Bejegyzések kategória bejegyzései

Japán versek a IX–X. századból

[Téma nélkül.]                                                           Szoszei szerzetes

 Zord őszi szélben[1]
hegyen a falevelek
elhagyják águk:
eszembe jut ilyenkor,
te vajon hogy érezhetsz?

(Régi és új dalok gyűjteménye, Szerelmes dalok negyedik kötete, 714.)

 

[Téma nélkül.]                                                           [Ismeretlen költő]

Ruhám ujjára
oly korán hull a zápor!
Talán azért van,
mert szívedet elérte
ősz hűvös ridegsége?

(Régi és új dalok gyűjteménye, Szerelmes dalok ötödik kötete, 763.)

 

Amikor bánatos volt.                                      Ismeretlen költő

Mérhetetlen sok
gonddal teli lakomnál
nádak[2] közt az ősz
hírét hozó s elszálló
szellő kelti magányom!

(Dalok későbbi gyűjteménye, Őszi dalok első kötete, 220.)

Fittler Áron fordításai

 

 

Szoszei szerzetes (Szoszei hósi, 素性法師)

  1. század vége – X. század eleje

Az egyik legjelentősebb IX. századi vakaköltő, Hendzsó főszerzetes (szódzsó Hendzsó, 僧正遍昭) fia. Világi neve Josimine no Harutosi (良岑玄利). A X–XI. századi költő, Fudzsivara no Kintó (藤原公任) által kiemelt harimchat VII–X. századi költő, a harminchat költőóriás (szandzsúrokkaszen, 三十六歌仙) egyike. Uda császár (Uda tennó, 宇多天皇, uralk.: 887–897) kegyeltje volt, a költészeten kívül jeles kalligráfusként is ismert. Fiatalon buddhista szerzetesnek állt, előbb a kiotói Urin-templomban (Urin’in, 雲林院), majd a narai Rjóin-templomban (Rjóindzsi, 良因寺) tevékenykedett. Verseire jellemző az ötletességen alapuló játkékosság és a retorikai eszközök gyakori alkalmazása. Ez utóbbi itt közölt költeményében is tetten érhető. Hatvan verse császári rendeletre összeállított vakaantológiákba is bekerült.

[1] Az itt közölt három vers eredeti szövegében az azonos alakú „aki” (秋: ősz, 飽き: ráun valamire, valakire) szó segítségével kerülnek kifejezésre az évszak sajátos természeti jelenségei, illetve a lírai én bánata vagy – például jelen vers esetében – aggodalma amiatt, hogy kedvese elhagyja vagy elhagyta. A fordításokban ezt az emberi tulajdonságként is értelmezhető „zord”, illetve „hűvös ridegsége”, valamint az emberi cselekedetként is értelmezhető „elszálló (szellő)” szavakkal igyekeztünk visszaadni. Szoszei versében továbbá a 2–3. sor képe („hegyen a falevelek elhagyják águk”) ugyancsak utal az elhagyatásra.

[2] A Miscanthus sacchariflorus (japánul ogi, 荻) nevű fűféle, melyet a X–XIII. századi Japánban gyakran dísznövényként ültettek kertekbe vagy kerítések közelébe.

Borítókép: a narai Vakakusza-hegyen (a fordító felvétele)

Őszi haikuk

 

Ablak kuckómból
lesem a mulatságot:
ősz ropja táncát.

*

Világ valóját
fátyol-vakablak rejti.
Tiszta a fehér?

*

Vörös szerelem
sárga irigységbe vált s
barna porba hull.

*

Frissen hullt avar
préselt levelet fogad –
elengedtelek.

*

Tarka avarból
lila bimbó kukucskál –
itt az új élet!

*

Pajkos erdőben
avar ropog – birkóznak
a szalamandrák.

*

Méghogy hűs az ősz!
Fürdődézsámban veled
lubickol a hold.

 

(Illusztráció: Irina Sztukowski: Autumn Leaves Serenade)

a szerelem corpus delictije

 

Lekéstem az utazást. Kalauz lépteit hallom, és egy olvasókönyvet
cipelek magammal egyfolytában.
Egy kapcsolat anatómiája.
A tartalmát tudom. Meg azt, hogy akkoriban
meghógolyóztam érted a Holdat is.
Ha lerakom a könyvet, idővel majd
könnyebb leszek. De téged, a pehelykönnyű
bomlásom mindig vonzani fog.
Ami meg engem illet,
az ártatlanok védelme.
Ennyi maradt meg a közös utazásunkból.
Hazafelé az állomásról, panelházak hideglelése közben,
magánzónaként maradéktalanul
Önmagam cipeltem tovább.

 

(Illusztráció: Norma Callicott: Waves of my Dreams)

Napfelkeltő

 

∞ Hildur Guðnadóttir: Into Warmer Air (Without Sinking, 2009)

Vártam, hogy idenézzen, de nem ide nézett, láttam. Próbáltam oda nézni, ahova nézett, de nem láttam, hova néz. Főleg, hogy félig csukva volt a szeme. Úgy láttam. Mit nézhet ilyenkor. A szék az asztal mellett, az ágy a parkettán, a szekrény a fal mentén. A fák ágaiban az erő, amivel kifelé és befelé is kapaszkodnak, de úgy, hogy nem kapaszkodnak. Tartanak.

Valamit mondtam, mondjuk, hogy milyen szép az a felhő. Aztán megint az lett, hogy de mit gondoltam közben. Mert közben valami más is eszembe jutott, de azt nem tudtam mondani, mert a felhőt mondtam, különben is félig csukva volt a szeme. Az ablak párkánya, a ház ajtaja, a párna huzata. Óvatos gyökerekkel kapaszkodás, lassú földben.

A felhőre nézett, amikor kérdeztem, mit gondoltam a felhőkor, de mondta, nem tudja, mert a felhőre nézett. Különben is. Pedig azt is tudta, mit mondtam a felhő előtt, meg az előtt, meg az előtt. Azokról a lombokról is tudott, amikről még nem mondtam semmit, csak meglátta őket, hogy ott lombosodnak, és hogy biztos az következik a felhők után.

Aztán nem az következett, hanem a lámpa a plafonon, a kanapé alatta, a közöttük levő mi, akik ülünk és nézünk ki a felhőkre. A zsebemben meg az a gomb, amit most a zsebemben találtam, de előtte máshol, ahová nem tettem vissza aztán, hogy később a zsebemben találjam. Fel kellene varrni a talált gombokat, ha a meglevők már nem tartanak össze.

De a gombhoz meg gomblyuk is kell, gondolom, ha azt akarjuk, tartson, de úgy, hogy csak kapaszkodás legyen. Vártam, hogy idenézzen, ő meg, hogy ne várjam, de vártam, ő meg a várásomat nézte, az nem én vagyok. Fúga, cérna, csavar. Ide nézz, egyenesen bele a szemembe, gondoltam, hogy ne arra gondoljak, mire gondoltam az előbb, amire nem emlékszünk.

A levél erezete, érted, mint egy lomb, mint egy gyökérzet. Mindig gombokat találok, mire gondol az istenke a gombokkal, meg mire gondol közben, amiből nem lesz gomb, amit megtalálok. Túlterhelek, lassul. Mindig ez, ezek a terhek. Hátráltatod a napfelkeltét, mondhatná, de talán csak közben gondolja, amíg a terheket mondja.

Vártam, hogy a napfelkeltét mondja, kérdeztem is, miért nem mondja, de nem nézett oda és nem vette észre, hogy a Nap felkeltét gondolt. A szeme különben is félig csukva, nem akarja kinyitni jobban. Persze arra meg én nem gondolok, hogy ő nem a szemével lát, és nem csak azt látja, amit néz a szemével. Én se csak azt gondolom, amit mondok.

Nem csak azt mondom, amit mondok. Egyenesen belenéz a szemembe a szavával, az nem a szeme, gondolom, de az? Inkább patentot varrok fel, ahhoz nem kell külön lyukat is varrni, érted, varrok egy lyukat, hogy gomb lehessen? Az istenke meg akarjon akármit a gombjaival, leteszem a táskám és gyalog megyek tovább. Szövet, szúnyogháló. Üveg.

2017. 07. 03. 6:25:44
Pilisvörösvár

 

1. Félrecipzároz
2. Napfelkeltő

[📖 Kiss Tibor Noé, Inkognitó, Magvető, Budapest, 2016.]

(Illusztráció: Santosh Patil: Bird Painting 81)

A kötél

A kötél lapos. A párhuzamosságok kora lejárt. Az intézkedés azoknak szól, akik osztoznak a feladatokon. Megváltozik a tevékenység. A készítmény minden része célirányos. Száraz fűből csavarták. Nem avatkoznának bele, ha támadásra kerülne sor. Szép és nem könnyű korabeli feljegyzések. Támogatásukról biztosították, ez a legközvetlenebb. Nem kell tanácsolni, igazolják a mérések. Az orrától délre fekvő, a szájától északkeletre, a szemétől nyugatra, az égtájak  hálásak. A településen már ők diktálnak, egy állományba kerül azzal, aki. Elmegy bárhová abban a városban, bár lehet, hogy másfelé jobban járna. A legnagyobb titokban a szemébe néznek. Ki az aki nem kapcsolódott be, aki nem rohan ujjongva, a nagy felelősségérzettől. Az elsők között ébredt, azok között, akiken megfigyeléseket végeztek.  A kötél bővebben…

Mozduló ikon

 

(„A lélek sziklái és útvesztői” sorozatból)

Talán a léleksziklák is elmozdultak egymáson
Midőn beléd hatoltak kérlelhetetlen fekete szembogarak
Mint elsötétülő lézersugarak reményeket oldó pászta-nyalábjai
Szédülő csendekkel sújtva hazug egománokat
Gyűlölet-csilléken rohangáló felfakadó ősgyűlölet mániákat
Oda-vissza beindítva agyakban rég leragadt idő-mezőket
Hogy a mozgás-káprázat látvány-érzelmein rázzák föl végre
A fulladozni készülő lelkiismeret-molekulákat
Legalább egy félelem szülte imára, ha már
Többre nem is jut a lassan szerves hamuvá égő önpusztító ember-világban
A sziklahasadékok labirintusaiba beszorult gondolat.

 

(Illusztráció: a szerző alkotása, Mozduló ikon)