A Mesés éveinkkel szinte egyidőben jelent meg magyarul Richard Osman bestsellerje, A csütörtöki nyomozóklub. Igazságtalannak tűnik egy posztmodern társadalmi-lélektani regényt összevetni egy brit krimivel, de mindkét mű az öregséget és a megfejtést mint életcélt tematizálja, ráadásul a postás és a detektív hivatása közt is kínálkozik párhuzam. A csütörtöki nyomozóklub persze nem boncolgat lételméleti kérdéseket. Egy fényűző brit nyugdíjasfaluban játszódik, ahol a meglehetős kényelemben élő, hetven-nyolcvan esztendős öregek a nyugdíjas Penny nyomozó „döglött aktáival” csapják agyon az idejüket. Ténylegesen is  felderítenek bűncselekményeket – kutatnak, igazságot szolgáltatnak, ezzel pedig értelmet adnak tulajdon életüknek. 

Az öregség és a „felderítés” a Mesés éveinkben is kulcsszerepet játszik. De mintha Jákó Béla nyugalmazott kézbesítő meglehetősen szokványos élete ellenállna mindenfajta megfejtésnek. Pedig Jákó is sokféle kísérletet tesz saját életútja értelmezésére, ahogy a fia is próbálja az apja „titkát” kideríteni. De volt-e valami különös titka Jákó Bélának? Vagy a fia konklúziója igaz: „egy nagy, üres tölcsér maradt utánad” (156.) Egy postás mindig lót-fut, üzeneteket hord kaputól kapuig… de vajon sikerül-e az üzenetet célba juttatni? Megtudjuk, mi áll az üzenetben? Erre a keresi a választ a regényt záró, A citromfejű ember címet viselő mese is.
Jákó Béla életéből hiányzik a közösség normáival szembehelyezkedő, nagy, sorsfordító bűn, mely, meglehet, valóban elbeszélhetővé tehetné az ő életét. Talán ez az egzisztenciális tétje az elbeszélés műfaji besorolhatatlanságának. „Beszélykék egy elképzelt regényből” – a szerző ezt az alcímet adja a művének. Tehát egy elképzelt, még meg nem íródott regény diribdarabjait, foszlányait tartjuk a kezünkben. („Regény! Ugyan már…”, jegyzi meg Jákó Béla haláláról szólva az elbeszélő a mű III. – kulcsfontosságú – részében. (155. old.)  Ez a töredékesség sokféleképp konstruálódik a mű szövetében: a nyugdíjas postás, Jákó Béla használhatatlan, rendeltetés nélküli tárgyak sokaságával veszi körbe magát. Vérbeli gyűjtögető, akinek csak diribdarabkái vannak, hasznavehetetlen kacatjai, nem „értelme”.
Jákó Béla öreges passziói igen távol vannak a brit nyugdíjasklub nemes célkitűzéseitől. De Jákó is igazságot akar szolgáltatni – ha másnak nem, saját magának.
A regény talán legnagyobb értéke az öregedés (mániákus gyűjtögetés és gyógyíthatatlan feledékenység, hajlam bárminek az elvesztésére) már-már metafizikus igényű lélekrajza. A gyűjtögetés, a részletek elrendezése az értelemadáshoz vezető első lépés lehetne, de Jákónál – a fia szerint – mindez aggodalmaskodó és nevetséges kicsinyességbe fullad. („Azt sem teszem szóvá, hogy irdatlanul sok limlomot őrizget, rakosgat. Mikor már nem fér el a lakásban, akkor a padláson, pincében…” De  a fiú bölcsen hozzáteszi: „Az az ember tesz ilyet, aki valami igazán nagyot, igazán értékeset elveszített.” 13. old.) De hogy mi az az érték, amit  Jákó Béla „elvesztett”, hogy a múltban ténylegesen is rendelkezett vele, az persze nem derül ki a regényben.

Az elbeszélés nemcsak a Kádár-kori kispolgárság céltalanságának, reményvesztésének meghatóan szép és egyben kíméletlenül pontos rajza. Jákó Béla „mesés évei” önmagukban talán nem érdemelnének 161 oldal terjedelmű elbeszélést. De mindannyian Jákók vagyunk: ránk bíztak valami üzenetet, de hiába szöszmötölünk, hiába forgatjuk ki az összes zsebünket, hiába keressük égen-földön, a múltban, a jelenünkben, nem találjuk a „lényeget”.

Ezért talán nem túlzás Bognár bonyolult módon felépített, szociografikus részletekben tobzódó, több elbeszélőt is alkalmazó „postás-regényét” összevetni a hagyományos keresés-történetekkel. Kafkai abszurd, egzisztencialista érzékenység és hagyományos regényformák megejtő találkozása ez.

Bognár Antal: Mesés éveink (Beszélykék egy elképzelt regényből)

Napkút Kiadó, Budapest, 2020.