Délután fél kettőre esett a meeting. Vince egy harmadrangú kávézót szemelt ki magának, ahol még kotyogóst főztek, és zsíros kenyeret adtak reggelire, ebédre és vacsorára. Helyet foglalt az ablak mellett, távol a gyanúsan hajléktalannak kinéző, toprongyos férfitól, aki a vécé közelében telepedett le egy szakadt könyvvel. Az aktatáskáját a földre rakta, majd át a szemben lévő székre, mert akárhogy próbálkozott, a nagyanyja babonáit nem tudta távol tartani magától, még ennyi idősen sem.

Nem mintha bármi pénz vagy szerencse elhagyhatta volna. Melinda otthagyta, s mint egy tornádó, vitte a házat, kocsit, gyerekeket. A kicsikkel találkozhatott két hetente, a nagyok meg utálták eléggé, hogy ne lássa őket, csak karácsonykor. A felesége – pontosabban volt felesége – titkon talált magának egy harmadik felet, akivel hónapokig bensőséges viszonyt folytatott, és aki történetesen a főnöke volt, a félolasz, olajos bőrű, tompa orrú dzsigoló, Vittorio. Vince először csak jóízűen nevetett, mikor meghallotta, mert ugyan már, Melinda pont azzal csalja meg, akinek ugyanaz a neve, mint neki? Győztes? Vicces volt, bár a vicc rossz volt. A felesége persze összepakolt, mert, mint mindig, ő sértődött meg, majd lépett le a négy gyerekkel a hátsóülésen. Nemsokára jött a válóperes ügyvéd, a gyermekelhelyezési per még nem dőlt el végleg, ám Vince – nevével ellentétben – egyáltalán nem érezte a győzelem ízét. Kávészünet bővebben… →