.

Senki sem látja majd. Se a családja, se a volt felesége, se a főnöke, se a német valaki, aki a meetingre érkezik; senki. A pincérnő sem a félig leeső pozitúrájában, vagy a hajléktalan a gyanús könyvével. Az utcán siető emberek, akiknek alig van húsz percük megebédelni. De legfőképp, gondolta, a gyerekeim se. Egyikőjük se.

Megragadta a csészét, és igyekezett egy szuszra leküldeni a tartalmát. Nem sikerült, mert a hányinger kerülgette az erős, földízű löttytől, de ahogy egyre többet ivott belőle, valami megváltozott körülötte. Az idő lassan… újraindult. A kávé felénél kijött megint a kis kakukk az órából, a pincérnő nekiállt sikítani, a hajléktalan lapozni próbált. A háromnegyedénél az utcán is újfent hömpölyögni kezdett az embertömeg, a gördeszkás punk folytatva mozdulatát láthatóan sikeresen vette a tíz centis bukkanókat.

Már a végénél tartott, mikor minden felgyorsulni látszott, s ahogy az utolsó cseppet is eltüntette, visszaállt az élet rendje. Szinte berobbant a dobhártyája a hangoktól: kakukk, pincérnő, konyha, hajléktalan, emberek, gördeszkás, mobilok, autók, csengők; minden zajongott, és ahogy a világ, úgy ő is helyrejött, az addig fagyos szíve pedig őrült hangos tamtamot vert.

Felpattant, hogy a dolgára menjen végre, ki ebből az olajszagú barlangból és messze annak minden lakójától, ki az utcára, el a gyerekeihez, vagyis nem, előbb a munkába, láthatásnál a gyerekeihez, mert valahogy vissza kell szereznie őket, ha ők is akarják; kitakarítani az albérletet, hogy tudja fogadni négyüket, az anyjuknak megmondani, amit eddig nem mert, hogy mekkora csalódást okozott, és ha minden jól megy, megkeresni a legjobb ügyvédet, és nem hagyni kicsúszni a keze közül a pert, mert érezte, hogy… sikerülhet. Sikerülnie kell. Nekiindult, hogy elérje, amit igazán akart.

Felkapta a táskáját, az esze már egész máshol járt, mikor megpillantotta a kávéscsésze belsejébe írt szöveget: néha a legnagyobb szart is le kell nyelni, hogy lásd, mi vár a legalján. Egy mosoly és egy fintor keverékét vágva aprót dobott az asztalra, elhagyta a kávézót, és vissza se nézett, mert a feliratnak tökéletesen igaza volt – ennél rosszabb kávét még életében nem ivott.

 

A borítókép: Coffee Break by Mick McGinty