„Mély lélegzetet vett, és a fejét csóválta,
szemét az előtte álló csésze kávéra sütötte.
– Nem fogja fel, milyen magányos hely
tud lenni a világ, ha az ember
nem lendíti előre a dolgokat.”

Kazuo Ishiguro japán származású brit író, 2017-ben irodalmi Nobel-díjat kapott. A Vigasztalanok a negyedik regénye, 1995-ben adták ki, ám magyarul csak idén jelent meg a Helikon kiadó gondozásában.

1995-ben Ishiguro már ismert író volt, harmadik regényével, a Napok romjaival elnyerte a Booker díjat. Úgy érezte, eddigi műveiben ugyanazt a történetet írta meg háromszor, egyre tökéletesebb formában, így ideje változtatnia. A Vigasztalanok valóban más, mint az első három regény, grandiózusabb, és az író egy egészen egyedi elbeszélői formát választ benne, ami egyszerre különös, meghökkentő, és rendkívül szórakoztató is.

Története látszólag egyszerű. Mr. Ryder, a világklasszis zongoraművész egy közép-európai városba utazik, hogy koncertet adjon. Az ott lakók hatalmas jelentőséget tulajdonítanak ennek a látogatásnak, tele vannak elvárásokkal a zongorista felé. Ryder feladata, hogy nagyszabású koncertjével helyreállítsa a város kulturális hírnevét és ezzel együtt az emberek önértékelését.

A szállodában kiderül, hogy a szervezők sűrű programot állítottak össze neki. Rydert a délutáni alvásból a szállodaigazgató telefonhívása ébreszti fel, ezzel kezdetét is veszi a három napnyi sodródás.

Pedig haladhatnánk Ryder programja mentén is, sokszor hivatkoznak rá a szereplők és ő maga is, a főhős figyelmét minduntalan eltereli valami váratlan esemény, egy-egy újabb szereplő véletlenszerű feltűnése. A történetvezetés miatt könnyen zavarba jöhet az olvasó, ahogyan Rydert is zavarba hozza a körülötte lévő világ. Próbál kedves lenni és megfelelni a rázúduló elvárásoknak, ám képtelenség mindenkinek a kedvére tennie.

A történet néha látszólag következetlen, ami miatt lehetetlen eldönteni, mi a valóság. Az elején csak apró hibának tűnnek ezek az ellentmondások, az olvasó félresöpörheti őket azzal, hogy rosszul emlékszik, ám elérkezik az a pont, ahol már nem lehet átlépni felettük. Hogy lehet, hogy Ryder először látja Sophie-t, mégis emlékszik rá, és föl tud idézni vele való telefonbeszélgetéseket? Hogy lehet Fiona a helyi gyerekkori barátja, ha most jár először ebben a városban? A kérdések egyre csak sokasodnak.

Az elbeszélés ugyan lineáris, a cselekmény egymást megszakító epizódok láncolata, az olvasónak azonban folyton déjà vu-je támad. Ryder sohasem ott van, ahol lennie kéne, valami mindig közbejön, és ha úgy is dönt, hogy ezúttal ezt nem tűri udvariasan, hogy elterelik a figyelmét, hanem kiáll magáért, akkor sem tud kibújni a kényszerfeladat alól. Brodsky, az alkoholista karmester azt kéri tőle, hogy kísérje zongoraszóval, míg eltemeti a kutyáját. Ryder nemet mond, és mikor pár órával később félrevonul egy távoli kunyhóba gyakorolni, zajt hall. Arra gondol, hogy Brodsky pont itt temeti el a kutyáját, és valóban így is van. Az elbeszélés hasonlóan zavarba ejtő részekkel van tele, Ryder a legképtelenebb helyeken is ismerősökbe botlik, a város egyik pontján sincs biztonságban a rázúduló elvárásoktól. A zongoristával mindenki kedves és udvarias szeretne lenni, de fogalmuk sincs, hogy bánjanak egy ilyen hírességgel. A kommunikációs túlzások és mellényúlások kiváló táptalajt jelentenek a humornak is.

A könyv epizódjai sohasem játszódnak le teljes mértékben, valamilyen történetszál mindig lógva marad. Az elbeszélés örökké váratlan irányt vesz, valami mindig közbejön, az olvasó kapkodja a fejét, elbizonytalanodik, hogy tart-e valahova egyáltalán a történet, vagy őt is csak dróton rángatja az író, akár az elbeszélőjét.

A tér néha bizarr módon mintha önmagába csavarodna, akár egy Escher nyomaton. Ryder hosszú autóutat tesz meg, hogy eljusson egy-egy helyszínre, majd a jelenet végén kiderül, hogy igazából a szálloda, vagy a kávézó egy másik szárnyában ült, és pár perc múlva újra az eredeti helyszínen találja magát. Ez arra készteti az olvasót, hogy megálljon, és újragondolja az eseményeket, próbálja összerakni fejben a helyszínt, azonban ez lehetetlen.

Nemcsak a tér görbül önmagába, ez az idővel is megtörténik, a különböző szereplők mintha Ryder múlt vagy jövőbeli kivetülései lennének. Gustav és Sophie kommunikációs elakadása megismétlődik Ryder és Boris közt is, Brodsky akár lehet a jövőbeli énje is, aki elpazarolta a tehetségét, Stephan, az ifjú, szüleinek kényszeresen megfelelni vágyó zongorista akár Ryder múltbéli önmagának is tekinthető. Valóban Ryderrel történik mindez, vagy csak a szereplők sorsa fut részben párhuzamos pályákon?

A tér, idő és a valóság ábrázolása David Lynch filmjeire emlékeztet. Tulajdonképpen párhuzamos valóságokat generál ez a mágikus elbeszélői forma, ahol az egymásnak ellentmondásos információk, cselekményszálak megférnek egymás mellett. Vagy akár azt is kiválaszthatjuk, ezek közül melyik felel meg legjobban a mi elképzelésünknek, ennek fényében átértékelve az addigi ismereteinket. Ha belépünk valahová, sohasem biztos, hogy ha kilépünk onnan, ugyanoda jutunk vissza, ahonnan elindultunk.

Nehéz eldönteni, hogy álom, vagy valóság-e, ami a szemünk előtt zajlik. A történet logikai buktatói valóban mintha az álmok logikai rendszerébe illeszkednének, ahol az egyik pillanatban Ryder most találkozik először Gustav, a szállodainas unokájával, a következő pillanatban pedig ő a kisfiú apja. A Boris-szál különösen szorongást keltő, a gyereket Ryder többször ottfelejti a szállodában vagy egy kávézóban, és az elbeszélés módjából adódóan az az érzésünk támad, a főhős talán sosem talál vissza hozzá. Ugyanígy a tervezett programjához, vagy akár az elbeszélés eredeti medréhez sem.

A mű vége felé járva eszembe jutott az is, mi lenne, ha nem is irodalmi, hanem zeneműként tekintenénk a regényre? Négy tétel, négy szünettel – az első fejezet tekinthető nyitánynak, amikor Ryder alszik, vége van egy-egy tételnek. Az utolsó fejezetek egyikében a Brodsky vezényelte zenekar összezavarodik, nem érti a karmestert, erre emlékeztetnek Ishiguro karakterei, akik mintha nem értenék, mi történik, hogyan keveredtek egy-egy szituációba, és miért nem tudnak belőle kikeveredni. Mr. Hoffmann, a szállodaigazgató az egyik autóúton így nyilatkozik Ryder elméjéről: „Így kell lennie az ihletettekkel! Bolyongani fog a nagyszerű zenei ötletei közt. Megvizsgálja valamelyiket, csóválja a fejét, visszateszi. Bár szép, nem egészen az, amit keres.” Ez a gondolat nagyon emlékeztet a regény történetének szerkesztési elvére.

A hiábavalóság ábrázolására nem is létezhet megfelelőbb elbeszélői mód. Ryder örökké úgy érzi, hogy a pihenés, elmélkedés pillanatait, vagy amikor levonhatná magának a megfelelő következtetéseket, egyszerűen elragadják tőle. Amikor lefekszik, fölébreszti egy telefonhívás, aztán valaki odajön, hogy belerángassa egy újabb megválaszolhatatlan kérdéskörbe. Nem törődnek az ő vágyaival, szükségleteivel, az egyik estélyre például úgy viszi el Hoffmann, hogy köntösben van, azt se várja meg, hogy felöltözzön. Köntöse szét is nyílik, amikor beszédet készül tartani, és kivillan alóla a csupasz teste. Mint egy szorongásokkal teli álomban, Ryder akadályoztatva van a gyakorlásban, azt se találta még ki, mit fog játszani a sorsdöntő koncerten. A történet végefelé már attól is fél, hogy odaér-e egyáltalán időben a koncertterembe.

Az elutasítottságtól, megalázottságtól való rettegést csillapíthatja-e a siker? Ryder megválthatja-e a boldogtalan gyerekkort karrierje legnagyobb teljesítményével? Lehet-e kulcsa a szeretetnek az elvárásoknak való megfelelés? Boldogok lehetünk-e egy olyan társadalomban, amelyik önmagára reflektálni is képtelen?

Ishiguro regényhősei töretlen hittel várnak a megfelelő pillanatra, ami végül mindent jóra fordít, értelmet ad addigi életük harcainak. Az eredményesség, tiszteletre méltóság vagy a kötelességtudat azonban akadályt gördít a valódi emberi kapcsolatok megélése elé.

Kazuo Ishiguro: Vigasztalanok
Helikon kiadó, Budapest, 2021.
Fordította: Greskovits Endre

Illusztráció: M. C. Escher