Bejegyzések kategória bejegyzései

Részlet Batári Gábor verses drámájából

Elég hosszú előzetes, egy majdnem elkészült verses színjátékból

 Ludus Fajansis 

Dívaszelídítő

 (misztériumjáték egy nemtő felemás Beyoncé – hasonmásra sikeredett megtestesüléséről)

 

Komár Homér ébredése

 interludium

 Sanson de Roland

Türelmetlen közbevágása jogosnak bizonyult, mert sok-sok idő telt el azóta, mióta közbeszólt, ám nem vehetett tudomást róla, mert ő is szunyókált csak a nagy színpadi álmon kívül, így a közönség nem érzékelheti szenderedtét, megébred mint egy Leander rising és szól

költő vagyok
versfaragó segédmunkás
Én, az eddigi író, Komár Homér
költő vagyok
versfabrikáló kisiparos,
óh, nemzet napszámosai, mi,
Fajanszé
a Duna meg  plazmacsík
hömpölygő szentanyag
mintha egy nagy-nagy

kisiparos az őszi alkony-eget
mint valami piszkoskék ócska posztót
pásztákra szabta volna széjjel

s közülük egyet a végtelen
mederbe helyezett volna
majd önmagam köré  tekeri

ezt az agyamnak mézédes
vizet vízválasztónak
így egyik felem barátom

az álmos Buda a másik
a virgonc kemence Pest
én-hazám szíve meg Budapest
Én, az eddigi író, Komár Homér
Ez az én versem, honnan tudod, babám,
Fajanszé
Én múzsa is vagyok, tán
én csókoltam beléd e sorokat,
 Én, az eddigi író, Komár Homér
Kizökkentettél a szerepemből, folytatom,
de ördög itt, belül minden nemes,
nemes vagyok, nemesi családból,
de apai nagyapám, kisiparos,
cipész és maszek,
Sanson de Roland
De mit szól ehhez Hedvig Kotaszek,
na, meg Rosa Luxenburg, a Nemzetközi
Nőnap anyja, a  luxushegy rózsája, burkusok
prusszusok réme, préme és kréme,
jujj, meg Liebknecht és a többiek
(a szerepét mondja, de az pont idepasszol,
mert féltékeny lett rám, hogy Fajanszé a múzsám )
Én, az eddigi író, Komár Homér
Mit nekem Hekuba, ide nekem az orosz lányt is,
(Közelítek az acélkék alapon pirosas rózsaszín csíkos mankójú,
jól megtermett nagyon-nagyon formóza
szellemlány – kiváltképp két tőgyére,
a daliás-dudás mellállományra,
és egyetlen virgácsára tekintvést
– tehát a széptermetű nemtő, Fajanszé,
a Beyoncé altergó felé sompolygok)
Fajanszé
Lassan a testtel, nem vagyok orosz lány, Oroszlán Szonja inkább,
Sanson de Roland
Az ember valamiért egy határterületre születik
–  a lét és nem lét határán van küldetésünk,
ntológiai szempontból van élő és élettelen anyag és a semmi,
ez a három, ebből kell kifőzni valamit,
arisztotelészi értelemben a holt anyag lehetőségi léte nulla.
Az életjelenségek valamiért áttörnek ezen a hálón,
tehát van egy lét-beáramlás,
ami szüntelenül,
felébreszti az anyagot öntudatlan állapotából,
Én, az eddigi író, Komár Homér
Nekem a lényeg
a metafizikus Krisztus-központúság,
ha visszajön epifániában
önleleplezett Istenemberként
helyre teszi az ideológiákat a padláson.
– Engem vigyen fel a padlásra, toporzékolt J A is,
ki nemet intett e rendnek, a helyretétetlen ideológiáknak,

Az önmegváltó vallások tudom,
férfiasak, az általam nagyra tisztelt
Julius Evola is ezt mondja,
de az én világomban aktív fél, Alany,
csak az Abszolútum lehet, mert hát Abszolútum,
mi csak elszenvedhetjük intézkedéseit, boldog, ha boldog
tárgyai vagyunk annak:  alapintézkedései
fennebb összesűríttettek:

Mint egyes tétel: 

„Háromarcú Egy

létezésünk kegy,

mint kettes szemelvény:
az Ige testté lett,
a legistenibb isteni tett,“

és nem jöhetünk rá, hogy mi vagyunk a Szuper alany,
mint az általam nagyon kedvelt László András
mágikus szolipszizmusában, mivel  mi vagyunk
a nagy Autonhoz képest heteron, a semmi
de, ez a semmi minden lehet, akár Isten is, de
Isten teszi a semmit mindenné,
mert végül Isten lesz minden mindenben, ez a boldog vég.
Fajanszé
Mit hadováltok itt össze fiúk,
ancilla theologiae is vagyok,
a Sánta lány csillagkép, jól látható,
láthatjátok mennyire lesántultam,
sánta vagyok, sánta vagyok,
ennél sántább nem lehetek,
ó, gyerekek, gyerekek, gyerekek,
agyő, kis idea-gárdahadnagyok,
az ideológiák padlása is hozzám tartozik,
illetékes elvtársnő vagyok,
ja, az nem, az a
Rosa Luxemburg,
nemcsak bankokat raboltam, ám,
elloptam a Nemzetközi nőnapot,
jönnek értem, sajnos nem a harangok
és kérdőre von ezért, néhány nem tanult tínó;
Robespierre, Marat és Saint-Juste, konvent
elé idéznek, a kis buta bitangok,
de én nem haragszom rájuk,
aztán gijotin és a nyaktiló
nem megmaradt karom, lábam, uff
én beszélek, a szép Lélek,
vágják mint illő, ahogy rendelé Miló
ahogy jobb karom, bal lábam ment
a lecsóba (miként a milói Vénusz teste mutatja),
hanem a fejem, a fejem, a fejem,
amúgy nem parlament –
áris az a konvent,
ítélet után máris áristom,
ottan pár molekuláris momentom, eszement
pillanat és a szellemlánynak máris szép feje ment.

El ne hagyj, Kharma Drákó illő és kellő
fantomvégtagvágások atyja!

Ezt a világtörvény 4. úgynevezett Miló paragrafusa írja elő.
Én az eddigi író, Komár Homér
Kicsit nő létedre bonyolult vagy, kedves
már nemcsak pazar, bomba, félig fantom tested
nyűgöz le, villanyoz fel,
hanem mostani,
igen húsos, hamvas bőrű,
jó bőr szellemlényed,
szelleme is.
Fajanszé
Meg combom a hatalmas, íves kőrű,
ahogy ömlengsz róla – szinte azt hiszed
a te rost-izom-véredényed –
alsó végtagom kellemetesen
hengeres, vastag, hosszi
felső hányadáról,
testem magányos őrtornyáról
nekem kedvesen
te, kis hamis.
Én, az eddigi író, Komár Homér
Csak azt nem értem,
ha ennyire a törvények híve vagy
miért rabolsz bankot.
Szellemi szellem, nemtő vagy
minek suska tömérdek,
mozgathat fináncos érdek?
Nekünk meg adod a bankot,
mint világtörvény-tisztelő,
azt nagyon tiszteltető,
aranyszőke, világhíres
díva-haj-sörényes fejtető
alatt tündérkedő szárnyas agy,
materializálódott immatéria velő?
(Kezdek elszemtelenedni
fantom karját vagyis a teljesen
üres blézerujjat igyekszek elkapni,
aztán fogdosom és finoman emelgetem,
végül blézerzsebébe helyezem,
ne lengedezzen mint egy harang,
mert kar nélküli vállát hevesen rángatja,
azzal gesztikulál, viszont ő maga és meglevőségei
teljesen nyugodtak,
közben másik  kezemmel a comb alakú
semmit simogatom,
e művelet következtében
meglévő combját önkéntelenül megérintem,
ijedten odébb ugrik,
megrázza jobb vállát újra, de még jobban,
mérgesen, úgy hogy kilendül a női zakóujj zsebéből
és varázslatos vállcélzó tehetséggel pofon suhint vele)
Megvolt a testi érintkezés egy testetlen lénnyel, nagyon jól esett,
Fajanszé
Szemtelen,
Én az eddigi író, Komár Homér
De nem szellemtelen,
ám, szemtelen te vagy, legalábbis is egyik takarva,
vajon hova mereng szép szemed remény zöld világa a
tapasz alatt vagy vakfolt?,
reménye látásra holt?,
Fajanszé
Továbbra is szemtelen, sőt még szemtelenebb, (félre)

A másik viszont csillogó smaragd
látja a láthatatlant, az óz(d)i smaragdvárost
a szivárványon túl, lent Budafok-Hárost,
és persze távoli korokat,

Csinos, csíkos mankóm képében sújt le rád a harag,
kardlapként meglapogat,

Küzdj meg velem, dalia… lovag!
(A mankóját fenyegetően kezébe kapja úgy mint valami kardot,
 közben egyetlen hústoronyzatos nagy, mégis kecses,
arányos még mindig tűsarkús lábán ballanszíroz és rugóz)
Én, az eddigi író, Komár Homér
Én nőkkel nem harcolok,
harcoljon veled
a kis Roland Sanzon de,
ő mégis csak nagy lovag,
szőke fején föveg

nini, karimáján a comboddal
egyben leoperált löveg,

Mondtam én szép a szemed
az egy, ékes
testednek is éke
s ez nem mellékes,
macska-tarka zöldje;

tán körtefényű jáspis,
ám nem ritka kéke,
nem égi trónus zafír.
Te, te kígyó áspis,
pánsípoljon neked Zamfir!
Sanson de Roland
Én a nőket,
a fogyatékkal élőket
védelmezem,
ezért is lovagi mezem,
nem agyabugyálom,
alássan instálom,

De szerzőkém,
te, sanda kém,
hogy ismerted fel
a mindenség legfitnesz
ibb, legtömörebb, legesz-

ményibb, legpuha-keményebb
hölgy-comb-tornyát
omlasztó golyót,
a mohót,
(Nagyon barokkos föveglengetéssel meghajol,
a löveg a földre hull,

Huszonnégy óra

 

A dátum kijelölve.
A hintó is készen áll.
Fémes fala kicsit
sem barátságos.
Gondolom már sok
hozzám hasonlót látott.
A motozáson is
túlestem már.
Előbb a ruhát nézték át,
majd jött a
testüregvizsgálat.
Hang szűrődik befelé.
Talán az
utunkat tervezik.
Hozzám
sem szólnak,
de ugyan miről is
beszélhetnénk:
jól tudjuk,
hova tartunk s miért.
Most láttam a
nap ragyogó sugarait,
lehet, hogy utoljára.
Végérvényesen
elzárnak mindentől.
Hosszú volt az út.
Olyan kilenc óra
tájékában
megérkeztem.
A rácson túl
őrszemek
pásztázzák minden
mozdulatom.
A kégli nem éppen
luxus: egy ágy,
egy toalett.
Próbálok pihenni,
viszont nem jön
álom a szememre.
Pedig nem
vagyok rossz alvó.
Megpróbálok
elszámolni a
megmaradt
lelkiismeretemmel.
A heves szívverésem
figyelem.
Pedig a félelem még
nem kerített hatalmába.
Elnehezedik a szemhéjam.
Máris reggel.
Felkelek.
Megkapom
az utolsó
reggelinek nevezett
kotyvalékot.
Van
lehetőségem
a családdal
beszélni.
Az az igazság,
nincs, akivel beszélhetnék.
– Behívjuk a káplánt?
Bólintottam.
Csuhája az arcába
volt húzva,
természetesen
nem jött egyedül, mivel
azt tiltják a szabályok.
Elmondta, a
szokásos beszédet,
és megkérdezte:
Van-e mit
meggyónnom.
Majd megáldott,
és kiment a szobából.
Fél tizenegy
környéken ismét
hang szűrődött be.
Utolsó ebéd –
szólítottak fel.
Szokásos koszt volt,
amit egyébként is
fogyasztottunk.
Az ebéd után,
következett a
borotválás.
Ezt követően
le kellett
zuhanyoznom,
majd egy
uniformist kaptam.
– Passzolt a
szemem színéhez.
Négy óra tájékában
ismét hallatszott
a parancs – utolsó
vacsora!
Mivel nem volt
különleges
rendelésem,
így tükörtojást
kaptam némi
szalonnával és
pirítóssal, na meg
egy kis zöldséggel.
Nem voltam éhes,
de mondom – ha
már így kitesznek
magukért,
elfogyasztom.
Olyan
öt óra körül
nagy nyüzsgés
hallatszott.
Biztos megérkeztek
a nézők, akik
rezdületlen arccal
végignézik
a haláltusámat.
Utolsó
séta következik.
Bilincsben
visznek
a vesztőhelyre.
Egy perc van
a kivégzésig.
Intenek,
hogy szólhatok,
az utolsó szó jogán.
Megálltam.
,,Na, de fiúk!
Nem túlzás ez,
csak mert
nem hajtottam le
a vécéülőkét?”

 

(Illusztráció: Lilikins: Stone path)

Mary Oliver: Tele voltam aggodalommal / Megbocsátani önmagunknak

Tele voltam aggodalommal 1 (I worried)

Sokat aggódtam. Terem-e majd a kert,
a folyó
jó irányba folyik-e, fordul-e a Föld,
ahogy tanították, s ha nem, én hogyan
oldjam meg?

Igazam volt, tévedtem, megbocsátanak,
tudok jobbat tenni?

Tudok-e majd valaha énekelni, még a veréb
is tud, de az én esetem, nos,
reménytelen.

Tompul a látásom, vagy csak képzelem,
reumás leszek,
szájzáras, demens?

Végül láttam: az aggódás semmire sem vezetett.
Feladtam. Fogtam hát öreg testemet,
és kimentem – bele a reggelbe,
énekelve.

Enesey Diána fordítása

 

Megbocsátani önmagunknak

Már legalább harminc éve nem láttam Hildát. Talán egy kicsit hiányzik, valahogy úgy, mint egy régi barát, akire bár nem gondolunk nap-nap után, mégis olykor titkon számítunk a találkozásra.  Ezt az ismerős helyek teszik velünk. Azon tűnődtem, hogy írok neki egy levelet, megkérdezném, milyen is az a bizonyos „normális élet”, amire mindig úgy vágyott, s hogy bevált-e az „épp elégnél többet sosem várhatunk” teóriája. Hátha. Aztán persze elmondanám, hogy semmiben sem volt igaza. Hogy nem is olyan fájdalmas egy teljes életet várakozva leélni, hogy nem a beteljesülésre várakozás hiábavaló, hanem a hamis beteljesülésekben élni. Azok ötszörösen viszik el az ember éveit. Azt persze sosem vallanám be, hogy mindig elbizonytalanított, hogy folyton aggódtam, sőt olykor egyenesen rettegtem, hogy igaza lesz, és sok-sok év múltán a pokolba kívánom az összes kilátástalan várakozást, és túl későn látom be az erre szánt évek feleslegességét. Attól féltem, hogy tényleg mindenről lekésve kapkodok majd, mint aki azt reméli, hogy eléri azt a vonatot, amelyik öt perc múlva indul a város másik végéből. Nem így lett. Ezeket a kétségeket már megbocsátottam önmagamnak, másnak fel sem róhattam. Önmagamon és önmagamban igazoltam, hogy a hiábavalóság leghalványabb árnyéka és a beteljesülés legmagasabb hegycsúcsa nélkül is le lehet élni egy életet. Mert a várakozás fárasztó szomorúságába a remény mindig behatol. Talán nincs is nagyobb boldogság a reménynél. Általa hagytam fel az aggódással is, igaz, semmit sem ígért, de benne lakozik minden bizonyosság: abban, amire irányul, amibe beleköltözik. Hildának sosem kellett reménykednie, ő a reményt mindig eldobta a kecsegtető valóságért. Azért remélem, nem bánta meg, neki is csak jutott egy apró szem boldogság, bár a valóságban mindig kevesebb van belőle. Megírnám neki. Megírnám, de nem értené meg, mert ezt megélni kell. Az egész életen át tartó várakozást senki sem érti, senki nem láthat túl a feleslegesség fátylán. Talán egy ember sem volna, aki beteljesültnek hív egy ilyen életet, én mégis állítom: van benne valami a beteljesülésből. Talán én magam vagyok, aki soha nem tudott huzamosabb ideig más lenni, mint aminek lennie kellett. Aki mindig azt szerette, akit igazán tudott. Akiben legyőzte a jövő a „most”-ot, a remény a valóságot. Aki most halvány mosollyal gondol mások tévképzeteire, mert megismerte a várakozással teli élet örömeit, és a reggeli madarak röptét követve lépdel, a várakozás ódáját énekelve.

 

 

1 Ekkehard Ortmann német fordítását vettem alapul a címadásnál, a szó szerinti fordítás helyett, egyrészt a tartalomra való tekintettel, másrészt úgy éreztem, hogy az „aggódtam” kifejezés kissé súlytalanná vált a túlzott hétköznapi használat miatt.

Az ölelkezés hardver-architektúrája; Karakterjegyek; Rothschild hegedűje

 

Az ölelkezés hardver-architektúrája

A Foucault-Derrida-Lacan csillagkép
(+ a Kittler csokitorta)

A költészet, mint híradástechnika.
Minden versgyár egyszemélyes profil.
A recepció mindvégig grabancán ragadja,
Mert a koncepció egy radír.
A szériák és léniák csillagkupolája alatt.
A térbe/révbe belerajzolt, óriás melegágy-smaragd.
Tesztoszteron-filológia. Adrenalin alap.
Gramofon, videó, írógép. Laptop.
A mindenáron rögzítés. Gravírozás körömmel
Szép hátadba, Adélka.
Megörökítés. Fegyverkezés az önmegértés határaiért.
Emlék-készítés. Vasdarabokból babér.
Csecsebecse. A gépbe belépő szellem.
Szimultaneitás
A Szent Lélek szingularitással felel rá
Döbbenetes entitás.
Impulzus és orgazmus. Illedelmesen kivár.

 

Karakterjegyek

Indíttatások

Gondolod vagy mondod.
Nem mindegy, mire használ
Téged a tudat és a száj.
Az ihlet is egy mű,
Eleve csinált. Generált
Áttétel. Kibuggyan, túlfolyik.
Leeszi a legszebb, legszentebb rendet.
Visszahátrál az eredet benned.
A szoba-káosz nyugtat meg,
S amint felfogod, mit kedvelsz.
A titkos örömmel megtelsz.
Interiorizált iróniád
Új hangoltságért kiált.
Oszcillál a szellem.
Csiganyomok a lenyalt nyelven.
Egy ablak képe, egy oázis rajza.
A boldogságba alvásként belevarrnak.

 

Rothschild hegedűje

Grekova szövegéhez

A takarítónő is lehet igaz barát.
Egy orosz pedagógus-amazon hű szomszédja.
Férjét zsebpénz nélkül hagyja nyaralni.
De képes Csehov novelláján meghatódni.
Amit a buzgó tanárnő felolvas.
A koporsókészítő kíméletlen a szemében.
Mert a felesége halála számára csak pénzügy.
Ráadásul nem emlékszik a fűzfa alatt játszó,
Szőke kislányára, aki jobb létre szenderült.
S egyetlen tárgy, amit szeret, az a hegedű.
Lelketlen a még lelketlenebb bírája.
De van egy pillanat, amikor érintést kap.
S az érzéketlenség burka megreped.
Venni akarna a férjének egy mozijegyet.
De a cselekvésig végül nem jut el.

A szellem mégis megpecsételi,
Amit az irodalom lehel.

 

(Illusztráció: Amanda Gosse: Alexandrite Gemstone Painting)

Téridő-utazás

Bodrogi Csongor és Enesey Diána ezúttal öt folyóirat tartalmából válogatott. Csongor a Székelyföld és a Tiszatáj szövegeiből, Diána pedig az Alföld, a Kalligram és a Látó írásaiból állította össze az ajánlóját.

  1. június 3.

A TIZEDIK: Ingrid de Jong: A határ túlsó oldalán (tanulmány) [Székelyföld]

Legújabb számát a Székelyföld folyóirat Czetz Jánosnak szenteli, a kalandos életű kiváló magyar katonának, hadvezérnek és katonai földmérőnek, aki szolgált a ’48/49-es szabadságharcban, majd 1860-ban kiköltözött Argentínába, ahol tevékenyen részt vett az argentin állam indián őslakosokkal szembeni területfoglaló hadműveleteiben. Ingrid de Jong argentin történész tanulmánya ez utóbbinak a gazdasági-politikai hátterét világítja meg; írásában Czetznek csak epizódszerep jut. Az írás egy számomra és alighanem sokak számára alig ismert eseménysort dolgoz föl, azt, hogyan szorította vissza az argentin állam a XIX. század második felében az indián őslakosok életterét, mai fogalmaink szerint kvázi népirtást hajtva végre. Azért különösen érdekes és aktuális a cikk, mert minden birodalomépítés jellegzetes toposzaira ismerhetünk rá, a „barbár”, „konfliktusos”, „kulturálisan elmaradott” indiánokkal a fejlett és felvilágosult állam – önértelmezése szerint – voltaképpen csak jót tett, amikor integrálni igyekezett őket saját politikai-gazdasági rendszerébe. Mindenkinek érdemes végigolvasnia az írást, aki nagy birodalmak és „elmaradott népek” viszonyát valamivel összetettebbnek látja, mint a szokványos politikai publicisztikák és Facebook-vélemények. [B. Cs.]

A KILENCEDIK: Kocsis Alexandra: Akvarell a természetes bomlásról. Állókép Margittáról (vers) [Látó]

 

A romlásban is az otthon szeretetével találkozhatunk Kocsis Alexandra versében. A szülőföldhöz kötődés és a társadalmi kötődés összeér. Kettős összetartozás lapul a sorok között, amely a természethez kapcsolódás révén hármassággá növi ki magát. A kötődés ellenére, vagyis inkább a kötődésbe bennefoglaltan a bomlás, az enyészés központi motívum lesz, stagnáló állapot, ahogy a költő írja:

az idő sárga fogai közt a rés:

az én városom. 

A csend a városon ülő  „generációs zsibbadás”, mégis megmarad a hazavágyódás, s a városban is hiány ébred, ha lakója távozik:

ha elmegyek,

a fák között reped a vakolat. 

[E. D.]

A NYOLCADIK: Kovács Bea: Vannak emberek, akik szerelemből költöztek ide (rövidpróza) [Látó]

 

A Látó júniusi száma az erdélyi városok, az otthonosság és otthontalanság témáit helyezi a főszerepbe. Kovács Bea Marosvásárhelyről szóló írása e tekintetben is reprezentatív. A szerelemhez hasonlítja a városhoz fűződő szoros viszonyt, s ez az analógia közelebbi, mint elsőre gondolnánk. Valóban élénk a városunkhoz, a lakóhelyünkhöz, otthonunkhoz kapcsolódó intimitás. Miközben minden teljességgel külsőnek tűnik, magunkba szívjuk a várost, akár csak egy séta alkalmával is, belénk épülnek illatok, látványok, hangok (még a zajok is). De honnan ismerszik meg a város iránti szerelem? Talán onnan, hogy a szerelemben a taszítás is vonzás — vagy átalakul, vagy felülíródik. Akiket a város iránti szerelem költöztetett oda, ők nem bánják, ha nem érkezik meg az autóbusz, ha dugó van, ha köztereken cigicsikk hever. Harcolnak ellenük a maguk módján, mondja Kovács Bea, s ez a harc, úgy tűnik, a szerelem harca. Eközben mit tesz, akit nem fűt a város-szerelem? Nos, ő mindenre közönnyel felel. Ám semmit sem tesz hozzá a város mozgalmas pezsgéséhez. A város a mozgalmasságot csakis szerelmeseinek elért vagy lekésett buszai, a nyitva talált vagy bezárt kiállítások adják, a mindennapok apró indulásai és megérkezései. [E. D.]

A HETEDIK: Csikós Gréta: „Boldog vagyok, mert nagyon szenvedek” (tanulmány) [Tiszatáj]

Nagyon izgalmas, több szempontból is földolgozható témát érint Csikós Gréta tanulmánya: Ady Endre egyik versciklusának, A Halottak élén hetedik részének szerelem-képét. Ez a ciklus a Ceruza-sorok Petrarca könyvén címet viseli, ami persze nyílt utalás a nagy reneszánsz költő életművére. A petrarkai szerelemfelfogás ugyanakkor – előítéleteink szerint – igen távol áll Adyétól, Lédával, vagy akár Csinszkával aligha vagyunk képesek az elérhetetlen, isteni, szűziesen tiszta nő képét asszociálni. A tanulmány éppen attól válik érdekessé, hogy nemcsak e ciklus jellegzetes eltávolítási technikáit vizsgálja meg (vagyis hogy miben tér el Ady Peetrarcától), hanem hogy az Ady-költészet szerelmi szálának új aspektusaira világít rá. Talán az Ady-líra sokkal önreflexívebb és „csináltabb”, ironikusabb, ilyen értelemben „posztmodernebb”, mint képzeljük? [B. Cs.]

A HATODIK: Kiss Dávid: Óraátállítás (vers) [Tiszatáj]

Mennyiszer átéltük már mi is, és mennyiszer ki is mondtuk: vesztettünk egy órát, nyertünk egy órát. A költészet egyik alapvető funkciója az is, hogy e kimondott szavaknak valóságos, ténylegesen átélhető, egyszeri és megismételhetetlen jelentést adjon. Épp ezt teszi Kiss Dávid költeménye. Éjjel kettő és három óra között történik meg március végén és október végén az a csodaszerű esemény, hogy hosszabb vagy épp rövidebb lesz egy-egy napunk; a vers képeket mutat egy nagyvárosból arról, hogy mi történik éppen ebben az elvesztett vagy megnyert időben. Az utolsó sor azonban csattanót tartogat, kiderül, hogy nemcsak órákat veszíthetünk vagy nyerhetünk, hanem többet is: akár egy egész évet, és ha már egy egész évet, akkor persze akár – de ez már teljesen kimondatlanul lappang a vers sorainak kicsengésében – egy egész életet is. [B. Cs.]

(Az illusztráció forrása a Tiszatáj júniusi száma; Szirtes János Oxigén című, Várfok Galériában rendezett kiállításának anyagából)

AZ ÖTÖDIK: Konkoly Dániel: A funkciók kérdőjelei. Telefon és rádió a 20. század első harmadának magyar költészetében (tanulmány) [Alföld]

 

Igazán különös elgondolkodni azon, hogy milyen kölcsönhatásba kerülhet egymással az irodalom és a technika, ebben Konkoly Dániel tanulmánya nagy segítségünkre van. A szerző — több forrásra hivatkozva — felveti a lehetőséget annak, hogy a telekommunikációs eszközöket, de legalábbis azok igényét már az ókori irodalom is előrevetítette. A tanulmány fókuszában mégis a 20. század magyar irodalma áll: kiemelten a líra. Déry Tibor „Telefon” című verse a telefonnak hangot továbbító és rögzítő tulajdonságot is tulajdonít. Mi több a költészetben is fellelhető a telefonhuzalokkal analóg szerep, ám itt a másokkal való kapcsolódás összetettebb kérdés. Juhász Gyula „Telefon” című verse a tér dimenziója mellett az idő-dimenzióval is számol, az összeköttetés központi elemként szerepel, s a kagyló zúgásának a tenger morajlását felidéző élményét is rögzíti a vers. A telefonon át hozzánk érkező hang a szívig hatol, befészkeli magát, megőrződik. Ezzel szemben Babits Mihály „Haláltánc” című verse épp a hang múlandóságát emeli ki. Ellenben a „Rádió” címet viselő írás a rögzítés funkcióját mutatja be, Babits tehát a rádiónak tulajdonított ilyen szerepet, s az időben távoli pontokat is a rádió fűzi össze. A rádióhullámok dekódolása pedig analógnak mutatkozik a költő ihletett állapotával. Ebből vezeti le a költő és a technikai eszközök „csereviszonyát”, amelyben a technikai és a transzcendens kapcsolódási pontjai válnak a fő kérdésiránnyá. A szerző felmutatja a transzcendens-technikai problematikáját, többek között Szabó Lőrinc, Kosztolányi Dezső, Déry Tibor, Tamkó Sirató Károly és Balázs Béla írásaiban is. Ebből hármas viszonyrendszer bontakozik ki: a költői tapasztalat és a transzcendens tapasztalathoz hozzáférés, illetve e kettő relációja a technika mozzanataihoz. A tanulmány ezen a horizonton veti fel újra a külső és a benső viszonyának kérdését. [E. D.]

A NEGYEDIK: Czesław Miłosz: A kilencvenéves költő dedikálja könyveit (vers, fordította Csordás Gábor) [Tiszatáj]

„Végül mégiscsak elbírtam veletek, ellenségeim! / Nevetek mostanra benőtte a moha.” Ezzel a fölöttébb ironikus, ugyanakkor persze mélyen igaz felütéssel indít a nagy lengyel író, költő verse. Csakugyan, ha valaki az átlagosnál sokkal hosszabb ideig él, akkor annak van egy kétségtelen (persze ritkán hangoztatott) előnye: túléli ellenségeit, vagyis megéli az egykor veszélyesnek és rémes hatalmúnak tartott dolgok és személyek elmúlását, eljelentéktelenedését. Az ironikus hangvétel, mely olykor pátosszal keveredik (a kettő: irónia és pátosz egyébként is édestestvérek), végig kitart. A mindent túlélő ember számot vethet minden emberi történés kicsinységével, és ennek a belátásnak a magasztosságával (számunkra különösen érdekes érzés nem lengyelként olvasni a lengyel nyelvnek tett vallomást). A végső követeztetés az, hogy az igazi tanúskodás immár az „élők szemének láthatatlan” tanúk előtt történik. [B. Cs.]

A HARMADIK: Dimény H. Árpád: Úgy akarom szeretni Dimény H. Árpádot (vers) [Székelyföld]

Olyan verset kiemelni, amelynek lírai énje kijelenti, hogy „a rímeket viszont nem szeretem, / még a sorok között elbúvókat sem”? Én akkor meg ezt a lírai ént nem szeretem (lehet szeretni olyan embert, aki nem szereti a rímeket?), mondhatnám visszavágva – de ez nem volna igaz. Dimény H. Árpád költeménye nyílt rájátszás Nazim Hikmet egyik remekművére, a Nem is tudtam, hogy szeretem című versre, melyben a török költő egy vonatúton döbben rá, mennyi mindent szeret, és hogy ennek felismerésére hatvan évet kellett várnia. Dimény műve is szerelmi vallomás, még részletesebb és szerteágazóbb is, mint az eredeti, a képek közé emlékek keverednek, az emlékek pedig metafizikai izzású képekké bomlanak.

soha nem gondoltam volna
hogy szeretem az utakat
az aszfaltozottat különösképp
veled a kormánynál
gyerekek mögöttünk és a megpakolt csomagtér
amikor issza a benzint a lüktető motor

Ám a szöveg végén van még egy csavar: a szeretet egyik legfontosabb vonása, hogy általa a szeretett lény még több méltóságot nyer; ha szeret minket valaki, akkor ezzel feladatot is kapunk: megtanulni szeretni önmagunkat éppen annyira, amennyire a minket szerető szeret minket. [B. Cs.]

A MÁSODIK: Pénzes Tímea: Határmódosulások (elbeszélésrészletek) [Kalligram]

Pénzes Tímea a családon belüli női kapcsolódásokat a határok elmosódásaként ábrázolja, a különböző generációk folyama tárul elénk, amelyben a határelmosódások felülírják az elmúlást, sőt a még-meg-nem-születettséget is. A várandósság és a születés hangulat és élmény formájában jelenik meg, majd az idő és a csönd relációjában. A határ egyedül a testi létezés határa, ám olykor ezt is jó volna felszámolni, eggyé válni. Aztán persze szükségessé válik az eltávolodás, kellenek a saját kontúrok. Ám az eltávolodás nem jelent elválást, a gyermekek is írják tovább az anya történetét, az anya pedig mintegy új szemüvegen keresztül nézi a világot, a gyermekekkel együtt fedez fel. Mindvégig ott az összefonódás, az óvó tekintet, olyanok ezek, mint a „hasbéli állapotok”, vagyis „örök időkre szólnak”.  [E. D.]

AZ ELSŐ: Horváth Florencia: Előnyeim (vers) [Alföld]

 

Horváth Florencia Alföldben megjelent versei az egzisztenciánk mélyére hatolnak, önmagunk megértését hívják elő bennünk. Az „Előnyeim” című vers központi témája az érvényesülés, annak is az a módja, amely másokat tiszteletben tart, nem söpri el őket lendületével. A költői én a szavakban a helyesség, és nem a gyorsaság elvét hangsúlyozza. De mi van akkor, ha a szavakat megfontoló „késők” hangját a gyorsabban felszólalóké elnyeli? Marad-e idő begyakorolni szavainkat, mint egy szavalásra szánt verset? Hogyan lehetnénk elsők, akiknek nevét örökre megjegyzik? Talán elég csak szavainkban tükröződni, s arra törekedni, hogy kimondhassuk a kimondhatót, majd „hallgatni a csendet”, hátha neki is vannak fontos szavai. [E. D.]

A hajcsárod te magad légy (Byung-Chul Han: A kiégés társadalma)

“Bizonyos termelési szint fölött az önkizsákmányolás jelentősen hatékonyabb, sokkal nagyobb a teljesítőképessége, mint a más általi kizsákmányolásnak, mert a szabadság érzete kíséri.”

Egyáltalán nem terveztem, hogy közel két hónapos szünetet tartok ezen a blogon. Akartam én írni, volt is téma bőven. De belekerültem egy mókuskerékbe, folyamatosan nyomnom kellett a pedált, hogy legalább a haladás érzete az enyém legyen, miközben a valóságban egyre kevesebbet “haladtam”, egyre kevesebb idő jutott önmagamra.

Az érzés, hogy egyszeriben megszűnnek az üres délutánok, hogy már a hétvége óráit is percekre kezdem felosztani, hogy nem bámulok csak úgy kifelé az ablakon, vagy fölfelé a falra, szóval a rádöbbenés, hogy nekem most már megint dolgom van, annak ismeretében a legmeglepőbb, hogy az időmet sokakkal ellentétben — egyéni vállalkozóként — többé-kevésbé magamnak oszthatom be. Mi hajt hát? Miért hajtom magam magam? Nyilván azért, mert teljesíteni kell. Ez a társadalmunk elvárása, és ezt az elvárást, viszonylag szociális lényként, igyekeztem interiorizálni.

Hála Istennek most azonban rákérdezhetek: biztosan jól teszem?

De haladjunk sorjában.

Pár hete volt a könyvhét, és mint ilyenkor mindig, ezúttal is egészen szabadon bóklásztam a standok között, igyekeztem az összes stand kínálatát végigmustrálni. Ennek a bóklászásnak nem csupán a “potenciális” vásárlás a célja. Leginkább képet szeretnék kapni arról, hogy miféle könyveket írnak és árusítanak a XXI. században Magyarországon. Mivel mindegyik könyv a miénk, eszemben sincs bármit is kirekeszteni, kizárni a horizontomból. Ami nem jelenti azt, hogy ne lennének számomra kedvesebb és kevésbé kedves könyvek, vagy hogy minden, amit árulnak, érdekelne annyira, hogy el is olvasnám.

A bóklászásnak ugyanakkor célja a vásárlás is. Legalább egy-két könyvet mindig szeretnék venni is. Nem is csak azért, mert könyvhéten minden példány kedvezményes. Inkább azért, mert az eseményt ünnepnek fogom föl, és a vásárolt könyvek ajándékok, melyeket önmagamnak adok.

Könyv: A kiégés társadalma (Byung-Chul Han)

Így vásároltam meg többek között a mostanság igen népszerű dél-koreai, de Németországban élő és németül író filozófusnak, Byung-Chul Hannak egyik esszéjét is, mely (Miklódy Dóra fordításában) A kiégés társadalma címet viseli. A szerzőnek (aki nem mellesleg pár nap múlva Magyarországra is eljön) számos esszéje kapható volt a könyvhéten, és mivel még semmit sem olvastam tőle, csak a címek és a fülszövegek alapján választhattam. Úgy véltem, ez az írása lehet talán a legátfogóbb, legáltalánosabb összegzés arról, amit ez a filozófus a jelenünkről gondol.

Be kell vallanom, a túlzott népszerűség számomra mindig egy kissé “gyanús”. Ha valaki olyat ír, ami a népnek tetszik, akkor talán csak jól érez rá arra, amit az hallani akar. Az igazság viszont sokszor egyáltalán nem kedves a fülnek. A jó könyv mindig kizökkent, divatos kifejezéssel élve: kihoz a komfortzónánkból, nyugtalanná tesz, megbillent. Vajon ilyen könyv-e Byung-Chul Hané?

Nem tudom. Mindenesetre nagyon élveztem olvasni.

Az esszé (nagyjából száz oldalnyi szöveget képzeljünk el) lényegében a posztindusztriális kapitalizmus kritikáját nyújtja. Az ipari termelésre épülő kapitalizmus még “fegyelmező” társadalom volt. Alapvető gesztusa a “tiltás” volt. Ezt nem szabad, azt nem szabad. Az életet számos szabály korlátozta. Az iskolákban kemény szigor uralkodott. A szexuális életet tabuk szegélyezték. A fegyelmező táradalom pontosságot és odaadást követelt meg a dolgozóktól, és aki kihágást követett el, azt keményen büntette. Az indusztriális társadalom lelki életét nagyszerűen vázolta föl Sigmund Freud. Ennek a kornak a tipikus betegségei immuniológiaik voltak: tüdőbaj, kanyaró, kolera. Lelki szinten pedig a hisztéria, a neurózis.

A posztindusztriális társadalomban ezzel szemben a tilalmak és tabuk folyamatos leépítése zajlik. A kérdés már nem az, hogy mit nem szabad csinálni. Mindent szabad. A posztindusztriális társadalom dolgozója látszólag a teljes szabadságban él, a tabuk és határok eltűntek. Azzal szexel és úgy, akivel és ahogy akar. Olyan identitást, pólót, jelvényt, sálat, pártot, közösséget választ magának, amilyet csak akar. A posztindusztriális kapitalizmus jelmondata nem a “nem szabad”, hanem a “mindent lehet”. De vajon csakugyan a nagyobb szabadság jegyében történt meg ez az átalakulás? Nem is tévedhetnénk nagyobbat.

Az átalakulás motorja az, hogy a szabadság érzetében élő dolgozó (dehogyis “dolgozó”: alkalmazott) hatékonyabb munkaerő, mert nincs szükség rá, hogy más zsákmányolja ki őt, önmaga teszi ezt meg saját magával:

Bizonyos termelési szint fölött az önkizsákmányolás jelentősen hatékonyabb, sokkal nagyobb a teljesítőképessége, mint a más általi kizsákmányolásnak, mert a szabadság érzete kíséri.

A korunk társadalmára jellemző flexibilitás, vagyis hogy identitásunkat, munkahelyünket, lakóhelyünket, családi állapotunkat és életcéljainkat folyamatosan változtathatjuk, lényegében a kapitalizmus rendszerének hatalmas (talán utolsó?) trükkje: szabadnak hisszük magunkat, miközben önmagunkat zárjuk a legteljesebb kiszolgáltatottságba. Hiszen autonóm döntéshozatali képességünk a nagy “szabadságban” teljesen elvész: nem tudunk nemet mondani a “mindent lehet” jelmondatára. Saját magunkat zsákmányoljuk ki, de nem érzünk közben kielégülést, boldogságot, nyugalmat.

A posztindusztriális kapitalizmus jellemző betegségei (ezzel indul Han tanulmánya) immár nem immuniológiai jellegűek. Nem arról van szó, hogy betör kívülről az életünkbe valami veszély, amely ellen minden erőnkkel védekezni kell. Mivel a kor lebontotta a határokat, a “negatívum”, amely ellen védekeznünk kellene, lényegében megszűnt. Minden mi vagyunk. A jelen társadalma a “pozitívra” épül. Ez maga a nárcizmus. (Egy igen elgondolkodtató részletben fejti ki Han Ehrenbergre hivatkozva, hogy a nárcisztikus személyiség voltaképpen ellentéte az önzőnek: a nárcisztikus nem ismer az énjén kívül semmi mást, számára nincsen Más, csak önmaga. Az önző ember lényegi vonása az, hogy a Mást el akarja nyomni, illetve saját céljaira kihasználni.) Korunk tipikus betegsége éppen ezért a kiégés, illetve a depresszió.

A depresszió és a kiégés a pozitív túltengése. Mindig többre vágyunk, mindig újra, szebbre, tökéletesebbre. És ez a vágy soha nem juthat nyugvópontra. Mígnem elérkezik egy pont, amikor összeomlunk. Ez az összeomlás a depresszió.

Amikor megjelent a világban a koronavírus, abban reménykedtem, hogy az mint az emberiség első háborúja vonul be a történelembe. Ma már jobban értem, Byung-Chul Han könyvét elolvasva, hogy miben reménykedtem. Abban, hogy újabb paradigmaváltást élünk meg. Újra bekövetkezik egy “immuniológiai kor”, de az igazi ellenséget immár nem egymásban fogjuk megtalálni, hanem a környezet állapotában. Magyarán: össze tudunk fogni, mi, emberek, egy globális fenyegetés árnyékában. Hogy ez a fenyegetés mennyire akut, arról éppen most indult el Magyarországon is egy színvonalas vita (ajánlom az interjút a Pannon Egyetem rektorával, a Szkeptikus blog válaszcikkét, illetve Maverick továbbmutató, kitűnő esszéjét).

Ma már nem vagyok olyan optimista, mint három éve. Bár betörtek világunkba ismét a külső fenyegetések, szellemünk már túlságosan hozzászokott a “mindent lehet” érzületéhez, és a külvilág eseményeit is saját kényünk-kedvünk szerint hajlítgatjuk, elfeledkezve róla, hogy nem csak virtuális valóság létezik. (Az orosz-ukrán háború még inkább felszínre hozta ezt.)

De akárhogy is van. A megoldáshoz vezető út első lépése csakis a tudatosítás lehet. A nyugati ember szabadságérzete merőben hamis. Az önkizsákmányolás új formáján alapul. Az igazi szabadságban mindig ott van a nemet mondás képessége. Az igazán szabad ember ki tud ugrani saját mókuskerekéből, és elutasíthatja kora értékrendjét.

Többször idézi Han Nietzschét, a Zarathustrát, mert abban valóban tökéletes leírását kapjuk az “utolsó embernek”, a posztindusztriális társadalom tipikus alanyának. Hadd idézzem most zárásképpen én is ezt a dionüszoszi zsenit:

Egy kis gyönyör nappal, egy kis gyönyör éjjel: de fő az egészség. “Feltaláltuk a boldogságot” — mondják az utolsó emberek és vaksin pislognak.*

 

* Kurdi Imre fordítása